28. Fejezet

Mi történt akkor?

Se Joo egy fehér pólóban és egy sötétkék melegítőnadrágban üldögélt az asztalnál. Fekete haja még nedves volt a fürdés után, kapucnis felsője pedig a szék háttámláján pihent. Amint megláttam, megtorpantam a boltívnél és nem tudtam, mitévő legyek.

Ő is meglepődött azon, hogy itt lát, erről szemöldöke apró rándulása árulkodott. Egy pohár vizet tartott a kezében.

Voltam annyira szomjas, hogy megérje nekem, hogy kettesben legyek vele? Vagy inkább hazudjak valamit és fordítsak hátat, mint aki nem is látta? Végül anélkül, hogy döntöttem volna, önkéntelenül szóra nyílt a szám.

- Szia - a hangom leginkább egy ijedt nyuszira emlékeztetett.

- Szia!

Pár másodpercig még néztünk egymásra, végül a konyhapulthoz sétáltam és kivettem egy poharat, amibe vizet engedtem. Majd mély levegőt véve leültem a Se Joo melletti székre. Nem éreztem helyénvalónak, hogy csak elhúzzam a csíkot rögtön, még ha egy részem szinte ezt is ordibálta.

Ez a csend, ami most telepedett ránk, nagyon is kínosra sikeredett, nem úgy, mint mikor a hátán cipelt. A különbség pedig abból adódott, hogy csak kettesben voltunk. Senki más nem volt rajtunk kívül már a konyhában. A kezem között forgattam a poharat és nem is néztem a fiú felé. Az agyam szinte hipersebességgel járt, hogy valami értelmes témát keressen, amiről tudnánk beszélgetni.

- Akkor még itt lesztek pár napig az Akadémián - motyogtam félénken.

- Igen – bólintott Se Joo, de ennél többet nem mondott. Én itt kiteszem a lelkem azért, hogy ne legyen olyan kellemetlen az egész helyzet, de tőle meg csak ennyi telik. Hát pukkadjon meg!

- Sajnálom, hogy csak így beállítottunk a bulira – nézte az egyik sötét sarkot a fiú. – Ha tudtam volna, hogy ennyire kényelmetlen lesz neked, akkor inkább nemet mondok So Hanak.

Elnyílt szájjal kaptam a fejem Se Joo felé. Miért kell folyton bocsánatot kérnie?!

- Nem gond, nem volt olyan vészes, mint amire számítottam – mosolyodtam el kissé erőltetetten.

- Nem kell hazudnod, Ha Na – nézett rám végül barna szemeivel. Szomorú mosoly jelent meg az arcán, pontosan ahhoz hasonló, mint az Akadémia kapujánál korábban, bár annál talán kicsit gyengébb és visszafogottabb módon.

- Nem hazudok - makogtam az asztallapot bámulva. Ezt a Se Joot nem ismertem. Ezt a Se Joot, aki képes ilyen szívszorítóan rám pillantani, egyáltalán nem ismertem. – So Ha azért hívott el titeket, hogy kibéküljek Kyu Hyunnal.

- Egész jóban vagytok ti ketten, igaz? – kérdezett rá és valami különös hangsúlya volt a mondatnak.

- Persze, rettentően sokat segített nekem, mikor az Akadémiára jöttem – mondtam neki. – Ő volt az, aki mindig mellettem állt, bármi is történt, bármi is derült ki rólam, mindig támogatott.

Kicsit úgy éreztem, hogy magyarázkodó a hangom és a szavaim is arról árulkodtak. Mégis miért viselkedek úgy, mintha bármi köze is lenne ahhoz, milyen kapcsolatom van nekem Kyu Hyunnal?! Ő nekem senkim, nem jelent számomra semmit, így nem is kéne feleslegesen jártatnom a számat, mivel már nem érdekelt, mit gondol rólam. Így van!

Vagy mégsem?

Miért éreztem mégis azt a késztetést, hogy tisztázzam, semmi sem történt Kyu Hyun és köztem? Mintha bármit is számított volna! Ha vonzódtam is Kyu Hyunhoz és mondjuk, később komolyabban tetszene és járnék vele, Se Joot ez akkor sem érdekelné, a legkevésbé sem hatná meg. Még lehet, gratulálna is. Mit vártam tőle? Hogy féltékeny lesz? Ugyan! Ha tíz év alatt nem vett észre, mint nőt, akkor ezen már semmi sem fog változtatni…

- Értem – állt fel a székről és a poharát elmosva, végül a hűtőhöz lépett és kinyitotta a fagyasztó részét. Érdeklődve figyeltem fél szemmel, mit csinál. Kivett egy zacskó fagyasztott borsót és egy konyharuhába csavarva a csuklójához nyomta.

Mindenről megfeledkezve pattantam fel és ijedten ugrottam hozzá. Még a kezem között tartott vizet is kiborítottam és eláztattam vele az egész asztalt és padlót, de nem érdekelt.

- Mi történt a kezeddel? – aztán eszembe jutott. – Ugye nem attól, ami a metrónál volt?! Hát persze, hogy attól… Istenem! Kellett neked segítened!

Egyre kétségbeesettebb lettem és egyre dühösebb is egyben.

- Ha Na, nyugi! – mosolygott rám gyengéden a fiú. – És főként halkabban!

- Ne mosolyogj már így! – szóltam rá elkeseredetten és elkezdtem jobban szemügyre venni a kezét. Megfogtam, forgatgattam és hajlítgattam, közben pedig figyeltem a reakcióját, minden egyes arcvonását, hogyan reagál rá.

- Csak egy kicsit fáj, semmi komoly – próbált megnyugtatni, de szinte semmi hatása nem volt, mintha meg sem hallottam volna. Sőt, az hogy ilyen kellemes tónussal beszélt, csak jobban rám hozta a frászt és nem tudtam neki hinni.

- Ha bármi komolyabb baja lesz a kezednek, akkor nem tudom, mit csinálok – elcsuklott a hangom és nagyot kellett nyelnem, hogy folytatni tudjam. – Imádsz gitározni, és ha egyszer képtelen leszel erre, akkor… - Na jó, azt hiszem, enyhén szólva bepánikoltam.

Se Joonak a zene jelentett mindent, a gitár olyan volt számára, mint egy kistestvér, ha pedig a keze megsérülne és nem tudna tovább gitározni, akkor a karrierjének majdhogynem búcsút mondhatna. Annak, ami olyan sokat jelentett neki.

Elképesztő volt, hogy mennyire megviselt már csak a gondolata is annak, hogy Se Joo nem fog tudni többé gitározni. Akárhogy utáltam is, akárhogy haragudtam is rá, az, hogy ilyesmi történjen vele… Soha nem kívánnék ilyet neki! Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a kezeinket néztem.

- Ha Na - kihúzta ujjait az enyém közül, ami nem esett jól, de ehelyett kezét az állam alá helyezte és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Semmi baj, tényleg. Csak megelőző intézkedés, hogy ne is legyen belőle semmi gond később.

Pár másodpercig néztem azokat a csokibarna szemeket, hogy nem hazudnak-e, hogy nem akar-e átverni.

- Tényleg? – vékonyka hangom remegett és még egy könnycsepp is végiggurult az arcomon, aminek minden igyekezetem ellenére is sikerült kiszabadulnia a szememből.

- Tényleg – bólintott, lágyság áradt a hangjából és a tekintetéből egyszerre. Hirtelen felrémlett előttem az a pillanat, mikor régen még ilyen kedves volt velem, mikor még fontos voltam számára. Beleharaptam az ajkamba, hogy visszanyerjem az önuralmamat. – Ne aggódj annyira értem, hogy még könnyeket is ejts emiatt!

Elengedte az arcom és a fagyott borsót ismét a kezére helyezte. Elfordította a tekintetét és úgy éreztem, mintha nem egy méterre állna tőlem, hanem ezer méteres távolság lenne közöttünk. Teljesen elzárkózott előlem, mintha egy másik Se Joo állt volna előttem. Mintha az előbbi csupán tévedés lett volna, csak egy hiba.

- Késő van, menj pihenni! – indult el kifelé.

Azt, hogy csak így itt akart hagyni, egyáltalán nem voltam képes megérteni. Annyi minden történt ma, annyi mindent tett, amit nem értettem, aminek szinte semmi értelme nem volt számomra, hogy össze voltam zavarodva. Nem bírtam elviselni ezt az ellentmondásos viselkedést, amit mutatott felém, hogy az egyik percben, mintha nem is ismert volna, aztán a következő pillanatban olyan kedves és gyengéd volt, mint négy éve.

Nem tudom, hogy ez a zavarodottság, vagy az éjszaka folyamán elfogyasztott alkohol, vagy az adrenalin dolgozott bennem, vagy csak így este bátrabb lettem, mint amilyen alapjáraton vagyok, de olyat tettem, amit nem kellett volna. Amit soha nem lett volna szabad megtennem.

Gyors lépésekkel megtettem a kettőnk közti pár métert és a karjai alatt átnyúlva átöleltem hátulról. A kezeim a mellkasát és hasát szorították, hozzásimultam széles hátához, magamba szippantottam a tusfürdőjének illatát és nem akartam elengedni. Megdermedt a karjaim között és meg sem moccant, néma csendben tűrte, hogy öleljem.

- Mi történt akkor? Miért nem hívtál soha? – akaratlanul jöttek a szavak a számra, fel sem fogtam, mit teszek, csak elszabadult minden, amit éreztem, nem tudtam többé gátat szabni neki. Túl sok minden történt, túl sok mindent nem értettem, és elegem volt belőle, tudni akartam végre az igazat. Tudni akartam, mi volt négy évvel ezelőtt. A teljes igazságot.

- Ha Na… - éreztem a kezeim alatt, ahogy Se Joo mellkasa süllyed és emelkedik minden egyes levegővétele során, hallottam, hogy a szíve milyen hevesen dobog. Hangja mégis kifejezéstelen volt. – Kérlek, engedj el!

Összerezzentem a szavaira, de nem ellenkeztem. Karjaim úgy hulltak le róla, mint egy acélgolyóbis, amit leejtettek és nem tudott ellenállni a gravitációnak. Hátraléptem, de csak magam elé bámultam.

Miért reménykedtem benne, hogy bármit is mondani fog? Miért hittem azt, hogy elmondja, mi történt négy éve? Miért is bíztam meg benne? Pár kedves szó, gesztus és minden meg van bocsájtva?!

- Sajnálom – mondta mély hangján Se Joo, de csak némán megráztam a fejem.

Nem számít. Hülyeség volt tőlem, hogy bármire is számítottam tőled – ezt akartam mondani, ez kívánkozott a számra, mégis csendben maradtam. Ha ezt kimondom, akkor soha nem kapok válaszokat. És elegem volt már ebből. Rosszul voltam már attól, hogy játsszam a megtört kislányt, a szívfájdítóan magányos hősnőt, aki előtt minden titok, aki képtelen egyedül megoldani a problémáit és mindig mások segítségére szorul.

Szerettem volna újra az a Ha Na lenni, aki régen voltam. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de egy kis szeletére vágyni a tortának, talán nem túl nagy kívánság, nem? Meg fogok birkózni azzal, bármit is tudok meg Se Jootól. Az sem érdekelt, ha azt mondja majd, hogy utál vagy hogy nem jelentek neki semmit, de a nyers igazság is jobb volt, mint ez a bizonytalanság.

Ökölbe szorítottam a kezem és kiböktem azt, amit már napokkal ezelőtt kellett volna, amit már az első találkozásunk alkalmával meg kellett volna tennem.

- Nem a sajnálatod érdekel – mondtam kifejezéstelenül, mire a fiú felhúzott szemöldökkel fordult meg. – Tudni akarom, mi történt négy éve, mikor ott hagytál. Mikor kisétáltál a kórteremből…

Elnyílt a szája és megdöbbenve nézett rám. Ahogy pedig találkozott a tekintetünk, újra abban a kórházi szobában találtam magam.

Napok teltek el azóta, hogy Suh Hyung itt járt és elmondta, hogy anya… Ne, ne is gondolj rá! Talán akkor fel fogsz ébredni és kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom. De ez a pillanat csak nem akart eljönni, akármennyire is vágytam rá. Ez volt a valóság. A valóság, ahol az anyám már nem élt.

Kezembe temettem az arcomat és felszisszentem a fájdalomra, ami a bordáimba nyilallt. Ez volt a legrosszabb az összes sérülésem közül. Minden egyes levegővételért meg kellett küzdenem, a fájdalomcsillapító, amit infúzión keresztül kaptam, nem sokat enyhített ezen a tüneten.

Ahogy körbenéztem a fehér falakkal és fehér bútorokkal teli szobán, szinte rosszul lettem. Úgy éreztem magam, mint aki megfullad, ha még egy percet kell eltöltenie ebben a helyiségben. Már több mint egy hete lábadoztam a kórházban, de még mindig azt mondták, hogy legalább ennyi időt kellene itt töltenem, mielőtt kiengednek. Ami persze kicsit sem tetszett, de nem volt más választásom. Nap, mint nap itt feküdtem az ágyban, várva, hogy valaki felbukkanjon és az unalmas órákat kissé érdekesebbé tegye. Apa valószínűleg nagyon elfoglalt lehetett, mert mióta felébredtem, azóta csak kétszer láttam, és az egyikben nem is voltam biztos, hogy megtörtént, mivel annyi fájdalomcsillapítót kaptam még az első napokban, hogy nem tudtam megkülönböztetni a valóságot az álomvilágtól. Csak Suh Hyung jött néha benézni és érdeklődni, mi újság velem - ami kész felüdülés volt, mivel még tévét sem kaptam a szobába, és a nővér, aki időnkét rám pillantott, nem is vette a fáradságot, hogy szóra méltasson. Csak bejött és kiment, amint elvégezte a dolgát.

Éppen fel akartam ülni és valahogy megoldani, hogy kimenjek a parkba, ami a kórház előtt terült el, mikor nyílt az ajtó. Nem is hittem a szememnek, mikor először megláttam.

- Szia! – mondta félénken, ahogy bezárta maga mögött az ajtót.

- Se Joo - leheltem halkan. Meglepett, hogy eljött.

Igazság szerint, amióta csak magamhoz tértem, rá vágytam, látni akartam, látni az egyenes orrát, fekete haját, barna szemeit és megölelni. Szükségem volt rá.

Leült az ágyam melletti székre, amit a látogatóknak készítettek elő. Én pedig némán csodáltam minden egyes négyzetcentiméterét az arcának.

- Ho-hogy vagy? – kérdezte akadozva és még a szemembe sem mert nézni.

Megragadtam a kezét, mire összerázkódott és nagy szemekkel, ijedten meredt rám.

- Köszönöm… kösz... önöm… - egyre inkább akadoztam és megint sírásban törtem ki, mint már annyiszor korábban. Viszont az, hogy Se Joo eljött meglátogatni, annyira sokat jelentett nekem. Nem tudtam, hogy anya miatt sírok ismét, vagy amiatt, hogy végre valaki ismerőst látok, akire támaszkodhatok. Aki mellettem van, ilyen nehéz időkben is.

Se Joo néha a kezemet, néha az arcomat simogatta, ahol talált olyan felületet rajtam, ami nem fájt túlságosan ehhez a gesztushoz. Közben nyugtató szavakat duruzsolt a fülembe, amikből semmire sem emlékeztem, csupán az a bársonyosan puha érzés maradt meg, amit ez keltett bennem.

- Bocsi - hebegtem, mikor végre sikerült abbahagynom a sírást és a szememet törölgettem.

- Semmi gond – veregette meg gyengéden a kezem a fiú.

- Inkább te mesélj valamit! Halálra unom itt magamat már, apa még egy tévét sem engedett a szobámba - morogtam elégedetlenül kicsit rájátszva ugyan, de nem akartam még jobban kellemetlen helyzetbe hozni Se Joot, aki már így is végigült fél órát azzal töltve, hogy vigasztal.

- Nincs semmi különös, Min Junék is jönni akartak, de el vannak foglalva a készülődéssel és haza is utaztak a hétvégére – mondta a fiú kerülve a pillantásom.

- Készülődés? – néztem rá furán. – Lesz valami nagy koncertetek?!

Széles vigyorra húzódott a szám, de nem tetszett valami. Se Joo az ajkába harapott, mint aki rosszat mondott. Elengedte a kezem, a mosolyom, ami eddig arcomat díszítette, sehol nem volt már.

- Se Joo? – kerestem a tekintetét, de nem felelt. – Megijesztesz.

- Igazság szerint azért sem jöttek, mert féltek találkozni veled – nézett rám a fiú hirtelen, de nem volt világos, miről beszél.

- Miért?

- Valamit el kell mondanom – nyelt egyet, én pedig tudat alatt is visszatartottam a levegőt, míg várakoztam, hogy végre megszólaljon. – Az egész banda… az egész banda három nap múlva bevonul a seregbe.

- Hm? – néztem rá értetlenül, mint aki nem értette jól, holott teljes mértékig felfogtam minden egyes szavát, de képtelen voltam elhinni.

- A hadseregbe, Ha Na.

- Nem – mondtam pislogva. – Nem! NEM!

Közben ráztam a fejem és belekapaszkodtam a fiú karjába. Nem tudtam elhinni ezt, ez csak egy rossz vicc, nevess már Se Joo, kérlek! Csak egy apró mosolyt, hogy az egész egy tréfa!

- Ne viccelj ilyesmivel – remegtem a félelemtől szinte, hogy eltűnik a szemem elől, hogy itt hagy. Szótlanul bámult rám és tűrte, hogy húzzam a felsőjét, hogy a körmeimet belevájjam a bőrébe. Nem szólt egy árva szót sem, ami csak még jobban megrémített, mert ez azt jelentette, hogy ez nem csak ugratás, ez komoly volt ezúttal. – Nem teheted ezt velem!

Kiáltottam majdnem eszemet vesztve, mire Se Joo is összerezzent. Az eddig nyugodt maszkján repedések látszottak és kezdett átütni rajta az idegesség és félsz.

- Nem hagyhatsz itt te is! – ordibáltam és mit sem törődve az oldalamba, bordáimba és majdnem minden porcikámba hasító fájdalommal ütöttem a fiút. Nagy nehezen kiszabadult az ujjaim közül, amik már a ruháit tépték, és néhány varrást sikeresen el is szakítottak. – Se Joo!

- Ígérem, hogy majd felhívlak! – lépett az ajtóhoz, de csak maga elé motyogott. – Sajnálom, Ha Na!

Ezzel pedig kilépett a szobából, a kórházból és az egész életemből. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hozzám intézett és ezzel hagyott magamra. Néhány nővér és orvos jött be ezután a szobába és nyugtatókat adtak be, amitől mély álomba merültem.

Ő pedig soha nem hívott, soha nem keresett és én sem őt, még ha néha majd meg haltam is a vágytól, hogy láthassam. Ellenálltam neki és próbáltam elfelejteni őt, minden egyes közös emléket, amink volt.

Ezúttal nem fogom hagyni, hogy csak úgy elsétáljon a válasz elől, nem vagyok olyan tehetetlen, mint akkor.

- Csak úgy kisétáltál a kórteremből, egyedül hagyva. Egyes-egyedül hagyva – jegyeztem meg. Nem bűntudatot akartam benne kelteni, egy cseppet sem, csak a tényeket közöltem vele, amivel ő is tisztában volt. - Nem volt lehetőségem eddig mondani, de sajnálom azt, ahogy akkor viselkedtem. Nem kellett volna úgy letámadjalak.

Se Joo tágra nyílt szemekkel figyelt, szóra nyitotta a száját, de közbeszóltam. Volt pár dolog, amit el akartam mondani neki, és ennél jobb lehetőségem már nem lesz rá. Ennél megfelelőbb időt elképzelni sem tudtam volna rá, főleg, hogy máskor nem lett volna ekkora bátorságom, hogy megtegyem.

- Az anyám pár nappal korábban halt meg. Az apám alig jött látogatóba, utána pedig minden csak egyre rosszabbra fordult közöttünk, tanúja lehettél a héten, hogy mennyire. A bátyám szintén a seregben volt, csak a temetésre jöhetett el pár nap erejéig. A nagybátyámnak akkoriban sok dolga volt az Akadémiával, így nem ért rá folyton pesztrálni engem. Aztán jöttél te, hogy az egész banda bevonul a seregbe, a második családom, akiket a leginkább szerettem, szintén elhagynak. Így talán megérted, miért reagáltam úgy, ahogy – meséltem neki teljesen érzelemmentes hangon. Meg akartam neki magyarázni, miért keltem ki úgy magamból aznap, de a fiú még mindig csak hitetlenkedve figyelt, mint aki teljesen lefagyott.

- Azt ígérted felhívsz, hogy nem hagysz magamra – a körmeimet belevájtam a tenyerembe, hogy megőrizzem a nyugalmam látszatát. Azt a kis vékony álcát, amit nagy nehézségek árán tartottam fent. Még soha nem mondtam el senkinek, mik játszódtak le bennem akkor, mennyire össze voltam zavarodva, mennyire magányos voltam. – Mégis mi történt akkor? Miért nem tetted?

- Ha Na, én… - idegesen pillantott jobbra-balra, de nem bírt a szemembe nézni.

- Nem érdekelt, hogy nem viszonoztad az érzéseim. Egy cseppet sem érdekelt - erre viszont rám kapta a tekintetét, elsápadt és mint aki szellemet látott, úgy meredt rám. – Ugyan, miért vagy annyira meglepve?

Szomorú mosolyra húztam a számat és a fülem mögé tűrtem egy majdnem száraz hajtincset. – Tudnod kellett róla. Tudnod kellett, hogy mit érzek irántad, hiszen mindenki tisztában volt vele, aki csak ismert. Szerettelek.

Soha nem mondtam ki hangosan, soha senkinek sem. Mindig magamban dédelgettem ezt az érzést, mint egy kis ártatlan gyermeket, amire úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. Most mégis olyan egyszerűséggel ejtettem ki ezeket a szavakat, mintha csak a holnapi időjárásról diskuráltunk volna.

Se Joo mégis úgy tűnt, mint akit teljesen ledöbbent a hír, mint akinek fogalma sem volt róla. A fagyasztott borsó kicsúszott az ujjai közül és a földön landolt, de nem törődött vele. Inkább az egyik karját a szeme elé emelte, így csak egy kis részt láthattam az arcából, de az is mintha rózsaszínben játszott volna. Biztos csak rosszul esett rá a fény, és azért tűnt annak.

- Nem vártam el, hogy ugyanúgy érezz irántam – léptem oda a borsóért és felvettem a földről, majd megfogtam Se Joo karját, amit az arca előtt tartott és elemeltem onnan. Nem ellenkezett. Végül megfogtam a kezét és belehelyeztem a jeges zöldséget, de rajta hagytam a kezem a zacskón. Közben pedig a fiú szemébe néztem, aki ezúttal állta a pillantásom. Az a furcsa rózsaszínes árnyalat is eltűnt, amiről azt hittem korábban, hogy láttam. – Nem akartam semmit sem rád erőltetni, de szükségem volt rád akkor, jobban, mint valaha. Te pedig elhagytál, egy szó nélkül, mint valami végső csapás abban az időben. Miért? Miért nem hívtál egyszer sem?

Hallottam, hogy nyel egyet és aggodalmas ráncok gyűltek a homlokára, ahogy két szemével vizslatott. Én pedig vártam tőle a magyarázatot. Valamit. Akármit, amit képes vagyok megérteni, legyen az bármilyen keserű is, ha az az igazság.

- Ha Na - nyögte nehezen Se Joo, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem, hogy végre! Végre! Tudni fogom azt, amire már olyan régóta áhítoztam. Még ha meg is rémültem tőle, a nagyobbik részem arra vágyott, hogy Se Joo elmondja, mi történt. – Sajnálom.

Felsóhajtott és a kezét az enyémre helyezte, arra, ami a zacskón pihent. Megszorította. Furcsa volt ez a kettősség. Alulról a jeges hideget éreztem, míg felülről Se Joo melegségét.

- Nem tehettem mást, nem volt más választásom – sóhajtott fel a fiú.

- Hogy érted? – kérdeztem, mire még jobban megszorította a kezem, ami már szinte fájt.

- Kérlek, nem elégednél meg annyival, hogy sajnálom?! – könyörögve emelte rám nagy szemeit, mire csalódottan megereszkedtek a vállaim.

- Bármi legyen is az, elviselem, nem kell kímélned! – esedeztem kétségbeesve.

- Sajnálom! - engedte el a kezem és ellépett tőlem. Bűntudatos arccal fixírozta a földet és már éppen megfordult, hogy megint faképnél hagyjon. Pontosan úgy, mint a kórházban tette.

- Se Joo! – riadtan siettem utána, de a sérült térdem nem igazán akart engedelmeskedni és végül csak a konyha boltívéig jutottam, mert neki kellett támaszkodnom, nehogy elessek. – Áh!

A fiú erre megperdült és aggódva lépett oda hozzám. Nem tudtam, hogy dühös legyek rá amiért nem mondott semmit, vagy sírjak, mert nem ért semmit a próbálkozásom, hogy kihúzzam belőle az igazságot, vagy csak tűrjem csendben, hogy segíteni próbál.

- A lábad? – nyúlt a hónom alá és végül leültetett arra a székre, amin még mindig ott volt a pulcsija.

- Hm – bólintottam a fogamat összeszorítva. Még nem pizsamában voltam, hanem csak egy egyszerű melegítő együttesben, így hosszú nadrágot viseltem.

- Mutasd! – ezzel leguggolt és elkezdte felfelé görgetni a nadrág szárát a lábamon. Mikor a térdemhez ért, összerezzentem az érintésére. – És ez lenne az, amire azt mondod, hogy kutya bajod?

Se Joo a haja alól pillantott rám szkeptikus kifejezéssel, mire kinyújtottam rá a nyelvemet, ő pedig meglepetésemre elmosolyodott. Ez a mosoly pedig olyan volt, mint régen, az a gyengédség és aggodalom áradt belőle, mint mindig.

Ja, igen! A térdem tényleg nem volt a legszuperebb állapotban, már be is lilult és kicsit meg is volt dagadva.

- Nem hiszem, hogy orvoshoz kéne menni vele, de biztos kellemetlen lesz pár napig – nézegette a sérült részt Se Joo. – Erre viszont neked nagyobb szükséged lesz, mint nekem.

Majd pedig a borsót ráhelyezte a térdemre, mire felszisszentem.

- Ha Na.

- Igen? – nem tetszett, hogy megint nem néz a szemembe és ehelyett csak a térdemet sasolja. Ebből nem fog semmi jó kisülni. Habár halványan ott élt még a remény bennem, hogy végül kikotyogja azt, amire eddig is kíváncsi voltam és ki akartam szedni belőle.

- Holnap elmegyek Nagyiékhoz.

- Oh…

- Nem lenne kedved velem jönni? – erre felszaladt a szemöldököm a homlokom közepére és azt hiszem, az állam is valahol a földet súrolhatta. Hogy mi?! – Mindig azt kell tőlük hallgatnom, hogy mi van veled, és miért nem jössz többet hozzájuk. Gondoltam, hogy ha már úgyis megyek, akkor megkérdezlek.

Még inkább lehajtotta a fejét és már semmit sem láttam az arcából.

Hát nem tudtam, mi folyik itt. Előbb majdhogynem veszekszünk, meg ellök magától, mint akinek nem jelentek semmit, most meg önként hív meg a nagyszüleihez. Soha nem volt ilyen bonyolult a fiúval való kapcsolatom, sőt. Inkább az egyszerűsége miatt szerettem, de most minden túl komplikált és érthetetlen lett.

Nem tudtam, hogy mit akartam. Ha elfogadom a meghívást, az olyan mintha megbocsátottam volna neki? Mintha újrakezdenénk a dolgokat? Illetve tényleg így lenne? Nem. Egyáltalán nem bocsátottam meg neki, míg nem hallom az okát, hogy miért hagyott teljesen magamra négy évig, addig szó sem lehet itt semmiféle megbocsátásról.

Viszont ha nem fogadom el, akkor… akkor.

- Ha nem szeretnél, nem kell, csak egy ötlet volt – állt fel a fiú és a hűtőhöz lépett.

- Nem! – hördültem fel hirtelen, mire egy pillantást vetett rám a válla felett. Elpirulva néztem az ölembe ejtett ujjaimat. – Nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak akarnak egyáltalán látni?

Megrázkódtam a hirtelen erőteljes hangra.

Se Joo nevetett. Nevetett.

Olyan csodálatos hang volt. Úszkáltam ebben a csilingelő nevetésben.

- Viccelsz?! – mondta két hahota közepette. – El nem tudod képzelni, hányszor rágták a fülemet miattad, hogy miért nem ráncigállak el hozzájuk. Meg merném kockáztatni azt is, hogy téged jobban szeretnek, mint engem.

Erre már én is felkuncogtam. Csak egy pillanatra láttam azt a mosolyt, amit rám vetett, mert el is fordult a konyhapult felé. Elkezdte feltörölni a vizet, amit korábban kiöntöttem.

- Várj, segítek! – álltam volna fel, de a vállaimnál fogva visszanyomott.

- Inkább ezt fogd meg! – elvette a kezemből a borsót és adott egy rendes jeges borogatást.

- Ha van ilyen is, akkor miért a borsót vetted elő? – néztem rá bután.

Csak rántott egyet a vállán és folytatta a takarítást. Ahogy követtem minden egyes mozdulatát, a meghíváson járt folyton az agyam.

- Komolyan gondoltad az előbbit? – kérdeztem félénken és zavarban. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy meghívott magukhoz.

- Igen – állt meg a pult mellett és rám nézett, várva a válaszom. Egyrészről ez a pillantás tele volt reménykedéssel, másrészről, mintha könyörgött volna, hogy nemet mondjak.

- Rendben – közöltem végül, mire a gyomrom hullámvasutazásba kezdett.

- Oh… - pislogott rám párat, mint aki saját maga is meglepődött a válaszomon. – Akkor délután ötkor az iskola előtt?

- Oké – egyeztem bele még én is kissé szégyenlősen, majd Se Joo mellém lépett és a kezét nyújtotta felém.

- Tudsz járni?

Felsegített és tettem néhány próbalépést. – Mondjuk.

- A pulcsid… - mutattam a ruhadarabra, mire felkapta magára.

- Menjünk! – ásított egyet és kézen fogva sétáltunk a lépcsőhöz. Minden egyes lépésért meg kellett küzdenem, de az, hogy végig Se Joo kezét foghattam, míg a harmadik emeletre felértünk, elvonta eléggé a figyelmem, hogy ne a fájdalomra koncentráljak. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg tök vörös volt végig az egész fejem. A szobánk előtt álltunk meg és mint két általános iskolás, akik zavarban vannak, úgy köszöntünk el egymástól.

- Jó éjt!

- Szia!

De egyikünk sem mozdult. Nem tudtam, hogy ő miért nem, de én látni akartam, ahogy bemegy azon az ajtón, és csak azután hátat fordítani neki. Végül feladva ezt a gyerekes gondolatot, besiettem a szobába és háttal estem neki lihegve az ajtónak, amint becsuktam.

Percekig nem hallottam mást, csak a saját ziháló lélegzetvételemet, majd talán öt perc múlva a folyosóról beszűrődött annak az ajtónak a halk csukódása is, amin Se Joo lépett be Kyu Hyunnal közös szobájukba.

***

Hogy én mekkora egy idióta, hülye, eszetlen, ostoba és őrült vagyok! Mégis mi a jó istent műveltem tegnap este?! Mi járhatott abban a nagy, görögdinnye méretű fejemben?!

Annyira reméltem ébredéskor, hogy az egész csak egy álom volt, hogy meg sem történt az a jelenet a konyhában, de miután megláttam az asztalomon a jeges borogatást, legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon. Valószínűleg ezért volt egész nap az, hogy ha egyetlen fiút is megláttam a közelben, menedéket kerestem és próbáltam még a létezésemet is titkolni. Bár mázlim volt és Se Jooval nem is találkoztam egyszer sem, csak a banda többi tagjával futottam néha-néha össze.

So Hanak, Baek Honak és Ki Youngnak segédkeztem a cuccaik összepakolásában és a szobájuk kitakarításában, mivel szombat délután költöztek ki mindannyian. Mivel alig aludtam valamicskét, és teljesen máshol járt az agyam, több kárt okoztam a pakolás során, mint hasznot. Majdnem összetörtem Baek Ho egyik kedvenc bögréjét, Ki Young egyik varrógépét is majdnem sikerült leejtenem (igen, több is van neki), So Hanak pedig egyik kis balerinás díszét tényleg el is törtem. Ezek után inkább csak nézhettem, ahogy a barátaim szépen összecsomagolják az életük minden egyes darabkáját, és készülnek itt hagyni.

Senkinek sem meséltem, mi volt tegnap este Se Jooval, nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam, hogy mondjam, így egyszerűen annál maradtam, hogy lakatot teszek a számra és csendben maradok. Habár So Ha érdeklődve pillantott felém és láttam, hogy valamit akar mondani, de mikor a tekintetünk találkozott, akkor mindig akadt jobb dolga.

Már négy óra körül járt, mikor mindenki elkészült és az utcán álldogáltunk a többiekkel. Baek Ho és Ki Young a vasútállomásra tartott, So Ha pedig a reptérre egy taxival. So Ha volt az, akinek a leginkább sietni kellett, mert a taxis így is türelmetlenül dobolt a kormányon az ujjaival, de egyikünk sem zavartatta igazán magát emiatt.

- El sem hiszem, hogy tényleg el kell búcsúznunk egymástól - törölgette a szemét Ki Young. Egész nap rátört néha a sírás, és senki sem tudta megvigasztalni, csak kivártuk, míg elmúlik.

- Nem örökre – karolta át Baek Ho a vállát a lánynak. – Csak egy hónap, míg engem újra láthatsz.

- De a többieket nem! – szipogta a kis, vörös hajú lány, ezzel pedig kiszabadult a fiúja öleléséből és So Ha nyakába vetette magát. – Ígérd meg, hogy nem fogsz eltűnni! Majd beszélünk telefonon és emailekkel is zaklatni foglak!

- Eszemben sincs köddé válni – viszonozta az ölelést szobatársnőm. – Nyáron eljöhetnétek mindannyian az egyik nyaralónkba és ott tölthetnénk közösen egy kis időt!

- Ez remek ötlet! – lelkesült fel Baek Ho, hallva a lány ajánlatát. Egy cseppet sem bántotta, hogy a barátnője előbb levegőnek nézte. Habár a vasútállomáson úgyis lesz idejük, hogy búcsút vegyenek egymástól.

- Igen, én is támogatom – jegyeztem meg.

- Baek Honak aranyból van a szíve és képtelen nemet mondani bármit is kérnek tőle – motyogta So Ha a lány fülébe, amit éppenhogy hallottam. – Becsüld meg és ne ereszd el az oldalad mellől!

- Rendben! – sírta a lány válaszul, majd végül különváltak és So Ha Baek Hohoz lépett, akit szintén megölelt.

- Vigyázz Ki Youngra! Tudod, milyen kis ügyetlen és forrófejű tud néha lenni, ami csak bajba sodorja – mondta már hangosabban a lány és érződött a hangján, hogy már ő is a sírás határán van, de még mindig mosolygott. – Ha volt bátorságod végre szembenézni vele, nehogy megbántsd őt valamivel is!

- Úgy vigyázok rá majd, mintha a legféltettebb kincsem lenne. Mert az is – mondta remegő hangon a fiú. Ezzel elengedte a lányt, aki előttem cövekelt le.

Ahogy belenéztem a szemeibe, amik már könnyektől csillogtak, én sem tudtam tovább állni és a karjai közé vetettem magam, majd szorosan magamhoz öleltem.

- Kérlek, ne utáld annyira a családodat! – suttogtam. – Ha még rendbe lehet hozni a kapcsolatotokat, akkor tégy meg érte mindent, mielőtt úgy jársz, mint én! Az a pasi meg talán nem olyan rossz, mint amilyennek hiszed, csak próbáld meg a jó oldalát nézni a dolgoknak! Ha pedig sikerül meggyőzni a szüleidet, hogy neked is van önálló akaratod és felbontod az eljegyzést, akkor kíváncsian várom majd ki lesz az, aki tényleg elnyeri a szívedet!

So Ha eltolt magától és megdöbbenve mért végig.

- Ha Na… - lehelte.

- Légy jó! – majd két nagy puszit nyomtam az arcára. Nem tudtam, hogy a nagy bölcsesség hirtelen mitől jött rám, de örültem neki, még ha semmi újdonságot nem is mondtam a lánynak, minden egyes szavamat komolyan gondoltam.

- Ha Na! – ölelt ismét magához, de egy autónak a dudálására mindannyian összerezzentünk. – Menjen a pokolba!

So Ha nem szokott csúnyán beszélni, de ezen el kellett nevetnem magamat.

- Menj csak, mert lekésed a gépet!

Úgy tűnt, mint akinek még nagyon sok minden mondanivalója van számunkra, de csak felvette a válltáskáját és beült a taxiba. Miközben a taxis nagy megkönnyebbülésére végre elindulhattak, So Ha egész végig, míg az autó el nem kanyarodott, integetett nekünk az ablakon keresztül.

- El sem hiszem, hogy tényleg mind elutaztok - nyögtem ki, amikor tudatosult, hogy So Ha tényleg elment, nem csak egy órára, vagy pár napra, hanem ténylegesen elment az Akadémiáról.

- Nekünk is lassan indulnunk kéne - nézett az órájára Baek Ho. – Egy óra múlva indul a vonat és még el kell intéznünk ezt-azt…

Tudtam, hogy az „ez-az” olyasmi, amit Ki Younggal kettesben szívesebben csinálna, így nem volt szívem tovább feltartani őket. Átkaroltam Baek Ho nyakát.

- Csak ismételni tudnám azt, amit So Ha mondott, szóval inkább csendben maradok – mondtam a füléhez közel hajolva.

- Okés! – nevetett a fiú.

Aztán Ki Young következett a sorban. Megöleltem és nem is tudtam mit mondani neki hirtelen.

- Érezd jól magad Olaszországban! – csak ilyen semmiségeket nyögtem ki nagy nehezen.

- K..khöszi… - bőgött már a lány.

Pár percig így álltunk az utcán, majd Ki Young végre kissé megnyugodva elengedett.

- Tudod, ha meggondolnád magad, akkor a P.S.-nél újra együtt lehetnénk – vetette fel bátortalanul, mire elakadt a szavam. – Ugyan, Ha Na, szeretsz énekelni, jól is csinálod, táncolni is jól tudsz, tökéletes lennél egy idol csapatba!

- Ki Young…

- Igaza van – szakított félbe Baek Ho határozottan. – Neked egy ügynökségnél van a helyed, ezt a vak is láthatja. Nem érdekel, ha nem a P.S., csak egy ügynökségnél köss ki végre!

- Baek Ho - nem tudtam mit mondani nekik, mert jelen pillanatban az első szerződést, amit az orrom alá nyomnak, azt alá is írtam volna. Jelenleg annyira velük akartam maradni, hogy még erre is képes lettem volna, minden józan észt hátrahagyva.

- Csak gondolkozz el rajta! – mondta a fiú, mire Ki Young hevesen bólogatni kezdett. Baek Ho megfogta a lány kezét és elindultak ők is a metróhoz, majd a vasútállomáshoz.

Én pedig ott maradtam egyedül az utcán.

Ismét egyedül.

Elővettem a telefonom, hogy küldjek egy SMS-t So Hanak és jó utat kívánjak neki, mikor az órára esett a pillantásom. Már fél öt volt, és tegnap Se Joo mintha valami olyasmit említett volna, hogy ötkor az iskola előtt találkozunk.

Tényleg akartam ezt? Most? Mikor a hangulatom a béka feneke alatt volt, tényleg Se Jooval akartam lenni? A legmeglepőbb pedig az volt, hogy az első válasz, ami beugrott, az igen volt. Valószínűleg ilyen régi beidegződés lehetett, hogy még mindig sóvárogtam arra, hogy vele legyek, ezért jött a nyelvemre rögtön ez a válasz.

Sóhajtottam egyet és visszasétáltam a kollégiumba, abba a szobába, ahol mostantól egyedül voltam. So Ha ágya, asztala és szekrényrésze üresen terpeszkedett. Mintha csak az arcomba röhögne, hogy „Haha, egyedül maradtál…”

Figyelmen kívül hagytam ezt a gondolatot és gyorsan elugrottam zuhanyozni, majd a szekrényem előtt álltam már egy szál törölközőben, azon filózva, mit vegyek fel.

Ugyan nem randira mentem Se Jooval, még csak a közelében sem volt ez egy randinak, hiszen a nagyszüleihez mentünk látogatóba, de akkor is úgy éreztem, jól kell kinéznem. Nem csak a fiú miatt (na, hogyne, Ha Na, áltasd csak magad!), hanem a nagyszülei miatt is, ha már olyan régen nem találkoztam velük, nem akartam rossz benyomást kelteni.

Így minden egyes ruhadarabot kidobáltam a szekrényből és gondoltam, így könnyebb lesz találni valami megfelelőt. Vagy ötször átöltöztem, de még így sem voltam megelégedve a végeredménnyel. Egy fekete farmernél és egy világoszöld blúznál kötöttem ki, nem éppen az én stílusom volt, de hát ez van. Régen voltak már rajtam ilyen elegáns és nőies ruhák, de egy ilyen látogatáshoz ez illett talán a legjobban. Egy táskába bepakoltam pár holmit még, amire szükségem lehetett, illetve meg akartam kérni Se Joot, hogy álljunk majd meg egy kicsit a piacon, mert nem mehetek üres kézzel Nagyiékhoz ennyi idő után.

Gyorsan felvettem a kabátomat és egy csizmát (aminek lapos talpa volt, most nem akartam egy ideig magas sarkút látni), majd ahogy tőlem telt, kisiettem a kollégiumból, ahogy csak fájós térddel erre képes voltam. Szerencsére a duzzanat már lejjebb ment reggelre, de nagyon csúnya lila színben játszott a bőröm és minden lépésre fájt egy kicsit.

Negyed hat volt, mire kiértem az Akadémia elé, de a fiút nem láttam sehol sem. Jobbra-balra nézelődtem, de sehol nem volt senki. Rosszul emlékeztem és nem öt órát mondott volna? Vagy nem a kapu előtt beszéltük volna meg? Vagy annyit késtem, hogy azt hitte, meggondoltam magam és nem jövök? Vagy csak átverés volt az egész és nem is állt sohasem szándékában elvinni a nagyszüleihez?

Egyre szaporábban vettem a levegőt és a látásom is elhomályosodott, mikor egy autó dudálására lettem figyelmes. Összerázkódva fordultam a hang irányába.

Egy ezüstszínű Chevrolet állt nem messze tőlem és valaki ült a vezető ülésén. Ahogy jobban megnéztem azt a személyt, a szívem nagyot dobbant, ahogy felismertem a körvonalaiban Se Joot.

Egy ostoba vigyorral az arcomon sántikáltam oda hozzá és ültem az anyósülésbe.

- Szia! – csuktam be az ajtót.

- Szia! Úgy emlékeztem, hogy ennél pontosabb szoktál lenni – mondta a fiú kicsit szemrehányóan, de azért egy mosoly bujkált a szája szegletében.

- Pontosabb is! - pirultam el a dorgálása miatt. – Csak… csak sokáig tartott a búcsúzkodás a többiekkel.

A hazugság - mert lényegében sajnos az volt -, nehezemre esett és elég bénára is sikeredett, de még mindig jobb volt az igazságnál, hogy fogalmam sem volt róla, mit vegyek fel.

- Oh, tényleg… - vált komorabbá a fiú, majd sebességbe rakta a kocsit és elindultunk. – Ma mentek el, igaz?

- Hm – bólogattam és inkább kerestem gyorsan egy másik témát, ami kevésbé volt lehangoló. – Nem is tudtam, hogy kocsival megyünk.

- Szerinted elmennék tömegközlekedéssel Yangsa Myeonig? – tette fel a költői kérdést Se Joo és még bele is remegett a gondolatba, mire elmosolyodtam.

- Régen nem volt probléma – húztam el a számat, tettetve, hogy egyáltalán nem tetszik a sznob viselkedése. Holott teljesen meg tudtam érteni.

- De régen nem is volt autóm, hogy azzal menjek – húzta ki magát büszkén a fiú.

- Ez a tied?! – döbbentem meg. – Nem csak a cégtől kaptad kölcsönbe?

- Nem – mosolygott rajtam. – Tavaly nyáron vettem, bár még egy jó ideig fizetni kell a törlesztő részleteket, de akkor is van már egy saját kocsim.

Ahelyett, hogy örültem volna annak, végre van egy saját kocsija Se Joonak, amit mindig is szeretett volna, inkább szomorúság lett rajtam úrrá. Annyira különböztünk, neki már olyasmik miatt kellett aggódnia, hogy fizesse a törlesztő részletet, míg én még azt sem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel.

Már a belvárosban voltunk és nekem még mindig azon járt az eszem, hogy Se Joo kész felnőtt volt már.

- Jut eszembe - szólalt meg és rám pillantott. –, hol van a többi cuccod?

- Milyen cuccom? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. – Mit kellett volna még hoznom?

- Mondjuk ruhát, meg hasonlókat – pislogott a fiú és megállt egy piros lámpánál.

- Minek? Van rajtam ruha… - jöttem zavarba teljesen.

- És holnap is ezt tervezed viselni? – lépett a gázra, mikor zöldre váltott a közlekedési lámpa.

- Holnap? – teljesen elvesztettem a fonalat.

- Ott fogunk éjszakázni Nagyiéknál.

- Hogy mi?!