29. Fejezet

Nagyszülők

- Nem mondtam volna? – ráncolta a szemöldökét Se Joo.

- Nem! – kiáltottam vékonyka hangon. – Valahogy elfelejtetted megemlíteni!

Teljesen úgy voltam vele, hogy megyünk, majd pedig jövünk a kis városkából, amint végeztünk a látogatással Se Joo nagyszüleinél. Arról egy szó sem esett, hogy ott is fogunk éjszakázni!

Bár ha lett volna egy csöpp eszem és elgondolkozom rajta, akkor rájöhettem volna, ha délután ötkor indulunk el Seoulból, akkor nem öt perc lesz az út odáig és nem egy éjjeli vizitet terveztünk a fiúval.

- Bocsi, azt hittem, egyértelmű! - húzta el a száját.

- Semmi gond, én vagyok az ostoba – sóhajtottam lemondóan.

- Viszont így nincs semmiféle váltóruhád – gondolkozott el a fiú, miközben sávot váltott. - Felvehetnéd akár az én ruháimat is, vagy Nagyiét, de szerintem egyikhez sem fűlik igazán a fogad.

Elpirultam már a gondolatára is annak, hogy felvegyem Se Joo ruháit. Akaratlanul is a Kyu Hyunnal történtek jutottak eszembe és az orromban furcsa módon hirtelen megéreztem a fiú illatát, mintha itt ült volna a hátsó ülésen, még hátra is lestem a biztonság kedvéért.

- Azt kihagynám, ha lehetséges – fintorogtam, bár inkább szólt ez annak, hogy tűnjön el az a különösen finom illat az orromból végre, és verjem ki a fejemből Kyu Hyunt.

- Akkor megállhatunk valahol és veszek neked pár ruhát – ajánlotta fel a fiú.

- Oh! – kiáltottam fel hirtelen és a kezembe temettem az arcomat.

- Azért nem olyan szörnyű ez! - nézett rám Se Joo a szeme sarkából.

- Nem is az… Akartam szólni, hogy álljunk meg a piacnál, mert vásárolni szeretnék, de teljesen kiment a fejemből, ahogy megemlítetted ezt az ott alvós dolgot – nyafogtam még mindig, és törtem az agyam, hogy mitévők legyünk most.

- Mit szerettél volna? – kérdezte kíváncsian a fiú.

- Ajándékot venni Nagyiéknak.

- Akkor kereshetnénk valamit közösen, mert én sem készültem még elő semmivel sem? - pislantott rám és ott volt egy kis kérdő hangsúly a szavaiban.

- Az remek lenne! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Amúgy sem tudtam, mit kellene vennem nekik, de ha ketten találunk ki valamit, akkor talán könnyebb dolgunk lesz.

- Az út mentén, Seoul határánál van egy nagyobb piacszerűség, általában ott szoktam bevásárolni mielőtt megyek hozzájuk – vetette fel Se Joo. – Ott még ruhát is tudnál nézni magadnak.

- Benne vagyok!

Ezután percekig csendben ültünk, Se Joo az utat figyelte, én pedig a várost, amin keresztülhaladtunk. Rengetegen tartottak hazafelé ilyenkor, a járdán szinte folyamként hömpölygött az emberek tömege, a közvilágítást is felkapcsolták, mivel télen, délután hamar sötétedett. Ahogy a lámpák fényei el-elhaladtak mellettünk, kezdtem megnyugodni a kocsiban.

Eddig sem voltam ideges, de azért kényelmetlen volt az egész szituáció Se Jooval. Négy évig nem láttam, ezalatt az idő alatt pedig haragudtam rá és ez igencsak gyenge kifejezés volt ahhoz képest, amit éreztem iránta. Eltelt egy hét azóta, hogy újra felbukkant az életemben és mintha ezek az érzések eltűntek volna. Nem nyom nélkül ugyan, de mégsem fájtak már annyira a régi sérelmek.

- Nem fázol? – kérdezte hirtelen a fiú.

- Hm? – annyira elmerültem a gondolataimban (és Se Joo bámulásában), hogy nem fogtam fel, mit mondott.

- Feljebb tekerhetem a fűtést, ha fázol – ismételte meg egy halvány mosollyal az arcán.

- Nem, megvagyok, köszi – pirultam el és inkább kifelé bámultam a szélvédőn. – Messze van még az a piac, amit említettél?

- Talán még negyed óra, ha szerencsénk van, és nem keveredünk dugóba – hümmögött a fiú, majd fekete haját kisöpörte a szeméből és tovább nézte az utat.

- Levágathatnál a frufrudból - motyogtam félhangosan.

- Majd a comebackre szerintem úgyis le kéne vágatnom, addig pedig kibírom így is – mondta vállat vonva.

- Milyen lesz az új album? – kérdeztem kíváncsian, bár próbáltam lazának tűnni és félszegen kérdezni, mint akit nem is érdekel igazán. Habár majd megevett a fene, hogy tudjam, mit terveznek a mostani albumra.

- Azt hittem, nem hallgatsz már minket - döbbent meg a fiú.

- Honnan vetted ezt?

- Kyu Hyun mesélte, hogy fogalmad sem volt arról egész végig, míg az Akadémián voltál, hogy a STAND UP tagja – jegyezte meg. – Szóval ebből arra következtettem, hogy nem is hallgattál minket azóta, hogy…

- Azóta – fejeztem itt be a mondatot, és kellemetlen csend telepedett ránk, amit gyorsan meg is törtem inkább. – Jól sejtetted. Tényleg nem hallgattam egyetlen egy számotokat sem egészen egy héttel ezelőttig. Akkor bepótoltam a lemaradást.

Sikerült meglepnem a fiút. Mivel vezetett, nem tudott annyi ideig rám nézni, míg szeretett volna, így folyamatosan felém pillantott, mikor lehetősége adódott rá. De így is láttam az arcára kiülő hitetlenkedést. Szerencsére sikerült megőriznem a pókerarcomat, habár szívesen elmosolyodtam volna az arckifejezésén.

- És? – kérdezte félénken Se Joo.

- Mi és?

- Milyennek találtad a számainkat?

Pár másodpercig gondolkoztam, mit is mondjak, megrágtam minden egyes szót.

- Jó volt – mondtam végül.

- Ennyi? – húzta fel az orrát elégedetlenül Se Joo, amin már nevetnem kellett.

- Bocsi - mondtam még két kuncogás között. –, de ezért az arcért megérte!

- Te most szórakozol velem? – nézett rám értetlenül és meglepődve.

- Szerinted? – vigyorogtam rá, de az arcomra fagyott az a vigyor.

Se Joo egy lágy mosollyal az arcán bámult előrefelé és már csak a látványtól megdobbant a szívem. A mellkasomhoz kaptam a kezem. Nem!

Nem eshetsz újra abba a hibába, mint régen! Nem! Még egyszer nem történhet meg. Elfelejtettem Se Joot, már nem vagyok belé szerelmes, már minden a múlté. Úgy gondoltam rá eddig, mint arra az emberre, akit szeretek, de csak megszokásból, csak egy beégett rögeszme, amitől nehéz volt megszabadulnom, mert mélyen a szívembe vájta karmait. Nem eresztett, így az egyszerűség kedvéért békén hagytam, megtanultam együtt élni vele.

Ez pedig egészen mostanáig működött is. Addig, míg nem kellett minden nap látnom a fiút, minden nap abba a csokibarna szemeibe néznem, addig ezzel semmi baj nem volt. De most minden megváltozott. Mivel itt volt. Alig egy karnyújtásnyira volt az, akiről azt hittem, többet nem látom viszont.

- Szóval? – szólalt meg. – Komolyra fordítva a szót, mit gondolsz róla?

Megint rám nézett és én egyből kerültem is a tekintetét. Miért olyan a szeme, mint a csokoládé, amibe ha egyszer belenézel, magába szippant?!

Inkább a kezeimet bámultam, amik az ölemben lévő táskám pántjával játszottak.

- Tényleg jók – mondtam zavarban. – Kyu Hyun és te remek párost alkottok, a hangotok remekül kiegészítik egymást, a stílusotok pedig nem sokat változott, aminek örülök. Bár szinte nincs is olyan dalotok, amit másik előadóval közösen adtok elő, amit azért hiányolok. De szeretem a japán és angol albumaitokat is.

A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, aztán vettem egy nagy levegőt, mert az egészet egy szuszra nyögtem ki.

- Köszi, Ha Na! – mondta komolyan a fiú. Ránéztem ismét, és láttam, hogy tényleg örül a véleményemnek. Nem mosolygott, nem vigyorgott. Egyszerűen csak tudtam, hogy értékeli a véleményemet és megnyugtatta, hogy még mindig szeretem a zenéjüket.

- Nincs mit – mosolyogtam rá gyengéden, de nem látott belőle semmit sem, mert éppen bekanyarodott egy kis szűkebb utcába. – Már a piacnál járunk?

- Mindjárt, csak keresek egy parkolóhelyet - nézett jobbra-balra egy üres helyet keresve az út szélén.

- Ott van egy! – mutattam egy piros Suzuki mögé. – Beférsz oda?

- Igen, pont megfelel – mondta Se Joo és leparkolt. Kiszálltunk a kocsiból és a fejembe húztam a sapkámat. Fagyos, metsző szél fújt, amitől kirázott a hideg.

- Erre van, pár perc csak! – intett Se Joo és ő is a nyakába tekerte a sálját úgy, hogy a fél arcát eltakarta, plusz még egy piros sapkát is felvett. Odasiettem a fiú mellé és körülbelül tíz perc alatt el is értük a piac szélét. Bevetettük magunkat a tömegbe. Néha jó pár lépéssel lemaradva Se Joo mögött lépkedtem, mert annyian voltak, hogy elsodortak mellőle.

A következő pillanatban pedig teljesen elvesztettem a piros sapkáját. Sehol sem láttam a fiút, mire kicsit nagyobb sebességgel nekiindultam, hátha csak jóval előrébb jár már. De semmi. Kezdtem megijedni, mi van, ha nem fogom megtalálni? Megtorpantam ott ahol voltam és tanácstalanul álldogáltam az utca közepén. Még a telefonomat is ott hagytam a kocsiban, csak a pénztárcámat vettem ki a táskámból. Nagyokat pislogva, ziháló lélegzettel vizslattam, merre lehet Se Joo. Mégis miért aggódtam ennyire? Csak vissza kéne mennem a kocsihoz és ott megvárni, de… de látni akartam! Most azonnal! Rémülten indultam meg előre, de két lépést sem tettem, mikor valaki megragadta a karomat.

- Végre, megvagy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten mögöttem Se Joo. – Legközelebb figyelj oda jobban és maradj szorosan mellettem!

Csak bólintottam egyet megszeppenve, mert nem tudtam megszólalni. Csak azon járt az agyam, hogy megtalált. Se Joo megtalált és visszajött értem.

- Gyere! – elengedte a karom és ehelyett a kezemet fogta meg. Ahogy a bőrünk összeért, máris melegem lett. Fáztam, mint a kutya ebben a hidegben, mégis egy szempillantás alatt melegem lett attól, hogy Se Joo megfogta a kezem. Éreztem, hogy belepirulok ebbe a kis apróságba is, így inkább a földet bámultam.

- Mit kéne vennünk Nagyiéknak? – kérdezte félig magától a fiú, félig pedig tőlem, ahogy elsétáltunk az egyes bódék mellett.

- Nagyiék ritkán esznek marhahúst, ugye? – vetettem fel.

- Azt mondja, hogy túl drága és leginkább csak ünnepekkor szokott venni – válaszolt a fiú.

- Az, hogy hazamész, számíthat kisebb ünnepnek? – emeltem rá a szemöldököm.

- Mondjuk. Bár lehet, hogy nagyobb ünnepnek számít az, hogy te is velem jössz – nevetett fel a fiú, ezzel pedig elsétáltunk egy hentes árushoz, ahol csodaszép vörös, koreai marhahúst találtunk. Vettünk is egyből három kilót, hogy legyen bőven Nagyiéknak belőle, ne egy étkezés alkalmával fogyjon el az összes.

Mikor Se Joo kifizette és átvette a húst, elengedte a kezem. Csalódottan bámultam magam elé, mert tudtam, hogy nem fogja ismét megfogni, én pedig nem voltam elég merész hozzá, hogy megtegyem helyette. De meglepetésemre átvette a másik kezébe a húst és ismét megfogta a kezem. Melegség töltött el és magamban boldogan somolyogtam.

- Kellene még valami, nem? – néztem a szegényke kis csomagra Se Joo ölében. Igaz, hogy nem volt olcsó a hús, de mégis olyan kevésnek tűnt.

- Mit szólnál egy szép csokorhoz? – nézett egy virágárus felé a fiú.

- Remek! – mosolyogtam és elkezdtem Se Joot a bódé felé vonszolni. – Jó estét!

- Jó estét! – köszönt a középkorú hölgy és fel is állt kis székéről, amint megálltunk. – Miben segíthetek?

- Egy csokrot szeretnénk kérni! – mondta Se Joo, miközben gyorsan körbenéztem a lehetséges virágok között, és megakadt a tekintetem a cserepes növényeken. – Lehetőleg legyen benne…

- Várj csak! – húztam oda magamhoz. – Mit szólsz inkább ehhez?

Egy kis világosbarna cserépben négy gerbera árválkodott, egy csomó más virág között elrejtve. Gyönyörű narancssárgás-sárgás színe volt, akárcsak a nyári naplementéknél az ég színe. Szirmain vízcseppek csillantak meg, valószínűleg a legutóbbi locsolás maradványaként.

- Nagyon jó szeme van, kisasszony – mosolygott rám a hölgy. – Eddig senki nem vette észre szegénykéket, pedig igazán csodálatos virágok.

- Mit gondolsz? – fordultam lelkesen Se Joohoz. – Tetszene Nagyinak?

- Nem értek a virágokhoz… - habozott a fiú.

- Remek választás lenne, ha ajándékba adják. A vágott virágokkal ellentétben ez sokáig megmarad – ajánlotta a hölgy.

- Se Joo? – kérdeztem ismét érdeklődve.

- Hallgasson a barátnőjére! A nőknek van érzékük az ilyesmihez! – legyintett a nő, mint egy vén róka, én pedig köhögésben törtem ki a szavai hallatán. De nem én voltam az egyetlen, aki zavarba jött. Se Joo arcán két halvány rózsaszín folt jelent meg, mire megdermedtem. Nem is láttam még soha, hogy elpirult volna a közelemben. Talán… Nem! Oh, Ha Na, még csak ne is jusson eszedbe ilyen ostobaság!

- M-mi nem… mi nem j-járunk – motyogtam a hölgynek, a nyelvem viszont folyton megbotlott.

- Igazán? – nézett a kezünkre a nő kétkedve. Az első reakcióm az lett volna, hogy eleresztem Se Joo kezét, de ő nem engedte, szorosan tartotta. Így belenyugodtam és helyette inkább a virágot néztem még mindig.

- A gerberát szeretnénk – mondta végül a fiú, majd fizetett és a virágot én vettem el. Bátortalanul fogtam meg ezúttal én a fiú kezét, mikor eljöttünk a virágostól, de rám sem pillantott, ami azt jelentette, hogy nem zavarja. Egy kis pillangócska röpködött a gyomromban, ami nagyon is élvezte ezt a helyzetet.

- Már csak neked kell ruha, igaz? – nézett le rám a fiú, mire csak bólintottam.

- Nem kell semmi különleges, csak gyorsan végezzünk, mert már megfagyok - húztam össze magamat dideregve. Végre elértünk arra a részre, ahol a ruhaneműket árulták és az első bódénál vettem is egy farmert, meg egy pólót. Ránézésre jónak tűntek a méretek, szóval boldogan hagytam ott a bódét fizetés után.

- Akkor ennyi lenne?

- Öhm… - makogtam. – Még lenne valami.

- Micsoda? – kérdezte komolyan a fiú.

- Még kell az… - ezzel egy másik árus felé mutattam, ahol fehérneműk voltak. Se Joo hátrahőkölt hirtelen meglepetésében, de aztán elvigyorodott.

- Várj meg itt! – engedtem el a kezét nagy nehezen, de nem tartozott a kedvenc programjaim közé a fiúkkal történő bugyi vásárlás. Főleg nem a Se Jooval való vásárlása.

- Már láttam bugyit, Ha Na – mondta, de alig tudta visszatartani a nevetést.

- Akkor is maradj itt! Meg ne mozdulj! – parancsoltam a fiúra vörös arccal lihegve. Odafutottam az árushoz és elkezdtem nézelődni. Nem akartam sok időt eltölteni ezzel, de azért nem az elsőt akartam megvenni, amit meglátok. Végül egy fehér francia bugyinál kötöttem ki, amit fizetés után bele is nyomtam a többi ruha mellé a zacskóba.

Megfordultam és visszarohantam Se Joohoz, aki karba tett kézzel állt ott, ahol hagytam. Így távolabbról nézve is kilógott a tömegből. Magas volt, vékonyabb és tudtam, hogy nagyon is izmos a ruhák alatt. Márkás ruhákat hordott, amiket egy ilyen kis piacon nem igazán szokott meg az ember szeme, arról nem is beszélve, ha jobban megnézted, akkor láthattad, hogy egy igazi mestermű már az arca is. Mély levegőt vettem és lenyugtattam a háborgó lelkemet, ami szinte a fiú után kiáltott. Annyira vágytam a közelségére, annyira meg akartam érinteni. Végigsimítani az arcán, az orra vonalán, a szemöldökét végigkövetve egészen az álláig, az ajkait megérinteni, hogy tényleg olyan puhák-e, mint amilyennek tűnnek.

De minden epekedésem ellenére, csak a kezét fogtam meg, csak összesimuló ujjainkon és tenyerünkön érezhettem az érintését.

- Kész vagy? – bazsalygott le rám Se Joo kárörvendően.

- Kész – majdnem rányújtottam a nyelvem, de sikerült megállni.

- Akkor menjünk!

Visszasétáltunk a kocsihoz, ahol sajnos véglegesen meg kellett válnom Se Joo kezétől. Beraktuk a csomagtartóba a vásárolt holmikat, a virágot Se Joo próbálta úgy elhelyezni, hogy lehetőleg ne boruljon fel egy nagyobb kanyar, vagy fékezés esetén. Gyorsan beültünk az autóba, bekötöttük az övet és úton voltunk ismét.

- Kapcsold be a fűtést, légyszi! – vacogtam.

- Máris – nyomkodott pár gombot és pár perc után végre felmelegedtem.

- De jó! - sóhajtottam és lehunyva a szemem hátradőltem az ülésen.

- Még háromnegyed óra, míg odaérünk – mondta Se Joo és bekapcsolta a rádiót.

Legyen akármekkora véletlen is, de pont az ő számukat adták.

- Oh… - és inkább elnyomta a fiú egy másik állomásra.

- Kapcsold nyugodtan vissza! – mondtam neki óvatosan, végül is szerettem a számaikat, szóval szívesen hallgattam.

- Biztos?

- Persze. Mondtam, hogy jók – nyitottam ki a szemem és a fiúra néztem, majd elmosolyodtam. – Különben is, én vagyok az elsőszámú rajongód, nem emlékszel?

Se Joo elnevette magát.

- Még szép, hogy emlékszem – köhécselte. – Rám hoztad aznap a frászt a mosdóban.

- Ijedős voltál – kuncogtam és az első találkozásunk emléke mindkettőnket felvidított.

- Te pedig szemérmetlen, határozott, egyenes és makacs – mosolygott rám.

- Milyen rég volt már… - merültem el a gondolataimban. – Furcsa belegondolni, hogy több mint tíz éve történt mindez.

Se Joo nem felelt, szó nélkül hagyta a megjegyzésem és komor arckifejezéssel meredt előre, amitől elszorult a szívem. Inkább feljebb tekertem a hangerőt a rádión és hagytam, hogy ha a mellettem ülő Se Joo nem is, de a rádióból szóló fiú hangja körülöleljen.

Ezután a hátralévő utat csendben tettük meg, a rádiót hallgatva. Elkezdett esni a hó is a nagy hidegben és mire elértünk Yangsa Myeonig, már két-három centis hóréteg borította a háztetőket és az utakat. Emiatt kicsit több mint egy órába telt megtenni az utat, mivel Se Joo inkább óvatosan vezetett, nehogy valami baj történjen.

Leparkoltunk egy régi, kisebb épület előtt, Se Joo leállította a motort.

- Itt is vagyunk – kapcsolta ki a biztonsági övét, de én csak mozdulatlanul ültem az anyósülésen továbbra is, ami már a fiúnak is feltűnt. – Mi a baj?

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet volt… - nyeltem egy nagyot idegesen. Utoljára talán négy és fél éve jártam itt, Se Joo születésnapi partiján vettem részt a nagyszüleivel és a banda tagjaival. A nagyszülei tényleg kedveltek, sőt úgy bántak velem, mintha a tulajdon unokájuk lettem volna. De ez már régen volt, ki tudja, mennyi minden változott azóta.

- Ugyan! – paskolta meg Se Joo bátorítóan a kézfejemet. – Nem lesz semmi gond, hisz Nagyiról beszélünk! Még akkor is egy angyal lenne, ha utálna, nem kell izgulni!

- Ettől meg kellett volna, nyugodjak?! – néztem rá rémülten, de a fiú elnevette magát rajtam.

- Ezért az arcért megérte - ismételte a korábbi szavaimat és kinyitotta az ajtót, mielőtt visszavághattam volna neki, már kint is állt a kocsi mellett. Követtem a példáját és kiszálltam én is. A csomagtartóból kivette az ajándékokat és a ruháimat tartalmazó zacskót magamhoz vettem. Nálam a virág volt, Se Joonál pedig a hús és úgy sétáltunk a kerítés kapujához.

Se Joo becsengetett.

- Nincs kulcsod? – néztem fel rá reszketve a hóesésben, mire kis hópelyhek hulltak az arcomra, amik egyből el is olvadtak a testem melegétől.

- De van – válaszolt és rám pillantott egy olyan imádnivaló mosollyal az arcán, hogy azt hittem, ott helyben én is elolvadok, mint a hópelyhek a bőrömön. Ha pedig ez nem lett volna elég, még a szabad kezét az arcomra helyezte és letörölte róla a vízcseppeket, amitől csak még inkább zavarba jöttem. Égett az arcom és természetesen ezt a pillanatot kellett választani arra, hogy a kapu kinyíljon.

Egy alacsony, kicsit teltebb testalkatú idős hölgy jelent meg előttünk. Kerek arca, kis szemei és göndör, már javában őszülő haja volt. Egy kötött mellénykét, egy vastagabb sötét nadrágot viselt és egy papucsot, amire máris rátapadt a friss hóréteg.

Egy szempillantás alatt elléptem Se Joo keze alól és lesunyt fejjel megálltam a néni előtt.

- Nagyi! – üdvözölte a hangjában melegséggel Se Joo, majd szorosan magához ölelte.

- Se Joo! Drágaságom, azt hittem, megfeledkeztél róla, hogy megígérted, eljössz ma – mondta Nagyi boldogsággal telve és nagy mosollyal az arcán.

- Hogy felejtkezhetnék meg ilyesmiről? – nevetett a fiú és elérzékenyültem az egész helyzettől. Olyan jó volt látni, hogy így örülnek egymásnak, egy családnak ilyennek kellene lennie. Hogy boldogok, ha találkozhatnak, nem gyűlölködve méregetni egymást, mint én és az apám.

Nagyi és Se Joo szétváltak, ekkor pedig a néni rám emelte a tekintetét, én pedig lesütöttem a szemem.

- Örülök, hogy újra találkozunk! – hajoltam meg enyhén és formálisan. Ezután Nagyi szemébe néztem. Először végigmustrált, mint egy tipikus anyuka, aki megnézi azt, akit a gyereke hazahoz, de aztán valami megcsillant a szemében. – Ha Na, te vagy az?

Csak bólintottam egyet óvatosan, mire Nagyi egész viselkedése egy pillanat alatt megváltozott. Hatalmas vigyor jelent meg újra az arcán, a ráncai elmélyültek a bőrében, de csak még kedvesebbnek tűnt ezáltal. Kitárta karját és magához ölelt.

- Oh, istenem! El sem hiszem, hogy te vagy az! – mondta alig jutva szóhoz. – Meg sem ismertelek először!

Viszonoztam az ölelését és önkéntelenül nekem is mosoly kúszott az arcomra. Hogy én mennyire szerettem Nagyit! Teljesen el is felejtettem, hogy régen úgy gondoltam rá, mintha a saját nagymamám lenne. De most minden gondolat és érzés felelevenedett bennem. A vállaimnál fogva eltolt magától és még egyszer jól megnézett magának, majd kézen ragadott és elkezdett a ház felé húzni.

- Gyertek, gyertek! – hadonászott maga előtt. – Ne álldogáljunk tovább ebben a fagyban!

Hátrapillantottam segítségért esedezve a tekintettemmel Se Joo felé, de ő csak rántott egyet a vállán mosolyogva, mondván nem tud mit tenni és becsukta maga mögött a kaput.

Ahogy a ház bejáratához értünk, egyből megéreztem a bentről kifelé áradó meleget és már vonzott is magához az épület. Az ajtónál levettem a cipőmet és a kabátomat felakasztottam az ajtó melletti fogasra. Mintha csak hazaértem volna, mindenre emlékeztem, mi hol van.

- Se Joo, siess! – noszogatta arrébb a fiút az ajtótól Nagyi, majd becsukta utána. – Nagypapa, nem hiszed el, ki van itt!

- Nem nehéz kitalálni - jött a nappali felől egy rekedtes hang, végül pedig megláthattam a hozzá tartozó arcot is. –, természetesen Se Joo, ki más leh…

Nagypapa vékonyabb volt, mint Nagyi, rajta is egy kötött pulcsi volt sötétzöld színben és egy vászonnadrág. Rövid őszes-fekete haja volt, nagyobb orra és ugyanolyan sötétebb bőrszíne, mint Se Joonak. Kicsit bicegett az egyik lábára ugyan, de ezen kívül egészségesnek tűnt. Azt a sérülést egy gyerekkori balesetből szerezte, de hajlamos volt felnagyítani a dolgot, mintha háborús sérülés lett volna. Persze mindig illedelmesen végighallgattuk a történetét, amin az évek folyamán mindig apró dolgok változtak, de sajnos a mosolygást soha nem sikerült megállni.

- Tényleg te vagy az, Ha Na? – nézett rám nagy szemekkel az öreg.

- Nagypapa, örülök, hogy újra látlak! – mosolyogtam most már felszabadultan és szívből jövően. Az a kellemetlen érzés, ami még a kapunál a gyomromban volt, már el is tűnt Nagymama ölelésének hála. Odaléptem hozzá és kérdés nélkül megöleltem, amit egy pillanat múlva viszonzott is.

- Remek, mintha itt sem lennék… - morgott valaki a hátam mögött. Elengedtem Nagypapát és Se Joo felé néztem kérdőn, de a fiú lágyan mosolygott harapós szavai ellenére.

- Gyere ide, drága unokám! – nyújtotta jobbját Nagypapa és kezet fogott a fiúval, de végül őt is megölelte. – Nem maradsz ki te sem belőle!

- Akkor talán ennek örülni fogsz – nyújtotta oda a férfinak a húst. – Marhahús, az egyik legjobb fajtából.

Nagypapa szemei egyből felcsillantak, ahogy meglátta és átvette az ajándékot.

- Ez kell még az ő koleszterinjének! – kiáltott fel Nagymama és ki is vette a húst Nagypapa kezéből.

- Édesem, szeretlek, de ezt akkor is meg fogom enni, ha rajtad kell átverekednem magam! – jegyezte meg a bácsi a szemét még mindig a húson legeltetve, de mindannyian elnevettük magunkat rajta.

- Talán egy kevésbé egészségtelen ajándéknak is örülnétek – adtam át Nagyinak a cserepes növényt.

- Oh, kincsem, milyen gyönyörűek! – gügyögte a virágnak az idős hölgy. – Mit álltok még az ajtóban, gyertek csak beljebb nyugodtan!

Ezzel megindult a ház belseje felé mindenki. Az előszobát elhagyva, egyből a nappaliba érkeztünk, ahol három garnitúrából álló kanapé volt egy kisebb, alacsonyabb asztalka körül elhelyezve. Balra a konyha volt, egy nagy hat személyes kör alakú asztallal a közepén, ahol már meg volt terítve vacsorához, csak három személyre. Nagyi lepakolta az ajándékokat a konyhapultra.

- Üljetek csak le, először a vacsora, azután beszélgethetünk, vagy akár közben is, de ha így haladunk a leves ki fog hűlni, mire odáig jutunk, hogy együnk belőle! – sürgölődött Nagyi.

- Hadd segítsek! – sétáltam egyből oda hozzá.

- Ha tudtam volna, hogy te is jössz, akkor jobban kitettem volna magamért - motyogta Nagyi az orra alatt.

- Ugyan, Nagyi, bármit is főzzél, az mindig a legjobb! – kedveskedtem és átvettem tőle egy negyedik személynek való terítéket.

- Akkor is! – toppantott a lábával az idős hölgy. – Se Joo, miét nem szóltál korábban, hogy magaddal hozod Ha Nat is?

Kérdőre vonta a fiút, aki mintha kicsit zavarba jött volna.

- Tegnap estig úgy volt, hogy egyedül jövök…

Behúztam a nyakam és tovább pakolásztam az asztalra, ahogy eszembe jutott, mi történt tegnap este (vagyis ma hajnalban).

- Sajnálom, hogy bejelentés nélkül érkeztem – kértem elnézést, de mikor az asztalra leraktam a köreteket, akkor Nagypapa megfogta a kezem.

- Ne is mondj ilyet! – mély hangja recsegett. – Nagyon boldogok vagyunk, hogy újra láthatunk, főleg hogy kezdtük már feladni a reményt, mert akárhányszor kérdeztünk felőled ettől a suhanctól, mindig kitért a válasz elől.

Mindenki csak mosolyogni tudott ezután.

- Asztalhoz! – adta ki a parancsot Nagyi és helyet is foglaltunk.

Se Joo nagyszülei erősen vallásosak voltak, így étkezés előtt elmondtunk egy imát és csak ezután láttunk hozzá az evéshez.

- Nagyi, ez isteni! – mondta teli szájjal Se Joo mellettem. – Mindig meg tudok lepődni rajta, mennyire hiányzik a főztöd.

- Ha végre keresnél magadnak egy kedves és aranyos barátnőt, aki tud is főzni, akkor nem lenne erre gondod! – dorgálta meg Nagyi, mire rózsaszín arccal bámulta a tál rizst maga előtt a fiú.

- Még csak huszonnégy éves vagyok, vagyis még csak huszonhárom, de már majdnem huszonnégy – motyogta. - Még fiatal vagyok!

- Ha tudnád, milyen hamar elszállnak ezek az évek, fiam! – horkantott fel Nagypapa. – Aztán csak azon fogod kapni magad, hogy fáj a derekad, nagyot hallasz, és egyedül nézed vasárnap délutánonként a tévét.

- Azért az még messze van, Nagypapa! - nézett rá rémülten Se Joo, mire elnevettem magam.

- Te tudod – vonta meg a vállát a férfi. – De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

- De Se Joonak igaza van – szóltam közbe még mindig a fiún nevetve. -, tényleg nagyon finom minden!

- Köszönöm, Ha Na! – mosolygott Nagyi. – De mesélj, mi volt veled az elmúlt években, biztos rengeteg minden történt!

Ahogy végiggondoltam, hogy mi is történt az utóbbi négy évben, nem tudtam, mit kéne elmondanom, hiszen semmi sem volt túlságosan szórakoztató, sőt mi több. Pont az ellenkezője, és nem akartam elrontani a hangulatot.

- Nagyi… - szólt Se Joo halkan, mivel valószínűleg ő is rájött, hogy ez nem túl jó nyitása a beszélgetésünknek. Nagyi is megértette, hogy olyan kérdést tett fel, ami nem volt szerencsés, de csak egy mosolyt erőltettem az arcomra, és a tőlem telhető legjobb módon próbáltam válaszolni neki.

- Négy éve Busanba költöztem a nagybátyámhoz, és ott is éltem egészen pár héttel ezelőttig – mondtam és közben jó étvággyal falatoztam tovább. – A középiskolát is ott fejeztem be, nem tartozott a legjobb élményeimhez az életben, de hát ezen is túl kellett esni, nem igaz? Mióta visszaköltöztem Seoulba, azóta a Művészeti Akadémiára járok és kezdem megszeretni. Ott találkoztam újra Se Jooval is.

Mindenki engem bámult, de én csak mosolyogtam és próbáltam ügyet sem vetni a szánalomra a szemükben, amivel méregettek. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy anyám meghalt és ez nagyon is megviselt, talán jobban, mint kellett volna. De nem akartam ezzel traktálni őket, főleg nem most, az első találkozásunk alkalmával.

- Én nem is érdekellek benneteket? – kérdezte durcásan Se Joo, bár elég gyengére sikerült az alakítása, de értékeltem a próbálkozását, hogy valami más témát keressen. – Fél évet forgatással töltöttem és meg sem kérdezitek milyen lett a film?

- Oh, tényleg! - fordult Nagyi az unokája felé, de Se Joo felállt és elővette a zsebéből a pénztárcáját.

- Két jegy a februári premierre, remélem, el tudtok majd jönni – nyújtott át két jegyet nekik. - Eljövök majd értetek és együtt mehetünk rá.

- Remélem, nem túlságosan hátulra szólnak a jegyek, mert a szemem már nem a régi – mosolygott Nagypapa és a papírdarabot vizsgálgatta.

- Ott leszünk! – paskolta meg a fiú arcát a hölgy kedvesen és a jegyeket egy hűtőmágnessel felerősítette a hűtő ajtajára. – De Ha Nat is hozd magaddal!

- Oh, nem! - ellenkeztem egyből ijedten. Még csak az kéne, hogy ráerőltesse Nagyi Se Joora, hogy meghívjon a premierre. – Valószínűleg nincs is már jegy rá, a premierre hamar elfogynak általában.

- Ha szeretnél jönni, akkor szerezhetek neked egyet - ajánlotta fel félénken a fiú. Azért mert zavarba jött, vagy mert nem is gondolt rá, hogy meghívjon? Ezt nem tudtam.

- Nem is tudom… - vacilláltam, mi legyen.

- Gyere, Ha Na! – biztatott Nagypapa. – Majd együtt fogunk röhögni Se Joon, ha valami kínos helyzetbe kerül a filmben.

- Hé! – hördült fel az említett, mire kuncognom kellett.

- Nem bánom – néztem bátortalanul Se Joora. – Ha tényleg meg tudod oldani, akkor szívesen elmegyek.

- Rendben – nyugtázta és tovább folytatta az evést.

Ezután még egy óráig beszélgettünk az asztal körül, olyan volt, mintha a saját családommal ültem volna a konyhában. Annyira kellemes volt és olyan sokat nevettem, mint szerintem az elmúlt években összesen. Aztán végül mikor már tíz felé járt az idő, úgy láttuk jónak, ha elmegyünk fürdeni. Mindannyian fáradtak voltunk, de főleg Se Joo és én, mivel alig aludtunk valamicskét tegnap.

A fürdőszoba az előszobából nyílt, bevittem a zacskó ruhát, amit vásároltam ma délután és bezártam az ajtót. A fürdőben mindent világoszöld csempe borított és egy zuhanykabin, mosdó, mosógép, szennyes tartó és egy kisebb szekrény volt a helyiségben. Ugyanis a WC másik helyiséget kapott. Felkötöttem a hajam, miután levetkőztem. Érdekes módon az előadás óta szerettem ismét kiengedve hordani a hajamat. Mikor pedig beálltam a meleg víz alá, akkor jöttem rá.

- A fenébe… - nem vettem semmiféle pizsamát a piacon. Annyira csak arra koncentráltam, hogy holnapra kell majd valami ruha, hogy erről teljesen megfeledkeztem. Miután végeztem a fürdéssel, megszárítkoztam azzal a törölközővel, amit Nagyi adott és felvettem a holnapra vásárolt ruháim jobb ötlet híján. Még gyorsan fogat mostam egy új fogkefével, amit Nagypapa talált nekem korábban.

A nappaliban találtam mindenkit, a tévé előtt beszélgetve.

- Kész is vagy? – nézett rám kedvesen Nagypapa.

- Igen. Öhm, hol fogok aludni? – kérdeztem a hajam a fülem mögé tűrve.

- Se Joo szobájában – válaszolt Nagyi és a nappaliból nyíló másik kisebb folyosó felé mutatott. Bólintottam, majd megindultam a szoba felé. – Már meg van ágyazva, szóval nyugodtan pihenj le!

- És én? – kérdezte Se Joo a tévét nézve.

- Te is – mondta Nagyi, mintha a világ legtermészetesebb dolgát magyarázná el, de erre megtorpantam. Se Jooval leesett állal néztünk az idős hölgyre.

- Tessék? – kérdezte a fiú helyettem is.

- Mikor Ha Na itt volt régebben, mindig együtt aludtatok, gondoltam, hogy akkor most is megfelel így – mondta értetlenül a nő, de csak két, nagy szemekkel bámuló fiatalt kapott válaszul. – Ugyan, nem lesz semmi baj! - kuncogta Nagyi és legyintett. – Szinte már felnőttek vagytok, tudjátok, mit csináltok!

O---ké.

Tény, hogy ennyire bíztak bennünk, hogy nem fogunk semmit sem csinálni, amit nem kéne, de mégiscsak egy ágyban Se Jooval…

~ Kyu Hyunnal is aludtál már együtt - tűnt fel ismét gonosz Ha Na a színen, mire felsóhajtottam.

~ Az egész más helyzet volt, csak meg akart nyugtatni.

~ Igen, ezért bújtatok össze reggel, mikor felébredtetek – vigyorgott kajánul gonosz Ha Na.

~ Az… az csak…

~ Ezt nem fogod kimagyarázni, ne is reménykedj! Csak élvezd ki a helyzetet, hátha Se Jooba éjszaka belebújik a kis ördög és…

~ Jézusom, elég! – szóltam rá önmagamra inkább, mielőtt befejezte volna a mondatot.

- Akkor én bemegyek a szobába - mutattam az irányt is az ujjammal, bár mindenki pontosan tisztában volt vele, hogy hova is tartottam.

- Segítek – állt fel Se Joo is és követett. Ennek a helyiségnek és a többi hálónak is olyan típusú ajtaja volt, hogy csak egy sínen csúszott, így félrecsúsztattam az útból és bepillantást nyerhettem Se Joo szobájába.

A helyiségben a falnál volt egy világos fenyőből készült szekrény, azzal szemben egy íróasztal, amin szanaszét hevertek a kották. A legtöbb tele volt javítással és firkálgatással, de Se Joo odalépett mellém és elkezdte összeszedegetni a lapokat.

- Ezek még nincsenek kész - majd egy kupacba szedve berakta az egyik fiókba. Elmosolyodtam rajta, hogy mennyire cikinek érezte, hogy a félkész műveit esetleg megláthatom. Aztán tovább folytattam a nézelődést, a falra két gitár volt felerősítve, egy akusztikus és egy elektromos.

Majd pedig az ominózus ágyra esett a pillantásom. Pont az ajtóval szemközt helyezkedett el. Egy nagy paplan és két nagypárna volt rajta, mindkettő jó vastagnak és melegnek tűnt.

- Sajnálom, hogy… - mutatott Se Joo az ágy felé. – Erre nem gondoltam, mikor elhívtalak. Ha szeretnéd, akkor keresek egy matracot és alszom azon, vagy kint a kanapén a nappaliban, nem kell ketten osztoznunk az ágyon.

Megdörzsölte a tarkóját zavarában és kerülte a pillantásom is.

- Nem szükséges – bámultam a lábujjaim. – Nagyinak igaza volt, régen is aludtunk együtt, kibírjuk.

- Igen, de akkor még… - itt megakadt és meglepett a két rózsaszín folt az arcán, a karját a szeme elé emelte. Pont, mint tegnap este. Úgy látszik, ez akkor volt szokása, ha zavarba hozták.

- Nem muszáj, ha nem akarod, csak gondoltam, megkönnyítem a dolgodat - visszakoztam inkább én is.

- Nem, dehogy, csak… - rázta meg a fejét, aztán sóhajtott egyet. – Akkor ezt megbeszéltük, mindketten itt alszunk. Majd jövök, elmegyek fürdeni én is.

Megindult kifelé, de megállítottam.

- Se Joo! – szóltam utána. – Kérhetnék valamit, amiben aludhatok?

- Persze – mosolyodott el. – Megkérdezem Nagyit, mit tud adni.

Ezzel kisietett a szobából. A szoba közepén álldogáltam és próbáltam a lélegzetem normális ütemre késztetni. Se Jooval készültem egy ágyban aludni ma este. Ha valaki azt mondta volna nekem tegnap, hogy ma a STAND UP Se Joojával fogok ágyba bújni, akkor az arcába nevettem volna. De most!

- Nézd meg ezeket! - jött vissza Se Joo pár ruhával a kezében.

- Köszi! – vettem át.

- Se Joo! – szólt Nagyi a nappaliból.

- Igen? – lépett ki a szobából, behúzva maga mögött az ajtót. Megnéztem, mit hozott a fiú: kaptam két nagyméretű pólót egy rövidnadrággal és egy hálóingszerűséget. Gondoltam, ezekből elsőnek a hálóinget próbálom fel, mivel az egész jónak tűnt. Mindent ledobtam az ágyra és levettem a pólómat, majd a farmert. Éppen nyúltam a hálóing után, mikor nyílt az ajtó. Odakaptam a fejem és ugyanazt a döbbenetet láttam Se Joo arcán is, mint az enyémen.

Egy ezred másodpercig egymás szemébe bámultunk, majd olyan hévvel húzta vissza a fiú az ajtót, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről. Én pedig még mindig megdermedve álltam a hűlt helyét nézve.

Ez most megtörtént?

Ez most komolyan megtörtént?!

- Nem láttam semmit sem! Nagyi még ezeket küldi, itt hagyom az ajtó előtt! – kiáltotta be Se Joo, majd hallottam, ahogy sebes léptekkel elindul.

Gyorsan magamra kaptam a hálóinget, majd lerogytam az ágyra és a kezembe temettem az arcomat, ami olyan forró volt, mint nyáron, negyven fokos melegben az autók motorházteteje.

Se Joo látott egy szál bugyiban… EGY SZÁL BUGYIBAN!

Igaz, hogy valamennyire háttal voltam neki, de nem eléggé. Nem eléggé ahhoz, hogy semmit se lásson, még ha azt is állította. Uramisten! Ennél megalázóbbat el sem tudtam képzelni, ennél égőbb helyzetet… Fenébe! Hogy fogok a szemébe nézni ezek után, hogy ne ez jusson majd az eszembe?! Nem hiszem el, ezt a pechet!

Összeszedtem a ruhát az ajtó elől és az ágyról is, összehajtogattam őket, majd az asztalra raktam őket. Ezután bebújtam az ágyban, mert egyáltalán nem volt melegem ebben a hálóingben. Amúgy a ruhadarab nem volt különösebben borzasztó, térdig érő, fehér, rövidujjas volt, virágokkal telehímezve.

A fal felé fordulva, betakarózva éppen azon merengtem, hogy az élet milyen különösen igazságtalan velem, mikor hallottam az ajtót nyílni. A pulzusom helyből az egekbe szökött és egyből alvást színleltem. Se Joo lepakolhatott néhány holmit, majd csendben, minden lépésére ügyelve, behúzta a függönyt, lekapcsolta a villanyt és amint megmozdult a takaró rajtam a szívem a torkomba ugrott. Ahogy az ágy megsüllyedt a fiú súlya alatt, akkor tudatosult igazán, hogy együtt fogunk aludni. A takaró alatt pár perc múlva éreztem is a felőle áradó meleget, ami sokkal vonzóbb volt, mint a fal felől jövő hideg.

- Se Joo? – szólaltam meg aztán.

- Igen? – megrázkódott az ágyon.

- Tényleg nem láttál semmit? – fojtott hangom halkan szelte át a sötétséget. Nem is kaptam rögtön választ, szóval ebből sejthettem, hogy hazudott korábban. – Értem.

- Én sajnálom, nem tudtam, hogy éppen ölt…

- Semmi baj! – szakítottam félbe. Hogyne lett volna probléma! De nem mondhattam ezt neki, nem mondhattam neki, hogy ő volt az első fiú, aki ennyit látott belőlem. – Csak felejtsük el a dolgot!

Bár megtehetném! Sóhajtottam még párat, majd inkább átfordultam a másik oldalamra. A sötétben láttam, hogy Se Joo háton fekszik, láttam az arcának a körvonalait.

- Oh, Nagyi mondta, hogy elromlott a szobámban a fűtés, szóval, ha fázol, csak szólj és hozok még egy takarót – mondta a fiú.

- Oké…

Ezután csendben maradtunk. Azt a helyet bámultam a sötétben, ahol Se Joo arcát sejtettem. Lassan kezdett elmúlni az idegesség, a szapora lélegzetvételem is újra normális lett. Egyre hosszabbakat pislogtam, mire végül elnyomott az álom.

***

Fázott a lábam, vagyis pontosabban a lábujjaim, de annyira nem volt kedvem megmozdulni, hogy inkább eltűrtem, hogy lefagyjon.

Mégis mennyi az idő?

Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy kinyissam a szememet, de a kollégiumi szobám helyett Se Joo arcával találtam magam szemben. Megdermedtem és megmozdulni sem mertem. Pár perc után az agyam összerakta a dolgot és rájöttem, hogy Se Jooval aludtam az éjjel, arról a „kicsit égő” helyzetről nem is beszélve.

Viszont ahogy felmértem a pozíciómat az ágyban a takaró alatt, akkor döbbentem csak le igazán.

Se Joo a hátán feküdt, én pedig félig rajta hason, átvetve a lábamat az övéin, ami ki is lógott a takaró alól, így világossá vált, miért fagyott le a lábfejem. Átkaroltam a mellkasát, az arcunk pedig csak néhány centire volt egymástól. De itt még nem volt vége a történetnek! Az este folyamán annyit forgolódhattam (ami a helyzetünkből kifolyólag nem volt meglepő), hogy a hálóing egészen felcsúszott a hasam közepéig. De még csak most jött a hab a tortán!

Se Joo másik keze - amin nem fetrengtem - a fenekemen pihent!

A. Fenekemen.

A gyomrom bukfencezett egyet, mire végeztem az elemzéssel. Elpirultam és zihálni kezdtem. Miért történik ilyesmi? Kyu Hyunnal is érdekes volt a reggeli pozíciónk, de egyáltalán nem ennyire! A szívem a bordáimat verte és kiszáradt a szám.

Reggeli fény szűrődött már be a függönyön keresztül is, így a félhomályban láttam Se Joo arcát. Békésen aludt. Meg kellett volna mozdulnom, el kellett volna húzódnom tőle, de nem akartam felébreszteni. Nem akartam felverni az álmából és emellett végre közelebbről is megnézhettem magamnak. Fekete haja kócosan lógott a szemébe, szempillái sűrűek és koromfeketék voltak. Bőre hibátlan volt, ajkai pedig enyhén elnyíltak.

Olyan hirtelen tört rám az érzés, hogy még engem is meglepett.

Meg akartam csókolni.

Meg akartam csókolni Se Joot.

Végül is mi ez a pár centi? Csak egy apró mozdulatba telne, hogy lecsökkentsem ezt a távolságot, csak egy kis fejmozdulat lenne. Végre megtehetném azt, amire évek óta vágytam, anélkül hogy Se Joo megtudta volna.

Észre sem vettem, hogy megmozdulok, mintha nem is én irányítottam volna a testem. Már az ajkaimon éreztem a fiú meleg leheletét, mikor kinyílt a szeme.