17. Fejezet

 Végre együtt

Ennél fárasztóbb másfél napom nem volt még életemben, ez holtbiztos. És ebből inkább a holt volt rám jellemző. Kedden reggel nyolctól elkezdtük kigondolni a koreót a táncra a fiúkkal. Jobban mondva én vártam az ötleteket, amiből nem volt hiány, figyelembe véve, hogy mindegyikük már legalább három éve táncolt az Akadémián, a korábbi évekről nem is beszélve.

De talán azért is, mert túl sokan voltunk, túl sok ötlettel, nehéz volt a végleges mozdulatok mellett dönteni. Egy-egy lépést húsz percig tárgyaltak, hogy biztos jó lesz-e így vagy legyen inkább amúgy. Engem nem zavart a lassú haladás és a sok vita, próbáltam minél több információt gyűjteni, hogy is működik egy koreográfia elkészítése. Hát baromi nagy nyűg volt, az tuti! Négy órát töltöttünk a squash pályán üldögélve azzal, hogy kitaláljuk a refrénnek a koreóját. (Kyu Hyunnal a szívünkhöz nőtt már a squash pálya, mivel itt nem sokan voltak napközben, ezt pedig megosztottuk a fiúkkal is.) De sikerült, végül meglett annak a harminc másodpercnek a koreográfiája, amivel már nem volt több dolgunk, minthogy begyakoroljuk. Ugyanez megvolt a szám első húsz másodpercére is, bár ott csak alig pár lépést kellett tudni, amit még én is betanultam volna elég könnyedén.

Mivel a közös részeket sikerült megcsinálni délelőtt, így az esti edzést töröltük, hiszen innentől lehetett külön tanulni a koreót párosával is és nem kellett mind a hatunkat összecsődíteni hozzá. Fontos volt az, hogy hogyan fogjuk majd egymást váltani az egyes részek között, így elengedhetetlen, hogy majd közösen is gyakoroljunk egy csomót, de ez csak akkor volt lehetséges, mikor már meglesznek az egyéni részek. A végső próbákhoz pedig tökéletes volt a terembeosztás, amiről még Ji Min beszélt korábban, ugyanis megkaptuk csodálatos módon az utolsó lehetséges alkalmat az előadás előtt, a hétfő délutánit.

Az ötletbörze után volt egy ének, ahol Chun Ja már érdeklődött a szerdai vizsgára való felkészültségünkről és azt is megosztotta, hogy a mi csoportunknak délután kettőkor lesz a vizsgája.

Táncon már foglalt volt a terem más csoportoknak, így Kyu Hyunnal megbeszéltük, hogy a DoraDorat fogjuk gyakorolni abban a két órában, mivel Ji Min majd kedden akar a tanóra keretében levizsgáztatni minket, mert a pénteki órákat már nem tartják meg az ünnepség miatt.

Miután pedig végeztünk a gyakorlással, nekiálltam tanulni a monológomat, amit meglepő módon kicsit több mint egy óra alatt sikerült is bevágnom. Persze még rengeteg problémám volt a hang-súlyokkal, érzelmek kifejezésével és sok egyéb mással is, de a szöveget tudtam már. Ez is valami.

Innentől kezdve pedig éjjel-nappal Kim Bo Kyung számát hallgattam, hogy tudjam a szövegét a dalnak, ami pár hallgatás után rögzült is a fejemben. Csak hallgattam, meg sem szólaltam a gyakorlás alatt, nem akartam énekelni,csak a vizsgán, előtte nem voltam hajlandó kinyitni a számat sem. A dal mellett a kottát bámultam és szép lassan, de összeállt a fejemben a kész dal. Minden egyes kis trükk ott motoszkált a fejemben, hajlítások, ritmusváltások, hangmagasság. Minden.

Szerdán reggel korán keltem és az ágyban fekve hallgattam a Suddenlyt, míg So Ha fel nem ébredt, utána együtt ültük végig az éneket, amin Chun Ja legalább olyan ideges volt, mint mi magunk. Ha nem idegesebb. Körbeadatott velünk egy lapot, amire fel kellett írnunk a nevünket és a dalt, amit énekelni fogunk aznap délután, így fel tudtak készülni a zenével a vizsgára.

Az idő valahogy szinte felgyorsult ének után, egyik pillanatról a másikra el is érkezett a vizsga. Azon kaptam magam, hogy a barátaim körében álldogálok az énekterem előtti folyosón.

- So Ha! – ragadtam meg hirtelen a lány kezét.

- Mi a baj? – nézett rám meglepetten.

- Biztos, hogy ez a helyes? Ezt kell tennem? – éreztem, hogy aggodalmas ráncok jelennek meg a homlokon és csak azon járt az eszem, hogy óriási hibát követek el azzal, ha én most kiállok a tanárok elé. Na jó, a valódi ok az volt, hogy olyan lámpalázam lett, hogy az nem igaz!

- Persze! – simogatta meg kedvesen So Ha a kezem. – De elszorítod a vért a kezemben, ha így folytatod tovább.

- Oh, bocsi! – remegtem az idegességtől és nagy nehezen elengedtem a lányt.

- Ne aggódj, minden jól fog menni! – biztatott. Erre csak bólintottam. Honnan tudhatná mi fog történni? Hiszen még nem is hallott soha énekelni, emellett nem is éppen egy tökéletes előadásra készültem.

- Hogy-hogy egyikőtök sem izgul?! – néztem rájuk idegesen.

- Nem ez az első alkalom, hogy mások előtt énekelünk, főleg nem az első vizsgánk – felelte könnyedén Baek Ho.

- Pontosan, csak kiállsz, elénekeled azt a dalt, amit szeretnél, aztán vége is. Nem kell túl sokat agyalni a dolgokon – bólogatott Ki Young, miközben a folyosót fürkészte, jönnek-e már a tanárok.

- Ah-ham - morogtam. Igen, de itt valakinek ez lesz az első vizsgája, így már majdnem a gatyájába csinál jelenleg. ( Ha nem lettem volna elég egyértelmű, akkor magamra gondoltam!)

Magas sarkú cipő kopogására lettem figyelmes, a folyosó végén egymás mellett lépkedtek felénk a tanárok. Köztük Suh Hyunggal és Chun Javal. Az öt tanár közül, csak ő kettejüket ismertem, a többiek ismeretlenek voltak számomra. Az énekterem előtt megálltak, szép sorban.

- Kérhetném a figyelmeteket? – emelte fel a hangját Suh Hyung, pedig már mindenki majdnem csendben volt. – Szeretném bemutatni a vizsgabizottság tagjait. Shin Ji Suk, Sun Ji Woo, ők szintén az Akadémián tanítanak, talán néhányotok ismeri is őket – Shin Ji Suk egy negyvenes évei elején járó férfi lehetett, néhány ősz hajszállal és igazán szigorú arccal. Sun Ji Wooról pedig egyből Nagymama jutott eszembe a Suminból. Annyi különbséggel, hogy Nagymamáról már első pillantásra elmondható, hogy egy angyali nőszemély, míg Ji Woo mindig valahogy dühösnek tűnt. Mint aki az egész világra haragszik. – Külső vizsgáztató idén Woo Ye Sol, a WoW Entertainment egyik igazgatója.

Erre természetesen megindult a sutyorgás, hiszen ez azt jelentette, hogy az évzárón kívül is van még esély egy ügynökség figyelmét felhívni magadra. Ami nem volt kis szó. Woo Ye Sol a többiekkel ellentétben kedvesen mosolygott a vizsgázókra, de pont emiatt vált gyanússá számomra. Túlságosan szimpatikusnak tűnt, ami egy ilyen helyzetben nem volt valószínű.

- Kérlek, maradjatok csendben! – intett le minket Suh Hyung, mire mindenki engedelmesen el-hallgatott. Azért nem kis tekintélye volt a nagybátyámnak, az már biztos. – Yang Chun Jat, már mindannyian ismeritek, és persze engem is. Aki esetleg nem tudná, ki vagyok, Yoon Suh Hyung. Kérem, fáradjanak beljebb, míg megosztok még pár instrukciót a diákokkal!

Ezzel a többi tanár be is vonult az énekterembe.

- Akkor ejtenék pár szót a vizsgáról – kezdte a férfi. - Névsorban fogunk titeket szólítani, egyesével bejöttök, bemutatkoztok, akár mondhattok is magatokról pár szót, például, hogy miért éppen ezt a dalt választottátok, amit előadni készültök, mit jelent számotokra, vagy amit jónak láttok. Nyilvánvalóan mielőtt belekezdenétek, a dal címét és szerzőjét is osszátok meg velünk, még ha ti magatok is lennétek azok. Ha végeztetek, akkor szólítjuk a következő diákot pár percnyi megbeszélés után. Arra szeretnélek titeket kérni, hogy miután letudtátok az előadást, menjetek el a helyszínről, mert csak azok maradhatnak a folyosón, akik még hátravannak. Ne zavarjátok őket azzal, hogy itt lebzseltek!

Vett egy nagy levegőt Suh Hyung és folytatta, mindenki csüngött a szavain.

- Ami pedig az eredményeket illeti, mint eddig is minden évben az aulában lesznek a hirdetőtáblára kifüggesztve szombat délelőtt tizenegytől. Maximálisan száz pont kapható, bizonyos szempontokat kell figyelnünk, ki mennyire felel meg azoknak. Sikeresen akkor tetted le a vizsgát, ha legalább hatvanöt pontot elérsz.

Tessék?! Hatvanöt pont?! Mi a fene ez?! Még akkor sem érnék el ennyit szerintem, ha ténylegesen megpróbálnék átmenni a vizsgán.

- Annyi újdonság van idén a vizsgával kapcsolatban, hogy az év végi előadásra nem a tanáraitok fognak jelölni, hanem a vizsgabizottság dönti el, ki léphet fel rajta. Ezt pedig szintén szombaton fogjuk a tudomásotokra hozni.

Erre már mindenkinek tátva maradt a szája és meglehetősen nagy megdöbbenést keltett.

- Pár perc múlva szólítjuk az első vizsgázót – jelentette ki a férfi és bement a terembe, becsukva maga után az ajtót. Még csak rám sem hederített.

- Még hogy ők választják ki?! – háborodott fel egy lány a közelben.

- Miért ilyen nagy dolog, hogy most a vizsgabizottság dönt a fellépőkről? – érdeklődtem a barátaimnál.

- Eddig minden tanár, vagyis az összes csoport csak két-három embert küldhetett az évzáróra, de inkább az egy-két ember volt a jellemző – magyarázta So Ha. – Ez azzal járt, hogy ha a tanár kedvence voltál, akkor is téged ajánlott volna az előadásra, ha nagyon pocsékul énekelsz vagy vannak nálad jobbak. Ezzel a döntéssel most elintézték, hogy ez ne fordulhasson újra elő.

- Voltak ilyenek? – néztem rá ferdén. Valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy Suh Hyung iskolájában ilyesmi történjen.

- Ez most csak költői kérdés, ugye? – kérdezte epésen Baek Ho. – Az iskolában vannak olyan diákok, akik eléggé el vannak eresztve, még szép, hogy akad ilyen. A tanári fizetést kiegészítik egy kis plusszal és nincs más dolguk, mint egy-egy diákot javasolni egy előadásra. Ki ne vállalná be?

- Hm… - nem tudtam mit mondani. Ezt nem esett jól hallani. Lehet azért, mert Suh Hyung a nagybátyám és belőle indultam ki, de úgy gondoltam, hogy ez az iskola különbözik a többitől, hogy itt nem folyik ilyen korrupció a háttérben.

- Te mit csinálsz itt? – jött egy kérdés a bal oldalamról, ami kirángatott a borús gondolataim közül. Ahogy viszont meghallottam azt az undok hangját, csak még rosszabb lett a hangulatom, bár még élt bennem halványan a remény, hogy nem hozzám szólt.

Természetesen hiú ábránd volt. Jung Hee lépkedett hozzánk két szárnysegédjével. Chae Ah kerülte a tekintetem ugyan, de még így is elég rossz benyomást keltettek.

- Talán baj, hogy itt vagyok? – kérdeztem egy kimért mosollyal az arcomon.

- Ha nem tudsz énekelni, akkor nem tudom, mit keresel egy ének vizsgán – nézegette a körmeit a lány, miközben beszélt. Ha ő tőlem undorodott az előbb, én a körmeitől lettem rosszul. Tele volt mindenféle csicsás kővel és fél kilométerről ki lehetett szúrni az élénk pink színe miatt.

- Talán zavarlak?

- Mióta itt vagy, azóta zavarsz, de hát nincs mit tenni – sóhajtott színpadiasan. Meglepett, hogy így kimondja a véleményét, eddig nem sűrűn fordult elő.

- Jobb, ha beletörődsz – vigyorogtam rá.

- Húzd innen a csontos seggedet, Jung Hee, míg szépen mondom! – morogta Ki Young, mire igencsak meglepődve néztem rá, bár egy mosoly elhagyta az ajkam.

- Nyugi, Ki Young! – helyezte Baek Ho a lány vállára a kezét. – Ne törődj vele!

- Hallgass a kis melegre ott melletted! – fintorgott Yoo Kyung.

- Te, mint mondtál az elő…

Éppen időben kapta el Baek Ho a lányt, mielőtt nekiesett volna a másiknak.

- Ne foglalkozz vele! – suttogta Youngnak a fiú, de bántotta a megjegyzés, ezt még én is láttam rajta, talán emiatt ment fel bennem is a pumpa.

- Álljatok tovább, míg szépen kérem! - léptem egyet előre, közelebb Jung Heehez. Próbáltam minél ridegebbnek és ijesztőbbnek tűnni, ami talán nem is volt olyan hatástalan, mivel a lány mintha zavarba jött volna.

- Nem is értem, miért fecsérled az idődet azzal, hogy idejössz, hiszen ha csak besétálsz, már garantált neked a kitűnő osztályzat – mondta lazán a lány. – Nem igaz, unokahúgi?

Szúrt megint egyet az éles nyelvével és el is vesztettem a fejem. Már emeltem a kezem, hogy megüssem, nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen ki tudott készíteni ez a csaj. Középiskolában soha nem volt ilyen gondom, csak figyelmen kívül hagytam a gonosz és sértő megjegyzéseket, nem voltam ilyen erőszakos. Talán mert Suh Hyungról volt szó, azért érintett ilyen érzékenyen minden szava.

Mielőtt bármit is tettem volna, amit később biztos megbánok, valaki megragadta a karom.

- Te meg akartál ütni?! – háborodott fel Jung Hee hangosan, hogy mindenki figyelmét magára vonja, vagy legalábbis úgy tett, mintha fel lenne háborodva, de egy percig sem hittem el a színjátékát.

- Nincs jobb dolgod, Jung Hee? – kérdezte hidegen Kyu Hyun.

- Azt hiszem, igazad van, a vizsgára kellene koncentrálnom – adta be a derekát a lány és végül egy elégedett mosollyal az arcán sétált el.

- Mit akartál már megint? – nézett rám reménytelen kifejezéssel a fiú. – Ha nem vagyok itt, akkor tényleg megütötted volna?

Kerültem a fiú pillantását és válaszolni sem voltam képes neki. Igen, meg akartam ütni, mert megint arra célozgatott, hogy Suh Hyung előnyben részesít majd, mert rokonok vagyunk. Még ha tudtam is, hogy ez nem igaz, rossz érzés volt ezt hallani.

- Kyu Hyun, Jung Hee hibája az egész, azt mondta… - kezdett bele Ki Young, de félbeszakítottam, nem akartam, hogy helyettem magyarázkodjon.

- Semmi baj, Ki Young – mosolyogtam rá halványan, majd végre felnéztem azokra a fekete szemekre. Nem volt dühös és csalódott sem, nagy megkönnyebbülésemre. – Köszönöm!

- Mit is köszönsz most meg? – nézett rám felháborodva Ki Young. – Az a liba…

- Tudom – bólintottam. – De ha megütöm, akkor csak elérte volna, hogy úgy viselkedjek, amilyen valójában nem vagyok. Még nála is rosszabb lettem volna.

A lány pár percig habozott, majd megadóan felemelte a kezeit. – Igazad van.

Ezzel pedig a többiek leültek az egyik padra, hogy hallgathassák a számaikat és összpontosíthassanak a vizsgára, vagy csak simán kettesben akartak hagyni Kyu Hyunnal? Kétlem.

- Ne törődj Jung Heevel, mindig megtalálja az ember gyengepontját és azzal vág neki vissza – nézte a fiú a pár méterrel arrébb beszélgető lányt.

- Ezt úgy mondod, mintha tapasztaltad volna – jegyeztem meg, a válasz hiánya pedig beleegyezés volt! – Mégis mivel tudott téged megbántani?!

- Szerinted elmondanám neked? – nevetett le rám a fiú.

- Ha szépen kérem - pislogtam rá felidézve az egyik sorát korábbról.

- Ahhoz nagyon szépen kellene kérned - hajolt közelebb hozzám, hogy egyértelművé tegye, mire gondol. – Arra pedig nem állsz még készen.

Fejezte be a mondatot, mikor elfordítottam a fejem zavaromban. Kell nekem ilyen megjegyzéseket tennem és csak bátorítanom őt!

- Ah Gi Hyun! – szólt ki hirtelen az énekterem ajtaján Chun Ja, mire mindenki egyszerre hallgatott el a folyosón.

A lány, akit a tanárnő szólított, magabiztos léptekkel belépett a terembe és ekkor tudatosult bennem csak igazán, hogy elkezdődött, innen már nem volt visszaút.

- Csak nem izgulsz? – pillantott le rám Kyu Hyun.

- Ennyire látszik? – nyeltem egyet.

- A remegő kezed egyáltalán nem feltűnő - ironizált a fiú. – Minden rendben lesz, csak nyugodj le, úgy ahogy korábban tanítottam, úgy láttam, az működik. Még táncon is azt használtad.

- Még azt is észrevetted! - haraptam az ajkamba pirosan.

- Semmi gond nem lesz – ezzel egy elszabadult hajtincset tűrt a fülem mögé, amitől úgy éreztem, lángra kap az arcom. – Imádom, mikor elpirulsz.

Ezzel pedig még inkább csak zavarba hozott és csak szavak nélkül tátogtam rá. Még egy pimasz mosolyt küldött felém, majd visszasétált Nam Gilhoz, aki a földön üldögélt és nagyban gyakorolt. Jobban mondva némán énekelt. Teljesen megsemmisülve rogytam le a padra, még mindig a torkomban dobogó szívvel. Kyu Hyun… Nem, nem most van itt az ideje, hogy azon agyaljak, mit művel ez a fiú velem!

Kivertem a fejemből, és inkább koncentráltam én is az előttem álló hatalmas feladatra, az ének vizsgára. Elővettem a telefonom és ismétlésre állítva hallgattam Kim Bo Kyung számát, a légzésemre figyelve, próbálva nyugodt maradni.

A terem jól lehetett hangszigetelve, mert egy hang sem szűrődött ki a helyiségből. Mikor valaki kijött, az egész csoport egy emberként kapta fel a fejét, de a vizsgázók egy szót sem szólva mentek tovább a folyosón, el az énekterem közeléből is. Lassan So Hat, Ki Yongot, Nam Gilt és Kyu Hyunt is behívták. Egyikük arcáról sem tudtam leolvasni semmit sem, mikor kiléptek az ajtón, csak egy pillantást kaptam tőlük. Persze Kyu Hyun nem tudta megállni és mindenki előtt rám kacsintott, de szerencsémre már Jung Hee és barátai a közelben sem voltak. Aztán csak eljött a pillanat.

- Yoon Ha Na! – szólt Chun Ja.

Eltettem a telefonom és felálltam. Követve Chun Jat, beléptem az énekterembe.

Átrendezték a termet – ez volt az, ami először szemet szúrt. A hátsó részén volt egy hosszabb asztal, ahol helyet foglaltak a vizsgáztatók, ahova Chun Ja is csatlakozott, miután behívott. Így megálltam velük szemben a tábla előtt, a zongorától pár lépés távolságra.

- Jó napot, Yoon Ha Na vagyok! – szólaltam meg remegő hangon.

- Üdv, Ha Na! – köszöntött Woo Ye Sol, aki középen üldögélt. – Szeretnél pár szót mondani, mielőtt elkezded?

Elgondolkoztam, mit is mondhatnék. Mondjam azt, hogy az a férfi, aki mellette ül a nagybátyám, és most miatta vagyok itt? Mert annyira szerette volna, ha újra énekelek, hogy képes volt egészen Busanból ide rángatni. Mondjam azt, hogy olyasmire kényszerít rá, amit én egyáltalán nem akarok, és csak el akarom felejteni ezt az egészet?

Ezzel a pár gondolattal sikerült is elérnem, hogy ismét fellángoljon bennem a harag. Dühös lettem megint Suh Hyungra és eszembe jutott, hogy miért is vagyok most itt, hogy mit akartam megtenni vasárnap este óta, mikor odaadta nekem azt a bizonyos borítékot.

- Nem, köszönöm – válaszoltam egy felszínes mosollyal az arcomon és végig Suh Hyungot néztem. Ideje volt, hogy megcsodálhassa, mit kaphat azzal, ha csak erőlteti a dolgokat. – A dal, amit énekelni fogok Kim Bo Kyungtól a Suddenly.

- Rendben, bólints, ha készen állsz – válaszolt a nő, miközben a papírjai között kutatott.

Suh Hyung, lásd, mire vagyok képes jelenleg!

Bólintottam és elindult a zene.

Suh Hyung és én farkasszemet néztünk és azt hiszem, rájött, hogy valamire készülök, pont mielőtt megszólaltam volna. De már késő volt, szóra nyitottam a számat és énekeltem.

Torkomra forrtak a szavak,

Tényleg nem tudtam, valaha újra látlak-e,

Mélyen a szívembe zárva

Eddig szenvedtem és vágyakoztam utánad.

Visszanézve, látva mosolyod,

Mi úgy tűnik mindig velem volt,

Éjjel sem hagyott nyugton ez a szédítő érzés,

Hátrahagyott nyomaid csak megsirattak ismét.

Mégis mit vétettem, mondd?

Minek voltam híján, mondd?

Annyira akartalak, majd beleőrültem,

Imádkoztam, hogy újra láthassalak egyszer.

Úgy érzem, haldoklom, apránként lassan felemészt.

Ezúttal lehetnél te, ki kezét nyújtja felém?

Kérlek…

Meggyőztem magam, hogy egyedül is jól megleszek,

Hogy nélküled is igazán boldog lehetek egyszer.

Hátha így álomra tudom hajtani fejemet,

De hangod és pillantásod folyton felrémlett bennem.

Mégis mit vétettem, mondd?

Minek voltam híján, mondd?

Annyira akartalak, majd beleőrültem,

Imádkoztam, hogy újra láthassalak egyszer.

Úgy érzem, haldoklom, apránként lassan felemészt.

Ezúttal lehetnél te, ki kezét nyújtja felém?

Annyira akartalak, majd beleőrültem,

Imádkoztam, hogy újra láthassalak egyszer.

Úgy érzem, haldoklom, apránként lassan felemészt.

Ezúttal lehetnél te, ki kezét nyújtja felém?

Kérlek…

Kérlek…[1]

Amint végetért a zene, mindannyian pislogva bámultak rám, Suh Hyung volt, aki először reagált.

- Mégis mi volt ez, Ha Na? – vont kérdőre a nagybátyám mindenki előtt, amire valljuk be, nem számítottam. De megkeményítettem a lelkem és bátran néztem szembe vele.

- Az, amit szerettél volna – adtam az ártatlant, mint aki nem is tudja, miről van szó. – Énekeltem.

- Elnézést, hogy közbeszólok, de mi folyik itt? – nézett Woo Ye Sol egyikünkről a másikunkra. Már sehol sem volt az a kedves mosoly az arcán.

- Valószínűleg Ön az egyetlen, aki nem tudja, de Yoon Suh Hyung igazgató unokahúga vagyok – mosolyogtam mereven a nőre. Mindenki tisztában volt már vele, hogy Suh Hyung a nagybátyám, erről valaki gondoskodott korábban, így nem láttam értelmét, hogy hazudjak.

- Én nem ezt kértem tőled – folytatta Suh Hyung, még mindig nyugodtan.

- De, ezt kérted – nem tágítottam. – Azt akartad, hogy énekeljek, azt tökéletesen végrehajtottam, ha egy hibát is észrevettél, akkor szólj.

- De…

- De minden más hiányzott – vágtam közbe.

- Hihetetlen vagy! - ámuldozott rajtam a férfi és most először tűnt csalódottnak. Egy pillanatra meginogtam, hogy ezt kellett-e tennem. De csak egy századmásodpercre!

Ugyanis tényleg eleget tettem a kérésének és hibátlanul elénekeltem neki Kim Bo Kyung számát, magában az éneklésben egy hibát nem találhatott. De a körítés teljesen hiányzott. Semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni az arcomról, semmit nem próbáltam átadni a dallal a közönségnek. Csak kifejezéstelen arccal, végig Suh Hyungot nézve énekeltem.

- Azt hiszem, akkor én most távoznék – hajoltam meg és elindultam az ajtó felé.

- Érdekelne egyszer, milyen az, ha mindent beleadsz, amid van – szólt utánam Ye Sol, mire a vállam felett hátrapillantottam rá.

- Engem is.

Ezzel pedig kiléptem a teremből, megkönnyebbülve, hogy túl vagyok ezen - kis lelkiismeret furdalással ugyan, hogy Suh Hyungnak csalódnia kellett.

De ami mindezeket elnyomta, az a tudat volt, hogy újra énekeltem. Négy éve nem énekeltem egy dalt sem, még gyerekdalokat sem. Nem bírt rá a lélek még arra sem, hogy dúdoljak, pedig az igazán messze volt attól, amit most tettem.

Ahogy újra hallottam a saját hangom, az övére emlékeztetett, és emiatt a könnyeimmel küszködve sétáltam fel a koleszbe So Hahoz, de mielőtt beléptem volna az ajtón, vettem egy mély lélegzetet. Mindent kisöpörtem a fejemből és egy nagy mosollyal üdvözöltem a barátaimat, akik izgatottan beszélgettek a szobában.

***

Miután kitárgyaltuk a vizsgát a többiekkel, elmentem dolgozni a Suminba. Bár ez nem volt teljesen igaz, mivel én meg sem mukkantam, míg So Ha, Ki Young és Baek Ho izgatottan elemezték végig szinte minden egyes percét a vizsgának.

Persze rákérdeztek, hogy nekem milyen lett, milyennek érzem az eredményt, amire habogtam valami olyasmit, hogy elment, akadtak hibák, de túl vagyok rajta és így nem lényeges. Persze So Hat nem sikerült átvernem, tudta, hogy eltitkolok valamit előle, de nem faggatott róla. Még azon is ledöbbentek igazából, hogy történetesen énekeltem. Ki Young gyanakodva mért végig és vagy ötször megkérdezte, hogy nem viccelek-e vagy netán hazudok-e. Szóval már ez sem volt kis dolog.

A Suminban szokás szerint nagy volt a forgalom, de legalább elvonta a figyelmemet. Nem is tudtam, hogy csinálták Nagypapáék, hogy szinte minden este teltház volt náluk. Elképesztően jó rament csináltak, az biztos, de így is lehidaltam tőlük, hogy ennyi állandó vendégük volt, az újakról nem is beszélve.

Már tíz óra körül járt az idő és éppen zárni készültünk, mert az utolsó vendég is elment.

- Ha Na, menj csak, a többit elintézzük már mi! Kimerítő este volt, pihenj! – noszogatott Nagy-mama, hogy menjek végre haza.

- Rendben, pénteken találkozunk – vettem fel a kabátomat, mikor eszembe jutott valami. – Nagymama, pénteken Nam Gil nem tud jönni dolgozni, de egy barátom helyettesíteni fogja. Remélem, nem baj.

- Nam Gil már mondta, ne aggódj! – paskolta meg az arcom gyengéden a néni.

- Oh, rendben. Jó éjszakát! – köszöntem el és kiléptem az étterem ajtaján. Összehúztam magamon a kabátom és sietős léptekkel elindultam az Akadémia felé. Valaki ácsorgott a sarkon, ami nyugtalanná tett. Nem volt még vészesen késő, de azért már nem járkáltak az utcán olyan sokan ez idő tájt. Lesunyt fejjel és meghúzva magam, még rá sem hederítve az alakra, éppen fordultam volna ki a főutcára, mikor elkapta a karom.

- Engedj el! – kiáltottam pánikba esve és kitéptem magam a kezei közül.

- Ha Na! – szólt rám meglepődve. – Csak én vagyok az!

- Nam Gil? – kérdeztem a sötétben hunyorogva, pont árnyékolt a másik épület.

- Mégis ki más?

- Sajnálom, csak megijedtem - habogtam zavartan.

- Hamarabb kellett volna szólnom, az én hibám – dörzsölte meg a tarkóját a fiú. Most néztem meg először igazán.

- Uramatyám, te nem fázol?! – aggodalmaskodtam, mivel csak egy vékony pulcsi, egy melegítő és egy sportcipő volt rajta.

- Mi? Nem – látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.

- Ne hazudj! – szóltam rá megrovón. – Szinte már kék a szád!

- Ha Na, ez nem szükséges…

Nem törődtem az ellenállásával, gyorsan lekaptam magamról a sálamat és a fiú nyakába tekertem, a sapkámat pedig a fejére húztam.

- Nem éppen túl fiús - utaltam a mályvaszínre, miközben a kezem az arcán hagytam, mikor a fejére húztam a sapkámat. Nem tartott sokáig, csak pár másodpercig, míg egymás szemébe bámultunk, de aztán felfogtam, mit is csinálok, és sürgősen el is engedtem Nam Gilt. –, de határozottan jobb, mint a semmi.

Mégis mi ütött belém?! Kyu Hyun nem elég az ilyen kínos helyzetekre, most már Nam Gillal is ezt kell csinálnom?! Különben is, mi a fene van velem, hogy mostanában így megbámulom a fiúkat, hogy így odavagyok minden egyes pasiért, akit csak meglátok? Példának okáért vegyük csak azt a bunkó aktakukacot! Le sem tudtam venni múltkor róla a szemem! Most akarom kiélni magam, amit eddig elfojtottam vagy micsoda?!

- Bocsi! - léptem kicsit távolabb a fiútól. Nem hittem, hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor önmegtartóztatást kell alkalmaznom, mert veszélyben lesznek a fiúk miattam. - Amúgy mit csinálsz itt az éjszaka közepén?

- Csak erre futottam és gondoltam megvárlak, ha már úgyis most végzel – mondta vállat vonva.

- Értem – bólintottam mosolyogva. – Köszi! De menjünk, mert rossz rád nézni. Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál így kijönni a suliból.

- Igazából meg akartam köszönni a tegnapit – fordult felém a nagy, barna szemeivel.

- Mit is? – vigyorogtam, mert olyan aranyosan nézett rám.

- Hogy lehetővé tetted, hogy ott legyek pénteken a vacsorán.

- Csak egy kis lökést adtam – sepertem le a bókját.

- Szükségem is volt rá – kicsit távolinak tűnt a hangja, így rápillantottam. Előrefelé meredt és valahogy szomorúnak tűnt.

- Miért? – kérdeztem rá végül elhatározva magam. – Ha nem szeretnél válaszolni, nem kell!

Visszakoztam egyből, ahogy kiejtettem a számon.

- Nem tudtam, jó ötlet-e elmennem a vacsorára.

- Miért ne lett volna jó, hiszen az apádról van szó? – értetlenkedtem.

- Pont emiatt – kicsit gúnyosra sikeredett a mosolya, ami nagyon nem illett az arcához. – Nem vagyok éppen a szíve csücske.

- A fia vagy, ez biztos nem igaz – ráztam meg a fejem. – Talán csak félreértettél valamit.

- Elég nehéz félreérteni, ha azt mondják neked, hogy nem érdekel, mit csinálsz, de nem fogom fizetni a tanulmányaidat – ezzel zsebre dugta a kezeit és magába zuhanva sétált mellettem.

- Miért mondana neked ilyet? – kérdeztem félve.

- Mert szerinte, ha egy férfi össze-vissza ugrál a színpadon és sminkelve parádézik, az már nem is férfi. Egy ilyen pedig ne legyen a családja része – morgott Nam Gil, én pedig csak leesett állal bámultam rá.

- Hogy micsoda?! – tört ki belőlem, mikor besétáltunk az iskola területére. – Hogy mondhat ilyet?! Mégis mit csinál, amitől ő annyira férfiasnak hiszi magát?!

- Katona, méghozzá nem is akármilyen – mosolygott a fiú, de inkább az előbbi reakcióm miatt, semmint azért, amit mondott. – Tábornok.

A torkomra forrt a szó, éppen készültem tovább szapulni az apját, bármilyen munkája is legyen, de erre nem tudtam mit mondani. – Ennél férfiasabb munkát nem találhatott volna, mi?

- Ha akart volna, szerintem akkor sem tudott volna - nevetett rajtam a fiú.

- Szóval azért nem vagytok jóban, mert táncolsz?

- Mondhatni – bólintott. Már a koleszben üldögéltünk a konyhában. Levetkőztem, hogy ne süljön rám a kabátom.

- Kérsz egy kis kakaót? – kérdeztem tőle, amit nem tudott visszautasítani.

- Azt akarta, hogy kövessem a példáját és helyezkedjek el a hadsereg keretein belül, mint a leg-idősebb fia – mesélte, miközben én el voltam foglalva a kakaó készítésével. – Talán hét-nyolc éve lehetett, mikor az utcán láttam egy ilyen freestyle táncot, pár helyi kölyök előadásában. Egyből beleszerettem – mosolygott az emlék felidézése közben. - Az iskolában lehetőség adódott táncot tanulni pár felsőévestől, természetesen elsőként csatlakoztam. Nem telt sok időbe és majdnem olyan jó lettem, mint ők, ha nem jobb. Ekkor hallottam az Akadémiáról és tudtam, hogy ide akarok majd járni. Ezért vállaltam az iskola mellett több részmunkaidős állást is, hogy ki tudjam fizetni a tánc-órákat, amiket már profiktól vettem, mivel apa kijelentette, hogy ő nem hajlandó finanszírozni az ilyen ostoba álmokat. Három éve pedig sikerült a felvételi, egyből érettségi után, amire legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni. Felvettek ösztöndíjasként és beköltöztem a kollégiumba. Így még kevesebbet láttam az apámat, mint amúgy, mert folyton kiküldetéseken van és keveset jár haza.

- Most pedig miattam találkoznod kell vele - húztam össze magam zavaromban. Már az asztalnál üldögéltünk és a kakaót szürcsölgettük, ami - meg kell jegyeznem - nagyon finom lett.

- Nem, ideje volt, hogy szembenézzek vele – mosolygott rám. - Nem bujkálhatok itt mindörökké. Amúgy is, ha most nem szerződtetnek le a félév végén, akkor végleg itt hagyom az Akadémiát – vont vállat, mintha semmiségekről cseverészne.

- De hiszen ezt szeretted volna, nem? Táncolni! – néztem rá nagy szemekkel. Nem értettem, hogy képes ilyen könnyedén feladni.

- Ha valaminek nincs jövője, akkor felesleges erőltetni – úgy hangzott, mint egy életunt öregember.

- Ne mondd ezt! – ragadtam meg a kezét, mire meglepetten nézett rám, de nem törődtem vele. – Ígérd meg, hogy nem adod fel, még akkor sem, ha nem sikerül a félév végén!

- Ha Na… - nézett rám megtörve.

- Nam Gil, ígérd meg! – hajthatatlan voltam.

- Nem hiszem, hogy az apám tovább tűrné, hogy feleslegesen ide járok, mikor semmi eredménye sincs – mondta, mintha már el lenne döntve a beszélgetés vége.

- Akkor mutasd meg neki, hogy mit tudsz! – vágtam rá.

- Mégis hogyan?

- Hívd el az év végi előadásra! – böktem ki hirtelen. – Családtagokat is meg lehet hívni, nem?

- De, meg lehet… - válaszolt bizonytalanul Nam Gil és ferde szemekkel mért végig.

- Nézze meg, hogy mennyi munkád van egy ilyen parádézásban. Lássa, hogy milyen boldog vagy, mikor táncolsz! – mondtam neki komolyan.

- Miért érdekel ez téged annyira, Ha Na? – kérdezte gyanakodva a fiú, mire hátradőltem a széken és elengedtem a kezét.

- Csak nem akarom, hogy ilyen könnyedén feladj valamit, ami ilyen fontos számodra. Küzdj azért, hogy elérd az álmodat, ne hagyd, hogy kicsússzon a boldogság egy szempillantás alatt az ujjaid közül! - motyogtam neki.

- Ha Na, te…

- Azt hiszem, ideje lenne mennem – pattantam fel, félbeszakítva a fiút. Elvettem a bögréjét és az enyémmel együtt gyorsan elmostam. – Így is dög fáradt vagyok, megviselt ez a mai nap.

- Ha Na…

- Nam Gil, köszi, hogy megvártál a Suminnál! – vágtam a szavába megint. Nem akartam, hogy rákérdezzen arra, amire nem akartam válaszolni, így jobb, ha meg sem szólal. – Ne felejts majd küldeni egy meghívót a szüleidnek!

Már siettem a lépcső felé, mikor Nam Gil utánam szólt. Nem akartam teljesen figyelmen kívül hagyni, így megtorpantam és visszafordultam.

- Köszi! – intett utánam, mire boldogan integettem neki vissza.

- Máskor is!

Alig bírtam felvonszolni magam a harmadik emeletre. Ilyenkor győzedelmeskedett felettem a lustaság és azon gondolkodtam, Suh Hyung miért nem csináltatott liftet a koleszbe. De azért még mindig akadt egy-két kósza gondolatom, ami Nam Gil körül keringett.

Úgy láttam, a környezetemben nincs olyan ember, akinek ne lenne valami problémája a szüleivel. Még Baek Hot és Ki Youngot nem hallottam csak eddig panaszkodni valami családi ügy miatt. De lehet, erre sem kell majd túl sokat várnom, ha így haladunk.

Nam Gil igazán jó táncos volt, közel olyan jó, mint Kyu Hyun, nem is értem, hogy hogy nem írattak még alá vele szerződést három év alatt. Az énektudása sem volt olyan rossz, habár nem lett volna egy bandában fő vokalista, az már biztos, de kapkodniuk kellett volna utána az egyes ügynökségeknek, ha meglátják. Már csak az aranyos mosolya miatt is! Da majd idén minden más lesz, érzem!

Ahogy benyitottam a 301-es ajtón, hangos sikongatás döntött le majdnem a lábamról.

- Mi folyik itt? – kérdeztem a két lányra nézve bután. So Ha és Ki Young egymás kezét fogták és éppen akkor zavartam meg őket, mikor körbe-körbe forogva ugrándoztak. Ennél bizarrabb jelenetre aligha számíthattam volna.

- Ha Na! – kiáltott felém Ki Young egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Mi az? – néztem rá én is a lányra mosolyogva.

- Ha Na!

- Ki Young, nyögd ki, mert már tűkön ülök, hogy végre hallhassam! – nevettem a lányra. Erre tiszta vörös lett és az arcát tapogatta, mint akinek melege van.

- Baek Ho… - kezdett bele, de az örömkiáltása félbeszakította. Láttam, hogy ez még egy kis idő-be fog telni, így becsuktam az ajtót és lepakoltam a cuccaimat. – Baek Hoval együtt vagyunk!

Erre viszont villámsebességgel fordultam feléjük.

- Micsoda? – néztem rá nagy szemekkel, mint aki rosszul hallotta.

- Baek Ho a barátom! – mosolygott rám egy olyan széles mosollyal, mint amit még nem láttam egyszer sem az arcán.

- Tényleg? – először nem hittem el. Azt hittem, képzelődök.

- Tényleg! – bólogatott ezerrel rá.

- Uramisten! – most már értettem, hogy miért sikoltoztak a lányok, mikor betoppantam. - Gratulálok!

Ezzel a karjaiba vetettem magam és vagy tíz percig egy értelmes mondatot nem tudtunk egy-másnak mondani. Mikor a hirtelen meglepetés, öröm és boldogság érzése halványodott, érdekelni kezdett, hogy is történt ez pontosan.

- Ki Young, ha nem kapok most rögtön részleteket, akkor én itt esem össze – néztem rá halál komolyan.

- Igen, erre már én is nagyon kíváncsi lennék – értett egyet So Ha. – Pont akkor jöttél, mikor már kezdett megnyugodni és készen állt arra, hogy elmondja, mi volt.

Ha So Hanak azt jelenti, a majdnem megnyugodni, hogy őrülten sikongattak a szobában, akkor nem tudom, hogy mit csináltak korábban… Ennek ellenére So Haval együtt lehuppantunk az ágyamra, mint két szófogadó gyerek, Ki Young So Ha székére ült le.

- Igazából olyan romantikus volt, hogy… - állt meg rögtön fél mondat után. – Jobb, ha az elején kezdem.

- Ki Young! – szóltunk rá egyszerre So Haval, amire összenéztünk és elmosolyodtunk.

- Jó, jó! – csitított minket a lány. – Ugye úgy volt, hogy jön ma ruhapróbára, végre elkészültem valamennyire vele, így rá tudtam igazítani. Tulajdonképpen már akkor sejtettem, hogy valami nem stimmel, mikor olyan csendes volt egész idő alatt. Egy óra pedig nem túl rövid idő… Na mindegy, miután végeztünk, mondta, hogy van valami, amit mutatni szeretne.

Nagyokat nyelve, szinte minden egyes szavát ittam, alig vártam, hogy a lényeghez érjünk.

- Elvitt az énekterembe – adta a meglepettet a lány. – Ez volt a mai napon az utolsó hely, ahol szívesen lettem volna, a vizsgámat figyelembe véve, de csak betessékelt az ajtón. El nem hiszitek, hogy mi várt! Tudjátok, ott van a zongora a sarokban, azon vagy ötven kis mécses volt meggyújtva és csak azok adtak fényt a helyiségben. Nagyon romantikus volt, de ekkor még nem sejtettem sem-mit sem. Leültetett egy székre a zongora mellé, ő meg a zongoránál foglalt helyet. Istenem, hogy milyen csodálatosan játszott rajta, és a hangja! Majdnem elájultam a gyönyörtől! – miközben mesélt, folyton a gurulós székkel forgott jobbra-balra, főleg most, hogy annyira zavarban volt. – Azt a dalt énekelte, amit a vizsgán. Lunafly-tól a Milyen szép is lenne. Meg sem tudtam szólalni, de éreztem, hogy a szívem mélyéig hatol a hangja és belülről olvaszt fel…

Még én magam is olvadoztam csak attól, hogy elképzeltem az egész jelenetet. Olyan romantikus volt és megható.

- Mikor befejezte, felém fordult és megfogta a kezem - ekkor Ki Young még jobban elérzékenyült és szipogva folytatta a történetet. – Idézem: „Már régóta magamban tartottam ezt, de eddig bírtam. Egyetlen napot sem tudnák tovább így eltölteni. Csak nézni a rózsát és nem megérinteni. Szeretlek. Szeretlek, Park Ki Young. Szeretem a hajad, a mosolyod és hogy milyen lelkes tudsz lenni akár apróságok miatt. Szeretem, mikor forrófejjel rontasz neki a falnak. Szeretlek.”

Itt hagyott egy kis szünetet a lány.

- Ezt tényleg fejből tudod? – néztem rá megilletődve.

- Ha az ember először hall vallomást az élete során, akkor minden egyes szavát megjegyzi, nem? – kérdezett vissza sértetten.

- Mondd már, mit válaszoltál neki! – siettette So Ha.

- Először szóhoz sem tudtam jutni, már régóta vártam erre, de nem tudtam, mikor fog eljönni a pillanat.

- Micsoda? – néztem rá értetlenül. - Te tudtad, hogy Baek Ho szerelmes beléd?

- Persze – mondta Young, mintha azt kérdeztem volna, hogy a Föld kering-e a Nap körül. – Ki az az ostoba lány, aki még azt sem veszi észre, ha egy fiúnak tetszik?!

Erre inkább nem válaszoltam.

- Szóval reméltem, hogy eljön ez a pillanat, már annyiszor ábrándoztam róla és annyiféleképpen elképzeltem ezeket a helyzeteket, mit fogok neki mondani, de most egy szó sem jött a számra. Kukán bámultam rá, mint egy idióta. Szegény azt hitte, el akarom utasítani! Már idegesen felállt és fel-alá járkált, mire észbe kaptam. De meg sem hallotta, mit mondok neki. Ezért megcsókoltam…

- Megcsókoltad? – kérdeztük megint egyszerre So Haval.

- Ez volt az egyetlen, amivel magamra tudtam vonni a figyelmét… - piszkálta a lábával a padlón lévő kis egyenetlenséget.

Ezt nem tudtam elhinni, az a Ki Young, akiről So Haval mindketten azt hittük, fogalma sincs arról, hogy Baek Ho mit érez iránta, most éppenséggel azt mondta, hogy megcsókolta a fiút, csak úgy simán és egyszerűen.

- Milyen volt? – jelent meg egy pajkos mosoly So Ha száján.

- Jó – válaszolt ugyanolyan mosollyal a lány. – A második pedig még annál is jobb!

- Második? – nevetett So Ha.

- És harmadik - vigyorgott a lány, mint a tejbe tök.

- Teee… - röhögött So Ha.

- Még mindig nem tudom elhinni – mosolyogtam én is rá. Olyan jó volt ilyen boldognak látni a lányt. Végre teljesült az, amiről azt hittem, még éveket kell majd rá várnom. Ki Young és Baek Ho egymásra találtak.

- Én is majd csak holnap reggel fogom elhinni, hogy nem csak álmodtam – mondta a lány hitet-lenkedve rázva a fejét. – Első csóknak jobbat sem kívánhatna az ember!

- Első csókod volt? – néztem rá kíváncsian.

- Igen – pirult el Young. – De soha nem fogom elfelejteni.

- Az én első csókom még középiskolában volt – emlékezett vissza So Ha. – Egy Myung Je nevű sráccal, aki így köszönte meg, hogy segítettem neki matekból…

- Hát az nem volt túl romantikus - húztam el a szám összeráncolt szemöldökkel. – És az első csókod, ami olyantól volt, akit szerettél?

- Az is középiskolában volt – mosolyodott el halványan a lány. – Kim Chun Hee, első szerelmem volt. Talán egy hónapig lehettünk együtt. Eddig tartott, míg apám tudomást nem szerzett róla és el nem ijesztette a fiút.

Younggal összenéztünk és némán megegyeztünk, hogy most erre nem mondunk semmit. So Hanak nem volt túl kedves családja, már csak az eljegyzésből kiindulva, de hogy ilyen szinten beleszóljanak az életébe! Nem tudom, én meddig lennék képes ezt elviselni.

- És te, Ha Na? – nézett rám Young.

- Mi én? – még mindig So Han járt az eszem.

- Első csók?

Ekkor jöttem igazán zavarba. Köhécselve kinyögtem: - Még nem csókolóztam.

- Tényleg? – nézett rám Young meglepődve. – Pedig azt hittem, Kyu Hyun már rég letámadott ezzel.

- Tessék? – ettől szabályosan leesett az állam. – Dehogyis!

Na, ez most mondhatni hazugság volt… Mert Kyu Hyun már jó párszor okozott olyan helyzetet, amikor megcsókolhatott volna, de mégsem tette. Szóval gyakorlatilag nem hazudtam, mert nem csókolóztam a fiúval.

- De szeretnéd, mi? – emelgette rám a lány a szemöldökét.

- Nem, miért is akarnám, hogy az az öntelt alak megcsókoljon… - vontam vállat, de gyengére sikeredett az alakításom, így inkább mondtam valami mást. – Az első csókom attól a személytől akarom megkapni, akit szeretek.

Akaratlanul is felbukkant a szemeim előtt az a barna szempár és olyan vágyakozás lett úrrá rajtam, amit már elég régen tapasztaltam. Látni akartam, megfogni a kezét és vele lenni. Nem kellett volna hozzá csók és semmi más sem, hogy boldog legyek. Elég lett volna, ha mellettem van.

Talán két másodpercig hagytam magam elmerülni a kis vágyálmomban, majd ki kellett ábrándítsam magam, mert soha többet nem fogom látni. Soha a közelébe sem fogok kerülni, hogy valóra váltsam ezeket az álmokat. Soha.

---

[1] Saját fordítása Kim Bo Kyung Suddenly című számának.