14. Fejezet

 Félresikerült vacsora

A mögöttünk lévő autó dudálása térítette észhez Suh Hyungot, mire rálépett a gázra.

- Mondott valamit? – kérdezte feszülten az úttesten tartva a tekintetét.

- Nem, esélyt sem adtam neki – motyogtam, miközben a kabátom ujjával szórakoztam. - Elfutottam…

- Ha Na!

- Mégis mit kellett volna tennem?! – fordultam felé kicsit hisztérikusan. – Egy meleg mosollyal köszönteni és megölelni?! Így is csoda volt, hogy mozgásra tudtam késztetni a lábam! Ha Kyu Hyun nincs ott, valószínűleg bepánikolok és magamba zuhanok, mint ak…

Láttam a szemem sarkából, ahogy megrándul Suh Hyung szája széle és erősebben szorította a kormányt, mint korábban. Pontosan tudta, mire gondolok, nem kellett emlékeztetnem rá.

- Ha Na, igazából tart…

- Nem is tudom, miért hoztam fel ezt egyáltalán! – tört ki belőlem. – Azt hittem, könnyebb lesz, ha elmondom neked, de semmin sem változtat. A lényeg, hogy nem kell többet látnom, csak egy véletlen volt! Nem akarok soha többet vele találkozni!

Tényleg azt hittem, hogy jobb lesz, ha Suh Hyunggal beszélek erről. De nem gondoltam bele, hogy ezzel nem tud semmit sem kezdeni, hiszen már megtörtént. Csak egyszerűen el kell felejtenem a mai találkozást, mintha meg sem történt volna. Semmi sem könnyebb ennél, nem igaz? Nem igaz?! Se Joo megszűnt számomra létezni négy évvel ezelőtt azon a bizonyos napon.

- Mit akartál mondani az előbb? – fordultam egy nagy mosollyal az arcomon a férfi felé. Talán igaza volt Suh Hyungnak, ideje lenne tovább lépnem a négy évvel ezelőtti eseményeken. Kezdve azzal, hogy kiverem a fejemből azt a fiút, így a mosoly, amit az arcomra varázsoltam, még ha most ennyire hamis is, talán egyszer igazivá válik.

- Nem érdekes – rázta a fejét lemondóan. – Itt is vagyunk!

Leállította a motort és kiszálltunk az autóból.

- Hát tényleg kiteszel ma magadért – tátottam el a szám, nagy szemekkel bámulva a puccos ét-termet, ahova a nagybátyám hozott. Itt egy vacsora felérhetett egy kisebb vagyonnal!

- Mindent az unokahúgomért! – karolt át a férfi, én pedig szorosan hozzábújtam. Nem voltam az a típus, akit a drága ajándékokkal, felhajtással és pénzzel le lehet kenyerezni, de tudtam értékelni a gesztust. A nagybátyám pedig most igazán kitett magáért.

Ahogy beléptünk, a recepciósnál mondta a nevét és az asztalunkhoz vezettek. A helyiség tág volt, az asztalok jó messze egymástól, hogy véletlenül se zavarják egymást a vendégek és meglegyen az egyedüllét illúziója. Néhány helyen pálmákhoz hasonló növényeket helyeztek el és pont egy ilyen mellé kaptunk asztalt, vörös bársonyterítővel, rajta fehér lepellel, már készen megterítve.

- Három személyre? – kérdeztem furcsállva, ahogy végigmértem az asztal terítéket.

- Kisasszony, elvehetem a kabátját? – kérdezte a pincér, mire zavartan nekiálltam vetkőzni. Különös érzés volt így kiszolgálva lenni.

- Köszönöm!

Még a széket is kihúzta nekem, ez igen! Átadta az étlapot és magunkra hagyott minket.

- Igazság szerint várunk még valakit, Ha Na – most láttam Suh Hyungon, hogy mennyire ideges is valójában. A kezeit tördelte, arról nem is beszélve, hogy folyton jobbra tekintgetett az ajtó felé.

- Mégis kit? – erre már én is megijedtem. Ki az, aki miatt így izgul a nagybátyám? Rossz sejtésem támadt, mi van, ha az apámat hívta ma ide? Vagy ami még rosszabb, Se Joot… Már éppen készültem felállni, mikor megdermedtem a hangjára.

- Suh Hyung, hát itt vagy!

Chun Ja lépdelt felénk egy vörös, vastag télikabátban.

Na, erre aztán tényleg nem számítottam!

- Mégis mit keres maga itt? – bukott ki belőlem elképedve, mielőtt végiggondolhattam volna.

- Ha Na! – szólt rám elég rosszallóan Suh Hyung.

- Sajnálom… - húztam meg magam.

- Semmi gond! Szia, Ha Na! – mosolyodott el a nő. Épp készült levenni a kabátját, mikor Suh Hyung felállt és lesegítette róla a ruhadarabot. Kihúzta neki a széket és helyet foglaltak velem szemben. Volt egy nagyon rövid pillanat, mikor találkozott a tekintetük. Nem is tudom pontosan, mit láttam, mintha az a hála, ami Chun Ja szemeiből tükröződött, nem a férfi udvariasságának szólt volna. Ahogy pedig rájöttem, hogy mi folyik itt, szó szerint tátva maradt a szám.

- Na ne!

Nem volt semmi negatív vagy elítélő a hangomban, inkább csak hitetlenkedés. Ezek ketten együtt voltak. Úgy értem, együtt-együtt! Randiztak! A nagybátyám és Chun Ja. Teljesen megdöbbenve dőltem hátra. A két felnőtt egymásra nézett és mintha zavarban lettek volna. Olyanok voltak, mint két tinédzser, akik a szüleiknek akarták megvallani, hogy randevúznak. Csakhogy ebben a helyzetben én voltam a „szülő”, ami nem kicsit hozott kellemetlen helyzetbe.

- Én akartam elmondani, mielőtt valaki mástól tudod meg – kezdett bele Suh Hyung. – Chun Ja és én már jó ideje randevúzunk, és két hónapja megkértem a kezét is.

Szóra nyitottam a számat, de be is csuktam. Hogy micsoda? Jól hallottam az előbb? Chun Ja Suh Hyung menyasszonya…

- Gratulálok? – mondtam, bár inkább sikerült egy félénk kérdésre.

Mindketten egyszerre fújták ki a levegőt, amit eddig visszatartottak és egy megkönnyebbült mosollyal az arcukon néztek rám.

- Köszönjük! – mondta Chun Ja és megfogta a férfi kezét. Fura volt, világéletemben nem láttam még Suh Hyungot egy nővel sem az oldalán, de nagyon is tetszett a látvány. A kezdeti sokk után tényleg örültem, hogy végre talált valakit maga mellé. Megérdemelte már.

- Bár nem értem, hogy miért kellett ennek a bejelentésnek ekkora feneket keríteni - hebegtem egyikükről a másikra pillantva. – Nem mintha lenne bármi beleszólásom…

- Ha Na – nézett rám Suh Hyung egy gyengéd mosollyal. –, komolyan mondod? Olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél, igenis számít, hogy mit gondolsz erről.

Nagyot nyeltem és nagy szemekkel bámultam a férfira. Suh Hyung soha nem volt a szavak embere, ritka volt, mikor hangot adott az érzéseinek, éppen ezért ámultam el rajta. Még ha rokonok is voltunk, nem tudtam, hogy így gondol rám. Nem tudtam, hogy ilyen fontos vagyok neki. Azon kaptam magam, hogy elhomályosodik a látásom és elkaptam róluk a tekintetem.

- Ugyan, kislány! - Suh Hyung mellém telepedett az üres székre és a kezei közé fogta az arcomat. – Nehogy ennyitől elsírd magad!

Csak nemlegesen ráztam meg a fejemet, jelezve, hogy nem sírok, mert ha megszólaltam volna, biztos nem bírom visszatartani a könnyeimet. Régen éreztem már az apai szeretet és Suh Hyung most eszembe juttatta, milyen melegséggel tölt is el.

Chun Jara pillantottam. Szép nő volt, emellett kedvesnek is tűnt, őszintének, kicsit szeszélyesnek a nagybátyámhoz képest, de pont ezért illett hozzá annyira.

- Vigyázzon rá! – hangom kissé még fátyolos volt. – Tegye boldoggá!

- Ne aggódj, nem okozok csalódást! – nevetett rám.

Suh Hyung visszaült a helyére és ismét megfogta a nő kezét, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaira. Elpirulva fordultam el.

- Most értelmet nyert pár dolog.

- Tessék? – kérdezte a férfi.

- Miért fogytál le ennyit - mutattam rá kis gonoszan (hihi!). –, miért utaztál vissza Busanból egy év után.

Kényelmetlenül helyezkedett ismét a széken.

- Igazából lenne még valami – szólt közbe Chun Ja megmentve a nagybátyámat a kínos helyzettől. – Szeretnénk, ha te lennél az esküvőnkön a koszorúslány.

Oké, egy este alatt már harmadjára akadt el a szavam. Koszorúslány? Esküvő?

- Júliusra tervezzük az esküvőt, szóval van időd átgondolni, nem kell rögtön válaszolnod – visz-szakozott kissé a nő, miután nem reagáltam azonnal.

- Nem! Nem az, hogy nem szeretném, csak… – beleharaptam az ajkamba. – Csak biztosak vagy-tok benne? Hiszen a Tanárnő nem is ismer engem. Az, hogy Suh Hyungtól hallott rólam pár dolgot, az nem jelenti azt, hogy ténylegesen ismerne és kedvelne is.

Nem szerettem volna ráerőltetni magam erre az egész esküvő dologra Suh Hyung miatt. Lehet, hogy Chun Ja nem is kedvelt! Tekintve, ahogy beszéltem vele korábban, nem lennék meglepve, ha lenne pár keresetlen szava hozzám.

- Először is, nyugodtan hívj Chun Janak! – intett le. – Persze, csak az akadémián kívül! Másodszor pedig se Suh Hyungnak, se nekem nincsenek fiatal, női családtagjaink. Valahogy csupa férfi rokonom van, akárcsak Suh Hyungnak, így…

- Így kénytelenek voltatok engem választani. Szuper!

Az egyetlen lehetőség voltam, nem csoda, hogy engem választottak.

- Így! –vágott közbe megint Chun Ja. – Így közösen megbeszéltük és örülnénk neki, ha te lennél a koszorúslány. Többet tudok rólad, mint azt hinnéd, Ha Na. Suh Hyung igazán sokat mesélt rólad, nagyon szeret téged és az esküvőig neked is bőven lesz időd megismerni engem és eldönteni, hogy vállalod-e vagy sem.

Tovább akartam vitatkozni, de aztán meggondoltam magam. Végül is igaza volt. Idő kell, hogy megismerjem és neki is, hogy a sok mesét, amit Suh Hyung összehordott rólam, összeegyeztesse a valósággal.

- Rendben, gondolkodni fogok rajta – bólintottam rá sután.

- Ha ezt megtárgyaltuk, akkor nem rendelhetnénk, mert már éhen halok? – nyúlt mohón Chun Ja az étlap után.

- Ne is mondd! – vetettem bele magam a sok finomság közé. Igaz, hogy Kyu Hyunnal összeettünk mindenfélét, de azért jólesett volna már végre valami tartalmas kaja is így estefelé. Mindenki kiválasztotta, mit szeretne enni, én egy vegyes tálat rendeltem, nagirivel és makival, ami a csövön kifér!

Miután leadtuk a rendelést, csend lett az asztalnál.

- És milyen volt az első heted? – kérdezte ismét csak Suh Hyung, hogy végre legyen valami beszédtéma, de nem volt túl jó nyitás a részéről.

- Hát… - teljesen feszélyezve éreztem magam. – Mondjuk, hogy nem volt rossz.

Suh Hyung kétkedve bámult rám, mire megadtam neki magam.

- Jó, jó! Voltak jó dolgok és rossz dolgok is. Az ének kifejezetten kellemes! – fordultam mosolyogva Chun Ja felé, mire elnevette magát.

- Mivel nem kell semmit sem csinálnod!

- Nem tehetek róla, hogy a tanárnő ilyen rendes volt.

- Túl lágyszívű és engedékeny.

- Ha már a nagybátyám menyasszonya, hadd élvezzem ki! – nevettem én is. Na, tényleg kezdtem megkedvelni a nőt! Tökéletesen megértettük egymást és egész jó humorérzéke is volt.

- Mi az, hogy nem kell semmit sem csinálnod? – kérdezte értetlenül Suh Hyung, mire összenéztünk a nővel.

- Nem ő…?

- Nem – intett nemet a fejével Chun Ja zavarában a nyakát dörzsölve.

Ezek szerint nem Suh Hyung ötlete volt, hogy ne vegyek részt az órán, hanem csupán üldögéljek és figyeljek.

- Egész héten meg sem mukkantál az órákon? – szűrte le egész könnyedén a férfi. – És ez mind a te ötleted volt.

- Mondjuk – nézett szembe vele Chun Ja. Suh Hyung felszívta magát, hogy válaszoljon, de a nő folytatta. – Nem énekel az órán, de azt mondtam, hogy cserébe a vizsgán ugyanúgy részt kell vennie és jól teljesítenie.

A nagybátyám visszanyelte a szavait és úgy tűnt megnyugodott. Meg kell hagyni, Chun Ja jól elejét vette a szóváltásnak kettejük között. Habár én semmi ilyesmit nem ígértem Chun Janak és ezzel ő is tisztában volt, de ezt már nem kötöttük Suh Hyung orrára.

- Amúgy ha nem is énekeltem, azért figyeltem, ha ez megnyugtat – pimaszkodtam a férfival.

- Több mint a semmi!

Éppen hozták a sushit, így szó nélkül hagytam a megjegyzést. Hát nem volt semmi a kaja! Mind a tíz ujjamat megnyaltam volna utána. Mondjuk, ha az ember egy ilyen drága étterembe jön, akkor csak valami finomat adjanak már a pénzéért cserébe. Közben beszélgettünk, nevettünk és élveztük egymás társaságát. Olyan volt, mintha minden vasárnap ezt tettük volna, annyira természetesnek hatott az egész.

- És akkor így fogta az arcát, mintha eljött volna az apokalipszis! – nevettem, éppen nosztalgiáztunk és az egyik régi történetet meséltem a gyerekkoromból, mikor Suh Hyung vadiúj autójának a bőrülését sikerült lehánynom hazafele a vidámparkból. Utánoztam az arckifejezését és a mozdulatait is, minél jobban visszaadva a helyzet komikusságát. – Azt hittem, hogy menten elsírja magát!

- Szegénykém, az első autód volt, amit a saját pénzedből vettél. - kuncogott Chun Ja, és megsimogatta a férfi karját együtt érzően, bár alig tudta visszatartani a röhögését.

- Ha Na, mi az a kezeden? – ráncolta a szemöldökét Suh Hyung.

- Hm? Mire gondolsz? – pillantottam hirtelen a kezemre, követve a pillantását.

- Mi történt? – Suh Hyung számon kérő hangja elvette a kedvem a nevetéstől. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy a kezem tele van horzsolásokkal, sebekkel és lila foltokkal.

- Hogy ez? – próbáltam könnyedén venni, de az asztal alá rejtettem a kezem az ölembe. – Csak táncon keményen gyakorolok. Nem egyszerű…

Ennél jobb hazugság nem jött a számra, ahogy pedig Suh Hyung gyanakvóan méregetett, tudtam, hogy nem győztem meg teljesen. Hiába, neki nem volt egyszerű hazudnom. Nyeltem egy nagyot és folytattam, hátha minden kétségét el tudom tüntetni, így erőltetetten nevettem egyet.

- El sem tudod képzelni, milyen kemény a táncóra! – panaszkodtam. – Minden délutánom azzal telt, hogy azt az ostoba koreográfiát tanultam, amit az a boszorkány akart! Erre még annyit sem mondott pénteken, hogy szép volt! Nem! Eltáncoltatta velem vagy százszor, utána meg neki állt feljebb, hogy ellenálltam, mikor meg akarta büntetni Kyu Hyunt!

- Állj, Ha Na! Egy szót sem értek az egészből, mégis mit hordasz itt össze? Boszorkány? - emelte fel védekezően a férfi a kezét, jelezve, hogy lemaradt egy kicsit. Mikor pedig rádöbbentem, hogy mit is mondtam, egyből megbántam. Nem kellett volna ennyire próbálkoznom a győzködésével, hogy higgyen nekem, de legalább a kezemről eltereltem a figyelmét. Túl sok mindent mondtam el neki, amit nem kellett volna.

- Ji Minre gondolsz? – kérdezett közbe Chun Ja az arcán egy hatalmas mosollyal.

- Igen.

- Hát megértelek - nevetett a kezébe a nő. Na, most nyerte el a nő a teljes támogatásomat! Ha nem kedveli Ji Mint, a legjobb barátnők leszünk mostantól.

- Suh Hyung, nem tudod, mi baja van velem? Az első perctől fogva úgy bánik velem, mint egy utolsó senkivel – fintorogtam rá.

- Elsőnek mondj el mindent!

Így is tettem, persze csak nagy vonalakban, kihagyva egy-két dolgot, amiről úgy gondoltam, nem szükséges tudnia a nagybátyámnak. Ji Minre koncentrálva, néha jól szidva őt - ami Chun Ja arcára megint csak mosolyt csalt -, elmondtam neki mindent.

- Szóval még megváltoztatta a vizsgakövetelményeket is, hátha így le tud pontozni és megbuktatni! – keltem ki magamból.

- Nem tud lepontozni, mert több tanár véleményéből és pontjaiból áll össze az jegyed. Szóval táncolni fogsz az előadáson? – kérdezte boldogan a férfi.

- Neked erre ez az első reakciód?! – háborodtam fel.

Megköszörülte a torkát és próbálta eltüntetni a mosolyt az arcáról, ami nem túlságosan sikerült neki.

- Inkább azt mondd meg, miért utál ennyire az a hárpia, hogy így meg akarja keseríteni az életemet! – tértem rá a lényegre, erre már Suh Hyung is kicsit komolyabbra fordította a szót.

- Nem tudom, hogy van-e jogom ezt elmondani neked, de mivel másra nem igazán számíthatsz e téren… - rákönyökölt az asztalra és halkított a hangján. – Mielőtt apád megismerte édesanyádat, Ji Minnel találkozgatott.

- Hogy micsoda?! – kiáltottam, mire páran felénk fordultak kíváncsian. Sziszegve néztem a nagybátyámra. – Ugye most csak viccelsz? Ez nem lehet igaz!

- Nem – intett nemet. – Együtt voltak, de aztán jött édesanyád és a bátyám nem tudott nem tudomást venni róla. Pár hét után szakított Ji Minnel és elkezdett udvarolni anyukádnak. Nem kellett sok és Doo Rim beadta neki a derekát. Akkor Hyung még igazán megnyerő volt és sok lány akart volna vele lenni. De Doo Rim más volt, mint azt te is tudod.

Vegyes érzelmeket keltett bennem anya nevének említése, de ezt félreraktam.

- Igen, végül összeházasodtak.

- Igen.

Pár percre csend telepedett közénk, mivel időre volt szükségem, hogy fel tudjam dolgozni az előbb hallottakat. Ji Min együtt volt apával. Fúj! Rossz volt még belegondolni is. Mi lett volna, ha az a banya az anyám! Még a hideg is kirázott a gondolattól.

- Szóval azért utál, mert anya lánya vagyok? – kérdeztem rá.

- Azt hittem, ennyi idő után túltette magát a régi sérelmeken, de úgy látszik tévedtem – válaszolt lemondóan a férfi.

- Nem azt mondtad, hogy más nem ismeri a kapcsolatunkat Suh Hyunggal? Ő már azelőtt is tudta ki vagyok, hogy mindenki más is rájött volna – fordultam Chun Jahoz. Úgy rémlett, azt mondta, hogy rajta kívül nem mondta senkinek sem a nagybátyám, hogy ki is vagyok valójában. Most már pedig értettem az okát is, hogy Chun Ja miért képezett ez alól kivételt.

- Nem volt nehéz rájönnie, mivel személyesen is ismerte anyukádat és nagyon hasonlítasz rá - kerülte a tekintetem a férfi, miközben beszélt, de értettem az okát, így nem törődtem vele.

- Akkor ez nem olyan, amin változtathatnék vagy megoldhatnám – sóhajtottam kissé gondterhelten. Reméltem, hogy Ji Min utálatát csak képzeltem, csak problémás időszaka van és azért ilyen kegyetlen és rosszindulatú velem, de így már egészen más megvilágításban láttam a helyzetet. Ezen nem fogok tudni változtatni, mivel igazából nem is velem volt gondja. – Egy szóval: megszívtam.

- Ha gondolod, áttehetlek egy másik csoportba, de csak a következő félévtől lehetséges – ajánlotta fel a férfi.

- Ne! – törtem ki hirtelen, anélkül, hogy végiggondoltam volna. Lehunytam a szemem és jól leszidtam magam, hogy ilyen béna vagyok. – Úgy értem, nem szükséges!

- Van valami köze Kyu Hyunhoz? – érdeklődött Chun Ja bizonyos dolgokat sugallva.

- Nem, dehogy! – nyögtem ki teljesen vörösen és zavarban. Habár nagyon is sok köze volt a fiúnak ahhoz, hogy miért nem akartam másik csoportba kerülni, csak nem éppen az, amire Chun Ja célozgatott. Jó volt Kyu Hyunnal együtt lenni és valakivel legalább jól el vagyok, és nem akartam ezt újrakezdeni más emberek között. Még Nam Gil és a többi csapattárs is szimpatikus volt (persze Yulért nem rajongtam). – Jó az a csoport, emellett nem hiszem, hogy mindenkiért megtennéd ugyanezt, hogy csak egyszerűen felajánlod nekik a csere lehetőségét. Nem akarom, hogy arról pletykáljanak, hogy különleges bánásmódban van részem, mert az Igazgató unokahúga vagyok.

- Rendben, de szólj, ha bármire szükséged van – mondta komolyan a férfi. – Ji Minnel sajnos neked kell így megbirkóznod, ha nem hagyod, hogy segítsek.

- Eddig is megvoltam nélküled, ne aggódj! – mosolyogtam rá.

- És jobban vigyázz magadra, akármilyen keményen is gyakorolsz, nem akarom, hogy csupa seb és lila folt legyél! – figyelmeztetett aggodalmaskodva.

- Nem fog még egyszer előfordulni – viszonoztam idegesen a mosolyt. Megnyugodhat, mert én is nagyon reméltem, hogy nem fordul elő ilyesmi többször.

- Kíváncsian várom az évzárót ezek után, még soha nem láttalak táncolni – ivott bele a poharába.

- Nem véletlenül. Nem épp az én reszortom, bár nem vagyok tehetségtelen teljesen – piszkáltam a desszertet, egy nagy kehely fagylaltot. – Legalábbis Kyu Hyun azt mondta, egész jó vagyok.

- Honnan ismered a fiút? – kérdezte kicsit nem is tudom, feszülten.

- Elfelejtetted említeni, hogy a koleszt tizenegykor bezárják, így csak az ő segítségével tudtam bejutni – róttam meg a férfit.

- Már megint kiszökött?! Ezerszer mondtam neki, hogy szóljon és kap külön engedélyt, ha el akar menni – fújtatott Suh Hyung.

- Tudod, milyen, nem az a fajta, aki engedélyt kér, hanem inkább bocsánatot – hümmögött Chun Ja.

- Ne legyél rá mérges, jó? – ijedtem meg hirtelen, hogy bajba kevertem a fiút.

- Már megszoktam, szóval ne aggódj! – intett le, mire fellélegeztem. - Ha pedig már így szóba jött, akkor lenne valami, amit adni szeretnék neked – lett óvatos Suh Hyung, ami gyanakvással töltött el. Chun Jahoz fordult. – Elhoztad, amit kértem?

- Biztos, hogy most akarod? – kérdezett vissza nyugtalanul a nő és aggodalmas ráncok jelentek meg a homlokán. – Olyan szép este volt…

Ajaj! Mi ez az egész? Nem hangzott túl jól, de Suh Hyung határozottan bólintott, mire Chun Ja a táskájában kezdett kutatni. Egy fehér A4-es borítékot vett elő, átnyújtotta a férfinak, aki pedig felém csúsztatta az asztalon. Nagyot nyelve felvettem és megnéztem, mi van benne.

El is ment az étvágyam és visszadobtam az asztalra a borítékot.

- Mégis mit akar ez jelenteni? – a hangom éles volt akár a penge.

- Azt szeretném, ha ezt énekelnéd a vizsgán – mondta nyugodtan a férfi.

- Gondolhattam volna, hogy túl tökéletes volt ez a nap és ez az este ahhoz, hogy így érjen véget. Tönkre kellett tenned igaz?! – förmedtem rá.

- Ha Na! – szólt rám Chun Ja hitetlenkedve.

- Ha Suh Hyung mesélt rólam, akkor biztosan említette, miért nem akarok énekelni. Pontosan tudatában vagy az okával, hogy miért nem vagyok hajlandó egy dalt sem elénekelni – fordultam felé mereven. – Megpróbálhatnád megérteni, miért viselkedek így!

- Megértem, de te is megérthetnéd Suh Hyungot, miért csinálja ezt! – nézett rám könyörögve a nő, mire egy pillanatra elgyengültem.

- Csak a vizsgabizottság lesz ott, csak öt ember, akik énektanárok vagy értenek a zenéhez. Köztük Chun Ja és én. Csak el kell énekelned ezt a dalt és vége is van – tolta vissza az én térfelemre a borítékot.

Enyhén elnyílt a szám, éppen válaszoltam volna, de aztán inkább meggondoltam magam. Ha az első dolgot, ami eszembe jutott, kiejtek a számon, rögtön megbántam volna, ebben biztos voltam. Így a hirtelen csendet és a válaszom hiányát Suh Hyung félreértelmezve azt hitte, hogy meginogtam.

- Csak el kell énekelned, semmi mást nem kérek tőled.

- Csak elénekelem? – szarkasztikus hangom még engem is meglepett. – Legyen! Elénekelem neked, de ne várj ennél többet.

Belegyűrtem a táskámba a borítékot és felálltam. Az egyik fogason lógott a kabátom.

- Most hova mész?

- Haza, elég volt ennyi mára – még rá sem tudtam nézni.

- Várj, mi is megyünk! – állt fel már félig a férfi, mikor leintettem.

- Suh Hyung! Értsd meg, most a legkevésbé sem akarok veled lenni – mondtam, miközben az asztalt bámultam, a fagylalt a kehelyben már szinte teljesen elolvadt.

- Ha Na! – képedt el Chun Ja.

- Sajnálom, hogy így alakult az este – küldtem felé egy félmosolyt. Ez igaz volt, nem így képzeltem el az első estét, amit Suh Hyung menyasszonyával töltök. – Örültem, hogy megismertelek és még egyszer gratulálok!

- Ha Na, tudod egyáltalán, hol vagyunk most? Vagy merre van az Akadémia? - idegeskedett a nagybátyám, hát már késő!

- Igen, tudom. Sziasztok!

- Ha Na!

- További jó szórakozást! – emeltem fel a kezem, de hátra sem bírtam nézni. Egyszerűen ott hagytam őket. Friss levegőre volt szükségem, úgy éreztem megfulladok, ha tovább kell ott ülnöm. Majd felrobbantam a dühtől, ami bennem tombolt. Hát csak emiatt akart velem találkozni Suh Hyung? Hogy megint olyasmire vegyen rá, amit nem akarok megtenni?

Amint kisétáltam az étteremből megcsapott a hideg szellő, ez egy kicsit észhez térített és lenyugodtam, ami pont jól is jött, mert halványlila gőzöm sem volt arról, hol vagyok és hogy merre van az Akadémia...

13. Fejezet

Régi szerelmek

Több boltba is bementünk, több cipőt is felpróbáltam, de vagy méretben nem volt jó vagy egy-szerűen nem tetszett. Kyu Hyun pedig fáradhatatlanul mondogatta, hogy melyik miért jó, illetve rossz. Mindegyik indoka gyakorlatias volt, semmi olyan megnyilvánulása nem volt, ami esetleg arra irányult volna, hogy nem elég divatos vagy nem elég márkás a cipő. Nekem már réges-régen elegem lett volna az egész cipővásárlásból, ha nem vele vagyok.

Jól szórakoztam, megnevetetett és kölcsönösen ugrattuk egymást, így még a huzavona sem érdekelt különösebben a sportcipőket illetően. Az eddig oly utált vásárlást is élvezetessé tudta tenni.

A negyedik üzletben jártunk, mikor végre egy edzőcipő neki és nekem is megtetszett. Egy Nike fekete-fehér, bőrből készült cipő. Még méretben is stimmelt, illett a lábamra, olyan bumszlinak sem tűnt, mint a legtöbb ehhez hasonlatos lábbeli.

- Szerintem ez jó – néztem magam a tükörben.

- Igen – állt mögém Kyu Hyun. – Ez tényleg megfelel.

- Sikerült választani? – érdeklődött egy hang nem messze tőlünk. Az eladó odajött hozzánk és összetett kézzel méregetett minket. Vagyis inkább Kyu Hyunt. Majdnem elcsöppent a nyála miközben tanulmányozta. Nem volt túl idős, inkább a húszas évei közepén járhatott, hosszú hullámos bar-na haja, kicsit nagy fogai és szeplős arca volt.

- Ezt szeretnénk – mutatott rá a fiú a cipőre a lábamon, mire az eladó száz wattos mosolyt villantott rá. Leültem és elkezdtem levenni a cipőt, majd beraktam a dobozába.

- Tudnak az akciónkról? – kérdezte a falra kitett óriásplakátra pillantva a nő. Hatalmas piros be-tűk hirdették:

Pároknak az egyik cipő árából 30% kedvezményt biztosítunk! Csak január 31-ig érvényes akció.

- Ez a cipő éppen szerepel az akciós darabok között – somolygott a nő, bár láttam, hogy megfeszült a szája, ahogy rám nézett. Mindenekelőtt az eladás, csak azután jön a vásárlók elcsábítása ezek szerint.

De ahogy felfogtam a mondatot, leesett, hogy azt tudakolja, Kyu Hyun barátnője vagyok-e. Vörös arccal álltam fel a székről kezemben a dobozzal.

- Mi… nem! Mi… – dadogtam, de Kyu Hyun félbeszakított, miközben karja a derekamra fonódott. Kis híja volt, hogy nem löktem el magamtól, vagy mondhatnám azt is, hogy annak köszönhetően, hogy a karom beszorult közénk.

- Igazán kedves Öntől, megnéznénk a hozzá tartozó férficipőt is – vetett rá egy elragadónak szánt mosolyt, bár láttam, hogy a nő kissé leeresztett, mikor meglátta a fiú kezét rajtam.

- Erre jöjjenek, kérem! – intett lelombozódva. Kyu Hyun magával vonszolva irányított a polcok között.

- Mégis mit csinálsz? – suttogtam neki ijedten.

- Szerzek egy olcsó cipőt a segítségeddel – derült fel a fiú és még jobban magához szorított. Éreztem, hogy tiszta piros az arcom, de mégsem tudtam mit tenni ellene. Ezek után azt mondani, hogy az egész csak hazugság, kész katasztrófa lett volna.

Megkérdezte a fiútól, hányas a mérete, majd kisebb keresés után átnyújtotta neki a megfelelő dobozt. Mikor végre eleresztette a derekam, éreztem, hogy megkönnyebbülök és rendesen kaptam levegőt is. Mégis mi ütött belém?!

Felvette a cipőt, ahogy megnéztem az enyém szakasztott mása volt, csak férfi kivitelben.

- Mit gondolsz, édesem? – nézett le rám a fiú leplezetlen jókedvvel. Még soha nem szólított így senki sem, először nem is tudtam, kihez beszél, aztán észbe kaptam.

- Jól áll, szívem – majdnem a torkomra forrt a szó és lesütöttem a szemem. – De biztos vagy benne, hogy ugyanolyat szeretnél, mint az enyém?

Próbáltam utalni rá, hogy egyáltalán nem tetszik az ötlet, de úgy láttam, minél jobban ellenzem, neki annál inkább kell az a cipő.

- Persze! Olyan édes lenne, ha mindkettőnknek lenne egy ilyen! – ölelt magához egy kézzel, én pedig megmerevedtem a karjai közt. Mit csinál?! Kiszabadítottam magam és elléptem tőle három lépés távolságra, teljesen kikerülve a veszélyes zónából. Csak tátogtam és égett az arcom. Elnevette magát és átnyújtotta az eladónak a cipőt, miután levette. A nő egyikünkről a másikunkra nézett, de szerencsére nem szólt egy szót sem. – Kérnénk mindkettőt!

Elsétált előttünk, hogy becsomagolja a cipőket.

- Te meg vagy húzatva! – suttogtam Kyu Hyunnak.

- Csak nem zavarba jöttél? – súrolta a karomat a karja, miközben felzárkózott mellém. Gondoltam egyet és belekaroltam. Lesandított rám, de csak egy széles vigyort kapott. Ha harc, hát legyen harc! Nem fogok ellene veszíteni!

Kifizettük a cipőket (Kyu Hyun olcsóbban kapta az övét!) és rásóztam a fiúra a szatyrokat, mondván: - Szívecském, olyan nehezek, nem vinnéd ezt is?

Sóhajtott, de elvette őket és átkarolta a derekam, mutatva, hogy felvette a kesztyűt. Így sétáltunk ki az üzletből. De még az utcán sem eresztett, így kissé kellemetlenkedve, de tartottam magam ahhoz, hogy most igenis nyerni fogok! Nem fogok meghátrálni, bármit talál is ki!

- Kicsim, nincs kedved meginni valamit? – szorított magához a fiú és elindult velem egy rózsaszín kis üzlet felé. Már a látványától is rosszul lettem, de nem tehettem mást, beleegyeztem.

- Milyen kis édes kávézó! – gügyögtem neki, mint egy fogyatékos, de már kezdtem kikészülni ettől a színjátéktól. Belépve az üzletbe, meg kellett állapítanom, hogy itt tényleg minden rózsaszín. Kezdve a falakkal, asztalokkal, de még a szalvéta is rózsaszín volt, persze mindegyik más-más árnyalatban. Kirázott a hideg a helytől, de próbáltam palástolni az undoromat és még szélesebb vigyorra húzódott a szám. – Oda üljünk, ahol a kiscicák vannak!

Az egyik sarokban volt egy polc tele cicákat mintázó plüssökkel, képekkel és kis díszekkel. Direkt háttal ültem le, nehogy azt kelljen bámulnom egész idő alatt, így Kyu Hyuné volt a dicsőség, hogy csodálhassa, miközben leültünk.

Amint elhelyezkedtünk, máris az asztalnál termett egy fiatal pincérlány. Persze rendesen végigmérte a „kedvesemet”, mielőtt megszólalt volna. Elképesztő, hogy mindenhol megbámulják!

- Köszöntelek titeket itt, Sam Soon rózsaszín világában! A nevem Hee Joo – hadarta vidáman, de feltűnt, hogy szavait csak Kyu Hyunnak címezi. - Mit hozhatok? A mai ajánlatunk a macchiato.

Kezembe vettem a menüt és végignéztem a kínálatot. Kávét nem kérek, az már biztos, fúj! Végül pár percnyi tépelődés után megvolt a választásom.

- Én egy…

- Egy kétszemélyes gyümölcsturmixot kérünk – tette le a menüt a fiú és rám vigyorgott. – Megfelel, igaz?

Rámeredtem, de ő csak hátradőlve figyelt kajánul.

- Igen – mosolyogtam rá. – Szívem, te mindig kitalálod, mit szeretnék!

Az volt a helyzet, hogy tényleg beletalált. Egy gyümölcsturmixot szerettem volna, habár csak magamnak…

- Máris hozom! – pattogott el az asztaltól a lány, de jól rázta a fenekét, hogy véletlenül se lehessen mást nézni, mint azt, mikor elment.

- Milyen szerencse, hogy ennyire egymásra vagyunk hangolódva – jegyezte meg Kyu Hyun és rátámaszkodott az asztalra, a kezét nyugtatva rajta, elég közel hozzám, mintha csak kihívás lenne. Te akartad…

Én is rátámaszkodtam az asztalra, de az egyik kezét a kezeim közé fogtam, pont, mint korábban drámaórán. Megrándult a szája széle, de folytatta a játékot.

- Még szép, hiszen egy pár vagyunk!

Olyan nagy volt a keze az enyémhez képest és olyan meleg! Mintha nem is lenne kint mínusz húsz fok, az ő keze forró volt. Előredőlt, még közelebb hozzám, az arca az enyémmel egy vonalba került.

- Szóval, ha egymásra vagyunk hangolódva, akkor most ugyanarra gondolunk… - hajolt még közelebb, alig pár centi volt csak az arcunk között. Nem eresztett a pillantása, éreztem a lélegzetét a bőrömön, fekete szemei rezzenéstelenül bámultak, nem bírtam eltépni a tekintetem róla, ilyen közelről még azt is láthattam, hogy egy apró anyajegy van a bal szemöldöke fölött. A szívem a torkomban dobogott és hangosan vert, nem csodálkoztam volna, ha a fiú is kivehetően hallja a dörömbölést a bordáimon. – Egy dolog körül keringenek a gondolataink…

Még tovább csökkentette a távolságot köztünk, az ajkai majdnem súrolták az enyémet, mikor már nem bírtam tovább, hátravetettem magam és lihegve mondtam: - Nyertél! Nyertél!

Éreztem, hogy ég az arcom, olyan lehetett a színe, mint a mögöttem lévő fal, teljesen beolvadtam a környezetbe, akár egy kaméleon. Kyu Hyun arcán egy félig bánatos mosoly jelent meg.

- Most először érzem azt, hogy szívesen veszítettem volna…

Rámeredtem és értetlenül pislogtam.

- Még egyszer nem dőlök be ennek! – vágtam rá hirtelen. Megint csak át akart vágni, ebben biztos voltam, kínos helyzetbe hozni, de most nem fogom hagyni magam!

- És ha komoly vagyok?

Töprengve gondolkoztam el a körülményeken. Az arca semmit sem árult el, nem tudtam, hogy még mindig színészkedik-e, vagy tényleg azt mondja, amit gondol. Kifejezéstelen tekintete egy cseppnyi segítséget sem nyújtott, hogy átlendítsen ezen a kilátástalan helyzeten.

De tegyük fel egy pillanatra, csak egy pillanatra, ha igazat mond, akkor mit tennék. Ha meg akarna csókolni, akkor az azt jelentené, hogy érez valamit irántam. De hisz csak pár napja ismer! Hogy kedvelhet valakit az ember, akit csak ilyen rövid ideje ismer? Áh!

Nem! Ennél tovább nem is voltam hajlandó ezen gondolkozni. Az esélye annak, hogy tetszem neki, olyan elenyésző, hogy még az is valószínűbb, hogy én vagyok az angol koronaherceg törvénytelen húga. Megráztam a fejem, és ránéztem a fiúra, aki még mindig várta a válaszom.

- Nem.

- Miért? – húzta fel a szemöldökét.

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy a Nap nyugaton kel és keleten nyugszik?

- Ha szépen kérsz – vigyorgott, én meg kényelmetlenül fészkelődtem a széken.

- De érted, mire akarok célozni ezzel – dőltem hátra és keresztbe fontam a karomat magam előtt.

- Bár ne érteném…

- Itt is a gyümölcsturmix! – libbent mellénk a pincérlány, Hee Joo és letett egy hatalmas kelyhet az asztalra. Rózsaszín, piros és lila különböző keverékében pompázott a turmix, nagy gyümölcsdarabokkal, egy hosszúnyelű kanállal és két csavaros szívószállal.

- Köszönjük! – még pár másodpercig várakozóan nézett Kyu Hyunra, mint aki szeretne valamit, de végül elmasírozott a lány.

- Egyél csak te először! – intettem Kyu Hyunnak.

- Ugyan, mi bajod lesz tőle, ha velem együtt eszel? – kérdezte és egy nagy eperdarabot nyújtott felém a kanállal. Gyanúsan méregettem a fiút, aki rám mosolygott. – Na!

Előrehajoltam, kínosnak érezve az egész szituációt, de minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb. Máshova nézve, kerülve a fiú pillantását, bekaptam az epret, ami édes és nagyon finom volt!

- Mintha mérget akartam volna adni, olyan nehezedre esett megenni – nevetett és ő is falatozni kezdett a gyümölcsökből. Felém fordította a másik szívószálat, elhúzva a számat, inni kezdtem én is a turmixot.

Ahogy mindketten a kehely fölé hajoltunk, az arcunk ismét közel került egymáshoz, a torkomban gombóc keletkezett, a gyomrom fészkelődött a helyén. Miért van rám ilyen hatással?!

De a kezdeti idegesség lassan csökkenni kezdett, ahogy egymás szemébe néztünk. Azok a fekete szemek nyugalmat és békességet sugároztak. Eddig soha nem láttam ilyennek Kyu Hyunt. Meglepően nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Az egoista álarc, a nárcizmusa eltűnt és most először úgy éreztem, hogy kedvelem. Nem csak azért, mert eddig segített, megvédett és ott volt, ha szükségem volt rá, hanem mert kedves, segítőkész, őszinte és gyengéd fiú. Egy olyan barát, akire támaszkodhatok és szeretném, ha ő is így gondolna rám. Szeretném viszonozni mindazt, amit kaptam tőle.

Észre sem vettem és egy lágy mosoly jelent meg az arcomon, miközben néztem.

- Mi az? – kérdezte kicsit zavarban.

- Semmi, csak finom a turmix – intettem le. A továbbiakban csendben falatoztunk és elmélkedtünk. – Nem volt rossz választás.

- Mire számítottál? – kérdezte fellengzősen.

- Biztos minden lánnyal ide jársz és volt időd kipróbálni már mindent az étlapról – mosolyogtam cinikusan.

- Miért hiszed azt, hogy össze-vissza kavarok mindenkivel? – vonta fel bosszankodva szemöldökét.

- Nem azt mondom, hogy kavarsz minden szembejövő lánnyal – mentegetőztem ijedten.

- Akkor mit?

- Csak… csak azt, hogy nyilvánvalóan népszerű vagy a lányok körében, hát mi akadályozna meg ebben? – haraptam bele az ajkamba idegesen. Végiggondolva, eddig egy olyan lányt/nőt sem láttam, aki ne bámulta volna meg. Habár tőle még nem láttam egy olyan jelet vagy reakciót sem, amiből arra következtethettem volna, hogy viszonozza valaki érdeklődését.

- Szóval az szóba sem jöhet, hogy komoly kapcsolatom van?

- Hát… - kellemetlenül éreztem magam, ami igencsak enyhe kifejezés volt. – Komoly kapcsolatod van?

- Nem gondolod, hogy ez kissé személyes kérdés? – érdeklődött színtelen hangon.

- Saj…

- Legyen hát! Nincs komoly kapcsolatom már egy ideje, nem igazán volt ilyesmire időm az utóbbi pár évben – fejtette ki, majd megrágtam, amit hallottam.

- De ez nem zárja ki azt, hogy ne lenne itt-ott egy futó kalandod – motyogtam, mire kis mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Hát nem – zárta le a témát. – De ha már feltettél egy ilyen személyes kérdést, akkor most rajtam a sor – könyökölt az asztalra. – Egy heg van a combodon, hol szerezted?

Épp replikát akartam csapni, hogy ha vannak futó kalandjai, akkor végül is igazam volt, de a kérdés hallatán a torkomra forrt a szó. Döbbenten meredtem rá.

- Honnan tudod, hogy…

- Láttam tegnap az uszodában – húzta el a száját. – Csak akkor nem voltál olyan állapotban, hogy rákérdezzek.

Pislogtam párat, és teljesen tanácstalanul bámultam. Nyeltem egyet, nem tudtam, hogy mondjak-e neki bármit is. Akaratlanul is végigsimítottam a bal combom felső részén, a csípőm alatti részen. Tudtam, hogy egy tíz centiméter hosszú forradás van a nadrág alatt.

Habár eredetileg azért akartam látni őt amióta csak felkeltem, mert tudni akartam, hogy jól van-e, de egyben meg is akartam magyarázni neki mindent a tegnap történtekkel kapcsolatban. De most, hogy eljött a pillanat, kissé feszélyezve éreztem magam.

Kyu Hyun valamit észrevehetett a reakciómból.

- Ha nem akarod, akkor nem kell – visszakozott.

- Nem! – vágtam rá hangosabban, mint akartam és a pincérek meg az a pár vendég is, aki itt üldögélt vasárnap délután, felénk fordult.

- Mármint el szeretném mondani – kezdtem bele egy mosollyal az arcomon. - Egy autóbalesetből származik. Igazából nem tudok túl sok mindent mesélni, mert nem sok mindenre emlékszem. Igazság szerint, majdhogynem semmire sem. A kórházban tértem csak magamhoz.

- Mi történt? – kérdezte Kyu Hyun, feltűnt, mennyire óvatos a hangja.

- Nem tudom – ráztam a fejem. – A balesetre sem emlékszem, az egész olyan, mint egy fekete lyuk a memóriám kellős közepén. Az a nap amúgy is elég homályos, szinte alig emlékszem valamire, csak egyes részletekre, például hogy beszállunk a kocsiba. Csak később tudtam meg, hogy a heves vihar miatt a szembejövő sávban közlekedő teherautó megcsúszott és belénk jött. Az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg az érzelmi sokk gátolja az emlékezést.

Felállt a hátamon is a szőr attól, hogy rágondoltam, megborzongtam és az asztallapra fektettem a tenyerem. A sebeket és lila foltokat tanulmányoztam.

- Tegnap este… - motyogtam. – Valamiért a baleset jutott eszembe, úgy éreztem, hogy az ismétlődik meg újra.

- Ezért rémültél meg annyira.

Felnéztem a fiúra. Szomorúnak tűnt, együttérzés lappangott a pillantásában, amely gyengéden simogatott.

- Tényleg köszönöm, hogy ott voltál tegnap. Nem tudom, mi történt volna, ha nem jössz… - annyira esetlennek éreztem a szavaimat, annyira nem tudták kifejezni azt, amit éreztem. Utáltam azt, hogy nem születtem Szókratésznak, aki úgy bánt a szavakkal mintha egy puzzle összeillő darabkáit pakolná egymás után, valami csodásat alkotva.

- Be kellett volna tartanod az ígéreted, hogy együtt megyünk, és nem történt volna ilyesmi - kor-holt félig viccesen és örültem, hogy kicsit lendített a hangulaton. Nem volt olyan nyomott a légkör azután, hogy nem vette komolyan a köszönetemet.

- Igazság szerint, lehet, hogy szavadon foglak - fészkelődtem kényelmetlenül. – Tudom, hogy esélytelen, hogy Yul bármivel is újra próbálkozzon, de az, hogy egyedül kelljen ismét mennem, nem igazán szeretném…

Tudtam, hogy ostobán hangzott a kérésem, úgy viselkedtem, mint egy kis csitri, aki flörtölni próbál, pedig egyáltalán nem ez volt a célom. Egyszerűen nem akartam újra egyedül menni az uszodába. Egy szóval kifejezve: féltem.

- Legyen hát. Elmegyek veled – bólintott rá, és megkönnyebbülten sóhajtottam. – Nagy áldozat lesz a részemről, ugye tudod?

- Hm?

- Bámulni abban a feszülős, keveset takaró fürdőruhában, igazán megerőltető lesz - húzta el a száját kelletlenül.

Szerencse, hogy már rég megettük a turmixot, mert most valószínűleg megfulladtam volna, ha bármi is van a számban. Így is sikerült elérnem, hogy a semmitől köhögésben törjek ki. Vörös arccal és nagy szemekkel bámultam rá és akaratlanul is összébb húztam magam a széken.

Tudtam, hogy tegnap sokat látott „belőlem”, de nem gondoltam, hogy hatással is lettem volna rá. Hiszen végig sem nézett rajtam, egy pillantásra sem méltatott. Bár olyan helyzetben nem az az ember első dolga, hogy stírölni kezdi a másikat, de jólesett volna a lelkemnek, ha legalább egy elismerő pillantást kapok tőle.

Azt hiszem, ez most meg is történt.

Elnevette magát a reakciómon. – Azt hiszem, kibírom valahogy…

- Köszönöm – dörzsöltem meg a tarkóm zavaromban. Inkább bámuljon meg és hozzon kínos helyzetekbe, minthogy egyedül kelljen visszamennem az uszodába. Illetve szeretek is vele lenni annak ellenére, hogy folyton az én káromra viccelődik.

- Adod itt a szerényt, de valld be, hogy csak látni akarsz félmeztelenül! – hajolt közelebb felvont szemöldökkel szuggerálva, hogy ismerjem be, bűnös vagyok.

Eltátottam a szám, ugyanis ez eszembe sem jutott eddig. Köszörültem a torkomon és pirosan a szalvétatartót babrálva kinyögtem, ami először eszembe jutott, szokás szerint. – Már megvolt.

Hátrahőkölt, de aztán megcsillant a szemében a felismerés.

- Igaz is, hogy voltál képes besétálni a férfi öltözőbe? Erre kíváncsi vagyok már régóta.

- Azt hiszed, direkt csináltam? – ráncoltam a homlokom.

- Hát végül is megértem - dőlt hátra lazán a széken, a távolba meredve, mintha éppen fotózáson lenne. – Nem mindennap lát ilyet az ember.

- Fáradt voltam, előtte való nap oda sétáltunk be, automatikusan arrafelé vettem az irányt – védekeztem. – Különben is, tegnap óta azt hiszem, kvittek vagyunk!

- Akkor lennénk kvittek, ha egy szál alsóneműben állnál előttem - mosolygott rám kihívóan.

- Hé!

Hirtelen nagyon melegem lett, teljesen ki tudott készíteni az ilyen megjegyzéseivel. Ő pedig csak nevetett és nevetett, igazán jól szórakozott rajtam, de szégyenszemre én is elengedtem egy mosolyt.

Hee Joo odalépett az asztalunkhoz. – Ezt elvihetem?

- Igen, és fizetnénk is – húzta elő a pénztárcáját a fiú.

- Felezzünk! – én is kutakodtam utána, mikor a lány elszambázott az üres kehellyel.

- Nem, meghívlak – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Láttam, hogy nincs értelme vitatkozni, így eltettem a tárcámat. Majd valahogy meghálálom neki később!

Fura hangokra lettem figyelmes. Kattogó, éles hang hallatszott a pult felől. Hee Joo és egy barát-nője vihorászva fényképezte Kyu Hyunt és engem a telefonjával. Értetlenül álltam a helyzet előtt, de a fiú egyből felpattant és odament. Pár percig beszélt nekik, bevetve a legcsábosabb mosolyát, aminek persze a két fiatal lány nem tudott ellenállni. Kissé zavarba jöhettek, mert egyszerre kezdtek magyarázkodni valami miatt, majd bólogattak bűnbánóan. Kyu Hyun egy adag pénzt nyomott Hee Joo kezébe, írt valamit két cetlire, majd visszajött, de nem ült le.

- Mégis mi volt ez? – kérdeztem értetlenkedve.

- Csak néhány rajongó – legyintett és a sálja után nyúlt. Amint láttam, hogy öltözik én is szedelődzködni kezdtem.

- Rajongó? – még kevésbé értettem a helyzetet.

- Te tényleg nem tudod? – fordult felém meglepődve és félbehagyta a kabátfelvétel procedúráját.

- Mit? – kérdeztem félvállról, mikor már csak a sapka és a sál volt hátra az öltözködésben.

- Nem érdekes – mosolyodott el boldogan.

Hát jó, ha nem akarja kifejteni, én bizony nem fogom erőltetni, mert csak megint valami alku útján mondaná el nekem. Ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy még egy szívességgel jöjjek neki, mi-kor még így sem tudtam, hogy mit vállaltam azzal a nyakamba.

Kisétáltunk a hideg hóesésbe. Míg bent voltunk a kávézóban, legalább másfél centi hó esett, ami még nem olvadt el és így csodálatossá tette a város. Mintha egy fehér leplet borítottak volna minden felületre, ami egy megmagyarázhatatlanul nyugodt légkört hozott magával. Felbámultam az égre és élveztem, ahogy a hideg hópelyhek az arcomra hullnak és elolvadnak.

- Szereted a havat? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Csak szép emlékeket idéz fel – mondtam vidáman. – Most merre?

Végre elszakadtam a hóeséstől és Kyu Hyunra pillantottam. Olyan gyöngéd mosollyal nézett rám, hogy majdnem elolvadtam a mínuszok ellenére is. Nem gondoltam, hogy egy fiú képes ilyen odaadással nézni bárkire is, ha csak nem akar valamit vagy nagyon jó színész. De ebben nem volt semmi mögöttes szándék, nem is színészkedett.

- Sétáljunk arrafelé! – mutattam a másik irányba, mint ahonnan jöttünk. Hátra sem nézve, hogy követ-e, csak elindultam, de pillanatok alatt beért.

- Mit szólnál, ha elugranánk a piacra? – kérdezte és meg sem várva a válaszom balra kanyarodott a főútról. Öt percbe sem telt és egy széles utcára értünk, ahol jobb és bal oldalt is egymás hegyén-hátán álltak az árusok, kifőzdék.

- Meg sem tudnám mondani, mikor voltam ilyen helyen utoljára – nevettem. Valamikor még gyerekként, mikor a szüleim ráértek az ilyesmire. – Istenem!

Rögtön a sarkon egy hanbokot árusító idősebb nénit láttam. Odarohantam hozzá, és szemügyre vettem a különböző díszítésű blúzokat, szoknya illetve felső részeket, amiket csak tátott szájjal bámultam.

- Úgy csinálsz, mintha soha nem láttál volna ilyet… - hitetlenkedett Kyu Hyun.

- Nem az, hogy nem láttam, csak évek óta egyszer sem volt rajtam ilyen – magyaráztam.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte az idős néni.

- Köszönöm, csak meg szerettem volna nézni őket közelebbről is. Nagyon szépek! - mosolyogtam rá, mire felderült az arca a néninek.

- Nem szeretne esetleg egyet felpróbálni? – mutatott végig a sok ruhadarabon, de ijedten visszakoztam.

- Sajnos, most nem lehet. De ígérem, hogy ha vásárolnom kell egy hanbokot, feltétlenül ide jövök – hajoltam meg a hölgy előtt.

- Igazán kedves – viszonozta a gesztust fejhajtással.

- Menjünk! – súgtam Kyu Hyunnak, aki engedelmesen követett. Minden egyes bódénál megálltam és körülnéztem, miközben beszélgettem és nevetgéltem az eladókkal és Kyu Hyunnal is. Rengeteg ételből kaptam kóstolót és egyik jobb volt, mint a másik. Elképesztő volt a hely hangulata, mindig folyt valahol az üzlet, az alkudozás és a pletykálkodás is természetesen. Egészen más világnak tűnt a város többi részéhez képest. Habár a tömeg kicsit zavart, ugyanis nem nagyon szerettem, de elviselhető volt.

- Szereted az édesburgonyát? – fordultam mosolyogva Kyu Hyunhoz.

- Igen, miért? – nézett rám.

- Várj meg itt! – adtam ki az utasítást. Tudtam, hogy nem nagy dolog, de szerettem volna meglepni valamivel, és pár méterre onnan, ahol voltunk, kiszúrtam egy árust, akinél édesburgonyát lehetett kapni. Ahhoz képest, amit tőle kaptam, csupán egy kis apróságnak tűnhetett, de szerettem volna elkezdeni a törlesztést.

- Jó napot! – köszöntem a kis lapos képű, májfoltos arcú férfinak. A burgonya meg volt sütve héjastól és úgy árulták tűzforrón. – Kérnék négy közepes darabot!

- Máris! – elővett egy zacskót, belerakott négy jókora darabot, persze nem tiltakoztam, majd át-adta és kifizettem. Beleszagolva a zacskóba, boldogsággal eltelve indultam vissza Kyu Hyunhoz, mikor nekem jöttek. Majdnem kiesett a kezemből a krumpli, de szerencsére valaki segített. A férfi, aki nekem ütközött, a kiborulni akaró zacskót éppen időben megmentette.

- Bocsánat! – szólalt meg ijedten.

- Oh, köszönöm!

Ismerős volt a hangja, valahonnan réges-régről rémlett valami. Vagy nem is olyan régről? Felnéztem rá, nem túl sokat láttam az arcából, sötétvörös sapkát és napszemüveget hordott, ami így estefelé elég különös volt, mintha csak Kyu Hyuntól tanulta volna. Egy sötétzöld, vastag, bélelt kabátot és egy sötétkék farmert viselt. Elég magas volt, legalább akkora, mint Kyu Hyun.

- Viszlát! – biccentettem és elfordultam, hogy visszamenjek az említett fiúhoz, de valahogy rossz érzésem támadt. Valamiről elfelejtkeztem.

- Ha Na?

Megtorpantam és mozdulni sem tudtam.

Eszembe jutott. Most már emlékeztem!

A hangja, az arca, minden egyszerre szivárgott ki a tudatalattim mélyéről, ahova száműztem. A lábam magától mozdult, gyors, sietős léptekkel folytattam utam Kyu Hyun irányába.

- Ha Na!

Nem láttam, nem hallottam. Neki is mentem pár embernek, de nem érdekelt. Nem tudom, milyen látványt nyújthattam, de amint meglátott a fiú, egyből megfeszültek az izmai és tettre készen várt rám. De nem álltam meg, karon ragadtam és bevezettem a legnagyobb tömegbe. Én már majdhogy-nem futottam, de ez Kyu Hyunnak csak szapora lépéseket jelentett.

- Mi a baj? Mi történt?

Végre megpillantottam egy keskeny sikátorszerűséget két bodega között, néhány kartondoboz volt csak a fal mellé tolva. A rés felé vettem az irányt, ott talán sikerülhet. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de ez volt a legelső, amit ki tudtam találni, másra pedig már nem volt lehetőségem.

Bevetettem magam a szűk résbe és magammal ráncigáltam Kyu Hyunt is. Éppen annyi hely volt, hogy egymással szemben a két szomszédos épület falának támaszkodva elfértünk. De nem álltam meg itt, közelebb húztam magamhoz, az édesburgonyás zacskót kiejtettem a kezemből, karjaim a nyaka köré fontam. Arcunk alig pár centire volt egymástól.

- Mit csinálsz? – teljesen megdöbbent, nagy szemekkel meredt rám.

- Cs-csak pár percig… kérlek… - könyörögtem kétségbeesetten.

Csak bólintott értetlenül.

Miért? Miért? Miért?

Miért kellett most felbukkannia? Miért kellett találkoznunk?

Ziháltam, de nem attól, hogy annyira kifulladtam volna a futástól. Nem. Ziháltam, mert a szívem a torkomban dobogott már a gondolattól is, hogy alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, hogy beszéltem vele. Remegett a kezem, amivel Kyu Hyun nyakát karoltam.

Ha valaki meglát minket, azt hiszi, egy szemérmetlen fiatal párt lát, akik leálltak kicsit romantikázni. Pontosan ez volt a tervem lényege, így biztosan nem talál meg, igaz?

Valahol, nem is olyan mélyen egy hang azért kiáltott, hogy azonnal eresszem el Kyu Hyunt és keressem meg a másik fiút. De rögtön válaszolt is a racionális másik énem, és azt kiáltotta, hogy meg ne merjek mozdulni, eszembe se jusson ilyesmi.

Ahogy felnéztem Kyu Hyunra, az orrom súrolta az övét, ami egy kicsit észhez térített. Hirtelen tudatában lettem az egész helyzetnek, amit okoztam. Ahogy Kyu Hyun lehajolt hozzám, szinte teljesen eltakart a járókelők szeme elől, de ezzel egyúttal egész testével feszült nekem. (Mint mondtam, elég szűk, kis sikátor volt…) A kezem a nyakán nyugodott, ami meleg volt és izmos, bőre pedig puha. Fekete szemei végig engem vizslattak, kíváncsiságot láttam benne visszatükröződni. Lehelete csiklandozta az arcom, amin a korábbi tteokbokki érződött. Ezek együttesen kiverték a fejemből egy pillanatra azt a sok kavargó gondolatot és érzést, csak Kyu Hyun létezett. Bizsergett minden porcikám, a szívem hevesen vert, melegem lett.

A fiú lassan, nagyon lassan megmozdult. Végül is miért ne? Csak egy csók. Csak egy csók, nem jelentene semmi különlegeset, de jelen helyzetben bármit megadtam volna azért, hogy elterelje valamivel a gondolataimat. Nem akartam semmire sem gondolni, ha csak egy pillanatra is, de el akartam mindent felejteni. Csökkentette a távolságot kettőnk között, az ajkai enyhén szétnyíltak. Be-hunytam a szemem, akaratlanul is megfeszült az állkapcsom és összeszorítottam az ajkaim. Egyszerre féltem, voltam izgatott és boldog is egyben.

Csak egy sóhajtást hallottam, de a csók sehol sem volt.

- Ki elől menekültél?

Csalódottan és dühösen nyitottam ki a szemem. Elengedtem a nyakát és elléptem mellőle, ki az egyik bódé mellé, hogy valamekkora távolságot kialakítsak kettőnk között, lehetőleg egy-két centinél többet.

Mégis mi ütött belém? Hagytam volna, hogy megcsókoljon?!

Egyértelműen igen volt a válasz. Hagytam volna, mert akartam. De miért? Hiszen még csak nem is érzek úgy iránta. Barátok vagyunk. Olyan megalázónak éreztem, hogy engedtem volna neki, hogy megcsókoljon, de ő nem élt a helyzettel. Miért?! Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy többször is próbált már megcsókolni, de ha nyílt utat kapott, akkor mégis miért nem cselekedett?!

- Semmi közöd hozzá – valószínűleg ezért is förmedtem rá ilyen mérgesen. Meghökkent és rosszallóan nézett, ami elég is volt, hogy megbánjam, de egy kis sértettség így is maradt a hangomban. – Valaki elől, akit lehetőleg soha nem akartam viszontlátni.

- Ki volt az? – feszegette tovább a témát.

- Ennyi nem elég? – nyögtem fel.

- Ha már segítettem elbújni, ennyit megérdemlek – jelentette ki, ismét próbálva elvenni az élét a dolognak.

- Csak menjünk innen! – kértem sóhajtva. Felvettem a zacskót a földről, kettő édesburgonya megúszta az incidenst, de kettőt sajnos elvesztettünk az akció során, amik végül a kukában végezték.

- Ez a tied – nyújtottam felé, kerülve a pillantását.

- Hogy-hogy?

- Vedd hálám jeléül, legalábbis egy kis szeleteként – motyogtam, de gondolatban teljesen máshol jártam. Gondolatban egy csokoládébarna szempárt láttam, amik rám nevettek.

Megráztam magam, hogy kiverjem a fejemből azt a sok ostobaságot, amik ott tolongtak, hogy végre tudomást vegyek róluk.

- Hé, figyelj oda! – ragadott meg a derekamnál fogva Kyu Hyun és megállított. Egy autó hajtott ott el, ahol nem sokkal korábban még álltam, persze egy jó hangos dudálás kíséretében. Fel sem fogtam a történteket!

- K-Köszi…

- Szedd össze magad! – fordított maga felé és rátette a kezeit az arcomra. – Érthető?

Csak bólintottam zavartan. Igen, ez volt a megfelelő szó. Teljesen összezavarodtam. Teljes káosz volt a fejemben. Már a buszmegállóban álltunk, mikor kicsit kezdtem tisztábban látni és magamhoz térni.

Mi van akkor, ha egyszer láttam? Mi van akkor, ha újra összefutottunk? Többször nem kell látnom, többször nem kell hallanom a hangját, ha nem akarom (ez utóbbi nem teljesen igaz).

De akármennyire is győzködtem magam, akármilyen szöveggel is nyugtattam magam, egyáltalán nem volt hatása. Leültem a buszmegállóban a padra és a kezembe temettem az arcom.

Egyszer csak egy kezet éreztem a sapkámon, amint szép, egyenletes mozdulatokkal simít végig rajta. Utánakaptam és megfogtam. Abbahagyta, leemelte a fejemről és az oldala mellett leengedte a karját, de én nem engedtem el a kezét. Egyre csak szorítottam Kyu Hyun ujjait és érdekes módon ez megnyugtatott. Ez az egyetlen kapcsolat a való világgal megmentett attól a vihartól, ami bennem tombolt. Csak erre próbáltam koncentrálni.

- Itt a busz – szólalt meg, majd felsegített és felszálltunk rá, de közben nem engedtem el a kezét, ő pedig nem húzta el. Szerencsére volt helyünk ezúttal is.

Nekidőltem az ablaknak, behunytam a szemem és a hideg üveg jólesett felhevült bőrömnek.

Kyu Hyun nem szólt egy szót sem, nem kérdezősködött többet, nem nyaggatott, hogy mondjam el, mi volt ez az egész és ezért elmondhatatlanul hálás voltam. Csak még egy kis plusz a már így is végeláthatatlan listára, hogy miért vagyok hálás. Pontosan emiatt kellett mégis valamiféle magyarázattal szolgálnom neki, úgy éreztem, megérdemli.

- Sajnálom a korábbiakat - úgy beszéltem, hogy nem nyitottam ki a szemem, könnyebb volt így, mintha csak magamban beszélnék. – Nem lett volna szabad úgy leszóljalak, csak… csak teljesen kiborultam. Hihetetlen, hogy még csak fel sem ismertem! Évek óta nem láttam, és nem is terveztem soha többet ebben az életben. Nem számítottam rá, hogy pont egy ilyen helyen fogok belebotlani.

- A régi szerelmek már csak ilyenek.

Azonnal felé fordultam. Kővé dermedtem, ahogy világossá vált számomra, mit is mondott.

- Ne nézz így rám! – mosolygott szomorkásan. – Olyan vagy, mint egy nyitott könyv.

- Annyira azért csak nem, hogy ilyenekre is egyből rájössz? – fintorodtam el és reménykedtem, hogy annyira mégsem vagyok átlátszó.

- Persze van, hogy meglepetést okozol és azt kifejezetten szeretem – kacsintott.

- Olyankor nevetsz ki mindig.

- Azt nem mondtam, hogy ezek nem viccesek – kuncogott.

Lenéztem a kezünkre és meglepően kellemes érzéssel töltött el a látványa a két összefonódó kéznek.

- Köszönöm – bukott ki belőlem. Sikerült megnyugtatnia és elterelnie a figyelmem, amire jelenleg nagy szükségem volt.

- Feltűnt, hogy amit a legtöbbször hallok tőled az a köszönöm és a sajnálom?

Szavai élén sokat enyhített a mosolya.

- Le kell szállnunk!

Kilökdöstem az ülésről, mert már sípolt az ajtójelző, szerencsénkre este már nem sokan voltak a buszon, így akadály nélkül sikerült eljutnunk az ajtóig és leugranunk.

- Éppen hogy! – nevettem rá. Ez a buszmegálló messzebb volt az akadémiától, mint az ellenkező irányba menő, így kicsit sétálnunk kellett. – Remélem, azért jól ére…

Félbeszakított a telefonom, mire gyorsan előkotortam a táskámból. – Halló?

- Mégis merre vagy?

- Ajh! – csaptam a homlokomra és megtorpantam, Kyu Hyun érdeklődve méregetett. – Mindjárt ott vagyok, várj meg!

Ezzel le is tettem. Grimaszolva az ostobaságomon, az órámra pillantottam. Már fél hét volt.

- Ki volt az?

- A nagybátyám, tudod, vele vacsorázom ma este. Szegény, már fél órája vár rám, teljesen kiment a fejemből.

- Oh! – szívta be idegesen a levegőt.

- Remélem, jól érezted azért magad és megérte eljönni velem – mosolyogtam rá félszegen. Átkaroltam a nyakát fél kézzel, lejjebb húztam, hogy az arca elérhető távolságon belül legyen és egy puszit nyomtam rá. Mikor elengedtem és elvettem a kezem a nyakáról, akaratlanul is az ujjaimmal végigsimítottam a bőrén. – Köszönöm!

Még a kávézóban jött az ötlet, hogy kipróbálom majd ezt a kis trükköt, ugyanis kíváncsi voltam, mit fog szólni, ha tényleg bevállalok valami ilyesmit. Habár messze volt a csóktól, de jóval több volt, mint a semmi, és amihez hozzá van szokva egy átlag koreai fiú. Korábbi szavai pedig eszembe juttatták ezt a kósza gondolatot.

Lefagyva állt és bámult rám, tudtam, hogy piros vagyok és a merészségem engem is megdöbben-tett, de megérte a látványért, amit a fiú nyújtott. Kezdtem megérteni, miért szeret Kyu Hyun zavarba hozni, igazán vicces látvány volt.

- Erre nem mondhatod azt, hogy egy egyszerű köszönöm volt – nevettem el magam és elindultam futva az iskola felé, tudván, hogy Suh Hyung már egy jó ideje vár rám.

Egy fehér Lexus parkolt az iskola kapujánál, aminek az anyósülésébe vágódtam.

- Igazán sajnálom, csak… csak nem jött a busz! – mentegetőztem rögtön, ahogy becsuktam az aj-tót. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy hazudok neki, de még mindig jobb volt ez, mint az igazság.

- Már azt hittem, teljesen elfeledkeztél rólam – csóválta a fejét. – Merre voltál?

Ahogy elindultunk, rögtön az úttest túloldalára esett a pillantásom, Kyu Hyunt keresve, de nem láttam. Talán jobb is volt így.

- Csak bementem a városba, vettem egy új sportcipőt – legyintettem és bekapcsoltam a biztonsági övet.

- És hol az a cipő? – nézett végig rajtam zacskó vagy valamiféle csomag után kutatva, de nem látott semmit sem nyilvánvalóan. Fenébe, Kyu Hyunnál maradt!

- Ööh… So Hanak adtam, mivel vele voltam, és már így is rettenetesen megvárattalak, így nem volt időm felvinni a koleszbe – hadartam sietve. Neki miért nem tudok olyan természetes könnyedséggel hazudni, mint Kyu Hyunnak?! Bár lehet, baj lenne, ha tényleg olyan jól menne a hazudozás…

- Értem – bólintott. – Akkor Kyu Hyun biztos véletlenül járt erre és tévedt a karjaidba.

Rémülten köszörültem meg a torkom és lejjebb csúsztam szégyenemben az ülésen.

- Tudod…

- Ha Na, nem kell hazudnod – pillantott rám melegen, mikor megálltunk egy piros lámpánál. – Nem szólhatok bele, hogy kivel találkozol, kivel töltöd az idődet, nem vagy már kislány. Nem mintha amúgy megtenném. Véleményem szerint ideje is elkezdened randizni, habár Kyu Hyun iga-zán érdekes választás a részedről.

A kis monológja meghökkentett, de nem annyira, mint az, amit mondott. Még hogy randizni Kyu Hyunnal?!

- Édes Istenem! Miről beszélsz? – fakadtam ki égő fejjel és mindenhova néztem csak Suh Hyung irányába nem. – Ő csak barát! Barát, semmi több! Elég magányosnak és lehangoltnak tűnt, ezért elhívtam vásárolni. Gondoltam, összekötöm a kellemeset a hasznossal, és együtt elmegyünk cipőt venni.

- Jól van, nem kell magyarázkodnod! – nevetett fel hangosan.

- Különben is, miért hozol fel ilyesmit egyáltalán? Nem a te stílusod ilyen nyíltan beszélni az érzéseidről és a magánéletről. Főleg nem az én pasizási szokásaimról… - morogtam, ahogy követtem a szememmel a lámpák fel-feltűnő fényét az út mentén.

Látszott, hogy zavarba hoztam, helyezkedett az ülésben, mintha kényelmetlen lenne. De nem az ülés volt a kényelmetlen, hanem a kérdésem. – Hát…

- Nem érdekes – intettem le nagy megkönnyebbülésére és helyette inkább bekapcsoltam a rádiót. Ahogy meghallottam a hangját, megdermedtem, Suh Hyung pedig azonnal kikapcsolta a rádiót.

- És milyen volt az első heted? – kérdezte ijedten Suh Hyung, tudta, milyen kényes most a helyzet és próbálta terelni a témát. De ahogy hallottam a hangját, minden eszembe jutott a mai nappal kapcsolatban. Az a röpke kis nyugalom és béke, amit Kyu Hyun mellett éreztem, pillanatok alatt elszállt. Minden, amit eddig elnyomtam, a felszínre tört és tudtam, hogy jelenleg azok közül, akikkel beszélhetek erről, csakis Suh Hyung értené meg min mentem keresztül, milyen érzés volt újra látni őt és kiböktem, ami már egy órája nyomta a lelkem.

- Találkoztam Se Jooval.