3. Fejezet

Kezdeti nehézségek

Mély levegőt vettem. Valószínűleg a holnapi napom még ennél is rosszabb lesz, ha a srácnak igaza volt. Pedig azt hittem, az iskola lesz a legkisebb gondom, de lehetséges, hogy óriásit tévedtem. Ami viszont megdöbbentő volt, az ez a fiú. Évek óta nem éreztem magam jól olyasvalakivel, aki nem családtag volt. Vele pedig olyan könnyedén elbeszélgettem, mintha mindig is ismertem volna. Lehet, csak azért, mert ilyen nyílt és barátságos volt, de nem mosolyogtam ilyen sokat elég régóta. A beszélgetés vége és hangulata ugyan visszás érzéseket hagyott bennem, de próbáltam ezt lerázni magamról, elég pocsék idők vártak rám anélkül is, hogy egy ismeretlen srác miatt aggodalmaskodjak.

Helyette inkább bepakoltam a kabátom a szekrény egyik vállfájára, ugyan láttam egy műanyag zacskóba bújtatott ruhát még mellette, de most nem volt energiám és kedvem ahhoz, hogy megnézzem, mi az. A bőröndöket kinyitva, kivettem a legszükségesebb dolgokat, mint a tisztálkodási eszközöket, a pizsamámat és az ágynemű huzatot, a többi még ráért. Utóbbihoz előkotortam az ágyneműt a szekrény aljából és áthúztam.

A huzat vadiúj volt, tegnap vettem, bár nem abból a célból, hogy az új kolesz szobámban virítson. Egyszerű csíkos darab a kék több árnyalatával, jól ment a pizsamámhoz, ami egy halványkék rövidnadrágból és trikóból állt. Gyorsan átöltöztem, elugrottam fogat mosni, papucsban visszacsattogtam a szobába, minél gyorsabban, nehogy összetalálkozzak bárkivel is, de felesleges erőlködés volt. Már minden szobában csend honolt. Úgy gondoltam, majd reggel fogok tusolni, ugyanis most leginkább az ágyamra volt szükségem.

Gyorsan rápillantottam arra az ostoba órarendre, amit Suh Hyung nyomott korábban a kezembe. Reggel tíztől lesz csak az első órám, így elég volt kilenckor kelnem. Beállítottam az ébresztőt a telefonomon, bebújtam a meleg takaró alá és pár perc után el is nyomott az álom.

***

Régen ébredtem ilyen álmosan és fáradtan, mint ma reggel. A takaró alól kinyúlva kutattam a telefonom után, de sehol sem találtam, folyton a levegőben kapálóztam. Mérgesen felülve, hogy most megfizet ez a buta telefon, minden eszembe jutott, ahogy megláttam a szobát körülöttem.

Sóhajtva dőltem hátra az ágyon a párnára, élveztem IU-tól a Someday című számot, legalább ez ismerős érzéssel töltött el. Ásítva nyomtam ki végül az ébresztőt, mikor vége lett a számnak. Már kilenc felé járt az idő, de még sok dolgom volt, mielőtt elindultam volna órára. Érettségi után nem gondoltam, hogy valaha is újra iskolába fogok járni…

Alig látva valamit, összeszedtem azt, ami a zuhanyzáshoz szükséges lehet, törölközőt, sampont, tusfürdőt, fogkrémet, fogkefét. Egy kis neszesszerbe bepakoltam mindent és kicammogtam a folyosóra. Ismét rám tört az ásíthatnék, de elfojtottam. Ami viszont meglepő volt, hogy sehol nem láttam senkit, habár nem panaszkodtam érte. Nem volt kedvem senkivel sem összefutni, így csak beléptem a mosdóba és a zuhanyzók felé vettem az irányt.

Benyitottam az öltözőkhöz és mindent, amit a kezemben tartottam, azonnal el is ejtettem.

A férfi fürdőben voltam.

A férfi…

Leesett állal meredtem magam elé. Ahogy beléptem, csend lett, és mindenki, aki bent volt, kővé dermedt. Minden mozdulat félúton megállt és csak bámultak.

Gyors felmérés alapján egyrészt szerencsém volt, mert senki sem volt annyira alulöltözve, hogy szégyenszemre sikítottam volna, de a legjobb, amit elmondhattam az volt, hogy alsónadrágban vagy bokszerben, vagy egy derekukra csavart törölközőben feszítettek a fiúk.

És… és hát senkinek nem kellett szégyenkeznie. Azt kell mondanom, hogy mindenki kigyúrt, izmos felépítésű volt, de az biztos, hogy senkin egy csepp fölösleget nem láttam.

Gyors felmérés alapján másrészt irtó nagy balszerencsém volt, ugyanis aki pont szemben, alig egy méterre állt tőlem egy feszülős, fekete bokszerben, nem más volt, mint a srác tegnapról. Jól gondoltam este, hogy vékonyabb, de izmos. Szálkás izmok feszültek halvány barna bőre alatt és akármennyire is nem érdekeltek mostanában a fiúk, és bármennyire is próbáltam volna tagadni, de ettől azért még így is zavarba tudtam jönni.

Meglepetten bámult rám és lassan tudatosulni kezdett neki, hogy hiányos az öltözéke. Arról nem is beszélve, hogy én sem éppen úgy voltam öltözve, hogy szívesen töltöttem volna egy percet is fiúk társaságában. A rövidnadrágom határozottan rövid volt és sem ennek, sem a trikónak az anyaga nem egy vastagabb darab volt, de ami még ennél is sokkal fontosabb volt, hogy melltartót sem viseltem. Mielőtt bármit is mondhattak volna, olyan vörösen, mint még életemben soha, gyorsan felszedtem a cuccaimat a földről, vágtam egy gyors hátraarcot, hogy minél hamarabb kijussak innen.

Hálásan rohantam át a folyosó túloldalán lévő női mosdóba. A hátamat az ajtónak vetve megálltam pár másodpercre és próbáltam lecsillapítani a légzésemet.

Csak fél szemmel konstatáltam, hogy a női pont olyan, mint a férfi oldal, csupán a piszoárok hiányoztak, több volt a fülkés WC, illetve színösszeállításban különbözött. Az öltöző résznél a szekrények kék és zöld párosítás helyett pirosak és sárgák voltak.

De az agyam még az előbbi percek körül keringett. Égett az arcom és ziháltam. El sem hiszem, hogy ilyen peches vagyok! Tegnap meglepetésként fogad a hír, hogy az Akadémiára járhatok, nem tudok bejutni az épületbe, majdnem megvakítottam egy srácot egy ártalmatlan almával, a csuklóm megrándult (bár ma már szinte semmit nem éreztem belőle), most pedig egy félmeztelen fiúkkal teli helyiségbe nyitok. Egyből ki is ment a fáradtság a szememből!

- Ajh! – dörzsöltem meg a szemem, miközben próbáltam kitörölni az emlékezetemből az előbbi képeket. A lány részleg a fiúkéval ellentétben még teljesen üres volt, aminek nagyon örültem, pedig ha logikusan végiggondoltam volna, pont fordítva kellett volna lennie. Gyorsan beálltam a meleg víz alá, megmostam a hajam, letusoltam, majd egy gyors törölközés után fogat mostam, visszabújva a pizsamába pedig visszaszaladtam a szobámba.

Ledobtam mindent az asztalra, megszárítottam a hajam és lófarokba kötöttem, ahogy mindig is szoktam. Ezek után grimaszolva nyúltam be a szekrénybe azért a ruháért, amit itt hagytak nekem tegnap. A csomagolástól megszabadítva, szemügyre vettem és nem volt olyan borzasztó, mint ahogy elsőre gondoltam volna.

Az egyenruha volt az. Már középiskolában sem tartozott a kedvenceim közé az egyenruha és kifejezetten örültem, mikor megszabadulhattam tőle, de ez azért annál jobb volt. Levettem a pizsamát és gyorsan belebújtam, végül megszemléltem az eredményt a tükörben.

Mint minden női egyenruhához, ehhez is egy rakott szoknya tartozott, ami sötétkék, nem túl prűd volt, így combközépig ért, amihez télen egy vastagabb, fekete harisnyát választottak. Egy fehér, karcsúsított ing, fekete, masniszerű nyakkendő, egy szürke, kötött gombos mellény és egy világosabb, kék blézer tartozott hozzá.

Mintha rám öntötték volna, a sok iskolai egyenruhával ellentétben, ebben az ember lánya nem nézett ki tramplin és megtarthatta nőies alakját. Habár én pont nem vagyok az a lányos lány, elég keveset hordok szoknyát, nem az én stílusom egy ideje. A blézeren lévő címer hirdette milyen iskolához tartozok, ami egy pajzs mintázatához hasonlított, egy liliommal díszítve, alatta az iskola nevével.

Előkutattam a papírokat, amit Suh Hyung adott, beledobtam az iskolatáskámba, ami jelen esetben egy fekete oldaltáskát takart csak. Mellé raktam még a táncra egy kényelmesebb ruhát is. Megnéztem az órarendemet, az első órám ének volt a III. épület 105-ös termében.

Tudniillik, az iskola négy épületrészből tevődött össze. Az egyik a kollégium, ahol azokat a diákokat szállásolták el, akik esetleg nem Seouliak, vagy túl messze laknak, hogy minden nap bejárjanak. A főépületben voltak a tanárok szobái, illetve a nagyobb tantermek, amiket azok a művészetisek használtak, akik festészettel, fotózással, színészettel foglalkoznak. A II. épület (tényleg csak ennyi a neve!) a táncosoknak volt fenntartva, és itt akadt lehetőség a sportra is, konditermek, fallabda pályák és az alagsorban még egy nagy úszómedence is fellelhető. A III. épület az énekeseké és a zenészeké volt. Ez a négy épület alkotta azt a félig zárt udvart, ahova nyáron ki lehetett ülni a fűbe, padokra beszélgetni és szórakozni.

Nagy nehezen visszarántottam a gondolataim a jelenbe és mély levegőt véve kisétáltam a szobából, kulcsra zártam, majd elindultam a földszintre. Tudtam, hogy az étkezde a főépületben van, habár a kollégiumban is volt konyha, de ott szívesebben reggeliztem, mint itt, minden figyelő szempár előtt. Összehúzva magamat kiléptem az épületből és nekivágtam az udvarnak. Gyors léptekkel vágtam át rajta, ugyanis a tegnap esti hideg szél egy kicsit sem enyhült, hacsak nem lett még rosszabb.

Megkönnyebbülten léptem be az aulába, majd sétáltam tovább az étkezdébe, ami egyenesen onnan nyílt. A helyiségnek pontosan olyan üvegfala volt, mint az igazgatóinak, így csodás kilátás nyílt az udvarra, ami jobb idő esetén még szép is lehetett volna. A fal mellett egy egész svédasztal terpeszkedett, hirtelen azt sem tudtam, mit vegyek a tálcámra. Végül egy kis műanyag dobozos lekvárt, két szelet kenyeret és egy pohár meleg, zöld teát vettem el. Már sokan ültek az asztaloknál, amelyeknek többsége hat fős volt, de még akadtak üresek is. Sóhajtva ültem le az egyikhez, ami az üvegfal mellett volt.

Miközben a reggelivel foglalkoztam, szemügyre vettem a többieket. Csoportokban ülve nevetgéltek, üdvözölték egymást, érdeklődtek a szünetről, hol odaintettek másoknak, akik elhaladtak mellettük. Végignézve rajtuk, tényleg látszott, hogy pár évnyi korkülönbség van köztünk, de akadt köztük olyan is, aki hasonlóan fiatal volt, mint én. Megpillantottam pár híresebb énekest is, akiknek most volt felfutóban a csillaguk.

Sokan vannak úgy, hogy ha már debütáltak is, még járnak ilyesfajta iskolákba, hogy fejlesszék magukat, így mikor nem éppen koncerteznek, új számokon dolgoznak, vagy másfajta munkájuk van - ha van lehetőségük és az iskola is megengedheti magának -, akkor itt töltik az idejüket.

Mikor befejeztem az étkezést, elindultam a tanteremhez, mivel már elmúlt háromnegyed tíz is. A teremben több egyszemélyes pad volt két sorba rendezve, a sarokban egy zongora állt, egy hatalmas fehér tábla előtt és a tanári asztal mellett. Már voltak, akik korábban érkeztek és mikor megláttak, elhalt a beszélgetés. Megálltam az ajtóban és kissé biccentve üdvözöltem őket.

Az ablak mellett, a hátsó sorban volt egy szabad hely, hát meg is céloztam azt. Gondoltam, hogy ne érezzem magam teljesen kényelmetlenül, inkább az ablakon kifelé bámulást választom a tábla helyett. Valahogy az az érzésem volt, hogy engem néznek, ami nem is volt meglepő, de a sutyorgás és a ki nem mondott szavak zavartak.

- Szóval egy közös óránk van ezek szerint. Hahó! – egyszerre egy hatalmas kéz jelent meg a látóteremben, ahogy integet és próbálja magára vonni a figyelmem. Amint meghallottam a hangját, egyből tudtam ki az. A SRÁC.

És megint nem okozott csalódást. Az egyenruhában is nagyon jól nézett ki, ami szakasztott mása volt a nőinek. Sötétkék hosszú nadrág, fehér ing, világosabb kék zakó. Persze a nyakánál pár gomb nem a megszokott helyén volt, és így láthatóvá tette a „szexi” kis gödröcskét a nyaka tövében. Na jó, kit akarok becsapni? Egyáltalán nincs szükség arra az idézőjelre, tényleg szexi volt a maga hebrencs módján. Nevetséges, hogy ha csak meglátom, egyből ilyenek jutnak eszembe, mégis mit tud ez a srác, amit az elmúlt években a többi, akivel találkoztam, nem tudott?!

- Hm?

Ha Na, ez csodálatos volt, ezért tapsot is érdemelnél! Ennél többet nem tudtál volna kinyögni?

- Kyu Hyun! – szólt errefelé valaki. – Helló! Milyen volt a szünet?

Idelépett hozzánk egy másik fiú is. Nem tudom, hogy mi van ezzel az iskolával, Suh Hyungnál külön kritérium, hogy félisteneket lehet csak felvenni az Akadémiára vagy micsoda?!

Ez a fiú is olyan száznyolcvan centi körül lehetett, szőkésbarna, divatos frizurája volt, helyes arca, kicsit ugyan szögletes, de mégis érzéki, főleg a vastagabb ajkai miatt. Meleg gesztenyebarna szemei vidáman csillogtak Kyu Hyunra. (Most már legalább tudtam a nevét, és nem kellett folyton srácként emlegetnem a gondolataim között.)

- Semmi különös nem volt, itt lógattam a lábam nagyrészt a koleszben. Neked milyen volt, Nam Gil? – mosolyodott el Kyu Hyun, amint meglátta a másik fiút és vállon veregette.

- Áh, anyám nyaggatott, hogy nézzek valami állás után, aztán végül egy étteremnél dolgoztam egész szünetben, mondván, hogy tanuljak valami felelősségérzetet. Nem volt olyan vészes, itt nem messze az Akadémiától van a Sumin – magyarázta a fiú.

- Nem ismerem – rázta a fejét Kyu Hyun.

- Igazán jó kis hely, meghitt és egy idősebb házaspár viszi, csak azért vettek fel, mert az unokájuk egyetemre ment, aztán kellett egy segítő kéz. Anyám meg jóban van a nagymamával, innen már kitalálod, mi lett a vége - sóhajtotta Nam Gil. Olyan jól elvoltak, hogy meg is könnyebbültem, hogy kimaradtam a társalgásból és ismét az ablak felé fordultam. – De most, hogy elkezdődött a suli keveset tudok menni és nincs, aki helyettesítsen addig…

Erre viszont megint hegyezni kezdtem a fülem.

- Véletlenül sem akarsz kisegíteni, mi? – nagyokat pillogott a fiúra.

- Csak viccelsz, ugye? – nevetett Kyu Hyun. – El tudod képzelni, mi lenne, ha ott dolgoznék?

- Igaz… Nem a legjobb ötlet – húzta el a száját Nam Gil, majd hirtelen találkozott a tekintetünk, mert már persze ismét őket néztem. – Helló!

Zavaromban nem is tudtam, hova nézzek hirtelen. Egy feszes, gyors mosolyt villantottam felé, aztán elfordultam.

- Új vagy? – kérdezte Nam Gil és sajnos sejtettem, hogy rólam van szó és nem egy másik hirtelen újonnan érkezett személyről.

- Ige… - válaszoltam volna, de félbeszakítottak.

- Sziasztok! – lépett be az ajtón egy nő. – Üljetek le, kérlek!

A tanárnő mentett meg a kínos beszélgetéstől a fiúkkal, vagy inkább csak elhalasztotta az amúgy is elkerülhetetlent. A lényeg, hogy fellélegezve hanyatlottam vissza a székre. Nam Gil is a helyére ballagott, pontosabban keresztben egy sorral előrébb, épp csak másfél méterre, de még egy pillantást vetett rám, mielőtt előre fordult. Előttem viszont Kyu Hyun foglalt helyet meglepetésemre.

- Hol is vagy? Hol... Áh, meg vagy! – örvendezett a tanárnő. Igazából fiatalnak tűnt, olyan harminc körül lehetett. Acélszürke blézerben és szoknyában lépkedett a terem elején az asztalához és megállt előtte. Állig érő, barna haja enyhe hullámokkal volt tűzdelve, szép, szív alakú arca és barna szeme volt. Vékony, alacsony testalkata miatt szerintem nem volt olyan férfi, aki ne fordult volna meg utána. Nagy sajnálatomra a szeme viszont rajtam állapodott meg, lágyan elmosolyodott és intett, hogy álljak fel.

- Bizonyára észrevettétek, hogy új diákunk érkezett.

Ijedten és lassú mozdulatokkal álltam fel.

- Yoon Ha Na vagyok. Örülök a találkozásnak! – monoton hangon bemutatkoztam és enyhén meghajoltam.

- Segítsétek Ha Nat, ha esetleg szüksége lenne rá, illetve én is bármikor állok rendelkezésedre – bólintott. – Yang Chun Ja vagyok.

- Köszönöm, Tanárnő!

Egyből le is huppantam, amint tudtam, hogy a szerepem véget ért az órán. Legalábbis egyelőre.

- Remélem, mindenki kipihente magát a szünetben és senki sem lustult el ez idő alatt. Illetve senki sem feledkezett meg a házi feladatról. De mindenekelőtt kezdjük egy kis bemelegítéssel!

Ezzel leült a zongorához és nekilátott az osztály a skálázáshoz. Igen, csak az osztály.

Nekem eszem ágában sem volt énekelni. Szerencsére csak egy-két embernek tűnt fel, hogy végig egy hangot sem adtam ki, míg folyt a gyakorlás, de nem tettek megjegyzést. Kezdett egyre nagyobbra nőni a gombóc a torkomban, ahogy egyre inkább izgultam, mikor fog eljönni AZ a pillanat, amit nagyon nem akartam átélni, de muszáj volt.

- Azt hiszem, ennyi elég is lesz – csapta össze tenyerét a nő. – Most pedig kezdjük a dalokkal, amiket a szünetben gyakoroltatok. Az jön először, aki szeretne, ha elfogynak az önként jelentkezők, akkor én választok.

Egyből fel is állt előttem Kyu Hyun.

- Gyere csak, Kyu Hyun! – mosolyodott el vidáman Chun Ja. – Ha jól emlékszem, egy dráma betétdalát választottad, igaz?

- Igen, Because I miss you-t a Heartstringsből.

- Remek, itt is van a kotta – kikapott pár lapot egy nagy kupac közül az asztaláról.

Az ujjai végigszántották a zongorát. Kellemes dallama volt, mintha a drámára is emlékeznék, hogy láttam régebben, de nem ugrott be hirtelen a története. A kellemes zongorajáték után pedig Kyu Hyun is megszólalt. Hihetetlen hangja volt, teljesen ledöbbentem, amint elkezdett énekelni. Lágy, mély hang, de ez még nem volt minden. A hangja megtöltötte a szöveget élettel és nem utolsó sorban fájdalommal. Ahogy ott állt a teremben mindenki előtt, mintha a szívét tárta volna ki nekünk. Arca elkínzott volt a bánattól, hogy nem kaphatja meg a hőn áhított nőt. Le sem tudtam venni róla a szemem, szinte rabul ejtett. Régen volt, hogy valakit előben láttam énekelni, rendszerint kerültem az efféle dolgokat és helyzeteket, lehet, ezért érintett meg ennyire ez a dal.

Hirtelen ért véget, nem is számítottam rá. A teremben pedig tapsvihar tört ki, amint a fiú meghajolt, de én nem csatlakoztam. Valahogy gondolkodóba ejtett a srác, nem volt rajta öröm, vagy büszkeség, amit vártam volna. Csak nyugodt léptekkel a helyére sétált és leült.

- Jól van, Kyu Hyun, nem csalódtam, egy-két intonációs gond volt, de alig észrevehető, eltörpült az előadás minősége mellett. Rendben, jöhet a következő!

Senkinek sem volt kedvére, hogy a fiú után álljon ki, így kénytelen volt Chun Ja választani és így ment tovább. Senki sem volt olyan jó, mint Kyu Hyun, de voltak hasonló szintűek. Voltak lassabb és gyorsabb számok is, általában a lassabb, érzelmesebb számok megfelelőbbek az ilyesfajta kihívásokhoz, így azok voltak többségben.

- Úgy látom, mindenki megvolt – állt fel a nő a zongora mellől, majd beleestem a látóterébe és meg is akadt rajtam a tekintete megint. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy rájöttem, mi következik. - Ha Na, nem szeretnél te is énekelni nekünk valamit? Volt olyan dal esetleg, amit ismersz és tetszik?

Megráztam a fejem, egy hang sem jött ki a torkomon. Azt hittem, könnyebb lesz, annyira egyszerűnek tűnt korábban, mikor kigondoltam ezt a hatalmas tervet.

A tervem első része egyszerű volt: ide járok, ahogy Suh Hyung kérte, de nem fogok semmit sem csinálni, semmit az égvilágon. Nem fogok táncikálni, színészkedni és biztos, hogy nem fogok énekelni. Kizárt. Ezzel teljesítem a kiszabott feltételeket, de a magam módján. Büszke voltam magamra, hogy ilyen remek ötletem támadt, de most olyan ostobaságnak tűnt az egész.

- Akkor mit szólnál ahhoz, ha péntekre megtanulnál valamit? Addig lesz időd felkészülni – gondolkozott el Chun Ja és segítőkészen felajánlotta ezt a lehetőséget, bár neki fogalma sem volt róla, hogy csak megnehezíti a dolgomat.

Kicsit szaporábban vettem a levegőt, megnyaltam az ajkam és kinyögtem azt, ami először eszembe jutott.

- Nem tudok énekelni – egyszerre fordult felém mindenki, még Chun Ja szeme is elkerekedett és mindenki elkezdett sutyorogni a szomszédjával.

- Tessék? – próbált udvarias maradni a tanárnő.

- Nem tudok énekelni – mondtam magabiztosabban. Nem fogok énekelni! - gondoltam magamban határozottan.

- Ugyan, ha nem tudnál énekelni, akkor miért lennél itt? – jött zavarba teljesen a nő. Éppen nyitottam a számat, hogy válaszoljak, habár fogalmam sem volt, hogy mit akartam mondani, de Chun Ja félbeszakított. – Jól van! Vége az órának. Mehettek a dolgotokra!

Meglepetten hallgatott el az egész osztály, de mindannyian felém tekintgettek.

Idegesen szedtem össze a holmimat. – Ha Na, te maradj egy kicsit még!

Mindenki gyanakodva hol rám, hol a tanárnőre nézett, de szép lassan kiszállingóztak a teremből, habár egy-két embernek nehezére esett és láthatóan elmolyoltak a pakolással, de végül ketten maradtunk. A nő bezárta az ajtót és felém fordult.

- Mi ütött beléd?! – esett nekem, én pedig teljesen leblokkoltam.

- Hogy micsoda? – habogtam.

- Mi az, hogy nem tudsz énekelni?! – masszírozta a halántékát idegesen. – Ennél valami jobbat is kitalálhattál volna!

Értetlenül álltam a helyzet előtt. Egészen másképp viselkedett, mint órán.

- Nem értem, mir…

- Megsérült a hangszalagod és most nem erőltetheted meg őket, vagy torokgyulladásod volt, és még pihentetned kell. Bármi jobb lett volna ennél! – leült az íróasztalához és keresztbe fonta maga előtt a karját.

Kezdtem érteni, miről is van szó.

- Tisztában van a helyzetemmel – világosodtam meg és az egyik padra támaszkodtam. Nem tudtam, hogy Suh Hyung mennyire avatja be a tanárokat. Reméltem, hogy semennyire. Elég kínos szituáció elé állítottam volna. Miért vesz fel az igazgató egy tehetségtelen lányt az iskolába? Vajon kenőpénzt fogadott el?

Ha Na! – szóltam magamra. Gondolatban megráztam magam, nem süllyedhetek ilyen mélyre. Mégiscsak Suh Hyungról volt szó, a nagybátyámról!

- Mások is tudják? – kérdeztem halkan. A korábbi gondolataim az aggódás váltotta fel és még csak nem is magamért! Még eléri, hogy aggódjak érte. Hihetetlen!

- Csak én és jobb lesz, ha ezt addig titokban tartjuk, ameddig csak lehetséges. Ismerve az itteni diákokat nem telik sok időbe és minden kiderül rólad, akkor pedig egyáltalán nem leszel könnyű helyzetben – hajolt előre a nő.

- Mintha most olyan egyszerű lenne minden… - nyögtem fel cinikusan.

- Arról csak te tehetsz, hogy megnehezíted saját magadnak – mutatott rá Chun Ja, mire újra fellobbant bennem a harag lángja.

- Ne tegyen úgy, mintha ismerne! – háborodtam fel.

- Igazad van. Nem ismerlek, de Suh Hyungtól elég sokat hallottam rólad, tudom, min mentél keresztü…

- Ne! – szakítottam félbe elfúló hanggal. – Ne csinálja ezt! Fogalma sincs, min mentem keresztül. Még a legkisebb mértékben sem értheti meg. Kíméljen meg a szentbeszédtől és térjen a lényegre!

Láttam, hogy nagyon nem tetszik neki a kirohanásom.

- Ahogy akarod – felállt és mélyen a szemembe nézett, mire kényelmetlenül kezdtem érezni magam a pillantásától. – Suh Hyungnak igaza van, teljes mértékben támogatom őt. Neked pedig minél hamarabb be kellene látnod, hogy az lesz a legjobb, ha mindent úgy csinálsz, ahogy azt ő kérte. Ha pedig így fogsz viselkedni, mindenkit el fogsz taszítani magadtól, mindenki utálni fog és le fog nézni, hogy méltánytalanul kaptad meg azt, amiért nekik küzdeniük kellett.

Elszorult a torkom, mert tudtam, hogy igazat beszél. Nem tudtam kontrollálni az arckifejezésem és aggodalmas ráncok jelentek meg a homlokomon. Nem voltak ismeretlenek számomra az elmondottak.

- Pontosan érted, miről beszélek – bólintott elégedetten, de mégsem volt benne kárörvendés. – Tégy magadnak egy szívességet, előzd meg, hogy ezek megtörténjenek!

Csak csendben néztem a tanárnőt.

- Azt csinálsz az órámon, amit csak szeretnél, nem foglak semmire sem kötelezni. Csak a vizsgát tedd le jól! Addig még van másfél hét, gondolkozz el ezen!

Teljesen lefagytam, a szavai még mindig ott csengtek a fülemben. Felvettem a vállamra a táskámat és még egyszer üres szemekkel Chun Jara néztem.

- Sajnálom a korábbit! – hajtottam fejet és kisétáltam a teremből. Sajnáltam, hogy olyan tiszteletlenül viselkedtem, holott még csak most találkoztam vele és úgy tűnt, hogy valamilyen szinten törődik velem, vagy legalábbis Suh Hyung mellett áll. Egyértelműen segíteni akart, én pedig olyan csúnyán letorkolltam. Még mielőtt elfordítottam volna a fejem, láttam, hogy szóra nyitja a száját és ijedten pillant utánam, de végül nem szólt egy szót sem.

Szinte oda sem figyeltem merre megyek, az étkezdében kivételesen nyugati kaját kértem, egy tál makarónit, de csak jobbra-balra turkáltam a villával benne. Így telt el egy fél óra, aztán elindultam táncra. A gondolataim teljesen máshol jártak. Az utolsó éveim a középiskolában…

A táncterem egy üvegfalú helyiség volt a II. épületben, aminek két oldalán voltak találhatóak a férfi és női öltözők. Most nem tévesztettem össze a két helyet szerencsére, bár amennyire figyeltem jelen pillanatban, akár ott is átöltözhettem volna, fel sem tűnt volna.

Egy egyszerű melegítő nadrágot és pólót vettem át, majd a táskámat magammal cipelve a terem felé, valaki a karom után kapott. Olyan hirtelen történt, hogy rémülten fordultam meg és kitéptem a magam az ismeretlen kezéből.

Kyu Hyun meglepett arcával találtam magam szemben.

- Sajnálom! – visszakozott. – Többször szóltam, de nem reagáltál.

Magyarázkodott és alaposan szemügyre vette az arcom. – Minden rendben van?

Még mindig nem tudtam elszabadulni a Chun Ja által lefestett rémképektől, de lehet, hogy pontosabb lenne az emlékek kifejezés. Végig azok a borzalmas dolgok jártak a fejemben, valószínűleg ezért nem vettem észre, hogy Kyu Hyun megszólított, de csak pár pillanatig tartott, míg rendeztem az arcvonásaim.

- Persze, bocsi, csak nagyon elgondolkoztam. Mit szerettél volna? – lépkedtem a terem felé közben. Mint korábban mondtam, a táncteremnek üveg fala volt, de az a típusú, mely sötétített az egyik oldaláról nézve. A terembe nem igazán lehetett belátni kívülről, de bentről teljesen tisztán láttál mindent a folyosón. Világosbarna laminált lapok borították a padlót, ami kicsit simább volt az átlagosnál, hogy könnyebben végre lehessen hajtani néhány mozdulatot tánc közben, de azért ne ess hanyatt, ha esetleg a kelleténél gyorsabban közlekednél rajta. Körben pedig természetesen tükör volt a falakon és derék magasságban - már akinek -, egy aranyszínű rúd futott körbe. Kivétel volt az ajtóval szembeni fal, ahol két nagy ablak adott kilátást a belső udvarra.

- Csak kíváncsi voltam rád – jegyezte meg a fiú.

Erre értetlenül fordultam felé, mire elmosolyodott, de nem a tegnap esti vidám és csibészes mosolyával. Ez egy gyenge utánzat volt, mintha nem is igazi lenne, hanem csak alapkifejezés, egy álarc. Egy műmosoly. Felismertem, mert pontosan olyan volt, mint az enyém szokott lenni.

- Szebb az igazi mosolyod – állapítottam meg, ahogy ledobtam a táskám a sarokba. Beleharaptam az ajkamba, amint rájöttem, hogy nem csak gondoltam az előbbit, hanem hangosan ki is csúszott a számon. Ezek után pedig nagyon is kényelmetlenül feszengeni kezdtem, minden másra próbáltam figyelni, csak hogy ne kelljen a fiúra néznem.

Idegesen vettem észre, hogy többen minket néznek azok közül, akik a teremben voltak. Egymás között beszéltek halkan, de semmit sem hallottam, csak néha-néha felém pillantottak, de amint meglátták, hogy őket figyelem el is fordultak.

- Igazi mosoly? – kérdezett vissza Kyu Hyun és már nyoma sem volt rajta semmiféle mosolynak. Sötét szemei engem fürkésztek. – Mire gondolsz?

A szemei teljesen elvarázsoltak, hogy lehet valakinek ilyen szeme?! Nem is tudtam volna semmi másra figyelni, még akkor sem, ha akartam volna.

- N-ne-em ér-érdekes… - dadogtam és éreztem, hogy elvörösödök. Azonnal hátat is fordítottam neki és majdnem nekiütköztem valakinek.

Nam Gil lépett éppen oda hozzánk.

- Bocsi… - jöttem zavarba.

- Semmi gond! – vetett rám egy félmosolyt. Én pedig hátralépkedtem, hogy egy kis távolságot alakítsak ki kettőnk között, erre pont nekisétáltam Kyu Hyunnak, akiről el is feledkeztem, hogy ott áll közvetlen mögöttem. Csak a kezeit éreztem a karomon, ahogy megfog, mert megcsúsztam a lábán, ahogy ráléptem.

- Áh, sajnálom! – léptem el mellőle, kerülve az érintését. Ennél jobban nem is éghettem volna le előttük. Kisétáltam közülük és a kezeimet védekezően magam elé tartva mondtam: Bocsi, tényleg… bocsi!

Lemondóan sóhajtva hátraarcot vágtam, majd teljesen megsemmisülten, fejemet rázva átsétáltam a terem másik végébe inkább. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

Még hallottam, ahogy Nam Gil megkérdezi: Ez az a lány énekről, igaz?

Meg kell nyugodnom! Nem folytathatom ezt a viselkedést, nem lehetek ilyen gyámoltalan és gyenge. Ennek nem itt van a helye. Túl kell élnem ezt az órát is.

- Végre itt van mindenki! – szólalt meg valaki emelt hangon. Egy vékony, izmos nő állt az ajtóban, akinek fekete, rövid, tüskés haja fiússá tette a megjelenését. Fekete, lábszárközépig érő sztreccs nadrágot és egy fekete trikót viselt. Összecsapta a tenyerét. Már a mély hanghordozásából is sejtettem, hogy ő nem olyan lesz, mint Chun Ja. Ahogy ezt végiggondoltam ki is szúrt és intett, hogy menjek oda hozzá.

- Végezzétek el a bemelegítő gyakorlatokat! – szólt mindenkihez. – Üdvözöllek, te lennél az új tanuló? – épp csak szóra nyitottam a számat, de meg sem várta a válaszomat. - Értem. Jang Ji Min vagyok, a modern tánctanár. Yoon Ha Na, igaz? Állj be a hátsó sorokba és csináld azt, amit a többiek, a bemelegítést általában mindenki egyedül végzi, azokkal a gyakorlatokkal, amelyeket jónak lát. Még a szünet előtt elkezdtük a félévi vizsgára a közös tánc tanulását, szeretném, ha a hét végére beérnél minket és látni is szeretném az eredményét. Menni fog?

- Igen – olyan katonásan beszélt, hogy majdnem odaraktam a végére, hogy „uram”, még a válaszon sem mertem elgondolkodni, csak egyből rávágtam, hogy igen. Szigorúan bólintott, ha ilyen lehetséges egyáltalán és elküldött, hogy melegítsek be.

Ijesztő nő volt, az már biztos. Megilletődve sétáltam vissza a sarokba és elkezdtem utánozni a többieket. Először a nyakamat, majd egyre lejjebb haladva mindent átmozgattam. Itt nem mertem ellenkezni, főleg ezzel a nővel nem. Még mindig inkább „táncolok”, minthogy énekeljek (most indokolt az idézőjelem, ugyanis egyáltalán nem tudtam táncolni). Valahogy olyan érzésem támadt, hogy ezt a nőt vagy nagyon nem érdeklem, vagy nem kedvel valamiért. Vagy csak szimplán ilyen kedves volt mindenkihez.

- Jól van, ennyi elég is volt! – odalépett a velem szemközti sarokban elhelyezett lejátszóhoz, már olyan modern fajta volt, amibe csak belehelyezed a telefont, és felerősítve a hangfalakon keresztül lejátssza a zenét. A szám, amit elindított U-Kiss-től a DoraDora volt. Elég régi szám, ezt még én is ismertem, mert a többiek sokat hallgatták a munkahelyeimen, illetve a rádióban is sokat adták. Ennek ellenére nekem is tetszett.

És itt el is vesztettem a fonalat, próbáltam követni a mozdulatokat, de mire felfogtam volna, hogy mit kellett volna csinálnom, ők már négy ütemmel előrébb voltak és ez így ment legalább a negyedik próbálkozásig.

- Ha Na, ülj le! Inkább csak figyelj! Próbáld megjegyezni a lépéseket – szólt rám Ji Min, mire néhány lány leplezetlen örömmel rám vigyorgott. Csalódottan, de megkönnyebbülten ültem le a táskám mellé a sarokba.

Csalódott voltam, mert úgy látszott máris kezdetét vette az, amit nagyon nem volt kedvem többször átélni. Elég volt a gimiben megtapasztalni, hogy milyen, mikor mindenki utál és ki vagy közösítve, a legkevésbé sem akartam még egyszer keresztülmenni rajta. Csak abban reménykedtem, hogy működni fog a tervem és hamar megszabadulok ettől az iskolától, így ezzel biztattam magam.

Másrészről megkönnyebbültem, hogy befejezhettem a bénázást, mert csak össze-visszalépkedtem és kapálóztam.

Hallgattam Ji Minre és próbáltam memorizálni a lépéseket, követtem a többiek karjának, lábának, testének mozgását, de túl gyors volt és túl sok minden egyszerre. Esélytelen volt megjegyezni.

Emiatt pedig teljesen elvesztettem az érdeklődésemet az óra iránt. Inkább csak nézelődtem és figyeltem a többieket. Akaratlanul is Kyu Hyunt kezdtem el nézni. Egy fehér, feszülős trikó volt rajta és egy bővebb fazonú nadrág. Elképesztő volt… Nem csak az énekórán remekelt, itt is magasan a legjobb volt a többiek között. Bár az a Nam Gil nevű srác szinte ugyanolyan jól csinálta, ha nem jobban.

Azzal töltöttem az időm, hogy kettejüket figyeltem, bár inkább adóztam csodálattal a tehetségük iránt, minthogy magát a tánclépéseket figyeltem volna, ahogy Ji Min kérte. De lehet, jobb szó lenne a parancsolta.

- Rendben, tartsunk öt perc szünetet! – adta utasításba a tanárnő. Megtörölte az arcát egy törölközővel, az osztály pedig hálásan rogyott le a földre. – Ha Na!

Rémülten pillantottam fel a nevem hallatán, majd feltápászkodtam és odalépkedtem hozzá.

- Igen, Tanárnő?

- Kyu Hyun! – szólt oda a fiúnak, aki éppen Nam Gillal beszélgetett. – Gyere csak egy kicsit!

Érdeklődve állt fel.

- Tanárnő?

- Kyu Hyun, te vagy a csoportban az egyik legjobb és emellett elég sok szabadidőd is van mostanság – kezdett bele a nő. – Azt akarom, hogy segíts a lánynak betanulni a koreográfiát péntekre.

- Tessék?! – képedtem el az ötleten, de a pillantás, amit Ji Min rám vetett, belém fojtotta a szót.

- Talán valami nem tetszik? – azonnal nemet intettem a fejemmel, bár csak nagy nehezen tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjam. – Úgy láttam, valamennyire ismeritek már egymást, így nem fog gondot okozni a közös munka.

- Értettem.

- Ugye neked sem probléma, Kyu Hyun? – nézett rá a tanárnő, de csak udvariassági kérdés volt, nem fogadott volna el nemleges választ.

- Nem.

Nem is mertem ránézni a fiúra, bár éreztem a tekintetét. Remek! Az egyetlen ember, akivel egyáltalán szóba elegyedtem, erre pont neki kell kellemetlenségeket okoznom.

- Én is így gondoltam – összecsapta a tenyerét, mire mindenki felállt. Úgy látszott, ez valami szokása lehet. – Folytassuk a munkát!

Kerülve a fiút, visszaültem a helyemre a sarokba. Ami viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy jó páran néztek, méghozzá lányok. A legtöbbjük pedig igazán rosszindulatúan.

Egyből megértettem a helyzetet. Kyu Hyun valami kiskirály lehetett és nagyon nem tetszett nekik, hogy én megkaptam ezt a fiút magánedzőnek magam mellé. Fenébe!

Felhúztam a térdeim, ráfektettem a karom, arra pedig a homlokomat. Sajnáltam már most magamat, hogy mivel kell majd szembenéznem.

Az óra hátralévő részét valahogy átvészeltem és szinte menekültem az öltözőbe, ahogy Ji Min befejezte az órát. Gyorsan átöltöztem, zuhanyoznom sem kellett, hiszen egy mozdulatot sem tettem, ami megizzasztott volna. Ahogy a lányok elkezdtek beszállingózni, még inkább szabadulni akartam. Épp a táskámat kaptam fel, mikor egyikük nekem ütközött és leverte a vállamról.

- Oh, bocs!

Bár a hangja kárörvendően csengett, én pedig mélyet sóhajtva lenyúltam a táskáért. Mikor felegyenesedtem, szemközt találtam magam egy rideg, barna szempárral. Fekete, hosszú haja, kis szemei, keskeny szája és kerek arca volt. Összességében nem csúnya, de nem is egy szépség.

- Semmi gond – mosolyogtam rá és kisétáltam az öltözőből. Láttam rajta, hogy dühíti, hogy nem úgy reagáltam, ahogy szerinte kellett volna. Engem viszont kifejezetten szórakoztatott az arckifejezése. Ilyeneket még igen könnyen lehet kezelni, ez messze elmaradt azoktól, amiket el kellett viselnem a középiskolában.

Még volt egy kis időm a következő óráig, így elmentem a könyvtárba. Még ha nem is rendes felsőoktatási intézmény, attól még a könyveket ugyanúgy megbecsülték, csak többségben voltak a művészeti témával kapcsolatosak. A könyvtár végében volt egy zenei részleg, több száz CD-vel, lemezzel. Érdeklődve bogarásztam közöttük, de mikor megláttam az egyiknek az oldalán a STAND UP feliratot, lefagytam. Hajtott a kíváncsiság, látni akartam, meg akartam hallgatni, másrészről viszont olyan érzés volt meglátni ezt a két szót, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

Végül az idő győzedelmeskedett, ugyanis már öt perce órán kellett volna lennem!

2. Fejezet

Köszönöm, Doktor úr!

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nekiiramodtam a folyosón, egyenesen le a lépcsőn, átszeltem az előcsarnokot, a bejárati ajtónál viszont megtorpantam.

Az ösztöneim mind azt súgták, hogy tűnjek el innen, hogy ne hallgassak a nagybátyámra, hanem egyszerűen csak hagyjam figyelmen kívül a kérését és menjek haza. Léptem is egyet az ajtó felé, a kezem a kilincsre helyeztem, de nem nyitottam ki.

Mégis mit csinálnék, ha valóra váltaná a fenyegetését és felhívná az apámat? Nyeltem egyet a gondolatra, még így is fintorra húzódott a szám, hogy csak rá gondoltam. Hát, kösz szépen, de ebből nem kértem!

Nézzük a másik oldalról a dolgokat! Mit jelentene számomra az, hogy itt tanulok?

Először is, azzal kellene foglalkoznom, amit megígértem, hogy soha többé nem fogok tenni. Másodszor, Suh Hyung közelében lennék, ami nagyon jól hangzik (persze félretéve a tényt, hogy most éppen haragszom rá), mert nagyon hiányzott már. Őszintén, mindenki nagyon hiányzott, de jelenleg csak vele találkozhattam. Nem azért, mert mással nem tudtam, hanem mert nem lehetett, vagy éppenséggel nem akartam. Újra itt voltam Seoulban, ami szintén egy pozitívum.

Sajnos, ennyiben kimerültek a pro- és kontraérvek, és ezeket egy mérlegre helyezve nem volt kérdés, mi lenne a végeredmény.

Beszivárgott ismét az a kis terv a gondolataim közé, ami korábban is felmerült bennem. Igaz, hogy ide kell járnom, de azt egy szóval sem mondta Suh Hyung, hogy hogyan kell teljesítenem az Akadémián. Ez pedig azt jelentette, hogy akár magasról tehetek az egészre. Olyan szinten lázadni akartam ellene, ahogy még szerintem soha semmi ellen. Minden egyes sejtem az ellen tiltakozott, hogy egy perccel is többet töltsek az épület falai között, mint amennyi szükséges.

Megráztam magam és egy gyors hátraarcot vágtam, mielőtt pedig meggondoltam volna magam, a bejárati ajtóval szemközti kijárat felé siettem.

Legyen! Ide fogok járni, de nem fogok úgy ugrálni, ahogy Suh Hyung fütyül. Ha valamit megteszek, akkor azt azért fogom megtenni, mert én akarom, és nem azért, mert valaki más azt mondta!

Jelenleg pedig több jó származott abból, ha itt maradok. Legalábbis egy mindenképpen: nem kell találkoznom az apámmal. Abban igaza volt Suh Hyungnak, hogy nem állok meg a saját lábamon és még szükségem van rá. Legalábbis a pénzére.

Kinyitottam az üvegajtót és kiléptem a fagyos levegőre. Az arcomba húztam a sapkám és a sálamat. A január igazán hideg volt idén, nem is emelkedett sokszor a hőmérséklet fagypont fölé. A lábam hihetetlen módon magától vitt, nem is figyeltem merre megyek és már a kollégium kétszárnyú ajtaja előtt álltam.

Nosztalgia fogott el, egyfelől kellemes emlékek voltak, de mégis fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom tőlük. Másrészről ideges voltam, hogy mi vár rám itt.

A Seouli Művészeti Akadémia azon iskolák egyike volt, ahol a szórakoztató iparba készülő embereket tanították. Itt, a legtöbb ilyesfajta hellyel ellentétben, a diákok között a tizennyolc évesek voltak a legfiatalabbak, de nem volt ritka akár a huszonkilenc-harminc körüli tanuló sem. Nem azért, mert olyan nehéz lenne elvégezni az iskolát, hanem mert ha esetleg több minden érdekli az adott diákot, sokat akar még tanulni, akkor csak átjelentkezik egy másik szakra. Persze, ez az iskola is fizetős, megvan a féléves tandíja, mint minden másiknak, így egyértelmű, hogy azok, akik több éve itt vannak, nem éppen szegény családból származnak. Szóval nem a nincstelenek iskolája, az már biztos. Suh Hyung nem pénzéhes, messze álljon tőle, de valamiből fent kell tartani a helyet, főleg hogy nem egy hétköznapi intézmény. Voltak ösztöndíjas diákok is, akiknek állták az oktatási költségeit, hogy ha tehetségesek, akkor ne a pénz legyen az akadály, hogy befussanak. Ha pedig már itt tartunk: ide a TEHETSÉGES emberek jártak, erről maga a nagybátyám gondoskodott, szóval végképp nem értettem, mit keresek itt.

- Aish! – motyogtam magamnak a sötétben.

Lenyomtam a kilincset, de semmi. Be volt zárva.

- Ezt nem hiszem el! – kutattam a csengő után és bal oldalt rá is bukkantam. Párszor rátenyereltem, de semmit nem hallottam. Nem tudtam, hogy csak ilyen halk, vagy egyáltalán nem is működik. Bár azért egy ilyen puccos helyen, ha még egy csengő sem működik, elég ciki.

Beleleheltem a kezeimbe, hátha kicsit felmelegszenek. Az orrom is kezdett fázni, és szívesen kucorogtam volna most a takaróm alatt, a tévé előtt egy sorozatot bámulva.

A szél belekapott a hajamba és pár tincset az arcomba fújt, amit mérgesen sepertem félre. Ha már ide kell járnom, legalább hadd menjek be!

Vissza kellene mennem a főépületbe Suh Hyunghoz? Áh! Dehogy, sajnos ennél nagyobb volt a büszkeségem. Dühömben belerúgtam az ajtóba, de felnyögtem a fájdalomra, ami belenyilallt a lábujjamba. Fél lábon ugrálva vártam, hogy enyhüljön a sajgás és magamban szarkasztikusan felhorkantam, hogy csak nekem lehet ilyen pocsék egy napom.

Fel-alá kezdtem járkálni az ajtó előtt, hogy kevésbé fázzak és gyorsabban teljen az idő. Időközben párszor megnyomtam még a csengőt, hátha. De mégis milyen az az egészséges huszonéves fiatal, aki már éjfél körül ágyban van?!

Éppen le akartam huppanni az egyik lépcsőfokra, akármilyen hideg is legyen, már meguntam az álldogálást, de valami furcsa, zizegő hangra lettem figyelmes, mire mozdulatlanná merevedtem.

Olyan volt, mintha fák levelei súrlódtak volna egymáshoz, de ez így tél közepén elképzelhetetlennek tűnt, így hallgatóztam, hogy csak hallucináltam-e esetleg, vagy tényleg megtörtént. Már kezdtem megnyugodni, de aztán újra hallottam. Mint az enyhe szélben susogó levelek, körbenéztem és megláttam a hang forrását. Egy nagy, fekete csomót szúrtam ki az egyik ablak alatt. A kollégium bejárata egy nagy, félig zárt udvarra nézett, az ajtóhoz pár lépcsőfok vezetett fel, a két oldalán az épület előtt pedig bokrok és fák voltak ültetve, szorosan egymás mellett. Most mindegyik csupaszon hajladozott a metsző szélben. A fekete csomó pedig egyre közeledett a fákat kerülgetve, és ez adta ki azt a fura hangot. Nem voltam annyira nyuszi, de most örültem volna, ha az ajtó feletti lámpa működött volna. De nem. Se a lámpa, se a csengő, minden felmondta a szolgálatot, az egyetlen fényforrás egy tizenöt méterre lévő utcai lámpa volt.

A szívem a torkomban dobogott, mégis mi lehet az?! Hirtelen eszembe jutott, hogy az az alma még mindig a kezemben van, amit az igazgatói irodából hoztam el. Szép lassú mozdulattal emeltem dobásra a kezem. Nem egy halálos fegyver, de talán annyira elég lesz, hogy addig elvonjam a figyelmét annak a valaminek, míg el tudok futni. Még mindig nem láttam belőle sok mindent, egy kivehető forma, alak sem volt, amit felismertem volna. Talán egy kutya. Egy veszett kutya. Na, jó! Úristen, elég ebből! Még ha tényleg kutya, akkor sem biztos, hogy veszett. Kell nekem egyből a legrosszabbra gondolnom…

A kezem remegett, ahogy vártam, hogy közelebb érjen. A lélegzetem kis, fehér párapamacsokat hagyott a levegőben. Már csak három méter… kettő! Nem bírtam tovább, lendítettem a karomon és teljes erőből elhajítottam szégyenletes, kis fegyveremet.

Hangos nyögés és káromkodás hangzott fel egyszerre a sikolyommal.

- Hé, mégis mi a fenét művelsz?! – förmedt rám valaki a fekete csomó mélyéről. – Elég! Hagyd abba, mielőtt meghallják!

Rám vetette magát és a kezét rátapasztotta a számra. Ennek persze az lett az eredménye, hogy ösztönösen még tovább sikítottam és kibillentem az egyensúlyomból. Én az ajtónak zuhantam, a nagy, fekete csomó - ami már egyértelműen kiderült, hogy egy férfi -, nekem esett. Próbáltam félrelökni, ott ütöttem, ahol értem.

- Várj már! – szólt rám az alak. – Hé, nem akarlak bántani! Befejeznéd végre?! Aú!

Ezektől a szavaktól kissé megnyugodtam, vagy legalábbis nem ütöttem tovább, és lihegve néztem fel rá. Ugyanis nem volt éppen kis ember. Én sem voltam egy égimeszelő, sőt. De az én százhatvankét centiméterem sehol sem volt a férfi száznyolcvan-százkilencven centijéhez képest. Nem láttam semmit az arcából, csak néhány körvonalat, remegtem az idegességtől és rémülten pillogtam rá. Mégis mit akar tenni?!

- Jól van! – sóhajtotta. – Elveszem a kezem a szádról, ha megígéred, hogy nem sikítasz…

Bólintottam némi gondolkodás után, hogy megértettem a feltételeit. Ha bármivel próbálkozik, akkor ott fogom megrúgni, ahol igazán fáj, ebben biztos lehet! Lassan elemelte a kezét a számról, tesztelve, hogy nem támad-e hirtelen kedvem sikítozni megint.

- Arrébb mennél? – háborogtam. Az ajtónak szorított, amikor nekem esett és még mindig így álltunk.

- Oh, persze! - jött furcsa módon zavarba és félrelépett.

Hálásan fellélegeztem, amint nem volt benne az intim szférámban.

- Mi volt az, amit hozzám vágtál? – kérdezte nyavalyogva.

- Egy alma – mosolyodtam el.

- Alma? Hm… - hümmögött, majd végigmért. Vagyis úgy sejtettem, azt teszi a fejmozdulatából ítélve, mivel még mindig nem láttam belőle semmit sem. – Hova készülsz?

- Befelé – mutattam az ajtóra fintorogva, szerencse, hogy ő sem látott engem tisztán.

- Mit akarsz te a koleszben? Esetleg egy rajongó vagy? – áradt felém a kérdés áradat. – Hogy jutottál be ide egyáltalán? Gyere, kikísérlek!

Ragadott karon és elkezdett húzni maga után.

- Hé! Nem rajongó vagyok! – kiáltottam teljesen értetlenül.

- Máskor egy fantalálkozón találkozz a kedvenceddel, jó? – gügyögte kissé ostobán. – Amúgy sincsenek túl sokan itt az idolok közül mostanság.

Fogalmam sem volt, miről beszél és idegesen kutattam a zsebemben a kulcsom után. Végre megtaláltam és megvetve a lábam, a srác is kénytelen volt megállni.

- Itt a szobakulcsom! – nyomtam egyenesen az arcába a bizonyítékot. - Szóval lennél olyan kedves elengedni?

Kivette a kezemből és alaposan megvizsgálta. Hol a kulcsot, hol pedig engem nézett. Nesze neked! Legszívesebben még nyelvet is öltöttem volna rá elégedettségemben.

- Igazinak tűnik - nyújtotta felém végül. – Miért nem szóltál korábban?

- Adtál rá lehetőséget? – kaptam ki a kezéből a kulcsot.

- Akkor meg mit álldogálsz az ajtó előtt ilyen későn? – indult vissza a kolesz épületéhez.

- Nem tudtam bemenni, senki sem nyitott ajtót, pedig elég sokszor csengettem.

- A csengő évek óta nem működik. – legyintett és nem állt meg az ajtónál, hanem az egyik ablak felé vette az irányt, közvetlenül a bejárat mellett. – Várj csak!

Fordult felém és vádlón rám bökött az egyik ujjával.

- Ha nem tudod, hogy rossz a csengő, akkor te új diák vagy, igaz? És ha igen, hol vannak a csomagjaid, és miért éjnek évadján kell beköltöznöd?

- Te mindig ennyit kérdezel? – ráncoltam a szemöldököm.

- Csak ha iszom – vont vállat és az ablakkal kezdett babrálni. Na, szépen vagyunk! Rögtön egy alkoholistába kellett belefutnom, amint megérkeztem. – Nem vagyok egy alkoholista, de most nem mondhattam nemet, mert nem nézték volna jó szemmel. Amúgy pedig nem válaszoltál a kérdésemre – nézett megint rám. Kicsit ijesztő volt, hogy a gondolataimat visszhangozta, de próbáltam gyorsan túllépni rajta.

- Igen, tudom.

- Addig nem jutsz be, míg nem válaszolsz! – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

- Igen, új diák vagyok, a csomagjaim pedig már a szobámban vannak, idehozatták őket - fújtattam türelmetlenül. Nem csoda, hogy ő nem fagy halálra, ha van már benne pár pohárral, de én szívesebben lettem volna az épület négy fala között.

- Okkké! – arrébb állt és elnyílt szájjal bámultam, hogy az ablak mögötte már nyitva is van. Gyors mozdulatokkal felpattant az ablakpárkányra és már bent is volt. – Mire vársz még?

Odaléptem az ablakhoz és csak akkor tudatosult, hogy az ablakpárkány valahol szemmagasságban volt. A falon viszont semmi kapaszkodó, támasz, vagy ami segíthetne végrehajtani a kényes műveletet.

Miért nem lehetett az ajtón keresztül bemenni? Túl sokat kérek talán? Fáradtan sóhajtottam és nekiveselkedtem.

- Van ott valaki? – hallottam egy félhangos kérdést a hátam mögül.

- Siess! Ez Jung Se!

- Hogy kicsoda?

- A gondnok! Siess! Ha megint rajtakap, hogy kilógtam, akkor ki fog nyírni! – nyújtotta idegesen a kezét a srác. Ezek után nem haboztam és megragadtam a fiú karját. A lábammal lökve magam, félig a könyökömmel emelve magamon, de főleg a fiú segítségét kihasználva, sikerült bekerülnöm a hőn áhított épület belsejébe. Habár nem zökkenőmentesen. Az utolsó mozdulatnál, mikor megörültem, hogy végre bemásztam, megcsúsztam és beborultam, egyenesen a fiúra, aminek következtében mindketten a földön kötöttünk ki. A kezemre estem, amire fel is szisszentem, mert egyáltalán nem volt kellemes érzés.

Aztán csak azt vettem észre, hogy a srác karjai közt heverek pihegve.

- Hogy milyen szerencsétlen vagy! – nyögött fel, bár nem becsmérlőn, legyen mentségére. Most éreztem az alkoholt a leheletén, és biztos nem csak egy pohár soju volt, amit ledöntött az este. – Jól vagy?

- Mh…

- A lányok többsége a fél karját is odaadná, hogy így lehessen velem és jelen pillanatban nekem sincs nagyon ellenemre a dolog, de be kellene zárnom az ablakot, hogy Jung Se előtt ne bukjunk le. Bár lehet, már hiábavaló próbálkozás.

Amint felfogtam a szavai értelmét, olyan hirtelen löktem el magam tőle, hogy majdnem hátraestem. Éreztem, hogy ég az arcom és nagyon melegem lett, pedig alig pár másodperce még majd meg fagytam.

- Bocsi…

Felült, rám nézett és elnevette magát. A hangja igazán kellemes volt, olyan, amire te is szívesen elmosolyodsz, ahogy meghallod. Felállt és bezárta az ablakot, kicsit ellenkezett és nyikorgott, de sikerrel járt, én pedig körülnéztem, hol lehetünk, de még mindig sötét volt, így nem láttam semmit sem.

- Mutasd még egyszer a kulcsot! – feltételeztem, hogy nyújtja a kezét, ezért kitapogattam és úgy adtam át. Jó meleg volt a keze, szívesen melengettem volna még tovább, de gyorsan elengedtem, mielőtt kaptam volna ismét egy megjegyzést.

- Gyere! – bólintottam és követtem, amint kilépett az ajtón. A hirtelen fény bántotta a szemem, holott nem volt erős, alig félhomály, de a teljes sötétség után még ez is vakított. Miután kiléptünk a helyiségből, ahova sikeresen betörtünk, egy folyosóra értünk, ahol bal oldalt, az az ajtó volt, amit annyira megutáltam az elmúlt fél órában. Jobbra indultunk el, és televízió zaját hallottam az egyik oldalsó szobából. Jobbra-balra egy-két ajtó nyílt, de inkább a boltíves átjárók voltak többségben. A srác előttem ment, majd a szemközti falnál balra egy lépcsősor kanyarodott el. Egyenesen felmentünk a harmadik emeletre, ami egyben az utolsó is volt. Az ajtók mögül nevetés, beszélgetés és zene szűrődött ki, így hát jól sejtettem, nem aludtak még.

A fiú végül magabiztosan megállt az utolsó, bal oldali ajtónál, bedugta a zárba a kulcsot, elforgatta, az engedett és belökte az ajtót. Félreállt és beengedett maga előtt.

- Itt is vagyunk, 301-es. – sötét volt a szobában, de felkattintotta a lámpát, így pislognom kellett párat, hogy hozzászokjon a szemem a hirtelen jött világossághoz.

A szoba egész egyszerűen lenyűgöző volt, sehol nem volt az az egyszerű spártai stílus, ami a legtöbb kolesz szobát jellemezte. Az ajtó a téglalap alakú szoba bal sarkában volt, ahol rögtön egy beépített szekrény díszelgett kellemes, fehér színben. Az ajtaján lévő tükrök miatt a szoba kétszer akkorának tűnt, mint a valóságban volt. A szemközti falnál egy üres íróasztal foglalt helyet, felette egy nagy ablak, amit most harsány lila függöny takart, ami jól ment a halvány ibolyaszínű falhoz. Az íróasztal mellett állt egy ágy, se takaróval, se párnával, se semmivel, úgy ahogy volt, csupaszon. Arra az ágyra merőlegesen a jobb oldali falnál egy másik ágy hevert, azon kék, fehér pöttyös ágyneművel, ami szépen összehajtogatva az ágy végében pihent. Az üres ággyal szemközt állt a másik íróasztal, az előzővel ellentétben, tele mindenféle kis ketyerével, könyvekkel, füzetekkel. A falon meg egy csomó banda posztere függött, kinyilvánítva, miket részesít előnyben a tulajdonosuk. Az ajtó és a csecsebecsékkel teli íróasztal között egy polcos szekrény tornyosult, az a fajta, aminek nincs hátlapja, így könnyedén át lehetett látni az egész szobán. Egyértelműen a másik lakó foglalta el a jobb helyet, hiszen ha valaki bejön, egyből azt a részt fogja majd látni, ami szemben van.

A szoba dobott kicsit a hangulatomon, igazából úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy mindent utálni fogok, de ezt a szobát nem voltam képes. Egyszerűen meseszép volt, sajnos egy mosoly is megjelent az arcomon. A két, nagy bőröndöm meg az ágyam mellett trónolt. Egy valami viszont szemet szúrt.

- Hol van a szob..? – kérdeztem a srác felé fordulva, de ahogy megpillantottam, egyből elakadt a szavam. Világosban még szembeszökőbb volt a magassága, vékony alkatú, de tipikusan a szálkásabbik típus. Azért láttam fekete csomónak kint az udvaron, a nem mellékes tény mellett, hogy sötét volt, mert csupa fekete ruhát is viselt. Egy fekete bőrkabát, vastag fekete sállal és sapkával. Fekete farmert hordott egy sportcipővel. Egyetlen halvány színfolt rajta a búzabarna haja volt, ami kilógott a sapkája alól. De a testalkata mellett – ami azért nem figyelmen kívül hagyható -, irtó helyes srác volt. Majdhogynem fekete szeme volt, a pupilláját alig lehetett megkülönböztetni az íriszétől. Kissé gyermeki arca miatt olyan bája volt, ami a legtöbbeknek tetszik. Arról a kissé gúnyos mosoly árnyékáról, ami a szája szegletében bujkált, mikor meglátta a reakciómat, ne is beszéljünk. Az ajkamba haraptam.

- Igen, gyerünk, ki vele! Most essünk túl rajta! – húzta ki büszkén magát.

- Fenébe!

- Mondták már ezt, de azért ne ess túlzásba! – vigyorgott rám bambán. Forgattam a szemem kissé egoista megjegyzésén, de odaléptem hozzá és lábujjhegyre állva közelebbről szemügyre akartam venni, de ő a vállaimnál fogva eltolt magától.

- Hé, hé! Óvatosan, kis csillag! Azért előtte hívj meg vacsorára! – az ijedtség a hangjában vicces volt, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy azt hitte, meg akarom csókolni.

- Mégis miről beszélsz? – értetlenkedtem. – Csak a sebedet akartam megnézni.

- Te miről beszélsz? – kérdezett vissza és odaállt a tükör elé, hogy megvizsgálja magát. – A francba…

Megnyomkodta a szemöldökét, ahol az alma érte, mire felszisszent. Egy vékony kis seb húzódott a szemöldöke felett, körülötte pedig már lilulni kezdett a bőre. Bűntudatom támadt, bár valahol egy kicsit büszke is voltam, hogy ilyen jól céloztam a gyümölccsel.

- Hogy tudtál így megdobni egy almával, miből volt az? Kőből? – húzta el a száját.

- Sajnálom! Van valahol elsősegély doboz?

- A fürdőben, azt hiszem. – mondta, de nem mozdultam. Felsóhajtott, mikor rájött, hogy fogalmam sincs, merre van az a bizonyos fürdőszoba. – Majd hozom én.

Elrobogott mellettem, de a nyomába szegődtem. A folyosó közepén levő ajtóhoz sétált, amin egy kis alakkal díszített tábla hirdette kinek a territóriuma, és benyitott. Az elülső része a helyiségnek egy mosdókkal teli falból, néhány piszoárból és WC fülkéből állt. Ahogy beljebb haladtunk, egy öltözőszerűségbe érkeztünk, középen két pad helyezkedett el, kétoldalt pedig kék és zöld szekrények felváltva követték egymást, ahova addig lehet pakolni, míg éppen zuhanyozol. Szemben lehetett bemenni a zuhanyzókkal teli részbe és ahogy láttam, itt is igazán megnyerő volt a hely, ugyanis a fülkéket falak választották el egymástól és függönyökkel takarták. Reméltem, hogy a női részleg is hasonlóan néz ki.

A zuhanyzókkal teli átjáró mellett a falra felszerelve volt egy tükrös kis szekrény. A srác odasétált és kinyitotta. Egyből meg is találta, amit keresett, mivel a kezében egy dobozzal fordult felém, aminek a tetején egy nagy, vörös pluszjel díszelgett. A padra lerakta a dobozt és egy ragtapaszt vett ki belőle.

- Várj! – szóltam rá. – Legalább a sebet tisztítsd ki!

- Minek? – rántott egyet a vállán.

- Add ide! – szóltam rá ellentmondást nem tűrően és kikaptam a kezéből. Valamit akarhatott mondani, de végül meggondolta magát és csendben tűrte, míg kitisztítottam a sebet, majd ráraktam a ragtapaszt a most már helyesen ellátott sebre. Elpakoltam azokat, amiket használtam és kidobtam a ragtapasz csomagolását a sarokban lévő kukába.

- Köszönöm – mondta, ahogy kifelé menet megnézte magát az egyik mosdó feletti tükörben.

Visszasétáltunk a szobámba, ahol becsuktam az ajtót és végül felé fordultam, eléggé erős bűntudatom volt, mert miattam sérült meg.

- Sajnálom ezt az egészet – mutattam a homlokára -, és köszönöm a segítséget, hogy bejuthattam végre a koleszbe.

Elég félszegre sikeredett a mondandóm, de reméltem érti, mit szerettem volna a tudomására hozni.

- Végül is biztos a szívbajt hoztam rád kint a sötétben, mikor megláttál – mosolygott, szinte elégedetten. – Amúgy pedig bocs, hogy valami betolakodónak hittelek, de nézd el nekem! Nem sok új diák érkezik a szemeszter végén, méghozzá az éjszaka közepén.

Igazat kellett adnom neki, így csak helyeseltem.

- Mesélj! Miért most jöttél? Protekciós vagy, mi? Vagy ösztöndíjas? Áh, kétlem, nem úgy nézel ki, mint egy ösztöndíjas – beszélgetett saját magával.

- Miért? Hogy néz ki egy ösztöndíjas? – szúrtam közbe.

- A ruháidból megmondom, hogy nem vagy kőgazdag, mivel nem a legmárkásabb darabok, de azért olyannak tűnsz, aki önerőből ki tudja fizetni a tandíjat. – Nem egy buta ember, meg kell hagyni, de azért csak félig talált bele. – Na, mennyire vagyok jó? – huppant le a szobatársam asztalához tartozó gurulós székre egy vigyorral az arcán. Olyan volt, mint egy gyerek.

- Biztos, hogy ittál? – vettem jobban szemügyre. – Nem tűnsz túl részegnek.

- Ki mondta, hogy részeg vagyok? – mosolygott még szélesebb vigyorral. – Csak annyit mondtam, hogy ittam.

- Szóval csak a jól érzed magad fázis…

- Valaki tapasztalatból beszél, úgy érzem – játékosan emelgette a szemöldökét.

- Nem szeretem az alkoholt – mosolyodtam el rajta. Aztán meg is döbbentem saját magamon. Alig pár perce találkoztam vele és már meg is tudott nevettetni, ezt évek alatt sem sikerült elérnie pár embernek, neki pedig ilyen könnyedén ment!

- Olyan nincs! – rázta a fejét komolyan. – Majd legközelebb együtt elmegyünk, megtanítom neked, hogy kell inni!

Nyújtotta a kezét, de csak kérdőn néztem rá.

- Kezet rá! – nyújtotta a kezét, én pedig megráztam, de elfintorodtam, ahogy a csuklóm megfájdult a mozdulatra. – Mi az?

- Csak a kezem – legyintettem és masszíroztam a csuklóm egy kicsit, hátha jobb lesz tőle.

- Vetkőzz! – parancsolt rám, miközben nekiállt levenni ő is a ruháit.

- Tessék?

A rémület a hangomban megnevettette, de a kabátom után nyúlt. – Meg akarom nézni a kezed.

Elléptem a kabátom után nyúló keze elől. Még megy nekem is, hogy levetkőzzek, nem kell hozzá más segítsége. Amúgy is kezdett már melegem lenni, jólesett megszabadulni tőlük.

Elsőnek a mályvaszínű sálam került le a hozzá illő sapkával, majd a vajszínű, vastag kabátom következett. Alatta egy fehér cipzáras pulcsit is levettem még, így egy hosszú ujjú, vékony, kék felsőben voltam csak. Egy pillanatra a tükörbe pillantottam, hogy megnézzem magam, első látásra a nyúzottságot vettem észre az arcomon. Keskeny arcom, vastagabb ajkaim, világoszöld szemem volt, amit nagyon szerettem, különlegesnek éreztem magam mindig is miatta. Vékony, íves szemöldököm, vékony, hosszabb nyakam, fekete hajam volt, de mindig is volt benne valami vöröses árnyalat, amit csak napfényben lehetett látni. A copfba kötött hajam a hátam közepéig ért és fél oldalas frufrum a járomcsontomat súrolta. Most megnézhettem magam Kyu Hyun mellett, mert igazán kitűntem mellette a vékony és alacsony testalkatommal. Annyi volt, ami kicsit dobott az összhatáson, hogy nem egy deszka voltam, hanem azért szép mellekkel és fenékkel áldott meg az ég, ami az elmúlt pár évben alakult csak ki igazán.

Láttam, hogy a srác is elég erősen végigmér, amihez nem voltam hozzászokva, így nem kis meglepetésemre, elpirultam. De ő csak tovább mosolygott.

A bőrkabátja alatt egy piros kapucnis felsőt viselt, ami elég jól megdobta az egyszínű hatást, amit a fekete öltözéke keltett. A sapkát a kabátjára dobta, az üres ágyra, az én holmijaim mellé. A haja félhosszú volt, éppen nem lógott a szemébe és ismételten meg kellett állapítanom, hogy állati jól néz ki. Pedig évek óta nem tekintettem senkire sem így, de ő megfogott ezen a téren. Semmilyen fiú nem ragadta meg a figyelmem ezer éve, ezért elég sok piszkálódás célpontja is voltam, mind a fiúk, mind a lányok részéről.

- Na, mutasd! – rántott vissza a sivár gondolataim közül a fiú. A kezem után nyúlva vizsgálgatni kezdte azt. Meglepő volt, milyen gyengéden forgatja, mozgatja, simít végig pár helyen. A keze hatalmasnak tűnt az enyém mellett.

- Biztos tudod, hogy mit csinálsz? – gyanakodtam rá az előbbi sebtapaszos incidens után. Felpillantott rám és máris becsuktam a szám a tekintetétől.

- Nem tört el, de gondolom erre magadtól is rájöttél abból, hogy még tudod rendesen mozgatni. Szerintem egy kicsit megrándult, holnapra talán már jó is lesz. – engedte el a kezem a diagnózisa után.

- Köszönöm, Doktor úr! – alig bírtam elfojtani a mosolyom.

- A számlát a titkárnőmnél rendezze, kérem! – igazította meg láthatatlan köpenyének gallérját. Szórakozottan ráztam a fejem a hülyeségünkön. – Mit akartál kérdezni korábban?

Pár percig gondolkoznom kellett, mire gondol.

- Hogy hol a szobatársam? – leültem az ágyamra. De fura volt ezt mondani!

- Téli szünet volt, így a legtöbben csak holnap jönnek vissza a suliba, mielőtt kezdődne a tanítás. – közben jobbra-balra forgott a székkel.

- És te? Te miért vagy már itt? – ásítottam. El sem hiszem, hogy így kimerített ez a nap.

- Vannak, akik már ma ide utaztak és vannak olyanok is, akik meg el sem mentek. – jegyezte meg kevésbé játékosan. Most először láttam a vidámságon kívül mást is rajta. Talán egy kis szomorúságot? Meg tudtam érteni, ez a mai nap nekem sem a vidámságról és boldogságról szólt.

- Sajnálom… - motyogtam neki. Meglepetten nézett fel rám, pár percig tanulmányozott, majd megvonta a vállát és tovább folytatta a játékát a székkel. Hirtelen megakadt beszélgetésünkben nem tudtam mit mondani, mert csak úgy nem akartam kidobni a szobából. – Szóval nem ez volt az első alkalom, hogy az éjszaka közepén kilógtál.

Erre már elmosolyodott.

- Hát nem. Jung Se már többször fülön csípett és legutóbb megfenyegetett, hogy ha legközelebb rajta kap azon, hogy megint kiszöktem, akkor az már az Igazgató fülébe fog jutni – úgy mondta, mint aki büszke erre.

- Gondolom halaszthatatlan dolgod volt – gúnyolódtam.

- Mondhatjuk – kacsintott. – Szerencsédre korán leléptem, különben még hajnalig szobrozhattál volna az ajtó előtt.

- Mekkora hős vagy! – csúfolódtam félig nevetve.

- De ha már itt tartunk, addig lépek le, míg ilyen hősies vagyok – állt fel a székről. – Majd leragad már a szemed – mosolygott, felkapta a ruháit az ágyamról és az ajtó felé vette az irányt. - Kemény napod lesz holnap.

- Miért? – eszembe jutott a korábbi majdnem-gondolatolvasás-dolog. Hacsak nem tudja, mire készülök holnap, akkor mégis mire célozhat?

- Nem sokan szeretik azokat a diákokat, akiket apuci fizetett be. Ezt észre fogod venni hamarosan - torpant meg.

- Ugyan, a fél iskola gazdag családok gyerekeiből áll, mit számít eggyel több vagy kevesebb? – vettem könnyedén a figyelmeztetését.

- Az lehet, de a kilencvenkilenc százalékuk felvételivel került be – váltott teljesen komoly hangnemre, sőt még mintha sértettséget is kihallottam volna a hangjából. – Tehetség. Ezt nem lehet pénzen megvenni. Ezt pedig mindenki nagyon jól tudja itt.

Szóra nyitottam a szám, de a fiú kisétált a szobából, mielőtt bármit is mondhattam volna. Igazság szerint semmit sem tudtam volna kitalálni hirtelen. Az igazságot pedig eszemben sem volt elmondani. Mégis hogy hangzana?

Bocs, de a nagybátyám - aki történetesen az igazgató -, benyomott ebbe a világhírű iskolába, mert úgy érezte, jót tesz nekem és segítene rajtam. Nekem pedig egyáltalán nincs kedvem ehhez az egészhez, és azt kívánom, bár vissza sem jöttem volna ma Seoulba...