9. Fejezet

Utolsó simítások

Szerencsémre So Ha még nem volt a szobában. Elképzelni sem tudtam, milyen lesz újra találkozni vele és a többiekkel. Őszintén féltem, hogy magamra fognak hagyni. Akármennyire is támaszkodtam Kyu Hyunra, szükségem volt rájuk is, kedveltem őket. Főleg a csendes és őszinte So Hat, akivel a kezdetek óta remekül megértettük egymást.

Ahogy a tükörbe pillantottam, aggodalmas ráncok gyűltek a homlokomra, a szemeim alatt kis sötét karikák díszelegtek.

- Ezt nem hiszem el… - sóhajtottam és gyorsan átöltöztem. Habár akartam látni So Hat, akartam tudni, hogy most mi lesz velünk, de mégsem akartam igazán. Felkaptam a táskám, belevágtam egy törölközőt, a telefonom és egy üres műanyag flakont. Az ajtó előtt Kyu Hyun várt már.

- Azt hittem, örökkévalóságig váratsz már – indult el vidáman.

- Ha randira mentünk volna, sokkal tovább kellett volna várnod – jegyeztem meg, végig sem gondolva, mit mondok. Csak arra gondoltam, hogy állítólag sokáig kell várni egy lányra, mert annyit készülődik, ha randira megy, semmi mögöttes szándék nem volt benne.

Igen, nem véletlen, hogy ott az az „állítólag”, mivel még egyszer sem voltam randin, húsz éves korom ellenére. Egyszerű a magyarázat, soha nem volt kivel elmennem. Az, akit kedveltem, nem volt velem és amúgy sem hívott volna randira. A többi fiúról meg egyszerűen nem vettem tudomást, pedig lett volna hébe-hóba egy-két jelentkező, de visszautasítottam őket, mert nem érdekeltek. És így teltek az évek, míg odáig nem jutottam, hogy betöltsem a huszadik életévem. Azt hiszem, kimerítő magyarázatot adtam, de most térjünk vissza ahhoz, hogy milyen hihetetlenül ostoba vagyok.

Kyu Hyun hirtelen megállt és hátrafordult. – Tessék?

- Én nem… nem úgy értettem! – kezdtem magyarázkodni ijedten össze-vissza kapálózva a kezemmel. – Csak tudod…

- Szóval randira akarsz velem menni?

- Micsoda?!

- Bevallhatod, nem fogok megharagudni – somolygott.

- Én… én… – dadogtam, mint egy fogyatékos. Fogalmam sem volt, hogy jutottunk idáig! Mi ez az egész?

- Jól van, hagylak egy kicsit gondolkozni még – kacsintott rám, nyújtózkodott egyet, majd tovább indult. Úgy álltam, mint egy szobor a folyosón és bámultam utána. Jézusom! Mégis mi volt ez?!

- Nem jössz? – kiáltott hátra nekem, mire magamhoz tértem.

- Máris!

- Megint itt fogunk gyakorolni? – raktam le a táskám a földre a fallabda pályán. Éppen akkor végzett két srác, így nem voltam zavarban, hogy esetleg mások is láthatnak. Vagy csak azért mentek el, mert megláttak? Nem tudtam nem észrevenni az utálatos pillantásokat.

- Igen, a táncteremben biztosan vannak, mert mindenki a holnapi bemutatóra készül, amit Ji Min fog tartani és azt gondoltam, nem akarsz előttük táncolni – magyarázta készségesen. Hálás voltam neki, hogy így gondol rám. – Arról nem is beszélve, hogy így is nehéz dolgom van veled, de ha még azon kéne izgulnod, hogy mindenki téged figyel, esélytelen lenne rendesen dolgoznunk. Kész katasztrófa lenne.

Tévedtem, csak magára gondol.

- Hozok egy kis vizet, aztán kezdhetünk – mutattam fel a palackot, de ő csak legyintett, hogy menjek.

Mikor visszamentem, éppen letette a telefonját, valakivel beszélhetett, de annyira nem érdekelt, így hát ráhagytam.

- Melegítsünk be! – adta ki az utasítást és éreztem, hogy megváltozott a hangulata. Mondhatnám, hogy csak átváltott a szigorú tanár bácsi üzemmódba, mégis valami más volt. Rideg volt. Rám sem nézett egész végig, míg a nyújtó gyakorlatokat csináltuk. Csak maga elé meredt, automatikusan magyarázott és végezte a mozdulatokat. Még nem láttam eddig ilyennek, ahhoz hasonlított, mikor megvádoltam azzal, hogy ő árult el, de még annál is rosszabb volt.

- Egészben fogjuk táncolni a koreográfiát, megállás nélkül egymás után jó sokszor, hogy megragadjon benned, hogy a tested magától tudja, hogy mit kell csinálnia, még ha az agyad egész máshol is jár – mondta és elindította a zenét, még esélyem sem volt megszólalni.

Sehol sem volt az a Kyu Hyun, akit eddig ismertem. Valamiért gyanús lett az a telefonhívás korábbról. A hívás során történhetett valami, ami így megváltoztatta. Kíváncsi voltam, de visszafogtam magam, nem akartam a magánéletében vájkálni, így befogtam a szám és csak táncoltam, pedig aggódtam érte.

Eltelt fél óra, egy óra, majd két óra és lassan megközelítettük a két és felet. Lázasan ment a munka, alig beszéltünk, leginkább csak Kyu Hyun mondta, mit hogy csináljak, mit javítsak. Ami viszont jó hír volt, hogy egyre kevesebbszer kellett kijavítania, egyre kevesebbszer kellett megismételtetnie velem a hibás mozdulatokat.

Éppen ültünk a földön és szünetet tartottunk, mikor megszólalt.

- Menj, igyál pár kortyot, aztán menjünk vacsorázni, alig van fél óránk, míg bezárják az étkezdét!

- Rendben – kiszaladtam a mosdóba és a csapból kortyoltam a jéghideg vízből. Magammal vittem egy üveget és feltöltöttem.

Belépve a pályára Kyu Hyun már összeszedte a holmiját és a kezembe nyomta a táskám. Cserébe nyújtottam felé a palackot. Mióta elkezdtünk gyakorolni most először mosolyodott el ismét, bár elég halványan. Megköszönte és elvette. Örültem, hogy újra mosolyogni látom, a megkönnyebbülés hulláma járt át és éreztem, hogy felfelé görbül a szám.

Csendben sétáltunk át az ebédlőbe kissé izzadtan, kimerülten. Rajtunk kívül talán öten ülhettek egy csoportban az ajtó mellett. Mikor meglátták Kyu Hyunt intettek neki, ő viszonozta, engem teljes mértékben figyelmen kívül hagytak.

- Olyan mintha mindenkit ismernél - motyogtam, miközben kikértem a dakgalbit, ami pácolt csirkét takart fűszeres mártással. Kyu Hyun is azt kért a konyhás nénitől, majd leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.

- Csak felületes barátság, ha egyáltalán használhatom ezt a szót rá – közölte, de sehol sem volt a hangjában a megszokott vidámság.

- Ezt úgy mondod, mintha nem is lennének barátaid – húztam el a szám, miközben bekaptam egy falatot.

- Közel jársz az igazsághoz.

- Ott van Nam Gil. Úgy tudom, ti jó barátok vagytok – puhatolóztam.

- Igen, ő igaz barát, de a többi…

Meglepetten néztem rá. Magas, izmos, jóképű volt és népszerű is, mégis olyan magányosnak tűnt most. Meg akartam vigasztalni, valami bátorítót mondani neki, de semmi sem jutott eszembe.

- Ha nem lettél volna te, vagy So Haék, azt hiszem, nem sokáig bírtam volna itt, még ha el is határoztam, hogy nem adom fel, bármi történjék – jegyeztem meg, de nem néztem rá.

- Igen, So Haék nagyon rendesek. Szerencsés vagy, hogy a barátaidnak mondhatod őket – bólogatott, de továbbra is csak piszkálta az ételt a tányérján.

- Ha… – kezdtem bele. – Ha gondolod, akkor vasárnap elmehetnénk valahova… persze csak ha akarod. De ha van jobb dolgod azt is megértem, nem olyan fontos igazából! – legyintettem idegesen. – Ah, inkább felejtsük el!

Máris megbántam, hogy megszólaltam, pedig csak fel akartam vidítani valamivel. Hülye vagy, Ha Na, totális idióta! De mégis kényszeredetten felnevettem, mintha csak vicceltem volna.

- Én is mondhatok valamit, vagy inkább folytatod a társalgást magaddal? – tűnt fel az arcán egy vigyor és azt hiszem, sikerült kilendítenem a holtpontról, amibe belekerült. Bár nem tudtam, hogy mi volt az oka a hirtelen jött apátiának, de képtelen voltam tovább nézni. – Köszönöm, jó lenne.

Idegesen rá mosolyogtam és egy nagy falat káposztát tömtem a számba.

- Akkor ez randi? – kérdezte a kanalat a szájához emelve ártatlanul pislogva.

- H… – félrenyeltem azt a nagy adag káposztát, ami a számban volt és köhögő rohamok közt nyúltam a poharam után. Kyu Hyun rémülten ütögette meg a hátam.

- Jól vagy? – láttam rajta, hogy megijedt. Bólintottam erőtlenül és még párszor köhögtem. – Rám hoztad a frászt!

- Bocsi - szorítottam a mellkasomra az öklöm.

- Máskor nem beszélünk, miközben eszel, mert ez kész életveszély! - jegyezte meg és nekilátott, hogy eltüntesse a maradékot a tányérjáról.

- Úgy látom, visszajött az étvágyad is – harákoltam és félretoltam az enyémet. Már majdnem így is megettem az egészet, de ezután nem mertem kockáztatni.

Rántott egyet a vállán.

- Amúgy ez-ez – kezdtem bele – mármint a vasárnap, az…

- Nyugi! – emelte fel a kezét tenyérrel kifelé fordítva, jelezve, hogy hagyjam abba. – Csak vicceltem. Bár érdekelne, hogy tényleg eljönnél-e velem egy randira – célzott a korábbi beszélgetésünkre -, de tudom, hogy van barátod.

- Tessék? – szökött a magasba a szemöldököm hirtelen.

- Az az Oppa, akivel legutóbb beszéltél telefonon – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. – Tényleg, ki a srác? Hogy ismerkedtetek meg?

Nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés. Uramisten! Mikor végre meg tudtam szólalni, még mindig kis kuncogások közepette megkérdeztem:

- Mégis miből gondoltad, hogy a barátom?

- Azt mondtad, szereted – rántott a vállán, de mintha kezdett volna gyanakodni, hogy valami nem stimmel.

- Igen, ez igaz. De ő nem a barátom volt – mosolyogtam rá elnézően. – Hanem a bátyám.

A kanál megállt félúton a szája felé, majd visszarakta a tányérra.

- Nem állt szándékomban hazudni, nem tehetek róla, hogy félreértetted! – védekeztem ösztönösen.

- Akkor mégiscsak randi? – kérdezte szexi mosollyal hirtelen.

- Mi? Hogy? – értetlenkedtem. – Nem!

Olyan gyorsan vágtam rá, hogy engem is meglepett a reakcióm, de ahogy láttam Kyu Hyunt is. – Ne érts félre, rendes srác vagy, meg minden, de…

- Hé! – szakított félbe nagy megkönnyebbülésemre. – Mindent túl komolyan veszel!

Csak bazsalygott és rázta a fejét, bekapott egy újabb falatot, én meg tovább bámultam.

- Csak szórakoztál velem? – húztam össze a szemöldököm.

- Veheted így is – bólintott és ledöntötte a pohár vizet.

- Sejthettem volna - emeltem fel a tálcámat és visszavittem a konyhába. A fiú felállt és követte a példámat. Néma megegyezés után elindultunk a táncterembe. Kyu Hyun úgy gondolta, talán ilyen-kor már senki sem lesz ott és így szoknám a tükör előtti táncot, illetve látnám is magamat közben.

- Miért kellett volna bármit is sejtened? – érdeklődött már a lépcsőn a II. épület felé tartva.

- Ugyan, most tényleg azt akarod, hogy mondjam ki hangosan is? – sandítottam rá, de ő csak várt. Sóhajtottam lemondóan egyet és végül kiböktem a nyilvánvaló választ.

- Te egy olyan srác vagy, akit semmiképpen sem érdekelnék. Vannak olyan fiúk, akik egyszerűen nem a magamfajta lányokhoz valók.

Nem éppen Kyu Hyunra gondoltam, miközben ezt kimondtam, de rá is érvényes volt. Az Akadémia kiskirálya nem egy ilyen hétköznapi és átlagos lánnyal fog leállni. Tudtam, hogy Kyu Hyun kedvel, de csak mint barátot, a többi flörtölgetős szokása csak egy átlagos viselkedés az ellenkező neműekkel, akárki akármit is mondjon. Vagy mint ahogy mondta, élvezte, hogy zavarba hozhat, ki tudja? A lényeg viszont az, hogy ismertem ilyen srácokat, nem nekem valóak.

Már a teremben ültünk a földön, mert úgy éreztem kell egy kis pihenés, mielőtt újra nekiáll Kyu Hyun kínozni.

- Komolyan nem értem a lányokat – túrt bele végül a hajába. Feltűnt, hogy ez a mozdulat mindig azt jelzi, milyen frusztrált.

- Hm? – már majdnem el is felejtettem, miről beszéltünk, mire megszólalt.

- Vegyünk például téged! – nézett rám és törökülésben felém fordult. A térdünk egymáshoz ért, amit persze nem hagytam figyelmen kívül. – Szép vagy – erre igazán nem számítottam, így hátra-hőköltem a hallatán. – Ne nézz így rám! Igaz. Kedves, jószívű lány vagy, habár naiv, tapasztalatlan, forrófejű és gyámoltalan is egyben, de ettől függetlenül olyan valaki, aki után koslatnának a fiúk.

Fejtette ki bővebben és éreztem, hogy elvörösödöm a bókoktól, még a negatív megjegyzések sem érdekeltek.

- Nem is ismersz még - hárítottam el a dicséretét, lesütve a szemem.

- Nem hiszem, hogy olyasmit tudhatnék még meg rólad, ami ezeket cáfolná.

- Nem tudhatod – feleltem keserűen, mire érdeklődve pillantott rám, de mosolyt erőltettem az arcomra és elhessegettem a borús gondolataimat.

- Csak azt akartam ezzel mondani, hogy ne becsüld le magad annyira! – pattant fel és nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen. – Szóval áll a vasárnap azért?

- Miért is ne? – bólintottam rá vidáman. – Amúgy is kellene egy új cipő ehelyett.

Mindketten szemügyre vettük a tornacipőm és egyetértettünk, hogy meg kell tőle válnom rövid határidőn belül.

- Ideje, hogy folytassuk!

Ezzel tovább folytattuk, ahogy mondta. Sokkal furcsább volt, hogy a tükrök is itt voltak, igaza volt. Nem is ment olyan jól, mit mikor fél órával korábban abbahagytuk. Próbáltam nem nézni a tükörképem, aki szerencsétlenkedett a félisten mellett. Ha pedig már megemlítettem, a félisten látványa pedig még jobban elbizonytalanított, hogy jól csinálom-e. Kyu Hyun abban a trikóban és melegítőnadrágban is jól nézett ki, hogy lehetséges ez egyáltalán?! Én mellette úgy néztem ki, mint egy analfabéta, akinek különös görcsei is vannak, amik halványan a tánc utánzatára emlékeztetnek.

- Csináld meg még ötször! Ha egyik próbálkozásod sem nyeri el a tetszésemet, akkor egész éjjel itt leszel.

Ezzel leült a falhoz és várakozóan nézett.

- Hát te?

- Elbírálom a végeredményt, vedd úgy, hogy én vagyok Ji Min– somolygott és ivott egy kis vizet. Felhorkantottam és kínosan kezdtem magam érezni. Mindig vele táncoltam eddig, egyedül még sosem, főleg nem úgy, hogy ő csak nézett. Az nem számít, mikor meglepett korábban a teremben, mert az nem volt táncnak nevezhető.

Szóval kínosan feszengtem, de ő nem törődött vele, csak elindította a számot. Ez meg is látszott az első próbálkozásomon, fél perc után elvesztettem teljesen a fonalat, amit pedig addig összehordtam, jobb nem is említeni. A U-Kiss sírva fakadt volna, ha látja ezt.

Mikor vége lett a számnak és jött volna a második kör, Kyu Hyun megállította a lejátszót és fel-állt. Azt hittem, dühös lesz, mert elbénáztam az egészet, de csak megállt mögöttem és a vállamra helyezte a kezét. Mégis megrázkódtam az érintésétől.

- Csukd be a szemed! - a tükörképére pillantottam, kicsit elbizonytalanodtam, de végül engedelmeskedtem, és lehunytam a szemem. – Jól van, most ürítsd ki a fejed! Ha minden másra gondolsz közben, ha fölösleges dolgokon kattogsz, akkor nem csoda, hogy nem vagy képes koncentrálni arra, amit csinálsz. Vegyél mély levegőt! – ő is beszívta a levegőt, akárcsak én. Éreztem, ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik és megtölti oxigénnel a sejtjeimet. – Most pedig ki. Ne törődj semmivel és senkivel, még velem sem! Tégy úgy, mintha itt sem lennék, még ha rettentően nehéz feladat is!

Forgattam a szemem az egoista megjegyzésére, de folytattam a légzést.

- Most próbáld meg újra!

A második sokkal-sokkal jobban sikerült, mint az előző, de Kyu Hyun még így is rengeteg hibát talált benne. Azokat megmutatta újra és gyakoroltatta velem párszor, míg azt nem mondta, hogy megfelelnek. A harmadik még ennél is jobban ment, a negyedik pedig már egész jól, még én is jónak éreztem, legalábbis magamhoz képest.

- Rendben! – sétált elém megint Kyu Hyun. A földet fixíroztam, mert tudtam, hogy ismét talált benne hibát és már csak egy lehetőségem volt, különben egész éjszaka sanyargatni fog az edzéssel. – Még valami – ezzel éreztem, hogy az állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy ránézzek. Az egész mozdulat olyan bensőséges volt, amihez nem voltam hozzászokva. A szívem a torkomban dobogott. – Emelt fővel táncolj, előre nézz vagy akár rám – halk hangja mély volt és megnyugtató, mintha megint flörtölni próbált volna. – És ne felejts el mosolyogni!

Szándékosan még pár pillanatig a szemembe nézett, majd ott hagyott. Hát kihagyott egy ütemet a szívem, az biztos, amiért a legszívesebben bokán rúgtam volna. De kiürítettem a fejem, most nem gondolhatok ilyesmire, csak felejtsd el őt!

Ahogy felhangzott a zene, csak az ütemre figyeltem, a testem a zene ritmusára mozdult. Nem is, a ritmussal együtt mozdult. Hajladoztam, ráztam a fenekem, már a testhullámmal sem volt semmi probléma, értetlenül gondoltam vissza rá, hogy nem voltam képes korábban megcsinálni, mikor olyan egyszerű. Amúgy is imádtam már ezt a számot, így még könnyebbé váltak a lépések, lassan egymásba olvadtak a mozdulatok, nem volt benne töredezettség, mintha csak a kisujjamból ráztam volna ki. Persze nem felejtettem el Kyu Hyun tanácsát, előre néztem, de nem rá, hanem magamra a tükörbe.

Egy egészen más Ha Na pillantott rám vissza. Ez a Ha Na magabiztos volt, csodaszép, élvezte azt, amit csinált és a mosolya őszinte volt. Rég nem találkoztam már ezzel a lánnyal és széles vigyorral üdvözöltem ismét.

Az utolsó lépésbe belefagyva kérdőn és egyben reménykedően pillantottam Kyu Hyunra. Ő szinte kifejezéstelen arccal bámult rám, egy szót sem szólt, míg a számnak teljesen vége nem lett. Kezdtem nagyon aggódni. Ilyen béna lettem volna, rengeteg hibám lett volna és fel sem tűnt? Kezdett leereszteni a kis boldogsággal teli lufim.

- Újra? – kérdeztem csüggedten, mire mintha magához tért volna és megrázta fejét.

- Nem, jó volt! – de hitetlenkedést láttam a szemében.

- Ne hazudj! – kértem letörten. – Inkább csináljuk újra…

- Hé! – szólt rám hangosabban, mire összerezzentem. Ráemeltem a tekintetem, éppen feltornázta magát álló helyzetbe. – Tényleg tetszett!

Olyan büszkeség és gyengédség áradt a hangjából, hogy kezdtem felfogni, mit mondott.

- Tényleg?

- Igen.

- Tényleg? Tényleg? - lassan mosoly kúszott az arcomra és elnevettem magam. Gondolkodás nélkül vetettem magam a nyakába izgalmamban. – Köszönöm! Egyszerűen szuper vagy! El sem hiszem, hogy sikerült!

Megmerevedett a kezeim között és azt hiszem, ez térített észhez, el is engedtem azonnal. – Sajnálom!

Éreztem, hogy elpirulok és a „táskám felé indultam, hogy igyak egy kis vizet”, de megakadtam a mozdulat során.

Kyu Hyun még mindig ott állt, mint egy szobor és két kis piros folt volt az arcán.

- Te elpirultál! – suttogtam döbbenten. Nyugtalanul vette tudomásul, mi történt és mint aki letörölheti, megdörzsölte az arcát.

Elröhögtem magam a hiábavaló próbálkozásán. – Te elpirultál!

- Nem is! – és még inkább pirosabb lett az arca.

- Ezt meg kell örökíteni! – kutattam a telefonom után, mikor meglett, máris Kyu Hyun után vetettem magam.

- Ne, elég! – kért és elfordult előlem. Nem engedtem neki és nevetve próbáltam elé férkőzni. – Meg fogod bánni!

Nem volt semmi fenyegető sem a hangjában, inkább játékosan mondta, de még mindig kerülgetett.

- Mégis mitől kéne félnem? – öntöttem olajat a tűzre. A fiú megfordult és elkapta a csuklóm, de nem számítottam rá, így nem tudtam időben fékezni és mindketten felborultunk. Jobban mondva ráestem és a végén a földön kötöttünk ki, egy elég fura helyzetben.

Rajta feküdtem, a csípőcsontunk egymásnak nyomódott, és ahogy felnéztem, alig pár centi volt az arcunk között. Éreztem a leheletét a szempilláimon, ahogy megrezegtette a szellő. A szemei ilyen közelről két feneketlen kútnak tűntek. Akaratlanul is a szájára esett a pillantásom. Egy percig sem merült még fel bennem, hogy megcsókoljam. Egészen eddig a percig. De most sem azért, mert annyira oda lennék érte, hanem a helyzet miatt. Természetes, hogy kedvelem őt, ha másképp lenne, nem töltenék ennyi időt vele, de mint férfi azon kívül, hogy jól néz ki, nem gondoltam még rá. A pillanatba dermedve meredtünk egymásra, Kyu Hyun csak egy kicsit mozdult, csak alig pár milli-métert, de ez mindent megváltoztatott.

Úgy pattantam fel róla, mintha megégetett volna. – Sajnálom, tudod, milyen ügyetlen vagyok!

- Semmi gond - ráncolta a szemöldökét és felült. – Áucs!

- Mi történt? Megsérültél? – aggodalmaskodtam és letérdeltem elé.

- A szívem… - nyögte, aztán nem bírta tovább és elröhögte magát. Én pedig csak sután vártam, még mindig ott tartottam, hogy fáj-e valamije. Látta rajtam, hogy fogalmam sincs, mi történt. – Már másodjára kerültünk olyan helyzetbe, hogy megcsókolhattál volna és te még mindig nem élsz vele, ezért fáj a szívem.

Magyarázta meg és hirtelen melegem lett, mert ezúttal meg is fordult a fejemben a csók gondolata, csak elhessegettem az ötletet.

- Nem értem, miért zavar ez téged - gagyogtam félszegen.

- Csak a büszkeségem sérti – nézett rám vidáman és felállt ő is.

- Akkor keress egy barátnőt! – ajánlottam félvállról.

- Csak a baj van velük - felelte fakón, mire odafordultam. Pont háttal állt, ezért nem láthattam az arcát, de rossz sejtésem lett. Nem akartam ilyen személyes témáról beszélni vele, ezért szó nélkül hagytam a megjegyzését.

- Azt hiszem, menni fog holnap a tánc, csak légy olyan jó, mint most voltál – biztatott a fiú.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, de Ji Minről van szó - húztam grimaszra a szám.

- Ha valaki jó, akkor neki is el kell ismernie – vont vállat. – Menjünk, dög fáradt vagyok már!

Ásított egy óriásit, mire rám is átragadt. Igaza volt, én is majd meghaltam már, de felsírtam a gondolatra, hogy még zuhanyoznom is kell, pedig legszívesebben csak bedőltem volna az ágyba.

- Tényleg köszönök mindent! – mondtam a fiúnak hirtelen, mikor már félig bent volt a szobájában, de erre felém fordult.

- Majd akkor hálálkodj, ha holnap Ji Min is rábólint a táncodra.

- Nem! – ellenkeztem. – A bemutató végeredményétől függetlenül hálás vagyok neked, engem nem érdekel, hogy Ji Min mit mond majd, csak az, hogy mindent megtettél értem, ami tőled telt és ez az, ami számít nekem.

Nyeltem egy nagyot a nagy őszinteségi roham után. Tudtam, hogy tudja, hogy hálás vagyok neki, de ki akartam mondani hangosan is, hogy biztos legyek benne, hogy tisztában van az érzéseimmel. Még ha neki lényegtelen is, nekem fontos volt és sokat jelentett.

Csak intett egy elnéző mosollyal az arcán és bezárta maga után az ajtót. Ennyi volt, amit kaptam tőle és ez pont elég is volt.

Elégedetten caplattam be én is a szobámba, de ahogy megláttam So Hat, rögtön eszembe jutott minden a mai nappal kapcsolatban. Ha Kyu Hyunnal voltam, olyan könnyű volt megfeledkezni a valóságról, akkor csak vele foglalkoztam, semmi más nem számított, de a valóság otromba módon kopogás nélkül rontott be a kis világomba.

- So Ha… - leheltem. Kerültem a tekintetét, miközben lepakoltam és előkészültem a fürdéshez, de annyira nem tudtam semmire sem koncentrálni, hogy majdnem magammal vittem a bögrémet és a Szentivánéji álom című könyvet is.

- Merre jártál? – kérdezte, de egyáltalán nem számon kérő hangon. – Aggódtam.

Erre idegesen kaptam felé a tekintetem. Aggódott?

- Bocsi! - jött automatikusan. – Kyu Hyunnal voltam és gyakoroltunk.

- Értem – bólintott. – Jól megy?

- Igen, azt hiszem, de majd holnap kiderül – mondtam bátortalanul.

Mindketten úgy toporogtunk egymással szemben, mint két idióta. Egyikünk sem szólalt meg, pedig lett volna mit mondanom. Valószínűleg ő is így lehetett vele. Végül beleharaptam az ajkamba és elszántam magam.

- So Ha…

- Ha Na…

Erre szégyenlősen elmosolyodtunk.

- Mondd csak!

- So Ha, sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el, ezt már nem tudom jóvátenni. Nem bíztam eléggé bennetek, be kell vallanom. Féltem, hogy eltaszítanátok, ha tudnátok. Így is furcsa volt, hogy a szemeszter végén csak így a semmiből felbukkanok, felvételi nélkül úgymond. Ha még azt is a nyakatokba zúdítom, hogy az Igazgató a nagybátyám, ki tudja, hogy reagáltok rá – nagy levegőt vettem. – Megértem, ha haragszol rám és a többiek is. Ígérem, hogy kiengesztellek valahogy, még nem tudom, hogyan, de kitalálok valamit.

- Ha Na, kérlek, elég! – szakított félbe a lány és kézen fogva az ágyhoz vezetve leültetett. – Hallgass meg! Igen, bevallom, úgy éreztem először, hogy becsaptál, hogy nem bíztál meg bennem eléggé, emellett nem kicsit megdöbbentett, hogy Yoon Suh Hyung igazgató a rokonod. De kis gondolkozás után rájöttem, hogy a helyedben senki nem cselekedett volna másképpen, én magam sem. Csak magadat próbáltad védeni, ami teljesen érthető. Szóval én kérek bocsánatot, hogy nem álltam ki melletted és támogattalak, mikor szükséged volt rám.

Elnyílt szájjal hallgattam végig a lányt. Hogy lehet valaki ilyen nagyszerű? Hogy lehet valaki ilyen kedves és megértő?

- Köszönöm – mondtam már másodjára ilyen rövid időn belül. Először Kyu Hyun, most meg So Ha. – Nincs mit megbocsátanom, te vagy a legjobb!

A nyakába vetettem magam és szorosan megölelgettem.

- Ha Na, nem kapok levegőt! – nyögdécselte a lány, mire elengedtem.

- Bocsi!

- Szóval Suh Hyung igazgató a nagybátyád – mondta a lány elgondolkodva, csak bólintottam rá. – Igazán jó embernek tűnik, amennyire én látom.

- Igen, az is – mosolyogtam rá. – Nagyon szeretem őt és rá számíthattam csak, mikor megromlott a viszonyom az apámmal – elcsuklott a hangom, de folytattam. – Négy éve elég csúnyán összevesztem apámmal, nem bírtam tovább egy házban maradni vele, így ahhoz az emberhez mentem, akihez ebben a kétségbeesett helyzetben fordulhattam. Elutaztam Busanba Suh Hyunghoz, akkor éppen ott volt, valami iskolai ügyet intézett. Nem kis erőfeszítésembe került meggyőzni, hogy vele akarok maradni. Annyi szerencsém volt, hogy apa nem állt ellen, így már nem volt semmi oka, hogy visszautasítson. Béreltünk egy kisebb lakást, beíratott egy ottani középiskolába és velem maradt egy évig – elmosolyodtam az emlékek hatására. Bármilyen okból is kerültünk össze, végül jól elvoltunk abban a röpke egy évben. – Aztán a munka elszólította, vissza kellett utaznia Seoulba. Nem akartam visszajönni, arra hivatkozva, hogy ott kellene befejeznem a gimit. Szerencsére megengedte, habár az elején elég sokszor ellenőrzött telefonon keresztül. Aztán az idő múltával, ahogy rájött, hogy nem fogok éhen halni egyedül, egyre ritkábbá váltak a hívások. Egészen egy héttel ezelőttig, mikor közölte, hogy csomagoljak, és ide kell költözzek. A többit már tudod…

- Nem lett volna muszáj elmondanod - ráncolta a szemöldökét So Ha. Nem kérdezett rá a veszekedésünkre az apámmal, talán pontosan tudta, ha el akarom mondani, akkor úgyis meg fogom tenni.

- Igen, tényleg nem lett volna muszáj, de el szerettem volna – a hónom alá kaptam a fürdő cuccomat. – Majd jövök!

Igaza volt So Hanak, szükségtelen volt elmondanom neki ezt a kis történetet, de ha tényleg azt szerettem volna, hogy barátok legyünk, akkor ez volt az egyetlen módja, hogy bízzunk egymásban. Reméltem, hogy majd ő is megnyílik nekem egyszer és ő is úgy fog tekinteni rám, ahogy én rá. Egy nagyszerű barátként.

8. Fejezet

Egyre közelebb

Valami lassan kezdett beszűrődni a kis világomba. Valami, aminek csak jóval később kellett volna megtörténnie és nagyon nem tetszett a dolog.

- Ha Na – kipattantak a szemeim. –, vedd már fel!

Nyavalygott So Ha és rájöttem, hogy a mobilom szólt. Ahogy rápillantottam az órára, összeráncoltam a szemöldököm, mert még csak nyolc óra volt és mivel az első órám csak délután egykor lett volna, bőven tudtam volna lustálkodni és fetrengeni délelőtt az ágyban. De mégis ki volt az az elmebeteg, aki ilyen korán képes volt felhívni?! Ingerülten ültem fel.

- Halló? – még csak semmi szám sem volt kiírva.

- Örülök, hogy kegyeskedtél felvenni!

- Ki az? – alig volt ismerős a hangja.

- Itt állok az ajtó előtt, kész vagy már?

- Tessék? – ahogy kikászálódtam az ágyból, majdnem elestem a takaróban, annyira siettem és odabotorkáltam az ajtóhoz. Felrántottam és a balsejtelmem beigazolódott, ugyanis Kyu Hyunnal találtam magam szembe.

- Mi ez az egész? Mit keresel itt? – hozzá kellett volna szoknom már a hirtelen megjelenéseihez, vagy legalább nem annyira megdöbbenni minden egyes alkalommal, de mégsem sikerült.

- Erre már nincs is szükség – fejezte be a hívást.

Mi folyik itt? Még mindig álmodom? Belecsíptem a combomba és felszisszentem a fájdalomra. Kyu Hyun kiszúrta a mozdulatot a szeme sarkából és elvigyorodott.

- Már ébren vagy. Bár igazán szép álom lennék!

Megdörzsöltem a szemem, hogy értelmet nyerjen ez az egész és összeszedjem magam. Becsuktam magam mögött közben az ajtót, mert nem akartam So Hat zavarni, tudjon nyugodtan pihenni. Különben is, ki tudja, mit szólt volna ilyen korán reggel a fiúhoz, ha amúgy is olyan ridegen viselkedik vele?

Jobban szemügyre vettem a fiút, melegítőben és egy pólóban állt a falnak dőlve. Ezzel tudatosult bennem, hogy egy szál pizsamában álldogálok előtte, ezért gyorsan keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, hogy takarjam magam, amennyire lehetséges, de még a fülem is belepirult a helyzetbe.

Kyu Hyun lassan végigmért tetőtől talpig, csakhogy tovább tetőzze a zavaromat, élvezve a helyzetet, hogy megint kínosan feszengek.

- Ez megfelelő kárpótlás a hétfői zuhanyzós esetért – cukkolt, mire eszembe jutottak, azok az izmok, amik az egész testét borították és sajnos nekem is ráesett a pillantásom a hasára és a mell-kasára. Természetesen ez volt a célja és elégedetten mosolyodott el, amint észrevette, hogy őt nézem.

- Az véletlen volt! – kaptam hirtelen észbe. – Különben sem láttam semmi érdekeset…

- Persze, mondd annak, aki el is hiszi! – hunyorgott rám. Na jó, tényleg meg kell tanulnom rendesen hazudni, vagy legalább leplezni, ha zavarban vagyok, mert ez a srác teljesen ki fog készíteni, ha így folytatja.

- Mit szeretnél? – tereltem a szót.

- Öltözz, edzés! – csapta össze a tenyerét, mint egy főgonosz holmi Z kategóriás filmből, aki éppen világuralomra tör. Nekem ugyan valaki egész más jutott eszembe róla, méghozzá az a boszorkány, akiről tudta, hogy utálom és lehet éppen ezért utánozta őt.

- Ez komoly? – szörnyedtem el rajta, mivel még fáradt voltam és várt a pihe-puha ágyikóm a szobában, de valami szöget ütött a fejemben. – Mégis honnan van neked meg a számom?

Korábban kértem tőle az övét, de esze ágában sem volt megadni.

Hamiskás mosoly futott át az arcán. – Tudtam, hogy te olyan típus vagy, aki a saját számát is tárolja a mobilján, csak egy kicsit kettesben kellett maradnom vele.

- Teeee! – kezdtem és elindultam felé. Tegnap mikor otthagytam pár percre a telefonomat az asz-talon, míg segítettem Nagypapának, kihasználta az alkalmat. Ökölbe szorult a kezem. Leplezetlenül a mellemre esett a pillantása, ahogy elemeltem onnan a kezem, ez tartott csak attól vissza, hogy nekiessek, inkább berohantam a szobába.

Nekivetettem a hátam az ajtónak és zihálva hallgattam, ahogy kint kacarászik boldogan a folyosón. Utáltam, hogy ilyen könnyen zavarba tudott hozni.

- Ki volt az? – kérdezte egy álmos hang. So Ha még mindig az ágyban feküdt, de már tudtam, hogy nem fog visszaaludni.

- Sajnálom ezt az egészet – motyogtam neki elhúzva a szám.

- Semmi gond, lassan úgyis kelnem kellett volna, tíztől balettom van – ásította.

- Csak az az idióta zaklat… - morogtam és a kelleténél durvábban rántottam magamra a nadrágom. Felvettem egy pólót és már kész is voltam az indulásra, de előtte gyorsan megfésülködtem és felfogtam a hajam. Még szerencse, hogy tegnap este rá tudtam magam szánni még egy gyors zuhanyra.

- Üdvözlöm! – szólt utánam So Ha kevésbé mogorván, mint legutóbb, Kyu Hyunnak címezve.

Kyu Hyun kint üldögélt a folyosón és fitten felpattant, amint észrevett. – Hogy vagy képes így ugrálni kora reggel? So Ha üdvözöl annak ellenére, hogy felébresztetted.

- Igazán üdítő látványt nyújtasz reggel, így nem esik nehezemre – erre csak tátogni tudtam és szokás szerint égő arccal bámulni rá, ő pedig szórakozottan sétált lefelé a lépcsőn. – És én is üdvözlöm So Hat.

Megálltunk a konyhában a kérésemre, hogy magamhoz vegyek egy nagyobb almát, ne éhgyomorra kelljen kifárasztanom magam. Illetve gyorsan megmostam az arcom az egyik fürdőben.

Azt hittem, hogy a táncterembe megyünk, de elkanyarodott az egyik folyosón.

- Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.

- Ilyenkor már sokan vannak a tánctermekben és a legtöbb másikban egyaránt, így arra gondoltam, hogy kivételesen a fallabda pályán gyakorolhatnánk – magyarázta és belépett az egyik pályára. Három sorakozott egymás mellett a széles helyiségben, mindegyik pontosan ugyanolyan volt, világosbarna, famintázatú laminált padló és három oldalról fehér falak egy piros csíkkal körülbelül 1,4 méteren. A negyedik fal üvegből készült, ahol az ajtó is volt. Ilyen korán még nem téblábolt senki sem itt, így nem kellett aggódnom a kíváncsi tekintetek miatt. A pályákkal szemközt az egyik szekrényben voltak ütők különböző méretben és színben, illetve a játékhoz elengedhetetlen fekete, kis gumilabdák; illetve néhány fémasztal székekkel.

- Valamikor már el kellene mennem úszni is - motyogtam inkább magamnak, mint neki, ahogy eszembe jutott, hogy még az is hátra volt a hétből. Csak hát a kisebb problémám is bőven nagyobb volt ennél, így teljesen el is felejtkeztem róla. Felvettem, mint tárgyat, de eddig egyszer sem voltam és hetente legalább egyszer el kellett menni, még szerencse, hogy ott volt a hétvége is rá, különben időm sem lett volna egy kicsit kikapcsolódni a hatalmas medencében.

- Úszásra jelentkeztél? – érdeklődött Kyu Hyun.

- Hm – bólintottam.

- Akkor oda is mehetnénk együtt legközelebb, a héten még én sem voltam – ajánlotta fel és tudtam, hogy csak zavarba akar hozni ismét.

- Rendben! – vágtam rá kihívóan. Meghökkent, hogy belementem, de gúnyos vigyor jelent meg a helyén.

- Szavadon foglak! – ígérte fenyegetően, majd előkotorta a mobilját a zsebéből. Míg ideértünk, befaltam az almát és jólesően eltelítődtem tőle. – Itt be kell érnünk csak a telefon hangjával.

Letette a földre, halkabb volt, mint ami jó lett volna, de így is megbirkóztunk vele. Tegnap már a koreográfia minden elemét végigmutatta és elméletben már tudtam is nagyjából őket, de még mindig nem állt össze, néhol elvesztettem a fonalat, belezavarodtam, hogy mi után mi következik és ez egyre csak rosszabb lett. Már két órája ment ez a kínszenvedés és egyre inkább elment tőle a kedvem.

- Elég, kérlek! – nyavalyogtam és tüntetőleg leültem a földre. – Ez most nem megy…

- Állj fel! – parancsolt rám Kyu Hyun. Na jó, túlzás, hogy parancsolt, de akkor sem kérés volt, viszont meg sem mozdultam. – Gyerünk!

Megfogta a kezem és megpróbált két lábra állítani, de nem hagytam magam. – Csak egy kis pihenőt akkor, légyszi!

- Hé, mi történt az igazi Ha Naval? Hova bújtattad, míg nem figyeltem? Ő biztos, hogy nem ülne lustálkodva a sarokban – a meglepetéstől eltűnt az ellenállásom és könnyedén felhúzott, majd a hátam mögött játékosan ellenőrizte, hogy ott van-e az „igazi Ha Na”. – Látod, megy ez!

- Most hívtál először a nevemen… - csodálkoztam, fura módon jólesett. Talán a tegnapi beszélgetéstől változott meg a kapcsolatunk, nem tudom. Mindenesetre sokkal közvetlenebb volt velem és talán én is barátként kezeltem már teljes mértékben. Bíztam benne.

Kyu Hyun is elgondolkozott az előbbi megjegyzésemen és bólintott egyet.

- Nem mintha te egyszer is megtetted volna - zsémbeskedett, vagy legalábbis úgy tett. Eszembe jutott a telefonszámos incidens.

- Ha én nem kapok telefonszámot, akkor te sem érdemled meg, hogy a neveden hívjalak – vontam vállat kissé sértetten, persze csak játékosan.

- No lám, így szíven ütött a visszautasításom? – hajolt bele megint az aurámba.

Úgy tettem, mint aki nem hallotta, de azért megfontoltam a kérdést. Nem, nem ütött szíven a visszautasítása, persze akkor felhúzott vele, de ez mind csak játék. Csak ugratjuk egymást, ezt pedig élveztem és tetszett.

- Folytatjuk, vagy még jártatod a szádat? – néztem rá félrebillentett fejjel leutánozva a félmosolyát. Ő csak szélesen elmosolyodott, majd elindította újra a zenét. Egy kicsit jobban sikerültek már a mozdulatok, talán amiatt, hogy jó kedvem volt. De csak az eredmény számított, már nem olyan voltam, mint egy két ballábas félnótás.

Egészen addig gyakoroltunk, míg Kyu Hyun telefonja le nem merült.

- Hál’ Isten! – csúszott ki a számon megkönnyebbülten. Kyu Hyun hátrapillantott a válla felett felhúzott szemöldökkel, de vidám és csillogó szemekkel. Vagy csak nekem tűntek olyan csillogónak, ki tudja.

- Szerencséd van, már fél tizenkettő, szóval így nem lesz következménye az előbbi megjegyzésednek – fenyített játékosan a fiú, miközben összeszedte a holmiját.

- Nagyon megijedtem, szóval vigyázz! – ironikus hangomra rám pillantott és tudtam, hogy valamire készül, így mikor utánam eredt, hogy elkapja a karom, felkészülten vártam.

- Nem vagy elég gyors! - félreugrottam az útjából és a kolesz felé iramodtam nevetve. Olyan meglepő volt, hogy ennyi idő után végre felszabadultan tudok nevetni. Igazából az volt a leginkább meglepő, hogy ez egy olyan srác miatt volt, akit pár napja ismertem csak. Kerülgettem a szembejövő embereket, csoportokat, akik az utamba akadtak. Nagy szemekkel érdeklődve vagy éppen elítélően fordultak utánunk.

Az egyik kanyarnál, ami a koleszhez vezetett, elállták az ajtót, így inkább a másik irányt választottam, ami az udvarra vezetett, habár tudtam, idő kérdése volt, hogy a fiú ott utolérjen. Az udvaron, a nyílt terepen könnyedén be fogja hozni azt a lemaradást, amit a szűk, kanyargós folyosókon rávertem. De nem volt választásom, a macska-egér harcot meg akartam nyerni, a macska most az egyszer hoppon fog maradni.

Feltéptem az ajtót, a hideg szél az arcomba mart, de csak futottam.

- Megvagy! – kapta el a karom Kyu Hyun hirtelen, pedig már azt hittem, hogy leráztam. Maga felé fordított azzal a lendülettel, amivel elkapott, de egyikünk sem számított, arra a jégpályára, ami az éjszaka kialakult az udvaron. Egy rövid sikkantással belekapaszkodtam abba, ami először a kezem ügyébe akadt.

Aminek az lett az eredménye, hogy két kézzel a nyakába csimpaszkodtam, a lábam alig érte a földet, ő pedig szorosan magához ölelve tartott. Neki szerencsére sikerült két lábon megállnia. Az arcom a vállába temettem, még az sem zavart, hogy mindketten meglehetősen leizzadtunk, mert elbódított annak a remek parfümnek az illata, amit használt. Forróság áradt az egész lényéből, ami nagyon jólesett ebben a hidegben. Mivel mindkettőnkön csak egy vékony felső volt, még zavarbeejtőbb volt a hatása az egymásnak simuló testünknek. Éreztem az izmait és azt kell mondjam, nem csak jól néztek ki, ő pedig már nagyon tisztában volt a melleim méretével fizikálisan is megerősítve a szemmel látható tényeket.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva kivételesen.

- Azt hiszem – toltam el magam tőle közben és tudtam, hogy az arcom égő vörös színben pompázik. Utáltam, hogy ennyire kifejező tud lenni néha az arcom, ezt még palástolni sem lehet semmivel.

- Menjünk, mielőtt kitöröd a nyakad! – vetett rám egy kellemes mosolyt és megdöbbenésemre megfogta a kezem. Első reakcióm az lett volna, hogy kirántom, de megszorította. – Bírd ki a koleszig, utána szabad vagy, ott már nem vagy életveszélyben!

Előttem sétált, én pedig lesunyt fejjel követtem. Szóval csak azért fogta meg a kezem, mert nem akarta, hogy elessek. Pedig már megindult kissé a képzeletem, de gyorsan helyre raktam magam. Félresöpörtem azt a kis szúró érzést a szívemben és arra koncentráltam, hogy óvatosan lépkedjek a vékony, csúszós jégrétegen.

***

Gyors zuhany után elugrottam ebédelni So Haékkal, a lány kicsit fáradtnak tűnt.

- Bocsi a reggel miatt – húztam be a nyakam. – Csak teljesen rá van állva a srác erre az egész táncra, mivel pénteken mindenkinek be kell mutatnia a koreót és egyikünk sem akar leégni vele - magyarázkodtam idegesen. – Vagyis én nem akarok leégni vele, meg ő sem, hogy nem tudta megtanítani nekem.

- Hé, nyugi! – állított le a lány. – Fárasztó volt a délelőtt, baletton nem kímélt minket a Tanárnő és teljesen kimerülten, kicsit fáj a nyakam is.

- Oh…

- Szóval ne aggodalmaskodj annyit! – veregette meg a vállam.

- Hogy megy a tánc? – kérdezte Ki Young két falat között.

- Megyeget, már csak gyakoroljuk, elvileg tudok minden mozdulatot. Habár már csak délután tudunk gyakorolni – gyűlt gombóc a torkomba, amint ez tudatosult.

- Ne aggódj, ha valaki érti a dolgát, hát ő biztos! – legyintett Baek Ho fel sem pillantva a tányérjából. Az az érzésem volt, hogy figyelnek. Hátrafordultam, az egyik asztalnál ülők elkapták rólam a pillantásuk és elhallgattak. Így biztossá vált, hogy rólam volt szó. Értetlenül pislogtam párat és inkább témát váltottam az asztalunknál.

- Hogy állsz a ruhákkal, Young?

- N-ne is mondd! – jött hirtelen olyan izgalomba, hogy el is felejtettem azt a korábbi kellemetlen érzést. Majdnem félrenyelt, olyan gyorsan akart válaszolni. – El fogtok ájulni, olyan gyönyörű lesz a ruhád, Ha Na! Olyan lesz, mintha rád öntötték volna, még persze van pár dolog, amiben bizonytalan vagyok. Az lenne a furcsa, ha mindent pontosan tudnék, akkor nem telne ennyi időbe az elkészítése. De ennél többet nem is mondok! – majd úgy tett, mintha kulcsra zárta volna a száját és eldobná a kulcsot, amire mindenki nevetni kezdett.

- És az enyém? – érdeklődött Baek Ho. – Mintha az nem is lenne fontos…

- Hát kevésbé fontos, mint a női darab az biztos – bólogatott mindentudóan Young. – A verseny-re a részpontok nagy részét a női ruhából lehet kapni, hatven-negyven százalékban. De ne aggódj, abba is mindent beleadok, különben esélyem sem lenne!

Baek Ho csak a szeme sarkából nézett rá a lányra, de annyi melegséget sugárzott ez az apró mozdulat is, hogy ellágyultam tőle. Bár végre történne valami közöttük! Gyorsan megráztam magam gondolatban. Igaza volt So Hanak, majd megy minden a maga tempójában. Bár biztos voltam benne, elkerülhetetlen, hogy ezek ketten együtt legyenek valamikor.

- Menjünk énekre! – állt fel So Ha, mikor mindenki befejezte az ebédet. Amikor nekiindultunk, megint elfogott az a furcsa érzés, hogy néznek.

Körbefordultam ismét és ezúttal nem csak egy asztal felől fürkésztek. Összesúgtak egymás között és nem bajlódtak azzal, hogy palástolják, hogy rólam van szó. Egy-két ember még felém is mutogatott.

- Mégis mi folyik itt? – motyogtam zavartan.

- Tessék? – kérdezett vissza So Ha.

- Semmi – intettem le. Nem akartam paranoiás lenni, habár ez már messze túlszárnyalta a paranoiát, de nem akartam senkinek sem gondot okozni, így inkább nem említettem semmit a kíváncsi és megvető tekintetekről. Kísértetiesen hasonlított a középiskolához, annak árnyai lebegtek a szemeim előtt. Határozottan pillantottam az előttem sétáló barátaimra, el fogom viselni, nem fog érdekelni, nem fogok törődni vele bármi is jöjjön.

Az énekterem felé kezdett a türelmem a végéhez közeledni. Mindenki próbált titokban rám pillantani, mikor azt hitte, nem fogom észrevenni, összebújtak és diskuráltak. Ki Youngnak is kezdett már feltűnni, hogy valami nem stimmel.

- Mi a fene van? Miért vagyunk olyan érdekesek?

Tette fel azt a kérdést, ami körül keringtek az én gondolataim is. Mégis miért vagyok ilyen érdekes? Mi az, ami ilyen gyorsan elterjedt az iskola falain belül és ilyen felháborodást váltott ki mindenkiből?

Talán láttak minket korábban az udvaron Kyu Hyunnal? – jutott eszembe hirtelen. Mi van, ha emiatt van az egész? Az Akadémia kiskirályát egy ilyen senki ölelgeti, méghozzá egy olyan nyilvános helyen, mint az iskolaudvar?! Nyeltem egyet idegesen.

- Nem tudom, mi ez az egész… - töprengett Baek Ho is. So Ha nézett rám gyanakodva, neki fel-tűnt, hogy nem mind a négyünk áll a figyelem középpontjában, hanem csak én. Nyugtalanul néztem vissza rá és nemlegesen ráztam meg a fejem, jelezve neki, hogy nem tudom, mi történik itt.

Megkönnyebbülve léptem be a terembe, de az a pillanatnyi kis nyugalom is szertefoszlott, amint megláttam a többieket, hogy elhallgatnak.

- Áh, itt is van! – pattant fel Yoo Kyung (Jung Hee egyik utánfutója) a helyéről, mikor meglátott minket. Odasétált a padomhoz és kihúzta széket. – Gyere, ülj csak le! Különleges bánásmódban kéne részesülnöd.

Az egész hangja csepegett a mézes-mázos körítéstől, amivel tálalta undorát. Meg sem mozdultam, megdermedve álldogáltam az ajtóban, miközben még So Haék is engem figyeltek.

- Miért? – csak egy elhaló hang volt, de Yoo Kyung értette, mintha csak erre várt volna.

- Az Igazgató unokahúga vagy, természetes, hogy jobb vagy, mint mi. Jobb vagy azoknál, akiknek küzdeniük kellett a felvételin, hogy bekerüljenek ide. Neked elég volt csak csettinteni és itt is vagy – próbálta kedves hangjával becsomagolni, mosolyával pedig egy elegáns masnit kötni a mondandójára, de egyre kevésbé sikerült neki. A végén már képtelen volt rideg arckifejezését tovább palástolni. – Gratulálok, üdvözöllek a Seouli Művészeti Akadémián!

Ezzel pedig felborította a székemet, mire összerándultam ijedtemben. A barátaim szemébe néztem, rajtuk kívül senki sem érdekelt. Minden mást el tudtam viselni, csak ők ne forduljanak el tőlem! Mindannyian teljesen ledöbbenve néztek rám, nem tudták, mit mondjanak. Még a nyugodt So Hat is meglepte a hír.

- E-ez igaz? – kérdezte kicsit félve a lány.

- Igen – nyeltem egy nagyot, jobb volt tisztázni, minél hamarabb. Lehetőleg nem itt az osztály előtt, de ez volt a leggyorsabb megoldás és nem akartam időt hagyni nekik, hogy gondolkozzanak a dolgokon és arra jussanak, hogy kár volt megbízni bennem. Lehalkított hanggal folytattam. – Suh Hyung igazgató a nagybátyám. Sajnálom, hogy nem mondtam el, de nem akartam bajba keverni sem őt, sem magamat azzal, hogy mindenki tudjon erről a kapcsolatról kettőnk között. Tényleg sajnálom, de nem tudtam elmondani.

Izgatottan vártam a válaszuk, de mindegyikük kerülte a tekintetem.

- Chun Ja mindjárt itt lesz. – szólalt meg valaki a hátam mögött. Rémülten néztem Kyu Hyunra, de valahogy mégis megnyugtatott a jelenléte. Közel állt és a tenyerét a hátamra helyezte gyengéden, megrebbent a szemem a mozdulatra. Senki nem látta, mit csinál, csak én tudtam, hogy megpróbálta lecsitítani a bennem tomboló érzelmeket és tudtomra adta, hogy ideje leülnöm a helyemre. Alig láthatóan bólintottam és a padom felé sétáltam, keresztül a mozdulatlan barátaim által alkotott körön. Felállítottam a széket és leültem rá, de a gondolataim egészen máshol jártak, mikor Chun Ja nekikezdett az órának.

Nem így kellett volna So Haéknak megtudni, nekem kellett volna elmondanom nekik. Azután hogy Kyu Hyunnak is elmondtam, ők igazán tudhattak volna róla! De eszembe sem jutott, teljesen elfelejtkeztem róla. Ez pedig nagyon csúnyán visszaütött.

De csak most jutott eszembe, hogy egyáltalán, honnan a fenéből tudták meg?! Lenyomoztattak? Itt voltak olyan emberek, akik bőven megengedhették maguknak, hogy kutassanak utánam, de mégis kit érdekelnék ennyire, hogy ezt megtegye?

Esetleg az egyik tanárnak járt el a szája? El tudnám képzelni Ji Minről, hogy elejti „véletlenül” valamelyik pletykás alaknak, csak hogy szívasson. De abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudott arról, hogy Suh Hyung a nagybátyám.

Ami pedig nem volt ínyemre, hogy egyedül Kyu Hyun volt tisztában a családi helyzetemmel. Így pedig adta magát, hogy ő mondta el. Felpillantottam a széles hátra előttem, és mintha kígyók mocorogtak volna a gyomromban. Nem lehetett ő, kizártnak tartottam, hogy ő volt. Nem!

De mi van, ha mégis? Az a picike bizonytalanság kikészített. Megbíztam benne, elmondtam neki egy kis részletét az életemnek, egy titkomat. Ő pedig képes lett volna erre? Végül is azon kívül, hogy pár napja ismerjük egymást, semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk, nem tartozott nekem semmivel sem. Inkább én voltam az adósa. Megdörzsöltem a szemem és próbáltam gyorsabb működésre serkenteni az agysejtjeim, hogy rájöjjek, mégis mi történt itt.

De nem bírtam tovább és megrúgtam Kyu Hyun székének a lábát.

- Mi van? – dőlt hátra a székkel, hogy jobban halljon.

- Nem te voltál, igaz?

Hangom nevetségesen kétségbeesett volt. Eddig fel sem tűnt, mennyire nem akartam, hogy eláruljon.

- Nem.

Ennyi és visszadőlt.

Mégis mit jelentsen ez?! Tényleg ő volt? Nem tűnt úgy, hogy nagyon győzködni akart volna róla, hogy nem. Vagy az volt a célja, hogy teljesen ellehetetlenítsen, most pedig már a legkevésbé sem érdeklem? Áh!

Csak fel akartam állni és kisétálni, hogy gondolkozhassak egy kicsit. Fullasztó volt a teremben, de nem tehettem semmit, hacsak nem akartam Chun Jat kellemetlen helyzetbe hozni, illetve még több okot adni arra a pletykára, hogy bármit megtehetek, mert Suh Hyung a nagybátyám. Így kibírtam az óra végéig, de amint Chun Ja befejezte az órát, én voltam az első, aki kiviharzott.

Volt egy jó húsz perc, míg kezdődött a következő óra, így becsörtettem a könyvtárba. Egyenesen a zenetárhoz siettem. Pár pillanat volt, míg rábukkantam arra, amit kerestem. Az egyik kis eldugott sarokban volt egy falra szerelt lejátszó fejhallgatóval együtt. Beraktam a CD-t és próbáltam kiüríteni a fejemet Jung Yong Hwa hangját hallgatva. Come on száma a CNBLUE-val pont olyan volt, ami megfelelt ebben a pillanatban a hangulatomnak. A kedvenc együttesem volt, így bármikor, bármelyik számukat meghallgattam volna. De ezt a számot vagy húszszor visszatekertem. Néha van, hogy rákattanok egy-két számra és hetekig képes vagyok csak azt hallgatni, hát most ez pont olyan volt.

Mikor láttam, hogy mennem kéne órára, úgy vánszorogtam, mint egy három napos hulla, csak még nem olyan büdösen, de senki nem mondta volna meg a különbséget. Senkiről tudomást sem véve ültem le a helyemre, és próbáltam kizárni minden hangot és beszélgetést a közelemben.

Még Jin Joo poénkodása és kedvessége sem tudott meghatni. Teljesen elsüllyedtem az önsajnálatban. Mesélt pár dolgot a monológokról és azok előadásáról, hogy milyen fontos, hogy megértsük a karakterünket, akit el fogunk játszani. Ezzel telt el az egész óra, de mintha ott sem lettem volna, nem is emlékeztem csak néhány szóra.

- Az évzáró napja előtt kerül sor a vizsgára, habár tudom, hogy nem a legmegfelelőbb időpont, mivel sokatok részt fog venni rajta, de gondoljatok arra, hogy egy jó színész bármikor képes megfelelően eljátszani a szerepet, amit rá osztottak bármilyen bonyolult, avagy nehéz legyen az – mondta teljesen elragadtatva. Már csak pár perc volt az órából szerencsére. – A vizsgára ebben a teremben fog sor kerülni, egyesével kiálltok majd ide és előadjátok a monológotokat, a jegyet pedig én fogom adni rá. De ennyi legyen is elég mára! Pihenjétek ki magatokat a hétvégén!

Ezzel pedig ki is sétált sietősen a teremből. Összeszedtem a holmimat és éppen menni akartam, mikor Jung Hee lépett elém.

- Óh, Ha Na! – sóhajtott fel szinte tényleg sajnálkozva. – Igaz, hogy Jin Joo azt mondta, ő osztályoz majd a vizsgán és mindenki azt a jegyet kapja, amit ő határoz meg, de rád nem hiszem, hogy vonatkozna ez. Hiszen elég egy szót szólnod az Igazgatónál és máris kitűnően fogsz vizsgázni min-den tárgyból, nem?

Megbotránkozva meredtem rá, önkéntelenül indultam el felé, mire hátrált egy lépést. De hirtelen megragadta valaki a karom és kihúzott a teremből. Egészen a koleszig követtem Kyu Hyunt egy szó nélkül. Kíváncsi voltam, mit akar. Végül az ajtónk előtt álltunk meg.

- Mégis mit akartál csinálni Jung Heevel? – vont felelősségre a fiú és egyszerre minden kitört belőlem, amit eddig visszatartottam, még szerencse, hogy nem volt senki az emeleten.

- Nem érdekel, ha engem szid, nem érdekel, mit csinál velem vagy mit mond! De Suh Hyungról ne merészeljen így beszélni az a liba! Nem ismeri őt! Ő az egyik legőszintébb, legtisztességesebb ember, akit ismerek! Soha nem tenne olyat, hogy az érdekemben járjon el igazságtalanul vagy érdemtelenül! – szinte már kiabáltam és zihálva néztem a fiút. Karba font kézzel állt velem szemben, és majdnem mosolygott. – Mégis mi olyan vicces ebben?

- Nem láttalak még ilyennek és érdekes látvány volt.

Ha már ennyire érdekesnek talál, akkor míg ilyen bátor és cselekvőképes vagyok, addig megkérdezem.

- Ugye tényleg nem te voltál az, aki feldobott?

Egyből lehervadt az arcáról az a halvány mosoly is.

- Miért gondolod ezt?

- Mert te voltál az egyetlen ember, akinek elmondtam, senki más nem tudott róla rajtad kívül – kezdett elmúlni a hirtelen adrenalin löket hatása és ismét bizonytalanná váltam.

- Azt hiszed, én voltam?

- Nem. Nem tudom! – dobbantottam tehetetlenül a lábammal. – Hiszen alig ismerjük egymást, és annyi gondot okozok neked folyton…

Fekete szemeivel vizslatott pár percig csendben.

- Nem én voltam – rázta meg a fejét végül. – Bár nem esett túl jól, hogy engem gyanúsítottál vele, ahogy a barátaidnak is fájt, hogy nem bíztál bennük meg annyira, hogy elmondd nekik, amit nekem.

- Tudom! – kiáltottam fel, majd már halkabban folytattam. – Sajnálom, hogy nem bíztam benned.

- Semmi gond, táncon majd megkapod érte a magadét délután – vont vállat, mire ijedten nyögtem fel.

- De akkor mégis ki volt? – és amint kimondtam, végigfutott az agyamban a beszélgetésünk tegnap este Kyu Hyunnal. – Istenem!

- Rájöttél, ki volt az?!

- Emlékszel arra a zajra, mikor a mosókonyhában voltunk? – kérdeztem izgatottan. – Akkor volt ott valaki és meghallotta, amit mondtam neked! Így kellett lennie, semmi más magyarázat nincs rá.

Eltöprengtünk mindketten.

- Valószínűleg igazad van, de ez nem old meg semmit sem.

- Dehogynem! – néztem rá, mintha teljesen egyértelmű lenne a válasz.

- Miért? – ráncolta a szemöldökét.

- Így biztos, hogy nem te voltál – böktem ki ismét habozás nélkül, amit ismét megbántam. Az arcomat a kezembe temettem, így csak a halk nevetését hallottam.

- Menj, öltözz át, menjünk gyakorolni! – túrt bele a hajamba, teljes káoszt okozva ezzel.

- Hé!

- Rád fér még a délelőtti alapján – majd besétált a szobájába.

Ellágyulva és megkönnyebbülve néztem a bezárt ajtót. Kyu Hyunnak semmi köze nem volt az egészhez, úgy éreztem mintha egy hatalmas szikla gördült volna le a mellkasomról. Egy ostoba mosollyal az arcomon nyitottam be a szobába, tudva, hogy ő még itt van nekem, akármi is történjék.

5. Fejezet

 Ötven kör

- Inkább azt próbáld fel! – mutatta körülbelül az ezredik úszódresszt Ki Young, mire kérlelő pillantást vetettem rá. – Ugyan, csak még ezt!

- Ezt mondtad az utóbbi tízre is! – nyafogtam, de természetesen elfogadtam a ruhát és gyorsan átvettem. – Na?

Belesett a függöny mellett, végigpillantott rajtam és felmutatta a hüvelykujját jelezve, mit gondol róla. – Ez lesz az!

- Nem is tudom, mintha kicsit szorítana a derekamnál… - ráncoltam a szemöldököm.

- Ha Na, ne szórakozz! – bökött oldalba a lány és én is elnevettem magam.

- Tényleg tetszik, ezt választom – néztem végig a tükörben magamon. Nem volt egy túl csicsás fürdőruha. A sötétzöld alapon a bal vállától indulva hullámokban világosabb csíkok haladtak keresztbe a jobb oldalra egészen a csípőmig, néhol kis kanyargós ezüst színű mintákkal tűzdelve.

- Nem szeretnél valami bikinit is? – érdeklődött a függönyön túlról Ki Young. – Egész olcsón van néhány tök jó. Azt mondtad, nincs is fürdőruhád.

Meg sem várta a válaszom, beadott rögtön hármat. Én pedig csak fejemet ingatva nekiálltam próbálni. A háromból egy nem is igazán tetszett, a másik kettőt pedig Ki Young gyorsan leredukálta egyre.

- Nem is érdemes tovább keresgélni – nézett rám büszkén és kicsit jobban meg is nézett lány létére, mint az illendő lett volna. Kicsit furcsálltam, de persze egy szót sem szóltam.

Gyorsan felöltöztem és a két választott fürdőruhával távoztunk az üzletből. Az eladónak már biztos elege volt belőlünk, mivel elég mogorván közölte, hogy mennyivel tartozom a ruhadarabokért.

- Beülünk valahova ebédelni? – karolt belém Ki Young. Úgy éreztem, mintha már ezer éve barátnők lettünk volna, valószínűleg a lány közvetlen stílusa miatt. Arról nem is beszélve, hogy milyen régen volt nekem egyáltalán egyetlen barátnőm is.

- Jól van. Hova szeretnél? – éppen csak feltettem a kérdést, máris egy thai étterem felé húzott. Lepakoltunk egy kétszemélyes asztalhoz, rendeltünk a pultnál és megpakolt tányérral tértünk vissza.

- Köszi, hogy eljöttél velem – mondtam két falat között.

- Ugyan, te tettél nekem szívességet! – intett le. – Imádok vásárolni még akkor is, ha nem magamnak veszem.

- Nem szerettem volna egyedül eljönni, nem igazán szeretek vásárolni, de így nem volt olyan vészes – mosolyogtam rá. – Bár a bikinit nem tudom, mikor fogom felvenni.

- Nyáron szuper a tengernél lógni! – háborodott fel. – Fürdőruha nélkül meg értelmetlen odamenni. Viccelsz? Fiúk, kagylók, halak! Mind nyáron a legjobb!

Rávigyorogtam és helyeslően bólogattam, habár a fiúkról nem tudtam nyilatkozni, de a kagylót és a halat szerettem. Még beszélgettünk egy-két semmiségről, de nemsokára vissza is kellett már indulnunk énekre.

- Tényleg! – kapott észbe, mikor már leszálltunk az Akadémia előtt a buszról. – Mit fogsz csinálni éneken? Be fogsz járni, igaz?

- Öhm, igen – bólintottam bizonytalanul. – Chun Ja azt mondta, elég, ha a vizsgát jól leteszem.

- Akkor mégiscsak fogsz énekelni? – érdeklődött.

- Még nem tudom – tértem ki a válasz elől. Reméltem, hogy nem kell olyan sokáig itt maradnom, de ilyet nem volt szívem mondani neki, így hát hallgattam.

- Kíváncsi lennék, milyen hangod van – nézett rám érdeklődve a lány. Csak egy gyenge mosolyra telt tőlem, de nem erőltette tovább a dolgot. – Majd gyertek le So Haval, itt találkozunk!

A második emeleten magamra hagyott, én pedig magányosan cipekedtem fel a szobámba. Jó érzés volt végre valami lányos programot csinálni és főleg Ki Younggal, akivel még élveztem is az együtt töltött időt.

So Ha éppen a haját fésülte, mikor beléptem. – Szia! Sikerült valamit venni?

- Szia! Ne is mondd! – mosolyogtam rá.

Megmutattam neki a fürdőruhákat és gyorsan átvettem az egyenruhámat közben. So Hanak tetszett mindkettő, megjegyezte, hogy majd nyárra neki is kellene egy új bikini. Gyorsan felcopfoztam a hajam megint, mert öltözködés közben szétcsúszott és rohantunk is a második emeletre, ahol Ki Young már türelmetlenül toporgott a lépcsőfordulóban.

- Éppen időben! Chun Ja akármilyen kedves, ő sem szereti a későket.

- Ugyan, csak egy mosolyt villantunk rá és megenyhül a szíve – legyintett So Ha.

- Baek Hot láttad már? – érdeklődött idegesen Ki Young.

- Még nem, miért?

- Áh, csak jó lenne, ha délután végre bedugná a képét a műterembe, mert már a szünet óta várom, hogy levehessem a méreteit a ruhákhoz – zsörtölődött Ki Young. - Ha Na, nincs kedved a másik modellem lenni? – fordult hirtelen felém olyan vidám mosollyal a lány, hogy akaratlanul is elmosolyodtam én is.

- Milyen modell? – kérdeztem kíváncsian.

- Mondtam, hogy tervező szakos vagyok és az idei vizsgafeladatra egy férfi és egy női ruhapárosítás kell. Baek Hot sikerült már rábeszélnem, de női modellem még nincs, mivel valaki nemet mondott rá - morgott és egyértelművé tette, kiről van szó.

- Tudod, hogy nem bírom az ilyesmit, Young – nyafogott So Ha, elnevettem magam a hangsúlyon és biztos voltam benne, hogy nem először futják már le ezt a beszélgetést. Időközben megérkeztünk az énekteremhez, amit keserűen vettem tudomásul. Ismét egy rémes énekóra következett. Nem mintha Chun Javal lett volna bármi bajom, csak nem akartam, hogy az egész osztály bámuljon és azon pusmogjon, miért nem szólalok már meg.

- Miért mondtál nemet? – torpantam meg az ajtóban inkább. Majd végignéztem a lányon, egyértelműen tökéletes alakja volt, hogy modellt álljon. – Pont illett volna hozzád a dolog. Magas és vékony vagy.

- Ugyanezekkel érveltem én is! – bólogatott nagy lelkesen Ki Young.

- Magasabb vagyok, mint Baek Ho, nem sokkal, de akkor is magasabb vagyok, nem mutatnék jól mellette. Ő pedig már igent mondott, így nem cserélheted le miattam – fejtette ki és Ki Young erre visszakozott.

- Szóval mit szólsz? Elvállalod? – olyan hirtelen jött vissza a lelkesedése, hogy hátrahőköltem. –  Megnéztelek ám magamnak, mikor próbáltad a fürdőruhákat, pont jó lennél. Légysziiiii!

- Biztos vagy benne? Én elég alacsony vagyok az ilyesmihez és nem is túl vékony - álltam egyik lábamról a másikra.

- Abba ne menjünk bele, hogy vékony vagy-e vagy sem, mert úgysem hallgatnál rám - legyintett nemtörődöm. – Légyszi, nem szívesen kérek meg mást!

Pár percig bámultam rá.

- Érd…

- Bocs, de beengednétek? – olyan undorodó volt a hang, mintha éppen egy csótányt készülne kikerülni. Nem más, mint Jung Hee volt, két másik lány társaságában. Csodálkozva vettem észre, hogy az egyikük pont az a lány, aki tánc után az öltözőben nekem jött. So Hával arrébb léptünk, hogy elférjenek mellettünk, de láttam, hogy megfeszül az arca. Jung Hee viszont nem mozdult, hanem végigmért minket. – Te leszel az egyik modell majd a bemutatón?

Felhúzta az orrát, mintha valami büdöset érezne.

- Hova nem süllyed már a világ! - jegyezte meg, miközben besétált és leült a helyére. – Azt hiszed, képes vagy megcsinálni?

Az egész teremben csend lett és minket néztek.

- Még tíz ember elé sem lennél képes kiállni, nemhogy száz elé! – nevetett orrhangon, hátravetve a haját. Utáltam az ilyen embereket, épp eléggel volt már dolgom a középiskolában. Azt hiszik, ők a legjobbak, mindenki más felett állnak, bármit megtehetnek. Emiatt pedig pont kihozta belőlem azt, amit tudtam, hogy később meg fogok bánni.

- Ki Young, szívesen elvállalom és leszek a modelled – végig Jung Heen tartottam a szemem és elégedettséggel töltött el, ahogy megrándult a szája széle.

- Köszönöm! – mosolyodott el Young, bár láttam az arcán, hogy nem felhőtlen az öröme már.

- Tudom, hogy jó munkát fogsz végezni – mondtam halkan és megszorítottam a kezét, viszonozta és elindult a helyére Baek Ho felé, aki most komoly beszélgetésre számíthatott. Én is megcéloztam az ablak alatti helyet.

Éreztem, hogy követnek a tekintetükkel, ahogy átvágok a székek között. Az előttem lévő szék üres volt, elbizonytalanodtam, de lehuppantam a helyemre.

- Csak nem engem keresel? – ült le a következő pillanatban Kyu Hyun elém. Felsikkantottam ijedtemben, többen elnevették magukat a reakciómon, mire én meg elpirultam. Hát ez egyre jobb!

- Szépen meglógtál előlem tegnap – nem volt neheztelés a hangjában, így vettem a bátorságot, hogy ránézzek. Vidáman csillant a szeme. A haja kicsit kócos volt, mintha most kelt volna csak fel.

- Nem sok lehetőséget hagytál - motyogtam és az ujjaimmal babráltam.

- Legközelebb nem fog már beválni – ráncoltam a szemöldököm a hallottak után, szóval nem tervezte, hogy a közeljövőben abbahagyja a zaklatásom. Felnyögtem és a padnak támasztottam a homlokom, habár örültem, hogy továbbra is számíthatok a társaságára. Hallottam, hogy kuncog, majd megsimogatta a hajamat. Megdermedtem az érintése alatt.

Mi… mi volt ez?! Nem, elég! Állítottam meg magam, mielőtt bármiről is elkezdtem volna fantáziálni. Ne gondolj semmire! Virágok… babarózsa, szellőrózsa, ciklámen, tulipán, liliom, hajnalka! Bármi, ami eltereli a gondolataim!

- Sziasztok! – köszönt vidáman Chun Ja. Felemeltem a fejem, de éreztem, hogy tiszta vörös vagyok, szerencsémre viszont Kyu Hyun előrefordult már, így nem láthatta.

Az órát ugyanúgy skálázással kezdték, mint tegnap. Ezután Chun Ja rátért a légzéstechnikákra, elmagyarázta, hogy ha jó a légzéstechnikánk a hangképzésünk is nagyrészt jó. Ezzel foglalkoztak egész órán, különböző légzéseket gyakoroltatott velük és egy-egy dalt más és más levegővétellel elismételtek. Néha felém pillantottak ismét, hogy nem csinálok semmit, az óra vége felé pedig egyre sűrűbben tették. Chun Ja pedig kitartóan úgy tett, mintha észre sem venné.

- Úgy gondolom, eleget szívtatok mára – nevetett vidáman a saját viccén Chun Ja. Néhányan udvariasságból csatlakoztak hozzá, de nagyobb részt csendben voltak. – Menjetek csak!

Mindenki nekiállt pakolni, de láttam, hogy a nő int nekem, menjek oda hozzá. Idegesen álltam meg mellette, mikor mindenki távozott a teremből.

- Látom, nem fontoltad meg a tanácsom – jegyezte meg, de nem megrovó volt, inkább csalódott.

- Mondjuk azt, hogy még fontolgatom – hazudtam, hátha ettől kevésbé vág majd ilyen elszontyolodott arcot. Nem szerettem senkit sem megbántani, sem csalódást okozni nekik, rossz szokás.

- Nem kell pátyolgatnod. Tudom, hogy eszedben sincs énekelni az órámon, de reménykedtem, hátha – ingatta mosolyogva a fejét. – Suh Hyung szeretne vasárnap este veled vacsorázni.

- Tudja a számom, miért nem hívott fel ő maga? – morogtam. Igazán nem volt kedvem vele találkozni. – Biztos Önnek is van jobb dolga, mint üzeneteket kézbesíteni.

- Ha már úgyis találkozunk, akkor gondoltam, átadom – vont vállat zavartan.

- Kedves magától, de ig… - ekkor pedig leesett. – Ellenőriztet magával, ugye?

Ahogy láttam a szeme rebbenéséből, hogy ráhibáztam, kicsit dühös lettem. Suh Hyung Chun Ja segítségével tart felügyelet alatt, ha már ő maga nem teheti meg személyesen.

- Köszönöm, Tanárnő, azt hiszem, el kell beszélgetnem a nagybátyámmal – feszes mosollyal az arcomon távoztam. A terem előtt megtorpantam, ahogy megláttam So Hat, Baek Hot és Ki Youngot. Vajon mennyit hallhattak a beszélgetésünkből?

- Mit csináltok még itt?

- Gondoltuk megvárunk, nem akartunk csak úgy itt hagyni – védekezett Ki Young értetlenül. Csak jót akarnak, én pedig egyből a legrosszabbat feltételezem. – Szólj, ha máskor ne tegyük!

- Sajnálom, én csak… sajnálom – adtam meg magam végül.

- Különben is, mi ez a susmus minden óra után Chun Javal? Csak nem arról van szó, hogy nem énekelsz az óráján? – kíváncsiskodott Baek Ho.

- Olyasmi… - hümmögtem. Bárcsak arról lett volna szó! Akkor nem aggasztana ennyire, hogy Suh Hyungnak „kémkedik”. – Milyen órátok lesz?

Ki Youngnak volt egyedül valami régmúlt idők letűnt nagy tervezői, vagy mifene órája, a többiek szabadok voltak. A táncterem előtt elköszöntem tőlük, gyorsan átvedlettem valami kényelmesebbe, bár nem tudtam, mennyire számíthatok bárminemű táncra is az órán az előzőt figyelembe véve. Nem is tudtam, hogy ennek örültem-e vagy sem.

- Tegnap többször is kerestelek – lépett mellém a semmiből Kyu Hyun ismét a frászt hozva rám.

- Ez valami rossz szokásod?! Teljesen kikészítesz. Ha szívrohamban halok meg, visszajárok kísérteni, ebben biztos lehetsz! – tapogattam a mellkasom, ellenőrizve, hogy még a helyén van-e a szívem.

- Igazán nem tehetek arról, hogy nem figyelsz a környezetedre – derűs mosolyt villantott rám, még büszke is volt magára.

- Igen, So Ha mondta, hogy kerestél – tértem vissza félve a tárgyra. Nem tudtam, hogy miért keresett ennyire kitartóan.

- Merre jártál? Tízkor még átugrottam hozzátok, de még akkor sem voltál a szobában - érdeklődött és belépett elém, ezzel megállásra kényszerítve. Léptem egyet jobbra, ő is követte a példám. Felnéztem rá, hogy ez most komoly?, de csak egy kihívó tekintetet kaptam válaszul. Még párszor megpróbáltam kikerülni, de mindig elállta az utat. És mintha egyre jobban élvezte volna a helyzetet. – Szóval?

- Randin voltam – hazudtam szemrebbenés nélkül. Ez mintha megtörte volna a lendületét és ezt kihasználva pedig sikerült kikerülnöm, majd a szokott helyre, a sarokba ledobtam a táskám.

- No lám! – jött meg újra a hangja a fiúnak. – Nem is sejtettem, hogy van barátja a kis csillagomnak.

A közelben lévők felénk pillantottak, ahogy meghallották a fiút. Nem tudom, pontosan mire, a csillagomra, vagy hogy van barátom. Bár a lányok (igen, többségében lányok voltak) gyilkos kifejezéséből ítélve nem az zavarta őket, hogy van barátom.

- Hát pedig van – nem esett jól a hazugság.

- Remélem, élvezted, hogy láthattad, mert a héten nem igazán fogsz ráérni, hogy romantikázz vele – közben pedig elkezdett nyújtani.

- Mégis miről beszélsz? – követtem a példáját, de nem értettem, hogy miről beszél.

- Éjjel-nappal edzeni fogsz, tekintve, hogy a tegnapit ellógtad – ekkor pedig leesett (annak ellenére is, hogy Kyu Hyun teste igencsak magára vonzotta a tekintetem).

- Mindenki, bemelegíteni! – adta ki a parancsot Ji Min, aki mintha a semmiből termett volna a teremben. Talán Kyu Hyunnak igaza van és tényleg nem figyelek eléggé a környezetemre. Folytattam a gyakorlatokat, közben pedig azon agyaltam, hogy Kyu Hyun tegnap azért keresett annyit, mert segíteni akart a tánc gyakorlásával, ahogy Ji Minnek is megígérte. Én pedig, mint aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ, azt gondoltam, csak holmi kis szórakozás céljából kajtatott egész este. Rosszul éreztem magam, hogy ilyen ostobán viselkedtem.

- Elég is lesz ennyi! – mondta Ji Min. – Ha Na, te ülj le és figyelj!

Nem kellett kétszer mondania, gyorsan le is telepedtem a sarokba és kivételesen tényleg próbáltam memorizálni a tánclépéseket, bár nem sokra mentem velük. Főleg, hogy elkezdtek újabb részeket is hozzá tanulni és az eddigieket nem igazán ismételték. Kyu Hyunnak minden mozdulat elsőre ment, nem tudom, hogy valami istenadta tehetség vagy micsoda, de lenyűgözött.

- Tartsunk szünetet! – Ji Min éppen mindig akkor tartott szünetet, mikor már érezte, hogy a csoport elkezdett fáradni. – Ha Na, gyere! – amint meghallottam, hogy nekem szólt, ideges lettem. Egyáltalán nem akartam beszélni vele, egyáltalán nem volt szimpatikus.

- Mutasd, mit tudsz eddig! – parancsolt rám és egy üresebb helyre mutatott. Merev arccal nézett és várta, hogy nekikezdjek. Amint ráébredtem, hogy mit szeretne tőlem, éreztem, hogy elvörösödöm és a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Eddig elkerültem a nyilvános megaláztatásokat, de úgy látszik, csak mostanáig. Odasétáltam az üres helyre, bár nem tudom, miért. Éreztem, hogy mindenki engem figyel, emiatt pedig a lábamat bámultam egész idő alatt.

- Mire vársz még? – noszogatott nem épp kedvesen Ji Min.

- Nem tudom a táncot – motyogtam halkan.

- Tessék? – teljesen biztos voltam benne, hogy tisztán hallotta, mit mondtam, de mégis meg kel-lett velem ismételtetnie. Határozottan emeltem rá a tekintetem, talán egy kis dac is volt benne, majd hangosan és érthetően közöltem vele:

- Nem tudom a táncot – szúrós szemeket vetett rám és megrándult a szája széle.

- Nem is az egészet szeretném látni, hiszen nem várhatom el tőled, hogy ennyit megtanulj egy nap alatt – legyintett és az egész mozdulata mű volt. – Csak amennyit eddig sikerült megjegyezned.

- Semmit sem tudok – alig tudtam végigmondani úgy, hogy ne remegett volna meg a magabiztosságom.

- Értem – bólintott, mintha csak erre számított volna. – Kyu Hyun! Öltözz fel melegen, huszonöt kör az udvaron!

- Micsoda?! – hördültem fel teljesen felháborodva.

- Megígérte, hogy segít neked, de nem tette – vonta meg a vállát ártatlanul a nő.

- De hisz nem az ő hibája! – emeltem fel a hangom, ahogy egyre inkább igazságtalannak találtam ezt a büntetést. – Én nem…

- Ötven kör! – szakított félbe keményen, nekem meg mintha a hangom is elment volna. Kétségbeesve néztem rá, hogy még is hogy teheti ezt a fiúval. Összeszorítottam a fogaim, nehogy még valami kicsússzon a számon, ezzel pedig elérve, hogy Ji Min még több kört rójon ki rá. Remegtem a dühtől és az indulatoktól, amik bennem tomboltak. – Még most, Kyu Hyun!

Nem mertem rá nézni, nem mertem a szemébe nézni és látni azokban a sötét szemekben az utálatot és haragot. Csak hallgattam, ahogy összepakol és kisétál a teremből. Úgy álltam ott, mint egy magára hagyott gyerek. És ebben a pillanatban találóbb nem is lehetett volna ez a kifejezés. Az egyetlen ember, akit kedveltem itt, az ő volt. Miattam pedig megbüntették. Legszívesebben elsírtam volna magam, még ha meg is ígértem évekkel ezelőtt, hogy soha többé nem teszem.

- Ülj le! A többiek meg keljenek fel és folytassuk ott, ahol abbahagytuk – adta az utasításokat Ji Min. Se szó, se beszéd ballagtam a helyemre, a sarokba. Még azok az utálatos pillantások sem érdekeltek, amiket a többiek vetettek rám. Eltörpült amellett, hogy milyen bűntudatom volt Kyu Hyun miatt. Mielőtt leültem volna, kilestem az ablakon. Az udvar nem volt olyan hatalmas, mint egy stadion, de ötven kört bármilyen jó kondiban lévő ember megszenvedne rajta. Ettől meg persze még pocsékabbul éreztem magam. Leroskadtam a földre és pár percig bámultam a padlót, sajnálva magam és persze Kyu Hyunt, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mászhatnék ki ebből a szorult helyzetből.

Ezzel Ji Min nyilvánvalóvá tette, hogy igenis meg kell tanulnom a táncot, különben a fiú fizet meg érte. Hát azt kell mondjam, elérte, amit akart. Egyértelmű, hogy az ő óráján nem henyélhetek és lustálkodhatok, mint Chun Jaén. Ha meg akarom tanulni a táncot, akkor segítségre lesz szükségem. Az egyetlen pedig, aki szívesen segített volna, az most lent az udvaron rohangált körbe-körbe. Hát már csak olyasvalakit választhatok, aki nem épp jószántából segít, mert az halálbiztos, hogy ezek után nincs képem Kyu Hyun elé állni.

Nam Gilra esett a pillantásom. Talán ő… Áh! Kyu Hyun egyik barátja, ezek után biztos ő is utál, akárcsak a többiek. Hacsak… Hirtelen elkezdtem turkálni a táskámban. Pár másodperc alatt meg is találtam, amit kerestem. A mobilomat. Ha nem kérhetek meg senkit, hogy segítsen, akkor indirekt módon fognak segíteni.

Egész órán Nam Gilt videóztam, ugyanis Kyu Hyun után ő volt a legjobb a csoportban. Sajnos nem túl jó szögből sikerült készítenem a videókat, de megtette. Jobb volt, mint a semmi.

- Rendben, mára legyen ennyi elég! Pénteken mindenki bemutatja a koreográfiát az egész csoport előtt – jelentette be a nő, mire izgatottan néztek össze mindannyian. Miután vége lett az órának, nekem csak egy dolog körül keringtek a gondolataim. Az a gondolat pedig jelenleg a januári hidegben fagyoskodott. Felkaptam a cuccom és berohantam az öltözőbe. Gyorsan átöltöztem, de nem voltam elég gyors. A lányok lassan beszállingóztak az öltözőbe, tőlük zengett az egész folyosó, de amint beléptek, megláttak és el is hallgattak, vagyis egyértelműen rólam volt szó. Éppen ki akartam menni, mikor megint azzal a lánnyal találtam szemben magam, aki legutóbb is nekem jött.

- Remélem, most boldog vagy! – szinte köpte a szavakat és még egy barátnőjével elállta az ajtót. – Szegény Kyu Hyun, most miattad szenved kint ebben a fagyban!

És még vállon is bökött, mintha nem lett volna elég nyomatéka a mondanivalójának enélkül is.

- Befejezted? - fáradtan sóhajtottam.

Épp eléggé rosszul éreztem magam, nem volt szükségem még az ő becsmérlő szavaira is. Valószínűleg láthatta a bűntudatot az arcomon, így mint aki jól végezte dolgát arrébb állt és kiengedett. Szinte futottam, bár nem is tudtam, pontosan hová. Csak mentem a lábam után.

Egyszer csak a kollégium földszintjén találtam magam az egyik ablak előtt, amint egy magas sötét alakot bámulok kint az udvaron. Éreztem, hogy aggodalmas ráncok gyűlnek a homlokon és az ajkamba haraptam. Mégis hogy tudnék neki segíteni? Aztán jött az ötlet!

Megkerestem az automatát a folyosón és egy dobozos forró csokoládét vettem, majd előkaptam a táskámból azt a tiszta, zöld törölközőt, amit arra az esetre raktam el, ha táncon mégiscsak megizzasztanak. Az ablak előtt álltam továbbra is a törölközőt és a dobozos üdítőt szorítva magamhoz. Oda akartam neki adni, amint végez, hogy megtörölje magát benne és igyon egy kicsit, de nem volt hozzá merszem. Mi lenne, ha csak leraknám a kollégium bejáratához?

- Ha Na, igaz?

Meglepetten fordultam meg és Nam Gilt pillantottam meg, amint pár lépés távolságban álldogál.

- Kérlek, ne! – kértem teljesen megtörve. – Így is rettenetesen érzem magam…

Szemöldökét ráncolva nézett rám.

- Ne aggódj! Nem azért jöttem, hogy megkövezzelek amiatt, ami történt – lépett mellém és az ablakpárkányra könyökölt. – Csak láttam, hogy már negyed órája itt szobrozol.

- Akkor te is itt szobrozol már negyed órája.

Erre elmosolyodott és továbbra is kibámult az ablakon, akárcsak én.

- Ennél rosszabbakat is megélt már, ne aggódj érte túlságosan! – próbált megnyugtatni a fiú. Barna szemei érdeklődve mértek végig. Láttam, hogy Kyu Hyun lelassít, befejezhette az elrendelt ötven kört. A pulzusom megemelkedett és idegesen hátráltam egy lépést. Ide fog jönni a koleszbe, ami azt jelenti, hogy összetalálkozunk.

- Nam Gil vagy, ugye? – kérdeztem, mintha nem lettem volna pontosan tisztában vele. Ő csak vidáman bólogatott. – Ezeket oda tudnád neki adni?

Ezzel felé nyújtottam a kis csomagomat.

- Miért nem adod oda magad? – Kyu Hyun egyre közelebb ért a koleszhez, nekem pedig nem volt időm erre.

- Kérlek! – léptem közel hozzá és a kezébe nyomtam a törölközőt. Kérlelőn és kicsit kétségbeesve néztem rá, alig volt húsz centi az arcunk között. Zavartan bólintott, én pedig sietve le is léptem. Éppen időben, a folyosó végén jártam a lépcső aljánál, mikor hallottam nyílni a kolesz ajtaját.

***

- Ajh! – ezzel leroskadtam a padlóra lihegve és teljesen reményvesztetten.

Vacsora után úgy gondoltam, ideje nekikezdenem a tánc megtanulásának. Mikor elmeséltem a többieknek, mi történt ma, mindannyian ugyanúgy felhördültek a hallatán és elborzadtak, mint én. Egyetértettek abban, hogy az a nő teljesen elmebeteg és szadista. Baek Ho még meg is erősítette néhány különböző pletykával, amiben persze nem lehettünk ezer százalékig biztosak, de nem tűntek elképzelhetetlennek a mai nap eseményei után.

Szóval ezek után habozás nélkül jöttem a táncterembe gyakorolni. Szerencsémre nem volt itt senki, csend honolt az egész épületben. So Haék felajánlották, hogy eljönnek velem és segítenek, de nem akartam senkinek sem megmutatni, mennyire tehetségtelen vagyok a tánchoz. Így szenvedtem már egy jó ideje a telefonom tanulmányozva, de olyan rosszak voltak a videók, hogy szinte semmire sem mentem velük. A mozdulatok felét takarták, vagy nem látszottak.

A másik fele az volt, hogy gyűlöltem a tükröket. Borzasztó volt egész végig magamat bámulni, ahogy bénázok és szerencsétlenkedek. Próbáltam lehetőleg a fal és az ablak felé fordulva táncolni, hogy ne kelljen a saját szemembe néznem. Leültem a lejátszó elé és kikapcsoltam a zenét. Ez így nem lesz jó. Valami mást kell kitalálnom. Elkezdtem nyomkodni a telefonom, mikor hirtelen elsötétült a kép és nem reagált semmire sem. Lemerült.

- Ne, kérlek, ne tedd ezt velem! – gügyögtem neki elkeseredetten, végül hanyatt vágódtam a földön megsemmisülten.

- Úgy látszik, be kell érned velem – köhécselt valaki a hátam mögött. Olyan hirtelen ültem fel és fordultam felé, hogy a nyakam is beleroppant a mozdulatba. Kyu Hyun állt lazán a falnak vetett háttal, melegítőben és egy pólóban. Az lett volna az első kérdésem, hogy mégis mióta áll ott. Mióta figyel? De ahogy megláttam a vállára vetett zöld törölközőt, a torkomra forrt a szó. Bűntudatosan elkaptam a tekintetem róla.

- Én…

- Tényleg elég béna vagy – jegyezte meg félbeszakítva, majd elmosolyodott. – Rád fér a segítség.

Ahogy értelmeztem a szavakat, amik elhagyták a száját, megdöbbenve emeltem rá a pillantásom.

- Micsoda? – habogtam. – Mégis miért segítenél?

Ledobta a táskáját az enyém mellé, majd kérdőn emelte fel a szemöldökét. – Talán nem akarod?

Nyitottam a szám, hogy ellenkezzek, végül becsuktam. Ha nem fogadom el a segítségét, akkor semmi esélyem rá, hogy megtanuljam a táncot és akkor csak még nagyobb pácban leszünk, mint most. De van jogom hozzá, hogy azt kérjem, segítsen, sőt tudnék vele dolgozni, ha egész végig amiatt kell aggódjak, hogy utál-e vagy sem?

- Te tudod – nyúlt le a táskájáért vállat vonva, kis sértettséggel a hangjában.

- Várj! – kiáltottam, mielőtt átgondoltam volna. Mintha csak számított volna rá, várakozó arcki-fejezéssel fordult felém. – Tényleg segíteni akarsz mindezek után?

- Szeretnéd, hogy segítsek? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre. Talán csak két másodpercbe telt átgondolnom. Szükségem volt rá.

- Igen.

- Akkor lássunk is munkához! – csapta össze a tenyerét. – Van mit tanulnod!

- Ezt kérlek, ne csináld többet! – rázott ki a hideg. – Kísértetien hasonlítasz Ji Minre.

- Meg van az első ember, akit utálunk? – nevetett.

- Még csodálkozol?! – úgy fordultam felé, mint aki nem hisz a fülének. Mégis mi ütött belé? Az a nő teljesen igazságtalanul büntette meg és ő nevet rajta. Ezt nem mulasztottam el neki is megemlíteni, de ő csak mosolygott és ingatta a fejét. Előhúzta a mobilját, pötyögött rajta párat, majd a lejátszóba helyezte.

- Mindent az elejéről kezdünk – jelentette ki. Ezzel pedig nekilátott, hogy lépésenként megtanítsa az egész táncot. Nem voltam éppen egyszerű eset, azt meg kell hagyni.

- Nyújtsd ki egyenesen a karod! A bal lábaddal, ne a jobbal! Szélesebb terpeszt! – adta ki az utasításokat. Furcsa volt, mert akármennyit bénáztam is, nem lett dühös, nem türelmetlenkedett. Mintha még izgatottabb lett volna, mint egy olyan ember, aki minél nehezebb problémába ütközik, annál inkább meg akarja oldani a feladatot. Én pedig egy igen nehéz feladatnak bizonyultam. – A hullámod nem jó!

- A mim? – kérdeztem lihegve.

- A hullám, amit ezután kéne belevinned, nem jó – magyarázta és megmutatta, hogy kellene kinéznie. A „hullám” olyan lenyűgöző látvánnyal kápráztatott el, hogy majdnem elolvadtam. Kyu Hyun izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek és olyan táncot jártak a bőre alatt, hogy csak csodálattal adózhattam neki. Nem kerülte el a figyelmét az alig (értsd: egyáltalán nem) leplezett ámulatom, mire egy kis pimasz vigyorral nézett rám. – Úgy csinálsz, mintha még soha nem csináltad volna.

- Valószínűleg azért, mert nem is - motyogtam az orrom alatt.

- Micsoda? – lepődött meg a fiú, mikor leállította a zenét. – Még soha nem csináltál testhullámot? Az meg hogy lehet, a legalapvetőbb mozdulatok egyike!

Megvontam a vállam és ittam egy korty vizet.

- Nem jártam sohase táncra korábban.

Ezzel kiüthettem nála a biztosítékot, mert most az egyszer neki esett le az álla.

- Akkor mégis mit keresel te itt? Még egy buliban is táncolsz, nem? Annak is épp elégnek kellene lennie, hogy ezt jól meg tudd csinálni – hüledezett és letörölte az izzadságot a homlokáról.

- Nem jártam bulizni sem! – jött ki az igazság a számon hirtelen dühömben.

- Mégis hol éltél te eddig?

Már majdnem hozzávágtam a vizes flakont, mikor megszólalt. – Gyere ide!

Hát odamentem hozzá, de megragadta a csuklómat és háttal magához rántott.

- Mit csinálsz? – jöttem teljes zavarba és el akartam húzódni, de visszavont a mellkasához.

- Figyelj! – hallgattatott el. A hátam nekifeszült a hasának és a mellkasának, majd a kezét a hasamra fektette. Beleremegtem az érintésébe, a szívem a torkomban dobogott. – A lábaidnál kezdődik – ezzel a térdhajlatomba térdelt gyengéden -, utána szép lassan indul el felfelé – a saját testével irányította ez enyémet, a csípőnk egymásnak nyomódott –, most húzd be a hasad – a tenyerével irányította és követte a hullám vonalát a testemen egészen a mellkasomig. – Csak érezz rá!

Azon kívül, hogy a testünk minden egyes pontja egyszerre mozdult, sajnos nem sok minden volt a fejemben. Soha nem voltam egy fiúhoz sem ilyen közeli, intim helyzetben. Éreztem, hogy vörös az arcom, de a tükörbe nem mertem nézni, hogy ellenőrizzem. Emellett pedig rettenetesen melegem lett.

Inkább megpróbáltam minden mást kizárni a fejemből és csak a testem mozgására figyelni, így behunytam a szemem, hogy még véletlenül se lássam a tükörképünket. A keze nagy és meleg volt, irányította minden mozdulatomat.

- Jól van, most próbáld meg egyedül! – lépett el mögülem. Hiánya egyszersmind volt felszabadító, de mégis valami szúrást éreztem a mellkasomnál, de nem álltam le. – Egész jó! Elképesztő milyen gyorsan fejlődsz, mintha még tehetséged is lenne hozzá.

Meglepődve nyitottam ki a szemem és a tükörben láttam, hogy elismerően néz végig rajtam. A tükörben találkozott a tekintetünk és mintha zavarba jött volna.

- Már tizenegy van – nézett a telefonjára hirtelen. – Mára legyen ennyi elég. Holnap reggel tíztől órám van és úgy sejtem neked is.

Igaz, ha jól emlékeztem, akkor ének. Összeszedtük magunkat és elindultunk a kolesz felé. Már percek óta rágódtam rajta, és mikor megláttam a kollégium ajtaját, az adott erőt, hogy most vagy soha.

- Sajnálom, ami ma történt – álltam meg az ajtó előtt és a fiú felé fordultam. Nem volt semmi világítás, csak azon a kis üvegen szűrődött be némi fény, ami az ajtón volt, nem beszélve persze a holdfényről, ami besütött az ablakokon. A fiú arca szinte fehérnek hatott a holdvilágnál. – Ha nem tűnök el tegnap, akkor nem történt volna mindez. Nem kellett volna…

- Ha tudod, hogy ez fog kisülni az egészből, akkor nem mentél volna el a randidra? – kérdezte kivételesen elég komolyan. – Erősen kétlem.

- Istenem, nem is randi volt! – torkolltam le hirtelen, mert nem bírtam elviselni, hogy hazudtam neki és amint kimondtam, meg is bántam. Amíg azt hitte, hogy randin voltam, addig nem kérdezősködött arról, hogy valójában mit csináltam. Láttam a meglepetést a szemében, majd elgondolkozva feltette a kérdést, amitől tartottam.

- Akkor mit csináltál?

- Csak vásárolgattam a városban – hazudtam, de éreztem, hogy egyáltalán nem győztem meg. Felém fordult, én pedig hátráltam egy lépést. De nem volt elég neki ennyi, elindult felém, én pedig csak tovább lépkedtem, hátha tartani tudom a távolságot, de aztán már nem volt hova tovább. A hátam a falhoz préselődött, a fiú pedig a tenyerét az arcom mellett két oldalt a falhoz csapta, amire összerázkódtam.

- Ne nézz ostobának! – mély hangja még suttogva is ijesztőnek hatott. – Ha nem mondtad meg elsőre, mit csináltál, csakis valami komolyabb dolog állhat a háttérben. Holmi vásárlást nem rejtegetnél ennyire.

Az arca egy vonalba került az enyémmel, ahogy közelebb hajolt hozzám és csak bámult. Fekete szemei pislogás nélkül meredtek rám. Éreztem a parfümje illatát, ami megfelelő mértékben volt erős és fűszeres, szinte elbódított.

- N-ne próbálj m-meg rám i-ijeszteni!

Talán hatásos is lett volna a fenyegetésem, ha nem botlik meg nyolcszor a nyelvem közben. Hirtelen elnevette magát és ellépett előlem, én pedig hálásan fellélegeztem, bár még mindig az orromban az illatával.

- T-Tudod… - kezdett bele, de elnyomta a szavait a nevetése.

- Hé, nem mondtam semmi vicceset! – mondtam felháborodva és keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. Értetlenül álltam a helyzet előtt.

- Tudod – kezdett neki másodjára -, a lányok többsége ilyenkor behunyja a szemét és várja a csókot.

Látszott rajta, hogy jól szórakozik rajtam és biztos hozzávágtam volna valamit, ha a kezem ügyébe kerül, de elgondolkoztam azon, amit mondott.

- Csók? – meredtem rá tiszta idiótán. – Te meg akartál csókolni?

Összeráncoltam a szemöldököm és elhúztam a szám.

- Talán nem akarnád? – valószínűleg nem volt megelégedve a reakciómmal, mert idegesen bele-túrt a hajába. Nem tetszett a szokása, hogy folyton visszakérdez. – Jobban meg kell dolgoznom, hogy hanyatt vágd magad tőlem.

- Nem különösebben vágyom rá – vontam meg a vállam fáradtan.

- Te lányból vagy egyáltalán? – rázta a fejét hitetlenkedve.

- Már bocs, hogy nem könyörgök térden állva, hogy smárolj le! – tártam szét a karom.

- Nem lenne ellenemre – váltott ismét önelégült módra.

- Te tiszta hülye vagy – sóhajtottam lemondóan.

- Megeshet, de a lányok szeretik – lépett be végül az ajtón a koleszbe.

- Biztos - hagytam rá, de mégis egy mosoly jelent meg az arcomon.

Már az ajtóm előtt álltunk, mire észbe kaptam. Igaz, hogy nehezen elviselhető volt az egoizmusa, de azért kedveltem Kyu Hyunt.

- Akkor holnap folytatjuk, rád fér még a gyakorlás – jegyezte meg szúrósan. Még a tánc felénél sem jártunk, hála a két bal lábamnak, de Kyu Hyun mindent megtett annak érdekében, hogy kihozza belőlem a legjobbat, ezért pedig hálás voltam. Összeszedtem a bátorságom és azt mondtam:

- Köszönöm! Köszönök mindent!

Csak intett egy mosoly kíséretében és bement a szemközti szobába. Pár másodpercig tartott, hogy felfogjam. Bement a szemközti szobába?!