2. Fejezet

Köszönöm, Doktor úr!

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nekiiramodtam a folyosón, egyenesen le a lépcsőn, átszeltem az előcsarnokot, a bejárati ajtónál viszont megtorpantam.

Az ösztöneim mind azt súgták, hogy tűnjek el innen, hogy ne hallgassak a nagybátyámra, hanem egyszerűen csak hagyjam figyelmen kívül a kérését és menjek haza. Léptem is egyet az ajtó felé, a kezem a kilincsre helyeztem, de nem nyitottam ki.

Mégis mit csinálnék, ha valóra váltaná a fenyegetését és felhívná az apámat? Nyeltem egyet a gondolatra, még így is fintorra húzódott a szám, hogy csak rá gondoltam. Hát, kösz szépen, de ebből nem kértem!

Nézzük a másik oldalról a dolgokat! Mit jelentene számomra az, hogy itt tanulok?

Először is, azzal kellene foglalkoznom, amit megígértem, hogy soha többé nem fogok tenni. Másodszor, Suh Hyung közelében lennék, ami nagyon jól hangzik (persze félretéve a tényt, hogy most éppen haragszom rá), mert nagyon hiányzott már. Őszintén, mindenki nagyon hiányzott, de jelenleg csak vele találkozhattam. Nem azért, mert mással nem tudtam, hanem mert nem lehetett, vagy éppenséggel nem akartam. Újra itt voltam Seoulban, ami szintén egy pozitívum.

Sajnos, ennyiben kimerültek a pro- és kontraérvek, és ezeket egy mérlegre helyezve nem volt kérdés, mi lenne a végeredmény.

Beszivárgott ismét az a kis terv a gondolataim közé, ami korábban is felmerült bennem. Igaz, hogy ide kell járnom, de azt egy szóval sem mondta Suh Hyung, hogy hogyan kell teljesítenem az Akadémián. Ez pedig azt jelentette, hogy akár magasról tehetek az egészre. Olyan szinten lázadni akartam ellene, ahogy még szerintem soha semmi ellen. Minden egyes sejtem az ellen tiltakozott, hogy egy perccel is többet töltsek az épület falai között, mint amennyi szükséges.

Megráztam magam és egy gyors hátraarcot vágtam, mielőtt pedig meggondoltam volna magam, a bejárati ajtóval szemközti kijárat felé siettem.

Legyen! Ide fogok járni, de nem fogok úgy ugrálni, ahogy Suh Hyung fütyül. Ha valamit megteszek, akkor azt azért fogom megtenni, mert én akarom, és nem azért, mert valaki más azt mondta!

Jelenleg pedig több jó származott abból, ha itt maradok. Legalábbis egy mindenképpen: nem kell találkoznom az apámmal. Abban igaza volt Suh Hyungnak, hogy nem állok meg a saját lábamon és még szükségem van rá. Legalábbis a pénzére.

Kinyitottam az üvegajtót és kiléptem a fagyos levegőre. Az arcomba húztam a sapkám és a sálamat. A január igazán hideg volt idén, nem is emelkedett sokszor a hőmérséklet fagypont fölé. A lábam hihetetlen módon magától vitt, nem is figyeltem merre megyek és már a kollégium kétszárnyú ajtaja előtt álltam.

Nosztalgia fogott el, egyfelől kellemes emlékek voltak, de mégis fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom tőlük. Másrészről ideges voltam, hogy mi vár rám itt.

A Seouli Művészeti Akadémia azon iskolák egyike volt, ahol a szórakoztató iparba készülő embereket tanították. Itt, a legtöbb ilyesfajta hellyel ellentétben, a diákok között a tizennyolc évesek voltak a legfiatalabbak, de nem volt ritka akár a huszonkilenc-harminc körüli tanuló sem. Nem azért, mert olyan nehéz lenne elvégezni az iskolát, hanem mert ha esetleg több minden érdekli az adott diákot, sokat akar még tanulni, akkor csak átjelentkezik egy másik szakra. Persze, ez az iskola is fizetős, megvan a féléves tandíja, mint minden másiknak, így egyértelmű, hogy azok, akik több éve itt vannak, nem éppen szegény családból származnak. Szóval nem a nincstelenek iskolája, az már biztos. Suh Hyung nem pénzéhes, messze álljon tőle, de valamiből fent kell tartani a helyet, főleg hogy nem egy hétköznapi intézmény. Voltak ösztöndíjas diákok is, akiknek állták az oktatási költségeit, hogy ha tehetségesek, akkor ne a pénz legyen az akadály, hogy befussanak. Ha pedig már itt tartunk: ide a TEHETSÉGES emberek jártak, erről maga a nagybátyám gondoskodott, szóval végképp nem értettem, mit keresek itt.

- Aish! – motyogtam magamnak a sötétben.

Lenyomtam a kilincset, de semmi. Be volt zárva.

- Ezt nem hiszem el! – kutattam a csengő után és bal oldalt rá is bukkantam. Párszor rátenyereltem, de semmit nem hallottam. Nem tudtam, hogy csak ilyen halk, vagy egyáltalán nem is működik. Bár azért egy ilyen puccos helyen, ha még egy csengő sem működik, elég ciki.

Beleleheltem a kezeimbe, hátha kicsit felmelegszenek. Az orrom is kezdett fázni, és szívesen kucorogtam volna most a takaróm alatt, a tévé előtt egy sorozatot bámulva.

A szél belekapott a hajamba és pár tincset az arcomba fújt, amit mérgesen sepertem félre. Ha már ide kell járnom, legalább hadd menjek be!

Vissza kellene mennem a főépületbe Suh Hyunghoz? Áh! Dehogy, sajnos ennél nagyobb volt a büszkeségem. Dühömben belerúgtam az ajtóba, de felnyögtem a fájdalomra, ami belenyilallt a lábujjamba. Fél lábon ugrálva vártam, hogy enyhüljön a sajgás és magamban szarkasztikusan felhorkantam, hogy csak nekem lehet ilyen pocsék egy napom.

Fel-alá kezdtem járkálni az ajtó előtt, hogy kevésbé fázzak és gyorsabban teljen az idő. Időközben párszor megnyomtam még a csengőt, hátha. De mégis milyen az az egészséges huszonéves fiatal, aki már éjfél körül ágyban van?!

Éppen le akartam huppanni az egyik lépcsőfokra, akármilyen hideg is legyen, már meguntam az álldogálást, de valami furcsa, zizegő hangra lettem figyelmes, mire mozdulatlanná merevedtem.

Olyan volt, mintha fák levelei súrlódtak volna egymáshoz, de ez így tél közepén elképzelhetetlennek tűnt, így hallgatóztam, hogy csak hallucináltam-e esetleg, vagy tényleg megtörtént. Már kezdtem megnyugodni, de aztán újra hallottam. Mint az enyhe szélben susogó levelek, körbenéztem és megláttam a hang forrását. Egy nagy, fekete csomót szúrtam ki az egyik ablak alatt. A kollégium bejárata egy nagy, félig zárt udvarra nézett, az ajtóhoz pár lépcsőfok vezetett fel, a két oldalán az épület előtt pedig bokrok és fák voltak ültetve, szorosan egymás mellett. Most mindegyik csupaszon hajladozott a metsző szélben. A fekete csomó pedig egyre közeledett a fákat kerülgetve, és ez adta ki azt a fura hangot. Nem voltam annyira nyuszi, de most örültem volna, ha az ajtó feletti lámpa működött volna. De nem. Se a lámpa, se a csengő, minden felmondta a szolgálatot, az egyetlen fényforrás egy tizenöt méterre lévő utcai lámpa volt.

A szívem a torkomban dobogott, mégis mi lehet az?! Hirtelen eszembe jutott, hogy az az alma még mindig a kezemben van, amit az igazgatói irodából hoztam el. Szép lassú mozdulattal emeltem dobásra a kezem. Nem egy halálos fegyver, de talán annyira elég lesz, hogy addig elvonjam a figyelmét annak a valaminek, míg el tudok futni. Még mindig nem láttam belőle sok mindent, egy kivehető forma, alak sem volt, amit felismertem volna. Talán egy kutya. Egy veszett kutya. Na, jó! Úristen, elég ebből! Még ha tényleg kutya, akkor sem biztos, hogy veszett. Kell nekem egyből a legrosszabbra gondolnom…

A kezem remegett, ahogy vártam, hogy közelebb érjen. A lélegzetem kis, fehér párapamacsokat hagyott a levegőben. Már csak három méter… kettő! Nem bírtam tovább, lendítettem a karomon és teljes erőből elhajítottam szégyenletes, kis fegyveremet.

Hangos nyögés és káromkodás hangzott fel egyszerre a sikolyommal.

- Hé, mégis mi a fenét művelsz?! – förmedt rám valaki a fekete csomó mélyéről. – Elég! Hagyd abba, mielőtt meghallják!

Rám vetette magát és a kezét rátapasztotta a számra. Ennek persze az lett az eredménye, hogy ösztönösen még tovább sikítottam és kibillentem az egyensúlyomból. Én az ajtónak zuhantam, a nagy, fekete csomó - ami már egyértelműen kiderült, hogy egy férfi -, nekem esett. Próbáltam félrelökni, ott ütöttem, ahol értem.

- Várj már! – szólt rám az alak. – Hé, nem akarlak bántani! Befejeznéd végre?! Aú!

Ezektől a szavaktól kissé megnyugodtam, vagy legalábbis nem ütöttem tovább, és lihegve néztem fel rá. Ugyanis nem volt éppen kis ember. Én sem voltam egy égimeszelő, sőt. De az én százhatvankét centiméterem sehol sem volt a férfi száznyolcvan-százkilencven centijéhez képest. Nem láttam semmit az arcából, csak néhány körvonalat, remegtem az idegességtől és rémülten pillogtam rá. Mégis mit akar tenni?!

- Jól van! – sóhajtotta. – Elveszem a kezem a szádról, ha megígéred, hogy nem sikítasz…

Bólintottam némi gondolkodás után, hogy megértettem a feltételeit. Ha bármivel próbálkozik, akkor ott fogom megrúgni, ahol igazán fáj, ebben biztos lehet! Lassan elemelte a kezét a számról, tesztelve, hogy nem támad-e hirtelen kedvem sikítozni megint.

- Arrébb mennél? – háborogtam. Az ajtónak szorított, amikor nekem esett és még mindig így álltunk.

- Oh, persze! - jött furcsa módon zavarba és félrelépett.

Hálásan fellélegeztem, amint nem volt benne az intim szférámban.

- Mi volt az, amit hozzám vágtál? – kérdezte nyavalyogva.

- Egy alma – mosolyodtam el.

- Alma? Hm… - hümmögött, majd végigmért. Vagyis úgy sejtettem, azt teszi a fejmozdulatából ítélve, mivel még mindig nem láttam belőle semmit sem. – Hova készülsz?

- Befelé – mutattam az ajtóra fintorogva, szerencse, hogy ő sem látott engem tisztán.

- Mit akarsz te a koleszben? Esetleg egy rajongó vagy? – áradt felém a kérdés áradat. – Hogy jutottál be ide egyáltalán? Gyere, kikísérlek!

Ragadott karon és elkezdett húzni maga után.

- Hé! Nem rajongó vagyok! – kiáltottam teljesen értetlenül.

- Máskor egy fantalálkozón találkozz a kedvenceddel, jó? – gügyögte kissé ostobán. – Amúgy sincsenek túl sokan itt az idolok közül mostanság.

Fogalmam sem volt, miről beszél és idegesen kutattam a zsebemben a kulcsom után. Végre megtaláltam és megvetve a lábam, a srác is kénytelen volt megállni.

- Itt a szobakulcsom! – nyomtam egyenesen az arcába a bizonyítékot. - Szóval lennél olyan kedves elengedni?

Kivette a kezemből és alaposan megvizsgálta. Hol a kulcsot, hol pedig engem nézett. Nesze neked! Legszívesebben még nyelvet is öltöttem volna rá elégedettségemben.

- Igazinak tűnik - nyújtotta felém végül. – Miért nem szóltál korábban?

- Adtál rá lehetőséget? – kaptam ki a kezéből a kulcsot.

- Akkor meg mit álldogálsz az ajtó előtt ilyen későn? – indult vissza a kolesz épületéhez.

- Nem tudtam bemenni, senki sem nyitott ajtót, pedig elég sokszor csengettem.

- A csengő évek óta nem működik. – legyintett és nem állt meg az ajtónál, hanem az egyik ablak felé vette az irányt, közvetlenül a bejárat mellett. – Várj csak!

Fordult felém és vádlón rám bökött az egyik ujjával.

- Ha nem tudod, hogy rossz a csengő, akkor te új diák vagy, igaz? És ha igen, hol vannak a csomagjaid, és miért éjnek évadján kell beköltöznöd?

- Te mindig ennyit kérdezel? – ráncoltam a szemöldököm.

- Csak ha iszom – vont vállat és az ablakkal kezdett babrálni. Na, szépen vagyunk! Rögtön egy alkoholistába kellett belefutnom, amint megérkeztem. – Nem vagyok egy alkoholista, de most nem mondhattam nemet, mert nem nézték volna jó szemmel. Amúgy pedig nem válaszoltál a kérdésemre – nézett megint rám. Kicsit ijesztő volt, hogy a gondolataimat visszhangozta, de próbáltam gyorsan túllépni rajta.

- Igen, tudom.

- Addig nem jutsz be, míg nem válaszolsz! – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

- Igen, új diák vagyok, a csomagjaim pedig már a szobámban vannak, idehozatták őket - fújtattam türelmetlenül. Nem csoda, hogy ő nem fagy halálra, ha van már benne pár pohárral, de én szívesebben lettem volna az épület négy fala között.

- Okkké! – arrébb állt és elnyílt szájjal bámultam, hogy az ablak mögötte már nyitva is van. Gyors mozdulatokkal felpattant az ablakpárkányra és már bent is volt. – Mire vársz még?

Odaléptem az ablakhoz és csak akkor tudatosult, hogy az ablakpárkány valahol szemmagasságban volt. A falon viszont semmi kapaszkodó, támasz, vagy ami segíthetne végrehajtani a kényes műveletet.

Miért nem lehetett az ajtón keresztül bemenni? Túl sokat kérek talán? Fáradtan sóhajtottam és nekiveselkedtem.

- Van ott valaki? – hallottam egy félhangos kérdést a hátam mögül.

- Siess! Ez Jung Se!

- Hogy kicsoda?

- A gondnok! Siess! Ha megint rajtakap, hogy kilógtam, akkor ki fog nyírni! – nyújtotta idegesen a kezét a srác. Ezek után nem haboztam és megragadtam a fiú karját. A lábammal lökve magam, félig a könyökömmel emelve magamon, de főleg a fiú segítségét kihasználva, sikerült bekerülnöm a hőn áhított épület belsejébe. Habár nem zökkenőmentesen. Az utolsó mozdulatnál, mikor megörültem, hogy végre bemásztam, megcsúsztam és beborultam, egyenesen a fiúra, aminek következtében mindketten a földön kötöttünk ki. A kezemre estem, amire fel is szisszentem, mert egyáltalán nem volt kellemes érzés.

Aztán csak azt vettem észre, hogy a srác karjai közt heverek pihegve.

- Hogy milyen szerencsétlen vagy! – nyögött fel, bár nem becsmérlőn, legyen mentségére. Most éreztem az alkoholt a leheletén, és biztos nem csak egy pohár soju volt, amit ledöntött az este. – Jól vagy?

- Mh…

- A lányok többsége a fél karját is odaadná, hogy így lehessen velem és jelen pillanatban nekem sincs nagyon ellenemre a dolog, de be kellene zárnom az ablakot, hogy Jung Se előtt ne bukjunk le. Bár lehet, már hiábavaló próbálkozás.

Amint felfogtam a szavai értelmét, olyan hirtelen löktem el magam tőle, hogy majdnem hátraestem. Éreztem, hogy ég az arcom és nagyon melegem lett, pedig alig pár másodperce még majd meg fagytam.

- Bocsi…

Felült, rám nézett és elnevette magát. A hangja igazán kellemes volt, olyan, amire te is szívesen elmosolyodsz, ahogy meghallod. Felállt és bezárta az ablakot, kicsit ellenkezett és nyikorgott, de sikerrel járt, én pedig körülnéztem, hol lehetünk, de még mindig sötét volt, így nem láttam semmit sem.

- Mutasd még egyszer a kulcsot! – feltételeztem, hogy nyújtja a kezét, ezért kitapogattam és úgy adtam át. Jó meleg volt a keze, szívesen melengettem volna még tovább, de gyorsan elengedtem, mielőtt kaptam volna ismét egy megjegyzést.

- Gyere! – bólintottam és követtem, amint kilépett az ajtón. A hirtelen fény bántotta a szemem, holott nem volt erős, alig félhomály, de a teljes sötétség után még ez is vakított. Miután kiléptünk a helyiségből, ahova sikeresen betörtünk, egy folyosóra értünk, ahol bal oldalt, az az ajtó volt, amit annyira megutáltam az elmúlt fél órában. Jobbra indultunk el, és televízió zaját hallottam az egyik oldalsó szobából. Jobbra-balra egy-két ajtó nyílt, de inkább a boltíves átjárók voltak többségben. A srác előttem ment, majd a szemközti falnál balra egy lépcsősor kanyarodott el. Egyenesen felmentünk a harmadik emeletre, ami egyben az utolsó is volt. Az ajtók mögül nevetés, beszélgetés és zene szűrődött ki, így hát jól sejtettem, nem aludtak még.

A fiú végül magabiztosan megállt az utolsó, bal oldali ajtónál, bedugta a zárba a kulcsot, elforgatta, az engedett és belökte az ajtót. Félreállt és beengedett maga előtt.

- Itt is vagyunk, 301-es. – sötét volt a szobában, de felkattintotta a lámpát, így pislognom kellett párat, hogy hozzászokjon a szemem a hirtelen jött világossághoz.

A szoba egész egyszerűen lenyűgöző volt, sehol nem volt az az egyszerű spártai stílus, ami a legtöbb kolesz szobát jellemezte. Az ajtó a téglalap alakú szoba bal sarkában volt, ahol rögtön egy beépített szekrény díszelgett kellemes, fehér színben. Az ajtaján lévő tükrök miatt a szoba kétszer akkorának tűnt, mint a valóságban volt. A szemközti falnál egy üres íróasztal foglalt helyet, felette egy nagy ablak, amit most harsány lila függöny takart, ami jól ment a halvány ibolyaszínű falhoz. Az íróasztal mellett állt egy ágy, se takaróval, se párnával, se semmivel, úgy ahogy volt, csupaszon. Arra az ágyra merőlegesen a jobb oldali falnál egy másik ágy hevert, azon kék, fehér pöttyös ágyneművel, ami szépen összehajtogatva az ágy végében pihent. Az üres ággyal szemközt állt a másik íróasztal, az előzővel ellentétben, tele mindenféle kis ketyerével, könyvekkel, füzetekkel. A falon meg egy csomó banda posztere függött, kinyilvánítva, miket részesít előnyben a tulajdonosuk. Az ajtó és a csecsebecsékkel teli íróasztal között egy polcos szekrény tornyosult, az a fajta, aminek nincs hátlapja, így könnyedén át lehetett látni az egész szobán. Egyértelműen a másik lakó foglalta el a jobb helyet, hiszen ha valaki bejön, egyből azt a részt fogja majd látni, ami szemben van.

A szoba dobott kicsit a hangulatomon, igazából úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy mindent utálni fogok, de ezt a szobát nem voltam képes. Egyszerűen meseszép volt, sajnos egy mosoly is megjelent az arcomon. A két, nagy bőröndöm meg az ágyam mellett trónolt. Egy valami viszont szemet szúrt.

- Hol van a szob..? – kérdeztem a srác felé fordulva, de ahogy megpillantottam, egyből elakadt a szavam. Világosban még szembeszökőbb volt a magassága, vékony alkatú, de tipikusan a szálkásabbik típus. Azért láttam fekete csomónak kint az udvaron, a nem mellékes tény mellett, hogy sötét volt, mert csupa fekete ruhát is viselt. Egy fekete bőrkabát, vastag fekete sállal és sapkával. Fekete farmert hordott egy sportcipővel. Egyetlen halvány színfolt rajta a búzabarna haja volt, ami kilógott a sapkája alól. De a testalkata mellett – ami azért nem figyelmen kívül hagyható -, irtó helyes srác volt. Majdhogynem fekete szeme volt, a pupilláját alig lehetett megkülönböztetni az íriszétől. Kissé gyermeki arca miatt olyan bája volt, ami a legtöbbeknek tetszik. Arról a kissé gúnyos mosoly árnyékáról, ami a szája szegletében bujkált, mikor meglátta a reakciómat, ne is beszéljünk. Az ajkamba haraptam.

- Igen, gyerünk, ki vele! Most essünk túl rajta! – húzta ki büszkén magát.

- Fenébe!

- Mondták már ezt, de azért ne ess túlzásba! – vigyorgott rám bambán. Forgattam a szemem kissé egoista megjegyzésén, de odaléptem hozzá és lábujjhegyre állva közelebbről szemügyre akartam venni, de ő a vállaimnál fogva eltolt magától.

- Hé, hé! Óvatosan, kis csillag! Azért előtte hívj meg vacsorára! – az ijedtség a hangjában vicces volt, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy azt hitte, meg akarom csókolni.

- Mégis miről beszélsz? – értetlenkedtem. – Csak a sebedet akartam megnézni.

- Te miről beszélsz? – kérdezett vissza és odaállt a tükör elé, hogy megvizsgálja magát. – A francba…

Megnyomkodta a szemöldökét, ahol az alma érte, mire felszisszent. Egy vékony kis seb húzódott a szemöldöke felett, körülötte pedig már lilulni kezdett a bőre. Bűntudatom támadt, bár valahol egy kicsit büszke is voltam, hogy ilyen jól céloztam a gyümölccsel.

- Hogy tudtál így megdobni egy almával, miből volt az? Kőből? – húzta el a száját.

- Sajnálom! Van valahol elsősegély doboz?

- A fürdőben, azt hiszem. – mondta, de nem mozdultam. Felsóhajtott, mikor rájött, hogy fogalmam sincs, merre van az a bizonyos fürdőszoba. – Majd hozom én.

Elrobogott mellettem, de a nyomába szegődtem. A folyosó közepén levő ajtóhoz sétált, amin egy kis alakkal díszített tábla hirdette kinek a territóriuma, és benyitott. Az elülső része a helyiségnek egy mosdókkal teli falból, néhány piszoárból és WC fülkéből állt. Ahogy beljebb haladtunk, egy öltözőszerűségbe érkeztünk, középen két pad helyezkedett el, kétoldalt pedig kék és zöld szekrények felváltva követték egymást, ahova addig lehet pakolni, míg éppen zuhanyozol. Szemben lehetett bemenni a zuhanyzókkal teli részbe és ahogy láttam, itt is igazán megnyerő volt a hely, ugyanis a fülkéket falak választották el egymástól és függönyökkel takarták. Reméltem, hogy a női részleg is hasonlóan néz ki.

A zuhanyzókkal teli átjáró mellett a falra felszerelve volt egy tükrös kis szekrény. A srác odasétált és kinyitotta. Egyből meg is találta, amit keresett, mivel a kezében egy dobozzal fordult felém, aminek a tetején egy nagy, vörös pluszjel díszelgett. A padra lerakta a dobozt és egy ragtapaszt vett ki belőle.

- Várj! – szóltam rá. – Legalább a sebet tisztítsd ki!

- Minek? – rántott egyet a vállán.

- Add ide! – szóltam rá ellentmondást nem tűrően és kikaptam a kezéből. Valamit akarhatott mondani, de végül meggondolta magát és csendben tűrte, míg kitisztítottam a sebet, majd ráraktam a ragtapaszt a most már helyesen ellátott sebre. Elpakoltam azokat, amiket használtam és kidobtam a ragtapasz csomagolását a sarokban lévő kukába.

- Köszönöm – mondta, ahogy kifelé menet megnézte magát az egyik mosdó feletti tükörben.

Visszasétáltunk a szobámba, ahol becsuktam az ajtót és végül felé fordultam, eléggé erős bűntudatom volt, mert miattam sérült meg.

- Sajnálom ezt az egészet – mutattam a homlokára -, és köszönöm a segítséget, hogy bejuthattam végre a koleszbe.

Elég félszegre sikeredett a mondandóm, de reméltem érti, mit szerettem volna a tudomására hozni.

- Végül is biztos a szívbajt hoztam rád kint a sötétben, mikor megláttál – mosolygott, szinte elégedetten. – Amúgy pedig bocs, hogy valami betolakodónak hittelek, de nézd el nekem! Nem sok új diák érkezik a szemeszter végén, méghozzá az éjszaka közepén.

Igazat kellett adnom neki, így csak helyeseltem.

- Mesélj! Miért most jöttél? Protekciós vagy, mi? Vagy ösztöndíjas? Áh, kétlem, nem úgy nézel ki, mint egy ösztöndíjas – beszélgetett saját magával.

- Miért? Hogy néz ki egy ösztöndíjas? – szúrtam közbe.

- A ruháidból megmondom, hogy nem vagy kőgazdag, mivel nem a legmárkásabb darabok, de azért olyannak tűnsz, aki önerőből ki tudja fizetni a tandíjat. – Nem egy buta ember, meg kell hagyni, de azért csak félig talált bele. – Na, mennyire vagyok jó? – huppant le a szobatársam asztalához tartozó gurulós székre egy vigyorral az arcán. Olyan volt, mint egy gyerek.

- Biztos, hogy ittál? – vettem jobban szemügyre. – Nem tűnsz túl részegnek.

- Ki mondta, hogy részeg vagyok? – mosolygott még szélesebb vigyorral. – Csak annyit mondtam, hogy ittam.

- Szóval csak a jól érzed magad fázis…

- Valaki tapasztalatból beszél, úgy érzem – játékosan emelgette a szemöldökét.

- Nem szeretem az alkoholt – mosolyodtam el rajta. Aztán meg is döbbentem saját magamon. Alig pár perce találkoztam vele és már meg is tudott nevettetni, ezt évek alatt sem sikerült elérnie pár embernek, neki pedig ilyen könnyedén ment!

- Olyan nincs! – rázta a fejét komolyan. – Majd legközelebb együtt elmegyünk, megtanítom neked, hogy kell inni!

Nyújtotta a kezét, de csak kérdőn néztem rá.

- Kezet rá! – nyújtotta a kezét, én pedig megráztam, de elfintorodtam, ahogy a csuklóm megfájdult a mozdulatra. – Mi az?

- Csak a kezem – legyintettem és masszíroztam a csuklóm egy kicsit, hátha jobb lesz tőle.

- Vetkőzz! – parancsolt rám, miközben nekiállt levenni ő is a ruháit.

- Tessék?

A rémület a hangomban megnevettette, de a kabátom után nyúlt. – Meg akarom nézni a kezed.

Elléptem a kabátom után nyúló keze elől. Még megy nekem is, hogy levetkőzzek, nem kell hozzá más segítsége. Amúgy is kezdett már melegem lenni, jólesett megszabadulni tőlük.

Elsőnek a mályvaszínű sálam került le a hozzá illő sapkával, majd a vajszínű, vastag kabátom következett. Alatta egy fehér cipzáras pulcsit is levettem még, így egy hosszú ujjú, vékony, kék felsőben voltam csak. Egy pillanatra a tükörbe pillantottam, hogy megnézzem magam, első látásra a nyúzottságot vettem észre az arcomon. Keskeny arcom, vastagabb ajkaim, világoszöld szemem volt, amit nagyon szerettem, különlegesnek éreztem magam mindig is miatta. Vékony, íves szemöldököm, vékony, hosszabb nyakam, fekete hajam volt, de mindig is volt benne valami vöröses árnyalat, amit csak napfényben lehetett látni. A copfba kötött hajam a hátam közepéig ért és fél oldalas frufrum a járomcsontomat súrolta. Most megnézhettem magam Kyu Hyun mellett, mert igazán kitűntem mellette a vékony és alacsony testalkatommal. Annyi volt, ami kicsit dobott az összhatáson, hogy nem egy deszka voltam, hanem azért szép mellekkel és fenékkel áldott meg az ég, ami az elmúlt pár évben alakult csak ki igazán.

Láttam, hogy a srác is elég erősen végigmér, amihez nem voltam hozzászokva, így nem kis meglepetésemre, elpirultam. De ő csak tovább mosolygott.

A bőrkabátja alatt egy piros kapucnis felsőt viselt, ami elég jól megdobta az egyszínű hatást, amit a fekete öltözéke keltett. A sapkát a kabátjára dobta, az üres ágyra, az én holmijaim mellé. A haja félhosszú volt, éppen nem lógott a szemébe és ismételten meg kellett állapítanom, hogy állati jól néz ki. Pedig évek óta nem tekintettem senkire sem így, de ő megfogott ezen a téren. Semmilyen fiú nem ragadta meg a figyelmem ezer éve, ezért elég sok piszkálódás célpontja is voltam, mind a fiúk, mind a lányok részéről.

- Na, mutasd! – rántott vissza a sivár gondolataim közül a fiú. A kezem után nyúlva vizsgálgatni kezdte azt. Meglepő volt, milyen gyengéden forgatja, mozgatja, simít végig pár helyen. A keze hatalmasnak tűnt az enyém mellett.

- Biztos tudod, hogy mit csinálsz? – gyanakodtam rá az előbbi sebtapaszos incidens után. Felpillantott rám és máris becsuktam a szám a tekintetétől.

- Nem tört el, de gondolom erre magadtól is rájöttél abból, hogy még tudod rendesen mozgatni. Szerintem egy kicsit megrándult, holnapra talán már jó is lesz. – engedte el a kezem a diagnózisa után.

- Köszönöm, Doktor úr! – alig bírtam elfojtani a mosolyom.

- A számlát a titkárnőmnél rendezze, kérem! – igazította meg láthatatlan köpenyének gallérját. Szórakozottan ráztam a fejem a hülyeségünkön. – Mit akartál kérdezni korábban?

Pár percig gondolkoznom kellett, mire gondol.

- Hogy hol a szobatársam? – leültem az ágyamra. De fura volt ezt mondani!

- Téli szünet volt, így a legtöbben csak holnap jönnek vissza a suliba, mielőtt kezdődne a tanítás. – közben jobbra-balra forgott a székkel.

- És te? Te miért vagy már itt? – ásítottam. El sem hiszem, hogy így kimerített ez a nap.

- Vannak, akik már ma ide utaztak és vannak olyanok is, akik meg el sem mentek. – jegyezte meg kevésbé játékosan. Most először láttam a vidámságon kívül mást is rajta. Talán egy kis szomorúságot? Meg tudtam érteni, ez a mai nap nekem sem a vidámságról és boldogságról szólt.

- Sajnálom… - motyogtam neki. Meglepetten nézett fel rám, pár percig tanulmányozott, majd megvonta a vállát és tovább folytatta a játékát a székkel. Hirtelen megakadt beszélgetésünkben nem tudtam mit mondani, mert csak úgy nem akartam kidobni a szobából. – Szóval nem ez volt az első alkalom, hogy az éjszaka közepén kilógtál.

Erre már elmosolyodott.

- Hát nem. Jung Se már többször fülön csípett és legutóbb megfenyegetett, hogy ha legközelebb rajta kap azon, hogy megint kiszöktem, akkor az már az Igazgató fülébe fog jutni – úgy mondta, mint aki büszke erre.

- Gondolom halaszthatatlan dolgod volt – gúnyolódtam.

- Mondhatjuk – kacsintott. – Szerencsédre korán leléptem, különben még hajnalig szobrozhattál volna az ajtó előtt.

- Mekkora hős vagy! – csúfolódtam félig nevetve.

- De ha már itt tartunk, addig lépek le, míg ilyen hősies vagyok – állt fel a székről. – Majd leragad már a szemed – mosolygott, felkapta a ruháit az ágyamról és az ajtó felé vette az irányt. - Kemény napod lesz holnap.

- Miért? – eszembe jutott a korábbi majdnem-gondolatolvasás-dolog. Hacsak nem tudja, mire készülök holnap, akkor mégis mire célozhat?

- Nem sokan szeretik azokat a diákokat, akiket apuci fizetett be. Ezt észre fogod venni hamarosan - torpant meg.

- Ugyan, a fél iskola gazdag családok gyerekeiből áll, mit számít eggyel több vagy kevesebb? – vettem könnyedén a figyelmeztetését.

- Az lehet, de a kilencvenkilenc százalékuk felvételivel került be – váltott teljesen komoly hangnemre, sőt még mintha sértettséget is kihallottam volna a hangjából. – Tehetség. Ezt nem lehet pénzen megvenni. Ezt pedig mindenki nagyon jól tudja itt.

Szóra nyitottam a szám, de a fiú kisétált a szobából, mielőtt bármit is mondhattam volna. Igazság szerint semmit sem tudtam volna kitalálni hirtelen. Az igazságot pedig eszemben sem volt elmondani. Mégis hogy hangzana?

Bocs, de a nagybátyám - aki történetesen az igazgató -, benyomott ebbe a világhírű iskolába, mert úgy érezte, jót tesz nekem és segítene rajtam. Nekem pedig egyáltalán nincs kedvem ehhez az egészhez, és azt kívánom, bár vissza sem jöttem volna ma Seoulba...