25. Fejezet

Tiszta vizet a pohárba 

- Pontosan mennyit tudtok? – néztem rájuk komolyan. Ahogy végigpillantottam a barátaimon, tudtam, hogy most őszintének kell lennem, amennyire csak tőlem telik. Nem hazudhattam nekik. Főleg nem ezeknek az aggódó pillantásoknak.

- Láttuk a cikket az interneten - motyogta Baek Ho. – Azt írták benne, hogy a P.S. Entertainment igazgatójának és Kim Doo Rimnek a lánya vagy…

Nyeltem egyet anya nevének említése hatására.

- Ez igaz? – kérdezte bátortalanul Ki Young és közben Baek Ho kezét fogta az ágyon ülve. Számítva arra, hogy ez nem egy öt perces beszélgetés lesz, korábban szóltam nekik, hogy nyugodtan üljenek csak le.

- Igen – sóhajtottam nagy nehezen.

- Hogy lehetséges ez egyáltalán? – rázta értetlenül a fejét So Ha. – Soha nem is írtak az újságok rólad!

- Azt tudták, hogy gyerekük született anyáéknak, de próbáltak minél inkább távol tartani a sajtótól. Nyilvánosan például nagyon ritkán mutatkoztunk együtt, ami nem is volt olyan nehéz, hiszen anya nagyon elfoglalt volt a fellépéseivel, szerepeivel és miegyébbel, míg apa az ügynökséget igazgatta – magyaráztam nekik. – Nagyon sok időt töltöttem Suh Hyunggal annak idején, főleg itt az Akadémián, meg a házvezetőnőnkkel.

- Annyira szerettem édesanyádat… gyönyörű hangja volt – mondta kissé félve Baek Ho, mire egy lágy mosollyal jutalmaztam.

Kim Doo Rim volt négy éve az egyik leghíresebb énekesnő Dél-Koreában. Mindenki ismerte a nevét, nem mindenki szerette ugyan, de tudták kicsoda és már az is elég nagy dolog volt. Minden generációnak sikerült a szívébe férkőznie, ha nem a dalaival, akkor a sorozataival vagy filmjeivel, esetleg reklámokkal. Rengeteg díjat is kapott, még külföldön is voltak kisebb szerepei. Mindenki meglepődött, mikor olvasták az újságokban, mi történt vele.

- Köszönöm – ennyit tudtam csak rá mondani. Nem kezdhettem el dicsérni én is, nem ömlenghettem róla, mert annak csak az lett volna a vége, hogy elbőgöm magam. Ahhoz pedig ennyi sírás után, igazán nem volt kedvem.

- Miatta nem akartál énekelni? – tapintott rá a lényegre So Ha, mintha csak a gondolataim között vájkált volna.

- Igen – bólintottam az ajkamba harapva. – Főleg.

- Ezt nem értem - gondolkozott el Baek Ho félhangosan.

- Anya mindig is azt akarta, hogy kövessem majd a példáját és legyek én is énekes - mosolyodtam el az emlékek hatására. – Jártam külön énektanárhoz is, ahogy pedig egyre idősebb lettem, a hangom egyre jobban hasonlított az övére. Hallottátok ti is, nem?

- Tudtam, hogy valahonnan ismerős volt! – kiáltott fel Ki Young hirtelen, mire mindenki össze-rezzent. – Egész végig olyan érzésem volt, mintha hallottalak volna már énekelni, pedig ez teljességgel lehetetlen volt. De így már világossá vált!

- Igaza van Ki Youngnak – bólintott rá So Ha is. – A hangod majdnem olyan, mint Doo Rimé.

- Pontosan ezért nem akartam énekelni – néztem el mellettük és egészen más dolgok jártak a fejemben. Egy téli éjszaka, mikor rohanok lélekszakadva az út mentén a járdán, alig kapva levegőt. – Amint elkezdtem énekelni, mindig egyből anya jutott eszembe, nem bírtam egyszerűen elviselni, hogy ha kinyitom a számat, folyton őt látom magam előtt. Ahogy apa sem volt képes ezt eltűrni…

- Az apád? Hogy érted ezt? – So Ha kérdőn nézett rám.

- Az már nyílt titok előttetek, hogy utálom az apámat, de azt nem mondtam még eddig, hogy mi-ért – szorult ökölbe a kezem és a hangom is remegni kezdett. – Négy éve, miután anya meghalt és kiengedtek a kórházból, távolságtartó lett, beletemetkezett a munkájába és kerülte még a pillantásomat is. Ha csak tudta, megtartotta a két lépés távolságot, amit egy tizenhat éves lány, miután elvesztette az anyját, nem igazán visel jól. Többször veszekedtünk, ordibáltunk egymással, mert megtiltotta, hogy betegyem a lábam a P.S. Ent.-be, eltiltott az énekóráktól és egyáltalán minden kapcsolatomat a szórakoztató iparral meg akarta szüntetni. De az volt a legszörnyűbb, hogy nem is indokolta meg, hogy miért, egy árva szót sem szólt, csak elvárta, hogy mindent megtegyek, amit mond. Aztán egyik este elszakadt a cérna, amúgy is minden este sírva aludtam el, de ő… Azt várná az ember, hogy a veszteségek összehozzák a családot, nem pont az ellenkezője. De ő olyan volt akár a jég, kemény és hideg, bejelentette, hogy menjek külföldre tanulni. Mintha még a látványomat sem bírná, mintha jobban érezte volna magát, ha egy másik földrészen vagyok. Természetesen ezt már nem akartam, foggal-körömmel harcoltam az ötlet ellen, de ő nem tágított. Felindulásomban pedig azt mondtam, hogy ha nem maradhatok Koreában, mivel látni sem bír, akkor a kedvére teszek és elhagyom őt. Összepakoltam a cuccaimat és még aznap este felkerestem Suh Hyungot Busanban. A történet nagy részét innen pedig már ismeritek. Befejeztem a gimit, aztán pedig idejöttem, a négy év alatt néha telefonon beszéltem az apámmal, de most volt az első alkalom, hogy találkoztunk azóta az éjszaka óta…

A többiek csendben hallgattak és leginkább a szánalmat véltem felfedezni a szemükben. Ami ugyan nem esett jól, de ezek után ki nem szánakozna rajtam?!

- Egy valami nem világos csak abban, amit mondtál – szólt közbe Baek Ho. – Miért voltál akkor kórházban? Hiszen…

- Tudod rá a választ – fanyar mosolyt vetettem a fiúra, mire leesett az álla. Tátogott és nagy szemeket meresztett rám.

- Mi az? – nézett hol rám, hol Baek Hora Ki Young.

- De hiszen sehol nem is említették, sehol nem is volt róla szó az újságokban, az interneten vagy a tévében! – találta meg a hangját Baek Ho, de szinte fel volt háborodva.

- Ugyan, könnyedén eltusolták! Egy kis pénzzel mindent meg lehet oldani – mondtam. – Bár egyedül emiatt hálás vagyok az apámnak.

- Kifejtenétek, hogy miről beszéltek?! – szólt közbe türelmetlenül Ki Young. So Ha csak csendben üldögélt és figyelt, nem szólt egy szót sem.

- Mikor Kim Doo Rim balesete volt, nem egyedül ült a kocsiban – mondta Baek Ho szinte még mindig hitetlenkedve. – Ha Na is vele volt…

- Micsoda?! – fehéredett el a lány. – Ott voltál akkor?!

- Igen. A baleset során két embert találtak a kocsiban, anyát és engem. De apa olyan gyorsan elfojtotta a híreket, hogy sikerült elérnie, hogy rám egy halvány utalást se tegyenek. Ekkor még meg akart védeni… - masszíroztam meg a halántékomat.

- Te ép bőrrel megúsztad az egészet? – döbbent le Ki Young.

- Nem – nevettem keserűen. – Egy kicsit sem. Jó pár csontom megrepedt, vagy éppen eltört, agy-rázkódás, néhány nagyobb vágás, amiket össze kellett varrni és amnézia.

- Uh… - csak ennyit tudott ezek után a lány kinyögni.

- Amnézia? – ráncolta a homlokát Baek Ho.

- Nem emlékszem semmire, egy árva pillanatra sem – ráztam meg a fejemet. Habár ez nem teljesen volt igaz, hiszen pár nappal ezelőtt beugrott egy apró jelenet, a teherautó fényszórójáról, de úgy gondoltam, ez nem olyan lényeges. – A doki azt mondta, bármikor újra emlékezhetek mindenre, de lehet, hogy soha nem fog eszembe jutni az az éjszaka. Ennek pedig már négy éve, de még mindig nem történt semmi.

- Próbáltál rá emlékezni? – érdeklődött Ki Young.

- Az elején még igen, tudni akartam, hogy mi történt akkor, emlékezni akartam, hogy miről beszéltem az anyámmal az utolsó percekben - elcsuklott a hangom hirtelen. Visszanyeltem a könnyeimet és folytattam. - De utána belenyugodtam. Ha emlékeznem kell rá, akkor majd eszembe jut.

- Sajnálom – szólalt meg So Ha váratlanul a beállt csendben. – Sajnálom édesanyádat.

- Köszönöm – nyugtáztam a lány szavait. Jólestek és kicsit enyhített a szívemet szorongató vas-markon. – Néha azt kívánom, bár elmúlna az a fájdalom, amit érzek akkor, ha rágondolok. De aztán eszembe jut, hogyha ez a fájdalom elmúlik, félnék, hogy elfelejtem őt. Szép lassan elhomályosodnának az emlékeim, minden vele kapcsolatos emlékem feledésbe merülne. De míg fáj, addig tudom, hogy emlékszem rá és akármennyire is rossz érzés, félig örömmel tölt el.

- Ha Na! - fogta meg a kezem So Ha és megszorította. – Soha nem fogod őt elfelejteni, hiszen az édesanyád! Ha túllépsz a történteken, nem sérted meg őt, nem fog haragudni rád. Melyik anya szeretné azt, hogy a lánya boldogtalan legyen?

A költői kérdésén elmosolyodtam.

- Talán igazad van - krákogtam nagy nehezen.

- Biztos – mosolygott rám bátorítóan a lány, akárcsak a másik két barátom a másik ágyról. Egy kicsit megkönnyebbültem, egy kicsit jobban éreztem már magam. Anya mindig is rengeteget jelen-tett nekem, ő volt számomra a legfontosabb az életemben, és hogy egyszerűen csak semmivé lett és eltűnt, az lesújtott. Úgy éreztem, egyedül maradtam a világban, egyetlen támasz nélkül. De most, mintha nyújtottak volna felém egy segítő kezet, mintha újra lett volna remény, hogy nélküle is megtalálom a helyem a világban.

- Köszönöm, hogy itt vagytok – a kezembe temettem az arcom, hogy megnyugodjak és pár mély lélegzetet vegyek.

- Hé!

- Ha Na, ne csináld ezt!

- Nem sírok, nem sírok! – mosolyogtam nagy nehezen rájuk, miután leküzdöttem a vágyat, hogy könnyek közt törjek ki. Habár a mosoly az arcomon nem volt felhőtlen, de mélyen belül tényleg boldog voltam, hogy ilyen barátaim vannak.

- Ne is sírj! – fenyegetőzött Ki Young. – Így is olyan a szemed, mint két hatalmas vörös táska!

- Nee…- ijedtem meg és felpattantam a szekrényhez ugorva, hogy megnézzem magam a tükörben.

- Csak vicceltem – kuncogott a lány mögöttem.

- Egyáltalán nem volt vicces! - nyugodtam meg kissé, bár a szemeim tényleg vörösek voltak, de nem dagadtak fel szerencsére. Majd visszatelepedtem So Ha mellé az ágyamra és felhúztam a lábaimat.

- Visszatérve a kellemetlen témákra - kezdett bele So Ha. – Mi volt most az apáddal? Azt mondtad, hogy találkoztál vele.

- Pfh… - prüszköltem szinte az idegtől és pár másodperc alatt felment a vérnyomásom százhúszra, már csak az említésétől is. – Idejött, hogy elvigyen az Akadémiáról. Mintha egy métert is megtennék vele! Azt hiszi, hogy egy idióta vagyok, hogy mindent elfelejtettem, és mint egy kiskutya majd követni fogom, ha ő csettint?! Na, még mit nem! És még meg is ütött, mikor visszaszóltam neki és végre a sarkamra álltam vele szemben. Ha még egyszer meglátom, nem tudom, mit fogok csinálni, de biztos nem fogja megköszönni!

Aztán rájöttem, hogy ezeket mind hangosan mondtam ki…

- Én nem úgy értettem - kezdtem visszakozni, mert még egy perc elteltével is némán és riadtan bámultak rám a többiek.

- Nem csodálom, hogy utálod az apádat - mondta végül magához térve Ki Young. – Miért akart egyáltalán elvinni innen?

- Nem mondta el – ráztam a fejem dühösen. – De szerintem utálja már a gondolatát is annak, hogy itt vagyok, vagy hogy énekelek. Még mindig ki akar zárni a szórakoztató iparból. Most is csak azért jött ide, mert látta a videót, amit az egyik fejvadásza csinált. Ilyenkor mindent hátrahagyva rohant, hogy láthasson, de a ballagásomra persze nem volt képes eljönni!

Mély lélegzetet vettem, hogy lenyugodjak, nem éri meg vele foglalkozni. Ha Na, csak felejtsd el, mintha nem történt volna semmi!

- Erről jut eszembe! – villanyozódott fel Ki Young. – Képzeld, nyertem a divatbemutatón!

- Hogy mi?! – sikoltottam fel, amint felfogtam, mit is mondott a lány. – Tényleg?!

- Bár nem a tanárok pontjai alapján, hanem a közönség kedvence volt a ruhám – billegett jobbra-balra a feje a lánynak, mint aki nem teljesen elégedett ezzel. – A közönség megszavazta a te ruhádat, mint első helyezettet, ami nagyrészt neked köszönhető!

Ezzel pedig felugrott az ágyról és a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm, hála neked kaptam lehetőséget arra, hogy egy hónapig kint tanulhassak Milánóban, a divat fővárosában! – örvendezett a lány, mintha csak most tudta volna meg a jó hírt.

- Jézusom, micsoda?! – nem hittem a fülemnek. A tanárok első helyezettje csak egy divatbemutatóra mehetett el az egyik koreai tervezőhöz, de a közönség-első egy hónapra Olaszországba?! Mi folyik itt? – Ez hogy lehet?

- A közönségdíj minden évben más, és általában nagyobb hangvételű, mint az iskolai nyeremény, mert fontosabb a közönségre tett hatás, mint a szakmai vélemény – hadarta a lány hevesen, miközben elengedett és visszabújt Baek Hohoz. – A két félév között kell majd elutaznom, pontosan egy hét múlva.

Az örömöm pillanatok alatt elpárolgott.

- Olyan hamar? – remegett meg a hangom. – Szombaton So Ha is elmegy!

Nagyon önző volt tőlem, de nem akartam egyiküket sem elereszteni. Nem akartam elválni tőlük, mikor ilyen közel engedtem már magamhoz őket.

- Ami azt illeti, én is hazautazom a héten, míg tart a szünet - bökte ki váratlanul Baek Ho is.

- Oh… - teljesen letaglóztak pár szóval. Kővé váltan meredtem rájuk és reméltem, hogy csak rosszul hallottam.

- Szóval mindegyikőtök elmegy egy héten belül – vontam le a következtetést, ami nagyon nem akaródzott.

- Ha Na, van valami, amit tudnod kell – Baek Ho egyértelműen ideges volt és tudtam, hogy egy ilyen mondat után semmi jó nem vár rám. – Valószínűleg nem is jövünk vissza az Akadémiára.

Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Csak pislogtam és Baek Hot bámultam, remélve, hogy bármelyik pillanatban nevetésben fog kitörni, hogy csak vicc volt. De a fiú csak nem akart megszólalni, akármennyire is vártam.

- Ez komoly? – suttogtam félve végül, nem bírva az idegölő várakozást.

- Baek Ho és én is le fogunk szerződni a héten az egyik ügynökséggel – felelt Ki Young.

- Melyikkel? – kérdeztem, csak hogy húzzam az időt és fel tudjam dolgozni az előbb elhangzottakat. Ha most elmennek a héten, már egyikük sem fog visszajönni. Valószínűleg most látom őket utoljára.

- A P.S. Entertainmenttel – mondta gyorsan a lány, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. Egy másodpercbe telt felfogni, hogy mit mondott és meglepődve kaptam fel a fejem a szavaira.

- Ti is? – döbbentem le.

- Mi az, hogy mi IS? – kérdezett vissza Baek Ho.

- Mielőtt feljöttem volna, Nam Gil nekem esett azért, mert a P.S. szerződést ajánlott neki, és hogy nincs-e valami közöm hozzá – mondtam még mindig pislogva.

- Miért gondolta ezt? – ugrott a homloka közepére Baek Ho szemöldöke.

- Olvasta ő is azt a cikket, amit ti – sóhajtottam. Még mindig nem esett jól, hogy ezzel gyanúsított meg a fiú. – Én meg korábban biztos voltam benne, hogy debütálni fog. A kettőt összekombinálta és az jött ki belőle, hogy én intéztem el.

- Oh…

- Bizony – visszagondolva reméltem, hogy sikerült meggyőznöm az igazamról.

- Tulajdonképpen majdnem mindenki, aki ajánlatot kapott a cégektől, végül a P.S. mellett döntött – gondolkozott el So Ha. – Ami nem meglepő, hiszen az ilyesfajta cégek közül, akik már félig betanított emberekkel foglalkoznak, határozottan ők a legnagyobbak és legsikeresebbek.

- Kik még? – érdeklődtem kíváncsian. Mert a többiben igaza volt So Hanak, az apám a gyerek-neveléshez egy kukkot sem értett, viszont a céget nagyon is jól tudta vezetni.

- Hát tulajdonképpen a srácok, akikkel táncoltál, mindannyian kaptak ajánlatot a P.S.-től, mint háttértáncosok. Még egy-két lány az énekesek közül és azt hiszem, ennyi – számolgatta az ujjain So Ha azokat, akik szerződést kaptak.

Úgy látszott, a P.S. bőséges termést gyűjtött be az idén.

- Szóval akkor mindenki elmegy - hogy én mennyire sajnáltam most magam! Nincs is túlzottan sok értelme az Akadémián maradnom, ha senki nem lesz itt, akit szeretek. Esetleg elmehetnék dolgozni a Suminba teljes munkaidőben és lakhatnék Suh Hyungnál míg meg nem öregszem… Ajh!

- Tudom, hogy csak most tettél meg egy aprócska lépést - nyekegte Ki Young, mint aki fél megkérdezni, amire éppen készül. – De nem szeretnél te is valamilyen ügynökségnél debütálni?

Pár napon belül már a második ember, aki ugyanazt a kérdést teszi fel.

- Csak mert olyan gyönyörűen énekelsz, tehetséges vagy, Ha Na! Kár lenne ezt elpocsékolni! – tette hozzá gyorsan a lány. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajta, mintha csak Chun Jat hallottam volna viszont.

De elgondolkoztam rajta, komolyan fontolóra vettem a lehetőségét. Igaza volt Ki Youngnak, egy kis lépést már megtettem. Még ugyan messze voltam attól, hogy énekesként gondoljak magamra vagy egyáltalán visszatérjek ahhoz a magabiztos Ha Nahoz, aki régen voltam. Aki határozottan tudta, hogy mit akar, akinek annak idején nem volt több vágya, minthogy túlszárnyalja az édesanyját.

De most céltalanul bolyongtam, nem tudtam, mit akarok az élettől. Elvesztettem az álmaimat azon az éjszakán a balesetben.

- Mindig is úgy gondoltam, hogy anyát követve, majd a P.S. lesz az, ahol debütálni fogok – gondolkoztam hangosan. – Ha ott nem tudok az apám miatt, akkor máshol sem igazán akarok.

- De…

- Sajnálom, Ki Young – szakítottam félbe a lányt. – De ha nem a P.S., akkor semmi.

Csendben üldögéltünk ezután a mondat után, mert még mindig azon járt az agyam, hogy mit fogok kezdeni nélkülük.

- Jaj, majd visszahozom a ruhát! – jutott hirtelen eszembe. – Suh Hyung lakásán van, nem lett semmi baja.

- Nyugodtan tartsd meg! – legyintett rá mosolyogva. – Végül is neked terveztem és tökéletesen illik rád. Én nem tudnék vele mit kezdeni már.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. Ez mégiscsak valami olyan dolog volt, amit ő alkotott és sok munkát ölt bele.

- Persze – bólogatott. – Amúgy is gyönyörű voltál, mindent úgy csináltál, ahogy kértem, sőt még jobb is voltál! Volt egy pillanat mikor szégyenlősen elkaptad a pillantásod, az nagyon tetszett!

Áradozott a lány, mire elpirultam.

- Utána kerestelek titeket, de sehol sem találtalak, később meg az ének miatt már nem volt időm rá. Viszont erre a szégyenlős pillantásra nem emlékszem… - morfondíroztam el. Aztán beugrott! Kyu Hyun. Kyu Hyunt láttam meg abban a pillanatban. Megráztam a fejemet, mintha ennyivel elfelejthetném, mintha ennyivel le tudnám rázni a csalódottságot és haragot, ami csupán az emlékének hatására eltöltött.

- Mielőtt elfordultál, akkor volt – mondta készségesen a lány, bár kristálytisztán láttam magam előtt azokat a fekete szemeket.

- Áh, igen, tényleg! – mondtam, mintha eszembe jutott volna, de közben legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, hogy még a nevére se emlékezzek annak a fiúnak.

- Nem volt lehetőségünk semmit sem mondani, mert eltűntél az előadásról, de egyszerűen szuper voltál az este – emelte fel a hüvelykujját mutatva Baek Ho. – A tánc, úristen! Azt hittem, a földbe gyökerezik a lábam, annyira eszméletlenül jók voltatok! Főleg te és Kyu Hyun, az volt a csúcsa az egésznek és utána még mindenki együtt táncolt, na, az tette fel az i-re a pontot!

- Te akkor nem az öltözőben voltál? – néztem rá értetlenül.

- Megnéztem a neten – rántott egyet a vállán huncutul.

- Fent van a neten?! – kérdeztem rémülten.

- Igen. Mint majdnem minden az évzáróról – felelt a fiú kicsit ijedten. – A legtöbb előadás fel szokott kerülni az internetre.

- Nem is tudom, miért lepődsz meg ezen annyira - mondta Ki Young értetlenül.

Hát, nagyrészt igaza volt. Nem kellett volna annyira megdöbbennem, a mai világban már minden felkerül szinte az internetre. De valahogy azt hittem, hogy csak felállok a színpadra, énekelek, tán-colok, sétálgatok a kifutón és ennyi. Nem akart leesni, hogy ezzel az egész ország megismert, hogy már nem csak egy lány voltam a sok közül. Azt hittem, hogy az ügynökségeken és az Akadémián kívül más nem fog tudni semmit. Csak egyszeri alkalom lesz és eltűnök a süllyesztőben. Egészen eddig nem állt össze a kép.

- Őszintén? Én sem tudom, miért lepődtem meg rajta.

- Viszont még érdekelne egy-két dolog, amit nem meséltél el – mondta So Ha nyugodtan, habár kicsit tartva valamitől.

- Miről van szó? – kérdeztem én is kissé tartózkodóan.

- Mi történt pénteken? Miért tűntél úgy el? – nézett rám kicsit dühösen. Vagy aggódva? Nem is tudom, mit olvastam ki So Ha tekintetéből, és mit hallottam ki a hangjából. De a kérdésére össze-szorult a gyomrom. De megfogadtam, hogy elmondom nekik az igazat, így tudtam, hogy ezen is túl kell esnem.

- Emlékeztek még, mikor bejöttem a szobába? Azt mondtam, hogy találkoztam azzal a sráccal, akibe több mint tíz évig szerelmes voltam – kérdeztem savanyú képpel, mire bólintottak mindannyian. – Itt volt az előadáson, sőt mi több, itt fog lakni a szünetben az Akadémián.

Még mindig hihetetlennek hangzott, így hangosan kimondva pedig az őrültség határát súrolta.

- Kicsoda?

- Ez jó, nem?

Egyedül So Ha maradt csendben és várta a folytatást, Ki Young és Baek Ho egyből kérdések áradatát zúdította rám.

- Nem, ez nem jó. Ez egyáltalán nem jó – harapdáltam idegesen a számat. – Kiskoromban sokat jártam a P.S.-hez, így sokszor találkoztam hírességekkel. De olyanokat is láttam, akik ott nőttek fel, a cég falain belül és váltak végül idolokká.

- Úristen, ki az?! – esett le Ki Young szája az ámulattól.

- Se Joo, a STAND UP-ból – adtam meg a lánynak a végső kegyelemdöfést, szinte szó szerint, mivel még hátra is hőkölt, mikor kimondtam a nevét.

- Se Joo. Se Joo - ismételgette, ízlelve a szavakat. – Se Joo, a STAND UP-ból?

- Igen.

- Abból a STAND UP-ból, akik hét éve debütáltak, aminek a vezetője Se Joo, akik Dél-Korea egyik legjobb bandája és külföldön is nagy rajongótáborral rendelkeznek? Az a STAND UP?! - meresztett rám nagy szemeket a lány. Elég volt az a pillantás, amit vetettem rá. – URAMATYÁM!

El kellett mosolyodnom Ki Young reakcióján. Egyből felpattant az ágyról, ott hagyva szegény Baek Hot és fel-alá járkált a szobában. Úgy tűnt mindig, hogy kérdezni akar valamit, de aztán meggondolta magát és folytatta tovább a járkálást.

- Ő volt az, akiről korábban meséltél, hogy négy évvel idősebb nálad? – kérdezte So Ha elgondolkodva. Elég jó memóriája van, meg kell hagyni…

- Igen.

- Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte Ki Young végül, valószínűleg sikerült feldolgoznia azt, amit mondtam. Így elmeséltem neki a találkozásunk történetét, amit úgy hallgatott végig, mint egy kisgyerek, minden egyes szavamon csüngött. Mikor befejeztem, So Ha tett fel egy kérdést.

- Valaha is… ti ketten?

- Nem! – intettem nemet neki rögtön. – Mindig is a húgaként tekintett rám, bár valószínűleg tisztában volt azzal, hogy mit érzek iránta. De soha nem mondtam neki semmit, így egyszer sem jött szóba köztünk a dolog.

- És miért rohantál el akkor úgy, mint akinél ég a ház, ha ennyire jóban voltatok? – emelte meg kérdőn a szemöldökét a lány. Hogy lehetett az, hogy So Ha mindig rátapintott azokra a kérdésekre, amiket nem igazán akaródzott megválaszolnom?

- Miután bevonult a seregbe, megszakadt a kapcsolat köztünk – mondtam mereven.

- De hiszen olyan jól megvoltatok és közel álltatok egymáshoz, hogy lehet, hogy ennyitől eltávolodtatok egymástól? – döbbent meg Ki Young, mire megfeszült az állkapcsom.

- Jó kérdés - morogtam már szinte, de elfojtottam a dühöm. Nem érdemes ezen felkapni a vizet, hiszen nem érdekel már a fiú, nem igaz?

- A fenébe! – néztem az órára. – Már tíz perce a Suminban kellene lennem!

Teljesen kiment a fejemből, hogy ma dolgoznom kell, így gyorsan magamra kaptam a csizmámat és felöltöztem.

- Sajnálom, majd folytatjuk! – kiáltottam hátra, faképnél hagyva a ledöbbent barátaimat. Lélekszakadva rohantam ki a koleszból, egyenesen a kis étterem felé.

- Annyira sajnálom! – ahogy berontottam az ajtón, a pulthoz léptem és derékból meghajolva kiáltottam hangosan. – Annyira sajnálom, többször nem fog előfordulni! Levonhatják a fizetésemből is, ha gondolják, vagy bármit!

- Ha Na! – hallottam Nagymama suttogóra fogott hangját, de még mindig a földet bámultam, abban a helyzetben, ahogy voltam. – Hé, angyalom! Semmi gond, Nam Gil mondta, hogy ma nem tudsz jönni, ezért eljött segíteni.

- Micsoda? – na, erre már felnéztem az öreg hölgyre. Gyengéden mosolygott rám és megpaskolta az arcomat. – Ne aggódj!

Némán bámultam rá, de ő ott hagyott és visszatért a pult mögé, hogy elkészítse a rameneket. A tekintetem egyből a fiút kereste. Ott álldogált az ötös asztalnál és vette fel a rendeléseket. Mégis miért csinálja ezt?!

Odalépkedtem mellé határozottan és sűrű elnézések közepette elrángattam a fiút a vendégektől az egyik sarokba.

- Mit csinálsz itt? – vontam kérdőre, de Nam Gil vörösen kerülte a tekintetem. – Mi ütött beléd?

Nem támadó volt a hangom, hanem teljes mértékben nem tudtam megérteni a helyzetet, amibe kerültünk. Korábban szinte leszedte a fejemet, mert azt hitte, hogy elintéztem neki egy szerződést egy ügynökségnél, most meg kisegít a szorult helyzetből?

- Csak arra gondoltam, hogy nem vagy a legjobb állapotban és nem úgy tűntél, mint aki dolgozni fog jönni, ezért eljöttem helyetted. Ráértem, hiszen óráink sincsenek már - makogta a fiú.

- Nem értelek! - pislogtam rá elpirulva.

- Sajnálom, amit korábban mondtam – sütötte le a szemét. – Csak olyan szürreálisnak tűnt, hogy most sikerült végre egy szerződést kapnom, hogy én magam sem mertem elhinni.

Még egy percig bámultam rá, de nem jöttek a szavak a számra. Először még mérges voltam, miért kéne neki rögtön megbocsátanom, azok után, ahogy lehordott? Másrészről meg örültem, hogy bocsánatot kért, örültem, hogy rájött, semmi közöm nincs a szerződéséhez.

- Haragszol még mindig? – nézett rám aggódva és kis ráncok gyűltek a homlokára.

- Nem! – vágtam rá ijedten azonnal, mire elnevette magát a fiú.

- Okés – mosolygott rám megkönnyebbülten. – Nyugodtan visszamehetsz a suliba, ezt az estét vedd bocsánatkérésem jeléül.

- Maradok – mondtam végig sem gondolva.

- Tényleg elmehetsz, nem gond – veregetett vállon és már indult vissza azokhoz a vendégekhez, akiktől elráncigáltam az előbb.

De nem hallgattam rá, ehelyett levetkőztem, felkötöttem a kötényemet és nekiálltam segíteni. Nem tudom, miért voltam annyira ellene, hogy visszamenjek az Akadémiára, de egyszerűen nem akaródzott és kész. Néhány szóváltás után még Nam Gil is beletörődött, hogy itt maradok. Az este nem volt túl forgalmas, de pont annyi vendég jött, hogy lefoglalja a gondolataimat és ne gondoljak másra, csak a munkára. Határozottan jólesett kicsit kikapcsolódni és valami mással foglalkozni, mint a saját életem és nyomorúságom.

Az este sajnos gyorsan tovavánszorgott és már azon kaptam magam, hogy Nam Gillal kilépünk a hideg téli éjszakába az étterem ajtaján. A délután szállingózott hóból egész vastag hótakaró lett az órák múlásával.

- Nem hittem, hogy lesz még idén hó – jegyeztem meg, miközben előre nyújtottam a kezemet. A hópelyhek, amik a tenyeremen landoltak, egyből elolvadtak és csupán egy kis szánalmas vízcsepp maradt utánuk a bőrömön.

- Talán ez az utolsó – töprengett Nam Gil. – Minden rendben?

- Tessék? – fordultam felé, mert nem tudtam, mire gondol hirtelen, túlságosan lefoglalt a hópelyhek izgalmas halála.

- Nem tudom, hogy mi történt ma, de jobban vagy már? – nézett előrefelé és kerülte a tekintetemet, de elmosolyodtam rajta. Aggódott értem a fiú, egyértelműen.

- Nem teljesen – válaszoltam én is a lábaim elé nézve. – Kell egy kis idő még, de már jobb.

Pár lépést csendben haladtunk, végül eszembe jutott valami.

- Mit szóltak a szüleid az előadáshoz? – lettem izgatott hirtelen. – És a szerződéshez?

- Meglepő módon az előadás után az apám nem szidta a táncot, igazából egy szót sem szólt róla. Anya és az öcséim el voltak ragadtatva! – mosolyodott el vidáman.

- Ez nagyszerű! – örültem én is vele együtt. Nam Gillal olyan egyszerű volt mosolyogni, könnyed és gondtalan. - Öcséid?

- Nam Joon csak az egyik testvérem, rajta kívül van még két fiatalabb öcsém – mondta boldog mosollyal az arcán. – Ezért is dolgozom az Akadémia mellett itt.

- Hát nem vagytok kevesen. Sajnálom anyukádat, hogy ennyi fiúval kell egyszerre elboldogulnia – nevettem rá.

- Amikor lehet, akkor segítek neki, meg Nam Joon is nagyon kedves és gondoskodó, annak ellenére, hogy egy nagyszájú kölyök – mosolygott a kezébe a fiú.

- És a szerződéshez mit szóltak? – kérdeztem kicsit félve. Reménykedtem benne, hogy nem voltak túlságosan az ötlet ellen.

- Beleegyeztek, egy rossz szavuk sem volt. Még az apám is rábólintott! – hitetlenkedve rázta a fejét, mintha túl szép lenne, hogy igaz legyen. – Ezt csakis neked köszönhetem!

- Mi? – torpantam meg.

- Ha nem hívom el őket, akkor soha nem értették volna meg, hogy mennyit jelent nekem a tánc – állt meg velem szemben Nam Gil. – Lehet, hogy a szerződés sem igazán tetszett volna nekik, ha nem látják előtte az előadást. Szóval tényleg köszönöm!

- Nam Gil! – suttogtam halkan. – Ez nem az én érdemem, ne köszönj meg ilyesmit!

- Csak mosolyogj és fogadd el a hálálkodásomat! – indult meg újra az Akadémia felé, majd követtem.

- Amúgy Kyu Hyun többször érdeklődött felőled az elmúlt napokban – mondta a válla felett hátrapillantva. A nevének említésére is elszorult a torkom és megfeszültek az izmaim.

- Mit mondott? – kérdeztem félvállról.

- Csak az érdekelte, hogy tudok-e valamit rólad. Hogy jól vagy-e, meg hasonlók.

Nem válaszoltam Nam Gilnak. Nem tudtam rá mit mondani, mert éppen az ellen küzdöttem, hogy az út szélére összekapart hókupacot ne kezdjem el mérgesen rugdosni.

- Összevesztetek? Vagy mi történt? – folytatta a kérdezősködést a fiú.

- Mondjuk – mondjuk, hogy átvert, hazudozott és játszott velem egész végig, mióta csak megismertem.

- Eléggé ki volt akadva, nem igazán láttam még ilyennek. Lehet, hogy meg kellene beszélnetek a dolgokat – ajánlotta fel a lehetséges megoldást, mikor már a kolesznél jártunk. Beléptünk a jó meleg előszobába és a lépcső felé sétáltunk.

- Ez nem olyan dolog, amit csak úgy meg lehet beszélni – morogtam.

- Mindent meg lehet beszélni – a lépcsőfordulóban voltunk, de megálltam és a szemébe néztem.

- Akkor is, ha már egy szavát sem hinném el?

Megrezzent az arca a szavaim hallatára, így ebből már tudhatta, hogy nem egy kis semmiségről van szó, ami mindennapos és könnyen túl lehet rajta jutni. Tudta, hogy ez most komoly.

- Különösen akkor.

Hátrafordultam, arrafelé, ahonnan a hang jött és ökölbe szorult a kezem. Kyu Hyun állt a lépcső alján. Elsőnek azt vettem észre, hogy csak egy egyszerű melegítő együttest visel, a haja kócosan a szemébe lóg, és mindezek ellenére még így is állati jól nézett ki. Úgy tűnt, mintha egy reklámból lépett volna elő, ahol éppen valamiféle kávét reklámoznak és ez a kávé előtti állapot. Ajh! Felejtsd el, inkább ne is nézz rá, ha ilyen hatással van rád! A kezdeti örömöt, hogy láthatom – mert sajnos akármennyire is tagadtam volna, örültem neki -, felváltotta a harag és az elkeseredettség.

Fellépdelt a lépcsőn és mikor a lépcsőfordulóhoz ért, megállt előttünk. Arcát közelebbről meg-nézve, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, amit próbáltam betudni annak, hogy dühös vagyok és csupán felment a vérnyomásom.

- Nam Gil, magunkra tudnál hagyni egy kicsit? – kérdezte Kyu Hyun engem bámulva. Hangja hideg és kissé parancsoló is volt, egy szemernyi kedvesség nélkül. Rám hozta a frászt és nagyon nem akartam egy percet sem kettesben eltölteni ezzel a Kyu Hyunnal. Na, nem mintha amúgy hajlottam volna rá.

- Nem, maradj csak! – kapaszkodtam bele Nam Gil kabátjába, hátha kámforrá válna, ha nem vigyázok rá eléggé. – Nincs miről beszélnünk Kyu Hyunnal, így tárgytalan.

A hangom kissé remegett és tudtam, hogy hallható is, arról nem is beszélve, hogy nem bírtam a fiú szemébe nézni. Őszintén mondom, hogy megijesztett.

- Nam Gil, légy szíves! – nézett még mindig engem a fiú.

- Menjünk inkább, Nam Gil! – fordultam meg, hogy faképnél hagyhassam Kyu Hyunt.

- Miért kell mindig megnehezítened a dolgokat?! – ragadta meg hátulról a karomat a fiú és felfelé húzott a lépcsőn maga után, Nam Gilt pedig ott hagytuk, egy szó nélkül.

- Most azonnal engedj el! Nem hallod?! Süket vagy?! – kiabáltam végig az utat a harmadik emeletig, ahol végre valahára eleresztett. A folyosó közepén álltunk meg, elég messze még a szobámtól, de Kyu Hyunnak egész más tervei voltak. Hirtelen az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejemet. Időm sem volt gondolkozni vagy reagálni rá, csak azon kaptam magam, hogy ismét azokat a fekete szemeket bámulom, amiket most a pokol legmélyére kívántam.

Végigmustrálta az arcom, mintha keresne valamit.

- Jól vagy? – kérdezte már kicsit gyengédebben, de még mindig ott lappangott az a hidegség a hangjában, amit korábban hallottam. Ekkor jutott először eszembe, hogy ellépjek a közeléből, amit gyorsan meg is tettem, hogy megszabaduljak a meleg ujjaitól az arcomon.

- Miről beszélsz? – kérdeztem nagyon is ellenszenvesen tőle.

- Megütött az apád. Arra vagyok kíváncsi, hogy jól vagy-e – mondta elég mereven, valószínűleg nem tetszett neki a hangnemem.

- Semmi közöd hozzá – fordultam el tőle és megindultam a szobám felé. El akartam tűnni még a közeléből is, mert éreztem, hogy elöntött a forróság már csak attól is, hogy az arcomhoz ért.

- Miért nem vagy képes legalább meghallgatni?! – tört ki a fiú, elkapta a kezemet és rántott egyet rajtam, hogy szembe forduljak vele. A szemei dühösen méregettek és összepréselte az ajkait.

- Miért kéne? – néztem rá, játszva az érdektelent és kimértet, holott a szívem a torkomban dobogott. Hogy változhatott meg ilyen könnyedén a kapcsolatunk pár nap alatt?! – Hogy még több ha-zugságot nyomj le a torkomon?

- Tudod, hogy…

- Ha Na? – hallatszott a bizonytalan kérdés a hátam mögött. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ami Kyu Hyun figyelmét sem kerülte el.

- So Ha! – téptem ki a kezem a fiú szorításából és rá sem pillantva siettem oda lányhoz, a szobánk ajtajához. – Szia, Kyu Hyun!

Intettem neki, de hátra sem fordultam, helyette csak belökdöstem a lányt az ajtón és becsuktam magam után. Jézusom, ez meleg helyzet volt! Nem tudtam, meddig bírom még elviselni a fiú jelen-létét, meddig bírom megjátszani azt, hogy egy cseppet sem érdekel.

- Soha jobbkor! - leheltem megkönnyebbülten.

- Mi volt ez? – pislogott rám a lány értetlenül. – Tényleg, akartam is kérdezni már korábban. Mi történt Kyu Hyunnal? Folyton idejárt és rólad kérdezgetett.

- Téged is? – lepődtem meg.

- Kit még? – ült le az asztalához a lány, én pedig levetkőztem közben.

- Nam Gil is azt mondta, hogy rólam érdeklődött.

- Mi történt köztetek? – So Ha egyszerre volt kíváncsi és számon kérő is, de valahol még aggódott is értem.

- Kiderült, hogy már rég ismert engem korábbról és csak a bolondját járatta velem az elmúlt hetekben – egy csöppet erőteljesebben csaptam be a szekrény ajtaját, mint feltétlenül szükséges lett volna.

- Micsoda? – ráncolta So Ha a szemöldökét, miközben levetettem magam az ágyra és a plafont bámultam.

- Kyu Hyun a STAND UP tagja.

- És? – rántott egyet a vállán a lány.

- Neked lehet, hogy ez nyilvánvaló volt, de nekem egyáltalán nem – motyogtam. – Miután Se Jooval megszakadt a kapcsolatom, teljesen kizártam az életemből a zenét, de főleg őket. Miután visszatértek a seregből, minden lehetséges úton próbáltam kerülni, hogy halljam a zenéjüket, vagy lássam őket az interneten, tévében vagy újságokban.

- Akkor fogalmad sem volt róla egész végig, hogy Kyu Hyun a STAND UP tagja?! – döbbent meg rajtam, mintha nem tudtam volna, hogy a Föld kering a Nap körül.

- Bár ez lett volna a legnagyobb bajom! De ha Kyu Hyun ismeri Se Joot, akkor lehetetlen, hogy ne tudja, én ki vagyok - behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Összeszorult a szívem és a fiú lebegett a lelki szemeim előtt. Hogy lehetett képes így a szemembe hazudni?!

- Ha Na, szerintem itt valami nem stimmel… - billentette oldalra a fejét a lány, mire ránéztem.

- Hogy érted ezt?

- Kyu Hyun nem úgy tűnt, mint aki ismerne téged – morfondírozott rajta.

- Nem mondom, hogy olyan sokat jelentettem volna a srácoknak a bandából, de kizárt, hogy egyszer sem említettek meg – ellenkeztem határozottan. Abszurd feltételezés volt, hogy Kyu Hyun legalább egyszer ne hallotta volna a nevemet.

- Nekem teljesen az volt az érzésem, hogy nem ismer téged – mondta egyre magabiztosabban So Ha.

- Úgy látszik, nagyon tehetséges színész - dünnyögtem magamnak.

- De Ha Na, nem hiszem…

- Kérlek, So Ha, nem hanyagolhatnánk ezt a témát? – néztem rá kérlelőn. – Nem akarok többet beszélni róla.

Pár másodpercig elgondolkozva nézett rám, de végül bólintott. – Jól van.

- Köszönöm – dőltem vissza az ágyra és becsuktam a szemem.

Nem hittem Kyu Hyunnak, akármit mondott volna, úgy sem hittem volna el neki. Csak hazugságok hagyták el a száját eddig is, miért változott volna ez bármit is? Átvert, minden egyes szava ha-zugság volt és most azt az álarcot is levette, amit eddig viselt előttem. Most végre megmutatta milyen valójában. Azok a hideg szemek, az az érzéketlen és követelőző hang, mind a valódi Kyu Hyun volt. Találkozhattam azzal a Kyu Hyunnal, akit mindenki más is ismert.

Az oldalamra fordultam, a fal felé és az ajkamba haraptam. Mert mindezek ellenére, egy kis ré-szem, egy aprócska kicsi rész a szívem mélyén azt kívánta, bár tévednék. Bár minden egyes gondolatom a fiúról hazugság lenne és minden visszatérhetne a rendes kerékvágásba. Azokba az időkbe, mikor a szavai, érintése és a tekintete mind boldogsággal töltöttek el.

Az a könnycsepp, ami kiszabadult lehunyt pilláim alól, ezeket a pillanatokat tartalmazta. Ezeket az emlékeket őrizte és ezeket siratta.