23. Fejezet

A múlt szellemei 

Ahogy a neve elhagyta a számat, mintha megállt volna az idő. Megdermedve bámultam rá és nem hittem a szememnek. Annyira reménykedtem benne, hogy megőrültem. Megőrültem és hallucinálok. Csak ez lehetett az egyetlen értelmes magyarázat arra, hogy Se Joo miért van itt, miért álldogál csupán három méterre tőlem teljes valójában.

A múltkori esetről azt hittem, csak egy véletlen, csak egyszeri alkalom, hogy többször nem kell látnom és nem fogok vele összefutni ismét. Hát ennél nagyobbat azt hiszem, nem is tévedhettem volna.

Lihegve figyeltem, remegett a lábam és a körmömet a tenyerembe vájtam. Az állkapcsom meg-feszült, ahogy a tekintetünk találkozott. Miért? Miért kell így megkeseríteni az életemet?! Olyan nagy Dél-Korea, Seoulról nem is beszélve, de nem tudom elkerülni a fiút? Olyan nagy kérés lenne?! Talán csak a piaci találkozásnak köszönhető az, hogy nem borultam ki és rohangáltam fel-alá az étkezdében a hajamat tépve. Ehelyett csak néztem és nem tudtam megszólalni, egy hang sem jött ki a torkomon.

Aztán szép lassan, mint az egyre gomolygó füst, úgy rémlettek fel bennem az emlékek. Egyesével utat törtek a felszínre, erővel minden eddigi ellenállásomat áttörték és nem maradt más, csak az emlékek tengere, amely elnyelt, magába szippantott. Fulladoztam tőlük, mert nem akartam tudomást venni róluk, figyelmen kívül akartam hagyni őket, de ezzel pont az ellenkezőjét értem el. El-árasztottak.

Ahogy jobban megnéztem Se Joot, alig változott valamit azóta, hogy utoljára láttam négy éve, azon a napon. Pontosan olyannak tűnt, mint amilyennek az emlékeimben élt. Magas volt, pontosan száznyolcvanhárom centiméter, vékonyabb és izmos, mint a legtöbb idol Dél-Koreában. Az átlaghoz képest kicsit sötétebb bőrszíne volt, nem egy hófehérke, de ettől csak még egzotikusabbnak számított a rajongók körében, ha nem volt elég az, hogy alapvetően egy görög istenre emlékeztetett. Az arca lágy vonalakból állt, vastagabb ajkai, csokoládébarna szemei és ébenfekete rövidebb haja volt, amit stílusos összevisszaságba rendezett. Nem volt túl gyakori nála, de ezúttal egy egyszerű fekete öltönyt viselt, világoszöld inggel és egy csíkos nyakkendővel. A nyakkendőn egymást váltották a sötétzöld, fehér és almazöld színek.

Volt képe felvenni azt a nyakkendőt, amit tőlem kapott?! Ennek hatására minden önuralmamat elveszítettem, nem bírtam tovább állni a tekintetét és száznyolcvan fokos fordulattal megindultam az ellenkező irányba. Túlzottan sebezhetőnek éreztem magam, a korábbi dal felszakította az alig behegedt sebeket, nem voltam kész még Se Jooval is találkozni és beszélni. Egyszerűen csak menekültem, mert féltem, mit fogok mondani neki, féltem attól, hogy milyen szavak fogják elhagyni a számat.

- Ha Na!

- Hyung!

Erre viszont megtorpantam. Ugye rosszul hallottam? Mondd, hogy csak félrehallottam!

Szemöldök ráncolva, aggodalmas pillantással fordultam vissza, tudtam, hogy hiba, tudtam, hogy meg fogom bánni. De minél inkább azt diktálta az eszem, hogy fussak és ne is törődjek ezzel, a szívem mégis határozottan visszautasította ezt a gondolatot.

Kyu Hyun átölelte Se Joot, aki viszonozta azt. Mi-mi ez?!

- T-ti is-ismeritek egymást? – a hangom nem is emlékeztetett a megszokottra, inkább egy haldokló hörgését idézte fel.

Kyu Hyun átkarolta Se Joo vállát és odahúzta hozzám a fiút, akinek az arckifejezése nem árult el semmit, a tekintetét pedig kerültem, nem bírtam egyszerűen a szemébe nézni.

- Kim Se Joot valószínűleg ismered, hiszen a STAND UP leadere – vigyorgott rám Kyu Hyun. Hát hogy ne ismerném a fiút?! - De mondtad, hogy csak az első három albumukat hallottad, így ezért nem tudtad, hogy én ki vagyok.

- Micsoda? – ejtettem ki alig hallhatóan.

- Két éve csatlakoztam a bandához, gitározok és énekelek – mosolygott büszkén a fiú.

Hogy micsoda?! A kezem a fejemhez kaptam, nekem ez túl sok volt. Próbáltam feldolgozni az információkat.

- Ha Na? – nyúlt a kezem után Se Joo, de szinte úgy rántottam el az útjából, mintha tűzhöz értem volna, és éreztem, hogy haragos és dühös kifejezés kúszik az arcomra. A fiú először megdöbbent, majd lehajtotta a fejét, mint aki pontosan sejtette, hogy ez fog történni és ugyan bántotta, de még-sem haragszik érte. Ez pedig csak még jobban kihozott a sodromból.

Ekkor ugrott be valami, ami felett az előbb olyan könnyedén elsiklottam.

- Ha a STAND UP tagja vagy, akkor te ismertél engem? – néztem Kyu Hyunra, mintha szellemet látnék. Ez nem lehet igaz!

- Tessék? – adta az ártatlant a fiú és közelebb lépett hozzám, mire én hátráltam egyet, amit megdöbbenve konstatált. – Ha Na?

- A kezdetektől fogva tudtad, hogy ki vagyok és csak ezért volt ez az egész? – szűrtem a fogaim között. – Ezért játszottad meg a jó és kedves fiút?!

A vérnyomásom az egekbe szökött és úgy éreztem, minden szétesik. Minden, amiről azt hittem, hogy tökéletes most az egyszer, pillanatok alatt darabokra hullott.

- Ha Na, mégis mi…

- Ha Na, félreért…

- Elég! – hallgattattam el mindkét fiút, egyikük magyarázkodására sem voltam kíváncsi, egyikük hangját sem akartam hallani, egyiküket sem akartam látni. Hátat fordítottam és egyenesen Ki Yo-ungnak ütköztem.

- Minden rendben, Ha Na? – nézett rám ijedten a lány, nem tudom, hogy milyen látványt nyújthattam, de egyértelműen nem lehetett túl biztató.

- Igen – vágtam rá egyből és elsiettem mellette. Reméltem, hogy senki sincs mögöttem, senki sem követ. A földet bámulva kisiettem az étkezdéből, egyenesen a koleszbe. Kulcsra zártam az ajtót magam mögött. Zihálva fel-alá sétáltam a szobában és próbáltam összeszedni a gondolataimat, de mintha mind valami síkos anyaggal lettek volna borítva, kicsusszantak az ujjaim közül és mindannyiszor annál a gondolatfoszlánynál kötöttem ki, hogy Se Joo visszatért.

Valakire szükségem volt, még ha nem is mondok el neki semmit, akkor is jó lett volna valaki tár-saságában lenni, egyszerűen csak élvezni, hogy nem vagyok egyedül, így megakadályozva, hogy maga alá temessen ez a tengernyi érzelem, ami bennem tombolt, akár egy soha nem múló vihar.

So Ha ágyára esett a pillantásom. Igen, talán a lány segíthetne! Aztán eszembe jutott, hogy ő volt az, aki elárulta az egész Akadémiának, hogy ki vagyok, emellett mindig is Kyu Hyun ellen volt, így féltem, hogy csak azt hallgathatom majd tőle, hogy ő megmondta. Megmondta, hogy a fiú meg fog bántani. Azt hittem, megbocsátottam So Hanak, azt hittem, túl vagyok ezen az egész beárulás dolgon, de most mégsem tudtam volna a lány szemébe nézni. Először ő, aztán Se Joo, most meg kiderült, hogy még Kyu Hyun is.

- A fenébe! – kiáltottam fel hangosan és lehuppantam az ágyamra tehetetlenül.

El kell tűnnöm innen, nem maradhatok itt egyetlen percre sem! Fogtam az egyik nagyobb váll-táskámat és belegyömöszöltem pár napra való ruhát és néhány fontosabb cuccomat, felvettem a kabátomat és szinte feltéptem az ajtót, mikor kiléptem a szobából.

A lábamat kapkodva, félve, hogy valaki meglát, siettem át az aulán. De a bokám megbicsaklott abban az ostoba magas sarkúban és elestem, jól bevágva a térdem.

- Ha Na! – ahogy meghallottam a nevem, azt kívántam, bár elnyelne a föld, bár eltűnnék abban a pillanatban. De meglepetésemre Nam Gil sétált oda hozzám, majd leguggolt elém.

- Jól vagy? – nézett rám szemöldök ráncolva, aztán alaposabban is végigmért és nem tetszhetett neki az, amit látott. – Mi történt? Mi ez a nagy táska? Hova készülsz?

Először hálát éreztem Nam Gil iránt, ő volt most az egyike azoknak, akikkel szívesen beszéltem. Nem tehettem róla, de a nyakába vetettem magam és szorosan megöleltem. Benne bíztam, ő nem tett semmi olyat ellenem, amivel megbántott volna és most ennyiért is hálás voltam.

- Mi a baj? – tolt el magától nagy nehezen a fiú, vörös volt az arca és zavarban volt, de aggódott értem. Ezt tisztán láttam a ráncokból, amik a homlokát keresztezték.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá gyengéden, de a szám sarka mégis lefelé görbült. – Kérlek, mondd meg a többieknek, hogy el kellett mennem!

- Micsoda, miért? – ragadta meg a karomat a fiú és felsegített, de nem engedett el.

- Nem… nem tudok most itt maradni. El kell tűnnöm – kerültem a tekintetét és lefejtettem az ujjait rólam.

- Hova akarsz menni?! – nézett egyik szememből a másikba.

- Biztos helyre, nem lesz semmi bajom – mondtam, majd ott hagytam az aggodalmával és a bennragadt, megválaszolatlan kérdéseivel együtt.

Ahogy kiléptem a főépületből az udvarra, megcsapott a hideg szél és a szemerkélő eső. Tudtam, hogy hova akarok menni, tudtam, hogy minden nézeteltérésünk ellenére vele akartam lenni. Minden haragos szóváltásunk ellenére, tudtam, hogy nála nyugodtan elidőzhetek és vigyázni fog rám.

***

Ahogy beléptem Suh Hyung lakásába, nosztalgikus érzések árasztottak el. Mióta az Akadémia igazgatója lett, azóta itt lakott, egy gangnami felhőkarcoló tizenhatodik emeletén egy kis lakásban. Nem a felsőkategóriások közé tartozott, de azért nem is egy kis átlagos hely volt, amit mindenki meg tudott fizetni. Az előszobában ledobtam a táskámat és levettem a sáros magas sarkút. Az esőben ugyanis nem igazán figyeltem, hova is lépek és nem egy pocsolyába belegázoltam idefele jövet, de a ruhát, amit Ki Young készített, csodával határos módon sikerült nem tönkretennem. Vizes és koszos lábbal vánszorogtam be a nappaliba. Felkattintottam a lámpát és egyből meglepetés fogadott.

Mikor megérkeztem Seoulba, akkor csak ide hozatták a bőröndjeimet, így tulajdonképpen be sem tettem a lábam a lakásba, mióta a városba költöztem. Nem tévedtem korábban és jó megérzésem volt Chun Jaról és Suh Hyungról. Már együtt éltek. A nappaliban a képeik sorakoztak az egyik komódon. Közelebb lépkedtem és jobban szemügyre vettem őket. Igen hétköznapiak voltak, de mégis mindegyik örömöt sugárzott, a lakásban, egy fagyizóban vagy egy parkban készültek. De voltak képek a családunkról is, a bátyámról és rólam gyerekkorunkban, apámról és Suh Hyungról és ott volt az esküvői kép anyáról és apámról is. Felvettem a kezembe és közelebbről megnéztem. Végigsimítottam anya arcán, olyan boldognak tűnt akkor. Biztos életének egyik legszebb pillanata volt az esküvő, nagyon reméltem, hogy nem tévedtem ezzel kapcsolatban. Visszatettem a helyére - a vékony porrétegnek köszönhetően, ami az egész komódot betakarta, könnyedén sikerült a művelet-, mintha hozzá sem értem volna.

A lakás hasonló volt Kyu… Ahhoz, amiben korábban jártam. A nevét sem tudtam kiejteni, még a gondolataim között sem.

A nappali közös térrészben volt a konyhával, innen nyílt a fürdő, hálószoba és egy vendégszoba is. A lakás melegséget árasztott és úgy éreztem végre hazaértem, ez a hely volt az, amit az otthonomnak tartottam évek óta. A táskámat magamhoz véve elmentem a fürdőbe, rám fért egy forró vizes zuhany, de ahogy megláttam magam a tükörben, lefagytam.

Az esőben a hajam elázott, a sminkem elmosódott, fekete csíkok futottak le az arcomon. De nem is ez volt a legrémisztőbb, hanem a tekintetem. Teljesen élettelenek voltak, mintha vakon bámultam volna a világba. Inkább el is fordítottam a szemem a tükörképemről.

A zuhany jót tett, tisztának éreztem magam, megszabadultam a sminktől, a sok hajlakktól és egyéb bizgentyűktől, amiket Ki Young rákent a hajamra. Felvettem egy melegítőt és a konyhába vonszoltam megfáradt testemet. Az egyik szekrényben kutatva felleltem egy rament, amit megfőztem és végül letelepedtem vele a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét, hogy addig se kelljen csendben ülnöm a gondolataimmal. Kerestem egy mesecsatornát és ott hagytam a tévét, az volt a legkevésbé veszélyes jelen pillanatban. Nem láthattam senki olyat, akit nem akartam, senki olyat, akit a föld mélyére kívántam most.

Azt hittem, éhes vagyok, de csak két falat ment le a torkomon, aztán leraktam a tányért az asztalra. Az ülőgarnitúra karfájára volt egy pléd borítva, amivel betakaróztam, majd összehúzva magam a kanapé sarkában a tévét bámultam.

A képernyőt néztem és követtem Bart Simpsont az egyik iskolai ballépése során, de a gondolataim egészen máshol jártak. Akármennyire is próbáltam nem gondolni rá, akármennyire is kerültem a témát, minduntalan visszatértem a korábbi eseményekhez.

Felrémlettek az emlékek Se Jooról. Se Joo…

Jól mondta Kyu Hyun, Se Joo a STAND UP leadere, vagyis vezetője volt, akit már több mint tíz éve ismertem. Gyerekként találkoztam vele először, elég furcsa és egyben érdekes módon. Talán kilenc éves lehettem és a P.S. Entertainment épületében rohangáltam fel-alá, anyát kerestem, mert meg akartam neki mutatni, hogy mit csináltunk az iskolában. Egy origamiból hajtogatott csillagot hordoztam a tenyeremen, mintha a világ legnagyobb kincse lett volna.

A nagy sietségben nekifutottam egy férfinak az egyik éles kanyar után, aki még rá is lépett a papír csillagomra, mikor elejtettem és bocsánatkérés nélkül hagyott ott, mit sem törődve velem. Ezután sírva futottam a folyosókon, mikor az egyik ajtó mögül fura hangokat hallottam, majd szipogva és a könnyeimet törölgetve, érdeklődve lépkedtem oda lábujjhegyen.

Benyitottam, a lehető leghalkabban és bedugtam fejem a résen. Egy vézna, alacsony fiú állt a mosdóban a tükör előtt. Egy gitár volt a kezében és énekelt. Olyan angyali hangja volt, ami leginkább egy lányéra emlékeztetett, mintsem egy fiúéra. Rövid, fekete haja az égnek meredezett, az iskolai egyenruháját viselte.

Már akkor megfogott. Az egyszerű, könnyed stílusával, a hangok lágyan hagyták el a száját, nem is kellett megerőltetnie magát, hogy tisztán énekeljen. Mikor befejezte, a mosdókagyló szélére támaszkodott és szembenézett a tükörképével. Határozottan a saját szemébe meredt.

- Hajrá, Se Joo, menni fog! Semmi sem állhat az utadba! – bár hangja megremegett és egy hangosat nyelt, amit még az ajtóból is hallottam.

- Se Joo oppa szuper lesz! – kiáltottam oda neki, amint beléptem a fiú WC-be.

- Istenem! – ugrott egyet ijedtében a fiú és a mellkasához kapott. Ahogy felém fordult, meglepetéssel a szemében mért végig, de én csak mosolyogtam rá, mintha nála csodálatosabbat még nem láttam volna életemben. – Hát te meg mit keresel itt? Tudod, hogy ez a fiú WC?

- És? – rántottam a vállamon nemtörődöm módon, de közben odaléptem a fiúhoz és a gitárját kezdtem szemügyre venni. Elég kopottnak és réginek tűnt. – Nem túl szép a gitárod, Oppa…

- Hé, ha nem tetszik, akkor ne nyúlkálj hozzá! – húzta el a kezem ügyéből sértődötten, de én csak mosolyogtam még mindig rajta.

- De a hangod nagyon szép! – bökdöstem meg a kezét, ami a gitárját védte tőlem.

- Öhm... – habogott tiszta pirosan, amit annyira cukinak találtam. – Köszi!

- De miért a WC-ben énekelsz? Ott vannak direkt a termek rá – néztem rá félrebillentett fejjel értetlenül.

- Nem használhatom azokat – sütötte le a szemét a fiú.

- Miért?

- Mert nem dolgozom itt – Se Joo szomorúnak tűnt, mikor kimondta ezeket a szavakat, ezért ösztönösen megfogtam a kezét, mire döbbenten nézett le rám. – De itt fogok majd!

Határozottan jelentette ki, de a bizonytalanság ott volt a hangjában.

- Hogyan?

- A meghallgatáson sikeres leszek, bekerülök az újoncok közé és debütálni fogok egy szuper banda tagjaként! – jött lázba, csillogó szemekkel.

- A meghallgatásra jöttél? – vált minden világossá számomra.

- Te is? – nézett rám ferdén.

- Dehogyis! – legyintettem nevetve, nekem akkoriban meg sem fordultak ilyen dolgok a fejemben. Csak a játékokkal és a barátaimmal foglalkoztam. Egy kilenc éves kislánynak ennél többre nem volt szüksége.

- Hogy hívnak? – kérdezte kicsit barátságosabban Se Joo tőlem, mintha felengedett volna a feszültség a szívében.

- Ha Na! Örülök a találkozásnak, Se Joo! – hajoltam meg előtte elegánsan, amire kaptam a fiútól egy gyönyörű mosolyt. Ez volt az első alkalom, hogy megdobbant a szívem egy fiú miatt, az első alkalom, hogy ezzel a furcsa érzéssel telt meg.

- Jaj, már ennyi az idő?! – rémült meg a fiú a karórájára pillantva, és kirohant mellettem a mosdóból, de nem hagytam magára, követtem.

- Hova mész? – nagyon kellett szednem a lábam, hogy tudjam vele tartani a lépést.

- A meghallgatásra! – kiáltott hátra a válla felett és lefékezett a folyosón egy fehér ajtó előtt, ami nyitva volt. Bent körülbelül húsz gyerek üldögélt idegesen. Vegyesen fiúk, lányok, idősebbek és fiatalabbak. Mindannyiukat egy cél vezérelte, hogy egy nap sztárok, idolok lehessenek.

Se Joo idegesen torpant meg az ajtóban. Félelme egyre jobban kiütközött az arcán és remegett a keze.

- Oppának sikerülni fog! – húzogattam meg a zakója ujját, hogy rám figyeljen. – Sokkal jobban énekelsz, mint akik szoktak jönni.

- Tessék? – lepődött meg ismét a fiú.

- Oppa a legjobb! – nevettem rá és megöleltem. – Ez szerencsét fog hozni!

A kezébe nyomtam az origami csillagot, amit egy cipő lábnyoma díszített, hála annak a nagyon kedves férfinak, aki rálépett.

- Ezzel meg mi történt?

- Szerencsét fog hozni! – hajtogattam meggyőződéssel és elkezdtem befelé tolni a fiút.

- Mit csinálsz?! – rémüldözött, de csak ment előre.

- Én vagyok Oppa első számú rajongója, ne felejts el! – kiáltottam, miközben kifelé szökdécseltem a teremből, húsz figyelő szempár kereszttüzében.

Az emlékek hatására elmosolyodtam, el sem hittem, milyen voltam gyerekként. Egy pimasz, botor kislány, akinek ami a szívén, az a száján.

Természetesen Se Joot könnyedén felvették az ügynökséghez, megkötötték vele a szerződést és megkezdte azt a kemény munkát, amit az idollá válás jelentett. Tánc, ének, gitár, színészet és nyelvórák váltották egymást nap nap után.

Én aznap megkaptam a leszidást a szüleimtől, hogy bementem a céghez anélkül, hogy szóltam volna nekik erről, de nem érdekelt. Boldog voltam, mert úgy éreztem, első látásra beleszerettem Se Jooba.

Továbbra is tartottuk a kapcsolatot, gyakran jártam be a céghez és sok időt töltöttünk együtt. Hol elszórakoztunk, hol megmutatta miket tanult, néha pedig vigasztaltam, mikor úgy érezte, nem bírja már tovább a kínzó munkát. Egymásnak öntöttük ki a szívünket, néha én panaszkodtam az iskolára, hogy bánnak velem a többiek, néhol pedig ő, hogy úgy érzi reménytelenek a dolgok és magányos. Volt köztünk négy év korkülönbség, mégis remekül megtaláltuk a közös hangot.

Mindketten változtunk az idő múlásával. Ő megkomolyodott, egyre jobban és jobban nézett ki, de belül még mindig az a kedves és érzelmes srác volt, akinek megismertem. Én is idősebb lettem és a gyerekes fellángolás, amit kilenc évesen éreztem iránta, egyre csak mélyült és mélyült, míg tényleg szerelmes nem lettem belé. Ezzel együtt pedig rá kellett döbbennem, hogy ő nem tart engem többre, mint egy édes kis húgocska, akire vigyáz és akit megóv. Így a szívem legeslegmélyébe száműztem az érzéseimet és csak élveztem a vele töltött perceket, akármennyire is fájt, mikor a fejem búbját paskolta meg, mint egy kölyöknek. Én csak mosolyogtam rá, mintha semmi baj nem lenne.

Mikor tizenhét éves lett, debütált másik két fiúval együtt alkotva a STAND UP-ot, aminek ő lett a leadere. Nehezen indult be a dolog, de szép lassan egyre nagyobb sikerre tettek szert, hiszen mindegyik tag helyes volt és rettentően tehetséges. Ki ne szerette volna őket?! Egyszer csak pedig azon kapták magukat a srácok, hogy vezetik a slágerlistákat, és percek alatt fogynak el a jegyek a koncertjükre. Együtt örültem velük, de egyre kevesebb időt is tudtunk ezért együtt tölteni, mivel olyan zsúfolt volt a menetrendjük. Néha esténként a lakásukon vártam őket, de csak egy köszönésre futotta tőlük, mert dőltek is be az ágyba a fáradtságtól. Betakartam őket és kicsit összetakarítottam a lakást az ilyen esetekben, majd ott hagytam őket.

De nekem ennyi is elég volt, hiszen láthattam pár perc erejéig azt, akit szerettem, azt a fiút, aki megdobogtatta a szívem csupán a jelenlétével, ezt pedig nagyon sok rajongója nem tehette meg. Így ennyivel is elégedett voltam.

Egészen addig minden remekül ment, míg el nem érkezett az a bizonyos nap…

Az arcomat a kezembe temettem, nem akartam erre gondolni. Nem akartam arra a napra gondolni, az pedig csak fájdalmat okozott, hogy korábban milyen boldog voltam Se Joo oldalán. Mennyire szerettem őt és mennyire vágytam arra, hogy vele lehessek.

Szarkasztikusan felnevettem a sötét és hideg szobában, mint egy rossz filmben.

Most pedig mindent megadtam volna azért, hogy elkerüljem azt a Se Joot, akit egykor az egekig magasztaltam, és aki körül forgott a világom. Azt a Se Joot, akibe szerelmes voltam.

Az, hogy ma újra találkoztunk és láthattam szemtől szemben, lesokkolt. Nem hittem, hogy újra találkozni fogok vele, meggyőztem magamat, hogy nem kell látnom és a sebek, amiket okozott, egyszer csak semmivé lesznek. Hiú ábránd volt, de a remény hal meg utoljára, nem igaz?

Újra látni Se Joot, ugyan felért egy világháborúval a lelkemben, de Kyu Hyun szavai inkább a világvégére emlékeztettek.

Ismerte Se Joot, sőt a STAND UP tagja volt már két éve. A szívem elszorult és úgy éreztem, nem kapok levegőt. Ha So Hara haragudtam, mert elárult, akkor Kyu Hyun iránt mérhetetlen haragot, dühöt és megvetést éreztem.

Egész végig úgy tett, mint aki nem ismer, semmit nem tud rólam és játszadozott velem. De min-den egyes részlettel tisztában volt, mert Se Jootól hallania kellett rólam. Hallania kellett, milyen szánalmas vagyok és ezt kihasználta. Felhasznált a beteges játékához és a bizalmamba férkőzve élvezkedett, hogy milyen egy ostoba, naiv liba vagyok!

Ügyes vagy, Ha Na! A STAND UP két tagja már átvert és megbántott, már csak kettő maradt hátra. De ahogy feküdtem a kanapén, a dühöm kezdett alábbhagyni és a csalódottság, bánat vette át a helyét, ami ezerszer rosszabb volt.

A szemerkélő esőből újra vihar kerekedett, és dörgött, villámlott az ég. Ez pedig eszembe juttatta az együtt töltött éjszakát Kyu Hyunnal. Akkor jöttem rá, hogy vonzódom a fiúhoz és meg is akartam csókolni. Hah!

- Az lett volna a totális vereség! – horkantottam fel, de ironikus hangom mögött fájdalom bujkált. Mert az volt a legszánalmasabb az egész helyzetben, hogy a csók nélkül is annyira fájt az árulása, hogy felért egy vereséggel, kiütés nélkül megnyerte a mérkőzést. Nem kellett a csók, mert így is majd meghasadt a szívem miatta. Mintha darabokra tört volna, egy apró szeget állítottak volna bele, gondosan elhelyezve a leggyöngébb pontra és egy jó nagyot rávágva a kalapáccsal, az egész aprócska szervet egy pillanat alatt porrá zúzták.

A telefonom hangja - a STAND UP-ból Se Joo hangja - rántott ki komor gondolataim közül, persze egyből el is fogott a düh. Meg sem néztem ki hív, csak minél gyorsabban el akartam hallgattatni a fiút, így felvettem.

- Igen?

- Ha Na? Merre vagy? – kérdezte Ki Young aggódva, a háttérben pedig hangos zene szólt, talán a BigBang.

- Mi történik ott? – kérdeztem inkább én.

- Most van az afterparty! – kiabált a telefonba, mintha egy totális idiótával beszélne. – Nam Gil most mondta, hogy elmentél. Mi történt?

- Semmi különös, csak el kellett jönnöm – mosolyogtam a telefonba, elfelejtve, hogy úgysem látja a hamis vigyoromat.

- Ha Na az? – hallottam a vonal túlsó végén So Ha hangját, majd a telefonban szólalt meg újra. – Ha Na, hol az ördögben vagy?!

- Suh Hyungnál – feleltem hirtelen az igazat.

- Micsoda, miért? – értetlenkedett a lány.

- So Ha, nem bírtam ott maradni tovább - nyöszörögtem elgyengülve.

- Mi a baj? Mi történt? – aggódott és követelőzött válaszok után.

- Képtelen voltam újra a szemébe nézni… - haraptam az ajkamba, bár én magam sem tudtam, hogy pontosan kiről beszélek. Se Jooról vagy Kyu Hyunról.

- Kiről beszélsz? – tért rá a lényegre. – Kyu Hyun volt az?!

Elhallgattam, amire hirtelen So Ha azt hitte, hogy beletalált.

- Ezt nem hiszem el, mit csinált?! – támadott nekem a lány, habár nem ellenem irányult a haragja.

- Semmit, nem érdekes! – hátráltam ki gyorsan a témából, mert nem akartam, hogy So Ha vitatkozzon a fiúval miattam. – Hagyd csak!

- Ha Na, mondd el, mi történt, most azonnal! – szinte parancsolta, ezért pedig még inkább ellenálltam a gondolatnak, hogy megosszam a lánnyal a történteket.

- Ha Naval beszélsz? Ő az, ugye?! – ismét egy ismerős hang volt, amibe beleremegtem.

- Pár napig itt leszek Suh Hyungnál, ne aggódjatok! Vigyázzatok magatokra! Szia, So Ha! – ezzel bontottam a vonalat éppen akkor, mikor Kyu Hyun beleszólt a telefonba, valószínűleg kikapva a lány kezéből a készüléket.

- Ha Na…

Gyorsan kivettem az aksit a telefon hátuljából, nehogy újra hívjanak és az asztalra dobtam a ki-hűlt ramen mellé. Az arcom az egyik díszpárnába temettem és küzdöttem az ellen, hogy elsírjam magam. Ez semmiség! Megígértem, hogy nem fogok sírni semmiségek miatt, soha többet! Ez sem-miség ahhoz képest! Nagylány vagy már, fiúk miatt nem kellene egyetlen könnycseppet sem ejtened! Mégis az ajkamba kellett harapjak, a körmeimet pedig a karomba vájtam, hátha a fizikai fájdalom eltereli a figyelmem arról, ami a lelkemben zajlott.

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem így mozdulatlanul, küzdve az érzéseimmel, mikor végre magába fogadott az édes sötétség és elaludtam.

***

Tojásrántotta illatát éreztem és hallottam a sercegését a serpenyőben. Mégis hogy lehet ez? So Ha elég meredek dolgokat tud kitalálni, de azért erre nem számítottam tőle: a szobában nekiállni sütögetni.

Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, mit csinál, de egészen máshol voltam, mint amire számítottam. Erre pedig eszembe jutott, hogy mi is történt tegnap és az a kevés kis jókedvem, ami volt, elpárolgott, mintha nem is létezett volna. Tompa sajgást éreztem a mellkasomban és még mindig fojtogató volt rágondolnom a fiúkra.

- Bocsi, ha felébresztettelek! – nézett rám bűnbánóan Chun Ja a konyhából.

- Semmi baj - görbült felfelé a szám, de csak pár másodperc erejéig.

- Szereted a tojásrántottát, ugye? – kérdezte a nő, miközben zöldségeket aprított fel.

- Persze – felálltam és odasétáltam. – Segíthetek valamiben?

A hangom kicsit rekedtes volt, ezért töltöttem egy pohár vizet magamnak.

- Hagyd csak, mindjárt kész leszek! – tessékelt arrébb. – Ülj csak le!

Nem ellenkeztem, de úgy gondoltam, nem illendő csak üldögélnem, míg ő főzőcskézik, így addig megterítettem az asztalt. De mikor ezzel elkészültem, valahogy úgy éreztem, az egész életem céltalanná vált, nagyot nyelve leültem inkább és tovább tökéletesítettem a teríték elhelyezését. De ez sem tartott sajnos túl sokáig.

- Biztos nem tudok segíteni valamiben? – néztem Chun Jara, mintha az életem függne a válaszától, ami valószínűleg neki is szemet szúrt. Így a szemöldökét ráncolva nézett körbe, milyen feladatot tudna rám sózni még.

- Elmosogathatsz, ha szeretnél.

Hálásan lélegeztem fel és egyből nekiálltam.

- Hol van Suh Hyung? – kérdeztem érdeklődve.

- Zuhanyozik, de nemsokára már végeznie kellene - mondta, de itt a beszélgetés valahogy meg-akadt. Idegesnek tűnt és túl sokszor tekintgetett a fürdőszoba felé, mintha félt volna velem egy helyiségben lenni. Mintha többszörös sorozatgyilkossal lenne dolga, de a csend számomra is kellemet-len volt, így nagyon törtem a fejem, hogy mondjak valamit.

- Nem is mondtátok, hogy már összeköltöztetek – nyögtem ki nagy nehezen.

- Öhm, hát igen. Talán három hónapja már, végül is ki kell próbálni az új autót is, mielőtt megvennéd – mosolygott a nő, amin kuncognom kellett, még annak ellenére is, hogy egyáltalán nem voltam vicces kedvemben.

- Ezt nem adom tovább Suh Hyungnak, ha nem baj - néztem a nőre, aki kicsit leeresztett, miután látta, hogy nem fogom leharapni a fejét, míg nem figyel.

Ezt a pillanatot választotta Suh Hyung és kilépett a fürdőből. Meglepődve konstatálta, hogy mindketten a konyhában sürgölődünk.

- Sziasztok! – köszönt és odalépett Chun Jahoz. Egy gyengéd csókot lehelt az ajkaira, mire el kellett fordulnom. Nem azért, mint legutóbb; nem azért, mert zavarban voltam, hanem mert túl fájdalmas volt látni, milyen boldogok. Átkoztam magam, amiért ilyen rosszindulatú vagyok és önző, hogy csak magamra gondolok, de nem akartam látni ezt a jelenetet. Most nem, ma nem.

- Te sem maradsz ki, ne aggódj! – lépett mellém Suh Hyung, átkarolt és a fejem búbjára nyomott egy puszit mosolyogva.

- Hé! – bújtam ki a karjai közül és éreztem, hogy vér szökik az arcomba, de melegség öntött el és egy apró mosoly kúszott az arcomra.

- Remek az illata – szagolt bele a levegőbe a férfi és hátulról átölelte Chun Ja derekát, így ismét elszorult a szívem a látványtól, és inkább a mosogatásra koncentráltam. – Mikor lesz kész?

- Csak pár perc - nevetett a nő. – Most már üljetek le!

Követtük az utasítását és lehuppantunk a nagybátyámmal az asztalhoz. Mindketten Chun Jat figyeltük, míg vártunk.

Elgondolkodtam, egyikük sem kérdezte meg, miért vagyok itt, vagy hogy kerültem ide tegnap este, egyszerűen elfogadták a dolgot. Chun Ja végül egy nagy tányérra helyezte a tojásrántottát, rengeteg zöldséggel és még kimchit is rakott mellé, hátha valakinek megjönne hozzá a kedve.

- Tudom, hogy nem egy szokásos reggeli, de remélem, megfelel – dörzsölte meg a nő a karját idegesen. – Nem volt időm vásárolni a héten, túl sokat készültünk az évzáróra.

Elharapta a mondatot és félénken Suh Hyungra pillantott.

- Jó étvágyat! – húztam hatalmas mosolyra a számat, elfedve mennyire felkavart már csak az év-záró említése is. Vettem egy nagyobb tojástekercset a tányérról és jóízűen bekaptam.

- Nagyon finom! – vigyorogtam teli szájjal, de nem néztem a szemükbe.

Ők is nekiálltak enni és csendben fogyasztottuk el a reggelit. Utána felajánlottam, hogy elmosogatok, ugyan Suh Hyung nem akarta, de nem engedtem neki. Chun Javal addig letelepedtek a kanapéra összebújva és a tévét nézték, de hallottam, hogy sutyorognak. Azt hitték, nem hallom, mert szól a tévé, bár a pontos szöveget tényleg nem értettem. Mikor végeztem a mosogatással, az egyik fotelben húztam meg magam, de annyira kínos és feszült volt az egész helyzet, hogy nem bírtam már tovább. Ha én nem hozom fel, akkor nekik nem lesz merszük megtenni, akármennyire is kíváncsiak.

- Sajnálom, hogy csak így beállítottam előzetes bejelentés nélkül – a tévét néztem, miközben beszéltem.

- Semmi gond, örülünk, hogy itt vagy – mondta a nagybátyám lágyan, ami igaznak is tűnt.

- Azt is tudod, hogy miért vagyok itt, nem igaz?

- Azt hiszem – láttam a szemem sarkából, hogy bólint.

- El akartad mondani, hogy ott lesz az évzárón? – fagyott meg a levegő a kérdésem után.

- Igen – válaszolt tömören.

- Mikor?

- Egyszer az autóban, mikor vacsorázni mentünk, másodszor pedig mielőtt felmentél a színpadra – végül a szemébe néztem és tudtam, hogy nem hazudik. Suh Hyung soha nem hazudna nekem, még akkor sem, ha tudja, hogy az igazság csak bántani fog. Ezért pedig tiszteltem és szerettem.

- Találkoztál vele, igaz?

Csak bólintottam.

- Tudtad, hogy Kyu Hyun is a STAND UP tagja, ugye? – néztem rá.

- Igen – annyira sejtettem, így utólag már világos volt a célozgatása, hogy furcsállja a barátságomat a fiúval. – Azt hittem elsőnek, hogy tudod, aztán rá kellett ébredjek, hogy fogalmad sincs róla. Nem tudtam, mit tegyek, ha elmondom az a baj, ha nem, akkor meg az…

Teljesen védekező volt és magyarázkodott, holott egyáltalán nem hibáztattam. Az egyedüli, akire haragudtam és utáltam, az Kyu Hyun volt.

- Semmi baj! - intettem le egy halvány mosollyal. – Nem tehettél semmit ebben a helyzetben.

- Viszont amit mondtam az ünnepségen, komolyan gondoltam – hajolt előre a kanapén ülve és a szemembe nézett. – Ha nem akarsz, nem kell visszamenned az Akadémiára.

Ahogy láttam a határozott tekintetét, hirtelen nem tudtam mit felelni rá, pont mint az ünnepségen. Fogalmam sem volt, mit akarok valójában. Ha ott hagyom az Akadémiát, mit fogok csinálni? Hol fogom azt csinálni? Tulajdonképpen nincs semmiféle képesítésem, szakmám, semmim. Csak egy egyszerű érettségi volt a kezemben, azzal pedig nem sokra mentem.

- Nem tudom, hogy mit akarok… - vallottam be végül, lehajtva a fejem.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Chun Ja félénken, csak értetlenül bólintottam, nem kell engedélyt kérnie tőlem a saját lakásában, hogy megszólalhasson. – Élvezted, hogy a színpadon lehetsz?

Elképedve bámultam rá a kérdése hallatán. Mit akar ez jelenteni? Élveztem-e, hogy a színpadon állhattam?

- Nem tudom, mire gondolsz - habogtam össze-vissza.

- Ha Na… - nézett rám a nő azzal a bizonyos tekintettel, hogy nem tudom átverni őt, átlát rajtam. – A táncot egyértelműen élvezted, amilyen boldog voltál utána, a nézők közül láttam a mosolyodat, még soha nem voltál olyan felszabadult, mint akkor. A kifutón úgy mozogtál, mint egy hivatásos modell, remek voltál. Az ének… Nem is tudom, mit mondhatnék, ami leírja, milyen érzés volt hallgatni téged. Amint megszólaltál, egy hang sem hagyta el senki száját, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt és nézett. A fájdalmad mindenkit meghatott, mindenki úgy érezte, hogy a szíved tárod ki nekünk.

Kerültem Chun Ja fürkésző szemeit, ahogy arról beszélt, milyen nagyszerű is vagyok.

- Még senkit nem hallottam az Akadémián így énekelni, aki ilyen hatással lett volna a közönségre, senki nem nyűgözött le még ennyire, mint te tegnap este – rázta a fejét, mint aki maga sem hiszi el, amit mond. – Azt hittem, Suh Hyung túloz azzal, milyen jól énekelsz, de egyáltalán nem így volt. Az egyedüli, aki ennyire lenyűgöző és ennyire jó volt, az Kim Doo Rim.

Erre rákaptam a tekintetem, elhűlve a szavaktól, amiket kiejtett a száján.

- Igen, Ha Na – nyugtázta együtt érzően a nő. – Az édesanyád.

- Nem – intettem nemet a fejemmel magabiztosan. – Meg sem közelítem őt.

- Ahogy a színpadon álltál, rá emlékeztettél – suttogta Suh Hyung, mire elszorult a torkom.

- A lényeg az, Ha Na, azt akarom mondani, hogy ha te nem kerülsz be az iparba, akkor úgy érzem, értelmetlenné válik, hogy az Akadémián dolgozom – tért rá arra Chun Ja, amit már a kezdetek óta mondani akart. De csak egy bamba tekintetet és egy eltátott szájat kapott válaszul.

- N-ne ess túlzásokba! – találtam meg végül a hangom nagy nehezen. – Csak egy egyszerű dal volt, nem volt benne semmi különleges. A táncot pedig a fiúk tették olyan nagyszerűvé, a bemutatón meg csak Ki Young ruhája miatt néztem ki olyan gyönyörűen!

Riadt hangomra a két felnőtt összenézett.

- Egyik sem az én érdemem volt - álltam fel és a konyhába sétáltam, hogy töltsek egy pohár vizet magamnak, mert a szám teljesen kiszáradt és addig is kezdtem valamit a kezeimmel és nem tördeltem őket idegesen.

- Miért ilyen nehéz elfogadnod? – kérdezte Suh Hyung érdeklődve és kíváncsian. – Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy tehetséges vagy?

- Mert nem anya vagyok! – tört ki belőlem végül és lecsaptam a poharat a pultra, mire az dara-bokra tört.

- Ha Na! – kiáltottak fel egyszerre és mindketten hozzám siettek. A törött szilánkok két helyen megvágták a tenyeremet és a vér élénkvörös csíkokban folyt végig a bőrömön. Nem is éreztem, mintha semmi sem történt volna és a fájdalom hiánya meglepett.

- Jézusom! – rémült meg Chun Ja és egyből egy konyharuhába csavarta a kezem. – Vidd innen Ha Nat, majd én feltakarítom!

- Óvatosan! – Suh Hyung kivezetett a konyhából és leültetett a kanapéra. Besietett a fürdőbe és egy elsősegély dobozzal tért vissza. Kerültem a tekintetét és inkább az ablakon bámultam kifelé, míg ő szótlanul ellátta a sebeket a kezemen.

Így nekem is volt időm átgondolni, mit is mondtam az előbb. Nem is értettem, mik csúsztak ki a számon, csak az első dolgot böktem ki, ami az eszembe jutott. És pontosan ezért gondoltam azt, hogy igaz volt.

- Nem kellene hozzá hasonlítanod magad – fogta meg a kezem a férfi és a tenyerével maga felé fordította az arcom, hogy ránézzek. – Nem vagy Doo Rim és ez így van rendjén. Az édesanyád tényleg egyszerűen csodálatos volt, nem véletlenül imádta az egész ország őt. De te így vagy tökéletes, nem kell olyannak lenned, mint ő. Saját személyiséged és egyedi stílusod van, ami lehet ugyanolyan jó, mint az övé volt, természetesen kemény munkával és kitartással – mosolygott rám gyengéden. – De ne hozzá mérd magad, nem várhatod el magadtól, hogy húsz évesen olyan legyél, mint ő volt a karrierje csúcsán!

Amiket mondott, ahogyan mondta, mindegyik a szívem mélyébe hatolt. Négy éve nem beszéltem anyáról, négy éve senkivel sem osztottam meg a gondolataimat róla. Suh Hyung azokat a szavakat mondta, amiket a saját apámnak kellett volna. Neki kellett volna megnyugtatnia és vigyáznia rám! De nem, ő nem tette.

- Amúgy is, szerinted kitől örökölted azt, hogy ilyen tehetséges vagy? – kérdezte letörölve egy kiszabadult könnycseppet az arcomról.

A férfi nyakába vetettem magam, nem törődve semmivel és senkivel, aki ugyan meglepődött a hirtelen kirohanásomon, de magához szorított.

- Szeretlek! – szipogtam a sírással küszködve. – Sajnálok mindent, amit korábban mondtam! Tévedtem!

A vállába fúrtam az arcomat és szorosan öleltem. Hogy kételkedhettem egy percre is ebben a férfiban?! Elszégyelltem magam minden egyes bántó szóért, amit hozzá intéztem korábban. A nagybátyám mindig is a legjobbat akarta nekem, már a kezdetektől fogva, csak én túlzottam vak voltam hozzá, hogy észrevegyem. Túlzottan elhomályosította a látásomat a düh és az önzésem, hogy csak magammal törődtem és figyelembe sem vettem, hogy mit érezhet Suh Hyung. A nagybátyám jobban törődött velem, mint a saját apám! Suh Hyung…

- Ha Na, semmi gond! – veregette meg a hátam a férfi.

- Bocsi! - megtörölve a szemeimet, elengedtem pár perccel később. – Ez nem az én napom.

Mondtam neki a kezemet mutatva.

- Ha Na, van még valami, amiről szeretném, ha tudnál – nézett rám Suh Hyung komolyan, mire csak fáradtan sóhajtottam.

- Mondd csak, nem lehet már ennél rosszabb!

- Se Joo nem csak az évzáróra jött el – mondta nyugodtan és artikulálva a férfi, hogy biztos legyen benne, hogy megértem, amit mond. – Az egész STAND UP a kollégiumban fog tölteni pár hetet a szünetben, a két félév között.

Oké, azt hiszem, újra kell gondolnom a rosszabb fogalmát az életemben, mert lassan egyenlő lesz a borzalmassal…