8. Fejezet

Egyre közelebb

Valami lassan kezdett beszűrődni a kis világomba. Valami, aminek csak jóval később kellett volna megtörténnie és nagyon nem tetszett a dolog.

- Ha Na – kipattantak a szemeim. –, vedd már fel!

Nyavalygott So Ha és rájöttem, hogy a mobilom szólt. Ahogy rápillantottam az órára, összeráncoltam a szemöldököm, mert még csak nyolc óra volt és mivel az első órám csak délután egykor lett volna, bőven tudtam volna lustálkodni és fetrengeni délelőtt az ágyban. De mégis ki volt az az elmebeteg, aki ilyen korán képes volt felhívni?! Ingerülten ültem fel.

- Halló? – még csak semmi szám sem volt kiírva.

- Örülök, hogy kegyeskedtél felvenni!

- Ki az? – alig volt ismerős a hangja.

- Itt állok az ajtó előtt, kész vagy már?

- Tessék? – ahogy kikászálódtam az ágyból, majdnem elestem a takaróban, annyira siettem és odabotorkáltam az ajtóhoz. Felrántottam és a balsejtelmem beigazolódott, ugyanis Kyu Hyunnal találtam magam szembe.

- Mi ez az egész? Mit keresel itt? – hozzá kellett volna szoknom már a hirtelen megjelenéseihez, vagy legalább nem annyira megdöbbenni minden egyes alkalommal, de mégsem sikerült.

- Erre már nincs is szükség – fejezte be a hívást.

Mi folyik itt? Még mindig álmodom? Belecsíptem a combomba és felszisszentem a fájdalomra. Kyu Hyun kiszúrta a mozdulatot a szeme sarkából és elvigyorodott.

- Már ébren vagy. Bár igazán szép álom lennék!

Megdörzsöltem a szemem, hogy értelmet nyerjen ez az egész és összeszedjem magam. Becsuktam magam mögött közben az ajtót, mert nem akartam So Hat zavarni, tudjon nyugodtan pihenni. Különben is, ki tudja, mit szólt volna ilyen korán reggel a fiúhoz, ha amúgy is olyan ridegen viselkedik vele?

Jobban szemügyre vettem a fiút, melegítőben és egy pólóban állt a falnak dőlve. Ezzel tudatosult bennem, hogy egy szál pizsamában álldogálok előtte, ezért gyorsan keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, hogy takarjam magam, amennyire lehetséges, de még a fülem is belepirult a helyzetbe.

Kyu Hyun lassan végigmért tetőtől talpig, csakhogy tovább tetőzze a zavaromat, élvezve a helyzetet, hogy megint kínosan feszengek.

- Ez megfelelő kárpótlás a hétfői zuhanyzós esetért – cukkolt, mire eszembe jutottak, azok az izmok, amik az egész testét borították és sajnos nekem is ráesett a pillantásom a hasára és a mell-kasára. Természetesen ez volt a célja és elégedetten mosolyodott el, amint észrevette, hogy őt nézem.

- Az véletlen volt! – kaptam hirtelen észbe. – Különben sem láttam semmi érdekeset…

- Persze, mondd annak, aki el is hiszi! – hunyorgott rám. Na jó, tényleg meg kell tanulnom rendesen hazudni, vagy legalább leplezni, ha zavarban vagyok, mert ez a srác teljesen ki fog készíteni, ha így folytatja.

- Mit szeretnél? – tereltem a szót.

- Öltözz, edzés! – csapta össze a tenyerét, mint egy főgonosz holmi Z kategóriás filmből, aki éppen világuralomra tör. Nekem ugyan valaki egész más jutott eszembe róla, méghozzá az a boszorkány, akiről tudta, hogy utálom és lehet éppen ezért utánozta őt.

- Ez komoly? – szörnyedtem el rajta, mivel még fáradt voltam és várt a pihe-puha ágyikóm a szobában, de valami szöget ütött a fejemben. – Mégis honnan van neked meg a számom?

Korábban kértem tőle az övét, de esze ágában sem volt megadni.

Hamiskás mosoly futott át az arcán. – Tudtam, hogy te olyan típus vagy, aki a saját számát is tárolja a mobilján, csak egy kicsit kettesben kellett maradnom vele.

- Teeee! – kezdtem és elindultam felé. Tegnap mikor otthagytam pár percre a telefonomat az asz-talon, míg segítettem Nagypapának, kihasználta az alkalmat. Ökölbe szorult a kezem. Leplezetlenül a mellemre esett a pillantása, ahogy elemeltem onnan a kezem, ez tartott csak attól vissza, hogy nekiessek, inkább berohantam a szobába.

Nekivetettem a hátam az ajtónak és zihálva hallgattam, ahogy kint kacarászik boldogan a folyosón. Utáltam, hogy ilyen könnyen zavarba tudott hozni.

- Ki volt az? – kérdezte egy álmos hang. So Ha még mindig az ágyban feküdt, de már tudtam, hogy nem fog visszaaludni.

- Sajnálom ezt az egészet – motyogtam neki elhúzva a szám.

- Semmi gond, lassan úgyis kelnem kellett volna, tíztől balettom van – ásította.

- Csak az az idióta zaklat… - morogtam és a kelleténél durvábban rántottam magamra a nadrágom. Felvettem egy pólót és már kész is voltam az indulásra, de előtte gyorsan megfésülködtem és felfogtam a hajam. Még szerencse, hogy tegnap este rá tudtam magam szánni még egy gyors zuhanyra.

- Üdvözlöm! – szólt utánam So Ha kevésbé mogorván, mint legutóbb, Kyu Hyunnak címezve.

Kyu Hyun kint üldögélt a folyosón és fitten felpattant, amint észrevett. – Hogy vagy képes így ugrálni kora reggel? So Ha üdvözöl annak ellenére, hogy felébresztetted.

- Igazán üdítő látványt nyújtasz reggel, így nem esik nehezemre – erre csak tátogni tudtam és szokás szerint égő arccal bámulni rá, ő pedig szórakozottan sétált lefelé a lépcsőn. – És én is üdvözlöm So Hat.

Megálltunk a konyhában a kérésemre, hogy magamhoz vegyek egy nagyobb almát, ne éhgyomorra kelljen kifárasztanom magam. Illetve gyorsan megmostam az arcom az egyik fürdőben.

Azt hittem, hogy a táncterembe megyünk, de elkanyarodott az egyik folyosón.

- Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.

- Ilyenkor már sokan vannak a tánctermekben és a legtöbb másikban egyaránt, így arra gondoltam, hogy kivételesen a fallabda pályán gyakorolhatnánk – magyarázta és belépett az egyik pályára. Három sorakozott egymás mellett a széles helyiségben, mindegyik pontosan ugyanolyan volt, világosbarna, famintázatú laminált padló és három oldalról fehér falak egy piros csíkkal körülbelül 1,4 méteren. A negyedik fal üvegből készült, ahol az ajtó is volt. Ilyen korán még nem téblábolt senki sem itt, így nem kellett aggódnom a kíváncsi tekintetek miatt. A pályákkal szemközt az egyik szekrényben voltak ütők különböző méretben és színben, illetve a játékhoz elengedhetetlen fekete, kis gumilabdák; illetve néhány fémasztal székekkel.

- Valamikor már el kellene mennem úszni is - motyogtam inkább magamnak, mint neki, ahogy eszembe jutott, hogy még az is hátra volt a hétből. Csak hát a kisebb problémám is bőven nagyobb volt ennél, így teljesen el is felejtkeztem róla. Felvettem, mint tárgyat, de eddig egyszer sem voltam és hetente legalább egyszer el kellett menni, még szerencse, hogy ott volt a hétvége is rá, különben időm sem lett volna egy kicsit kikapcsolódni a hatalmas medencében.

- Úszásra jelentkeztél? – érdeklődött Kyu Hyun.

- Hm – bólintottam.

- Akkor oda is mehetnénk együtt legközelebb, a héten még én sem voltam – ajánlotta fel és tudtam, hogy csak zavarba akar hozni ismét.

- Rendben! – vágtam rá kihívóan. Meghökkent, hogy belementem, de gúnyos vigyor jelent meg a helyén.

- Szavadon foglak! – ígérte fenyegetően, majd előkotorta a mobilját a zsebéből. Míg ideértünk, befaltam az almát és jólesően eltelítődtem tőle. – Itt be kell érnünk csak a telefon hangjával.

Letette a földre, halkabb volt, mint ami jó lett volna, de így is megbirkóztunk vele. Tegnap már a koreográfia minden elemét végigmutatta és elméletben már tudtam is nagyjából őket, de még mindig nem állt össze, néhol elvesztettem a fonalat, belezavarodtam, hogy mi után mi következik és ez egyre csak rosszabb lett. Már két órája ment ez a kínszenvedés és egyre inkább elment tőle a kedvem.

- Elég, kérlek! – nyavalyogtam és tüntetőleg leültem a földre. – Ez most nem megy…

- Állj fel! – parancsolt rám Kyu Hyun. Na jó, túlzás, hogy parancsolt, de akkor sem kérés volt, viszont meg sem mozdultam. – Gyerünk!

Megfogta a kezem és megpróbált két lábra állítani, de nem hagytam magam. – Csak egy kis pihenőt akkor, légyszi!

- Hé, mi történt az igazi Ha Naval? Hova bújtattad, míg nem figyeltem? Ő biztos, hogy nem ülne lustálkodva a sarokban – a meglepetéstől eltűnt az ellenállásom és könnyedén felhúzott, majd a hátam mögött játékosan ellenőrizte, hogy ott van-e az „igazi Ha Na”. – Látod, megy ez!

- Most hívtál először a nevemen… - csodálkoztam, fura módon jólesett. Talán a tegnapi beszélgetéstől változott meg a kapcsolatunk, nem tudom. Mindenesetre sokkal közvetlenebb volt velem és talán én is barátként kezeltem már teljes mértékben. Bíztam benne.

Kyu Hyun is elgondolkozott az előbbi megjegyzésemen és bólintott egyet.

- Nem mintha te egyszer is megtetted volna - zsémbeskedett, vagy legalábbis úgy tett. Eszembe jutott a telefonszámos incidens.

- Ha én nem kapok telefonszámot, akkor te sem érdemled meg, hogy a neveden hívjalak – vontam vállat kissé sértetten, persze csak játékosan.

- No lám, így szíven ütött a visszautasításom? – hajolt bele megint az aurámba.

Úgy tettem, mint aki nem hallotta, de azért megfontoltam a kérdést. Nem, nem ütött szíven a visszautasítása, persze akkor felhúzott vele, de ez mind csak játék. Csak ugratjuk egymást, ezt pedig élveztem és tetszett.

- Folytatjuk, vagy még jártatod a szádat? – néztem rá félrebillentett fejjel leutánozva a félmosolyát. Ő csak szélesen elmosolyodott, majd elindította újra a zenét. Egy kicsit jobban sikerültek már a mozdulatok, talán amiatt, hogy jó kedvem volt. De csak az eredmény számított, már nem olyan voltam, mint egy két ballábas félnótás.

Egészen addig gyakoroltunk, míg Kyu Hyun telefonja le nem merült.

- Hál’ Isten! – csúszott ki a számon megkönnyebbülten. Kyu Hyun hátrapillantott a válla felett felhúzott szemöldökkel, de vidám és csillogó szemekkel. Vagy csak nekem tűntek olyan csillogónak, ki tudja.

- Szerencséd van, már fél tizenkettő, szóval így nem lesz következménye az előbbi megjegyzésednek – fenyített játékosan a fiú, miközben összeszedte a holmiját.

- Nagyon megijedtem, szóval vigyázz! – ironikus hangomra rám pillantott és tudtam, hogy valamire készül, így mikor utánam eredt, hogy elkapja a karom, felkészülten vártam.

- Nem vagy elég gyors! - félreugrottam az útjából és a kolesz felé iramodtam nevetve. Olyan meglepő volt, hogy ennyi idő után végre felszabadultan tudok nevetni. Igazából az volt a leginkább meglepő, hogy ez egy olyan srác miatt volt, akit pár napja ismertem csak. Kerülgettem a szembejövő embereket, csoportokat, akik az utamba akadtak. Nagy szemekkel érdeklődve vagy éppen elítélően fordultak utánunk.

Az egyik kanyarnál, ami a koleszhez vezetett, elállták az ajtót, így inkább a másik irányt választottam, ami az udvarra vezetett, habár tudtam, idő kérdése volt, hogy a fiú ott utolérjen. Az udvaron, a nyílt terepen könnyedén be fogja hozni azt a lemaradást, amit a szűk, kanyargós folyosókon rávertem. De nem volt választásom, a macska-egér harcot meg akartam nyerni, a macska most az egyszer hoppon fog maradni.

Feltéptem az ajtót, a hideg szél az arcomba mart, de csak futottam.

- Megvagy! – kapta el a karom Kyu Hyun hirtelen, pedig már azt hittem, hogy leráztam. Maga felé fordított azzal a lendülettel, amivel elkapott, de egyikünk sem számított, arra a jégpályára, ami az éjszaka kialakult az udvaron. Egy rövid sikkantással belekapaszkodtam abba, ami először a kezem ügyébe akadt.

Aminek az lett az eredménye, hogy két kézzel a nyakába csimpaszkodtam, a lábam alig érte a földet, ő pedig szorosan magához ölelve tartott. Neki szerencsére sikerült két lábon megállnia. Az arcom a vállába temettem, még az sem zavart, hogy mindketten meglehetősen leizzadtunk, mert elbódított annak a remek parfümnek az illata, amit használt. Forróság áradt az egész lényéből, ami nagyon jólesett ebben a hidegben. Mivel mindkettőnkön csak egy vékony felső volt, még zavarbeejtőbb volt a hatása az egymásnak simuló testünknek. Éreztem az izmait és azt kell mondjam, nem csak jól néztek ki, ő pedig már nagyon tisztában volt a melleim méretével fizikálisan is megerősítve a szemmel látható tényeket.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva kivételesen.

- Azt hiszem – toltam el magam tőle közben és tudtam, hogy az arcom égő vörös színben pompázik. Utáltam, hogy ennyire kifejező tud lenni néha az arcom, ezt még palástolni sem lehet semmivel.

- Menjünk, mielőtt kitöröd a nyakad! – vetett rám egy kellemes mosolyt és megdöbbenésemre megfogta a kezem. Első reakcióm az lett volna, hogy kirántom, de megszorította. – Bírd ki a koleszig, utána szabad vagy, ott már nem vagy életveszélyben!

Előttem sétált, én pedig lesunyt fejjel követtem. Szóval csak azért fogta meg a kezem, mert nem akarta, hogy elessek. Pedig már megindult kissé a képzeletem, de gyorsan helyre raktam magam. Félresöpörtem azt a kis szúró érzést a szívemben és arra koncentráltam, hogy óvatosan lépkedjek a vékony, csúszós jégrétegen.

***

Gyors zuhany után elugrottam ebédelni So Haékkal, a lány kicsit fáradtnak tűnt.

- Bocsi a reggel miatt – húztam be a nyakam. – Csak teljesen rá van állva a srác erre az egész táncra, mivel pénteken mindenkinek be kell mutatnia a koreót és egyikünk sem akar leégni vele - magyarázkodtam idegesen. – Vagyis én nem akarok leégni vele, meg ő sem, hogy nem tudta megtanítani nekem.

- Hé, nyugi! – állított le a lány. – Fárasztó volt a délelőtt, baletton nem kímélt minket a Tanárnő és teljesen kimerülten, kicsit fáj a nyakam is.

- Oh…

- Szóval ne aggodalmaskodj annyit! – veregette meg a vállam.

- Hogy megy a tánc? – kérdezte Ki Young két falat között.

- Megyeget, már csak gyakoroljuk, elvileg tudok minden mozdulatot. Habár már csak délután tudunk gyakorolni – gyűlt gombóc a torkomba, amint ez tudatosult.

- Ne aggódj, ha valaki érti a dolgát, hát ő biztos! – legyintett Baek Ho fel sem pillantva a tányérjából. Az az érzésem volt, hogy figyelnek. Hátrafordultam, az egyik asztalnál ülők elkapták rólam a pillantásuk és elhallgattak. Így biztossá vált, hogy rólam volt szó. Értetlenül pislogtam párat és inkább témát váltottam az asztalunknál.

- Hogy állsz a ruhákkal, Young?

- N-ne is mondd! – jött hirtelen olyan izgalomba, hogy el is felejtettem azt a korábbi kellemetlen érzést. Majdnem félrenyelt, olyan gyorsan akart válaszolni. – El fogtok ájulni, olyan gyönyörű lesz a ruhád, Ha Na! Olyan lesz, mintha rád öntötték volna, még persze van pár dolog, amiben bizonytalan vagyok. Az lenne a furcsa, ha mindent pontosan tudnék, akkor nem telne ennyi időbe az elkészítése. De ennél többet nem is mondok! – majd úgy tett, mintha kulcsra zárta volna a száját és eldobná a kulcsot, amire mindenki nevetni kezdett.

- És az enyém? – érdeklődött Baek Ho. – Mintha az nem is lenne fontos…

- Hát kevésbé fontos, mint a női darab az biztos – bólogatott mindentudóan Young. – A verseny-re a részpontok nagy részét a női ruhából lehet kapni, hatven-negyven százalékban. De ne aggódj, abba is mindent beleadok, különben esélyem sem lenne!

Baek Ho csak a szeme sarkából nézett rá a lányra, de annyi melegséget sugárzott ez az apró mozdulat is, hogy ellágyultam tőle. Bár végre történne valami közöttük! Gyorsan megráztam magam gondolatban. Igaza volt So Hanak, majd megy minden a maga tempójában. Bár biztos voltam benne, elkerülhetetlen, hogy ezek ketten együtt legyenek valamikor.

- Menjünk énekre! – állt fel So Ha, mikor mindenki befejezte az ebédet. Amikor nekiindultunk, megint elfogott az a furcsa érzés, hogy néznek.

Körbefordultam ismét és ezúttal nem csak egy asztal felől fürkésztek. Összesúgtak egymás között és nem bajlódtak azzal, hogy palástolják, hogy rólam van szó. Egy-két ember még felém is mutogatott.

- Mégis mi folyik itt? – motyogtam zavartan.

- Tessék? – kérdezett vissza So Ha.

- Semmi – intettem le. Nem akartam paranoiás lenni, habár ez már messze túlszárnyalta a paranoiát, de nem akartam senkinek sem gondot okozni, így inkább nem említettem semmit a kíváncsi és megvető tekintetekről. Kísértetiesen hasonlított a középiskolához, annak árnyai lebegtek a szemeim előtt. Határozottan pillantottam az előttem sétáló barátaimra, el fogom viselni, nem fog érdekelni, nem fogok törődni vele bármi is jöjjön.

Az énekterem felé kezdett a türelmem a végéhez közeledni. Mindenki próbált titokban rám pillantani, mikor azt hitte, nem fogom észrevenni, összebújtak és diskuráltak. Ki Youngnak is kezdett már feltűnni, hogy valami nem stimmel.

- Mi a fene van? Miért vagyunk olyan érdekesek?

Tette fel azt a kérdést, ami körül keringtek az én gondolataim is. Mégis miért vagyok ilyen érdekes? Mi az, ami ilyen gyorsan elterjedt az iskola falain belül és ilyen felháborodást váltott ki mindenkiből?

Talán láttak minket korábban az udvaron Kyu Hyunnal? – jutott eszembe hirtelen. Mi van, ha emiatt van az egész? Az Akadémia kiskirályát egy ilyen senki ölelgeti, méghozzá egy olyan nyilvános helyen, mint az iskolaudvar?! Nyeltem egyet idegesen.

- Nem tudom, mi ez az egész… - töprengett Baek Ho is. So Ha nézett rám gyanakodva, neki fel-tűnt, hogy nem mind a négyünk áll a figyelem középpontjában, hanem csak én. Nyugtalanul néztem vissza rá és nemlegesen ráztam meg a fejem, jelezve neki, hogy nem tudom, mi történik itt.

Megkönnyebbülve léptem be a terembe, de az a pillanatnyi kis nyugalom is szertefoszlott, amint megláttam a többieket, hogy elhallgatnak.

- Áh, itt is van! – pattant fel Yoo Kyung (Jung Hee egyik utánfutója) a helyéről, mikor meglátott minket. Odasétált a padomhoz és kihúzta széket. – Gyere, ülj csak le! Különleges bánásmódban kéne részesülnöd.

Az egész hangja csepegett a mézes-mázos körítéstől, amivel tálalta undorát. Meg sem mozdultam, megdermedve álldogáltam az ajtóban, miközben még So Haék is engem figyeltek.

- Miért? – csak egy elhaló hang volt, de Yoo Kyung értette, mintha csak erre várt volna.

- Az Igazgató unokahúga vagy, természetes, hogy jobb vagy, mint mi. Jobb vagy azoknál, akiknek küzdeniük kellett a felvételin, hogy bekerüljenek ide. Neked elég volt csak csettinteni és itt is vagy – próbálta kedves hangjával becsomagolni, mosolyával pedig egy elegáns masnit kötni a mondandójára, de egyre kevésbé sikerült neki. A végén már képtelen volt rideg arckifejezését tovább palástolni. – Gratulálok, üdvözöllek a Seouli Művészeti Akadémián!

Ezzel pedig felborította a székemet, mire összerándultam ijedtemben. A barátaim szemébe néztem, rajtuk kívül senki sem érdekelt. Minden mást el tudtam viselni, csak ők ne forduljanak el tőlem! Mindannyian teljesen ledöbbenve néztek rám, nem tudták, mit mondjanak. Még a nyugodt So Hat is meglepte a hír.

- E-ez igaz? – kérdezte kicsit félve a lány.

- Igen – nyeltem egy nagyot, jobb volt tisztázni, minél hamarabb. Lehetőleg nem itt az osztály előtt, de ez volt a leggyorsabb megoldás és nem akartam időt hagyni nekik, hogy gondolkozzanak a dolgokon és arra jussanak, hogy kár volt megbízni bennem. Lehalkított hanggal folytattam. – Suh Hyung igazgató a nagybátyám. Sajnálom, hogy nem mondtam el, de nem akartam bajba keverni sem őt, sem magamat azzal, hogy mindenki tudjon erről a kapcsolatról kettőnk között. Tényleg sajnálom, de nem tudtam elmondani.

Izgatottan vártam a válaszuk, de mindegyikük kerülte a tekintetem.

- Chun Ja mindjárt itt lesz. – szólalt meg valaki a hátam mögött. Rémülten néztem Kyu Hyunra, de valahogy mégis megnyugtatott a jelenléte. Közel állt és a tenyerét a hátamra helyezte gyengéden, megrebbent a szemem a mozdulatra. Senki nem látta, mit csinál, csak én tudtam, hogy megpróbálta lecsitítani a bennem tomboló érzelmeket és tudtomra adta, hogy ideje leülnöm a helyemre. Alig láthatóan bólintottam és a padom felé sétáltam, keresztül a mozdulatlan barátaim által alkotott körön. Felállítottam a széket és leültem rá, de a gondolataim egészen máshol jártak, mikor Chun Ja nekikezdett az órának.

Nem így kellett volna So Haéknak megtudni, nekem kellett volna elmondanom nekik. Azután hogy Kyu Hyunnak is elmondtam, ők igazán tudhattak volna róla! De eszembe sem jutott, teljesen elfelejtkeztem róla. Ez pedig nagyon csúnyán visszaütött.

De csak most jutott eszembe, hogy egyáltalán, honnan a fenéből tudták meg?! Lenyomoztattak? Itt voltak olyan emberek, akik bőven megengedhették maguknak, hogy kutassanak utánam, de mégis kit érdekelnék ennyire, hogy ezt megtegye?

Esetleg az egyik tanárnak járt el a szája? El tudnám képzelni Ji Minről, hogy elejti „véletlenül” valamelyik pletykás alaknak, csak hogy szívasson. De abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudott arról, hogy Suh Hyung a nagybátyám.

Ami pedig nem volt ínyemre, hogy egyedül Kyu Hyun volt tisztában a családi helyzetemmel. Így pedig adta magát, hogy ő mondta el. Felpillantottam a széles hátra előttem, és mintha kígyók mocorogtak volna a gyomromban. Nem lehetett ő, kizártnak tartottam, hogy ő volt. Nem!

De mi van, ha mégis? Az a picike bizonytalanság kikészített. Megbíztam benne, elmondtam neki egy kis részletét az életemnek, egy titkomat. Ő pedig képes lett volna erre? Végül is azon kívül, hogy pár napja ismerjük egymást, semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk, nem tartozott nekem semmivel sem. Inkább én voltam az adósa. Megdörzsöltem a szemem és próbáltam gyorsabb működésre serkenteni az agysejtjeim, hogy rájöjjek, mégis mi történt itt.

De nem bírtam tovább és megrúgtam Kyu Hyun székének a lábát.

- Mi van? – dőlt hátra a székkel, hogy jobban halljon.

- Nem te voltál, igaz?

Hangom nevetségesen kétségbeesett volt. Eddig fel sem tűnt, mennyire nem akartam, hogy eláruljon.

- Nem.

Ennyi és visszadőlt.

Mégis mit jelentsen ez?! Tényleg ő volt? Nem tűnt úgy, hogy nagyon győzködni akart volna róla, hogy nem. Vagy az volt a célja, hogy teljesen ellehetetlenítsen, most pedig már a legkevésbé sem érdeklem? Áh!

Csak fel akartam állni és kisétálni, hogy gondolkozhassak egy kicsit. Fullasztó volt a teremben, de nem tehettem semmit, hacsak nem akartam Chun Jat kellemetlen helyzetbe hozni, illetve még több okot adni arra a pletykára, hogy bármit megtehetek, mert Suh Hyung a nagybátyám. Így kibírtam az óra végéig, de amint Chun Ja befejezte az órát, én voltam az első, aki kiviharzott.

Volt egy jó húsz perc, míg kezdődött a következő óra, így becsörtettem a könyvtárba. Egyenesen a zenetárhoz siettem. Pár pillanat volt, míg rábukkantam arra, amit kerestem. Az egyik kis eldugott sarokban volt egy falra szerelt lejátszó fejhallgatóval együtt. Beraktam a CD-t és próbáltam kiüríteni a fejemet Jung Yong Hwa hangját hallgatva. Come on száma a CNBLUE-val pont olyan volt, ami megfelelt ebben a pillanatban a hangulatomnak. A kedvenc együttesem volt, így bármikor, bármelyik számukat meghallgattam volna. De ezt a számot vagy húszszor visszatekertem. Néha van, hogy rákattanok egy-két számra és hetekig képes vagyok csak azt hallgatni, hát most ez pont olyan volt.

Mikor láttam, hogy mennem kéne órára, úgy vánszorogtam, mint egy három napos hulla, csak még nem olyan büdösen, de senki nem mondta volna meg a különbséget. Senkiről tudomást sem véve ültem le a helyemre, és próbáltam kizárni minden hangot és beszélgetést a közelemben.

Még Jin Joo poénkodása és kedvessége sem tudott meghatni. Teljesen elsüllyedtem az önsajnálatban. Mesélt pár dolgot a monológokról és azok előadásáról, hogy milyen fontos, hogy megértsük a karakterünket, akit el fogunk játszani. Ezzel telt el az egész óra, de mintha ott sem lettem volna, nem is emlékeztem csak néhány szóra.

- Az évzáró napja előtt kerül sor a vizsgára, habár tudom, hogy nem a legmegfelelőbb időpont, mivel sokatok részt fog venni rajta, de gondoljatok arra, hogy egy jó színész bármikor képes megfelelően eljátszani a szerepet, amit rá osztottak bármilyen bonyolult, avagy nehéz legyen az – mondta teljesen elragadtatva. Már csak pár perc volt az órából szerencsére. – A vizsgára ebben a teremben fog sor kerülni, egyesével kiálltok majd ide és előadjátok a monológotokat, a jegyet pedig én fogom adni rá. De ennyi legyen is elég mára! Pihenjétek ki magatokat a hétvégén!

Ezzel pedig ki is sétált sietősen a teremből. Összeszedtem a holmimat és éppen menni akartam, mikor Jung Hee lépett elém.

- Óh, Ha Na! – sóhajtott fel szinte tényleg sajnálkozva. – Igaz, hogy Jin Joo azt mondta, ő osztályoz majd a vizsgán és mindenki azt a jegyet kapja, amit ő határoz meg, de rád nem hiszem, hogy vonatkozna ez. Hiszen elég egy szót szólnod az Igazgatónál és máris kitűnően fogsz vizsgázni min-den tárgyból, nem?

Megbotránkozva meredtem rá, önkéntelenül indultam el felé, mire hátrált egy lépést. De hirtelen megragadta valaki a karom és kihúzott a teremből. Egészen a koleszig követtem Kyu Hyunt egy szó nélkül. Kíváncsi voltam, mit akar. Végül az ajtónk előtt álltunk meg.

- Mégis mit akartál csinálni Jung Heevel? – vont felelősségre a fiú és egyszerre minden kitört belőlem, amit eddig visszatartottam, még szerencse, hogy nem volt senki az emeleten.

- Nem érdekel, ha engem szid, nem érdekel, mit csinál velem vagy mit mond! De Suh Hyungról ne merészeljen így beszélni az a liba! Nem ismeri őt! Ő az egyik legőszintébb, legtisztességesebb ember, akit ismerek! Soha nem tenne olyat, hogy az érdekemben járjon el igazságtalanul vagy érdemtelenül! – szinte már kiabáltam és zihálva néztem a fiút. Karba font kézzel állt velem szemben, és majdnem mosolygott. – Mégis mi olyan vicces ebben?

- Nem láttalak még ilyennek és érdekes látvány volt.

Ha már ennyire érdekesnek talál, akkor míg ilyen bátor és cselekvőképes vagyok, addig megkérdezem.

- Ugye tényleg nem te voltál az, aki feldobott?

Egyből lehervadt az arcáról az a halvány mosoly is.

- Miért gondolod ezt?

- Mert te voltál az egyetlen ember, akinek elmondtam, senki más nem tudott róla rajtad kívül – kezdett elmúlni a hirtelen adrenalin löket hatása és ismét bizonytalanná váltam.

- Azt hiszed, én voltam?

- Nem. Nem tudom! – dobbantottam tehetetlenül a lábammal. – Hiszen alig ismerjük egymást, és annyi gondot okozok neked folyton…

Fekete szemeivel vizslatott pár percig csendben.

- Nem én voltam – rázta meg a fejét végül. – Bár nem esett túl jól, hogy engem gyanúsítottál vele, ahogy a barátaidnak is fájt, hogy nem bíztál bennük meg annyira, hogy elmondd nekik, amit nekem.

- Tudom! – kiáltottam fel, majd már halkabban folytattam. – Sajnálom, hogy nem bíztam benned.

- Semmi gond, táncon majd megkapod érte a magadét délután – vont vállat, mire ijedten nyögtem fel.

- De akkor mégis ki volt? – és amint kimondtam, végigfutott az agyamban a beszélgetésünk tegnap este Kyu Hyunnal. – Istenem!

- Rájöttél, ki volt az?!

- Emlékszel arra a zajra, mikor a mosókonyhában voltunk? – kérdeztem izgatottan. – Akkor volt ott valaki és meghallotta, amit mondtam neked! Így kellett lennie, semmi más magyarázat nincs rá.

Eltöprengtünk mindketten.

- Valószínűleg igazad van, de ez nem old meg semmit sem.

- Dehogynem! – néztem rá, mintha teljesen egyértelmű lenne a válasz.

- Miért? – ráncolta a szemöldökét.

- Így biztos, hogy nem te voltál – böktem ki ismét habozás nélkül, amit ismét megbántam. Az arcomat a kezembe temettem, így csak a halk nevetését hallottam.

- Menj, öltözz át, menjünk gyakorolni! – túrt bele a hajamba, teljes káoszt okozva ezzel.

- Hé!

- Rád fér még a délelőtti alapján – majd besétált a szobájába.

Ellágyulva és megkönnyebbülve néztem a bezárt ajtót. Kyu Hyunnak semmi köze nem volt az egészhez, úgy éreztem mintha egy hatalmas szikla gördült volna le a mellkasomról. Egy ostoba mosollyal az arcomon nyitottam be a szobába, tudva, hogy ő még itt van nekem, akármi is történjék.