30. Fejezet

 Meg volt kötve a kezem

Úristen!

Fenébe! Most mégis mit csináljak?! Ahelyett, hogy rendes lány módjára sikítva lelöktem volna az ágyról, megdermedve bámultam rá és mozdulni sem mertem. A szívem a torkomban dobogott és tudtam, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni.

Se Joo viszont valahogy furcsa volt.

Barna szemei engem vizslattak, de nem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Ő sem mozdult, a lélegzete csiklandozta a bőrömet.

- Se… - próbálkoztam, de belém fojtotta a szót.

A keze, ami a fenekemen volt eddig, szép lassan elindult lefelé, majd a combom alá nyúlt. Hatalmasra nyílt szemekkel figyeltem a fiút, de még mindig nem láttam rajta semmiféle érzelmet. Az egész testem kezdett felmelegedni. Ekkor erősebben megfogta a lábam és magához szorította, míg fölém gördült. Pár másodperc alatt fölém tornyosult.

A hátamon feküdtem, derékig felgyűrt hálóingben, a kezeim a fejem mellett hevertek, miközben Se Joo a combomat még mindig a derekához vonva nézett le rám. A másik kezén támaszkodott az arcom mellett, izmai megfeszültek a súlya alatt. Egy kék rövidnadrágban és egy fehér trikóban volt, ami rátapadt a testére. Nagyon is jól emlékeztem ezekre a testrészekre, a mellizmára, a kockákra a hasán, a kulcscsontjára és a nyakára. Bár mintha most még szexibb lett volna, mint az emlékeimben, vagy csak a helyzet tette volna?

Elkezdett közeledni, csökkentette a testünk között a távolságot, míg végül a mellkasa az enyémet érintette, az arca pedig alig pár milliméternyire volt az enyémtől. Azok a csokibarna szemek mélyen az enyémbe kapaszkodtak.

Elakadt a lélegzetem és egyáltalán nem értettem, mi folyik itt, de eszem ágában sem volt ellenkezni. Az egész testem a fiúért kiáltott, utána vágyakozott. Bizsergett minden egyes porcikám, alig jutottam levegőhöz és ziháltam, pedig csak éppenhogy rám feküdt!

Se Joo kezei a combomon cikáztak fel-alá, de engem sem kellett félteni. A lábaimat a dereka köré fontam, akárcsak a karomat a nyaka köré.

Nem tudom, mi ütött belém… Mégis mi a franc folyik itt?!

Ajkai közelítettek, de nem a számat célozták meg, hanem az arcomat, végigpuszilgatta az arcélemet egészen a fülem tövéig, majd a nyakam felé vette az irányt.

A kezem ökölbe szorult és nagyokat sóhajtottam, a lábam remegett. Mindenem tűzforró volt és csak élveztem, ahogy a fiú ajka a bőrömhöz ér, ahogy a kezei megindultak az oldalam mentén a hálóing alá.

- Se Joo! – szóltam rá kicsit megijedve.

- Próbáld még egyszer, csillagom! – mondta két puszi között, amivel beborította a nyakam és a kulcscsontom.

Erre viszont megdermedtem.

Csillagom?

Se Joo felemelte a fejét és két fekete szempárral találtam magam szemben, amik feneketlen kútnak tűntek.

- Kyu Hyun?! – suttogtam elhalón.

Nem Se Joo volt, aki kényeztetett, hanem Kyu Hyun?! Mi történik itt?!

- Csak lazulj el! - hajolt ismét fölém a fiú és az ajkai éppen az enyémet súrolták, mikor kipattantak a szemeim és egy sötét falat bámultam.

Egyből felültem az ágyban és megpróbáltam felfogni, hogy mi történt.

Hol vagyok? Se Joo szobájában… akkor…

Csak álom lett volna? Csak egy álom?!

Nem is tudom, hogy mi volt az első érzés, amit ez a gondolat kiváltott belőlem. Csalódottság? Megkönnyebbülés? De egy biztos volt. Sem Kyu Hyunnal, sem Se Jooval nem történt semmi, csak egy álom volt.

Visszadőltem az ágyra és a kezembe temettem az arcom.

Hogy lehetek ilyen perverz, hogy a tudatalattim arról ábrándozik, hogy összebújok Se Jooval? Áh, borzasztó vagyok! Sőt, legalább azt eldönthetné, hogy most kivel is akar összeboronálni, Se Jooval vagy Kyu Hyunnal?! Mert egyáltalán nem volt mindegy!

Éreztem, hogy elpirulok, amint eszembe jutottak az egyes részletek az álmomból. Se Joo ujjainak érintése, testének érzése az enyémen, az ajkai simogatása… Na jó, tényleg inkább csalódott voltam, hogy csak képzeltem az egészet.

~Áh! – vergődtem párat az ágyban. – Olyan igazságtalan az élet!

Vettem pár mély lélegzetet és megpróbáltam lenyugtatni a szívem, ami jelenleg a bordáimat püfölte. Milyen nagy hatással volt rám ez az álom! Még mindig éreztem minden egyes pillanatát és legszívesebben visszaaludtam volna, hátha folytatódik tovább. Még mindig magam előtt láttam Se Joot, ahogy…

O-ó!

Én itt vonaglottam az ágyban egész idő alatt, miközben Se Joo itt feküdt mellettem és vagy felébresztettem, vagy az egészet végignézte. Két ujjamat szétnyitottam, hogy az egyik szememmel kilássak, majd egy pár fokot félrefordítottam a fejem. Csak óvatosan!

Hát nem volt miért aggódnom.

Ugyanis Se Joonak hűlt helye volt. Levettem a kezem az arcomról és bátran körbenéztem a szobában. Sehol nem volt senki, egyedül voltam az egész helyiségben. A falon lévő órára esett a pillantásom, már fél tíz volt. Ajaj!

Kitakaróztam, vagyis csak ki akartam, mert belegabalyodtam és az lett az eredménye, hogy ahogy ki akartam mászni az ágyból, a földön kötöttem ki, térdre esve.

- Au! - felszisszentem a fájdalomra, ami a térdembe nyilallt. Tegnap valahogy sikerült megfeledkeznem róla, hogy nincs a legjobb állapotban, hozzászoktam a kis sajgáshoz, de most megint bevertem, ami nem esett túl jól. Feltápászkodtam nagy nehezen, gyorsan átöltöztem (most direkt bezártam előtte az ajtót, ne legyen több váratlan vendég), rendbe raktam az ágyat és kimentem a nappaliba.

Nagymama a kanapén ülve újságot olvasott.

- Jó reggelt! – köszöntem zavartan.

- Oh, Ha Na, jó reggelt! – összehajtotta az újságot és lerakta a kis asztalkára, majd felállt, és a konyha felé vette az irányt. – Jól aludtál?

- Oh, nagyon is! – bólintottam nagyokat. Ha tudta volna, hogy mit álmodtam, akkor megértette volna a hangomból kicsendülő elégedettséget. – De igazán felébreszthettetek volna korábban is.

- Se Joo azt mondta, hogy olyan mélyen és édesen aludtál, hogy nem volt szíve felkelteni – mondta hátrafordulva a válla felett, miközben a konyhában sürgölődött. Leültem az étkező asztalhoz, miközben felkötöttem a hajam egy laza kontyba. Elég erősen kételkedtem abban, hogy Se Joo is ezeket a szavakat használta, mint Nagyi. Azt mondta, hogy édesen aludtam? Nem hiszem.

- Akkor is… mégiscsak vendég vagyok, nem volt illendő - morogtam az orrom alatt.

- Ne is törődj ilyesmivel, azt szeretném, ha otthon éreznéd magadat! – mosolygott Nagyi, mikor elém rakott egy nagy adag rizst és a többi finomságot is.

- Köszönöm szépen! – néztem rá egy boldog mosollyal, aztán nekiláttam az evésnek, míg Nagymama idehozta az újságját és tovább olvasott. – Amúgy hol van Nagypapa?

Igen, tudom, nagyon cseles voltam, hogy elsőnek inkább Nagypapa felől érdeklődtem.

- Elment segíteni Min Seoknak, mert az egyik tehene furcsán viselkedett az utóbbi napokban – mondta Nagymama az újságja mögött.

- El is felejtettem, hogy Nagypapa állatorvos - gondolkoztam el hirtelen.

- Hát már nem igazán – mondta Nagymama. – Csak néha-néha jár ki az ismerősökhöz, már rendszeresen nem praktizál.

- Miért? – csodálkoztam el rajta, hiszen Nagypapa mindig is imádta az állatokat, és tipikusan az az ember volt, akitől ha segítséget kértél morgott és szidott érte, de mégis segített.

- Az egészsége nem az igazi mostanában, sajnos a koleszterinjére nagyon kell ügyelnie – sóhajtott Nagyi és megdörzsölte a halántékát, majd véglegesen összecsukta az újságot és félretolta.

- Oh… - képedtem el az idős hölgy szavain. – De ugye annyira nem komoly?

Nagyon nem szerettem volna, ha a bácsinak valami baja esik. Aggódtam érte, és nem utolsó sorban Nagyiért és Se Jooért is, ha mégis bekövetkezne az, amitől tartottam.

- Ha vigyáz magára, akkor nem kell tartania semmitől sem – mosolygott Nagyi gyengén és megpaskolta a kézfejem, ami az asztalon pihent. Egyáltalán nem győzött meg afelől, hogy egy percig sem kéne aggódnom, de nem akartam ezt tovább feszegetni sem. Így inkább ennyiben hagytam a dolgot.

- Jut eszembe! – adtam az ártatlant. – Se Joo merre van?

- Elment a temetőbe.

- Oh.

- Mikor hazajön, legalább egyszer mindig kimegy a sírjukhoz – mondta a néni, miközben a földet bámulta. – Már tizenhat éve, hogy eltávoztak, mégis Se Joo rendületlenül jár ki hozzájuk. Még mindig hiányoznak neki…

Most rajtam volt a sor, hogy a néni kezét megfogjam és megszorítsam.

- Titeket is ugyanúgy szeret, mint őket, de mégis ők olyan helyet foglalnak el a szívében, amit senkinek sem adna át – mondtam halkan, mire Nagyi csak megértően bólogatott.

Néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy Se Joo pontosan átérezte, hogy min mentem keresztül, mikor anyát elveszítettem. Ugyanis Se Joo szülei meghaltak, mikor a fiú nyolc éves volt. Ezt csak jóval azután tudtam meg, hogy megismertem. Egy rablás során az édesanyját leszúrták, az apja utána nekirontott a támadónak, aki őt is halálosan megsebesítette. Az anyukája azelőtt meghalt, hogy a kórházba értek volna a mentővel, az édesapját pedig a műtőben már nem tudták megmenteni. Ő egyszerre két szülőjét vesztette el velem ellentétben. Mégis úgy tettem, mintha egyedül csak én éreztem volna szomorúságot és bánatot, mintha senki sem lenne képes ép ésszel felfogni, mi megy végbe bennem. Holott Se Joonál jobban senki nem tudhatta.

Ezután Se Joo az édesapja szüleihez költözött, és azóta ezt a házat tekintette otthonának. A nagyszülei pedig szívesen vállalták el a gyámja szerepét, és amennyire én láttam, Se Joo nagyon is szerette őket, mintha a szülei lettek volna.

- Köszönöm, drágaságom!

- Ez csak az igazság, Nagyi, ezt nem kell megköszönni – mosolyogtam rá lágyan.

- Ha Na! – nézett rám Nagyi kicsit komolyabban és aggodalmasan. – Tegnap nem akartuk felemlegetni a múltat, de nem volt korábban lehetőségem elmondani. Részvétem édesanyád miatt.

Enyhén elnyílt a szám meglepetésemben, nem erre számítottam először.

- Köszönöm – feleltem.

- Jól vagy? – nézett rám kérdőn és óvatosan. Nem volt biztos benne, hogy olyan témát érintünk-e, amiről szeretnék beszélni.

- Azt hiszem - gondolkoztam el rajta. Nem akartam hazudni neki, hogy minden rendben van, bár azért egy gyenge kis műmosolyt mégis erőltettem az arcomra. – Először nagyon nehéz volt. De most már kezdem megszokni a gondolatát, hogy nincs mellettem… Ebben segítenek a barátaim, végre van valami más az életemben, amire tudok koncentrálni.

- Természetes, hogy nem könnyű, hiszen az édesanyádról van szó – megértő hangja megnyugtatott. – Az ilyesmire a legjobb gyógyír az idő, nem lehet ezen segíteni se perc alatt.

- De négy év nem túl hosszú idő már? – ráncoltam a szemöldököm kérdőn.

- Mindenkinek más és más időre van szüksége, nem lehet siettetni – paskolta meg az arcomat a néni. – Nézd meg Se Joot! Már tizenhat éve elvesztette a szüleit, mégis minden alkalommal, mikor itt jár, legalább egy órát tölt a temetőben a sírjuknál. Nem fáj már annyira a szíve, mégis hiányoznak neki.

- Hm – hümmögtem elbizonytalanodva és megint az órára néztem, már tíz is elmúlt. – Mikor jön majd vissza?

- Se Joo? – mosolyodott el hirtelen Nagyi, mire elpirultam. Sajnos, Nagyi mindig is átlátott rajtam (mint elég sokan mások is), és tudta, hogy régen szerettem Se Joot. – Egy kicsit kevesebb, mint fél óra.

- Értem – nem tudtam álcázni a csalódottságomat, hogy még olyan sok idő, míg a fiú visszatér. Annak ellenére, hogy tegnap este többet látott belőlem, mint azt szerettem volna és tudtam, hogy kínos lesz viszontlátni egymást, mégis azt akartam, hogy itt legyen.

- Amúgy kíváncsi voltam, hogy mikor jön el ez a pillanat – somolygott az idős hölgy.

- Tessék? – néztem fel a félig megevett rizsből. Mióta elkezdtünk beszélgetni, egy falatot sem bírtam lenyomni a torkomon.

- Hogy mikor fog végre mindent elmondani neked, évekig nyüstöltem vele és kérleltem, de mindig határozottan elutasított – mondta a nő és a mosogatóhoz lépkedett. – Nem tudom, hogy mi változott, de nagyon hálás vagyok neked, hogy megbocsátottál neki. Annyit szenvedett miatta, hogy…

- Miről beszélsz, Nagyi? – értetlenkedésemre megfordult és a szemembe nézett. Ő sem tudta, hogy miért nem értem, mit mond.

- Hát arról, hogy négy éve miért szakított meg veled minden kapcsolatot – mondta a legnagyobb természetességgel. – Elmondta, nem?

Valószínűleg az arcom elárulhatta a választ. Eltátott szájjal, ledöbbenve bámultam rá. Hogy micsoda?! Nagyi tudja, miért nem keresett Se Joo korábban?

- Nem mondta el… - kapott a szája elé gondterhelten Nagyi, mert tudta, hogy elszólta magát. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! Ha Na, csak felejtsd el!

- Nem! – pattantam fel a székemről és a néni elé léptem. Tudtam, hogy durva vagyok és akaratos, de ezt kellett tennem. – Mondd el, Nagyi! Kérlek! Egyszerűen muszáj tudnom, hogy mi történt akkor!

A könyörgésem már engem is zavarba hozott, nemhogy Nagyit. Megfogtam a kezét és megszorítottam.

- Ha ő nem mondta el, akkor nekem sem kellene – motyogta bizonytalanul.

- Nagyi, kérlek! – fúlt el a hangom. – Tudni akarom, hogy miért nem keresett Se Joo, hogy miért hagyott magamra. Kérlek szépen!

***

Mindent magam mögött hagyva berohantam a szobámba a telefonomért. Megkerestem Se Joo számát és felhívtam. Kicsöngött, de semmi. Idegesen levegő után kapkodva rohantam az előszobába, ahol megcsúsztam a laminált padlón, de szerencsére nem estem el.

- Ha Na! – kiáltott rám ijedten Nagyi, de nem törődtem vele, felhúztam a cipőmet, belebújtam a kabátomba, de még arra sem szántam időt, hogy begomboljam.

Feltéptem a bejárati ajtót és szinte elvakított a fény. Az éjszaka folyamán legalább tizenöt centi hó esett, ami most a napfényben szinte égette a retinámat. A friss, érintetlen hórétegben nekiálltam rohanni, miután becsuktam magam mögött az ajtót. A térdem fájt, de nem érdekelt, csak meg akartam találni a fiút.

A leheletem fehér pamacsokban hagyta el a számat, a torkomat marta a hideg reggeli levegő, de nem törődtem vele. Csak látni akartam Se Joot!

Ha a temetőbe ment, akkor azt a hátsó úton tette, hogy ne találkozzon annyi emberrel közben. Az út egy kisebb erdő mellett vezetett, amiben többségében fenyők voltak. A fák ágai a hó alatt roskadoztak és néha, mikor már megadták magukat, akkor le-lecsúsztak a magasból, ahol a földön egy puffanó hang kíséretében landoltak.

Még vagy hatszor megpróbáltam hívni, de nem vette fel.

- Mi lesz már Se Joo?! – kértem számon a telefonom idegesen. - A fenébe!

A fogaimat összeszorítva sarkalltam magam még gyorsabb tempóra, még ha a térdem igencsak tiltakozott is ellene. A kabátom szárnyai a nyomomban lebegtek a szélben, ahogy pedig előretörtem a hóban, térdig felvertem a havat, ami a farmeremre is feltapadt.

Zihálva caplattam felfelé a dombtetőre, mert annak a túloldalán volt a temető, de ahogy felfelé néztem és megláttam, megálltam.

Zsebre dugott kézzel, maga elé bámulva sétált lefelé, és még mindig nem vett észre, csak mikor a földön meglátta az árnyékomat, akkor torpant meg két-három méterre tőlem. Nagy szemeket meresztett rám, és ahogy végignézett rajtam, még inkább elcsodálkozott.

- Ha Na?

- Utállak!

***

- Nem lenne szabad semmit sem mondanom - nézett félre Nagyi. – Megígértette velem, hogy nem szólok róla neked egy szót sem!

- Nagyi! Azt mondtad, hogy szerinted tudnom kéne – próbáltam érvelni, hátha ezzel tudok rá hatni. – Akkor itt az ideje, hogy végre valaki beavasson engem is abba, ami körülöttem folyik.

- Ülj le! – sóhajtotta megadóan a néni és ő is helyet foglalt az egyik széken. Habár nehezemre esett az olyan nyugodt testtartás, mint az ülés, így a lábam fel-alá járt folyamatosan. Rettenetesen kíváncsi voltam, izgultam, féltem és még rengeteg különböző érzelem járt át egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy hányféle lehetséges magyarázat suhant át az agyamon. Bele kellett harapnom az ajkamba, hogy türelmesen ki tudjam várni, hogy Nagyi végre belekezdjen.

- Mikor kórházba kerültél, Se Joo és a többiek két nappal később be akartak hozzád menni, mindannyian látni akartak - vágott bele a néni, amitől egyből a homlokomra ugrott a szemöldököm.

- De hisz Se Joo ezt nem is mondta! Nem is tudtam erről – tátogtam döbbenten. Azt hittem, hogy akkor először jött be a kórházba, mikor beszéltünk.

- És nem ez az egyedüli, amit nem mondott el neked – ingatta a fejét Nagyi rosszallóan. – De mielőtt bemehettek volna a kórterembe, összefutottak édesapáddal, aki azt mondta, hogy még nem tértél magadhoz, így nyugodtan elmehetnek.

- Tessék?! – háborodtam fel egyből. – Hogy mit mondott?!

- Sejtettem – húzta keserű mosolyra a száját a néni. – Már felébredtél akkor, igaz?

- Igen!

- Ezután Se Jooék elmentek és két nap múlva behívatták őket a céghez – Nagyi megakadt és gondolkozott, ami nekem adott időt, hogy szép lassan ráébredjek, hogy mi történhetett. Egy sejtés kezdett körvonalazódni bennem, ami egyáltalán nem tetszett. – Az édesapádnál jártak.

- És? – nyeltem egyet.

- Azt mondta nekik, hogy ne látogassanak meg a kórházban, mert időre és nyugalomra van szükséged, hiszen most veszítetted el az édesanyádat. Ebbe még bele is nyugodtak volna, de az apád nem állt meg itt. Azt akarta, hogy tűnjenek el az életedből.

A vállam megereszkedett és falfehéren ültem Nagyival szemben, próbálva feldolgozni, hogy mit is mondott. Nem voltam képes elhinni.

- Az apám?

- Igen. Az, hogy beléptek a seregbe, csak megkönnyítette az elválást. Ezután külön beszélt Se Jooval. Azt mondta, hogy a többiek nem is olyan fontosak, de neki mindenképp el kell szakadnia tőled – sütötte le a szemét Nagyi.

- Miért… - aztán mielőtt egyáltalán feltettem volna a kérdést, rá is jöttem a válaszra. – Mert szerelmes voltam belé.

- Pontosan  – bólintott. – Úgy látta, hogy ha őt kitépi az életedből, akkor messze el fogod kerülni a szórakoztató ipart.

Erre felkaptam a fejem.

- Mi?!

- Azért akart elszakítani Se Jootól, mert távol akart tartani a szórakoztató ipartól – ismételte meg Nagyi, habár tisztán hallottam előbb is. – Úgy vélte, az édesanyád miatt csak fájdalmat okozna neked.

Először nem hittem a fülemnek. Végül felnevettem. Fanyar nevetésem átszelte a szobát, Nagyi ferde szemekkel is nézett rám miatta.

- Akkor is ezzel jött?! – hervadt le az arcomról a mosoly egy pillanat alatt.

Az epés nevetésem hirtelen átcsapott mérhetetlen gyűlöletté, ami belülről égetett és a kezem ökölbe szorítva kellett visszatartanom magam, hogy ne kezdjek el tombolni és törni-zúzni a helyiségben.

- Még hogy nekem lenne fájdalmas, ha az ügynökségnél maradnék! – nem bírtam tovább ülni, felpattantam és fel-alá járkáltam. – Csakis magára gondolt!

- Ha Na! – szólt rám Nagyi erélyesen, mire megtorpantam, de a haragomnak nem tudott parancsolni az idős hölgy. Ott forrt bennem továbbra is és várta, hogy kitörjön. – Nyugodj meg! Se Joo nem tudhatja meg, hogy elmondta…

Ekkor mintha fejbe kólintottak volna, eszembe jutott a fiú. Nem azért hagyott el, mert el akart. Nem azért, mert nem érdekeltem többé; nem azért, mert utált, mert nem voltam neki fontos! Ez egy csöppet enyhített a dühömön, mintha egy kellemesen hűvös víz mosta volna az agyam egy kis zugát, próbálva ismét józan észt verni belém.

De ha ez igaz volt, akkor miért nem mondott semmit? Ha csak ennyi volt az egész, miért nem mondott semmit?! Elmondhatta volna…

Az a hűvös víz azon nyomban semmivé vált és megint azt a megállíthatatlan, mindent elsöprő haragot éreztem.

- Se Joo…

***

- Utállak!

Se Joo szemei elkerekedtek és hátrahőkölt.

- Utállak! – kiáltottam és legszívesebben hozzávágtam volna valamit. De jobb híján lehajoltam és felkaptam egy kupac havat és azt hajítottam a fiú felé. – Utállak!

- Miért – még egy adag hóval támadtam meg, miközben a telefont leejtettem – nem – és még egy adag - tudtad – az arcát védte a hótól, miközben egy-egy lépést tettem felé – elmondani?!

Ekkor lecsökkentette a köztünk lévő távolságot és elkapta a két csuklómat.

- Ha Na! – nem volt dühös, de nem értette, miről beszélek, nem értette mi folyik itt. – Mi bajod van?!

- Miért nem tudtad elmondani? Miért nem voltál képes elmondani?! – egyre jobban kapkodtam levegő után, a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt.

- Mit kellett volna elmondanom? – még mindig nem értette.

- Hogy az apám volt az! Hogy ő kényszerített arra, hogy elhagyj… - kiment minden erő a lábamból és térdre borultam. Eddig visszatartottam, eddig távol tartottam magamtól a dühöm segítségével, de a fájdalom mégis utat talált a szívemhez.

- Mégis ho-honnan… - makogta a fiú, miközben még mindig a csuklómat tartotta, de az is lassan kicsúszott az ujjai közül. – Nagyi.

Nem tudtam a szemébe nézni. Nem volt szép tőlem, hogy a háta mögött kikényszerítettem Nagyiból a titkot, de nem bírtam volna csak úgy csendben maradni és hazamenni, miután tudtam, hogy itt a nagy lehetőségem, hogy végre megtudjam az okot, Se Joo miért hagyott el.

- Miért nem mondtad el? – hajtogattam még mindig, de már gyengén és tehetetlenül, miközben az ölemben pihenő ujjaimat bámultam, ami már vörös volt a hideg hótól. Fáztam, szörnyen fáztam, de nem törődtem vele.

- Szerinted mégis miért nem? – guggolt le elém a fiú. A sapkája tele volt hóval, akárcsak a kabátja, még a szemöldökére is ragadt pár pehely. Szkeptikus mosolyába beleremegett a szívem. – Még ha nem is mondta, hogy ez maradjon köztünk, egyértelmű volt. Nem kellett kimondania hangosan, tudtam, hogy mi a dolgom.

- De…

- Ő a főnököm, Ha Na – szakított félbe együtt érzően a fiú. – Lehet, hogy neked az apád, de nekem a főnököm, ha pedig nem teszem azt, amit mond, akkor repültem volna az ügynökségtől. Ezt pedig nem engedhettem meg, mert támogatnom kellett a nagyszüleimet.

Szóra nyitottam a szám, hogy megcáfoljam, hogy valamivel meghazudtoljam, de nem jöttek a szavak a számra. Barna szemei bűnbánóan mértek végig, egész lényéből áradt a sajnálat és a megbánás.

- Meg volt kötve a kezem, Ha Na – a kezét az arcomra helyezte, amibe szinte tökéletesen illett az arcom.

- Ha csak... csak egy szót szólsz... ha egy apró utalást teszel, akkor … akkor nem utáltalak volna ennyire! - nyögdécseltem és a látásom elhomályosodott, könnyek folytak végig az arcomon. – Ha tudtam volna, akkor nem utáltalak volna négy évig! Négy évig utáltalak és haragudtam rád, mert azt hittem, egy szó nélkül elhagytál! Azt hittem, hogy csak ennyit jelentek neked, hogy csupán eddig voltam érdekes.

- Oh, Ha Na! – sóhajtott fel a fiú és magához vont.

Egy szóval, egy mozdulattal sem ellenkeztem, a karjaim köré fonódtak és szorosan hozzábújtam. Csak érezni akartam, hogy mellettem van, hogy minden rendben lesz.

- Sajnálom! – leheltem sírva. – Sajnálom, hogy olyan igazságtalanul bántam veled! Téged gyűlöltelek és hibáztattalak egész végig, holott az egészről az apám tehetett. Elvett mindent az életemből, ami egy kis vigaszt is nyújthatott volna abban az időben. Csupán a saját önzősége miatt!

Hangosan és keservesen sírtam, mintha eljött volna a világvége. Hangom átszelte az éles reggeli csendet.

Az apám elvett mindent tőlem, ami anya halála után segíthetett volna túllépni a történteken. Elvette tőlem az ügynökséget, még a szülői szeretet is megvonta tőlem, utána pedig azokat a barátokat, akik sokat jelentettek nekem. Ha pedig ez nem lett volna elég, még azt az embert is, akibe szerelmes voltam!

Most már teljes szívemből gyűlöltem. Ha eddig talán volt is egy apró kis reménysugár arra, hogy megváltoznak a dolgok kettőnk között, most ez végleg eltűnt. Ezt már képtelen voltam neki megbocsátani.

De Se Joo… Se Joonak mindig is fontos voltam!

Ez a gondolat azt a sötétséget, amit az apám iránti gyűlölet táplált, a háttérbe szorította. Ez a gondolatfoszlány melegséggel töltött el, még ha ebben a januári hidegben fagyoskodtam is.

Annyi felesleges energiát pazaroltam arra régebben, hogy utáljam a fiút. Hibáztattam, mert magamra hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, pedig már az is jobb kedvre tudott volna deríteni, ha láthatom.

Szerettem és gyűlöltem is egyszerre… Aztán félúton, mindenféle figyelmeztetés nélkül ez a gyűlölet egyszer csak halványulni kezdett a tudtom nélkül. Halványulni, majd teljesen eltűnni, végül pedig a közömbösség maradt a nyomában. De a szerelmem, amit iránta éreztem, nem tűnt el. Különös módon az megmaradt, még ha nem is láttam az arcát, még ha nem is hallottam a hangját, még mindig szerelmes voltam Se Jooba. Akárhogy próbáltam tagadni, akárhogy ellenkeztem is, hiábavalónak bizonyult az igyekezetem.

- Megbocsátasz nekem? – kérdezte halkan a fiú kizökkentve a gondolataim közül.

Már tíz perce lehettünk így összeborulva az út közepén, a könnyeim is elapadtak addigra és csak csendben a fiú nyakához bújtam, de erre a kérdésre elhúzódtam tőle.

- Megbocsátani? – ráncoltam a szemöldököm szipogva.

- Hogy hazudtam, hogy egyedül hagytalak…

Nagyon gyengén, de elnevettem magam. A kezeim közé fogtam az arcát és lágyan rámosolyogtam még könnyes szemekkel.

- Már rég megbocsátottam - feleltem, mire szemei értetlenül néztek rám. – Akármit mondtál volna szerintem, megbocsátottam volna…

Nem számított, mit mond, nem számított, mivel hozakodik elő, hogy miért hagyott el. Mert a szívem mélyén már megbocsátottam neki évekkel ezelőtt. Csak hallanom kellett az indokot, hogy ezt el is ismerjem. Hallanom kellett, hogy végre nyugodt szívvel mondhassam ezt neki.

Se Joo szája felfelé görbült és gyengéden simogatott a tekintete. Az egyik kezét a nyakam köré fonta és közelebb húzott. Először nagyon másra számítottam, de végül csak a homlokát döntötte az enyémnek és lehunyta a szemeit.

- Tudom, hogy nem várod el, hogy hangosan is kimondjam, és nem old meg semmit, de sajnálom – mondta, miközben minden egyes lélegzetvétele a számra esett. Ahogy az orrunk egymáshoz ért, egyszerre volt édes és izgató.

Akaratlanul is az álmom jutott eszembe. Csak néhány milliméter a szánk közötti távolság. Olyan egyszerű lenne legyőzni ezt a kis rést és megcsókolni a fiút! Éppen mozdultam, fel sem fogtam, mit teszek, de Se Joo hirtelen magával rántott és felborultunk a hóban.

- Áh! – nyögtem fel.

- Bocsi! – nevetett a fiú. Mi a fene történt az előbb? Észrevette volna, hogy mire készülök?

Se Joo szétvetett kezekkel és lábakkal feküdt alattam, én pedig mellette támaszkodva emelkedtem fel róla, hogy lássam az arcát.

- Elzsibbadt a lábam a guggolásban…

Erre már nekem is el kellett röhögnöm magam. Mondjuk ezt a sors kezének? Nem jött el az idő még, hogy megcsókoljam, még várat magára az a pillanat, úgy látszik.

- Áh… - Se Joo arcán egy megkönnyebbült mosoly ült, olyan, mint régen. Ehhez pedig hozzá tudtam volna szokni. Ehhez a mosolygós és vidám Se Joohoz, aki annyira hiányzott. – Fú, hideg van!

Megborzongott, én pedig felálltam nagy nehézkesen róla, majd felsegítettem. Én is borzalmasan fáztam már, de eddig nem tűnt fel különösebben, vagy legalábbis nem volt érdekes. Más kötötte le a figyelmemet.

- Mennünk kellene, mert ide fagyunk – mondta, miközben lesöpörte magáról a havat. – Az ott micsoda?

Pár méterre tőlünk lévő csillogó valamire mutatott a földön, a hóban. Hunyorított, hátha meglátja, mi az.

- Oh, az a telefonom – bicegtem oda és felvettem a földről, majd megfordultam és morcosan néztem a fiúra. – Mondd, neked miért van telefonod, ha nem veszed fel?!

- Hm? – kutatott a zsebében ártatlan kifejezéssel az arcán, majd elővette a mobilját ő is. - Tizenkét nem fogadott hívás… Bocsi, csak tegnap este lehalkítottam miattad, utána meg elfelejtettem visszahangosítani.

- Jó kifogás! - tettem úgy, mint aki még mindig haragszik, majd megindultam lefelé a lejtőn. Talán pár lépést tettem, mikor a telefonomon max hangerővel megszólalt a STAND UP száma, csodálkozva néztem a kijelzőre. Félrebillentett fejjel pillogtam a „Se Joo” feliratra.

- Igen? – vettem fel és szóltam bele.

- Tudom, hogy késtem ezzel a hívással négy évet, de szeretném, ha minden olyan lenne közöttünk, mint régen – hallottam a fiú kellemes hangját a vonal túl végéről. Felrémlett bennem az a beszélgetés a kórházban, hogy majd hívni fog.

A torkomra forrtak a szavak, miért kell ezt csinálnia velem? Miért képes ez a fiú, így meglágyítani a szívemet pár másodperc alatt?

- Ha Na? – nyugtalan volt a hangja.

Száznyolcvan fokos fordulatot tettem és visszarohantam Se Joohoz, és mielőtt bármit is szólhatott volna, a nyakába vetettem magam. Nem izgatott, ha egyáltalán nem tetszett ez neki, ha zavarba hoztam vele. El kellett viselnie, ha már képes ilyen édes lenni, ez volt ennek a következménye.

Szorosan öleltem magamhoz.

- Nem késtél el vele - leheltem. – Épp időben!

Aztán csak azt vettem észre, hogy az ő karjai is körém fonódnak ismét, és így ölelkezve álltunk percekig csendben. Az illata olyan finom volt, mélyeket szippantottam belőle.

- Te remegsz… - tolt el magától a fiú.

- Öhm, azt hiszem, a térdemnek nem tetszett ez a lábujjhegyen való állás, míg megöleltetek - motyogtam, miközben a lábamat nézegettem. Tényleg kicsit nehézkesen ment már a két lábon állás.

- Vigyázhatnál jobban magadra! - nyúlt a hónom alá és megindultunk vissza haza.

- A te hibád volt! – biggyesztettem le az ajkamat.

- Mégis miért?

- Mert olyan aranyo… - ne már, azt hittem, leszoktam arról, hogy kimondom azt, ami először eszembe jut. Hát tévedtem. Idegesen haraptam az ajkamba és félve néztem fel a fiúra.

Egy nagy vigyor játszott az ajkain, bár egy kicsit piros volt ugyan, de nem tudtam, hogy pontosan mitől. A hidegtől vagy attól, hogy zavarban volt, ki tudja?

- Amúgy jól hallottam a csengőhangodat, a mi számunk? – sandított le rám, mire csak belekönyököltem a bordái közé az elégedett megjegyzéséért, de nevetve mentünk tovább.

Mire visszabattyogtunk a házhoz, Nagyi már az ajtóban toporogva várt minket. Persze halálra volt rémülve, ahogy meglátta, hogy sántítok és majdhogynem Se Joonak kellett cipelnie. Vagy fél órába telt megnyugtatni, hogy nem történt semmi baj, csak pihentetnem kell a lábamat egy ideig. Se Jooval letusoltunk, mert a ruháink teljesen átáztak a hótól és dideregtünk mindketten, mikor megérkeztünk. (Nem együtt zuhanyoztunk természetesen. Természetesen.) Megkaptam Se Joo egyik melegítő együttesét, csak nem sikerült megúsznom, hogy felvegyem a ruháit, akármennyire is igyekeztünk ezt megakadályozni.

Utána egész nap együtt volt a család, mivel Nagypapa is hazajött, mire a fiúval visszaértünk a temetőből. Beszélgettünk, régi emlékeket elevenítettünk fel, néztünk egy-két sorozatot a tévében, mert Nagyinak voltak olyan kedvencei, amiket semmi pénzért ki nem hagyott volna. Se Joo és Nagyi meg sem említették ezt az egész titok hajcihőt, mivel minden jól alakult, bizonyára úgy érezték, nincs miről beszélniük. Játszottunk egy kis Go-Stopot (igazán izgalmas kártyajáték), amiben a legtöbbször sajnos kikaptam, de nem adtam fel, továbbra is próbálkoztam, akármennyire is reménytelennek tűnt a dolog. Nem voltam a helyzet magaslatán, Nagypapa és Nagyi verhetetlennek bizonyultak, és Se Joo néha tanácsokkal látott el, hogy mit is kéne következőnek lépnem, de szegénynek a játékát csak megnehezítettem azzal, hogy egyszerre két helyre kellett figyelnie. Így alakult, hogy abból a kis játékból egy négy órás háború alakult ki.

Este hatkor kaptunk észbe, hogy már mennyi az idő, így megvacsoráztunk és miután átöltöztünk, Se Jooval, már hétkor készenlétben álltunk az ajtóban, hogy elbúcsúzzunk Nagyiéktól.

- Itt van egy kis étel, vigyétek magatokkal és egyétek majd meg később! – adott át Nagyi egy nagy csomag műanyag dobozokból álló pakkot.

- Kis? – néztem ki a dobozok mögül.

- Így jobb? – vett át jó párat Se Joo a kezeimből és mosolyogva pillantott rám.

- Hm – pirultam el, zavarba hozott ezzel a figyelmességgel néha.

Egész nap ilyen volt, azon kaptam, hogy néha engem néz, de ekkor elkapta a tekintetét; vagy mindig segített, ha szükségem volt rá, de mégsem kértem. Nem arról volt szó, hogy zavart az atyáskodó viselkedése, szó sincs róla, értékeltem én, de furcsa volt.

- Vigyázzatok magatokra hazafelé! Vezess óvatosan és figyelj oda! – ölelte át Nagyi az unokáját.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – mondta szinte automatikusan Se Joo. Vajon hányszor hallhatta már ezt Nagyitól, ha csak így lerázta magáról az aggodalmakat?

- Majd beszélünk még arról a premierről később telefonon, rendben? – kérdezte őket a fiú, miközben elköszönt Nagypapától.

- Rendben, fiam. Aztán gyertek majd többször látogatóba, ha otthon vagy! – mondta a bácsi nagyon is úgy, mintha fenyegetőzne, de csak mosolyogtunk rajta.

- Igen, mindenképpen gyertek majd még! – bólogatott Nagyi. – Se Joo, ha Ha Na nélkül merészelsz megjelenni a premieren, akkor abban a minutumban ott hagyunk a Nagyapáddal!

Hohó, milyen vérmes hadüzenet volt ez a néni szájából!

- Értettem, értettem! – sóhajtott vigyorogva a fiú és átkarolta a vállam. – Egy lépést sem teszek nélküle mostantól!

Na jó, kell neki még jobban zavarba hoznia, nem igaz?! Vörösen meredtem a cipőm orrára. Én is elköszöntem Se Joo nagyszüleitől, majd végre kiléptünk az udvarra a sötétbe. Nagyi és Nagypapa az ajtóban álltak, míg bepakoltunk a csomagtartóba és beültünk a kocsiba.

- Sziasztok! Legyetek jók! – hallottam még Nagyi hangját a csukott ajtón keresztül is. Lendületesen integettem nekik, mikor Se Joo gyújtást adott a motorra és elindultunk. Mikor pedig eltűntek a szemem elől, sóhajtva dőltem hátra az ülésen.

- Most pedig meleget ide nekem! – hajoltam előre és megkerestem azt a gombot, amivel be lehet kapcsolni a fűtést.

- Várj, majd én…

- Én is meg tudom oldani – nyújtottam rá a nyelvemet, és tényleg sikerült is megtalálnom a megfelelő kis gombot. – Látod, megy ez!

- Meghajolok nagyságod előtt! – nevetett a fiú, mire én is felnevettem. Kigomboltam a kabátomat, bekötöttem az övet és kényelmesen elhelyezkedtem. Ásítottam egy nagyot és Se Joo felé fordultam az ülésben.

Őt néztem. Az egyenes orrát. Barna, okos szemeit. Hibátlan bőrét. Fekete haját, ami már majdnem a szemébe lógott. Férfias kezét, ami a kormányt fogta, néhány ér kidudorodott a bőrén, ami nagyon szexinek hatott.

- Mi az? – szólt, mikor észrevette, hogy figyelem.

- Semmi - suttogtam és behunytam a szemem. – Csak örülök, hogy végül elhívtál magaddal.

- Én is – mondta gyengéden a fiú, amire elmosolyodtam.

Annyira boldog voltam, hogy kezdett az életem visszatérni a rendes kerékvágásba. A STAND UP visszatért, Se Jooval minden megoldódott, Kyu Hyunnal is rendben voltak a dolgok, a nagybátyámat imádtam, ugyan a barátaim elutaztak, de ez nem azt jelentette, hogy nem láthattam őket többé. Egyedül az apám volt egy sötét folt a lelkemben, de azt inkább eltemettem jó mélyre, hogy még csak ne is emlékezzek rá.

Talán ennél a gondolatnál nyomott el az álom…

A következő, amire feleszméltem, hogy Se Joo arca csupán pár milliméternyire van az enyémtől. A keze az arcomon pihent és a hüvelykujjával simogatta a bőröm. Minden olyan homályosnak tűnt és nem igazinak, mintha csak álmodnék.

- Ha Na… - rebegte a fiú és az, ami a reggeli álmomban nem történt meg, most bekövetkezett.

Se Joo ajkai az enyémet érintették, olyan puha és lágy volt, minden érzékszervem csak erre tudott koncentrálni. Belebizsergett mindenem, melegem lett és a gyomromban pillangók jártak örömtáncot.

Vissza akartam csókolni, minden idegsejtem arra vágyott, hogy viszonozzam a gesztust, hogy elmélyítsük a csókot, de a testem nem engedelmeskedett. Ehelyett a szemhéjam lecsukódott és elnyelt ismét a sötétség.

Ezután olyan hirtelen pattantak ki a szemeim, mint reggel. Rögtön kiegyenesedtem az ülésben, mire a biztonsági öv pántja visszarántott a vállamnál fogva.

- Ah!

- Vigyázz! – hallottam Se Joo hangját mellőlem. – Látom, végre felébredtél.

- Hol… hol vagyunk? – néztem körbe, de ahogy megláttam a szélvédőn keresztül az Akadémia falait, már nem is vártam a válaszra. – Mikor érkeztünk meg?

- Talán tíz perce – válaszolt.

- Felkelthettél volna – mire eszembe jutott az álmom és vörösen bámultam ki inkább az ablakon, mert nem mertem Se Joo szemébe nézni.

- Próbáltam - motyogta különös hangszínnel, mire akármilyen paradicsom is volt a fejem most, rá kellett néznem. Se Joo érdekes tekintettel méregetett. Mintha több lett volna a mondandója mögött, mintha nem csak ennyit akart volna mondani.

- Se Joo, te véletlenül… - ekkor megakadtam. Tényleg azt akartam megkérdezni, hogy amit álmodtam az a valóság volt-e, hogy tényleg megtörtént?