1. Fejezet

Keserédes viszontlátás

Mégis miért rángatott ide ilyen későn? Rendben van, hogy hiányoztam neki és már látni szeretett volna, de ezt ugyanúgy megtehette volna otthon is, csupán fél órával később.

De nem, neki ide kellett hívnia negyed tízkor, mikor egész nap körbe-körbe rohangáltam a városban, hogy beszerezzem a vacsorához a hozzávalókat. Most pedig két nagy zacskóval a kezemben álltam meg a kapu előtt.

Kirázott a hideg, ahogy beléptem a fagyos utcáról az épületbe, ahol szörnyülködve vettem tudomásul, hogy cseppet sincs melegebb. Nem fizetik a gázszámlát, vagy mi? Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem, és nem kis szégyenemre össze is rándultam ijedtemben rá.

Magabiztos léptekkel indultam fel a lépcsőn a második emeletre. Sajnos, az emlékezetem nem csalt, mikor megláttam a fekete, nyomtatott betűkkel díszített tejüveges ajtót a folyosó végén.

Yoon Suh Hyung

Igazgató

Elhúztam a szám a feliratot látva, nem azért, mert nem tetszett, csak olyan rég volt, mikor utoljára láttam, hogy már pontosan fel sem tudtam idézni a napját.

Halvány, narancs fény sejlett át az üvegen, így ennél biztosabbra nem is mehettem volna. Bekopogtattam, persze előbb meg kellett küzdenem ehhez a két nagy, megpakolt szatyorral. Sikerrel jártam végül, bár valószínűleg hamarabb meghallotta a zacskók zörgését, mint a kopogást.

- Gyere be! – szólt egy kedves hang.

Végül belépve a szobába, pontosan azt láttam, mint amire számítottam, és amire emlékeztem.

Egy közepes méretű helyiség volt és rendkívül egyszerű. Arra számítana az ember, hogy egy igazgató irodája dugig meg van tömködve mindenféle könyvvel, iratokkal és végeláthatatlan tömkelegű papírkötegekkel. Persze ez mind megvolt itt is, de olyan nagy rendben és precízséggel, hogy bárki megirigyelte volna. Mindennek megvolt a saját helye. Nem mondanám, hogy Suh Hyung rendmániás lett volna, de azt igen, hogy megvoltak a maga kis hóbortjai ezen a téren.

A szemközti falnál hatalmas ablakok, hogy minél több fényt engedjenek be napközben, és emellett csodás kilátás is, de ezt ilyen késő este nem tudtam élvezni. Az egyik falnál egy hatalmas irattároló állt - felcímkézve azzal, amit tartalmaz -, és egy sötétkék bőrkanapé, a másiknál pedig egy hatalmas könyvespolc, tele mindenféle érdekesebbnél érdekesebb kiadásokkal. Őszinte leszek, még csak nem is nyúlnék egy könyvhöz se, mivel Suh Hyung ízlése mérföldekre volt az enyémtől ilyen téren, de szépen mutatott, el kellett ismernem.

Az említett pedig egy mahagóni asztalnál ült, egy visszafogott mosollyal az arcán, keresztbe font karokkal. Ijesztően emlékeztetett arra, akire még gondolni sem akartam. Fekete haja, ami oldalra volt fésülve, divatos szemüvege mögül kinéző barna szemei mind rá emlékeztettek, de ez egyáltalán nem volt meglepő. Suh Hyung a harmincas évei elején járt, de pár szarkaláb már látszódott a szemei környékén. Mindkettejük kicsit teltebb volt, és emlékeztem, hogy kiskoromban, mindig azon viccelődtem, hogy az öltönyének gombjai mennyire feszültek a pocakján. De meglepődve vettem észre, hogy az a pocak már sehol sincs, sőt, azt mondtam volna, hogy igazán jól nézett ki, ha nem lettem volna rosszul már a gondolatától is, hogy ilyen szemmel nézzek a saját nagybátyámra.

Ott helyben kiestek a kezemből a zacskók, amiknek tartalma egyből be is terítette az egész helyiség padlóját és belevetettem magam Suh Hyung karjaiba, aki éppen felállni készült, de majdnem az lett a vége, hogy hanyatt estünk mind a ketten.

- Suh Hyung! – kiáltottam, és nem tudtam levakarni azt az ostoba vigyort az arcomról. – Olyan régen láttalak, és hogy lefogytál! Remekül nézel ki, bár igazán várhattál volna estig, hogy találkozzunk, elképesztő vacsorát dobtam volna össze!

Csak ömlöttek belőlem a szavak, úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki karácsonykor bontogatja az ajándékait.

- Ha Na, nyugi! – nevetett Suh Hyung és gyengéden eltolt magától, de nem eresztett. A vállaimnál fogva tartott és alaposan szemügyre vett, tetőtől talpig. Nem mindennel volt elégedett, de végül adott egy puszit az arcomra és lágyan elmosolyodott. – Hiányoztál!

- Te is nekem – öleltem meg még egyszer, aztán nekiláttam annak a rengeteg holmi összepakolásának, ami a padlón hevert.

- Felvásároltál mindent, amit csak láttál? Még egy világvége sem ártana nekünk ezekkel együtt! - ült vissza a kis gurulós székébe a férfi.

- Ez csak pár dolog… – néztem rá értetlenkedve, de csak legyintett. Mikor végeztem, felraktam az egyik kanapéra a ruháimmal együtt, mivel érezhetően jobb idő volt itt, mint az előtérben. Ezután leültem az asztallal szemközti székre, ami feleannyira sem volt kényelmes, mint Suh Hyungé, de hát kénytelen voltam megbirkózni vele. – Amúgy meg csak a végeredményt láttad volna, ha nem rángatsz ide és akkor egy szavad sem lett volna, hidd el!

- Mert olyan borzasztó? – nevetett a férfi, de csak egy csúnya pillantásra méltattam.

- Ha azzal, ahogy te főzöl így lefogytál, akkor a helyedben egy szót sem szólnék. De jól áll, el kell ismernem - mosolyodtam el elismerően.

- Köszönöm – köhécselt zavarában, ugyanis soha nem volt az érzelmek embere, mindig kínosan érintette, ha ki kellett mutatnia azokat.

- Viszont remélem, valami nagyon fontos dologról van szó, különben nem állok jót magamért – viccelődtem, de meg is ijedtem attól a hirtelen változástól, amit láttam Suh Hyungon. A mosoly lehervadt az arcáról és lesütötte a szemét. – Mi a baj?

Még nekem is erőtlennek tűnt a hangom abban a pillanatban. Nyeltem egyet és a szék szélére csúsztam, annyira vártam, hogy mondjon végre valamit.

- Nem csak azért hívtalak vissza, mert annyira látni akartalak volna – kezdett bele és a hivatalos hang, amit megütött, egyértelműen jelezte, hogy semmi jóra nem számíthatok. Mindig ezt használta, mikor valamilyen rossz hírt akart közölni. Emlékszem arra a napra, pontosan ugyanígy viselkedett akkor is.

- Ugyan, gondoltam, hogy nem azért rendeltél vissza Busanból, mert annyira hiányoztam volna! – próbáltam elvenni a dolog élét, hátha tévedek, de a mosoly, amire tellett csak egy gyenge utánzat volt, a gombóc a torkomban pedig egyre csak növekedett.

- Ha Na, egyetlen oka volt, hogy visszahívtalak Seoulba – Még csak ki sem zökkent az ostoba próbálkozásomra. – Még pedig az, hogy itt fogsz tanulni az Akadémián.

Hátrahőköltem meglepetésemben, merev, egyenes háttal ültem a széken, és nem jutottam szóhoz. Mi ez az egész? Jól hallottam?

- Tessék?

- Holnaptól itt fogsz tanulni az Akadémián.

Hagyta, hogy megemésszem az elhangzottakat, hogy eljusson a tudatomig, mit is vágott most éppen a fejemhez. Megkönnyebbültem, hogy „csak” ennyi volt az egész, de megértettem a komoly arckifejezést, a tétovázó pillantásokat korábbról. Tudta, hogy egy atombombát fog kettőnk közé hajítani ezzel az egyetlen mondatával.

- Most csak viccelsz, igaz? – nevettem erőltetetten, meg akartam adni neki az utolsó lehetőséget, hogy visszakozzon.

Nemet intett a fejével, én pedig abban a minutumban felpattantam a székről.

- Te megőrültél! – kiáltottam. – Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe? Nem gondolhatod ezt komolyan!

- Miért nem? – kérdezte nyugodtan, ez pedig még jobban felidegesített, hogy ilyen higgadt és nyugodt tudott maradni.

- Tényleg nem tudod? – hitetlenkedve ráztam a fejem. – Vagy csak azt akarod, hogy én mondjam ki?

- Annak már négy éve, Ha Na – most láttam rajta egy csekély megingást és bűntudatot, hát próbáltam tovább okoskodni, hogy megússzam ezt. Bármit megtettem volna, hogy ne kelljen ide járnom.

- Az hiszed, négy év elég hozzá, hogy elfelejtsem? Négy év után úgy kellene viselkednem, mintha mi sem történt volna? Van ehhez valami időtartam vagy időkorlát, ami megmondja, hogy mikor legyek túl rajta?

Kétségbeesetten próbáltam bármibe kapaszkodni, ami reményt adhatott, de a szavaim még engem is szíven ütöttek. Azt akartam, hogy Suh Hyungra hassanak, de mégis elcsuklott a hangom a mondat végén.

- Ha Na, tudod, hogy nem így értettem. De ideje továbblépned, legalább próbáld meg! – fűzte össze az ujjait az asztalon.

- És azt hiszed, ez a legjobb megoldás erre?! – ismét feltört a dühöm. – Pont ez az iskola, pont itt?

- Igazából ez nem vita tárgya – dőlt hátra végül a székén.

- Mi? – dermedtem meg. – Azt hiszed, maradásra bírhatsz?

Remegtem egész testemben, nem hiszem el, hogy így kellett újra találkoznunk. Azt hittem, ma este egy jót fogunk beszélgetni, hogy mi történt az elmúlt három évben, kicsit majd piszkál amiatt, hogy a kimchi sós lett, megnézünk egy filmet, nevetünk rajta és boldogan dőlök le este aludni.

Erre ezzel várt…

- Vagy ez, vagy a bátyám.

Azt hittem, nem lehet már ennél rosszabb. De tévedtem, bevetette azt az egyetlen dolgot, amiről azt hittem, soha nem fogja.

- Suh Hyung… ezt… nem teheted… - rémülten néztem rá.

- Sajnálom, de nem hagysz más választást – húzta el a száját, neki sem tetszett az a vágány, amire a beszélgetés terelődött. – Ez a két választásod van.

- Már… már felnőtt nő vagyok, nem szólhat bele az életembe! – mindenáron próbáltam egérutat keresni.

- Egy olyan lány vagy, aki az elmúlt fél évben részmunkaidős munkákat végzett, és az apja pénzéből élt – helyesbített. Ezzel pedig végképp kiverte a biztosítékot nálam, még ha igaza is volt, akkor sem vártam volna tőle, hogy ezt így a fejemhez vágja.

Legszívesebben felüvöltöttem volna mérgemben, mindent, ami a kezem ügyébe kerül a földhöz vágtam volna, csak hogy a bennem lévő feszültségtől valahogy megszabaduljak. De csak a kabátom és a többi cuccom után nyúlva, nagy sebbel-lobbal az ajtóhoz trappoltam, el akartam innen szabadulni.

- Ha Na! – szólt utánam ellentmondást nem tűrően Suh Hyung, már a kilincsen volt a kezem, mikor megálltam. – A bőröndjeid nincsenek a lakásomon.

Villámcsapásként ért a bejelentése. Elejtettem a ruháim és lassan fordultam vissza.

- Mégis mit akar ez jelenteni? – a hangom halkan szelte át a szobát.

- Itt van a kollégiumi szobádban. A mai nap folyamán idehozattam őket.

Mégis mi történt? Mi folyik itt? Ez egy rossz vicc, egy kabaré, a kandi kamera?

Pár perc alatt az egész életem a feje tetejére állt és egyszerűen képtelen voltam elhinni, vagy akár követni a történteket. Minden egyes szavával Suh Hyung egyre távolabb lökött magától és mintha egy cseppet sem bánta volna. Mintha nem is érdekelte volna, mit gondolok, hogy mit szólok hozzá vagy éppen, hogy mit akarok.

Ha a bőröndjeim itt voltak az iskolában, akkor az azt jelentette, hogy még egy napot sem tölthetek vele, úgyszólván kidobott otthonról. Biztos volt abban, hogy az iskolát választom az apám helyett.

- Ha meg akarsz tőlem szabadulni, akkor csak mondd meg, nem kell ezt tenned… - sírásra görbült a szám. Évek óta most először éreztem magam ilyen tehetetlennek és boldogtalannak. Évekig egy könnycseppet sem hullattam, bármilyen nehéz is volt, de most sarokba szorítva éreztem magam. Két rossz közül esélytelen volt jól döntenem.

- Hogy gondolhatod ezt? – érezni véltem valamiféle megrökönyödést a férfi hangjában.

- Akkor miért teszed ezt velem?! – fakadtam ki és az ajtónak vetettem a hátam. – Négy éve azért jöttem hozzád, hogy a segítségedet kérjem. Te örömmel láttál. Még egy évig velem is voltál, amíg jobban nem lettem. De ez… egyáltalán nem értem ezt!

Felállt és megkerülte az asztalt, majd megállt pár lépésre tőlem.

- Ha Na, szeretlek – próbált meggyőzni és kereste a tekintetem. – Hallod? Szeretlek.

Ebben a pillanatban nehéz volt elhinnem, de nem szólaltam meg.

- De ideje valamit kezdened az életeddel. Az érettségi óta mást sem csinálsz, csak egyik részmunkaidős munkából a másikig szaladsz, mert megunod őket előbb vagy utóbb. Nem biztos, hogy tényleg ez a megfelelő hely ahhoz, hogy elkezd ezt, de egy olyan lépés, amit szerintem meg kell tenned, hogy végre azt mondhasd, nem a múltban élsz. Nem élheted úgy le az életed, hogy képtelen vagy túllépni azon, ami történt! Tudom, hogy nem lesz könnyű és most haragszol, de tudtam, hogy csak így tudlak rávenni arra, amit helyesnek gondolok.

Csendben hallgattam és a földön lévő piros almát bámultam, míg beszélt, amit sietségemben levertem az egyik zacskóból.

- Régen azt mondtad, hogy bízol bennem és a megérzéseim, terveim mindig beválnak. Nem tudnád most is ezt tenni? Bízni bennem és hinni nekem, hogy jót akarok?

Ráemeltem a tekintetem. Érdeklődve várta a válaszom és félig reménykedve, hogy meglátom a lényegét az ő úgynevezett nagyszabású tervének. De téved! Ez a terve kudarcra volt ítélve a kezdetektől fogva.

- Sajnálom.

Elkeseredett sóhaj szaladt ki Suh Hyung száján.

- Én is. Azt hittem, hatni fognak az ész érveim, de nem hagysz más választást – visszaült a kényelmes kis görgős székébe. – Most azonnal hívom a bátyámat vagy elfogadod, hogy az Akadémiára járj. Te döntesz!

- Úgyis tudod a válaszom – felvettem a kabátom a földről és a kanapéra hajítottam, majd leültem vissza az asztalhoz. – Nem hiába szállíttattad ide a bőröndjeim – a mosoly, amit rávillantottam merev és feszes volt, mint jelen pillanatban én magam is.

Pontosan tisztában volt a válaszommal a kezdetektől fogva, tudta hogyan fogok reagálni és mi lesz a vége az egésznek. De nem fogok szépen fejet hajtani és engedelmeskedni, ebben biztos lehet! Körvonalazódni kezdett egy terv a fejemben, még csak halvány vonalak voltak ugyan, de ez is valami. Nem fogok idejárni a szükségesnél tovább.

Elárulva éreztem magam. Suh Hyung volt az egyik ember az életemben, akire a leginkább számíthattam, erre hátba szúrt. Keserű szájízt hagyott maga után a tudat, hogy valójában mennyire hasonlít az apámra. Dühös és mérges voltam, utáltam, hogy ilyesmire kényszerít.

De ennek a haragnak a mélyén inkább fájdalom volt, olyan seb, ami csak nemrég kezdett behegedni, de most újra felszakadt és valahogy még mélyebbnek éreztem, mint azelőtt. Lenyeltem minden egyes szavam, amivel próbáltam volna meggyőzni a nagybátyám, hiszen értelmetlen lett volna. Minden egyes szavam, amivel a sértettségemnek, haragomnak és utálatomnak adtam volna hangot, elfojtottam.

- Pontosan mit akarsz tőlem?

Láttam, hogy bántja Suh Hyungot a hozzáállásom, de ez volt a legkevesebb, amivel visszavághattam neki. Messze állt tőlem ez a viselkedés, egyáltalán nem ilyen vagyok, nem is értettem magam, de nem tudtam neki megbocsátani.

- Mint mondtam, azt szeretném, ha ide járnál az Akadémiára – kezdett bele a férfi. – Három tárgyra gondoltam, amit felvehetnél: színészet, ének és modern tánc. Nem sok, de éppen elegendő. A felsőbb osztályokba raktalak be, nem a kezdőkhöz, úgy gondoltam, így megfelelőbb. Illetve még van sport, amik közül választhatsz – a papírjai között válogatott. – Lássuk csak, röplabda, squash, kosárlabda, úszás, erősítés.

- Úszás – mondtam habozás nélkül. Az volt az egyetlen, ahol egyedül lehettem és nem kellett hozzá más ember.

- Rendben, itt van az órarended. Az úszást heti egyszer, minimum egy órát kell teljesítened, amikor ráérsz, akkor mész – nyújtott át egy papírlapot, amit a legkisebb érdeklődés nélkül félbehajtottam. – Az összes hivatalos papírt elintézem majd később. Amiről neked még tudnod kell az, hogy a kollégiumban a szobatársad Kim So Ha lesz. Pár évvel idősebb nálad, akárcsak a legtöbb tanuló, akivel összekerültél. Igazán kedves lány, nem kell aggódnod emiatt. Itt a szobakulcsod - adott egy kulcsot, amin egy levélhez hasonlító kulcstartón egy nagy 301-es szám díszelgett. -, a kollégiumot valószínűleg jól sejtem, hogy tudod, merre van. Akárcsak a legtöbb helyet az iskolában.

Bólintottam, hiszen sokat jártam ide gyerekként.

- Tudod, hogy van egyenruha is, már azt is a szobádba vitettem, remélem, megfelel majd méretben. Az órák úgy vannak megoldva, hogy mindenkinek egyszerre legyen ebédszünete, akkor nyugodtan tudsz majd ebédelni, a vacsorának ezzel szemben egy tágabb időtartam van megadva. A reggelit pedig a kollégiumban és az étkezdében is egyaránt elfogyaszthatod. Azt hiszem, ennyi lenne - fészkelődött és végül felállt. – Gyere, elkísérlek a kollégiumhoz!

- Ne! – tiltakoztam kissé erőteljesebben, mint ahogy szerettem volna, de nem érdekelt. – Nem kell, odatalálok magam is.

- Ha Na! – szólt rám Suh Hyung mérgesen most már.

- Hiszen te mondtad, hogy ismerem az iskolát – rántottam meg a vállam, majd észbe kaptam. – Bocsánat, most már Igazgató úrnak kell hívnom, igaz?

- Egy ideig eltűrtem ezt, de ha így folytatod, akkor…

- Felhívod az apám? – szakítottam félbe. – Nem tennéd meg. Akármennyire is az az elképzelés él benned, hogy jó lesz itt nekem és tudod, hogy most utállak, nem kockáztatnád meg, hogy végleg meggyűlöljelek azzal, hogy telefonálsz neki.

Keményen csengtek a szavaim a fülemben és még Suh Hyungot is megdöbbentette a kirohanásom. Ahogy kimondtam, már meg is bántam, de ennek ellenére a bocsánatkérés mégis megakadt a torkom mélyén.

- Csak a legjobbat akarom neked.

Rám pillantott szemüvegén keresztül. Olyan magányosnak tűnt és megbántottnak, legszívesebben megöleltem volna. De még túl korai volt, túl korai ahhoz, hogy a megbocsátásra gondoljak. De nem tudtam szó nélkül nézni, ahogy ott álldogál.

- Bár ne ezt gondolnád a legjobbnak számomra! – fájdalmas mosoly jelent meg az arcomon. Nekiláttam öltözködni, mikor elkészültem, megálltam az ajtóban.

Végignéztem a kanapén tornyosuló étel halmon és a földön heverő árva almán.

- Ne felejtsd el berakni a hűtőbe őket!

- Bármikor szívesen látlak otthon!

Meglepetten néztem rá és nem értettem, miért kell ezt tennie. Csak még rosszabbá teszi a helyzetet, hiszen mintha azért találta volna ki az egészet, hogy elküldhessen otthonról.

Meg volt győződve arról, hogy majd minden jóra fordul és egyszer képesek leszünk nevetni az egész helyzeten. Azt kívántam, bár ott tartanánk már, mert egyelőre nem tudtam a napos oldalát nézni a dolgoknak. Ismét az almára pillantottam, odaléptem érte és felvettem a földről.

- Viszlát, Igazgató úr! – intettem vele a kezemben és kiléptem az ajtón.