32. Fejezet

A sötét sikátorban

A kezeim ökölbe szorultak, ahogy még mindig a srác mellkasán pihentek. Egyenesen remegtek már, ahogy vártam csukott szemmel az elkerülhetetlent.

Kellett nekem belemenni ebbe az egészbe! Kellett nekem belesétálnom abba a csapdába, amit ez a bunkó állított fel! Miért nem tudtam az egészet figyelmen kívül hagyni, miért nem tudtam csak egyszer az életben csendben maradni? Hogy is ne! Én és a nagy szám!

- Legközelebb nem menekülsz.

Erre viszont kipattantak a szemeim.

A fiú fürkésző pillantásokkal méregetett. Valami megváltozott ebben a pár másodpercben. Barna szemei már nem voltak olyan zordak, inkább tükröztek kíváncsiságot. Ezzel szemben én még mindig bizalmatlanul pislogtam rá, mert nem értettem, miről beszél.

- Hm?

- Majd megismételjük a játékot, ha egyenlő esélyekkel indulunk – hunyta be a szemét sóhajtva, majd ellépett előlem.

- Egyenlő esélyek? – ismételtem szédülten a hirtelen száznyolcvan fokos fordulat hatására.

- Nem tudom, hogy miért, de mikor összefutunk, folyton sérült a lábad – túrt bele a hajába és elindult kifelé a pályáról.

Tudta, hogy fáj a lábam?! Bicegve követtem és annyi kérdés kavargott egyszerre a fejemben, hogy azt sem tudtam, mit tegyek fel elsőként.

Ha tudta, hogy fáj a lábam, akkor miért kényszerített bele a játékba? Vagy ha csak később tudta meg, akkor miért nem állította le a játszmát? De a legfontosabb az volt, hogy miért nem csókolt meg? Miért nem tette meg, mikor nyilván nem sokat tehettem volna, hogy megakadályozzam ebben?

- Mi ez az egész? – léptem hirtelen elé, miközben nyúlt volna a pulcsijáért. Meg kell mondjam, dühös voltam. Nem voltam oda érte, hogy úgy játszik velem, ahogy kedve tartja.

- Ha Na, ha nem tetszik, hogy félbe maradtak a dolgok, akkor… - lépett közelebb, mire rémülten hátráltam és nagy igyekezetemben még fel is döntöttem az egyik széket. Hangosan csattant az alumínium szék a padlón, az üres folyosón. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, de meg is botlottam, aminek eredményeképpen a földön ülve kötöttem ki.

- Már értem, miért esik bajod egyfolytában – dörzsölte meg a tarkóját a fiú és nyújtotta a kezét. Bizalmatlanul bámultam hol a vékony ujjakat, hol pedig a barna szemeket. – Mi lesz már?

Türelmetlenül lendített a kezén, jelezve, hogy fogjam már meg. Végül visszatartott lélegzettel, de elfogadtam. Meglepő módon a kezei hidegebbek voltak, mint az enyém. Felsegített, majd újra folytatta az öltözködést. Csak csendben néztem.

Újabb rejtély volt számomra ez a fiú. Az agresszív és akaratos viselkedése után, egész normális lett percek alatt, mintha kicserélték volna. Éppen a kabátját igazgatta, hogy tökéletesen álljon, mikor felém fordult.

- El tudnál vezetni Yoon Suh Hyung irodájába? – kérdezte, bár inkább hangzott kijelentésnek és elvárt kötelességnek a szájából.

- Mit akarsz a nagybátyámtól? – fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt és hunyorogva pásztáztam továbbra is az ismeretlent.

- Nincs jogod kérdezősködni – rántott a vállán és elindult a folyosón.

- Másik irány – jelent meg az arcomon egy önelégült mosoly.

A fiú zavartan torpant meg és visszafordult felém. Köszörült párat a torkán, majd elsuhant mellettem. Visszaraktam az ütőket és a labdát a helyükre és utána siettem. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy egymagában kóboroljon az iskolában.

- Szóval? Mit akarsz Suh Hyungtól? – kérdeztem ismét, mivel én kerültem fölénybe azzal, hogy csak én vezethettem el a férfi irodájába, kicsit magabiztosabb lettem ismét. A szégyenteljes vereség, majd a csók közeli helyzet után, végre én voltam nyeregben.

- Nem maradnál csendben? – kérdezte a szemöldökét ráncolva. – Csak mutasd meg az irodát, aztán mehetsz is az utadra!

Erre megálltam.

- Most meg mi van? – fordult vissza, ahogy feltűnt neki a hiányom.

- Nézd, megkeresheted egyedül is az irodáját, eddig is olyan jól boldogultál – szarkasztikus hangomon én is meglepődtem. Na jó, talán egy ici-picit haragudtam rá a játszma miatt és hogy olyan kínos helyzetbe hozott. Arról nem is beszélve, hogy még mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne a kiskirály. – Kell a segítségem vagy sem?

Pár másodpercig gondolkozott, majd elég kelletlenül felelt.

- Kell.

- Akkor ne légy ekkora tuskó! – fortyantam fel és elindultam sántikálva a folyosón. Hallottam, ahogy elkezdett követni, a cipője kopogásából a márványpadlón. Csendben tettük meg az utat az auláig. A lépcsőn - ami felvezetett a második emeletre - viszont a tempónk még jobban leredukálódott, még az eddigi csigalassúsághoz képest is. Csoda volt, hogy a srác nem szólt egy rossz szót sem.

Út közben néha-néha rá pillantottam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Hogy lehet az, hogy egy ilyen helyes pasiba egy csepp udvariasság és kedvesség sem szorult? Amíg meg nem szólalt, egész normálisnak tűnt, de ahogy kinyitotta a száját, egyből elrontott mindent. Pedig az a vékony szája nagyon is vonzó volt, akárcsak az egyenes orra és kiugró állkapcsa. Fekete haja pedig olyan volt akár a legsötétebb éjszakai égbolt, mikor a csillagok fénye sem képes áthatolni a felhőkön.

- Így egy óráig fog tartani, míg felérünk! – morgott türelmetlenül a srác. Úgy látszik, eddig tartott a kellemes csend.

- Bírd ki! Hé! Mit csinálsz?!

- Bírd ki! – visszhangozta szavaimat.

Bírjam ki, mi? Vörös arccal sütöttem le a szemem és összeszorítottam az állkapcsom.

Elég lassú lehettem már, mert a srácnak elege lett a vánszorgásomból. És felkapott az ölébe! A karjai a térdhajlatomnál és derekamnál fogva tartottak. Persze nekem automatikusan át kellett karolnom a nyakát, mert csak így lesz igazán hercegnős a jelenet! De amennyire csak lehetett, tartottam tőle a távolságot. (Mert az olyan egyszerű, mikor valaki az ölében cipel.)

- Hányadik emelet? – kérdezte már kevésbé ingerülten.

- Második.

- Nem vagy túl könnyű - dobott rajtam egyet, hogy jobban tudjon fogni, mire felsikkantva kapaszkodtam bele szorosan a nyakába. Így az arcomat szinte a nyakába fúrtam és megcsapott az illata. Erős volt és határozott, akárcsak maga a fiú. Tökéletesen illett hozzá, mégis volt valami édeskés is benne, ami különös volt ebben a férfias illatban.

- Senki nem mondta, hogy cipelj - akármennyire is igazam volt, mégis zavarban motyogtam neki az előbbieket.

- Most már elengedhetsz – jelentette ki hirtelen. Annyira el voltam foglalva a nyakának bámulásával, hogy fel sem tűnt, már a második emelet közepén álldogál velem a karjaiban.

- Oh… - eresztettem el a nyakát, ő meg óvatosan lerakott a földre.

- Határozottan nem vagy könnyű – masszírozta a vállait.

- Te vagy a gyenge! – mondtam sértődötten.

Most először villant át egy halvány mosoly az arcán, mióta találkoztunk. A közelében sem volt annak a mosolynak, amit az étteremnél láttam, de ezerszer jobb volt, mint ez az érzéketlen maszk.

- Akkor majd máskor lerendezzük azt a fogadást! – fordult a nagybátyám irodája felé, intve nekem.

- Jobb, ha felkészülsz, mert feltörlöm majd veled a padlót! – fenyegettem, de a hangom egy cseppet sem sugározta azt a magabiztosságot, mint amit a szavaim.

- Hogyne! – nevetett fel.

Miért mindig akkor találom szimpatikusabbnak, mikor már éppen távozni készül?! Miért akkor kezd ő is jobban megnyílni, mikor már nincs esélyem, hogy kihasználjam ezt?

- Mi a neved? – kérdeztem utána kiáltva. Nem reménykedtem, hogy kapok rá választ, de egy próbát megért. Mégis megállt még a nagybátyám ajtaja előtt és a válla felett hátrafordulva mondta.

- Chris.

***

Chris? Most csak szórakozott velem, ugye? Teljesen idiótának nézett! A srác a legkevésbé sem hasonlított sem európaira, sem amerikaira. Nem lehetetlen, hogy kint élt, vagy kint született valahol külföldön, de valahogy nehezen hittem el, hogy nem koreai neve van. Áh!

- Tuskó!

Még szerencse, hogy egyedül voltam már az egész kollégiumban, miután a fiúk elhúztak a fotózásra, mert valószínűleg igaza lett volna „Chrisnek” és megint csak elég furának tűntem volna.

Miután elvezettem az igazgatóihoz, nagy volt a kísértés, hogy hallgatózzak, de végül győztem a kíváncsiságom felett és eljöttem onnan. Visszajöttem a koleszbe és halálra unva magam, hol a nappaliban ültem a tévé előtt, hol a laptopomat bújtam, de a lényeg az volt, hogy tényleg baromira unatkoztam. Végső kétségbeesésemben bekapcsoltam a karaoke gépet és a STAND UP dalait énekeltem. Kicsit sem szánalmas…

Miután a társadalmi életem kicsit helyrerázódott az elmúlt hónapban, vagyis lettek barátaim, kibékültem a srácokkal, még a bátyámmal is újra találkoztam, valahogy az egyedüllét nem esett olyan jól, mint korábban. Kifejezetten zavart, hogy a saját lélegzésemen kívül nincs semmi egyéb zaj az egész épületben.

Megkönnyebbülés volt este végre elmenni a Suminba és kicsit kimozdulni. Vidáman és mosolyogva léptem be az étterem ajtaján.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam a hátsó helyiségben. Nagypapa feje kikandikált az egyik ajtón.

- Szia, Ha Na! Örülök, hogy látlak!

Levetkőztem, lepakoltam és felvettem a kötényemet, majd neki is álltam a munkának. Az egész este gyorsan telt. Élveztem, hogy sok ember között lehetek, a mosolyom sem volt annyira mű, mint általában. Viszont akaratom ellenére, mikor nyílt az ajtó, folyton abban reménykedtem, hogy valaki ismerős toppan be. Akár a srácok, vagy So Haék, de még annak a tuskó Chrisnek is örültem volna.

De nem állított be senki sem, akármennyire is szerettem volna. Így érkezett el a tíz óra, és segítettem Nagymamáéknak bezárni az üzletet. Mikor mindennel végeztünk, szomorkás hangulattal felöltöztem és éppen indulni készültem.

- Ha Na, várnál még egy kicsit? – szólt utánam Nagypapa.

- Persze, mi a baj?

- Leülnél egy percre? – kérdezte a bácsi feszülten, egy ronggyal törölgetve a kezét és hellyel kínált az egyik asztalnál. Valahogy furcsa volt a légkör és kezdtem aggódni, hogy valami olyasmit fog mondani, aminek igencsak nem fogok örülni. Idegesen ültem le vele szemben. – Az a helyzet, hogy délelőtt volt itt Nam Gil.

- Tényleg? – villanyozódtam fel egyből. Már egy hete nem láttam sem őt, sem a többi fiút, akivel táncoltunk az előadáson, ugyanis mindannyian szerződést kaptak a P.S. Ent.-től és be is költöztek az egyik koleszukba, közel az ügynökséghez. – Mit mondott? Mesélt valamit? Hogy van?

- Öhm… - hőkölt hátra a férfi a hirtelen kérdés áradatomtól. – Kicsit fáradtnak tűnt, de egyben boldognak is, azt hiszem. De nem erről szeretnék veled beszélni.

- Akkor miről? – szorult el a torkom.

- Nam Gil felmondott – sóhajtott Nagypapa gondterhelten.

- Felmondott? Úgy érti, kilépett a Suminból? – néztem nagy szemekkel.

- Igen – bólintott rá. – Azt mondta, nincs ideje, hogy itt és az ügynökségnél is dolgozzon egyszerre. A múlt hét túlságosan megerőltető volt számára és inkább amellett döntött, hogy kilép.

- Oh… - lepődtem meg. Habár teljesen felesleges volt a döbbenetem, hiszen számíthattam volna erre. Az ügynökség a kezdeti időszakban nem kíméli az újoncokat, miután debütáltak sem lesz sokkal jobb a helyzet, de legalább nem éjjel-nappal kell gyakorolniuk. – Értem.

Ezzel pedig Nam Gil is végképp kiesett a baráti körömből. Még egy ember (pontosabban négy, Shinéket se felejtsük el) adódott ahhoz a listához, amelyiken So Haék szerepeltek.

- Szeretnék tőled egy szívességet kérni, ami azt illeti – folytatta Nagypapa. – Mivel Nam Gilra nem számíthatunk már, mint segítség, egyedül Nagymamával pedig nem bírjuk vinni az üzletet… Nem tudnál szerezni valakit Nam Gil helyére? Körbeérdeklődhetnél, kinek van kedve és ideje egy kis havi zsebpénz kiegészítésre munka ellenében.

- Természetesen – mosolyodtam el. – Minden tőlem telhetőt megteszek.

- Köszönöm, Ha Na, nagy segítség lenne – fogta meg hálásan a férfi a kezem.

- Viszont már ideje mennem – álltam fel. – Jövök majd én dolgozni addig, míg nem találunk valakit Nam Gil helyére.

- Igazán nem szükséges! – ellenkezett Nagypapa. – Biztos neked is sok dolgod van, nem akarunk a terhedre lenni.

- Ennél kevesebb dolgom nem is lehetne igazából – sóhajtottam lemondóan. – Holnap akkor majd jövök!

- Köszönöm még egyszer, Ha Na! – intett a férfi, majd kiléptem az étterem ajtaján.

- Hát persze, Ha Na, csak így tovább! - motyogtam magamban.

Nem elég neked, hogy fogalmad sincs, mit kezdj magaddal egész nap, de még mindenkinek segítened kell, aki hozzád fordul. Főként, hogy ötletem sem volt, kit kérhetnék meg, hogy kisegítsen a Suminban, mivel jelenleg senki sem tartózkodott az Akadémián. És ha lett is volna valaki, azok sem éppen a kétkezi munkához szoktak. Vegyük például Jung Heet, szerintem belehalt volna, ha valakit ki kellett volna szolgálnia.

Bár. Bár! Akár én is bevállalhattam volna Nam Gil műszakjait, hiszen úgysem volt jobb dolgom. Így is unatkoztam egész nap a koleszben, legalább ennyivel megkönnyíthetném a dolgom, míg a srácok eljárnak a munkájuk miatt. Pár óra munka naponta, igazán nem nagy dolog.

Fura hangok szakították meg a gondolatmenetemet. Puffanások voltak, de nem tudtam mihez kapcsolni hirtelen. Körbekémleltem az utcán, hátha meglátom a hang forrását. Végül megpillantottam. A főútról leágazó sötét mellékutcában pár ember tömörült. Félrebillentett fejjel, hunyorogva néztem, hogy mit csinálhatnak, ami ilyen hangot ad ki, aztán rémülten jöttem rá, hogy mi folyik ott.

Három férfi egy negyediket püfölt és rugdosott, aki már a földön fetrengett. Jobbra-balra néztem, hátha tudok segítséget hívni, de senki olyat nem láttam, aki képes lett volna szembeszállni három férfival egyszerre.

Aztán bevillant valami, amit eddig nem vettem észre. A szőkésbarna haj, a szögletes arc. Aki a földön hevert, nem más, mint Nam Joon volt, Nam Gil öccse! Valószínűleg ekkor szakadt el nálam a cérna, vagy nem is tudom micsoda, de mielőtt tehettem volna ellene valamit, a sajgó térdemmel mit sem törődve rohantam a fiú felé.

- Elég! – löktem félre az utamból a két férfit és ijedten letérdeltem Nam Joonhoz. – Hé, jól vagy? Ostoba kérdés… hogy is lehetnél jól?

A homlokomon aggodalmas ráncok jelentek meg, ahogy végigmértem a fiú arcát. A szemöldöke és szája is vérzett, az egyik szeme pedig fel volt dagadva, ami határozottan lilulni kezdett.

- Ki vagy? – köhécselte a fiú, valószínűleg a bedagadt szemén semmit sem látott, és elég sötét is lehetett.

- Nem túl szép tőled, hogy nem emlékszel rám – simítottam végig az arcán kedvesen, de a hangom egyértelműen remegett az idegességtől.

- Ki a franc vagy te?! – ragadta meg a karom az egyik férfi és félrerántott az útból. Miket is beszélek? Férfi? Ahogy közelebbről is meg tudtam szemlélni a három férfit, kiderült, hogy csupán három fiú volt, talán velem egyidősek. – Jobb, ha most eltűnsz, mielőtt bajod esik!

Lökött a fal felé és ismét Nam Joonnak szentelték mindhárman a figyelmüket.

- Hagyjátok abba! – löktem meg a fiút dühösen, aki a legközelebb állt hozzám. Meg is lett a hatása, nem számított arra, hogy még egyszer nekimegyek és botladozva kapaszkodott meg az egyik haverjában, hogy ne essen el. – Tűnjetek el, míg sz…

Be sem tudtam fejezni a mondatot, mert hirtelen az éles fájdalom, amit az arcomon éreztem, elhallgattatott. A következő pillanatban a nedves aszfaltot láttam magam előtt, megspékelve néhány csillaggal.

Az egyik srác megütött, valószínűleg elege lett már belőlem.

- Nem volt ez túlzás, Bong Ho?

- Tudja meg, hol a helye!

- Te szemét! - morogta Nam Joon, miközben megpróbált feltápászkodni. Oda akartam neki kiáltani, hogy maradjon a földön, hogy nem éri meg, hogy csak maradjon csendben, hátha elmennek. De egy hang sem jött ki a torkomon, mikor pedig meg akartam mozdulni, teljesen megszédültem és a hányinger ellen kellett küzdenem.

- Maradj nyugton, kis féreg! – fröcsögte az a srác, aki előbb engem is megütött és meglendítette a lábát, majd hasba rúgta Nam Joont. A fiú borzalmas hangot hallatott és összecsuklott.

- Nam Joon! – jött meg végre a hangom. Kétségbeesetten sikerült álló helyzetbe tornáznom magam és a telefonom után kutattam. Fájt az arcom, éreztem, hogy a tenyeremen húzódik a bőr, felsérthettem esés közben. De egyikkel sem törődtem. Csak azon törtem a fejem, hogyan menekülhetnénk meg a fiúval, aki meg sem mozdult a földön fekve. Beütöttem a rendőrség számát a telefonomba és úgy mutogattam a három fiú felé, mintha fegyver lenne. – Húzzatok el a francba, különben hívom a rendőrséget! Tűnjetek el! Mindegyikőtök arcát láttam, és el is tudom mondani a zsaruknak, utána pedig mehettek börtönbe!

Kiabáltam teljesen kiborulva. A szívem a torkomban dobogott és tudtam, ha ez nem teszi meg a kellő hatást, akkor nekem annyi. Mivel csak homályosan láttam az arcukat, az egész csak egy nagy hazugság és blöff volt. De hinnem kellett benne, hogy beválik, hinnem kellett benne, hogy ők is elhiggyék.

- Te kis… – indult meg felém Bong Ho, mire rémülten hátráltam pár lépést.

- Bong Ho! Elég! – állította meg az egyik haverja. – Nem fogok miattad sittre menni!

- Menjünk! – rángatta el a másik srác is Bong Hot. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket.

- Ezt nem úszod meg ennyivel! Megfizetsz még ezért! – fenyegetett meg a srác, de nem törődtem vele. Reszkető kézzel tartottam továbbra is a mobilt, míg el nem tűntek a sikátor másik végén, a sarkon. Pár másodpercig még teljesen lefagyva álltam és nem hittem el, hogy bevált. Még meg kellett róla győződnöm, hogy nem fognak visszajönni, ezért még pár percig néztem a sarkot, szuggeráltam, hogy senki se lépjen elő a sötétből. És senki nem is tette.

Ekkor pedig fejvesztve rohantam oda Nam Joonhoz.

- Nam Joon! – hason feküdt az aszfalton és meg sem moccant. Óvatosan megfordítottam és a fejét az ölembe helyeztem. Szinte alig volt egy ép felület az arcán, tele volt vérrel és duzzanattal az egész. Belegondolni sem mertem, milyen egyéb sérülései lehettek még a ruhái alatt. – Hé! Kérlek, térj magadhoz! Nam Joon, kérlek…

A hangom egyre inkább gyengült és kezdtem nagyon is pánikba esni. Óvatosan simogattam az arcát, hátha ettől magához tér, ennél többet nem mertem tenni. Már azon voltam, hogy mentőt hívok, mikor köhögve nyitotta ki a szemét. Már amennyire képes volt rá.

- Hé, hé, jól vagy? – még mindig ennek kell lennie az első kérdésemnek, ugye?

- Voltam… már jobban is… - fintorogta és felült a segítségemmel.

- Csak óvatosan! – minden mozdulatát aggódó pillantásokkal kísértem. – Hívok egy taxit és beviszlek a kórházba!

- Ne! – éppen felálltam, de megragadta a kezem. – Nem kell! Ezek csak karcolások.

- Ha látnád magad, akkor nem mondanád ezt! – ellenkeztem cseppet sem halkan.

- Ha Na! – szólt rám erősebben, mire megtorpantam. – Nem akarok kórházba menni.

Egy másodpercig farkasszemet néztünk, és tehetetlenül topogtam egy helyben.

- Legalább hadd lássam el a sebeidet! – adtam fel végül. Nem tudtam meggyőzni, hogy igenis látnia kell egy orvosnak, akármennyire is akartam volna. Láttam a szemén, hogy elhatározta magát és nem hajlandó emellől tágítani.

Gondolkozott rajta, bizonytalanul mustrálgatott.

- Nincs más választásod – jelentettem ki dühösen. – Vagy velem jössz, vagy egyenesen a kórházba!

- Oké, oké… - emelte fel megadóan a kezeit. Megtámaszkodott az egyik kezén, de mintha egyszer csak minden erő elhagyta volna, visszazuhant a földre. Vagyis zuhant volna, ha nem kapom el időben.

- Mi a baj? – halt el a hangom.

- Semmi, csak megszédültem… - a szavainak ellent mondtak a remegő kezei, amik a karomba kapaszkodtak. Zihált és egyáltalán nem volt jól. Minél hamarabb el kellett húznunk innen a csíkot. Az egyetlen hely, ahova vinni tudtam, az az Akadémia volt. Szerencsére volt kulcsom is, mert Suh Hyung valamelyik nap adott egyet. Jung Se már szabadságon volt és csak így tudtam szabadon ki-bejárkálni az Akadémián.

- Gyere! – nyúltam a hóna alá, karját a nyakamba vettem és átkaroltam. Egyáltalán nem volt könnyű feladat és fájdalommentes sem (Nam Joon számára semmiképpen sem), de két lábra állítottam.

- Hova megyünk? – szűrte a fogai között a kérdést, de nem pocsékoltam az erőmet arra, hogy válaszoljak neki.

Az Akadémia nem volt messze, talán öt percre, de kész kínszenvedés volt Nam Joonnal megtenni ezt a kis távot is. Az öt perces útból húsz perc lett, mert többször meg kellett állnunk, hogy Nam Joon és főként én, pihenni tudjunk. Inkább cipeltem én, minthogy ő sétált volna a saját lábán. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaim, amint megláttam az iskola kapuit.

- Már csak egy kicsit! - nyögdécseltem izzadtan. Míg elértünk idáig, levert a víz és leginkább egy forró zuhanyra vágytam.

A kapunál nekidöntöttem a falnak a fiút, míg kinyitottam az ajtót, majd ismét a hóna alá nyúltam és besegítettem az udvarra, ahol gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban. A kolesz ajtajánál akadt egy kis gondunk, mert Nam Joon majdnem leborult a lépcsőről, engem is magával rántva, de valahogy sikeresen megúsztuk a dolgot.

- Oké - mondtam magamnak, ahogy leültettem a fiút a konyhában az egyik székre. Koszos volt szinte az összes ruhája és jól láttam kint a sikátorban, tiszta vér volt az arca is. Aggódva nyeltem egyet és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nem olyan vészes!

- Nem vagy jó színész… - mondta és minden ellenére elmosolyodott, ami kicsit torznak tűnt ugyan, de megnyugtatott.

- Mindjárt jövök, ne mozdulj! – szóltam rá ellentmondást nem tűrően.

- Emiatt nem kell aggódnod.

Elbicegtem a szertárig és levettem egy törölközőt és pár tiszta ruhát a polcokról. Ezúttal egy szék segítségét kértem a törölköző levételéhez, mivel Kyu Hyun nem volt kéznél, majd visszasiettem a fiúhoz.

- Először fürödj le, utána majd törődünk a sebeiddel! – megint felsegítettem, majd elindultam vele a földszinti fürdőbe. Semmiben sem különbözött az emeleten lévőktől, de nem akartam Nam Joonnak még nagyobb fájdalmat okozni azzal, hogy felküldöm az emeletre.

Lábbal belöktem az ajtót és a zuhanyzókhoz kísértem a fiút. Leraktam a padra a holmit, amit neki hoztam, ő pedig leült rá. Idegesen topogtam előtte, de végül határozásra jutottam. Lehajoltam és elkezdtem lehúzni a kabátja cipzárját.

- Jézusom, mit művelsz?! – hőkölt hátra döbbenten, de a mozdulata egy fájdalmas nyöszörgésbe fordult át.

- Maradj nyugton! Engedd, hogy segítsek! – határozott voltam, de mégsem bírtam a szemébe nézni a srácnak. Képtelen lett volna egyedül levetkőzni, így nem volt más választásom.

- Megy egyedül is! – csúszott arrébb a padon, el a kezeim elől.

- Igen?! – álltam fel mérgesen, de fülig pirosan. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy rászánjam magam erre, most meg nem kér belőlem! – Akkor vedd le a kabátot!

Nam Joon neki is kezdett, lehúzta teljesen a cipzárt, de mikor ki kellett volna belőle bújnia, sehogy sem sikerült neki. Annak ellenére, hogy felidegesített, nem bírtam tovább nézni a szenvedését, így végül mély levegőt véve odanyúltam és segítettem. Nem ellenkezett tovább.

A kabátja több helyen cipőnyomokkal volt elcsúfítva. Utána következett a cipője és zoknija, egy pillanatra hezitált, hogy engedje-e, de aztán nem szólt egy szót sem. A pulcsija már nehezebb ügy volt, mert fel kellett hozzá emelnie a karjait, de azt alig bírta. Kemény öt perces munka volt, és lihegve szorította össze a fogait, mikor végeztünk. Már csak egy póló és egy nadrág volt hátra, de a nagy elhatározásom, hogy segítek neki, valahogy nagyon is halványodni kezdett, ezzel szemben az arcom színe annál erősebb lett. Nekiláttam, hogy leszedjem róla a pólót, de miután az is lekerült róla, a szám elé kaptam a kezem.

- Jézusom! - könnybe lábadt a szemem és alig tudtam visszatartani a sírást.

- Azért ne vidd túlzásba! - motyogta a fiú. – Tudom, hogy jól nézek ki, de ne sírd el magad!

- Nam Joon… - haraptam bele az ajkamba, még a poénkodása sem tudott meglágyítani. A bordáinál és a hátán több helyen lila foltok éktelenkedtek, néhol már inkább tűnt feketének. Nem csodálkoztam volna, ha néhány bordája elrepedt volna. – El kéne menned a kórházba, tényleg… ez már komoly…

- Majd elmúlik! - állt fel. – A többi már egyedül is menni fog.

- De…

- Ha maradni akarsz, nincs ellenemre, de akkor megmosod a hátam - nézett rám ép szemével a fiú, de a csillogásnak, amit az étteremben láttam nála, nyoma sem volt.

- Kint várlak majd! – ijedtem meg és kimenekültem a fürdőből. – Szólj, ha bármire szükséged van!

Az arcomba temettem a kezem, de nem volt időm sem magamat, sem Nam Joont sajnálni, így megráztam magam gondolatban és felsiettem a harmadik emeletre a szobámba. Gyorsan, alig öt perc alatt lezuhanyoztam, átöltöztem egy óriási pólóba és melegítő gatyóba, majd a laptopomat felkapva rohantam (erős túlzás) vissza Nam Joonhoz. Még sehol sem volt, így leültem a nappaliban. Közben lehoztam az elsősegély dobozt is, ha majd Nam Joon végez a fürdéssel, akkor egyből el is láthassam a sebeit.

Addig az internetet bújtam, mivel is tudnék neki segíteni. Már fél órája ültem a szobában, de a fiú még sehol sem volt, ami egyre inkább kezdett aggasztani. Végül felálltam és a fürdőhöz léptem. Kopogtam párat.

- Nam Joon? – kérdeztem bátortalanul, de semmi válasz nem jött. Így lenyomtam a kilincset és beléptem. Egyenesen a zuhanyzók felé vettem az irányt, de csak félig fordultam előrefelé, hogy ha szükséges lenne, egyből el tudjam kapni a fejem és ne lássak meg semmi olyat, amit nem akartam. – Hahó?

- Itt vagyok – hallottam a sóhajtást. Nam Joon a zuhanyfülke előtti padon ücsörgött (szerencsére már ruhában). Találtam neki egy hasonló melegítőt, mint amit Sung Channak is, meg egy inget. – Az ing nem éppen az én méretem.

Ahogy végignéztem rajta, majdnem elnevettem magam. Csak néhány gombot tudott begombolni és az egész felső feszült rajta.

- A probléma az, hogy másikat nem igazán találtam – mosolyogtam még mindig rá.

- Ami rajtad van, rám pont jó lenne – tért vissza az élet a fiú szemeibe. Végre nem volt olyan szürke és ijesztően üres. Habár amire célozgatott, egyáltalán nem tetszett. Törtem a fejem, honnan szerezhetnék neki egy felsőt, ahelyett, ami rajtam volt. A srácok szobájából kivehetnék egyet kölcsönbe, de valószínűleg zárva volt mindkettő. Fenébe ezzel az egésszel már!

- Ott maradsz, meg sem mozdulsz! Egy árva mozdulatot sem tehetsz! – szóltam a fiúra tiszta vörös arccal és besétáltam az egyik fülkébe. Elhúztam a függönyt és levettem a pólót.

Kész katasztrófa vagyok, ennél szerencsétlenebb nem is lehetnék már! Idióta, hülye…

Még hasonló szépségek futottak át az agyamon, mikor kidugtam a kezem a függöny és az elválasztó fal között.

- Kérem az inget!

- Egy pillanat… - motyogta a fiú. Hallottam, hogy felszisszen és kis lelkiismeret furdalásom is lett, hogy így viselkedek vele. Aztán éreztem, hogy a kezembe helyezi a ruhadarabot. Gyorsan visszahúztam és magamra kaptam az inget. Kicsit nagy volt, de határozottan nem Nam Joon mérete. A pólóval a kezemben elhúztam a függönyt és egy szó nélkül segítettem a fiúnak felhúzni magára.

- Éhes vagy? – kérdeztem félénken.

- Nem igazán. Valószínűleg kész tortúra lenne a rágás – rázta meg a fejét. Automatikusan nyúltam a hóna alá, hogy segítsek neki, de elutasított.

- Már jobban vagyok, köszi – ezzel elindult kifelé. A szemeimet forgatva követtem, a ruháit magammal cipelve.

- Arra, a nappaliba menj! – utasítottam. A holmijait bedobtam a mosókonyhába és a konyhából hoztam neki egy pohár vizet, meg pár gyógyszert. – Ezek fájdalomcsillapítók, jót fognak tenni.

Nem is kellett többet mondanom, szinte nyakalta a vizet és a gyógyszereket.

- Fordulj erre! – nyúltam az álla alá és szemügyre vettem az arcát. Ő a háromszemélyes kanapén ült, én vele szemben lehuppantam az asztalra. A legtöbb sérüléssel nem tudtam mit kezdeni, mert be volt dagadva, de a felrepedt szemöldökét és száját elláttam, ahogy tőlem telt. Hoztam neki hideg borogatást, amit hálával el is fogadott és a szemére helyezte. – Majd egy fél óra múlva meleg borogatást teszünk rá.

Elhelyezkedett a kanapén kényelmesen fekvő helyzetbe és mélyet sóhajtva elengedte magát. Eddig egy szóval sem említettem, eddig nem is volt fontos. De most, hogy kicsit lecsillapodtak a kedélyek, úgy gondoltam, ideje feltennem azt a kérdést, amit már a találkozásunk óta meg akartam tenni.

- Kik voltak azok és mit akartak?

- Hm? – játszotta a hülyét.

- Nam Joon – mondtam ki a nevét, mire rám emelte barna szemeit. – Megérdemlem, hogy tudjam az igazat.

- Nem lehetne holnap? – nézett rám kérlelőn. – Állva el tudnék aludni…

Tanulmányoztam pár percig, majd rábólintottam.

- Kérsz még valamit? – álltam fel, mire megragadta a kezem és megszorította.

- Ha Na!

- Tessék? Minden rendben?! – térdeltem le a feje mellé rögtön. Azt hittem, fájdalmai vannak, vagy esetleg valami nagyobb gond.

- Köszönök mindent! – mondta és ezúttal hiányzott mindenféle viccelődés a hangjából, teljesen komoly volt.

- Bármikor! – lágyan rámosolyogtam. – Pihenj csak!

Ott hagytam a fiút, bepakoltam a mosógépbe közben a ruháit és elindítottam a programot.

- Nam Joon, ideje a meleg borogatásnak! – sétáltam be hozzá pár perccel később egy másik borogatással, de a fiú már mélyeket lélegezve aludt.

Az egyik fotelben lévő pokróccal betakarva, aggodalmas ráncokkal a homlokomon figyeltem. Pocsékul nézett ki, mintha átment volna rajta egy úthenger. Engedtem neki, hogy holnap beszéljük meg a mai napot, pedig nagyon is kíváncsi voltam a történetére, hogy megtudjam, miért akarta megverni egy sötét sikátorban három srác. Ahogy az emlékek eszembe jutottak, kirázott a hideg és átöleltem a magamat.

Mi lett volna Nam Joonnal, ha nem járok arra? Mi történt volna vele? Abbahagyták volna a verését, vagy addig folytatják, míg bele nem hal? És mi lett volna, ha nekem támadnak és ugyanúgy járok én is, mint a fiú?

Egyre biztosabb lettem benne, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban. El kell menni a rendőrségre holnap és elmondani mindent. Nam Joont is el kell vinni a kórházba, mert lehetett akár belső vérzése is. Olyan ostoba voltam, miért hagytam, hogy lebeszéljen róla?! Szólni kéne a szüleinek, vagy Nam Gilnek, vagy akárkinek!

Nyeltem egyet és a sírással küszködve sétáltam vissza a konyhába, hogy eltegyem a most már feleslegessé vált borogatást. Közben pedig minden lámpát lekapcsoltam, csupán a nappaliban egy kis asztali lámpát hagytam égve. Megdermedtem a hátam mögötti zajokra. Nam Joon mélyen aludt, nem lehetett ő…

Gondolkozás nélkül elhajítottam a meleg zselével teli kis zacskót arra, ahonnan a hangokat sejtettem.

- Hé! Mi ez az egész?! – tört ki Kyu Hyun zavartan. – Neked mániád, hogy mindent a fejemhez vágsz?

Lehajolt a borogatásért és felvette a földről. Már pizsamában volt és nagyot ásított.

- Veled meg mi a fene történt?! – lépett elém rögtön és az állam alá nyúlt, majd elfordította a fejem.

- Mit keresel itt? – kérdeztem és nem tudtam levenni róla a szemem. – Nem a fotózáson kéne lenned a fiúkkal?

- Már rég hazajöttünk, és ki is dőltünk egyből vacsora után – nézett rám értetlenül, majd megrázta a fejét. – De ez most lényegtelen, azt mondd meg, ki tette ezt veled?!

- Miről beszélsz? – szorult el a torkom. Annyira örültem, hogy látom. Annyira nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem vagyok egyedül.

- Erről! - húzott magával az előszobába és odaállított a tükör elé. Egy csúnya sárgás-lilás folt éktelenkedett a fülem előtt az állkapcsomon. Kyu Hyun tükörképének a szemébe néztem. Idegesen és türelmetlenül várta a válaszomat, ami csak nem akart érkezni. Egyre szaporábban vettem a levegőt és megremegett az ajkam. – Ha Na…

Maga felé fordított és a kezét az arcomra helyezte, amihez hozzábújtam. Olyan jólesett a meleg az arcomon, pedig egy cseppet sem fáztam. Mégis olyan megnyugtató volt az érintése. Talán emiatt az a feszültség, ami folyamatosan gyülemlett bennem az elmúlt egy órában, könnyek formájában utat talált a felszínre. A félelmemet, dühömet, megkönnyebbülésemet egyszerre engedtem ki, amit eddig Nam Joon miatt magamban kellett tartanom.

- Én… én… - de a szavaim sírásba torkolltak.

- Oh, csillagom! - ezzel szorosan magához ölelt a fiú, én pedig azonnal belekapaszkodtam a pólójába és a mellkasába fúrtam az arcomat.

Sírtam és sírtam, de Kyu Hyunnak egy rossz szava sem volt, állandóan beszélt hozzám, egy percig sem maradt csendben. Fogalmam sem volt, miről beszélt, de hogy hallhattam a hangját, épp elég volt nekem. Mire végre elhalkult a sírásom, kézen fogva bevezettem a fiút a szobába, és megmutattam neki az alvó Nam Joont. Elfehéredve nézett rajta végig.

- Mondd el, mi történt!

Míg én beszéltem, leültetett egy kétszemélyes kanapéra és ellátta a kezeimen lévő karcolásokat, akármennyire is tiltakoztam, hogy az semmiség. Mikor befejeztem a történetet ismét sírhatnékom támadt. (Amióta Se Joo megjelent az életemben túlságosan sűrűn sírtam!)

- Miért? – kérdezte halkan a fiú, de nem nézett rám. A kezeimen lévő sebtapaszt bámulta.

- Tessék?

- Miért nem tudsz nyugton maradni?! – fordult felém haraggal a szemében, és a kezei közé fogta az arcomat. Tág szemekkel meredtem rá. – Miért nem tudod kerülni a bajt?!

- Hagytam volna ott?! – suttogtam, miközben könnyek buggyantak ki a szememből.

- Nem, dehogy! Csak…

- Hagytam volna, hogy halálra verje az a három alak?! – ziháltam, ahogy próbáltam elfojtani a sírást. Belecsimpaszkodtam a két kezébe a csuklójánál és megszorítottam. Érezni akartam őt. Érezni, hogy itt van velem. Még akkor is, ha leszid, még akkor is, ha egy jó szava sem lesz hozzám.

- Dehogyis! – rázta meg a fejét tehetetlen dühvel. – De vigyázhatnál jobban is magadra…

Elnyílt szájjal némán néztem azt a két fekete szemet. Csak most tűnt fel. Aggódott értem, féltett, hogy bajom esik. Ujjaim élettelenül csúsztak le a kezéről az ölembe. Ahhoz képest, hogy a szemeim telve voltak könnyekkel, hogy milyen hátborzongatóan szörnyű napom volt, mégis elmosolyodtam.

- Most meg mi van? – ráncolta a szemöldökét Kyu Hyun zavarodottan.

- Köszönöm – a kezeit leemeltem az arcomról és összekulcsoltam az ujjainkat. A fiú hol rám, hol pedig az ujjainkra nézett. – Köszönöm, hogy itt vagy nekem!

Az előbbi érzéseim pedig egyre jobban erősödtek. Érezni akartam, közel akartam tudni magamhoz. Vágytam az érintésére, a melegségre, ami belőle áradt. Nem csak a szavakat akartam, nem csak a hangját akartam hallani. Nem. Fizikailag volt rá szükségem.

Kiszabadítottam az egyik kezem az övéi közül és az arcára helyeztem. Olyan puha volt a bőre és meleg. Teljesen értetlenül nézett rám a fiú, fekete szemei kérdőjelek sokaságát küldte felém. De ez nem volt elég, azt hittem, megteszi ez is, de nem hogy enyhítette volna azt a sürgető érzést, ami tombolt bennem, inkább csak fokozta.

Az ujjaim a nyakára csúsztak, amin az izmok megfeszültek az érintésemre.

- Ha Na…

Ezzel pedig végképp elértem a határaimat.

Azt a távolságot, ami volt közöttünk, egy másodperc alatt lecsökkentettem. A lélegzetét éreztem az ajkaimon. A tusfürdőjének illata csiklandozta az orromat. Az összekulcsolódó ujjainkon keresztül éreztem a meleget. Azt a meleget, amire szükségem volt. Az orrunk súrolta egymást.

Igen.

Ezt akartam.

Kyu Hyunt akartam.