25. Fejezet

Tiszta vizet a pohárba 

- Pontosan mennyit tudtok? – néztem rájuk komolyan. Ahogy végigpillantottam a barátaimon, tudtam, hogy most őszintének kell lennem, amennyire csak tőlem telik. Nem hazudhattam nekik. Főleg nem ezeknek az aggódó pillantásoknak.

- Láttuk a cikket az interneten - motyogta Baek Ho. – Azt írták benne, hogy a P.S. Entertainment igazgatójának és Kim Doo Rimnek a lánya vagy…

Nyeltem egyet anya nevének említése hatására.

- Ez igaz? – kérdezte bátortalanul Ki Young és közben Baek Ho kezét fogta az ágyon ülve. Számítva arra, hogy ez nem egy öt perces beszélgetés lesz, korábban szóltam nekik, hogy nyugodtan üljenek csak le.

- Igen – sóhajtottam nagy nehezen.

- Hogy lehetséges ez egyáltalán? – rázta értetlenül a fejét So Ha. – Soha nem is írtak az újságok rólad!

- Azt tudták, hogy gyerekük született anyáéknak, de próbáltak minél inkább távol tartani a sajtótól. Nyilvánosan például nagyon ritkán mutatkoztunk együtt, ami nem is volt olyan nehéz, hiszen anya nagyon elfoglalt volt a fellépéseivel, szerepeivel és miegyébbel, míg apa az ügynökséget igazgatta – magyaráztam nekik. – Nagyon sok időt töltöttem Suh Hyunggal annak idején, főleg itt az Akadémián, meg a házvezetőnőnkkel.

- Annyira szerettem édesanyádat… gyönyörű hangja volt – mondta kissé félve Baek Ho, mire egy lágy mosollyal jutalmaztam.

Kim Doo Rim volt négy éve az egyik leghíresebb énekesnő Dél-Koreában. Mindenki ismerte a nevét, nem mindenki szerette ugyan, de tudták kicsoda és már az is elég nagy dolog volt. Minden generációnak sikerült a szívébe férkőznie, ha nem a dalaival, akkor a sorozataival vagy filmjeivel, esetleg reklámokkal. Rengeteg díjat is kapott, még külföldön is voltak kisebb szerepei. Mindenki meglepődött, mikor olvasták az újságokban, mi történt vele.

- Köszönöm – ennyit tudtam csak rá mondani. Nem kezdhettem el dicsérni én is, nem ömlenghettem róla, mert annak csak az lett volna a vége, hogy elbőgöm magam. Ahhoz pedig ennyi sírás után, igazán nem volt kedvem.

- Miatta nem akartál énekelni? – tapintott rá a lényegre So Ha, mintha csak a gondolataim között vájkált volna.

- Igen – bólintottam az ajkamba harapva. – Főleg.

- Ezt nem értem - gondolkozott el Baek Ho félhangosan.

- Anya mindig is azt akarta, hogy kövessem majd a példáját és legyek én is énekes - mosolyodtam el az emlékek hatására. – Jártam külön énektanárhoz is, ahogy pedig egyre idősebb lettem, a hangom egyre jobban hasonlított az övére. Hallottátok ti is, nem?

- Tudtam, hogy valahonnan ismerős volt! – kiáltott fel Ki Young hirtelen, mire mindenki össze-rezzent. – Egész végig olyan érzésem volt, mintha hallottalak volna már énekelni, pedig ez teljességgel lehetetlen volt. De így már világossá vált!

- Igaza van Ki Youngnak – bólintott rá So Ha is. – A hangod majdnem olyan, mint Doo Rimé.

- Pontosan ezért nem akartam énekelni – néztem el mellettük és egészen más dolgok jártak a fejemben. Egy téli éjszaka, mikor rohanok lélekszakadva az út mentén a járdán, alig kapva levegőt. – Amint elkezdtem énekelni, mindig egyből anya jutott eszembe, nem bírtam egyszerűen elviselni, hogy ha kinyitom a számat, folyton őt látom magam előtt. Ahogy apa sem volt képes ezt eltűrni…

- Az apád? Hogy érted ezt? – So Ha kérdőn nézett rám.

- Az már nyílt titok előttetek, hogy utálom az apámat, de azt nem mondtam még eddig, hogy mi-ért – szorult ökölbe a kezem és a hangom is remegni kezdett. – Négy éve, miután anya meghalt és kiengedtek a kórházból, távolságtartó lett, beletemetkezett a munkájába és kerülte még a pillantásomat is. Ha csak tudta, megtartotta a két lépés távolságot, amit egy tizenhat éves lány, miután elvesztette az anyját, nem igazán visel jól. Többször veszekedtünk, ordibáltunk egymással, mert megtiltotta, hogy betegyem a lábam a P.S. Ent.-be, eltiltott az énekóráktól és egyáltalán minden kapcsolatomat a szórakoztató iparral meg akarta szüntetni. De az volt a legszörnyűbb, hogy nem is indokolta meg, hogy miért, egy árva szót sem szólt, csak elvárta, hogy mindent megtegyek, amit mond. Aztán egyik este elszakadt a cérna, amúgy is minden este sírva aludtam el, de ő… Azt várná az ember, hogy a veszteségek összehozzák a családot, nem pont az ellenkezője. De ő olyan volt akár a jég, kemény és hideg, bejelentette, hogy menjek külföldre tanulni. Mintha még a látványomat sem bírná, mintha jobban érezte volna magát, ha egy másik földrészen vagyok. Természetesen ezt már nem akartam, foggal-körömmel harcoltam az ötlet ellen, de ő nem tágított. Felindulásomban pedig azt mondtam, hogy ha nem maradhatok Koreában, mivel látni sem bír, akkor a kedvére teszek és elhagyom őt. Összepakoltam a cuccaimat és még aznap este felkerestem Suh Hyungot Busanban. A történet nagy részét innen pedig már ismeritek. Befejeztem a gimit, aztán pedig idejöttem, a négy év alatt néha telefonon beszéltem az apámmal, de most volt az első alkalom, hogy találkoztunk azóta az éjszaka óta…

A többiek csendben hallgattak és leginkább a szánalmat véltem felfedezni a szemükben. Ami ugyan nem esett jól, de ezek után ki nem szánakozna rajtam?!

- Egy valami nem világos csak abban, amit mondtál – szólt közbe Baek Ho. – Miért voltál akkor kórházban? Hiszen…

- Tudod rá a választ – fanyar mosolyt vetettem a fiúra, mire leesett az álla. Tátogott és nagy szemeket meresztett rám.

- Mi az? – nézett hol rám, hol Baek Hora Ki Young.

- De hiszen sehol nem is említették, sehol nem is volt róla szó az újságokban, az interneten vagy a tévében! – találta meg a hangját Baek Ho, de szinte fel volt háborodva.

- Ugyan, könnyedén eltusolták! Egy kis pénzzel mindent meg lehet oldani – mondtam. – Bár egyedül emiatt hálás vagyok az apámnak.

- Kifejtenétek, hogy miről beszéltek?! – szólt közbe türelmetlenül Ki Young. So Ha csak csendben üldögélt és figyelt, nem szólt egy szót sem.

- Mikor Kim Doo Rim balesete volt, nem egyedül ült a kocsiban – mondta Baek Ho szinte még mindig hitetlenkedve. – Ha Na is vele volt…

- Micsoda?! – fehéredett el a lány. – Ott voltál akkor?!

- Igen. A baleset során két embert találtak a kocsiban, anyát és engem. De apa olyan gyorsan elfojtotta a híreket, hogy sikerült elérnie, hogy rám egy halvány utalást se tegyenek. Ekkor még meg akart védeni… - masszíroztam meg a halántékomat.

- Te ép bőrrel megúsztad az egészet? – döbbent le Ki Young.

- Nem – nevettem keserűen. – Egy kicsit sem. Jó pár csontom megrepedt, vagy éppen eltört, agy-rázkódás, néhány nagyobb vágás, amiket össze kellett varrni és amnézia.

- Uh… - csak ennyit tudott ezek után a lány kinyögni.

- Amnézia? – ráncolta a homlokát Baek Ho.

- Nem emlékszem semmire, egy árva pillanatra sem – ráztam meg a fejemet. Habár ez nem teljesen volt igaz, hiszen pár nappal ezelőtt beugrott egy apró jelenet, a teherautó fényszórójáról, de úgy gondoltam, ez nem olyan lényeges. – A doki azt mondta, bármikor újra emlékezhetek mindenre, de lehet, hogy soha nem fog eszembe jutni az az éjszaka. Ennek pedig már négy éve, de még mindig nem történt semmi.

- Próbáltál rá emlékezni? – érdeklődött Ki Young.

- Az elején még igen, tudni akartam, hogy mi történt akkor, emlékezni akartam, hogy miről beszéltem az anyámmal az utolsó percekben - elcsuklott a hangom hirtelen. Visszanyeltem a könnyeimet és folytattam. - De utána belenyugodtam. Ha emlékeznem kell rá, akkor majd eszembe jut.

- Sajnálom – szólalt meg So Ha váratlanul a beállt csendben. – Sajnálom édesanyádat.

- Köszönöm – nyugtáztam a lány szavait. Jólestek és kicsit enyhített a szívemet szorongató vas-markon. – Néha azt kívánom, bár elmúlna az a fájdalom, amit érzek akkor, ha rágondolok. De aztán eszembe jut, hogyha ez a fájdalom elmúlik, félnék, hogy elfelejtem őt. Szép lassan elhomályosodnának az emlékeim, minden vele kapcsolatos emlékem feledésbe merülne. De míg fáj, addig tudom, hogy emlékszem rá és akármennyire is rossz érzés, félig örömmel tölt el.

- Ha Na! - fogta meg a kezem So Ha és megszorította. – Soha nem fogod őt elfelejteni, hiszen az édesanyád! Ha túllépsz a történteken, nem sérted meg őt, nem fog haragudni rád. Melyik anya szeretné azt, hogy a lánya boldogtalan legyen?

A költői kérdésén elmosolyodtam.

- Talán igazad van - krákogtam nagy nehezen.

- Biztos – mosolygott rám bátorítóan a lány, akárcsak a másik két barátom a másik ágyról. Egy kicsit megkönnyebbültem, egy kicsit jobban éreztem már magam. Anya mindig is rengeteget jelen-tett nekem, ő volt számomra a legfontosabb az életemben, és hogy egyszerűen csak semmivé lett és eltűnt, az lesújtott. Úgy éreztem, egyedül maradtam a világban, egyetlen támasz nélkül. De most, mintha nyújtottak volna felém egy segítő kezet, mintha újra lett volna remény, hogy nélküle is megtalálom a helyem a világban.

- Köszönöm, hogy itt vagytok – a kezembe temettem az arcom, hogy megnyugodjak és pár mély lélegzetet vegyek.

- Hé!

- Ha Na, ne csináld ezt!

- Nem sírok, nem sírok! – mosolyogtam nagy nehezen rájuk, miután leküzdöttem a vágyat, hogy könnyek közt törjek ki. Habár a mosoly az arcomon nem volt felhőtlen, de mélyen belül tényleg boldog voltam, hogy ilyen barátaim vannak.

- Ne is sírj! – fenyegetőzött Ki Young. – Így is olyan a szemed, mint két hatalmas vörös táska!

- Nee…- ijedtem meg és felpattantam a szekrényhez ugorva, hogy megnézzem magam a tükörben.

- Csak vicceltem – kuncogott a lány mögöttem.

- Egyáltalán nem volt vicces! - nyugodtam meg kissé, bár a szemeim tényleg vörösek voltak, de nem dagadtak fel szerencsére. Majd visszatelepedtem So Ha mellé az ágyamra és felhúztam a lábaimat.

- Visszatérve a kellemetlen témákra - kezdett bele So Ha. – Mi volt most az apáddal? Azt mondtad, hogy találkoztál vele.

- Pfh… - prüszköltem szinte az idegtől és pár másodperc alatt felment a vérnyomásom százhúszra, már csak az említésétől is. – Idejött, hogy elvigyen az Akadémiáról. Mintha egy métert is megtennék vele! Azt hiszi, hogy egy idióta vagyok, hogy mindent elfelejtettem, és mint egy kiskutya majd követni fogom, ha ő csettint?! Na, még mit nem! És még meg is ütött, mikor visszaszóltam neki és végre a sarkamra álltam vele szemben. Ha még egyszer meglátom, nem tudom, mit fogok csinálni, de biztos nem fogja megköszönni!

Aztán rájöttem, hogy ezeket mind hangosan mondtam ki…

- Én nem úgy értettem - kezdtem visszakozni, mert még egy perc elteltével is némán és riadtan bámultak rám a többiek.

- Nem csodálom, hogy utálod az apádat - mondta végül magához térve Ki Young. – Miért akart egyáltalán elvinni innen?

- Nem mondta el – ráztam a fejem dühösen. – De szerintem utálja már a gondolatát is annak, hogy itt vagyok, vagy hogy énekelek. Még mindig ki akar zárni a szórakoztató iparból. Most is csak azért jött ide, mert látta a videót, amit az egyik fejvadásza csinált. Ilyenkor mindent hátrahagyva rohant, hogy láthasson, de a ballagásomra persze nem volt képes eljönni!

Mély lélegzetet vettem, hogy lenyugodjak, nem éri meg vele foglalkozni. Ha Na, csak felejtsd el, mintha nem történt volna semmi!

- Erről jut eszembe! – villanyozódott fel Ki Young. – Képzeld, nyertem a divatbemutatón!

- Hogy mi?! – sikoltottam fel, amint felfogtam, mit is mondott a lány. – Tényleg?!

- Bár nem a tanárok pontjai alapján, hanem a közönség kedvence volt a ruhám – billegett jobbra-balra a feje a lánynak, mint aki nem teljesen elégedett ezzel. – A közönség megszavazta a te ruhádat, mint első helyezettet, ami nagyrészt neked köszönhető!

Ezzel pedig felugrott az ágyról és a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm, hála neked kaptam lehetőséget arra, hogy egy hónapig kint tanulhassak Milánóban, a divat fővárosában! – örvendezett a lány, mintha csak most tudta volna meg a jó hírt.

- Jézusom, micsoda?! – nem hittem a fülemnek. A tanárok első helyezettje csak egy divatbemutatóra mehetett el az egyik koreai tervezőhöz, de a közönség-első egy hónapra Olaszországba?! Mi folyik itt? – Ez hogy lehet?

- A közönségdíj minden évben más, és általában nagyobb hangvételű, mint az iskolai nyeremény, mert fontosabb a közönségre tett hatás, mint a szakmai vélemény – hadarta a lány hevesen, miközben elengedett és visszabújt Baek Hohoz. – A két félév között kell majd elutaznom, pontosan egy hét múlva.

Az örömöm pillanatok alatt elpárolgott.

- Olyan hamar? – remegett meg a hangom. – Szombaton So Ha is elmegy!

Nagyon önző volt tőlem, de nem akartam egyiküket sem elereszteni. Nem akartam elválni tőlük, mikor ilyen közel engedtem már magamhoz őket.

- Ami azt illeti, én is hazautazom a héten, míg tart a szünet - bökte ki váratlanul Baek Ho is.

- Oh… - teljesen letaglóztak pár szóval. Kővé váltan meredtem rájuk és reméltem, hogy csak rosszul hallottam.

- Szóval mindegyikőtök elmegy egy héten belül – vontam le a következtetést, ami nagyon nem akaródzott.

- Ha Na, van valami, amit tudnod kell – Baek Ho egyértelműen ideges volt és tudtam, hogy egy ilyen mondat után semmi jó nem vár rám. – Valószínűleg nem is jövünk vissza az Akadémiára.

Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Csak pislogtam és Baek Hot bámultam, remélve, hogy bármelyik pillanatban nevetésben fog kitörni, hogy csak vicc volt. De a fiú csak nem akart megszólalni, akármennyire is vártam.

- Ez komoly? – suttogtam félve végül, nem bírva az idegölő várakozást.

- Baek Ho és én is le fogunk szerződni a héten az egyik ügynökséggel – felelt Ki Young.

- Melyikkel? – kérdeztem, csak hogy húzzam az időt és fel tudjam dolgozni az előbb elhangzottakat. Ha most elmennek a héten, már egyikük sem fog visszajönni. Valószínűleg most látom őket utoljára.

- A P.S. Entertainmenttel – mondta gyorsan a lány, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. Egy másodpercbe telt felfogni, hogy mit mondott és meglepődve kaptam fel a fejem a szavaira.

- Ti is? – döbbentem le.

- Mi az, hogy mi IS? – kérdezett vissza Baek Ho.

- Mielőtt feljöttem volna, Nam Gil nekem esett azért, mert a P.S. szerződést ajánlott neki, és hogy nincs-e valami közöm hozzá – mondtam még mindig pislogva.

- Miért gondolta ezt? – ugrott a homloka közepére Baek Ho szemöldöke.

- Olvasta ő is azt a cikket, amit ti – sóhajtottam. Még mindig nem esett jól, hogy ezzel gyanúsított meg a fiú. – Én meg korábban biztos voltam benne, hogy debütálni fog. A kettőt összekombinálta és az jött ki belőle, hogy én intéztem el.

- Oh…

- Bizony – visszagondolva reméltem, hogy sikerült meggyőznöm az igazamról.

- Tulajdonképpen majdnem mindenki, aki ajánlatot kapott a cégektől, végül a P.S. mellett döntött – gondolkozott el So Ha. – Ami nem meglepő, hiszen az ilyesfajta cégek közül, akik már félig betanított emberekkel foglalkoznak, határozottan ők a legnagyobbak és legsikeresebbek.

- Kik még? – érdeklődtem kíváncsian. Mert a többiben igaza volt So Hanak, az apám a gyerek-neveléshez egy kukkot sem értett, viszont a céget nagyon is jól tudta vezetni.

- Hát tulajdonképpen a srácok, akikkel táncoltál, mindannyian kaptak ajánlatot a P.S.-től, mint háttértáncosok. Még egy-két lány az énekesek közül és azt hiszem, ennyi – számolgatta az ujjain So Ha azokat, akik szerződést kaptak.

Úgy látszott, a P.S. bőséges termést gyűjtött be az idén.

- Szóval akkor mindenki elmegy - hogy én mennyire sajnáltam most magam! Nincs is túlzottan sok értelme az Akadémián maradnom, ha senki nem lesz itt, akit szeretek. Esetleg elmehetnék dolgozni a Suminba teljes munkaidőben és lakhatnék Suh Hyungnál míg meg nem öregszem… Ajh!

- Tudom, hogy csak most tettél meg egy aprócska lépést - nyekegte Ki Young, mint aki fél megkérdezni, amire éppen készül. – De nem szeretnél te is valamilyen ügynökségnél debütálni?

Pár napon belül már a második ember, aki ugyanazt a kérdést teszi fel.

- Csak mert olyan gyönyörűen énekelsz, tehetséges vagy, Ha Na! Kár lenne ezt elpocsékolni! – tette hozzá gyorsan a lány. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajta, mintha csak Chun Jat hallottam volna viszont.

De elgondolkoztam rajta, komolyan fontolóra vettem a lehetőségét. Igaza volt Ki Youngnak, egy kis lépést már megtettem. Még ugyan messze voltam attól, hogy énekesként gondoljak magamra vagy egyáltalán visszatérjek ahhoz a magabiztos Ha Nahoz, aki régen voltam. Aki határozottan tudta, hogy mit akar, akinek annak idején nem volt több vágya, minthogy túlszárnyalja az édesanyját.

De most céltalanul bolyongtam, nem tudtam, mit akarok az élettől. Elvesztettem az álmaimat azon az éjszakán a balesetben.

- Mindig is úgy gondoltam, hogy anyát követve, majd a P.S. lesz az, ahol debütálni fogok – gondolkoztam hangosan. – Ha ott nem tudok az apám miatt, akkor máshol sem igazán akarok.

- De…

- Sajnálom, Ki Young – szakítottam félbe a lányt. – De ha nem a P.S., akkor semmi.

Csendben üldögéltünk ezután a mondat után, mert még mindig azon járt az agyam, hogy mit fogok kezdeni nélkülük.

- Jaj, majd visszahozom a ruhát! – jutott hirtelen eszembe. – Suh Hyung lakásán van, nem lett semmi baja.

- Nyugodtan tartsd meg! – legyintett rá mosolyogva. – Végül is neked terveztem és tökéletesen illik rád. Én nem tudnék vele mit kezdeni már.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. Ez mégiscsak valami olyan dolog volt, amit ő alkotott és sok munkát ölt bele.

- Persze – bólogatott. – Amúgy is gyönyörű voltál, mindent úgy csináltál, ahogy kértem, sőt még jobb is voltál! Volt egy pillanat mikor szégyenlősen elkaptad a pillantásod, az nagyon tetszett!

Áradozott a lány, mire elpirultam.

- Utána kerestelek titeket, de sehol sem találtalak, később meg az ének miatt már nem volt időm rá. Viszont erre a szégyenlős pillantásra nem emlékszem… - morfondíroztam el. Aztán beugrott! Kyu Hyun. Kyu Hyunt láttam meg abban a pillanatban. Megráztam a fejemet, mintha ennyivel elfelejthetném, mintha ennyivel le tudnám rázni a csalódottságot és haragot, ami csupán az emlékének hatására eltöltött.

- Mielőtt elfordultál, akkor volt – mondta készségesen a lány, bár kristálytisztán láttam magam előtt azokat a fekete szemeket.

- Áh, igen, tényleg! – mondtam, mintha eszembe jutott volna, de közben legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, hogy még a nevére se emlékezzek annak a fiúnak.

- Nem volt lehetőségünk semmit sem mondani, mert eltűntél az előadásról, de egyszerűen szuper voltál az este – emelte fel a hüvelykujját mutatva Baek Ho. – A tánc, úristen! Azt hittem, a földbe gyökerezik a lábam, annyira eszméletlenül jók voltatok! Főleg te és Kyu Hyun, az volt a csúcsa az egésznek és utána még mindenki együtt táncolt, na, az tette fel az i-re a pontot!

- Te akkor nem az öltözőben voltál? – néztem rá értetlenül.

- Megnéztem a neten – rántott egyet a vállán huncutul.

- Fent van a neten?! – kérdeztem rémülten.

- Igen. Mint majdnem minden az évzáróról – felelt a fiú kicsit ijedten. – A legtöbb előadás fel szokott kerülni az internetre.

- Nem is tudom, miért lepődsz meg ezen annyira - mondta Ki Young értetlenül.

Hát, nagyrészt igaza volt. Nem kellett volna annyira megdöbbennem, a mai világban már minden felkerül szinte az internetre. De valahogy azt hittem, hogy csak felállok a színpadra, énekelek, tán-colok, sétálgatok a kifutón és ennyi. Nem akart leesni, hogy ezzel az egész ország megismert, hogy már nem csak egy lány voltam a sok közül. Azt hittem, hogy az ügynökségeken és az Akadémián kívül más nem fog tudni semmit. Csak egyszeri alkalom lesz és eltűnök a süllyesztőben. Egészen eddig nem állt össze a kép.

- Őszintén? Én sem tudom, miért lepődtem meg rajta.

- Viszont még érdekelne egy-két dolog, amit nem meséltél el – mondta So Ha nyugodtan, habár kicsit tartva valamitől.

- Miről van szó? – kérdeztem én is kissé tartózkodóan.

- Mi történt pénteken? Miért tűntél úgy el? – nézett rám kicsit dühösen. Vagy aggódva? Nem is tudom, mit olvastam ki So Ha tekintetéből, és mit hallottam ki a hangjából. De a kérdésére össze-szorult a gyomrom. De megfogadtam, hogy elmondom nekik az igazat, így tudtam, hogy ezen is túl kell esnem.

- Emlékeztek még, mikor bejöttem a szobába? Azt mondtam, hogy találkoztam azzal a sráccal, akibe több mint tíz évig szerelmes voltam – kérdeztem savanyú képpel, mire bólintottak mindannyian. – Itt volt az előadáson, sőt mi több, itt fog lakni a szünetben az Akadémián.

Még mindig hihetetlennek hangzott, így hangosan kimondva pedig az őrültség határát súrolta.

- Kicsoda?

- Ez jó, nem?

Egyedül So Ha maradt csendben és várta a folytatást, Ki Young és Baek Ho egyből kérdések áradatát zúdította rám.

- Nem, ez nem jó. Ez egyáltalán nem jó – harapdáltam idegesen a számat. – Kiskoromban sokat jártam a P.S.-hez, így sokszor találkoztam hírességekkel. De olyanokat is láttam, akik ott nőttek fel, a cég falain belül és váltak végül idolokká.

- Úristen, ki az?! – esett le Ki Young szája az ámulattól.

- Se Joo, a STAND UP-ból – adtam meg a lánynak a végső kegyelemdöfést, szinte szó szerint, mivel még hátra is hőkölt, mikor kimondtam a nevét.

- Se Joo. Se Joo - ismételgette, ízlelve a szavakat. – Se Joo, a STAND UP-ból?

- Igen.

- Abból a STAND UP-ból, akik hét éve debütáltak, aminek a vezetője Se Joo, akik Dél-Korea egyik legjobb bandája és külföldön is nagy rajongótáborral rendelkeznek? Az a STAND UP?! - meresztett rám nagy szemeket a lány. Elég volt az a pillantás, amit vetettem rá. – URAMATYÁM!

El kellett mosolyodnom Ki Young reakcióján. Egyből felpattant az ágyról, ott hagyva szegény Baek Hot és fel-alá járkált a szobában. Úgy tűnt mindig, hogy kérdezni akar valamit, de aztán meggondolta magát és folytatta tovább a járkálást.

- Ő volt az, akiről korábban meséltél, hogy négy évvel idősebb nálad? – kérdezte So Ha elgondolkodva. Elég jó memóriája van, meg kell hagyni…

- Igen.

- Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte Ki Young végül, valószínűleg sikerült feldolgoznia azt, amit mondtam. Így elmeséltem neki a találkozásunk történetét, amit úgy hallgatott végig, mint egy kisgyerek, minden egyes szavamon csüngött. Mikor befejeztem, So Ha tett fel egy kérdést.

- Valaha is… ti ketten?

- Nem! – intettem nemet neki rögtön. – Mindig is a húgaként tekintett rám, bár valószínűleg tisztában volt azzal, hogy mit érzek iránta. De soha nem mondtam neki semmit, így egyszer sem jött szóba köztünk a dolog.

- És miért rohantál el akkor úgy, mint akinél ég a ház, ha ennyire jóban voltatok? – emelte meg kérdőn a szemöldökét a lány. Hogy lehetett az, hogy So Ha mindig rátapintott azokra a kérdésekre, amiket nem igazán akaródzott megválaszolnom?

- Miután bevonult a seregbe, megszakadt a kapcsolat köztünk – mondtam mereven.

- De hiszen olyan jól megvoltatok és közel álltatok egymáshoz, hogy lehet, hogy ennyitől eltávolodtatok egymástól? – döbbent meg Ki Young, mire megfeszült az állkapcsom.

- Jó kérdés - morogtam már szinte, de elfojtottam a dühöm. Nem érdemes ezen felkapni a vizet, hiszen nem érdekel már a fiú, nem igaz?

- A fenébe! – néztem az órára. – Már tíz perce a Suminban kellene lennem!

Teljesen kiment a fejemből, hogy ma dolgoznom kell, így gyorsan magamra kaptam a csizmámat és felöltöztem.

- Sajnálom, majd folytatjuk! – kiáltottam hátra, faképnél hagyva a ledöbbent barátaimat. Lélekszakadva rohantam ki a koleszból, egyenesen a kis étterem felé.

- Annyira sajnálom! – ahogy berontottam az ajtón, a pulthoz léptem és derékból meghajolva kiáltottam hangosan. – Annyira sajnálom, többször nem fog előfordulni! Levonhatják a fizetésemből is, ha gondolják, vagy bármit!

- Ha Na! – hallottam Nagymama suttogóra fogott hangját, de még mindig a földet bámultam, abban a helyzetben, ahogy voltam. – Hé, angyalom! Semmi gond, Nam Gil mondta, hogy ma nem tudsz jönni, ezért eljött segíteni.

- Micsoda? – na, erre már felnéztem az öreg hölgyre. Gyengéden mosolygott rám és megpaskolta az arcomat. – Ne aggódj!

Némán bámultam rá, de ő ott hagyott és visszatért a pult mögé, hogy elkészítse a rameneket. A tekintetem egyből a fiút kereste. Ott álldogált az ötös asztalnál és vette fel a rendeléseket. Mégis miért csinálja ezt?!

Odalépkedtem mellé határozottan és sűrű elnézések közepette elrángattam a fiút a vendégektől az egyik sarokba.

- Mit csinálsz itt? – vontam kérdőre, de Nam Gil vörösen kerülte a tekintetem. – Mi ütött beléd?

Nem támadó volt a hangom, hanem teljes mértékben nem tudtam megérteni a helyzetet, amibe kerültünk. Korábban szinte leszedte a fejemet, mert azt hitte, hogy elintéztem neki egy szerződést egy ügynökségnél, most meg kisegít a szorult helyzetből?

- Csak arra gondoltam, hogy nem vagy a legjobb állapotban és nem úgy tűntél, mint aki dolgozni fog jönni, ezért eljöttem helyetted. Ráértem, hiszen óráink sincsenek már - makogta a fiú.

- Nem értelek! - pislogtam rá elpirulva.

- Sajnálom, amit korábban mondtam – sütötte le a szemét. – Csak olyan szürreálisnak tűnt, hogy most sikerült végre egy szerződést kapnom, hogy én magam sem mertem elhinni.

Még egy percig bámultam rá, de nem jöttek a szavak a számra. Először még mérges voltam, miért kéne neki rögtön megbocsátanom, azok után, ahogy lehordott? Másrészről meg örültem, hogy bocsánatot kért, örültem, hogy rájött, semmi közöm nincs a szerződéséhez.

- Haragszol még mindig? – nézett rám aggódva és kis ráncok gyűltek a homlokára.

- Nem! – vágtam rá ijedten azonnal, mire elnevette magát a fiú.

- Okés – mosolygott rám megkönnyebbülten. – Nyugodtan visszamehetsz a suliba, ezt az estét vedd bocsánatkérésem jeléül.

- Maradok – mondtam végig sem gondolva.

- Tényleg elmehetsz, nem gond – veregetett vállon és már indult vissza azokhoz a vendégekhez, akiktől elráncigáltam az előbb.

De nem hallgattam rá, ehelyett levetkőztem, felkötöttem a kötényemet és nekiálltam segíteni. Nem tudom, miért voltam annyira ellene, hogy visszamenjek az Akadémiára, de egyszerűen nem akaródzott és kész. Néhány szóváltás után még Nam Gil is beletörődött, hogy itt maradok. Az este nem volt túl forgalmas, de pont annyi vendég jött, hogy lefoglalja a gondolataimat és ne gondoljak másra, csak a munkára. Határozottan jólesett kicsit kikapcsolódni és valami mással foglalkozni, mint a saját életem és nyomorúságom.

Az este sajnos gyorsan tovavánszorgott és már azon kaptam magam, hogy Nam Gillal kilépünk a hideg téli éjszakába az étterem ajtaján. A délután szállingózott hóból egész vastag hótakaró lett az órák múlásával.

- Nem hittem, hogy lesz még idén hó – jegyeztem meg, miközben előre nyújtottam a kezemet. A hópelyhek, amik a tenyeremen landoltak, egyből elolvadtak és csupán egy kis szánalmas vízcsepp maradt utánuk a bőrömön.

- Talán ez az utolsó – töprengett Nam Gil. – Minden rendben?

- Tessék? – fordultam felé, mert nem tudtam, mire gondol hirtelen, túlságosan lefoglalt a hópelyhek izgalmas halála.

- Nem tudom, hogy mi történt ma, de jobban vagy már? – nézett előrefelé és kerülte a tekintetemet, de elmosolyodtam rajta. Aggódott értem a fiú, egyértelműen.

- Nem teljesen – válaszoltam én is a lábaim elé nézve. – Kell egy kis idő még, de már jobb.

Pár lépést csendben haladtunk, végül eszembe jutott valami.

- Mit szóltak a szüleid az előadáshoz? – lettem izgatott hirtelen. – És a szerződéshez?

- Meglepő módon az előadás után az apám nem szidta a táncot, igazából egy szót sem szólt róla. Anya és az öcséim el voltak ragadtatva! – mosolyodott el vidáman.

- Ez nagyszerű! – örültem én is vele együtt. Nam Gillal olyan egyszerű volt mosolyogni, könnyed és gondtalan. - Öcséid?

- Nam Joon csak az egyik testvérem, rajta kívül van még két fiatalabb öcsém – mondta boldog mosollyal az arcán. – Ezért is dolgozom az Akadémia mellett itt.

- Hát nem vagytok kevesen. Sajnálom anyukádat, hogy ennyi fiúval kell egyszerre elboldogulnia – nevettem rá.

- Amikor lehet, akkor segítek neki, meg Nam Joon is nagyon kedves és gondoskodó, annak ellenére, hogy egy nagyszájú kölyök – mosolygott a kezébe a fiú.

- És a szerződéshez mit szóltak? – kérdeztem kicsit félve. Reménykedtem benne, hogy nem voltak túlságosan az ötlet ellen.

- Beleegyeztek, egy rossz szavuk sem volt. Még az apám is rábólintott! – hitetlenkedve rázta a fejét, mintha túl szép lenne, hogy igaz legyen. – Ezt csakis neked köszönhetem!

- Mi? – torpantam meg.

- Ha nem hívom el őket, akkor soha nem értették volna meg, hogy mennyit jelent nekem a tánc – állt meg velem szemben Nam Gil. – Lehet, hogy a szerződés sem igazán tetszett volna nekik, ha nem látják előtte az előadást. Szóval tényleg köszönöm!

- Nam Gil! – suttogtam halkan. – Ez nem az én érdemem, ne köszönj meg ilyesmit!

- Csak mosolyogj és fogadd el a hálálkodásomat! – indult meg újra az Akadémia felé, majd követtem.

- Amúgy Kyu Hyun többször érdeklődött felőled az elmúlt napokban – mondta a válla felett hátrapillantva. A nevének említésére is elszorult a torkom és megfeszültek az izmaim.

- Mit mondott? – kérdeztem félvállról.

- Csak az érdekelte, hogy tudok-e valamit rólad. Hogy jól vagy-e, meg hasonlók.

Nem válaszoltam Nam Gilnak. Nem tudtam rá mit mondani, mert éppen az ellen küzdöttem, hogy az út szélére összekapart hókupacot ne kezdjem el mérgesen rugdosni.

- Összevesztetek? Vagy mi történt? – folytatta a kérdezősködést a fiú.

- Mondjuk – mondjuk, hogy átvert, hazudozott és játszott velem egész végig, mióta csak megismertem.

- Eléggé ki volt akadva, nem igazán láttam még ilyennek. Lehet, hogy meg kellene beszélnetek a dolgokat – ajánlotta fel a lehetséges megoldást, mikor már a kolesznél jártunk. Beléptünk a jó meleg előszobába és a lépcső felé sétáltunk.

- Ez nem olyan dolog, amit csak úgy meg lehet beszélni – morogtam.

- Mindent meg lehet beszélni – a lépcsőfordulóban voltunk, de megálltam és a szemébe néztem.

- Akkor is, ha már egy szavát sem hinném el?

Megrezzent az arca a szavaim hallatára, így ebből már tudhatta, hogy nem egy kis semmiségről van szó, ami mindennapos és könnyen túl lehet rajta jutni. Tudta, hogy ez most komoly.

- Különösen akkor.

Hátrafordultam, arrafelé, ahonnan a hang jött és ökölbe szorult a kezem. Kyu Hyun állt a lépcső alján. Elsőnek azt vettem észre, hogy csak egy egyszerű melegítő együttest visel, a haja kócosan a szemébe lóg, és mindezek ellenére még így is állati jól nézett ki. Úgy tűnt, mintha egy reklámból lépett volna elő, ahol éppen valamiféle kávét reklámoznak és ez a kávé előtti állapot. Ajh! Felejtsd el, inkább ne is nézz rá, ha ilyen hatással van rád! A kezdeti örömöt, hogy láthatom – mert sajnos akármennyire is tagadtam volna, örültem neki -, felváltotta a harag és az elkeseredettség.

Fellépdelt a lépcsőn és mikor a lépcsőfordulóhoz ért, megállt előttünk. Arcát közelebbről meg-nézve, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, amit próbáltam betudni annak, hogy dühös vagyok és csupán felment a vérnyomásom.

- Nam Gil, magunkra tudnál hagyni egy kicsit? – kérdezte Kyu Hyun engem bámulva. Hangja hideg és kissé parancsoló is volt, egy szemernyi kedvesség nélkül. Rám hozta a frászt és nagyon nem akartam egy percet sem kettesben eltölteni ezzel a Kyu Hyunnal. Na, nem mintha amúgy hajlottam volna rá.

- Nem, maradj csak! – kapaszkodtam bele Nam Gil kabátjába, hátha kámforrá válna, ha nem vigyázok rá eléggé. – Nincs miről beszélnünk Kyu Hyunnal, így tárgytalan.

A hangom kissé remegett és tudtam, hogy hallható is, arról nem is beszélve, hogy nem bírtam a fiú szemébe nézni. Őszintén mondom, hogy megijesztett.

- Nam Gil, légy szíves! – nézett még mindig engem a fiú.

- Menjünk inkább, Nam Gil! – fordultam meg, hogy faképnél hagyhassam Kyu Hyunt.

- Miért kell mindig megnehezítened a dolgokat?! – ragadta meg hátulról a karomat a fiú és felfelé húzott a lépcsőn maga után, Nam Gilt pedig ott hagytuk, egy szó nélkül.

- Most azonnal engedj el! Nem hallod?! Süket vagy?! – kiabáltam végig az utat a harmadik emeletig, ahol végre valahára eleresztett. A folyosó közepén álltunk meg, elég messze még a szobámtól, de Kyu Hyunnak egész más tervei voltak. Hirtelen az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejemet. Időm sem volt gondolkozni vagy reagálni rá, csak azon kaptam magam, hogy ismét azokat a fekete szemeket bámulom, amiket most a pokol legmélyére kívántam.

Végigmustrálta az arcom, mintha keresne valamit.

- Jól vagy? – kérdezte már kicsit gyengédebben, de még mindig ott lappangott az a hidegség a hangjában, amit korábban hallottam. Ekkor jutott először eszembe, hogy ellépjek a közeléből, amit gyorsan meg is tettem, hogy megszabaduljak a meleg ujjaitól az arcomon.

- Miről beszélsz? – kérdeztem nagyon is ellenszenvesen tőle.

- Megütött az apád. Arra vagyok kíváncsi, hogy jól vagy-e – mondta elég mereven, valószínűleg nem tetszett neki a hangnemem.

- Semmi közöd hozzá – fordultam el tőle és megindultam a szobám felé. El akartam tűnni még a közeléből is, mert éreztem, hogy elöntött a forróság már csak attól is, hogy az arcomhoz ért.

- Miért nem vagy képes legalább meghallgatni?! – tört ki a fiú, elkapta a kezemet és rántott egyet rajtam, hogy szembe forduljak vele. A szemei dühösen méregettek és összepréselte az ajkait.

- Miért kéne? – néztem rá, játszva az érdektelent és kimértet, holott a szívem a torkomban dobogott. Hogy változhatott meg ilyen könnyedén a kapcsolatunk pár nap alatt?! – Hogy még több ha-zugságot nyomj le a torkomon?

- Tudod, hogy…

- Ha Na? – hallatszott a bizonytalan kérdés a hátam mögött. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ami Kyu Hyun figyelmét sem kerülte el.

- So Ha! – téptem ki a kezem a fiú szorításából és rá sem pillantva siettem oda lányhoz, a szobánk ajtajához. – Szia, Kyu Hyun!

Intettem neki, de hátra sem fordultam, helyette csak belökdöstem a lányt az ajtón és becsuktam magam után. Jézusom, ez meleg helyzet volt! Nem tudtam, meddig bírom még elviselni a fiú jelen-létét, meddig bírom megjátszani azt, hogy egy cseppet sem érdekel.

- Soha jobbkor! - leheltem megkönnyebbülten.

- Mi volt ez? – pislogott rám a lány értetlenül. – Tényleg, akartam is kérdezni már korábban. Mi történt Kyu Hyunnal? Folyton idejárt és rólad kérdezgetett.

- Téged is? – lepődtem meg.

- Kit még? – ült le az asztalához a lány, én pedig levetkőztem közben.

- Nam Gil is azt mondta, hogy rólam érdeklődött.

- Mi történt köztetek? – So Ha egyszerre volt kíváncsi és számon kérő is, de valahol még aggódott is értem.

- Kiderült, hogy már rég ismert engem korábbról és csak a bolondját járatta velem az elmúlt hetekben – egy csöppet erőteljesebben csaptam be a szekrény ajtaját, mint feltétlenül szükséges lett volna.

- Micsoda? – ráncolta So Ha a szemöldökét, miközben levetettem magam az ágyra és a plafont bámultam.

- Kyu Hyun a STAND UP tagja.

- És? – rántott egyet a vállán a lány.

- Neked lehet, hogy ez nyilvánvaló volt, de nekem egyáltalán nem – motyogtam. – Miután Se Jooval megszakadt a kapcsolatom, teljesen kizártam az életemből a zenét, de főleg őket. Miután visszatértek a seregből, minden lehetséges úton próbáltam kerülni, hogy halljam a zenéjüket, vagy lássam őket az interneten, tévében vagy újságokban.

- Akkor fogalmad sem volt róla egész végig, hogy Kyu Hyun a STAND UP tagja?! – döbbent meg rajtam, mintha nem tudtam volna, hogy a Föld kering a Nap körül.

- Bár ez lett volna a legnagyobb bajom! De ha Kyu Hyun ismeri Se Joot, akkor lehetetlen, hogy ne tudja, én ki vagyok - behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Összeszorult a szívem és a fiú lebegett a lelki szemeim előtt. Hogy lehetett képes így a szemembe hazudni?!

- Ha Na, szerintem itt valami nem stimmel… - billentette oldalra a fejét a lány, mire ránéztem.

- Hogy érted ezt?

- Kyu Hyun nem úgy tűnt, mint aki ismerne téged – morfondírozott rajta.

- Nem mondom, hogy olyan sokat jelentettem volna a srácoknak a bandából, de kizárt, hogy egyszer sem említettek meg – ellenkeztem határozottan. Abszurd feltételezés volt, hogy Kyu Hyun legalább egyszer ne hallotta volna a nevemet.

- Nekem teljesen az volt az érzésem, hogy nem ismer téged – mondta egyre magabiztosabban So Ha.

- Úgy látszik, nagyon tehetséges színész - dünnyögtem magamnak.

- De Ha Na, nem hiszem…

- Kérlek, So Ha, nem hanyagolhatnánk ezt a témát? – néztem rá kérlelőn. – Nem akarok többet beszélni róla.

Pár másodpercig elgondolkozva nézett rám, de végül bólintott. – Jól van.

- Köszönöm – dőltem vissza az ágyra és becsuktam a szemem.

Nem hittem Kyu Hyunnak, akármit mondott volna, úgy sem hittem volna el neki. Csak hazugságok hagyták el a száját eddig is, miért változott volna ez bármit is? Átvert, minden egyes szava ha-zugság volt és most azt az álarcot is levette, amit eddig viselt előttem. Most végre megmutatta milyen valójában. Azok a hideg szemek, az az érzéketlen és követelőző hang, mind a valódi Kyu Hyun volt. Találkozhattam azzal a Kyu Hyunnal, akit mindenki más is ismert.

Az oldalamra fordultam, a fal felé és az ajkamba haraptam. Mert mindezek ellenére, egy kis ré-szem, egy aprócska kicsi rész a szívem mélyén azt kívánta, bár tévednék. Bár minden egyes gondolatom a fiúról hazugság lenne és minden visszatérhetne a rendes kerékvágásba. Azokba az időkbe, mikor a szavai, érintése és a tekintete mind boldogsággal töltöttek el.

Az a könnycsepp, ami kiszabadult lehunyt pilláim alól, ezeket a pillanatokat tartalmazta. Ezeket az emlékeket őrizte és ezeket siratta.

23. Fejezet

A múlt szellemei 

Ahogy a neve elhagyta a számat, mintha megállt volna az idő. Megdermedve bámultam rá és nem hittem a szememnek. Annyira reménykedtem benne, hogy megőrültem. Megőrültem és hallucinálok. Csak ez lehetett az egyetlen értelmes magyarázat arra, hogy Se Joo miért van itt, miért álldogál csupán három méterre tőlem teljes valójában.

A múltkori esetről azt hittem, csak egy véletlen, csak egyszeri alkalom, hogy többször nem kell látnom és nem fogok vele összefutni ismét. Hát ennél nagyobbat azt hiszem, nem is tévedhettem volna.

Lihegve figyeltem, remegett a lábam és a körmömet a tenyerembe vájtam. Az állkapcsom meg-feszült, ahogy a tekintetünk találkozott. Miért? Miért kell így megkeseríteni az életemet?! Olyan nagy Dél-Korea, Seoulról nem is beszélve, de nem tudom elkerülni a fiút? Olyan nagy kérés lenne?! Talán csak a piaci találkozásnak köszönhető az, hogy nem borultam ki és rohangáltam fel-alá az étkezdében a hajamat tépve. Ehelyett csak néztem és nem tudtam megszólalni, egy hang sem jött ki a torkomon.

Aztán szép lassan, mint az egyre gomolygó füst, úgy rémlettek fel bennem az emlékek. Egyesével utat törtek a felszínre, erővel minden eddigi ellenállásomat áttörték és nem maradt más, csak az emlékek tengere, amely elnyelt, magába szippantott. Fulladoztam tőlük, mert nem akartam tudomást venni róluk, figyelmen kívül akartam hagyni őket, de ezzel pont az ellenkezőjét értem el. El-árasztottak.

Ahogy jobban megnéztem Se Joot, alig változott valamit azóta, hogy utoljára láttam négy éve, azon a napon. Pontosan olyannak tűnt, mint amilyennek az emlékeimben élt. Magas volt, pontosan száznyolcvanhárom centiméter, vékonyabb és izmos, mint a legtöbb idol Dél-Koreában. Az átlaghoz képest kicsit sötétebb bőrszíne volt, nem egy hófehérke, de ettől csak még egzotikusabbnak számított a rajongók körében, ha nem volt elég az, hogy alapvetően egy görög istenre emlékeztetett. Az arca lágy vonalakból állt, vastagabb ajkai, csokoládébarna szemei és ébenfekete rövidebb haja volt, amit stílusos összevisszaságba rendezett. Nem volt túl gyakori nála, de ezúttal egy egyszerű fekete öltönyt viselt, világoszöld inggel és egy csíkos nyakkendővel. A nyakkendőn egymást váltották a sötétzöld, fehér és almazöld színek.

Volt képe felvenni azt a nyakkendőt, amit tőlem kapott?! Ennek hatására minden önuralmamat elveszítettem, nem bírtam tovább állni a tekintetét és száznyolcvan fokos fordulattal megindultam az ellenkező irányba. Túlzottan sebezhetőnek éreztem magam, a korábbi dal felszakította az alig behegedt sebeket, nem voltam kész még Se Jooval is találkozni és beszélni. Egyszerűen csak menekültem, mert féltem, mit fogok mondani neki, féltem attól, hogy milyen szavak fogják elhagyni a számat.

- Ha Na!

- Hyung!

Erre viszont megtorpantam. Ugye rosszul hallottam? Mondd, hogy csak félrehallottam!

Szemöldök ráncolva, aggodalmas pillantással fordultam vissza, tudtam, hogy hiba, tudtam, hogy meg fogom bánni. De minél inkább azt diktálta az eszem, hogy fussak és ne is törődjek ezzel, a szívem mégis határozottan visszautasította ezt a gondolatot.

Kyu Hyun átölelte Se Joot, aki viszonozta azt. Mi-mi ez?!

- T-ti is-ismeritek egymást? – a hangom nem is emlékeztetett a megszokottra, inkább egy haldokló hörgését idézte fel.

Kyu Hyun átkarolta Se Joo vállát és odahúzta hozzám a fiút, akinek az arckifejezése nem árult el semmit, a tekintetét pedig kerültem, nem bírtam egyszerűen a szemébe nézni.

- Kim Se Joot valószínűleg ismered, hiszen a STAND UP leadere – vigyorgott rám Kyu Hyun. Hát hogy ne ismerném a fiút?! - De mondtad, hogy csak az első három albumukat hallottad, így ezért nem tudtad, hogy én ki vagyok.

- Micsoda? – ejtettem ki alig hallhatóan.

- Két éve csatlakoztam a bandához, gitározok és énekelek – mosolygott büszkén a fiú.

Hogy micsoda?! A kezem a fejemhez kaptam, nekem ez túl sok volt. Próbáltam feldolgozni az információkat.

- Ha Na? – nyúlt a kezem után Se Joo, de szinte úgy rántottam el az útjából, mintha tűzhöz értem volna, és éreztem, hogy haragos és dühös kifejezés kúszik az arcomra. A fiú először megdöbbent, majd lehajtotta a fejét, mint aki pontosan sejtette, hogy ez fog történni és ugyan bántotta, de még-sem haragszik érte. Ez pedig csak még jobban kihozott a sodromból.

Ekkor ugrott be valami, ami felett az előbb olyan könnyedén elsiklottam.

- Ha a STAND UP tagja vagy, akkor te ismertél engem? – néztem Kyu Hyunra, mintha szellemet látnék. Ez nem lehet igaz!

- Tessék? – adta az ártatlant a fiú és közelebb lépett hozzám, mire én hátráltam egyet, amit megdöbbenve konstatált. – Ha Na?

- A kezdetektől fogva tudtad, hogy ki vagyok és csak ezért volt ez az egész? – szűrtem a fogaim között. – Ezért játszottad meg a jó és kedves fiút?!

A vérnyomásom az egekbe szökött és úgy éreztem, minden szétesik. Minden, amiről azt hittem, hogy tökéletes most az egyszer, pillanatok alatt darabokra hullott.

- Ha Na, mégis mi…

- Ha Na, félreért…

- Elég! – hallgattattam el mindkét fiút, egyikük magyarázkodására sem voltam kíváncsi, egyikük hangját sem akartam hallani, egyiküket sem akartam látni. Hátat fordítottam és egyenesen Ki Yo-ungnak ütköztem.

- Minden rendben, Ha Na? – nézett rám ijedten a lány, nem tudom, hogy milyen látványt nyújthattam, de egyértelműen nem lehetett túl biztató.

- Igen – vágtam rá egyből és elsiettem mellette. Reméltem, hogy senki sincs mögöttem, senki sem követ. A földet bámulva kisiettem az étkezdéből, egyenesen a koleszbe. Kulcsra zártam az ajtót magam mögött. Zihálva fel-alá sétáltam a szobában és próbáltam összeszedni a gondolataimat, de mintha mind valami síkos anyaggal lettek volna borítva, kicsusszantak az ujjaim közül és mindannyiszor annál a gondolatfoszlánynál kötöttem ki, hogy Se Joo visszatért.

Valakire szükségem volt, még ha nem is mondok el neki semmit, akkor is jó lett volna valaki tár-saságában lenni, egyszerűen csak élvezni, hogy nem vagyok egyedül, így megakadályozva, hogy maga alá temessen ez a tengernyi érzelem, ami bennem tombolt, akár egy soha nem múló vihar.

So Ha ágyára esett a pillantásom. Igen, talán a lány segíthetne! Aztán eszembe jutott, hogy ő volt az, aki elárulta az egész Akadémiának, hogy ki vagyok, emellett mindig is Kyu Hyun ellen volt, így féltem, hogy csak azt hallgathatom majd tőle, hogy ő megmondta. Megmondta, hogy a fiú meg fog bántani. Azt hittem, megbocsátottam So Hanak, azt hittem, túl vagyok ezen az egész beárulás dolgon, de most mégsem tudtam volna a lány szemébe nézni. Először ő, aztán Se Joo, most meg kiderült, hogy még Kyu Hyun is.

- A fenébe! – kiáltottam fel hangosan és lehuppantam az ágyamra tehetetlenül.

El kell tűnnöm innen, nem maradhatok itt egyetlen percre sem! Fogtam az egyik nagyobb váll-táskámat és belegyömöszöltem pár napra való ruhát és néhány fontosabb cuccomat, felvettem a kabátomat és szinte feltéptem az ajtót, mikor kiléptem a szobából.

A lábamat kapkodva, félve, hogy valaki meglát, siettem át az aulán. De a bokám megbicsaklott abban az ostoba magas sarkúban és elestem, jól bevágva a térdem.

- Ha Na! – ahogy meghallottam a nevem, azt kívántam, bár elnyelne a föld, bár eltűnnék abban a pillanatban. De meglepetésemre Nam Gil sétált oda hozzám, majd leguggolt elém.

- Jól vagy? – nézett rám szemöldök ráncolva, aztán alaposabban is végigmért és nem tetszhetett neki az, amit látott. – Mi történt? Mi ez a nagy táska? Hova készülsz?

Először hálát éreztem Nam Gil iránt, ő volt most az egyike azoknak, akikkel szívesen beszéltem. Nem tehettem róla, de a nyakába vetettem magam és szorosan megöleltem. Benne bíztam, ő nem tett semmi olyat ellenem, amivel megbántott volna és most ennyiért is hálás voltam.

- Mi a baj? – tolt el magától nagy nehezen a fiú, vörös volt az arca és zavarban volt, de aggódott értem. Ezt tisztán láttam a ráncokból, amik a homlokát keresztezték.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá gyengéden, de a szám sarka mégis lefelé görbült. – Kérlek, mondd meg a többieknek, hogy el kellett mennem!

- Micsoda, miért? – ragadta meg a karomat a fiú és felsegített, de nem engedett el.

- Nem… nem tudok most itt maradni. El kell tűnnöm – kerültem a tekintetét és lefejtettem az ujjait rólam.

- Hova akarsz menni?! – nézett egyik szememből a másikba.

- Biztos helyre, nem lesz semmi bajom – mondtam, majd ott hagytam az aggodalmával és a bennragadt, megválaszolatlan kérdéseivel együtt.

Ahogy kiléptem a főépületből az udvarra, megcsapott a hideg szél és a szemerkélő eső. Tudtam, hogy hova akarok menni, tudtam, hogy minden nézeteltérésünk ellenére vele akartam lenni. Minden haragos szóváltásunk ellenére, tudtam, hogy nála nyugodtan elidőzhetek és vigyázni fog rám.

***

Ahogy beléptem Suh Hyung lakásába, nosztalgikus érzések árasztottak el. Mióta az Akadémia igazgatója lett, azóta itt lakott, egy gangnami felhőkarcoló tizenhatodik emeletén egy kis lakásban. Nem a felsőkategóriások közé tartozott, de azért nem is egy kis átlagos hely volt, amit mindenki meg tudott fizetni. Az előszobában ledobtam a táskámat és levettem a sáros magas sarkút. Az esőben ugyanis nem igazán figyeltem, hova is lépek és nem egy pocsolyába belegázoltam idefele jövet, de a ruhát, amit Ki Young készített, csodával határos módon sikerült nem tönkretennem. Vizes és koszos lábbal vánszorogtam be a nappaliba. Felkattintottam a lámpát és egyből meglepetés fogadott.

Mikor megérkeztem Seoulba, akkor csak ide hozatták a bőröndjeimet, így tulajdonképpen be sem tettem a lábam a lakásba, mióta a városba költöztem. Nem tévedtem korábban és jó megérzésem volt Chun Jaról és Suh Hyungról. Már együtt éltek. A nappaliban a képeik sorakoztak az egyik komódon. Közelebb lépkedtem és jobban szemügyre vettem őket. Igen hétköznapiak voltak, de mégis mindegyik örömöt sugárzott, a lakásban, egy fagyizóban vagy egy parkban készültek. De voltak képek a családunkról is, a bátyámról és rólam gyerekkorunkban, apámról és Suh Hyungról és ott volt az esküvői kép anyáról és apámról is. Felvettem a kezembe és közelebbről megnéztem. Végigsimítottam anya arcán, olyan boldognak tűnt akkor. Biztos életének egyik legszebb pillanata volt az esküvő, nagyon reméltem, hogy nem tévedtem ezzel kapcsolatban. Visszatettem a helyére - a vékony porrétegnek köszönhetően, ami az egész komódot betakarta, könnyedén sikerült a művelet-, mintha hozzá sem értem volna.

A lakás hasonló volt Kyu… Ahhoz, amiben korábban jártam. A nevét sem tudtam kiejteni, még a gondolataim között sem.

A nappali közös térrészben volt a konyhával, innen nyílt a fürdő, hálószoba és egy vendégszoba is. A lakás melegséget árasztott és úgy éreztem végre hazaértem, ez a hely volt az, amit az otthonomnak tartottam évek óta. A táskámat magamhoz véve elmentem a fürdőbe, rám fért egy forró vizes zuhany, de ahogy megláttam magam a tükörben, lefagytam.

Az esőben a hajam elázott, a sminkem elmosódott, fekete csíkok futottak le az arcomon. De nem is ez volt a legrémisztőbb, hanem a tekintetem. Teljesen élettelenek voltak, mintha vakon bámultam volna a világba. Inkább el is fordítottam a szemem a tükörképemről.

A zuhany jót tett, tisztának éreztem magam, megszabadultam a sminktől, a sok hajlakktól és egyéb bizgentyűktől, amiket Ki Young rákent a hajamra. Felvettem egy melegítőt és a konyhába vonszoltam megfáradt testemet. Az egyik szekrényben kutatva felleltem egy rament, amit megfőztem és végül letelepedtem vele a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét, hogy addig se kelljen csendben ülnöm a gondolataimmal. Kerestem egy mesecsatornát és ott hagytam a tévét, az volt a legkevésbé veszélyes jelen pillanatban. Nem láthattam senki olyat, akit nem akartam, senki olyat, akit a föld mélyére kívántam most.

Azt hittem, éhes vagyok, de csak két falat ment le a torkomon, aztán leraktam a tányért az asztalra. Az ülőgarnitúra karfájára volt egy pléd borítva, amivel betakaróztam, majd összehúzva magam a kanapé sarkában a tévét bámultam.

A képernyőt néztem és követtem Bart Simpsont az egyik iskolai ballépése során, de a gondolataim egészen máshol jártak. Akármennyire is próbáltam nem gondolni rá, akármennyire is kerültem a témát, minduntalan visszatértem a korábbi eseményekhez.

Felrémlettek az emlékek Se Jooról. Se Joo…

Jól mondta Kyu Hyun, Se Joo a STAND UP leadere, vagyis vezetője volt, akit már több mint tíz éve ismertem. Gyerekként találkoztam vele először, elég furcsa és egyben érdekes módon. Talán kilenc éves lehettem és a P.S. Entertainment épületében rohangáltam fel-alá, anyát kerestem, mert meg akartam neki mutatni, hogy mit csináltunk az iskolában. Egy origamiból hajtogatott csillagot hordoztam a tenyeremen, mintha a világ legnagyobb kincse lett volna.

A nagy sietségben nekifutottam egy férfinak az egyik éles kanyar után, aki még rá is lépett a papír csillagomra, mikor elejtettem és bocsánatkérés nélkül hagyott ott, mit sem törődve velem. Ezután sírva futottam a folyosókon, mikor az egyik ajtó mögül fura hangokat hallottam, majd szipogva és a könnyeimet törölgetve, érdeklődve lépkedtem oda lábujjhegyen.

Benyitottam, a lehető leghalkabban és bedugtam fejem a résen. Egy vézna, alacsony fiú állt a mosdóban a tükör előtt. Egy gitár volt a kezében és énekelt. Olyan angyali hangja volt, ami leginkább egy lányéra emlékeztetett, mintsem egy fiúéra. Rövid, fekete haja az égnek meredezett, az iskolai egyenruháját viselte.

Már akkor megfogott. Az egyszerű, könnyed stílusával, a hangok lágyan hagyták el a száját, nem is kellett megerőltetnie magát, hogy tisztán énekeljen. Mikor befejezte, a mosdókagyló szélére támaszkodott és szembenézett a tükörképével. Határozottan a saját szemébe meredt.

- Hajrá, Se Joo, menni fog! Semmi sem állhat az utadba! – bár hangja megremegett és egy hangosat nyelt, amit még az ajtóból is hallottam.

- Se Joo oppa szuper lesz! – kiáltottam oda neki, amint beléptem a fiú WC-be.

- Istenem! – ugrott egyet ijedtében a fiú és a mellkasához kapott. Ahogy felém fordult, meglepetéssel a szemében mért végig, de én csak mosolyogtam rá, mintha nála csodálatosabbat még nem láttam volna életemben. – Hát te meg mit keresel itt? Tudod, hogy ez a fiú WC?

- És? – rántottam a vállamon nemtörődöm módon, de közben odaléptem a fiúhoz és a gitárját kezdtem szemügyre venni. Elég kopottnak és réginek tűnt. – Nem túl szép a gitárod, Oppa…

- Hé, ha nem tetszik, akkor ne nyúlkálj hozzá! – húzta el a kezem ügyéből sértődötten, de én csak mosolyogtam még mindig rajta.

- De a hangod nagyon szép! – bökdöstem meg a kezét, ami a gitárját védte tőlem.

- Öhm... – habogott tiszta pirosan, amit annyira cukinak találtam. – Köszi!

- De miért a WC-ben énekelsz? Ott vannak direkt a termek rá – néztem rá félrebillentett fejjel értetlenül.

- Nem használhatom azokat – sütötte le a szemét a fiú.

- Miért?

- Mert nem dolgozom itt – Se Joo szomorúnak tűnt, mikor kimondta ezeket a szavakat, ezért ösztönösen megfogtam a kezét, mire döbbenten nézett le rám. – De itt fogok majd!

Határozottan jelentette ki, de a bizonytalanság ott volt a hangjában.

- Hogyan?

- A meghallgatáson sikeres leszek, bekerülök az újoncok közé és debütálni fogok egy szuper banda tagjaként! – jött lázba, csillogó szemekkel.

- A meghallgatásra jöttél? – vált minden világossá számomra.

- Te is? – nézett rám ferdén.

- Dehogyis! – legyintettem nevetve, nekem akkoriban meg sem fordultak ilyen dolgok a fejemben. Csak a játékokkal és a barátaimmal foglalkoztam. Egy kilenc éves kislánynak ennél többre nem volt szüksége.

- Hogy hívnak? – kérdezte kicsit barátságosabban Se Joo tőlem, mintha felengedett volna a feszültség a szívében.

- Ha Na! Örülök a találkozásnak, Se Joo! – hajoltam meg előtte elegánsan, amire kaptam a fiútól egy gyönyörű mosolyt. Ez volt az első alkalom, hogy megdobbant a szívem egy fiú miatt, az első alkalom, hogy ezzel a furcsa érzéssel telt meg.

- Jaj, már ennyi az idő?! – rémült meg a fiú a karórájára pillantva, és kirohant mellettem a mosdóból, de nem hagytam magára, követtem.

- Hova mész? – nagyon kellett szednem a lábam, hogy tudjam vele tartani a lépést.

- A meghallgatásra! – kiáltott hátra a válla felett és lefékezett a folyosón egy fehér ajtó előtt, ami nyitva volt. Bent körülbelül húsz gyerek üldögélt idegesen. Vegyesen fiúk, lányok, idősebbek és fiatalabbak. Mindannyiukat egy cél vezérelte, hogy egy nap sztárok, idolok lehessenek.

Se Joo idegesen torpant meg az ajtóban. Félelme egyre jobban kiütközött az arcán és remegett a keze.

- Oppának sikerülni fog! – húzogattam meg a zakója ujját, hogy rám figyeljen. – Sokkal jobban énekelsz, mint akik szoktak jönni.

- Tessék? – lepődött meg ismét a fiú.

- Oppa a legjobb! – nevettem rá és megöleltem. – Ez szerencsét fog hozni!

A kezébe nyomtam az origami csillagot, amit egy cipő lábnyoma díszített, hála annak a nagyon kedves férfinak, aki rálépett.

- Ezzel meg mi történt?

- Szerencsét fog hozni! – hajtogattam meggyőződéssel és elkezdtem befelé tolni a fiút.

- Mit csinálsz?! – rémüldözött, de csak ment előre.

- Én vagyok Oppa első számú rajongója, ne felejts el! – kiáltottam, miközben kifelé szökdécseltem a teremből, húsz figyelő szempár kereszttüzében.

Az emlékek hatására elmosolyodtam, el sem hittem, milyen voltam gyerekként. Egy pimasz, botor kislány, akinek ami a szívén, az a száján.

Természetesen Se Joot könnyedén felvették az ügynökséghez, megkötötték vele a szerződést és megkezdte azt a kemény munkát, amit az idollá válás jelentett. Tánc, ének, gitár, színészet és nyelvórák váltották egymást nap nap után.

Én aznap megkaptam a leszidást a szüleimtől, hogy bementem a céghez anélkül, hogy szóltam volna nekik erről, de nem érdekelt. Boldog voltam, mert úgy éreztem, első látásra beleszerettem Se Jooba.

Továbbra is tartottuk a kapcsolatot, gyakran jártam be a céghez és sok időt töltöttünk együtt. Hol elszórakoztunk, hol megmutatta miket tanult, néha pedig vigasztaltam, mikor úgy érezte, nem bírja már tovább a kínzó munkát. Egymásnak öntöttük ki a szívünket, néha én panaszkodtam az iskolára, hogy bánnak velem a többiek, néhol pedig ő, hogy úgy érzi reménytelenek a dolgok és magányos. Volt köztünk négy év korkülönbség, mégis remekül megtaláltuk a közös hangot.

Mindketten változtunk az idő múlásával. Ő megkomolyodott, egyre jobban és jobban nézett ki, de belül még mindig az a kedves és érzelmes srác volt, akinek megismertem. Én is idősebb lettem és a gyerekes fellángolás, amit kilenc évesen éreztem iránta, egyre csak mélyült és mélyült, míg tényleg szerelmes nem lettem belé. Ezzel együtt pedig rá kellett döbbennem, hogy ő nem tart engem többre, mint egy édes kis húgocska, akire vigyáz és akit megóv. Így a szívem legeslegmélyébe száműztem az érzéseimet és csak élveztem a vele töltött perceket, akármennyire is fájt, mikor a fejem búbját paskolta meg, mint egy kölyöknek. Én csak mosolyogtam rá, mintha semmi baj nem lenne.

Mikor tizenhét éves lett, debütált másik két fiúval együtt alkotva a STAND UP-ot, aminek ő lett a leadere. Nehezen indult be a dolog, de szép lassan egyre nagyobb sikerre tettek szert, hiszen mindegyik tag helyes volt és rettentően tehetséges. Ki ne szerette volna őket?! Egyszer csak pedig azon kapták magukat a srácok, hogy vezetik a slágerlistákat, és percek alatt fogynak el a jegyek a koncertjükre. Együtt örültem velük, de egyre kevesebb időt is tudtunk ezért együtt tölteni, mivel olyan zsúfolt volt a menetrendjük. Néha esténként a lakásukon vártam őket, de csak egy köszönésre futotta tőlük, mert dőltek is be az ágyba a fáradtságtól. Betakartam őket és kicsit összetakarítottam a lakást az ilyen esetekben, majd ott hagytam őket.

De nekem ennyi is elég volt, hiszen láthattam pár perc erejéig azt, akit szerettem, azt a fiút, aki megdobogtatta a szívem csupán a jelenlétével, ezt pedig nagyon sok rajongója nem tehette meg. Így ennyivel is elégedett voltam.

Egészen addig minden remekül ment, míg el nem érkezett az a bizonyos nap…

Az arcomat a kezembe temettem, nem akartam erre gondolni. Nem akartam arra a napra gondolni, az pedig csak fájdalmat okozott, hogy korábban milyen boldog voltam Se Joo oldalán. Mennyire szerettem őt és mennyire vágytam arra, hogy vele lehessek.

Szarkasztikusan felnevettem a sötét és hideg szobában, mint egy rossz filmben.

Most pedig mindent megadtam volna azért, hogy elkerüljem azt a Se Joot, akit egykor az egekig magasztaltam, és aki körül forgott a világom. Azt a Se Joot, akibe szerelmes voltam.

Az, hogy ma újra találkoztunk és láthattam szemtől szemben, lesokkolt. Nem hittem, hogy újra találkozni fogok vele, meggyőztem magamat, hogy nem kell látnom és a sebek, amiket okozott, egyszer csak semmivé lesznek. Hiú ábránd volt, de a remény hal meg utoljára, nem igaz?

Újra látni Se Joot, ugyan felért egy világháborúval a lelkemben, de Kyu Hyun szavai inkább a világvégére emlékeztettek.

Ismerte Se Joot, sőt a STAND UP tagja volt már két éve. A szívem elszorult és úgy éreztem, nem kapok levegőt. Ha So Hara haragudtam, mert elárult, akkor Kyu Hyun iránt mérhetetlen haragot, dühöt és megvetést éreztem.

Egész végig úgy tett, mint aki nem ismer, semmit nem tud rólam és játszadozott velem. De min-den egyes részlettel tisztában volt, mert Se Jootól hallania kellett rólam. Hallania kellett, milyen szánalmas vagyok és ezt kihasználta. Felhasznált a beteges játékához és a bizalmamba férkőzve élvezkedett, hogy milyen egy ostoba, naiv liba vagyok!

Ügyes vagy, Ha Na! A STAND UP két tagja már átvert és megbántott, már csak kettő maradt hátra. De ahogy feküdtem a kanapén, a dühöm kezdett alábbhagyni és a csalódottság, bánat vette át a helyét, ami ezerszer rosszabb volt.

A szemerkélő esőből újra vihar kerekedett, és dörgött, villámlott az ég. Ez pedig eszembe juttatta az együtt töltött éjszakát Kyu Hyunnal. Akkor jöttem rá, hogy vonzódom a fiúhoz és meg is akartam csókolni. Hah!

- Az lett volna a totális vereség! – horkantottam fel, de ironikus hangom mögött fájdalom bujkált. Mert az volt a legszánalmasabb az egész helyzetben, hogy a csók nélkül is annyira fájt az árulása, hogy felért egy vereséggel, kiütés nélkül megnyerte a mérkőzést. Nem kellett a csók, mert így is majd meghasadt a szívem miatta. Mintha darabokra tört volna, egy apró szeget állítottak volna bele, gondosan elhelyezve a leggyöngébb pontra és egy jó nagyot rávágva a kalapáccsal, az egész aprócska szervet egy pillanat alatt porrá zúzták.

A telefonom hangja - a STAND UP-ból Se Joo hangja - rántott ki komor gondolataim közül, persze egyből el is fogott a düh. Meg sem néztem ki hív, csak minél gyorsabban el akartam hallgattatni a fiút, így felvettem.

- Igen?

- Ha Na? Merre vagy? – kérdezte Ki Young aggódva, a háttérben pedig hangos zene szólt, talán a BigBang.

- Mi történik ott? – kérdeztem inkább én.

- Most van az afterparty! – kiabált a telefonba, mintha egy totális idiótával beszélne. – Nam Gil most mondta, hogy elmentél. Mi történt?

- Semmi különös, csak el kellett jönnöm – mosolyogtam a telefonba, elfelejtve, hogy úgysem látja a hamis vigyoromat.

- Ha Na az? – hallottam a vonal túlsó végén So Ha hangját, majd a telefonban szólalt meg újra. – Ha Na, hol az ördögben vagy?!

- Suh Hyungnál – feleltem hirtelen az igazat.

- Micsoda, miért? – értetlenkedett a lány.

- So Ha, nem bírtam ott maradni tovább - nyöszörögtem elgyengülve.

- Mi a baj? Mi történt? – aggódott és követelőzött válaszok után.

- Képtelen voltam újra a szemébe nézni… - haraptam az ajkamba, bár én magam sem tudtam, hogy pontosan kiről beszélek. Se Jooról vagy Kyu Hyunról.

- Kiről beszélsz? – tért rá a lényegre. – Kyu Hyun volt az?!

Elhallgattam, amire hirtelen So Ha azt hitte, hogy beletalált.

- Ezt nem hiszem el, mit csinált?! – támadott nekem a lány, habár nem ellenem irányult a haragja.

- Semmit, nem érdekes! – hátráltam ki gyorsan a témából, mert nem akartam, hogy So Ha vitatkozzon a fiúval miattam. – Hagyd csak!

- Ha Na, mondd el, mi történt, most azonnal! – szinte parancsolta, ezért pedig még inkább ellenálltam a gondolatnak, hogy megosszam a lánnyal a történteket.

- Ha Naval beszélsz? Ő az, ugye?! – ismét egy ismerős hang volt, amibe beleremegtem.

- Pár napig itt leszek Suh Hyungnál, ne aggódjatok! Vigyázzatok magatokra! Szia, So Ha! – ezzel bontottam a vonalat éppen akkor, mikor Kyu Hyun beleszólt a telefonba, valószínűleg kikapva a lány kezéből a készüléket.

- Ha Na…

Gyorsan kivettem az aksit a telefon hátuljából, nehogy újra hívjanak és az asztalra dobtam a ki-hűlt ramen mellé. Az arcom az egyik díszpárnába temettem és küzdöttem az ellen, hogy elsírjam magam. Ez semmiség! Megígértem, hogy nem fogok sírni semmiségek miatt, soha többet! Ez sem-miség ahhoz képest! Nagylány vagy már, fiúk miatt nem kellene egyetlen könnycseppet sem ejtened! Mégis az ajkamba kellett harapjak, a körmeimet pedig a karomba vájtam, hátha a fizikai fájdalom eltereli a figyelmem arról, ami a lelkemben zajlott.

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem így mozdulatlanul, küzdve az érzéseimmel, mikor végre magába fogadott az édes sötétség és elaludtam.

***

Tojásrántotta illatát éreztem és hallottam a sercegését a serpenyőben. Mégis hogy lehet ez? So Ha elég meredek dolgokat tud kitalálni, de azért erre nem számítottam tőle: a szobában nekiállni sütögetni.

Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, mit csinál, de egészen máshol voltam, mint amire számítottam. Erre pedig eszembe jutott, hogy mi is történt tegnap és az a kevés kis jókedvem, ami volt, elpárolgott, mintha nem is létezett volna. Tompa sajgást éreztem a mellkasomban és még mindig fojtogató volt rágondolnom a fiúkra.

- Bocsi, ha felébresztettelek! – nézett rám bűnbánóan Chun Ja a konyhából.

- Semmi baj - görbült felfelé a szám, de csak pár másodperc erejéig.

- Szereted a tojásrántottát, ugye? – kérdezte a nő, miközben zöldségeket aprított fel.

- Persze – felálltam és odasétáltam. – Segíthetek valamiben?

A hangom kicsit rekedtes volt, ezért töltöttem egy pohár vizet magamnak.

- Hagyd csak, mindjárt kész leszek! – tessékelt arrébb. – Ülj csak le!

Nem ellenkeztem, de úgy gondoltam, nem illendő csak üldögélnem, míg ő főzőcskézik, így addig megterítettem az asztalt. De mikor ezzel elkészültem, valahogy úgy éreztem, az egész életem céltalanná vált, nagyot nyelve leültem inkább és tovább tökéletesítettem a teríték elhelyezését. De ez sem tartott sajnos túl sokáig.

- Biztos nem tudok segíteni valamiben? – néztem Chun Jara, mintha az életem függne a válaszától, ami valószínűleg neki is szemet szúrt. Így a szemöldökét ráncolva nézett körbe, milyen feladatot tudna rám sózni még.

- Elmosogathatsz, ha szeretnél.

Hálásan lélegeztem fel és egyből nekiálltam.

- Hol van Suh Hyung? – kérdeztem érdeklődve.

- Zuhanyozik, de nemsokára már végeznie kellene - mondta, de itt a beszélgetés valahogy meg-akadt. Idegesnek tűnt és túl sokszor tekintgetett a fürdőszoba felé, mintha félt volna velem egy helyiségben lenni. Mintha többszörös sorozatgyilkossal lenne dolga, de a csend számomra is kellemet-len volt, így nagyon törtem a fejem, hogy mondjak valamit.

- Nem is mondtátok, hogy már összeköltöztetek – nyögtem ki nagy nehezen.

- Öhm, hát igen. Talán három hónapja már, végül is ki kell próbálni az új autót is, mielőtt megvennéd – mosolygott a nő, amin kuncognom kellett, még annak ellenére is, hogy egyáltalán nem voltam vicces kedvemben.

- Ezt nem adom tovább Suh Hyungnak, ha nem baj - néztem a nőre, aki kicsit leeresztett, miután látta, hogy nem fogom leharapni a fejét, míg nem figyel.

Ezt a pillanatot választotta Suh Hyung és kilépett a fürdőből. Meglepődve konstatálta, hogy mindketten a konyhában sürgölődünk.

- Sziasztok! – köszönt és odalépett Chun Jahoz. Egy gyengéd csókot lehelt az ajkaira, mire el kellett fordulnom. Nem azért, mint legutóbb; nem azért, mert zavarban voltam, hanem mert túl fájdalmas volt látni, milyen boldogok. Átkoztam magam, amiért ilyen rosszindulatú vagyok és önző, hogy csak magamra gondolok, de nem akartam látni ezt a jelenetet. Most nem, ma nem.

- Te sem maradsz ki, ne aggódj! – lépett mellém Suh Hyung, átkarolt és a fejem búbjára nyomott egy puszit mosolyogva.

- Hé! – bújtam ki a karjai közül és éreztem, hogy vér szökik az arcomba, de melegség öntött el és egy apró mosoly kúszott az arcomra.

- Remek az illata – szagolt bele a levegőbe a férfi és hátulról átölelte Chun Ja derekát, így ismét elszorult a szívem a látványtól, és inkább a mosogatásra koncentráltam. – Mikor lesz kész?

- Csak pár perc - nevetett a nő. – Most már üljetek le!

Követtük az utasítását és lehuppantunk a nagybátyámmal az asztalhoz. Mindketten Chun Jat figyeltük, míg vártunk.

Elgondolkodtam, egyikük sem kérdezte meg, miért vagyok itt, vagy hogy kerültem ide tegnap este, egyszerűen elfogadták a dolgot. Chun Ja végül egy nagy tányérra helyezte a tojásrántottát, rengeteg zöldséggel és még kimchit is rakott mellé, hátha valakinek megjönne hozzá a kedve.

- Tudom, hogy nem egy szokásos reggeli, de remélem, megfelel – dörzsölte meg a nő a karját idegesen. – Nem volt időm vásárolni a héten, túl sokat készültünk az évzáróra.

Elharapta a mondatot és félénken Suh Hyungra pillantott.

- Jó étvágyat! – húztam hatalmas mosolyra a számat, elfedve mennyire felkavart már csak az év-záró említése is. Vettem egy nagyobb tojástekercset a tányérról és jóízűen bekaptam.

- Nagyon finom! – vigyorogtam teli szájjal, de nem néztem a szemükbe.

Ők is nekiálltak enni és csendben fogyasztottuk el a reggelit. Utána felajánlottam, hogy elmosogatok, ugyan Suh Hyung nem akarta, de nem engedtem neki. Chun Javal addig letelepedtek a kanapéra összebújva és a tévét nézték, de hallottam, hogy sutyorognak. Azt hitték, nem hallom, mert szól a tévé, bár a pontos szöveget tényleg nem értettem. Mikor végeztem a mosogatással, az egyik fotelben húztam meg magam, de annyira kínos és feszült volt az egész helyzet, hogy nem bírtam már tovább. Ha én nem hozom fel, akkor nekik nem lesz merszük megtenni, akármennyire is kíváncsiak.

- Sajnálom, hogy csak így beállítottam előzetes bejelentés nélkül – a tévét néztem, miközben beszéltem.

- Semmi gond, örülünk, hogy itt vagy – mondta a nagybátyám lágyan, ami igaznak is tűnt.

- Azt is tudod, hogy miért vagyok itt, nem igaz?

- Azt hiszem – láttam a szemem sarkából, hogy bólint.

- El akartad mondani, hogy ott lesz az évzárón? – fagyott meg a levegő a kérdésem után.

- Igen – válaszolt tömören.

- Mikor?

- Egyszer az autóban, mikor vacsorázni mentünk, másodszor pedig mielőtt felmentél a színpadra – végül a szemébe néztem és tudtam, hogy nem hazudik. Suh Hyung soha nem hazudna nekem, még akkor sem, ha tudja, hogy az igazság csak bántani fog. Ezért pedig tiszteltem és szerettem.

- Találkoztál vele, igaz?

Csak bólintottam.

- Tudtad, hogy Kyu Hyun is a STAND UP tagja, ugye? – néztem rá.

- Igen – annyira sejtettem, így utólag már világos volt a célozgatása, hogy furcsállja a barátságomat a fiúval. – Azt hittem elsőnek, hogy tudod, aztán rá kellett ébredjek, hogy fogalmad sincs róla. Nem tudtam, mit tegyek, ha elmondom az a baj, ha nem, akkor meg az…

Teljesen védekező volt és magyarázkodott, holott egyáltalán nem hibáztattam. Az egyedüli, akire haragudtam és utáltam, az Kyu Hyun volt.

- Semmi baj! - intettem le egy halvány mosollyal. – Nem tehettél semmit ebben a helyzetben.

- Viszont amit mondtam az ünnepségen, komolyan gondoltam – hajolt előre a kanapén ülve és a szemembe nézett. – Ha nem akarsz, nem kell visszamenned az Akadémiára.

Ahogy láttam a határozott tekintetét, hirtelen nem tudtam mit felelni rá, pont mint az ünnepségen. Fogalmam sem volt, mit akarok valójában. Ha ott hagyom az Akadémiát, mit fogok csinálni? Hol fogom azt csinálni? Tulajdonképpen nincs semmiféle képesítésem, szakmám, semmim. Csak egy egyszerű érettségi volt a kezemben, azzal pedig nem sokra mentem.

- Nem tudom, hogy mit akarok… - vallottam be végül, lehajtva a fejem.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Chun Ja félénken, csak értetlenül bólintottam, nem kell engedélyt kérnie tőlem a saját lakásában, hogy megszólalhasson. – Élvezted, hogy a színpadon lehetsz?

Elképedve bámultam rá a kérdése hallatán. Mit akar ez jelenteni? Élveztem-e, hogy a színpadon állhattam?

- Nem tudom, mire gondolsz - habogtam össze-vissza.

- Ha Na… - nézett rám a nő azzal a bizonyos tekintettel, hogy nem tudom átverni őt, átlát rajtam. – A táncot egyértelműen élvezted, amilyen boldog voltál utána, a nézők közül láttam a mosolyodat, még soha nem voltál olyan felszabadult, mint akkor. A kifutón úgy mozogtál, mint egy hivatásos modell, remek voltál. Az ének… Nem is tudom, mit mondhatnék, ami leírja, milyen érzés volt hallgatni téged. Amint megszólaltál, egy hang sem hagyta el senki száját, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt és nézett. A fájdalmad mindenkit meghatott, mindenki úgy érezte, hogy a szíved tárod ki nekünk.

Kerültem Chun Ja fürkésző szemeit, ahogy arról beszélt, milyen nagyszerű is vagyok.

- Még senkit nem hallottam az Akadémián így énekelni, aki ilyen hatással lett volna a közönségre, senki nem nyűgözött le még ennyire, mint te tegnap este – rázta a fejét, mint aki maga sem hiszi el, amit mond. – Azt hittem, Suh Hyung túloz azzal, milyen jól énekelsz, de egyáltalán nem így volt. Az egyedüli, aki ennyire lenyűgöző és ennyire jó volt, az Kim Doo Rim.

Erre rákaptam a tekintetem, elhűlve a szavaktól, amiket kiejtett a száján.

- Igen, Ha Na – nyugtázta együtt érzően a nő. – Az édesanyád.

- Nem – intettem nemet a fejemmel magabiztosan. – Meg sem közelítem őt.

- Ahogy a színpadon álltál, rá emlékeztettél – suttogta Suh Hyung, mire elszorult a torkom.

- A lényeg az, Ha Na, azt akarom mondani, hogy ha te nem kerülsz be az iparba, akkor úgy érzem, értelmetlenné válik, hogy az Akadémián dolgozom – tért rá arra Chun Ja, amit már a kezdetek óta mondani akart. De csak egy bamba tekintetet és egy eltátott szájat kapott válaszul.

- N-ne ess túlzásokba! – találtam meg végül a hangom nagy nehezen. – Csak egy egyszerű dal volt, nem volt benne semmi különleges. A táncot pedig a fiúk tették olyan nagyszerűvé, a bemutatón meg csak Ki Young ruhája miatt néztem ki olyan gyönyörűen!

Riadt hangomra a két felnőtt összenézett.

- Egyik sem az én érdemem volt - álltam fel és a konyhába sétáltam, hogy töltsek egy pohár vizet magamnak, mert a szám teljesen kiszáradt és addig is kezdtem valamit a kezeimmel és nem tördeltem őket idegesen.

- Miért ilyen nehéz elfogadnod? – kérdezte Suh Hyung érdeklődve és kíváncsian. – Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy tehetséges vagy?

- Mert nem anya vagyok! – tört ki belőlem végül és lecsaptam a poharat a pultra, mire az dara-bokra tört.

- Ha Na! – kiáltottak fel egyszerre és mindketten hozzám siettek. A törött szilánkok két helyen megvágták a tenyeremet és a vér élénkvörös csíkokban folyt végig a bőrömön. Nem is éreztem, mintha semmi sem történt volna és a fájdalom hiánya meglepett.

- Jézusom! – rémült meg Chun Ja és egyből egy konyharuhába csavarta a kezem. – Vidd innen Ha Nat, majd én feltakarítom!

- Óvatosan! – Suh Hyung kivezetett a konyhából és leültetett a kanapéra. Besietett a fürdőbe és egy elsősegély dobozzal tért vissza. Kerültem a tekintetét és inkább az ablakon bámultam kifelé, míg ő szótlanul ellátta a sebeket a kezemen.

Így nekem is volt időm átgondolni, mit is mondtam az előbb. Nem is értettem, mik csúsztak ki a számon, csak az első dolgot böktem ki, ami az eszembe jutott. És pontosan ezért gondoltam azt, hogy igaz volt.

- Nem kellene hozzá hasonlítanod magad – fogta meg a kezem a férfi és a tenyerével maga felé fordította az arcom, hogy ránézzek. – Nem vagy Doo Rim és ez így van rendjén. Az édesanyád tényleg egyszerűen csodálatos volt, nem véletlenül imádta az egész ország őt. De te így vagy tökéletes, nem kell olyannak lenned, mint ő. Saját személyiséged és egyedi stílusod van, ami lehet ugyanolyan jó, mint az övé volt, természetesen kemény munkával és kitartással – mosolygott rám gyengéden. – De ne hozzá mérd magad, nem várhatod el magadtól, hogy húsz évesen olyan legyél, mint ő volt a karrierje csúcsán!

Amiket mondott, ahogyan mondta, mindegyik a szívem mélyébe hatolt. Négy éve nem beszéltem anyáról, négy éve senkivel sem osztottam meg a gondolataimat róla. Suh Hyung azokat a szavakat mondta, amiket a saját apámnak kellett volna. Neki kellett volna megnyugtatnia és vigyáznia rám! De nem, ő nem tette.

- Amúgy is, szerinted kitől örökölted azt, hogy ilyen tehetséges vagy? – kérdezte letörölve egy kiszabadult könnycseppet az arcomról.

A férfi nyakába vetettem magam, nem törődve semmivel és senkivel, aki ugyan meglepődött a hirtelen kirohanásomon, de magához szorított.

- Szeretlek! – szipogtam a sírással küszködve. – Sajnálok mindent, amit korábban mondtam! Tévedtem!

A vállába fúrtam az arcomat és szorosan öleltem. Hogy kételkedhettem egy percre is ebben a férfiban?! Elszégyelltem magam minden egyes bántó szóért, amit hozzá intéztem korábban. A nagybátyám mindig is a legjobbat akarta nekem, már a kezdetektől fogva, csak én túlzottam vak voltam hozzá, hogy észrevegyem. Túlzottan elhomályosította a látásomat a düh és az önzésem, hogy csak magammal törődtem és figyelembe sem vettem, hogy mit érezhet Suh Hyung. A nagybátyám jobban törődött velem, mint a saját apám! Suh Hyung…

- Ha Na, semmi gond! – veregette meg a hátam a férfi.

- Bocsi! - megtörölve a szemeimet, elengedtem pár perccel később. – Ez nem az én napom.

Mondtam neki a kezemet mutatva.

- Ha Na, van még valami, amiről szeretném, ha tudnál – nézett rám Suh Hyung komolyan, mire csak fáradtan sóhajtottam.

- Mondd csak, nem lehet már ennél rosszabb!

- Se Joo nem csak az évzáróra jött el – mondta nyugodtan és artikulálva a férfi, hogy biztos legyen benne, hogy megértem, amit mond. – Az egész STAND UP a kollégiumban fog tölteni pár hetet a szünetben, a két félév között.

Oké, azt hiszem, újra kell gondolnom a rosszabb fogalmát az életemben, mert lassan egyenlő lesz a borzalmassal…