27. Fejezet

Újra a régi kerékvágásban

Ahogy megszűnt létezni a külvilág és ténylegesen kettesben maradtam Kyu Hyunnal, a dühöm elpárolgott és inkább félelem lett úrrá rajtam. Nem tőle féltem, hanem attól, amit mondhat. Így csak ki akartam szabadulni ebből a szorult helyzetből és elfelejteni mindent. Csak jól érezni magam a barátaimmal még egyszer utoljára, mielőtt mindenki szétszóródik az országban, vagy Ki Young esetében a világban.

- Mennünk kéne, a többiek aggódni fognak, hogy merre járunk ilyen sokáig – hebegtem zavartan és a kilincs után nyúltam.

- Hallgass meg, kérlek! – ezúttal nem volt semmi követelőzés a hangjában, semmi rideg felhang. Egyszerűen megkért, hogy hallgassam meg a mondanivalóját.

Sejtettem, hogy ha nemet mondok, akkor ugyan elenged és félreáll az útból, de tudtam, hogy akkor többször már nem fogja felajánlani, hogy minden szennyest kitereget. Elveszítem a lehetőséget arra, hogy megtudjam az ő verzióját és talán őt magát is. Ez pedig nagyon nem akaródzott. Még élt bennem a halvány remény, hogy csak egy hatalmas félreértésről van szó. Így hátraléptem és keresztbe fontam a mellkasom előtt a karom.

- Rendben, mondd!

- Tisztázni szeretném, hogy egy percig sem tudtam arról, ki vagy – mondta komolyan és nekidőlt az ajtónak. – Két éve csatlakoztam a bandához és igaz, hogy párszor hallottam a nevedet, mikor a többiek visszajöttek a seregből, de nem kötöttem ezt hozzád. Egy idő után pedig már nem is beszéltek rólad, így elfelejtődött a dolog.

Csend állt be közöttünk.

- Szeretnék hinni neked, de nem tudok – ráztam meg a fejemet lemondóan. Egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen.

- Akkor azt mondd meg, hogy valaha is hazudtam én neked?

Elgondolkoztam.

- Lehet, hogy egyszer sem, de lehet, hogy folyamatosan azt tetted – néztem fel rá szomorú szemekkel. Beletúrt búzabarna hajába, amivel jól össze is kócolta. Késztetést éreztem, hogy megigazítsam, de belevájtam az ujjaim a karomba.

- Valaha is ártottam neked? Valaha is bántottalak? – tört ki a fiú hirtelen. Nem volt kétségbeesett, de mégis kicsit tehetetlennek tűnt. – Tettem bármi rosszat is?!

Szóra nyílt a szám, de hang nem jött ki rajta.

Csak néztem Kyu Hyunt, aki két méterre állt tőlem, megereszkedett vállakkal felém pislogva. Annyira igazinak tűnt minden mozdulata, minden szava és gesztusa, hogy megsajnáltam egy pillanatra, mintha tényleg bántaná, hogy nem bízok benne és haragszom rá.

Az pedig tagadhatatlan volt, hogy egy olyan alkalmat sem tudtam volna mondani, mikor ártani akart volna nekem. Pont ellenkezőleg, mindig ott volt, mikor szükségem volt valakire, még akkor is a nyomomban volt, mikor legszívesebben egyedül lettem volna. Mindig csak segített nekem.

- Miért nem tudsz nekem hinni? – lépett közelebb hozzám, mire megdermedtem. – Milyen célom lett volna azzal, hogy átverlek? Mi értelme lett volna?

Annyira meglepett, hogy közeledni kezdett, hogy minden kiment a fejemből hirtelen. Legutóbb mikor egy sötét helyiségben voltunk kettesben, akkor egy ágyban feküdtünk, egymáshoz bújva. Akkor jólesett minden kedves szava és érintése. Megmelengette a szívem, hogy valaki ilyen figyelmes velem.

Megráztam a fejemet, hogy minden egyes felelevenedett emléket eltüntessek, de hiába. Még mindig ott láttam magam előtt Kyu Hyunt, ahogy vizes hajjal fölém hajol, én pedig arra készülök, hogy megkérjem, csókoljon meg.

Fel sem tűnt, de időközben a fiú már közvetlen előttem állt. Felpillantottam rá, ahogy ellépett az ajtó elől már semmit sem láttam az arcából, mivel hátulról világította meg a fény.

- Soha nem bántanálak meg szándékosan, Ha Na – mondta halkan.

A nagy fejrázásban egy tincs hullott a szemem elé, amit Kyu Hyun félrehúzott és a fülem mögé tűrt. Közben az ujjai súrolták a bőrömet, amitől hihetetlenül melegem lett. Égett az arcom és hálát adtam az égnek, hogy sötét van.

- Kyu Hyun… - lihegtem elfúló hangon. Utáltam, hogy ilyen könnyen meglátszik rajtam minden, ami zavarba hoz, legyen az az arcom vagy a hangom. Egy nyitott könyv voltam.

- Bízz bennem! – tette a kezét az arcomra, amihez önkéntelenül hozzásimultam. – Csak higgy nekem!

- Én…

Ekkor felkapcsolódott a villany és elvakított a hirtelen világosság. Egyszerre pillogtunk az ajtó felé, ahol egy idősebb nénikből álló csoport bámult ránk először ledöbbenve, majd egyre inkább rosszindulattal a szemükben.

- Elnézést! – hajolt meg Kyu Hyun és kézen fogva kirángatott a szobából az idős hölgyek között átfurakodva.

Még néhány megvető pillantást kaptunk, de végül eltűntek ők is a folyosóról, bementek a szobába. A fiúval egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Először mióta az előadás volt. Most először éreztem újra ugyanazt a bizsergést a gyomromban, mikor vele voltam, mintha visszatért volna valami a régi időkből.

Aztán feltűnt, hogy még mindig fogja a kezem. Az enyém eltörpült az övé mellett méretben, de mint mindig, most is forró volt. Ahogy Kyu Hyun is észrevette, hogy mit nézek, egyből elengedte, mint aki valami rosszat csinált. Őszintén szólva először fájt a kezének hiánya, majd belenyugodtam, hiszen még közel sem rázódott vissza semmi sem a rendes kerékvágásba közöttünk.

- Most mi lesz? – nézett rám Kyu Hyun egyszerre kérdőn és reménykedőn. Tudtam, hogy nem az ellenszenves idős nők érdekelték.

- Vissza kéne mennünk, most már tényleg – tértem ki a válasz elől és kerültem a tekintetét is.

- Tudod, hogy értettem - nézett rám összevont szemöldökkel.

- Nem tudom – feleltem őszintén. Fogalmam sem volt, mit higgyek már. Eddig meg voltam győződve arról, hogy végig hazudott nekem, mióta csak megismertem. Most pedig tényleg azt mondta, hogy semmiről sem tudott, nem is ismert korábban. Olyan reménnyel kecsegtetett hirtelen, amit meg akartam ragadni és szorosan fogni, hogy ki ne szökjön az ujjaim közül. De egyben ott volt a félsz, hogy ez a remény csalfa és pillanatok alatt köddé válik. – Adj egy kis időt!

A szemébe néztem és elhatározásra jutottam. Meg akartam neki adni a lehetőséget, hogy visszaszerezze a bizalmam. Túl fontos volt nekem ahhoz, hogy ilyen könnyedén eleresszem, hogy ilyen egyszerűen lemondjak róla. Félretéve az azzal kapcsolatos dolgokat, hogy vonzódtam hozzá, barátként mindenképpen szükségem volt rá. Barátként jelentett nekem annyit, hogy még egy esélyt kapjon.

- Adj egy kis időt, hogy mindent átgondolhassak! – vetettem rá egy gyengéd mosolyt. - Szükségem van egy kis időre, hogy minden újra a helyére kerüljön és hogy ismét bízzak benned.

Kyu Hyun úgy tűnt, mint aki meghányja-veti a dolgot magában, fürkésző tekintettel mustrált, de végül mosolyogva bólintott. Még nem az a csibészes félmosoly volt, nem is a perverz mosolya, hanem egy sokkal ritkább csoda. Egy mosoly, mikor megkönnyebbül és boldog. Kihagyott egy ütemet a szívem a látványára.

- Oké, ezzel is megelégszem egyelőre.

- De énekelsz egy dalt bent! – mutattam rá vészjóslóan. Tudtam, hogy úgy viselkedem, mintha minden rendben lenne, de csak így lehetett elérni, hogy ez tényleg valósággá váljon. Hogy tényleg visszatérjünk oda, ahol pár napja voltunk.

- Ha te is – mondta kompromisszumot keresve és mellettem lépkedve elindult vissza a karaoke szobába, ahonnan kezdtem meghallani a 4Minute Huh című számát, talán Ki Young hangján.

- Ez nem alku tárgya – torpantam meg az ajtó előtt és kérdőn néztem a fiúra.

Pár percig farkasszemet néztünk, de végül megadóan emelte fel a kezét.

- Legyen! De ezt még behajtom, arra mérget vehetsz! – ígérte a fiú és a kilincs után nyúlt.

Ahogy beléptünk, megcsapott az alkohol szaga és a zene. Igazam volt és tényleg Ki Young énekelt éppen, a többiek pedig félig őt figyelték, félig pedig beszélgettek egymással. A hangulat nagyon is vidám volt és a két társaság is elkeveredett egymással. So Ha Min Junnal beszélgetett, Baek Ho Ki Youngot figyelte csillogó szemekkel. Min Soo a kanapén fetrengett és már ki volt dőlve. Nem kellett neki sok hozzá. Egyedül Se Joo üldögélt Baek Ho mellett és ő volt az, akinek feltűnt, hogy visszajöttünk.

Érdeklődve mért végig minket barna szemeivel, mikor megállapította, hogy semmi különleges nem történt, el is kapta rólunk a tekintetét. De az utolsó pillanatban mintha valamit láttam volna rajta. Ah, csak képzelődtem!

Kyu Hyunnal leültünk az U alak egyik szárához. Furcsa volt úgy visszatérni ide, hogy majdnem minden megoldódott közöttünk, holott pár perccel korábban még legszívesebben felpofoztam volna a srácot.

- Akkor igyunk a próbaidőmre! – nyúlt két pohár után a fiú. Mindkettőbe sojut töltött, mire felnyögtem, bár a próbaidőre el kellett mosolyodnom. Találó kifejezés volt. A kezembe nyomta a teli kis feles poharat és koccintottunk.

- Egészségedre! – mondtuk egyszerre és lehúztam az egészet. Tanulva a korábbiakból, nem tartogattam a számban még fél óráig. De még így is borzasztó volt.

- Nem is tudom, miért jó ez egyáltalán - fintorogtam és leraktam az asztalra a poharat.

- Nem az íze miatt kell inni – töltötte újra Kyu Hyun.

- Jézusom, mit csinálsz?! – rémültem meg, de elkapta a kezem elől a poharamat.

- A hatása miatt issza az ember – ezzel az orrom alá tolta az ismét teli poharat, de nem vettem el egyből. – Nem illik visszautasítani.

Nézett rám Kyu Hyun kihívóan, mintha gyenge lennék, ha nem iszom meg. Rajtam meg eluralkodott a vágy, hogy „csak azért is”, így elvettem és lehúztam. Égetett, de nem törődtem vele, csak vágtam hozzá egy fancsali képet.

- Ez volt az utolsó! – figyelmeztettem a fiút, aki ivott még egy pohárral.

- Talán - vigyorgott sokat sejtetően.

- Ne idd le magad nagyon, mert még énekelned kell! – szóltam rá és kikaptam a kezéből az üveget, mielőtt úgy dönt, még egy kört kitölt.

- Több kell nekem hozzá, mint Min Soonak – mosolyodott el Kyu Hyun és visszavette tőlem a palackot, míg én azt néztem, Min Soo milyen kis édes, ahogy alszik.

- Ha Na, nem szeretnél te is énekelni valamit? – hangzott fel hirtelen Ki Young hangja a mikrofonban, mire összerezzentem. Nagy szemekkel meredtem rá, mint aki nem is értette, mit mondott az előbb.

- Naaaa, légysziiii, az én kedveméééért! – búgta a mikrofonba és közben boci szemekkel bámult rám. Oké, ameddig Kyu Hyunnal el voltunk, addig itt mindenki leitta magát.

- Nem, köszi – hárítottam el a kérést.

- Ha Naaaa… - de ez egyáltalán nem felelt meg az ittas Ki Youngnak. Úgy tűnt, hogy míg nem kapja meg azt, amit akar, addig nem fog lenyugodni. Ebben nagyon is hasonlított egy olyan fiúra, aki éppen kárörvendően méregetett a bal oldalamról.

- Majd később! – biztosítottam a lányt arról, hogy hallani fog még ma énekelni.

- Nem igaz, csak le akarsz rázni! – vágta a fejemhez, hogy hazudok. Talán mégsem volt olyan részeg, mint azt először hittem.

- Igen, Ha Na, ne kéresd magad! – adta a lovat alá Kyu Hyun, aki nagyon csúnya pillantásokat kapott tőlem ezért.

- Nem mered… - hunyorogtam rá összeszűkült szemekkel.

- Csak figyelj! – ezzel megragadta a karom és kihúzott a kanapéról. Egyenesen Ki Young karmai közé lökve, akin üdvözült mosoly lett úrrá, amint ott álltam mellette. De én csak visszapislogtam a vállam felett Kyu Hyunra, átkokat szórva rá.

- Ha Na, egy Isten vagy! – kiáltott fel boldogan a lány.

- Azért ne ess túlzásba! - motyogtam.

Nem akartam énekelni, egyáltalán nem volt hozzá kedvem és hangulatom sem. De ezt nem tudtam kikerülni, hacsak nem bántom meg Ki Youngot, ami természetesen eszem ágában sem volt. A lány a katalógust bújta, de aztán odaléptem mellé és keresgéltem én is valamit, ami tetszik.

Korábban az előadáson valami megváltozott. Valami megváltozott bennem. Már nem féltem annyira attól, hogy mások előtt énekeljek, már nem lettem rosszul csupán a gondolattól, hogy megszólaljak. Leküzdöttem azt a gátat, amit az éneklés jelentett. Persze még fájt, és anyát egy pillanatra sem felejtettem el, akárhányszor énekeltem, de próbáltam változtatni azon a gondolkodásmódon, ami eddig jellemzett.

Suh Hyung miatt. Egyedül a nagybátyám miatt. Ő mindvégig jót akart nekem, mindvégig csak a javamat akarta, és ahogy összezördült az apámmal rettentő sokat nőtt a szememben. Azt akartam, hogy ne hiábavaló legyen, hogy összekapott a testvérével. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.

Végül megtaláltam azt a dalt, amit úgy éreztem, hogy el tudok énekelni és nem is túlságosan borzasztóan. Ki Young ott hagyott egyedül a képernyők előtt, de háttal álltam nekik, hiszen minden sort ismertem már a dalból.

- Mivel a STAND UP-hoz van szerencsénk ma este – kezdtem bele mosolyogva és végignéztem Min Soon, aki mély álomba szenderült és semmi sem tudta felverni vagy felébreszteni; Min Junon, aki már teljes figyelemmel kísért és félbehagyta a beszélgetést So Haval; Kyu Hyunon, aki egy lágy mosollyal az arcán tekintett felém, illetve Se Joon, akire csak egy nagyon rövid pillantás jutott, meglepetéssel a szemében nézett rám. -, egy hasonló című dalt választottam. J-Mintől a Stand up-ot!

Mindenki tapsolni kezdett és ujjongtak nevetve. Elindítottam a zenét és nekiálltam a dalnak. Imádtam ezt a számot és a sorozatot is, amiben ezt először hallottam, a To The Beautiful You-t.

Ne add fel, még ha az élet nehéz is!

Az ég melletted áll, meg fog védeni.

Habár lépéseid nehezek

És nyögve, sóhajtva zuhansz le,

Csak még egy esélyt, csak még egyszer!

Miután végeztem az első versszakkal, mindenki csatlakozott hozzám az éneklésben. Ekkor úgy döntöttem, hogy ne csak én álljak már itt egyedül, így kézen fogtam Kyu Hyunt és magam mellé rántottam. Átadtam neki egy mikrofont és a következő részt már együtt kezdtük el.

Nézz magabiztosan az égre,

Hisz ez még csupán csak a kezdet!

Tárd ki szárnyaid ismét,

Több van benned, mint hinnéd!

Ne add fel egy sokkal fényesebb jövő reményét,

Állj fel, fogd a kezem, legyen a világ a tiéd!

Közben pedig szép lassan mindenki felállt és kettesével álltunk egy-egy mikrofonnal a kezünkben. Baek Ho Ki Younggal, Min Jun So Haval, Kyu Hyun összeborulva Min Junnal. Nem tudom, hogy történt, de aki mellém keveredett, nem más, mint Se Joo volt.

Ahogy a virágszirmok lehullnak idővel,

Úgy a felhők bizonyosan esőt ígérnek,

Ha küzdesz is erődet megfeszítve,

Az ég dönt sorsodról majd,

Ne aggodalmaskodj, ne törődj vele,

Csak várj arra a napra!

Először kerültem a tekintetét, még csak felé sem néztem, de aztán So Ha véletlenül nekem ütközött a nagy ugrálásban és dülöngélésben, így én is nekimentem Se Joonak, aki átkarolt, mikor azt hitte, el fogok esni.

Ebben a pillanatban egymás szemébe néztünk és mintha az idő is megállt volna. Az arcunk csak pár centire volt egymástól, azok a csokoládébarna szemek körülöleltek, akárcsak a fiú karjai. Olyan szép tiszta bőre volt; akár a méz, olyan színű. Fekete haja éppen nem lógott még a szemébe, így zavartalanul merülhettem el a tekintetében.

A szívem a torkomban dobogott, és azt hittem, ki fog ugrani a helyéről. Tudtam, hogy piros az arcom, szabálytalan a légzésem, de mégsem voltam képes megmozdulni. Mégis abba a helyzetbe dermedve bámultam rá. Aztán érkezett a következő strófa és ez térített észhez, hirtelen visszakerültünk Seoulba, a karaoke szobába.

El akartam húzódni tőle, de nem engedett. Nagy szemekkel csodálkoztam rá.

Nézz magabiztosan az égre,

Hisz ez még csupán csak a kezdet!

Tárd ki szárnyaid ismét,

Több van benned, mint hinnéd!

Ne add fel egy sokkal fényesebb jövő reményét,

Állj fel, fogd a kezem, legyen a világ a tiéd!

Meglepődve tartottam vele a szemkontaktust, hogy mégis mi folyik itt, miért nem enged el, miért karolja át még mindig a vállam. De ő csak énekelt és még a tekintetével sem árult el semmit a gondolatairól. Ott álltam, mint egy idióta és végig azon járt az agyam, hogy mi a fenét művel Se Joo. Mi ütött belé?

Végül belenyugodtam, hogy ezt a dalt így kell végigszenvednem… Lesütöttem a szemem és tovább énekeltem, bár egyáltalán nem olyan felhőtlen boldogsággal, mint mikor nekikezdtem.

Állj talpra ismét!

Nézz az ég felé!

Kérlek, hogy ne reszkess, ne remegj,

Hisz ez még csupán csak a kezdet!

Tárd ki szárnyaid ismét,

Több van benned, mint hinnéd!

Ne add fel egy sokkal fényesebb jövő reményét,

Állj fel, fogd a kezem, legyen a világ a tiéd!

Nem voltam szomorú, egy pillanatig sem. Csupán össze voltam zavarodva, nem értettem semmit a körülöttem lévő történésekből. Egyedül azt sikerült feldolgoznom a kis agyammal, hogy Se Joo átkarolja a vállam. Az ujjai a vállamat szorították, nem túl erősen, de felkészülve arra, hogy ha ismét ki akarok szabadulni, akkor meg tudjon fogni. Viszont miután ennek veszélye is elmúlt - vagyis úgy érezte a fiú -, akkor lazított a fogáson.

Aztán valami történt. Hirtelen tudatában lettem annak, hogy a másik vállam Se Joo mellkasához simul, a lélegzete a fülemet súrolja, az illata szinte kábítóan hatott rám. Nem tudom, hogy csak képzelődtem-e, de úgy éreztem, mintha a hüvelykujjával kis köröket írt volna le a vállamon.

Ha eddig szabálytalan volt a légzésem, most már nagyon is nehézkessé vált. Az énekem is kissé erőlködő lett, mint aki nem jut elég oxigénhez. Szinte lángolt az egész testem, majdhogynem levert a víz.

Vedd észre és érezd,

Barátom, ha különbözőek is vagyunk,

Soha nem hagylak el,

Szóval kérlek, állj fel![1]

Amint vége lett a dalnak, mindenki üdvrivalgásban tört ki és ráadást követeltek, csak mi voltunk csendben Se Jooval. Csak mi hallgattunk ebben a percben. Elhúzódtam tőle és ezúttal nem állított meg, karja lehullt a vállamról. Azt hittem, meg fogok könnyebbülni, hogy ezt akartam valójában. De olyan éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy elakadt a lélegzetem is tőle.

Miért csinálja ezt velem Se Joo? Mi volt ez az egész előbb? Mintha, mintha… Áh, még gondolatban sem voltam képes kimondani. Csak gyorsan lesunyt fejjel odarohantam a kanapéhoz és leültem Min Soo mellé. (Hihetetlen volt a srác, hogy semmire sem ébredt fel!)

Csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok, annyi minden jutott eszembe magyarázatként az előbbiekre, hogy megszédültem tőle. A tekintetem végül a poharamon állapodott meg.

Kyu Hyun azt mondta, hogy az emberek az alkohol hatása miatt isznak. Annyira lerészegednek, hogy egy percre sem emlékeznek néha azokból az órákból. Kapkodva a sojus üveg után nyúltam és teletöltöttem a poharamat, majd lehúztam gondolkodás nélkül. Lássuk igaza van-e Kyu Hyunnak!

Már a negyedik poharat akartam magamba dönteni, mikor valaki elkapta a csuklómat, mire a fele a pohár tartalmának a lábamra ömlött.

- Áh! – húztam el a szám.

- Mégis mit csinálsz? – jött a kérdés Kyu Hyuntól, aki szemöldök ráncolva mért végig. Majd adott egy szalvétát az asztalról, amivel elkezdtem felitatni a combomról a folyadékot. – Alkoholistának készülsz és elfelejtetted megemlíteni?

Időközben So Ha, Min Jun és Se Joo is leültek az asztal túloldalára. Ki Young és Baek Ho pedig valami eszméletlenül csöpögős és romantikus számot kezdtek el énekelni.

- Csak szomjas voltam – hazudtam, de Kyu Hyun mellém csücsült és egy üveget nyomott a kezembe.

- Ha szomjas vagy, akkor vizet igyál, ne sojut vedelj! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, de mégsem tudtam tettetni előtte, hogy minden rendben van.

- Mennyit kell meginnom abból, hogy ne emlékezzek erre az estére? - fordultam felé kissé kétségbeesetten. A fiú először elképedt rajtam, de abból, ami hirtelen a szájára akart jönni, a kevésbé komoly választ kaptam.

- Ne is álmodozz ilyesmiről! – hőkölt hátra rémületet tettetve. – Már megbocsátottál, már öribarik lettünk, szóval emlékezned kell erre az estére!

Minden negatív gondolatom, minden rossz érzésem ellenére elnevettem magam rajta. Az ő szájából az öribarik meglehetősen groteszkül hangzott, amit még tetézett az erős gesztikulálással, ami nagyon is lányosra sikeredett.

- Szóval már az enyém vagy, nem menekülhetsz! – veregette meg a fejem búbját a fiú hatalmas vigyorral az arcán. Először ezért akartam visszaszólni neki, de aztán felfogtam, mit mondott az előbb és fülig elpirultam.

Az övé vagyok… Még soha senki nem mondott nekem ilyet és Kyu Hyun sem úgy értette, de mégis olyan szinten belepirultam, hogy legszívesebben az asztal alá bújtam volna zavaromban.

- Mi az? – nézett rám kérdőn Kyu Hyun, de a szemében ott csillogott az a kis pimaszság, ami mindig is ott bujkált.

- Csak So Ha ki fog nyírni, ha tönkreteszed a hajam! – improvizáltam azonnal és nagyon is büszke voltam magamra, hogy nem valami hülyeséggel sikerült előállnom.

- Igeeen? – mintha csak felhívás lett volna keringőre.

- Kérlek, n… - de késő volt, egyből nekem esett és elkezdte összeborzolni a hajamat. Mire végzett velem, úgy néztem ki, mint egy oroszlán, egy nagyon dühös és elégedetlen oroszlán.

- Ezért meg fogsz fizetni egyszer - morogtam és nekiálltam rendbe tenni a hajamat.

- Na, gyere ide egy kicsit! – sóhajtott a fiú.

- Nehogy hozzá érj, mert megharaplak! – fenyegettem halál komolyan, de ő csak nevetett rajtam.

- Ha nem segítek, ezzel fogsz foglalkozni egész este – mondta és kérdőn nézett rám, döntsek, mit akarok. Végül intettem neki sértődötten, hogy kezdheti a frizurám rendbetételét, amit amúgy is ő tett tönkre.

Néha hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy nem csak kettesben vagyunk, hogy rajtunk kívül mások is vannak a szobában. Így mikor megláttam a szemem sarkából, hogy So Ha homlokára ugrott szemöldökkel figyel, meghúztam magam és Kyu Hyun mellkasát szuggeráltam erősen.

- Nem baj, ha dühös vagy szomorú vagy, de ne azzal próbálj enyhíteni a fájdalmadon, hogy iszol és el akarod felejteni! – mondta halkan a fiú, éppen csak értettem a szavait, de így is meghökkentem rajta. - Inkább ordibálj, kiabálj és törj össze valamit, ami a kezed ügyébe kerül, de ne szenvedj csendben!

Torkomra forrt a szó.

- Se Joo volt az, akivel összefutottál a piacon?

- Igen.

- Ő volt az, akiről korábban meséltél nekem?

- Igen.

Elképesztő volt, hogy csak így kiböktem neki mindent, pedig még mindig nem teljesen bíztam benne, de majdhogynem ő tudta a legtöbbet rólam a jelenlévők közül. Ő volt tisztában rengeteg olyan dologgal, amivel a többiek nem.

- Kész is van – dőlt hátra a fiú, én meg azt sem tudtam, miről van szó.

- Hm?

- A hajad, mondjuk azt, hogy már elfogadható – húzta mosolyra a száját.

- Oh, köszi! – el is felejtettem közben, hogy mit csinált. Megsimogattam a hajam és tényleg úgy tűnt a megszokott állapotában van ismét. De csak a fiún jártak a gondolataim, miért kérdezte azokat az előbb. Miért volt fontos ezt neki tudni?

Habár tényleg elterelte a figyelmem Se Jooról, amiért nagyon is hálás voltam, de csak újabb kérdések merültek fel bennem Kyu Hyunnal kapcsolatban. Erővel kellett késztetnem magam, hogy ne gondoljam túl a dolgokat, sőt hogy egyáltalán ne is gondoljak ezekre.

Az este folyamán még többet ittunk, még többet nevettünk és énekeltünk. Talán fél négy körül jutottunk arra az elhatározásra, hogy mennünk kéne.

- Mi lesz Min Sooval? – néztem a fiút, aki már órák óta ott feküdt a kanapén, a haja az arcába lógott és mélyeket szuszogott. Leguggoltam hozzá és a fülébe suttogtam. – Min Soo!

Megráztam kicsit a vállát, de semmi. Még párszor próbálkoztam, de meg sem moccant.

- Ilyennel nála nem mész semmire – lépett mellém Min Jun. Fogott egy pohár vizet és az egészet a fiú arcába locsolta, aki egyből fel is pattant ülő helyzetbe.

- Azta… - tátottam el a számat.

Min Soo körbe-körbe pislogott és szerintem azt sem tudta, hol van. Fogtam jó pár szalvétát és elkezdtem törölgetni az arcáról a vizet.

- Minden rendben, várj egy kicsit! – mondtam és tovább folytattam a megszárítását. A művelet vége felé kezdett rájönni, mi is történt.

- Min Jun volt, igaz? – nézett egy vizes hajtincset a szeme előtt.

- Igen – nem tudtam megállni, hogy egy mosoly el ne hagyja a számat, miközben félrehúztam azt a tincset az arcából.

- Csak ő tud ilyen gonoooosz lenni! - nyafogta kissé és hozzám bújt, amin megint csak meglepődtem. Ő átkarolt, én pedig magasba tartott kezekkel ültem közben, mint egy rabló, akit rajtakaptak a lopáson. Elképesztő volt, hogy Min Soo a termete ellenére olyan volt, akár egy gyerek.

- Engedd el szépen Ha Nat! – lépett ide a megmentésemre Min Jun. – Indulás haza!

Lefejtette rólam a fiút, de én csak mosolyogtam a sértődött és szomorú arckifejezésén. Mindenki felöltözött és készen álltunk az indulásra.

- Nem kellene a srácoknak előre mennie, és majd mi fizetünk? – kérdezte So Ha elgondolkozva.

- Nem rossz ötlet - bólogatott Se Joo. – Majd a kollégiumban elintézzük az anyagiakat. Nem lenne túl jó ötlet, ha rajtakapnának minket, hogy hajnalig itt voltunk lányok társaságában.

- Ja, emlékszel mi volt pár hónapja Tae Yeon buliján? Kész katasztrófa lett belőle, csak mert volt egy kép arról, ahogy megfogom a lány kezét! - fintorgott Min Jun. – Több ilyet lehetőleg nem akarok átélni, hetekig zaklattak a fotósok és újságírók.

Rémlett a cikk arról a honlapról, ahol utána olvastam a STAND UP-nak.

- Akkor találkozunk az épület előtt – intett hátra nekünk Kyu Hyun már a földszinten. Miközben elsétáltak a pult mellett, a nő előtt, megpróbálták takarni az arcukat, hogy lehetőleg ne ismerje fel őket. De a hölgyet egyáltalán nem zavarta a dolog, fel sem pillantott a számítógépéből, csak mikor már mi álltunk előtte.

- Oh, remélem, jól érezték magukat! – mosolyodott el ismét. Elképesztő, hogy milyen energiával tudott még mindig köszönni nekünk, holott rajtam már kezdett a fáradtság nagyon is úrrá lenni ilyen hajnaltájban.

- Igen, remek volt. Köszönjük! – mondta Baek Ho Ki Youngot magához szorítva, de a lánynak sem kellett kétszer mondani, hogy bújjon hozzá.

A nő kikereste a feljegyzések közül, hogy melyik szoba volt a miénk, hogy mennyit rendeltünk és ez mennyibe fájt nekünk és ugyebár mennyi örömöt okozott ez nekik. Hát mondhatni, hogy ha nincs kiírva a gépen, hogy mennyi, akkor még vagy ötször rákérdezek, mert nem hiszek a fülemnek.

So Ha elővette a bankkártyáját és azzal fizetett, mivel úgyis szét kell majd osztanunk a költségeket, egyszerűbb volt, ha egyben fizetjük itt ki és később ráérünk majd ezzel foglalkozni a koleszben. Visszakaptuk az igazolványokat, majd elbúcsúzva kiléptünk a fagyos, januári hidegbe.

- Azt hittem, soha nem jöttök már - morgott Min Soo dideregve.

- Tessék! – átadtam az igazolványaikat a fiúknak és végre elindulhattunk haza.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy majd lefagytam az alatt az öt perc alatt is, míg elértünk a metróhoz. Még hangosan fel is sóhajtottam, mikor beértünk a széltől védett aluljáróba. Arról nem is beszélve, hogy már rettenetesen fájt a lábam is ebben az ostoba magas sarkúban. Legközelebb, ha öt percnél tovább kell rajtam lennie egy ilyen lábbelinek, én agyon lövöm magam.

Már a metróhoz vezető lépcsőn mentünk lefelé, mikor megcsúszott a talpam a csizmában, aminek hatására megbicsaklott a bokám és egyenesen előre kezdtem el zuhanni. Ösztönösen becsuktam a szemem és vártam a becsapódást.

- Ha Na! – egyszerre többen kiáltották a nevemet.

Csak azt éreztem, hogy a térdem valami keménynek ütközik és hallottam, ahogy feljajdulok a fájdalomtól.

- Jól vagy?! – kérdezte valaki a fülemnél, mire kipattantak a szemeim. Egyenesen belebámultam Se Joo arcába.

- Te mit… mit csinálsz? – kérdeztem rekedt hangon.

Aztán felfogtam, hogy félig Se Joon, félig a földön fekszem. Szerencsénkre alig pár lépcsőfokot zuhantunk le, így nem esett egyikünknek sem komoly baja, vagyis első ránézésre nem tűnt úgy, hogy bármelyikünk megsérült volna.

- Jól vagy? – ismételte meg Se Joo, fittyet hányva az én kérdésemre. Barna szemei türelmetlenül várták a válaszom.

- I-igen – bólintottam még mindig nem térve teljesen magamhoz. Se Joo segített nekem? Aztán észbe kaptam és felálltam, vagyis fel akartam állni, de a térdem sajogni kezdett, mire felnyögtem. – Semmi baj!

Az előbbi mondat automatikusan jött a számra, pedig még senki nem is aggodalmaskodott értem, de láttam a körénk gyűlő arcokon, hogy éppen arra készülnek. Inkább felegyenesedtem és próbáltam nem terhelni a térdemet.

- Te jól vagy? – néztem félve Se Joora és kezet nyújtottam neki, hogy felhúzzam. Mikor megfogtam a kezét és felsegítettem megrándult a szája széle. – Fáj a kezed?

- Nem, minden oké – engedte el egyből a kezemet, ami meglepett. Hát jó, akkor nem aggódok érte! Senki sem kérte, hogy ugorjon alám és fogja fel a becsapódást, mint valami szivacs.

- Minden rendben van, egyikőtök sem sérült meg? – nézett végig rajtunk So Ha ijedten.

Megnyugtattuk, hogy semmi gond, így végre tovább mehettünk a metróhoz. A térdem viszont nem volt teljesen jól, de azért sem vallottam volna be, hogy fáj. Inkább megerőltettem magam és próbáltam sántítás nélkül fapofával sétálni.

Szerencsére a metrón ilyenkor már nem voltak sokan, így le tudtam ülni, ami megkönnyebbüléssel töltött el. Emellett volt időm Se Joo mentőakcióján is gondolkodni, mivel szinte mindenki csendben üldögélt. Fáradtan bámultak maguk elé, vagy borultak éppen egymás vállára.

Behunytam a szemem és többször is végigfutottam a mai nap eseményein. Voltak pozitív és negatív dolgok is egyaránt.

Örültem, hogy egy ilyen estét tölthettem a barátaimmal, soha nem fogom elfelejteni. Végre megbeszéltük a problémákat Kyu Hyunnal és lassan (vagy kevésbé lassan), de kezdtünk visszatérni a régi kapcsolatunkhoz. Min Sooval és Min Junnal olyan jó volt újra találkozni és beszélgetni, már nagyon hiányoztak. Valószínűleg lesz is időm még kiélvezni a társaságukat pár hétig.

Viszont.

Viszont nem bíztam még teljesen Kyu Hyunban, akármennyire is szerettem volna. Emellett So Ha magánakciója, hogy elhozta az egész STAND UP-ot, kifejezetten különös volt. Ha pedig már a különösnél tartottunk, akkor itt kellett megemlítenem Se Joot.

Mi a jó isten van ezzel a sráccal?!

Tekintve, hogy milyen közös múlttal rendelkeztünk (nem túl szép elválásunk volt) egyszerűen csak ölelget, mikor vigasztalásra szorulok (bár apámmal történő veszekedésünk után az enyhén szólva is rám fért), átkarol, mikor az neki jólesik, most pedig megint segített. Nem tudtam egyszerűen rajta kiigazodni. Ha a helyében lettem volna a saját szemembe sem mertem volna nézni, nem hogy így viselkedni. Kerülnie kellene tíz kilométeres körzetben, ahogy én próbáltam őt, nem egyenesen rám rontani, mikor úgy tartja kedve. Vagy nagyon vastag bőr van a képén, amit az elmúlt négy évben növesztett (merthogy korábban mindig is visszafogott volt), vagy valami itt nagyon nem stimmelt.

- Leszállunk! – bökött meg Ki Young.

Kiléptünk a metró ajtaján és felmentünk a felszínre. Persze már ez is kínszenvedés volt a térdemmel, hogy ezt a rövid utat megtegyem, de a feljárónál meg kellett állnom, hogy levegőhöz jussak.

- Minden okés? – érdeklődött Min Jun.

- Persze, csak fáradt vagyok már - mosolyogtam rá és éppen indulni akartam, mikor valaki megfogta a karom.

- Gyere! – görnyedt meg Se Joo és mutatta, hogy másszak a hátára, mert cipelni fog. Nem tudom, melyik volt megdöbbentőbb, hogy Se Joo ajánlotta fel, vagy hogy azt ajánlotta fel, felvesz a hátára, mint egy öt éves kislányt.

- Nem, köszi! – hárítottam el az ajánlatát. – Csak tíz-tizenöt perc az Akadémia, azt kibírom már.

- Nem kérés volt. - mondta, majd leguggolt és a lábaimat megfogva felemelt a földről. Így nem volt más választásom, mint belekapaszkodni a nyakába, ha nem akartam orra esni. – Most már mehetünk!

Szólt oda a többieknek, akiktől kaptunk egy mosolyt, majd tovább mentek. Mi pedig hátul ballagtunk kettesben. Átkaroltam a nyakát és belefúrtam az arcom a kabátjának a kapucnijába, ami jó szőrős volt és puha. És természetesen pontosan olyan illatú, mint a fiú.

Mondhatnám, hogy kínos volt a csönd az Akadémiáig, de egyáltalán nem így volt. Nem volt kellemes sem, de egy részem élvezte ezt a csendet, amit vele oszthattam meg. Az arcából csak egy kis vékony sávot láttam, ahogy a szemhéja időközönként lecsukódik, majd kinyílik és a kis cuki fülét, ami egyre pirosabb lett a téli hidegben. A kezeimen, amik a mellkasánál voltak, éreztem a leheletét, és a kezei, amik a combomat fogták, mind-mind zavarba hoztak.

Az Akadémia kapujánál jártunk, mikor végül először megszólaltam.

- Itt most már nyugodtan letehetsz – mire a fiú szó nélkül engedelmeskedett is.

A többiek már kezdtek beszivárogni a kapun, ahol meg kellett mutatni a személyiket és beengedtek az iskola területére. Korábban kértünk kilépőt Suh Hyungtól, így este Jung Senek muszáj volt átengednie, bár a kikérővel úgy látszott, semmi baja. Habár kiszúrtam azt az elégedetlen fintort az arcán, mikor meglátta Kyu Hyunt.

Se Joo elindult előttem, de két ujjal belecsimpaszkodtam a kabátjának az ujjába, mire hátrafordult. Kerültem a tekintetét és inkább az úttestet bámultam, ahol csak néha hajtott el egy-egy autó.

- Köszi - motyogtam az orrom alatt.

- Szívesen, Ha Na –mondta a fiú olyan hangsúllyal, hogy rá kellett néznem, egyszerűen muszáj voltam. Elszorult a szívem a látványra. Egy nagyon gyenge mosolyt vetett rám és szomorúság áradt a szeméből. Szomorúság és bűntudat. Borzasztó volt így látni Se Joot.

Éppen szólni készültem, de megfordult és bement a kapun. Nem tudom, mit akartam, fogalmam sincs, mi jött volna a számra, de talán jobban is jártunk így mindketten. Inkább visszanyeltem minden szót és beléptem én is az udvarra.

A koleszben néma csend és sötétség honolt, csak néhány kisebb lámpát kapcsoltunk fel a konyhában. Elintéztük a piszkos anyagiakat, minél gyorsabban, mert már mindenki ágyba akart bújni.

Mikor mindenki kifizette So Hanak a tartozását a lépcső felé vettük az irányt. Ki Youngtól és Baek Hotól elbúcsúztunk a második emeleten, mindenki más a harmadikra ment.

- Akkor, sziasztok! Jól éreztem magam, majd megismételhetnénk valamikor – mondta Min Jun és mintha So Hanak címezte volna a mondandóját, amin kicsit meglepődtem és kis gonosz vigyort vetettem rájuk csupán csak a szemeimmel. Mik történtek itt! - Jó éjt!

- Jó éjszakát! – köszöntünk el egymástól.

Min Soo és Min Jun a Kyu Hyunék melletti szobába vonszolták be magukat, míg Se Joo és Kyu Hyun pedig a fiú szobájába. Aztán So Haval mi is bevánszorogtunk a saját kis kuckónkba. Lepakoltunk és egyből el is mentünk zuhanyozni. Egyszerűen meg kellett szabadulnom attól a rengeteg sminktől és hajlakktól, ami rám volt kenve. Sokkal jobban éreztem magam, mikor már tisztán visszatértünk a szobába. So Ha bebújt az ágyba és felém fordult.

- Megoldottátok a helyzetet Kyu Hyunnal, igaz? – kérdezte két ásítás között a lány.

- Direkt hoztad el? – néztem rá meglepetten. – Vagyis, csak ezért?!

- Holnap elmegyek és anélkül, hogy ezt lerendeztétek volna, képtelen lettem volna itt hagyni téged vele – mondta zavarban.

- So Ha! - érzékenyültem el, habár még mindig nem tértem napirendre afelett, hogy képes volt félrerakni a fiúval való kapcsolatát az érdekemben…

- Amúgy is tudtam, hogy tévedsz! – mosolygott rám. – Kyu Hyun nem olyan ördögi és okos, hogy ilyesmiket előre kitaláljon!

Elnevettem magam rajta. Ha okosnak okos is, az biztos, hogy nem volt ördögi.

- Igazad van.

- Se Jooval… már nem ilyen egyszerű a helyzet? – említette meg bátortalanul a fiú nevét.

- Nem, egy cseppet sem – intettem nemet a fejemmel beletörődve. – Mindjárt jövök, csak megyek és iszok még egy kortyot.

- Valószínűleg mire visszaérsz, már rég húzni fogom a lóbőrt, szóval csak csendesen! - fordult a fal felé, én pedig egy mosollyal az arcomon elindultam a konyhába. Égett a villany, valószínűleg úgy hagytuk korábban, így szerencse, hogy lejöttem még. Ahogy befordultam a boltívnél, meg is torpantam. Nem hagytuk égve a lámpát, hanem valaki más kapcsolta fel.

Se Joo üldögélt a konyhában egyedül.

---

[1] Saját fordítása J-Min Stand up című számának