Előszó

- Senki nem fog elítélni, ha sírsz ezek után… - gyengédség áradt a hangjából, simogatóan lágy volt. Olyan régen hallottam már, el is felejtettem, milyen kellemes és meggyőző tud lenni, szinte már majdnem elmosolyodtam rajta.

- Hagyj békén! – suttogtam megviselten és hátat fordítottam neki. Csak egyedül akartam lenni, egyedül a magányommal és bánatommal, lubickolva a boldogtalanságban. Pár óráig, pár napig vagy akár hetekig.

- Ha Na!

- Hagyd abba! – fakadtam ki hirtelen, mintha nem is én lettem volna. – Ne hívj a nevemen! Hagyd abba!

- Ha Na! – mondta határozottan és dallamosan Se Joo. Éppen meg akartam neki mondani a magamét, mikor megragadta a csuklómat és magához rántott. A karjai között találtam magam pillanatok alatt. Először meglepett és elakadt a lélegzetem is, de aztán észbe kaptam. A kezeimet kettőnk közé beszorítva próbáltam magam ellökni tőle, de nem engedett. Szorosan tartott.

- Engedj el! Most azonnal! Hallod?! – hangom egyre kétségbeesettebb lett, és már ott ütöttem ahol értem, hogy végre megszabaduljak tőle.

- Add ki magadból! Csak nyugodtan, senki nem látja! – biztatott még mindig nyugodtan, mintha nem éppen a bordáit ütlegeltem volna. De a szavaira hirtelen lefagytam. Még hogy adjam ki magamból? Ki ő, hogy csak így utasítgasson? Ki a fenének gondolja magát?!

- Most azonnal eressz! – kiabáltam rá, de az ellenállásom egyre csak csökkenni kezdett. – Eressz!

Ahogy a hidegben kezdtem érezni a meleget, ami a testéből áradt; ahogy az illata eljutott az orromba; ahogy az ölelő karjai között kezdtem biztonságban érezni magam, valami megtört bennem. Valami, amit eddig erőnek erejével próbáltam egyben tartani, egyszer csak darabokra szakadt. Mintha soha nem is létezett volna, hamuvá vált, amit a téli, metsző szél könnyedén magával sodort. És ott álltam Se Joo karjai között védtelenül, kiszolgáltatva a saját érzéseimnek, amik mint a cunami, úgy törtek elő.

Azok a kezek, amik előbb még Se Joot püfölték, most szorosan kapaszkodtak bele a pulcsijába és ölelték, mintha ő lenne az egyedüli, akitől valamiféle megnyugvást kaphatnak. Azok az ajkak, amik előbb még elküldték volna a fiút, most zokogva skandálták a nevét, mint egy imát, ami reményt nyújthat.

A téli hidegben négy év után először, Se Joo mellkasához bújva elsírtam magam. Négy év után először elsírtam minden bánatomat a legapróbbtól kezdve, egészen mostanáig. Sirattam magamat, anyát, apát, Se Joot és még sok mindenki mást is, akik valaha megbántottak vagy én bántottam meg őket. A zokogásomtól visszhangzott az egész udvar, de nem érdekelt. Csak saját magammal akartam törődni most az egyszer. Csak magammal foglalkoztam és azzal a mérhetetlen fájdalommal, amivel meg kellett küzdenem…