37. Fejezet

Utánam a vízözön! 

Egy vékony, selyem köntösben ültem az ágyamon szombat késő délután, a lábam fel-alá járt idegességemben. Ez az idegesség pedig az egész napomat jellemezte. Egész álló nap azon járt az agyam, hogy mi fog történni az este folyamán. A gyomrom folyamatosan görcsben volt, amikor csak eszembe jutott a premier, amire hivatalos voltam a fiúkkal és Nagyiékkal.

Később ugyanis kiderült, hogy nem csak Se Joo és a nagyszülei, hanem az egész STAND UP ott lesz a nagy eseményen. Mivel egy nagy család voltak, igazából meg sem kellett volna lepődnöm, mégis arra a gondolatra, hogy Se Joo, Kyu Hyun és én is egy zárt helyiségben leszünk, még az étvágyam is elment. Nem mintha nem lettem volna egyikükkel sem szívesen, de az, hogy nem tudtam eldönteni, hogy pontosan hányadán is állok Kyu Hyunnal, az a Se Jooval való kapcsolatom is befolyásolta.

Halkan kopogtak az ajtón.

- Igen? – szóltam ki hangosan.

- Én vagyok az.

- Gyere be, kérlek! – álltam fel kicsit megkönnyebbülten.

Egy kissé elterelődtek a gondolataim a közelgő eseményekről. Nagyi lépett be a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Délután Se Joo elment Yangsa Myeonba, hogy elhozza őket a fővárosba. Nemrég érkezhettek meg, mert Nagyi még mindig egy vékony, kis kabátkát viselt. Meglepődve vettem észre, hogy egy virágos, világos színű hanbokot visel az idős hölgy, a haja pedig hibátlanul fel volt tűzve, egy hajszál sem rakoncátlankodott.

- Jó újra látni, Nagyi! – öleltem meg boldogan az alacsony nénit.

- Téged is, édesem! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, majd elengedett és kérdőn futtatta végig rajtam a tekintetét. – De hogy-hogy még nem készültél el? Mindenki lent vár már.

- Tényleg? – haraptam az ajakamba idegesen, én meg itt ültem, mint akié a világ összes ideje. Az órára pillantottam, háromnegyed hat volt már, én pedig még mindig itt álltam egy szál köntösben.

- Mi a baj? – valahogy megsejthette az idős nő, hogy valami nagyon is aggaszt.

- Semmi… - erőltettem mosolyt az arcomra.

- Ha Na! Lehet, hogy már nem vág úgy az eszem, mint régen, de azért még észreveszem, ha hazudsz nekem – nézett rám azzal a bizonyos tekintettel, hogy nem tudom átverni, akárhogy is próbálkozom. Leült az ágyamra és megpaskolta maga mellett a takaróm, jelezve, hogy foglaljak helyet.

- De nemsokára mennünk kell – mutattam az ajtóra, mintha már a fél lábam kint lenne rajta.

- Fene egye meg a férfiakat! – legyintett és a kezemnél húzva leültetett maga mellé. – A hölgyeknek előjoga kicsit megváratni őket.

Végre egy igazi mosolyt vetettem rá.

- Na látod, megy ez neked jobban is! – paskolta meg a kézfejem, ami az ölében volt. – Most pedig mesélj, mi a baj!

Pár percig csendben néztem a nő világosbarna szemeibe és ráébredtem, hogy nyugodtan beszélhetek vele. Ő nem csak Se Joo nagymamája volt, olyan volt, mintha az én soha nem ismert és látott nagymamám lenne.

- Aggódom a premier miatt – motyogtam és lesütöttem a szemem.

- De hát miért? Se Joo filmje biztos nagy siker lesz, tudod, milyen – biztatott a nő. – Nem volt olyan még, ami nem vált volna arannyá a kezei között.

- Tudom – bólintottam. – De nem miatta aggódom.

- Nem tudlak követni. Akkor mégis miért? – kereste a tekintetem és tudtam, hogy önző lesz az, amit mondani fogok, de ez volt az igazság.

- Magam miatt – sóhajtottam.

- Nem értelek még mindig, sajnálom – Nagyi kicsit belezavarodott a dolgokba, amiért nem is hibáztattam. Én sem teljesen voltam tisztában az érzéseimmel, csak azzal, hogy ahányszor a kamerákra gondoltam, elfogott a hányinger.

- Ez lesz az első hivatalos megjelenésem nyilvánosan.

Mivel a szüleim mindig távol tartottak a médiától, nem is ismert a világ, egészen az Akadémiai előadásig. Addig a pillanatig csak egy lány voltam a sok közül, aki élte mindennapjait. Az volt az a perc, mikor fordulatot vett az életem. Attól a pillanattól kezdve két lehetőségem volt.

Folytathattam azt, amit eddig. Élhettem úgy az életem, ahogy eddig. Teljesen ismeretlenül, mindenki szeme elől elzártan. Ha Naként, aki egy kis étteremben dolgozik, aki az Akadémián tengeti mindennapjait. Akinek se célja, se vágyai az életben. Egyszerűen.

De a másik lehetőség... A másik lehetőség vonzott, megvolt benne az, amire régen vágytam. A kaland, a mindennapi kihívások, az ismeretlen csábító volt számomra. De pontosan ez volt az, ami meg is rémisztett. Képes lettem volna megvetni a lábam és szembemenni mindazzal, ami mellett kardoskodtam négy évig? Magam mögött hagyni mindent, elfelejteni a kétségeket és csak a jövőre koncentrálni. Készen álltam-e már erre?

Ha elmegyek erre a premierre, akkor megismerik ténylegesen a nevem, nem csak az ügynökségek fognak már tudni rólam, hanem sokan mások is, akik eddig még nem. Már nem ugyanaz a Ha Na leszek, hanem a P.S. Entertainment igazgatójának és Kim Doo Rimnek lánya, aki nem mellesleg a STAND UP bandával jó viszonyban van. Olyan lány, akit sokan fognak irigyelni és akit még többen fognak utálni.

- Miért baj ez? – kérdezte Nagyi félbeszakítva a gondolatmenetem.

- Azon kívül, hogy az apám ki fog borulni, ha ezt megtudja? – nevettem fel keserűen. – Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok-e arra, hogy szembenézzek a következményekkel.

- Először is – kezdett bele határozottan Nagyi. –, az édesapádnak semmi köze nincs hozzá, hogy mit csinálsz. A te életed, nem az övé. Az a fontos, hogy boldog legyél. Másodszor pedig, egyszer megtehetnéd azt, hogy nem gondolkozol ennyit!

Hitetlenkedve néztem a ráncos arcra.

- Szeretnél elmenni a premierre? – kérdezte várakozóan és csak egy pillanatba került megfontolnom a válaszom.

- Igen! – magamat is megleptem, hogy mennyire el akartam menni. Együtt lenni a srácokkal, jól érezni magam, szükségem volt erre.

- Akkor meg kit érdekel, mi lesz ezután? – billentette oldalra a fejét a nő. – Élvezz ki minden egyes percet az életedben, míg megteheted! Ne törődj az apáddal, ne törődj senkivel sem, csak magaddal! Rád fér már egy kis szórakozás, ha engem kérdezel. Aztán utánad a vízözön!

Elnevettem magam Nagyi hegyi beszédén. Nem azért mert vicces lett volna, hanem mert igaza volt, egyetértettem vele. Ideje a saját életem élnem!

- Jól van! – pattantam fel. – Utánam a vízözön!

- Akkor siessünk, mert a fiúk most már tényleg idegesek lesznek! Tíz perc késés még stílusos, de annál több már udvariatlan – csapta össze a tenyerét a nő. – Hol van a ruhád?

Elővettem a két dobozt, amiben a ruhám és a cipőm volt. Nagyi segített a ruha felvételénél, magamra kaptam a cipőm és megálltam a tükör előtt.

- Oh, Ha Na! – nézett Nagyi is a tükörképemre, miközben a szemei fátyolosnak tűntek. - Gyönyörű vagy!

- Köszönöm! – mosolyodtam el és az én szemeim is könnybe lábadtak. Nem azért, mert olyan csinosnak véltem volna magam, hanem mert Nagyi szavai arra emlékeztettek, hogy milyen lett volna, ha anya itt van velem. Valószínűleg ő is ugyanígy meghatódott volna, de lehet, hogy ténylegesen elsírta volna magát, ismerve őt.

Végre én is egy pillantást vetettem magamra.

Délután elugrottam a fodrászhoz/sminkeshez, akit Se Joo ajánlott. Érdekes egy lány volt, elég szűkszavú, és kinézetre is elég csodabogárnak látszott, de nagyon szép végeredményt hozott össze. Megkért, hogy meséljem el, milyen ruhám lesz, és ahhoz fogja alakítani a sminkem és a frizurám. Amit tökéletesen sikerült eltalálnia.

A hajamat egy kontyszerűségbe tűzte fel, tele fonatokkal, amit elegánsan rendezett el. Egy kisebb tincset pedig hullámokba sütött be és a jobb vállamnál hullott alá. Egészen hercegnősre sikeredett, hogy őszinte legyek, de odavoltam érte. Soha nem volt még ilyen frizurám és minden egyes alkalommal, ahogy rá pillantottam a tükörben, akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra. Plusz húzás volt tőle, hogy egy lilás virágot tűzött oldalra, ami szinte rikított a sötét hajamban.

A smink elég kettős lett. Alapvetően visszafogott volt, az ajkaimon szinte csak szájfény volt, egy kis alapozó az arcomon. De a szememet kiemelte, szempilláimon spirállal erősített, tussal kihúzta a szemhéjamat vékonyan, és egy kis ezüstös festéket kent alulra a szemem sarkába, illetve a szemhéjamra. Nagyon eltalálta a mennyiségeket, nem volt erős sem, de gyenge sem a smink.

A ruha pedig, amibe első látásra beleszerettem, lélegzetelállító volt. A mellkasomtól egészen a fenekem aljáig, teljesen szűk, karcsúsított volt, a melleimnél szív alakú kialakítás. A törzsemen, több irányból, vastagabb, redőzött anyag futott körbe, ahol az eredeti anyag még látszott, ott pedig kicsi virágok voltak feltűzve, feldobva a ruha egyszerűségét. Egy pántja volt csupán, ami a jobb mellemtől indult a bal vállamon át, vissza a jobb lapockám alá. A fenekemtől kezdve pár rétegben a ruha súrolta a földet, bővebb szoknyarészt alkotva. Az egész puha, sima, sikamlós halvány orgonaszínű sifonból készült, néhol organzával, vagy éppen selyemmel kiegészítve a ruhát, ami így maga lett a tökély.

A cipő ehhez képest egyszerűbb volt. Csupán egy ezüstös pántokból álló magas sarkú, amit sajnos kénytelen voltam viselni. Tudtam, hogy megígértem magamnak a metrólejárós incidens után, hogy egy évtizedig nem fogok ilyen cipőt felvenni, de kezdtem megérteni Ki Young mániáját. Ezt a ruhát én sem tudtam volna elképzelni magas sarkú nélkül. Főleg, hogy a térdem is meggyógyult, illetve méretben is tökéletes volt a lábbeli, nem kellett félnem egy olyan balesettől, mint akkor.

- Gyere, menjünk! – nyújtott kezet Nagyi, én pedig boldogan vettem magamhoz egy kis retikült, majd karoltam bele az idős hölgybe.

A szívem a torkomban dobogott, míg egyre több lépcsőfokot hagytunk magunk mögött. Izgultam, hogy a fiúk mit fognak szólni hozzám. Annyira reméltem, megdicsérnek, hogy szép vagyok, hogy lenyűgözöm őket, hogy alig mertem levegőt venni.

- Majd meghaltam, míg felértem a harmadik emeletre! - panaszkodott Nagyi, mikor már az elsőn voltunk. – Se Joo küldött fel, nézzem meg, hogy állsz, de szólhatnátok az igazgatónak, hogy egy lift igazán hasznos lenne ebben az épületben.

- Persze! – egyeztem bele idegesen. Igazából a felét sem fogtam fel annak, amit mondott, csak a fülemben dübörgő vérre tudtam koncentrálni.

Ekkor hallottam meg a nappaliban beszélgető fiúkat, hangosan kacarásztak és nevetgéltek.

- Itt is vagyunk! – szólalt meg Nagyi az oldalamon, mikor beléptünk a helyiségbe. Egyszerre fordult felénk öt kíváncsi szempár. Nagyi odasétált Nagypapa mellé, aki egy szürkés öltönyt viselt. Az idős hölgy belekarolt, én pedig ott maradtam egyedül, árván a boltívnél.

Ahogy végignéztem a fiúkon, enyhén szólva is elállt a szavam. Mindegyikükön öltöny volt, mondanom sem kell, hogy az öltönyös fiúk a gyengéim - bár igazából kinek nem?! Mindenki hasonló szabású fekete öltönyt viselt. Min Junon még egy fekete mellény is volt, a fehér ingje fölött, de a nyakkendőt passzolta. Egy vörös zsebkendővel dobta fel az összehatást, amit a zakó zsebébe helyeztek. Min Soo haja olyannak tűnt, mint a lágy szellő, frissen mosott és legszívesebben beletúrtam volna, hogy összeborzoljam. Egy csokornyakkendőt viselt a halvány rózsaszín ing mellé, ami kifejezetten illett a vidám és optimista személyiségéhez.

Kyu Hyun egy világoskék inget viselt, nyakkendő nélkül, még két felső gombja is ki volt gombolva. Viszont ő zakó helyett egy hosszabb kabátszerűséget viselt. Hát a lazaság és lezserség megtestesült példaképe volt, ahogy búzabarna haja tökéletesen be volt állítva. Se Joo begombolt zakóval és zsebre tett kézzel álldogált a többiek mellett. Fehér inggel, belőtt hajjal, mintha csak most kelt volna az ágyból és… elmosolyodtam, amint észrevettem. Azt a csíkos, zöldes nyakkendőt viselte, amit tőlem kapott még ezer évvel ezelőtt. Amit az ideérkezése napján is láttam rajta, ami akkor feldühített, most pedig mégis mosolyt csalt az arcomra.

Jó munkát végzett a stylistjuk, az biztos, mindenki el fog ájulni, amint meglátják őket, mint négy félisten, akik a földre tévedtek.

- Hűha, a kutyafáját, Ha Na! – sápítozott Nagypapa. – Le a kalappal! Csodaszép vagy!

- Köszönöm szépen! – sütöttem le a szemem zavaromban és éreztem, hogy elpirulok a bókjai hallatán, de mikor újra felnéztem, ezúttal a fiúkra, rajtuk is ugyanazt az arckifejezést láttam, mint Nagypapán. Elnyílt szájjal, nagy szemekkel bámultak rám. Egyre csak teltek a másodpercek, de egyikük sem szólalt meg. Kezdtem azt hinni, hogy valami nem stimmel és nem így kellett volna felöltözzek a premierre, hogy mellélőttem.

- Srácok! Csukjátok be a szátok, mert még egy légy belerepül! – nevetett elégedetten Nagyi, mire egy félénk mosolyt vetettem rá. A fiúk, mintha kupán vágták volna őket, megrázták magukat és egyszerre kezdtek el beszélni.

- Nagyon jól nézel ki!

- Tényleg elképesztő vagy, irigykedve fognak nézni a vörös szőnyegen!

- Meseszép vagy! – ez az utolsó Se Jootól jött, aki még mintha mindig le lett volna kicsit fagyva, és kissé hitetlenkedett volna, de mégis elvörösödtem a szavai hallatán.

Kyu Hyun volt egyedül csendben, aki egy lusta és fél oldalas mosollyal figyelt. Csak egy aprót biccentett elismerése jeléül, ami nagyon jólesett, akármennyire is tűnt semmiségnek ez a gesztus. Nála valahogy ez felért azzal, mintha a világba kiáltotta volna, milyen gyönyörű vagyok. Vagy csak reméltem, hogy ezt jelenti?

- Ideje lenne indulni! – kapta fel a kabátját Se Joo. – Kint vár a limuzin.

- Limuzin? – szökkent a magasba a szemöldököm, miközben felvettem egy fekete szövetkabátot.

- Ízlésesen utazunk – kacsintott rám Min Soo.

Az iskola előtt tényleg ott parkolt egy fekete limuzin, aminek alig tudtam betelni a látványával. Kicsit nehézkesen (meggyűlt a bajom a hosszú szoknyarésszel), de végül mindannyian beszálltunk és el is indulhattunk végre a premierre. Min Soo és Nagyi mellett ültem, egész végig diskuráltunk és nevetgéltünk.

Se Joo elmondta, hogy előbb a ruháinkat lepakoljuk, utána megmutatja Nagyiéknak a helyüket a teremben, mivel nem szerettek volna ezen a nagy kameravillogtatáson részt venni. Ezek után kellett megjelennünk a fotózáson, ami megelőzte a filmvetítést. Esetleg pár kérdésre kellett válaszolniuk a fiúknak az újságírók részéről, aztán nyolckor kezdődik majd a film.

- A film után Se Joo hazavisz titeket? – fordultam Nagyi felé, de Nagypapa részéről érkezett a válasz.

- Nem, elhatározta az a bolond, hogy egy hotelben szállásoltat el minket – morogta Nagypapa, mégis melegség csillant a szemében, mikor az unokájára esett a tekintete. – Csak holnap utazunk haza.

- Ne játszd a nehezen kaphatót! – csapta vállba Nagyi a férfit. – Mindig is akartál egyszer egy szállodában éjszakázni, ne tagadd!

- Édesem, csak felesleges pénzköltés – ellenkezett továbbra is, de Nagyi már figyelmen kívül hagyta és szóra sem méltatta.

- Nagypapa, csak élvezze a luxust! – szólt közbe vigyorogva Min Soo is. – Apropó Ha Na, ha továbbra is így folytatod – végignézett rajtam, mint akinek nagyon is tetszik, amit lát. –, akkor még a végén beléd zúgok!

- Micsoda?!

- Ugyan, olyan szép lettél ebben a négy évben, míg nem láttalak! Abból a kislányból kész nő lett! – karolta át a vállam a fiú és az arca közel került az enyémhez. Csak egy pohár pezsgőt ittunk, hogy megalapozzuk a hangulatot, de Min Soo máris érezte a hatását. Vagyis úgy gondoltam, hogy csak az ital beszél belőle.

- Jobb, ha nem iszol többet! – nevettem kínosan.

- El a kezekkel, fiam! – vert rá a vállamon a kezére Nagyi, mire sziszegve húzódott el a fiú, miközben hangosan felnevettem Nagyival az oldalamon.

Ezután tovább folyt a szó, néha azon kaptam magam, hol a velem szemben ülő Se Joot nézem, hol pedig Kyu Hyunt kutatják a szemeim. Mikor rájöttem, mit csinálok, gyorsan megráztam a fejem és próbáltam természetesen viselkedni. Nem történt semmi, gond egy szál se!

Nagyjából fél óra volt az út a moziig, ahol egyesével kiszálltunk a limuzinból, majd egyenesen besétáltunk az épületbe. Ahogy korábban Se Joo mondta, lepakoltuk a ruháink és táskáink a ruhatárban. Igazából esélyünk sem lett volna eltévedni, hiszen a szervezők gondoskodtak mindenről és mindenkiről.

Se Joo elkísérte Nagyiékat a megfelelő számú terembe, ahol majd a film lesz, mi pedig a fiúkkal addig ott lógattuk a lábunkat az előtérben. Na jó, őszinte leszek, csak én lógattam a lábam egy sarokban, mivel a hely tele volt sztárokkal, hírességekkel és idolokkal, akik között a fiúk nagyon is el tudtak vegyülni. Én viszont személyesen senkit sem ismertem, így csendben meghúztam magam.

Nem tudtam a beszélgetések hány százaléka lehetett üres fecsegés és jópofizás, de néhol tényleg kiszúrtam azokat a beszélgetőket, akik nyilván nem kedvelték egymást, mégis váltottak pár szót. A testbeszédük elárulta őket. A fiúk viszont tényleg őszinték voltak, azokhoz biztos, akikkel éppen beszélgettek.

- Mit csinálsz itt egyedül? – lépett oda hozzám Kyu Hyun, fel sem tűnt, hogy elvesztettem előbb pár percre. Közel állt hozzám, a karja az enyémet súrolta, ugyanis felgyűrte az inge ujját. Még ez is valahogy szexire sikeredett neki, nem tudom, ez hogy volt lehetséges…

- Ti hagytatok itt, rémlik? – motyogtam sértetten.

- A kapcsolattartás fontos, még ha csak pár kedves és figyelmes szóból is áll. Majd meglátod egyszer – mosolygott a fiú.

- Már megint a művigyorod – jegyeztem meg a földet szuggerálva.

- Nem mosolyoghatok úgy mindenkire, mint rád – erre felkaptam a fejem és meglepődve vettem észre, hogy a mosolya tényleg más volt ezúttal. Megint az a rosszfiús pillantás, szexi mosollyal megspékelve, minek hatására éreztem, hogy elpirulok. – Mosolyogj te is, mert különben elijeszted az embereket, akik szívesen megismerkednének veled!

Már éppen emelte a kezét az arcom felé, mikor hirtelen irányt váltott és az ingének a gallérját igazította meg.

- Bemutatnál ennek a gyönyörű hölgynek melletted, Kyu Hyun? – lépett valaki mellénk. (Így már érthető volt az előbbi különös mozdulata a fiúnak.) Egy kicsit idősebb férfi volt már, talán a harmincas évei közepén járhatott. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, aztán rájöttem honnan. Ő is játszott a filmben!

- Természetesen – ismét művigyor, bár nem a nagyon kényszerített fajtából. Kyu Hyun valószínűleg kedvelte ezt a fickót. – Yong Dal, ő itt Yoon Ha Na. Ha Na, ő Yong Dal, Se Jooval együtt szerepel a filmben.

- Üdvözlöm! – fogtunk kezet.

- Jaj, nyugodtan tegezz, még nem vagyok olyan idős, hogy magázni kelljen! – mosolygott rám a férfi és valahogy úgy éreztem, kezd feloldódni a gombóc a torkomban, ami az érkezésünk óta egyre csak növekedett.

- Rendben, Yong Dal – vetettem rá egy mosolyt.

- Megkérdezhetem, hogy kerül ide egy magadfajta lány a premierre? Valakinek a rokona vagy netán? – nézett rajtam végig. Nem volt semmi bántó a szavaiban, inkább csak kíváncsi volt, mert eddig még soha nem látott.

- Se Joo hívott meg – válaszoltam neki a tőlem telhető legkedvesebb és legudvariasabb stílusban.

- Nem mellesleg a főnököd lánya, Yong Dal – csapdosta vállba Kyu Hyun a férfit.

- Hogy micsoda? – hőkölt hátra a férfi Kyu Hyun szavai hallatán, én pedig legszívesebben bokán rúgtam volna a fiút. Miért kellett ezt kinyögnie csak úgy a semmiből?!

- A nagy Yoon Tae Won lánya, szóval jobb, ha vigyázol, öregem! – viccelődött Kyu Hyun. Olyan könnyedén ment neki a társalgás, mintha második anyanyelve lett volna ez a kicsavart, üres szavakból álló locsogás.

- Hát ezzel aztán megleptél! – tágra nyílt szemei is erről árulkodtak. – Akkor pedig végképp örülök, hogy találkoztunk!

Még egyszer kezet nyújtott, majd valami társasági életre hivatkozva továbbállt.

- Mi a fene ütött beléd?! – mosolyogtam feszesen Kyu Hyunra, hogy ne vegyenek semmit sem észre az idegességemből.

- Ha egy senki vagy, akkor ezek az emberek nem tisztelnek – jegyezte meg Kyu Hyun egy hasonló mosoly kíséretében. – Csak segítettem neked, hogy egyikük se vegye a bátorságot, hogy lenézzen téged. Inkább köszönd meg!

Mielőtt megszólalhattam volna, egy fiatal lány lépett hozzánk, hogy be szeretne mutatkozni. Ő is a P.S.-nél dolgozott és csupán azért jött, hogy elmondja, mennyire örül, hogy megismerhet és további jó szórakozást kívánt. (Na jó, azért Kyu Hyunt is stírölni szerette volna egy kicsit, aki csak vigyorgott, mint a tejbe tök.)

És ez csak az első volt a sok közül. Úgy terjedt a híre, hogy Yoon Tae Won lánya vagyok, mint a futótűz. Csupán köszöntek, jó szórakozást kívántak és szerették volna, ha emlékszem a nevükre. A legtöbbjüket arcról ismertem, néha még a nevüket is tudtam, de egyre kínosabbnak éreztem a társalgásokat. Ebből persze semmi sem volt észrevehető, csak kezdtem belefáradni. Jó néhányan pislogtak felém, de megragadtam Kyu Hyun karját, majd szembeállítottam magammal. Így pont takart a sok kíváncsi tekintet elől és reméltem, hogy kapok egy szusszanásnyi pihenőt.

- Ezekbe meg mi ütött?! – kérdeztem a fiútól nagyot nyelve.

- Nem egyértelmű? Jó pontokat akarnak szerezni nálad – mondta jegesen a fiú, mire felpillantottam rá. Fekete szemei mintha villámokat szórtak volna.

- De hát miért? – nem értettem. – Nekem semmi közöm a P.S.-hez!

- Halkabban! – pisszegett le és a mutatóujját az ajkaimra nyomta. Villámcsapásként ért az érintése és kimelegedve, pirosan nyeltem egyet. Ez a srác… - Nekik azt nem kell tudniuk, hogy nem vagy jóban az apáddal.

- Oké – nyögtem, amint elvette a kezét a számról. – Szóval az egész csak azért volt, hogy bevágódjanak nálam és magasabbra jussanak a ranglétrán?

- Pontosan – Kyu Hyun egész testében feszült volt, mint aki bármelyik pillanatban kitörhet. Valamiért nagyon zavarta ez az egész szituáció, pedig pont ő volt az, aki előidézte.

- Hát itt vagytok! – lépett hozzánk Se Joo kipirulva (ami nagyon édesen mutatott) és lihegve. – Nemsokára mi jövünk a szőnyegen, gyertek a többiekhez!

Odasétáltunk a Min Soo, Min Jun pároshoz, akik ott nevetgéltek a tömeg közepén. Észre sem vettem közben, de már szép sorjában áramlottak ki az emberek a szőnyegre, ahol újságírók és fotósok hada várta őket.

- Na, élvezed a rivaldafényt, Ha Na? – érdeklődött Min Soo.

- Hát hogyne… - csak egy kis grimaszra futotta és nagyot nyeltem.

- Yong Dal után jövünk – tájékoztatott Se Joo, majd a fülemhez hajolt. – Minden rendben?

Kis aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben, ami különös módon engem pont, hogy megnyugtatott.

- Azt hiszem.

- Nyugodtan karolj belém, mikor kisétálunk – ajánlotta fel a fiú kedvesen.

- Vagy akár belém – szólt közbe vigyorogva Kyu Hyun.

Oké…

Most olyan szinten belepirultam a két várakozó tekintetbe, hogy szinte lángolt az egész fejem. Kell nekik zavarba hozniuk, hogyne, mintha csak sportot űztek volna belőle. Kyu Hyun legalábbis tuti.

- Rendben – leheltem a fejemet magasra emelve.

- Csak mosolyogj, akkor nem lesz baj! – látott el további jó tanácsokkal Se Joo.

- Pózolj nekik egy kicsit – figyelt fel ránk most már Min Jun is. – Ha kérdeznek valamit, akkor csak válaszolj legjobb tudásod szerint.

- Légy természetes és ne pánikolj be! – ez a Kyu Hyun, remek ötlet…

- Mi jövünk! – tartotta a kezét Se Joo, hogy belekaroljak. Másik oldalamon Kyu Hyun szintén ezt a mozdulatot tette. Egyikről a másikra néztem, végül eszembe jutottak Nagyi szavai. Utánam a vízözön! – a mai nap jelmondata.

Belekaroltam mindkét fiúba és úgy indultunk meg a szőnyeg felé. Mikor az ajtóhoz értünk, kissé megtorpantam, de végül egy mély levegőt véve, egy szolid mosolyt varázsoltam az arcomra, és megindultam a két fiúval az oldalamon.

Mikor nyílt az ajtó, hirtelen megcsapott a sok kiabálás, az erős fény, de a mosolyom rendületlenül pihent az arcomon. Együtt sétáltunk a többiekkel a szőnyeg közepére és éppen félúton megálltunk. Majd az aranyszínű oszlopokkal kifeszített kötél felé fordultunk, ahonnan a sok vaku villogott a szemünkbe. Az emberek kicsit nyomakodtak, tolakodtak, hogy a legjobb képet készíthessék, vagy éppen az előtérbe kerüljenek, hogy feltehessék a kérdéseiket a sztároknak.

Úgy tettem, ahogy a fiúk mondták, több irányba fordulva is mosolyogtam és úgy néztem az összegyűlt tömegre, de különösebben senkit sem figyeltem meg. Próbáltam csinos, de közben visszafogott maradni.

Ezután szétváltunk és egymástól távolabb állva pózoltunk. Néha a pillantásom a többiek felé vándorolt. Min Soo vigyorgott és pózolt, Min Jun a tőle megszokott módon, ridegen nézett a kamerákba. Kyu Hyun mintha éppen el akarta volna csábítani a vele szemben álló nőt, vagy éppen férfit, neki mindegy volt, hogy ki esik áldozatul a szexi mosolyának. Se Joo pedig vidáman, de mégis félénken mosolygott.

Engem szerencsére annyira nem fényképezgettek, a többiek fontosabbak voltak, főleg Se Joo, mivel hát ő volt a főszereplője a filmnek. Majdnem elfelejtkeztem magamról egy percre és kis híján elmosolyodtam, ahogy a fiúkat figyeltem, de sikerült megállnom. Nem lehetek most meggondolatlan, csak nyugalom!

Ezután mindannyian közelebb léptek az újságírókhoz, hogy válaszoljanak néhány kérdésre. Nem tehettem mást, nem szökhettem el a figyelő tekintetek elől, így én is közelebb léptem. Mindent bele!

- Ön Yoon Ha Na, igaz? – kiáltott egy szemüveges férfi, akinek a halántékán már izzadtság csorgott.

- Igen, én vagyok – mosolyogtam rá kedvesen és erre már a közelben lévők is felfigyeltek.

- Hogy-hogy eljött egy ilyen eseményre?

- Már régóta jó barátságban vagyok a STAND UP tagjaival és úgy éreztem, kötelességem megjelenni, mikor az egyik barátom ilyen fontos pillanatot él meg.

- Miért nem szerepelt eddig a nyilvánosság előtt? – kérdezett egy fiatal nő a férfi helyett ezúttal. Egy pillanatra megakadtam, de sikerült kivágnom magam.

- Úgy éreztem, még nincs itt az ideje, hogy ilyesfajta lépéseket megtegyek.

- Tervezi a debütálást a P.S. Entertainmentnél? – egy harmadik ember kérdezett ezúttal.

- Egyelőre ez még nem került szóba, de amint biztosat tudok mondani, Ön lesz az első, akit értesíteni fogok – egészen kezdtem belejönni, még egy felszabadultabb mosolyt is megengedtem magamnak.

- Szeretne az édesanyja nyomdokaiba lépni? – valaki hátrébb tette fel ezt a kérdést, mire egy kicsit megijedtem. Erre már nem ment olyan könnyedén a válaszadás.

- Úgy érzi, hogy van olyan jó, mint Kim Doo Rim?

- Van valami Shin Kyu Hyun és Ön között?

- A Művészeti Akadémián lévő előadáson az édesanyjára gondolt, mikor énekelt?

- Van bármilyen kapcsolata a STAND UP-os Kyu Hyunnal?

Egyre csak záporoztak a kérdések, nem tudtam felelni egyikre sem, még ha hagytak volna időt rá, akkor sem. Hirtelen nem tudtam volna előállni egyetlen értelmes magyarázattal, válasszal sem. Csak nagyokat pislogva és egyre jobban kapkodva a levegőt álltam előttük némán. A hangjuk egyre inkább elhalkult, csak a mozgó szájukat láttam, de több nem jutott el hozzám. A vakuk szinte égették már a szemem és kezdtem kétségbe esni.

Egy meleg kéz rántott vissza a való világba. Rögtön minden éles lett és hangos.

- Köszönjük szépen, de ideje távoznunk! – hangja kedves volt és kellemes, senki sem sejtette, hogy valójában feszült és ideges, amit csak feszes karja árult el, amivel átkarolta a derekam és elindított a belső tér felé.

Se Joo próbálta menteni a menthetőt és talán egész jól működött is. Ha nem számítjuk bele, hogy több tucat újságíró szeme láttára „ölelgetett” (mert hát képesek bolhából is elefántot csinálni). Fellélegeztünk mindannyian, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó és végre kikerültünk a keselyűk látómezejéből.

- Minden rendben? – nézett rám Se Joo és a többiek is kérdőn.

- Mi történt?

- Ha nem a hülye fejek vágásával lettél volna elfoglalva, akkor tudnád te is Min Soo – jegyezte meg fellengzősen Min Jun.

- Hé!

- Elég! – szólt rájuk Se Joo és most először láttam rajta azt, amióta újra találkoztunk, hogy tényleg ő a leadere a bandának, mivel rögtön elhallgatott mindenki.

- Semmi gond! – legyintettem kissé erőltetett nevetés közepette.

- Ha Na! – Se Joo a kezét az arcomra helyezte, mindenki előtt. Mindenki tekintete egyből a kezére ugrott, amitől egyből elhalt a nevetésem.

- Köszönöm! – mondtam a fiúnak komolyan, ugyanis ha nem lép rögtön akcióba, nem tudom, mihez kezdtem volna. Valószínűleg az lett volna másnap a főcím az újságokon, hogy a P.S. Enterainment igazgatójának lánya lelki sebektől szenved, Még mindig nem heverte ki édesanyja halálát, A trauma nyomai. Vagy egyéb hasonlóan hangzatos címek kerültek volna napvilágra, amik hatására tényleg örökre elbujdokolhattam volna a világ elől. Bár így sem volt teljesen biztos, hogy megúszom ezt bármiféle következmény és negatív kritika nélkül, de azért még volt rá remény.

- Inkább menjünk be! Nagyiék már biztos várnak – javasoltam, amivel mindenki egyetértett, bár Se Joo kétkedve nézett rám továbbra is. Elvettem a kezét az arcomról, amit kissé sajnáltam, de nem tehettem mást. Nem kockáztathattunk. Itt nem.

A teremben valahol középtájt megláttuk Nagyiékat, ahova gyorsan le is huppantunk. Már majdnem minden szék foglalt volt és már csak negyed óra maradt a kezdésig. Nagyiéknál egy nagy adag pattogatott kukorica volt és két pohár üdítő.

- Nekem is kell kukorica! – pattant fel szinte megszállott módjára Min Soo.

- Nekem is hozz egy pohár kólát, légyszi! – szólalt meg Kyu Hyun, ebből pedig az lett, hogy mindenkinek kellett üdítő, így csatlakoztam hozzá, hogy segítsek neki a kiszolgálásban.

- Maradj itt Min Soo, majd én segítek Ha Nanak! – ültette le Kyu Hyun a fiút, aki meglepődve ugyan, de szót fogadott. Nem tudtam hova tenni Kyu Hyun hirtelen segítőkészségét, de nem tettem szóvá. Mikor becsukódott mögöttünk a terem ajtaja, akkor megragadta a karom.

- Sajnálom – még a szemembe sem nézett, csak a büfé felé bámult.

- Mit?

- Hogy nem tudtam segíteni – megfeszült az állkapcsa és összeszűkültek a szemei. – De csak rosszabb lett volna, ha a sok kérdés után pont én leszek az, aki kisegít.

Olyan, de olyan édes volt! El sem tudtam képzelni, hogy Kyu Hyunra ezt fogom egyszer mondani, de most nem tudtam jobb szót rá. Akaratlanul is egy gyengéd mosolyt vetettem rá és vele szembe álltam, pont úgy, ahogy korábban ő tette. Így takartam az eladó szemei elől, ahogy megfogom a kezét és megszorítom. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám hirtelen az érintésem hatására.

- Semmi baj. Egyáltalán nem haragszom rád – halkan mondtam és hallottam a saját hangomon, hogy mennyire ellágyultam az előbbi mondatai után. – Legközelebb viszont elvárom, hogy te legyél a herceg fehér lovon!

Viccelődtem, mire Kyu Hyun ismét azt a csibészes mosolyt villantotta rám, amitől kihagyott egy ütemet a szívem.

- A herceg-dolog nem az én világom – rázta a fejét, majd az ajkába harapva tűnődött. Szexi volt a srác, ehhez kétség sem fért. - Jobb szeretem a rosszfiú szerepét.

- Az amúgy is jól áll… - leheltem gondolkozás nélkül, mire ezúttal én haraptam az ajkamba egészen más miatt. Idióta, hülye!

- Köszi! – kuncogott a fiú. – Gyere, vegyük meg annak a nyominak kukoricáját!

- Szegény Min Soo! - akármennyire is akartam, nem tudtam elfojtani a mosolyomat.

Megvettük a kért kaját és üdítőt, majd visszasiettünk a terembe. Éppen időben, mert miután leültünk a helyünkre, el is sötétítettek mindent.

Ezután megkezdődött a kicsit több mint másfél órás film, amit Nagyi és Se Joo között ülve töltöttem el. Elsőnek kis nehézséget okozott a koncentrálás, tudván, hogy Se Joo ott ül mellettem, de aztán a film szerencsére elvonta a figyelmem. Habár ott is Se Joot bámulhattam.

Egy romantikus vígjáték volt, ahol Se Joo egy magányos írót játszott, akinek az életébe belepottyant egy fiatal, minden lében kanál kisasszony. Természetesen először ki nem állhatta a lányt, aztán szép lassan kezdte megkedvelni, végül beleszeretett. Nem maradhattak el a komplikációk sem, a féltékeny exbarátnő, az ihlethiány a könyvhöz, a kiadással kapcsolatos problémák, no meg az ármánykodások a plágiummal kapcsolatban. De hát egy jó romantikus vígjátékhoz méltóan, minden probléma megoldódott, minden szálat elvarrtak.

Persze, mikor Se Joo csókolózott azzal a fruskával… hát enyhén szólva nem tetszett a dolog és csücsörítve figyeltem a jelenetet. De mikor szerelmesen nézett a kamerába, azt nagyon is magamra vettem és majdnem lefolytam a székről.

Mikor megjelentek a vásznon a betűk, felállva tapsoltak a nézők, aminek nagyon örültem. Nem csak az én tetszésemet nyerte el a film. Miközben sétáltunk kifelé, egész végig a filmről beszélgettek a körülöttünk lévők és mi magunk is. Felidéztük a kedvenc jeleneteinket és jót röhögtünk.

A ruhatárnál kivettük a kabátokat, majd megindultunk a tömeggel együtt a kijárat felé. A limuzin ott állt az egyik parkolóhelyen.

- Fiam, gyere egy kicsit! – intette magához Nagypapa Se Joot. Mi csak távolról figyeltük, ahogy Nagypapa és Nagyi mondanak valamit a fiúnak, amitől Se Joo ezer wattos mosolyt vetett rájuk és a nyakukba ugrott. Aztán mintha valamit elkezdett volna magyarázni, kicsit értetlenkedve.

- Mindjárt jövök! – kiáltott nekünk hátra, ezzel pedig eltűntek mindhárman a szemünk elől. Mégis hova mehettek?

- Jó volt ez a film! – nyújtózkodott Min Soo, én pedig rosszul lettem attól, ahogy megláttam, hogy még mindig az öltönye van csak rajta, mikor már kint álltunk a hidegben. – Se Joot még egy jó ideig szívatni kell azzal a vizes jelenettel…

Elmosolyodtam az emlékére. Volt egy olyan rész a filmben, ahol Se Joo éppen a fürdőkádban ül a főszereplő lány meg beront, de nem is zavartatta magát, hogy a fiú ott van mondhatni meztelenül. Csak beszélt hozzá nonstop, aztán megcsúszott valamiben, azt hiszem, egy kis habon, majd belezuhant a kádba a fiú mellé. Olyan piros fejet csináltak ott Se Joonak, hogy még mindig nevetnem kellett, ha eszembe jutott.

- Az biztos! – értett egyet Min Jun. – Ha Na, nincs kedved eljátszani vele?

Tudtam, hogy csak viccnek szánta a fiú, de akkor is olyan vörös lettem már csak az ötlet hallatán, hogy megszólalni sem tudtam. Én meg Se Joo egy kádban… ruhák nélkül…

- Csak én vagyok úgy, hogy egyáltalán nincs még kedvem hazamenni? – nézett ránk húzva a száját Min Soo.

- Én is szívesen folytatnám valahol a bulit – gondolkozott Min Jun.

- Akkor mit szóltok a Hell’s Gate[1]-hez? – érdeklődött Kyu Hyun vidáman.

- Be tudsz juttatni minket? – villanyozódott fel Min Soo rögtön.

- Persze, VIP tag vagyok ott.

- Akkor ezt meg is beszéltük! – bokszoltak a levegőbe a fiúk.

- Ti most komolyan egy klubba akartok menni? – ráztam a fejem teljesen ledöbbenve. Egy klubba, ahol bárki megláthatja őket, ahogy isznak és lerészegednek, majd pedig csajok ezrei másznának rájuk. Remek ötlet, mondhatom…

- Ez nem olyan klub – javított ki Min Jun is szinte boldogan. – Kyu Hyunnak köszönhetően van belépőnk egy elit helyre, ahova csak meghívott vendégek léphetnek be.

- Pontosabb lenne, ha azt mondanád, hogy hírességek és pénzes családok gyerekei járnak oda szórakozni, mert garantálják, hogy ami ott történik, az ott is marad – világosított fel Kyu Hyun. – Elengedheted magad anélkül, hogy attól kéne félned, másnap a te arcod virít majd az újságok címlapján. A vendégek meg vannak válogatva, akárki nem teheti be oda a lábát.

- Hova? – lépett mellém Se Joo a semmiből, mire felsikkantottam.

- Nyugi, csak én vagyok! – mosolygott a reakciómon.

- Hell’s Gate – válaszolt készségesen Min Soo. – Ünnepeljük meg a filmedet, Se Joo!

Nem habozott túlzottan az ünnepelt. – Akkor gyerünk!

Ezzel beültünk a limuzinba (egész estére ki volt bérelve a cég által) és Kyu Hyun megmondta a címet, ahova mentünk.

- Hova tűntek Nagyiék? – kérdeztem Se Joot hirtelen, mikor feltűnt, hogy a nagyszülei nélkül tért vissza.

- Azt mondták, hogy elmennek taxival a szállodába, így hívtam nekik egyet.

- Srácok, igyunk egyet! – nyújtott Kyu Hyun felénk egy-egy pohár pezsgőt. Úgy látszik, ez járt a limuzinhoz, mint alapszolgáltatás.

- Se Joora és a nagyszerű filmre! – koccintottunk Min Jun szavai után. Egész végig röhögtünk és megittuk a teljes üveg pezsgőt. Min Soonak korlátoztuk az adagját, nehogy ideje korán kiüsse magát. Habár talán most jobban fogja bírni, legalábbis ebben reménykedtem. Ébren maradhatna ezúttal, nem úgy, mint pár hete a karaoke bárban.

Aztán csak azt vettem észre, hogy már egy magas épület előtt állunk a srácokkal és Kyu Hyun beszél a két nagydarab pacákkal az ajtó előtt. Végül intett, hogy bemehetünk.

Mikor beléptem a szélesre tárt ajtón, még nem is sejtettem, hogy milyen egy éjszakám lesz. Nem sejtettem, hogy milyen pokoli éjszaka lesz ez, de mégis hátborzongatóan forró és édes…

---

[1] Pokol kapuja nevű szórakozóhely

36. Fejezet

Akár egy randi

Gyomorgörccsel ébredtem másnap reggel, méghozzá kora reggel. Beletemettem az arcom a párnába és próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívem. De akárhogy akartam, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy teljes délutánt fogok Se Jooval tölteni! Éljen!

Ki is pattantam az ágyból annak ellenére, hogy még csak fél nyolc volt és felvettem egy melegítőt. A fürdőszobában elintéztem a szokásos reggeli teendőimet és csak úgy túltengett bennem az energia. Végül arra jutottam, hogy nem szakítom meg az elmúlt két heti programomat és ma is edzéssel és tánccal fogom kezdeni napot. Na, meg így azt is elkerültem, hogy egész végig vigyorogva és idegesen üldögéljek a koleszben.

Fél egykor izzadtan és kissé feloldódva sétáltam fel a harmadik emeletre, lezuhanyoztam, hajat mostam. Törölközőbe csavarva sétáltam vissza a szobámba, mikor eszembe jutott, hogy beszélnem kellene Nam Joonnal. Tárcsáztam a számát, miközben a szekrényemben kezdtem kutatni.

- Szia! Gyorsan mondd, nemsokára kezdődik az órám – hadarta a vonal túl végén.

- Szia! – tartottam a köszönés után egy jó hosszú szünetet.

- Ha Na! – szólt rám, bár hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Bocsi! – kuncogtam. – Ha ma este kicsit később megyek dolgozni, nagy baj?

- Miért?

- Ne kíváncsiskodj! – turkáltam tovább egy farmerért. – Ez az!

- Jól van, elbírok egy ideig a vendégekkel egyedül is, de azért ne sokat késs! – figyelmeztetett a fiú. – Tudod, hogy a péntek a legforgalmasabb.

- Persze-persze, főnök úr! – szarkasztikus hangomon felnevetett Nam Joon is.

- Talán randid lesz? – még mindig nem adta fel a próbálkozást, hogy megtudja, mire készülök. Habár egy pillanatra belém fagyott a szó.

- Törődj a magad dolgával! – zárkóztam el a válasz elől és a forró arcomat tapogattam a hideg kezemmel, ami igencsak jólesett. – Inkább azt mondd meg, hogy vannak a bordáid!

- Egész jól már - úgy hangzott mintha nyújtózkodna. – Bár azért még néha belenyilall… Áh!

- Csak óvatosan! – intettem le.

- Nam Joon, kivel beszélsz?

- Talán a barátnőd az?

- Gyere már ide!

Pár fiú röhögött Nam Joon mellett és tisztán hallottam, mit mondanak.

- Fogjátok be! – kiáltott dühösen Nam Joon, mire el kellett tartanom a telefont a fülemtől olyan hangos volt.

- Mondd, hogy igen! – mosolyogtam bele a telefonba.

- Tessék? – hökkent meg a fiú.

- Mondd, hogy a barátnőd vagyok, csak hogy elhallgattasd őket – biztattam. Mindig is utáltam a középiskolában, ha valakit cikiztek, vagy bántottak. Talán azért, mert én magam is pontosan ismertem ezt az érzést.

- Igen, a barátnőm! Most már elégedettek vagytok?! – hordta le a srácokat, én pedig nagyon is elégedetten hallgattam a döbbent csendet.

- Szép volt! – dicsértem meg és mindketten elnevettük magunkat.

- Köszi – mondta és valahogy az az érzésem volt, hogy sétál. Biztos ott hagyta azt a pár bunkót. – Szóval a barátnőm vagy?

Nem bírtam megállni és elröhögtem magam. Vicces volt a hangjában az a mély búgás, ami akár még szexi is lehetett volna, ha érdekelt volna a fiú.

- Keress valami lányt az osztályodban! – mondtam két kuncogás közepette.

- Miért? Csak pár év van közöttünk, ha jól tudom kettő, esetleg három – duzzogott. – Az nem sok!

- Ugyan, Nam Joon! – kezdtem zavarba jönni, le is ültem az ágyamra.

- Bár ha a bátyám tetszik… - motyogta az orra alatt. – Vagy inkább Kyu Hyun? Egész közeli barátoknak tűntetek legutóbb.

- Majd este találkozunk! Szia! – tettem le a telefont azon nyomban.

Hogy gondolja ezt?! AJh!

Még Nam Gil nem is zavart volna, mert hát kedveltem a fiút, kedves volt, segítőkész, melegszívű és az egyik barátom. De nem érdekelt olyan téren, vagyis már nem. Először mikor találkoztunk, vonzónak találtam, de a későbbiekben valaki más kezdett el jobban érdekelni.

Az pedig nem más, mint Kyu Hyun volt…

Leraktam a telefont az asztalra és tovább kotorásztam a szekrényemben. Legutóbb, mikor Se Joo nagyszüleihez mentünk, akkor kicsit elegánsabb akartam lenni, de most valami egyszerűre és nagyszerűre lett volna szükségem. A fekete farmer már adott volt, de a felsőt még nem tudtam kitalálni mi legyen. Végül egy V kivágású (csak a mellkasom egy része látszódott ki, nem a köldökömig ért a kivágás) halvány rózsaszínű, hosszú ujjú lett a szerencsés kiválasztott. Megszárítottam a hajam, kifésültem, majd felvettem egy sportcipőt is. Összepakoltam egy retikülbe pár fontos holmit: telefon, pénztárca, zsepik, egy tükör (nem vagyok hiú, de hátha szükségem lesz rá). Felkaptam a kabátom, sálam, sapkám, aztán lesiettem a földszintre.

Két óra lesz öt perc múlva.

Felöltöztem és kimentem az utcára, oda, ahol múltkor találkoztunk Se Jooval. Meg is láttam a kocsiját, egyből fülig ért a szám. Kapkodva beszálltam mellé.

- Szia! – köszöntem vidáman.

- Szia! – mosolygott ő is rám, de leesett az állam, ahogy ránéztem.

- Jézusom!

- Tudom, tudom, nem a legjobb, de ennél jobb ötletem nem volt, hogy ne keltsünk feltűnést - legyintett és inkább kerülte is a tekintetem.

- Nem rossz! – védekeztem egyből. – Csak olyan régen láttalak már így.

A nosztalgia, az emlékek, amik elleptek, mind-mind mosolyt csaltak az arcomra.

Se Joo szemüveges volt.

Ez egy olyan titok volt, amit nem sokan tudtak róla, leginkább csak a bandatagok és én, na meg a menedzser. Ezt nagyon jól sikerült eltitkolni a rajongók elől az évek során. Nem volt kimondottan rossz a szeme, mármint nem szódásüveget kellett hordania, de azért állandóan viselnie kellett. Mikor pedig nyilvánosan jelent meg, akkor kontaktlencsére cserélte a szemüveget. Bár én kifejezetten odavoltam azért, ha Se Joot szemüvegben láthattam. Ezúttal egy fekete, vastag keretes szemüveget viselt, ami nagyon jól állt neki. Olyan volt akár egy okos és szexi modell.

Hümmögött pár sort, mint aki megbántva érzi magát és már éppen szó nélkül be akarta indítani a kocsit, mikor megragadtam a kezét.

- Hé! – kerestem a tekintetét, mikor végre nagy nehezen rám nézett. Bátorítóan rá mosolyogtam. – Meglepődtem, de egyáltalán nem rossz értelemben. Nagyon jól áll, mindig is szerettem, mikor szemüveg volt rajtad.

Zavarba jöttem attól, amit mondtam, mert nem voltam hozzászokva, hogy én mondjak valami kedveset és biztatót. Főleg egy olyan srácnak, akiért oda volt a fél ország. Ha pedig megtudnák, hogy éppen egy randiszerűségre megyek vele (kivételesen álomvilágba ringattam magam, legyen ez egy randi!), akkor egy betontömbhöz kötöznének és belehajítanának a folyóba.

- Olyan nyominak érzem magam vele – húzta le az orra hegyére a szemüveget fintorogva, mire akaratlanul is felkuncogtam.

- Rakd csak vissza! Így is nagyon helyes vagy – toltam vissza a helyére.

- Tényleg? – emelte rám a szemeit Se Joo. Lehet, hogy képzelődtem, de volt a kérdésében valami kihívás, mire kihagyott egy ütemet a szívem.

- Nem indulunk? – köhécseltem és előre fordultam az anyós ülésben. Idegesen fészkelődtem, mikor megkordult a gyomrom. – Nem eszünk először valamit? Nem ebédeltem semmit sem ma.

- Jól van – egyezett bele Se Joo. – Mit szeretnél?

- JJamppong? – vetettem fel, mivel Se Joo szerette a tenger gyümölcseit és én sem vetettem meg az ötletet.

- Rendben, tudok egy kis étkezdét a közelben, ahol nagyon finomat csinálnak – adott gyújtást a motorra és elindultunk. – Nekem sem volt időm túlzottan ma a kajálásra.

- Mit csináltatok a srácokkal? – érdeklődtem, miközben Se Joo a városban furikázott.

- Újabb show műsorban szerepeltünk, annak volt a forgatása, akárcsak holnap délelőtt – mesélte. – Elég fárasztó volt, utálom, hogy a fele szövegem előre meg van írva.

- Mondjam, hogy ez az ára annak, hogy idol vagy? – kérdeztem a szempilláimat rebegtetve.

- Szállj le a magas lóról! – nevetett rám a fiú és megbökte az oldalamat. – Rád is ez vár, ha aláírod azt a szerződést!

- És te tényleg azt akarod, hogy aláírjam?! – piszkáltam a vállát. – Kíváncsi lennék, hogy milyen lenne, ha nem akarnád, hogy elfogadjam az ajánlatot.

- Igen – fogta meg a kezem hirtelen, mikor megálltunk a piros lámpánál, majd rám emelte a tekintetét. De én csak addig jutottam, hogy az összekulcsolódó kezünket néztem. – Azt szeretném, ha teljesülne, amire vágysz.

- Amire vágyok? – döbbenten néztem végre rá. Mégis miről beszélt? Mióta elmeséltem a WoW szerződését, most volt az első alkalom, hogy újra szóba került közöttünk. Valahogy feledésbe merült a téma azóta. Én sem akartam róla beszélni, mert nem tudtam, mit akarok és csak fejfájást okozott az egész. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy ráérek, bármikor aláírhatom, megvár az asztalom fiókjában.

- Mikor kicsik voltunk mindig az volt az álmod, hogy énekelhess. Ez megváltozott azóta? - kérdezte barna szemeivel vizslatva.

- Miután anya meghalt, ezt elképzelhetetlennek gondoltam – mondtam halkan, de mégis folytattam. – De az előadás óta azt hiszem, hogy ez megváltozott. Már nem tartom annyira lehetetlennek.

- Én örülnék neki – mosolygott rám lágyan Se Joo.

- Miért? – hőköltem hátra meglepetésemben.

- Azon kívül, hogy fontos vagy nekem és azt akarom, hogy boldog légy? – költői kérdésétől leesett az állam. Fontos vagyok neki? Tényleg jól hallottam volna az előbb?! Hűtsd le magad, Ha Na! Ez lehetett akár teljesen baráti szeretet, semmi sem garantálta, hogy férfi-női kapcsolatból adódó érzelem lenne. Csak nyugi! – Mert egyszer szeretnék egy duettet énekelni veled.

Most már tényleg leesett az állam, nem csak gondolatban.

- Duettet?

- Persze – rendületlenül mosolygott, mintha levakarhatatlan lenne az arcáról, amitől elolvadtam.

- De hisz amióta debütáltál, nem volt női előadóval duetted – jegyeztem meg homlokráncolva. – Egyszer sem! Mikor meg lehetőséged adódott rá, akkor meg visszautasítottad.

- Neked tartottam fent az első helyet – ez a mosoly, jaj, istenem! – Hiszen mégiscsak az elsőszámú rajongómról van szó.

- Se Joo… - leheltem elérzékenyülten, de a hangomba egy éles duda hasított bele.

- Oh! – fordultunk előre mindketten rögtön, már zöld volt a lámpa, így Se Joo beletaposott a gázba. Ezután már csak parkolóhelyet kerestünk, ami nem volt könnyű feladat péntek délután a fővárosban, de nagy nehezen ráakadtunk egyre. Kiszálltunk és Se Joo vezetésével elindultunk az egyik mellékutcán.

Jól a fejébe húzta a sapkáját, a sálját pedig én húztam fel az orráig.

- Így már felismerhetetlen vagy! – vigyorogtam.

- Erre gyere! – indult meg zsebre tett kézzel, én pedig követtem. Végül egy kis tésztaétterem előtt álltunk meg. – Megérkeztünk!

Bementünk és leültünk a sarokba egy kétszemélyes asztalhoz. Levetkőztünk és az étlapot a kezünkbe sem kellett vennünk. Mindketten egy-egy jjamppongot rendeltünk.

- Mikor találtad ezt a helyet? – kérdeztem rá körbepislogva. Kis hely volt, de tiszta és otthonos. Bár nem tolongtak a vendégek. Csak egy idős bácsi üldögélt újságot olvasva az egyik messzebbi asztalnál, ha a három lépés távolabbinak számított egy ekkora helyiségben.

- Mikor még gyakornok voltam, gyakran itt ebédeltem, azóta a ritka alkalmak egyike, ha itt eszek – jegyezte meg és ő is vizslatni kezdte a helyet. – Nem változott semmit szinte, ha csak az a kép nem számít bele.

Egy tájképre mutatott, ami egy virágos mezőt ábrázolt. Nem volt olyan különleges és nem is illett az étteremhez, mégis valahogy az az érzésem támadt, hogy kiegészíti.

- Egy csomó időt együtt töltöttünk, de mégsem meséltél erről egyszer sem – nem voltam túlzottan boldog, hogy ennyi idő után is van olyan dolog, amit nem tudok Se Jooról.

- Nem gondoltam, hogy fontos lenne – pont ekkor hozták ki a kért ételeket. – Köszönjük! Rég találkoztunk Eun Soo.

- Te nem jársz ide mostanság, Se Joo – válaszolta a fiú, aki letette a tányérokat, majd kezet ráztak. Nagy szemekkel meredtem hol az ismeretlen fiúra, hol pedig See Joora. Egyidősek lehettek, fekete, rövid haja és sötét bőrszíne volt. Alacsonyabb volt, testes, de mégis csupa izom. Arca ki volt pirosodva, de barátságos és vidám mosoly terült szét rajta, ahogy meglátta Se Joot.

- Nemrég jöttem haza csak és eléggé el vagyok foglalva – túrt bele a hajába Se Joo, de az egész testtartása és viselkedése más volt a szokásoshoz képest. Pontosan úgy viselkedett Eun Sooval, mint velem. Közvetlen volt és barátságos, nem látszódott rajta semmiféle távolságtartás és idegesség.

- Persze, kifogások mindig vannak! – bokszolta vállba Se Joot, aki felnyögött.

- Hyung! – szólt rá elégedetlenül, de egyáltalán nem tűnt mérgesnek, mintha megszokott lett volna közöttük az ilyesmi. – Ülj már le!

- Vissza kéne mennem a konyhába, az öregem ki fog nyírni, ha lógok – nézett hátra a válla felett Eun Soo bizonytalanul.

- Mert tolonganak itt a vendégek - szólt vissza Se Joo iróniával megfűszerezett hanggal.

- Te! - emelte újabb ütésre a kezét a fiú, de végül mellénk húzott egy széket és csak ekkor esett rám a pillantása úgy igazán. – Hol hagytad a jó modort?!

Förmedt rá Se Joora, mire összerezzentem és rám vetett egy kedves mosolyt.

- Eun Soo vagyok, ha már ez a senkiházi nem mutatott be – nyújtott nekem is kezet.

- Ha Na – hajtottam enyhén fejet és elfogadtam a kezét. Száraz volt és meleg, nem mellesleg pedig hatalmas. -, örülök, hogy megismerhetlek.

- Ha Na? – kérdezett rá összeráncolt szemöldökkel, de csak bólintottam. – Ha Na…

- Ő az a kislány, akiről sokat meséltem régen – segített Eun Soonak, hogy eszébe jusson, honnan olyan ismerős a nevem neki. Szóval akkor mesélt neki rólam? Hihi…

- Kislány?

- Kislány?! – egyszerre kérdeztünk rá a fiúval, habár az én hangomban sokkal több volt a felháborodás. Eun Soo hangosan felnevetett, mikor elengedte a kezem.

- Igaza van, Se Joo. Már nyomokban sem emlékeztet kislányra – csapkodta hátba.

- Akkor kislány voltál, most mit mondhattam volna?

- Akkor is! – húztam fel az orrom sértődötten és inkább egy nagy adaggal bekaptam a forró tésztából.

- Ebből már nem jössz ki jól, haver, akárhogy próbálkozol! – érzett együtt vele a fiú.

- Áh! – ő is nekikezdett az ételnek. – Még mindig ugyanolyan jó, mint régen!

- Még szép! – csapott le az asztalra Eun Soo, majd hozzám fordult. – Nem hittem, hogy valaha is megismerhetlek személyesen is. Se Joo sokat mesélt egy lányról az ügynökségnél, aki folyton a nyakán lóg.

- Szóval a nyakadon lógtam? – haraptam a számba mérgesen és összeszűkült szemmel méregettem.

- Hyung! – nyögött fel Se Joo és látszott rajta, hogy legszívesebben elbujdokolt volna a világ elől, de hogy legalább az én szemem elől, az is biztos.

- De egy idő után nagyon is hálás volt neked, hogy ott vagy neki – erre Eun Soora kaptam a tekintetem. – Igen, utána már az a lány lettél, aki a legjobb barátja volt. Vagy legalábbis testvérként tekintett rád.

- Hyung, elég volt a nosztalgiából! – takarta el az arcát Se Joo a karjával, zavarban volt megint, amin már el kellett mosolyodnom. – Menj vissza inkább a konyhába!

- Jól van, jól van! – adta meg magát a fiú és felállt, de mielőtt elment volna, a fülembe súgott valamit. – Támogasd mindig, mint ahogy eddig is!

Elnyílt szájjal követtem a tekintetemmel Eun Soot egészen addig, míg eltűnt a konyhába vezető ajtónál. Támogassam, ahogy eddig? Mikor támogattam én Se Joot? Mindig csak azt éreztem, hogy egy teher vagyok, amit elvisel és amit egy idő után megszokott. Esetleg lassan tényleg úgy tekintett rám, mint a húgára, de miért éreztem azt, hogy ettől nem vagyok boldog? Ja, hogyne! Mert én szerelmes voltam belé, nem csak a bátyámként néztem rá.

- Mit mondott? – kérdezett rá Se Joo kíváncsian.

- Titok – nyújtottam rá nyelvet és tovább folytattam a késői ebédem elfogyasztását. Közben nem igazán beszélgettünk, mindkettőnk valamin elgondolkozott. Nem tudtam, hogy Se Joo min, de a ráncok a homlokán nem engedtek semmi jóra sem következtetni. És úgy gondoltam, hogy az én arcomon sem ül jobb kifejezés.

Akaratom ellenére megint csak azon járt az agyam, hogy szeretem ezt az idiótát, aki észre sem vesz. Aki négy évig nem is hallatott magáról, eltűnt az életemből és én mégis még mindig szerettem. Ostoba voltam, rettenetesen ostoba. Mélyet sóhajtottam és letettem a pálcikákat és a kanalat az üres tányér mellé.

- Ez finom volt – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Szerintem is – bólintott Se Joo ugyanolyan mosollyal, mint én. - Úgy hiszem, kicsit megtört a lendület.

- Igen – értettem vele egyet, egyikünknek sem volt túl jó kedve. – Nem vagyunk messze a P.S.-től, igaz?

Reméltem, hogy elég nagy témaváltás lesz ez ahhoz, hogy elfelejtsük mindketten azt, amire éppen gondoltunk, akármi is volt ez Se Joo esetében.

- Igen, pár saroknyira csak – kapott egyből a dolgon Se Joo. – Ide jártam ki mindig, mert nem volt túl zsúfolt és egy gyakornok sem járt ide.

- Most hogy mondod, nem sok barátod volt addig, míg a banda meg nem alakult – rémlettek fel bennem az évekkel ezelőtti együtt töltött napok. Nem csak a kemény edzések, gyakorlások, órák foglalkoztatták Se Joot akkoriban. Igaz, hogy az is nagyon megviselte, de sokkal rosszabb volt, hogy nem talált senkit, akivel jól kijött volna. A legtöbb srác idol akart lenni, aki táncol és énekel, míg ő egy együttesben szeretett volna játszani. Ezzel pedig kilógott közülük.

- Igaza volt Eun Soonak – nézett rám komolyan a fiú.

- Hogy egy kislány vagyok, aki csak a nyakadon lógott? – szűrtem a fogaim között.

- Nem! – nevette el magát, mire én is kicsit felengedtem. – Hanem hogy a legjobb barátom voltál, míg meg nem ismertem a srácokat. Nélküled lehet, hogy feladtam volna.

Elámulva néztem rá. Soha nem mondott nekem ilyet, soha nem mondta, hogy hálás nekem, hogy mellette voltam. Azt hittem, hogy természetesnek vette, mintha csak a családja része lettem volna. Ezek szerint mégiscsak jelentettem neki valamit.

- Szóval köszönöm! – kikerülve a poharakat megfogta az asztalon heverő kezem, mire megdermedtem. Lágyan elmosolyodott, olyan lágyan és gyengédséggel, hogy hirtelen minden kiment a fejemből. Csak ez a mosoly éltetett, csak ez és a meleg keze, ami az enyémet fogta. Észre sem vettem és egy félénk mosolyra húzódott a szám. Zavaromban lesütöttem a szemem és éreztem, hogy pír szökik az arcomra. – Köszönöm!

- Ez természetes! – feleltem halkan. – Az elsőszámú rajongód vagyok…

- Nem megyünk? – szorította meg a kezem, hogy a szemébe nézzek, amire nem kellett sokat várnia.

- Rendben! – jelenleg valószínűleg nem tudott volna olyat kérni, amibe nem egyeztem volna bele. Így hát kifizettük az ételt, elköszöntünk Eun Sootól, felöltöztünk és elindultunk. Ezúttal nem kocsival mentünk tovább, hanem gyalog sétáltunk el az üzletekig, amire Se Joo gondolt, hogy megnézhetnénk. Egymás mellett sétáltunk a hideg időben, beszélgettünk a múltról és valahogy nem volt egy csepp szomorúság sem a szavainkban, pedig nem csak nevetésből és kacagásból állt ez a múlt. A vállunk néha-néha összekoccant, mire a szívem ilyenkor hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, de ennek ellenére mégis volt valami megnyugtató benne. A tudat, hogy itt van velem, megnyugtatott. Olyan húsz perc séta után végre bementünk az első üzletbe, amire Se Joo gondolt, aminek már igen örültem, mert kezdett fázni az orrom és a lábujjaim is a cipőmben.

- Áh, végre! – rázott ki a hideg, ahogy a meleg üzlethelyiségbe léptünk. – Jó napot!

- Jó napot! – köszönt Se Joo is, a pénztáros pedig abbahagyta a beszélgetést a másik hölggyel, aki valószínűleg az eladó lehetett. Mindketten üdvözöltek, és az eladó meg is indult felénk egyből.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – ajánlotta fel kedvesen a segítségét.

- Először körbenéznénk, köszönjük – hárította el udvariasan Se Joo, mire a nő visszavonulót fújt. Kicsit kigombolkoztunk és körbesétáltunk, hogy megnézzük a ruhákat.

Sajnos, ahelyett, hogy a ruhákat figyeltem volna, a tekintetem valahogy mindig Se Joon állapodott meg, ahogy a ruhákat nézegeti komoly arckifejezéssel. Néha fintorogva tett vissza egy-egy darabot, amin elmosolyodtam. Ha Na, ideje hogy azzal foglalkozz, amiért ide jöttetek!

Megráztam a fejem és most már a ruháké volt a teljes figyelmem.

- Legalább azt mondd meg, milyen típusra gondoltál! Valami elképzelés? – hallottam meg a hangját, pontosan mögöttem állt, éreztem a fülemen a leheletét. Elpirulva bámultam vakon az előttem lógó ruhákat. Elnyúlt mellettem, hogy levegyen egyet az állványról, de közben még közelebb került hozzám, mire elakadt a lélegzetem is. – Erről mit gondolsz?

Kivettem a kezéből és megszemléltem. Egy rövid, rózsaszín, feszülős darab volt. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy nem az én stílusom. Oldalra pillantottam, mert látni akartam Se Joo arcát. Sokkal közelebb volt, mint amire számítottam, de sikerült kinyögnöm azt, amit akartam. – Neked ez tetszik?

- Nem rossz – döntötte oldalra a fejét a fiú. Olyan édes volt, mikor elgondolkozott! Visszaraktam az állványra és kicsit arrébb léptem, el Se Joo közeléből, mert úgy éreztem megfulladok, ha továbbra is az arcomon érzem minden egyes lélegzetvételét.

- Hosszú ruhát szeretnék, ami földig ér. Egyszerűt, de mégis olyat, amitől eláll a lélegzeted, ha meglátod – mondtam, miközben nézelődtem tovább, a fiú pedig követett. – Első pillantásra bele kell szeretnem, hogy tudjam, az az igazi.

- Te most biztos, hogy ruháról beszélsz? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorogva Se Joo. – Mert kezdek belezavarodni.

- Igen! – vörösödtem el és tovább kutakodtam. Végül találtunk öt ruhát, amit felpróbálhattam. Az eladó kedves volt és segített a ruha fel- és levételénél az öltözőben. Addig Se Joo leült egy fotelbe, amit direkt a várakozó barátoknak és családtagoknak helyeztek oda. Mikor kiléptem az öltözőből, akkor Se Joo reakcióját figyeltem meg először, nem magát a ruhát, ahogy állt rajtam. Mindig lehetett látni, hogy mi is a véleménye, még ha nem is teljesen ugyanazt mondta, mint amit gondolt. Mindegyikre azt mondta általánosságban, hogy tetszik neki és szép, néha mondott egy-két rossz dolgot is, de egyikkel sem volt komoly baja.

Mikor felpróbáltam az összeset, azt beszéltük meg, hogy majd visszajövünk ide, ha nem találnánk megfelelőt máshol. Ezen az üzleten kívül még kettőt akartunk megnézni, aztán az volt a terv, hogy egyedül visszamegyek abba a boltba, ahol a tökéletes ruhát megtaláltam. Így elkerülhettük, hogy meglássa a végső választást és neki is meglepetés legyen. Körülményes volt és bonyolult, de Se Joo vetette fel az ötletet, így nem ellenkeztem. Kisétáltunk az üzletből és talán öt percre lehetett a következő. Ott is felpróbáltam körülbelül ugyanennyi ruhát, de nehezebb volt már választanom, de meglett az összes közül a favorit, akárcsak az első üzletben.

Mire a harmadik üzletbe értünk, addigra már besötétedett és itt már többen is voltak a helyiségben. Pár fiatalabb lány és az édesanyjuk. Összenéztünk Se Jooval, eddig ugyanis megúsztuk, hogy bárhol is felismerjék, úgy látszott, a szemüveg elég hatásos volt. De közrejátszott a szerencse is, hogy nem voltak rajtunk kívül más vásárlók. De a szerencsénk kezdett elfogyni. Se Joo jól az arcába is húzta rögtön a sálját, hogy minél kisebb eséllyel ismerjék fel.

Idegesen sétáltunk körbe, hogy szétnézzünk.

Ekkor láttam meg. Azt a ruhát, amiről korábban beszéltem. Azt, amibe bele is szerettem első pillantásra. Le is kaptam azonnal az állványról, még válogattam mellé párat, hogy ne legyen feltűnő, hogy csak azt az egyet viszem be a próbafülkébe.

Megkerestem Se Joot és intettem neki, hogy megvagyok. Besétáltam az egyik próbafülkébe, míg ő kint elterpeszkedett idegesen. Az utolsó fülkét foglaltam el, ami kicsit kiesett mindenki látómezejéből, mert zártabb helyen volt. Így talán Se Joo is képes volt fellélegezni, főleg hogy már annyira melege volt.

Végül kaptam egy eladót, aki segített a ruhákat átvenni, bár rohangálnia kellett egy másik lányhoz is, így egyáltalán nem ment olyan gyorsan a dolog, mint ahogy reméltem. Éppen az utolsó ruhát próbáltam fel.

- Yoon? – kérdeztem hangosabban, hogy hallja Se Joo is. Megegyeztünk, hogy így szólítom, hogy ne keltsünk feltűnést. – Merre van az eladó?

Ez az utolsó ruha olyan volt, hogy a hátán meg kellett kötni, így nem tudtam egyedül levenni és kellett volna a nő segítsége, hogy megszabaduljak tőle.

Ekkor valaki feltépte a függönyt és berontott a fülkébe. Már éppen felháborodva akartam felkiáltani, mikor a forró keze a számra tapadt. Se Joo zavart szemekkel meredt rám, de mikor látta, hogy nem fogok kiabálni, elengedett és lehuppant a székre.

- Mit csinálsz te itt? – suttogtam és sajnos emiatt nem jött át, hogy mennyire le voltam döbbenve.

- Az egyik lány már sugdolózott a másikkal és egyfolytában felém pillantottak – magyarázta idegesen. – Ha csak úgy felállok és kisétálok, annál gyanúsabb lettem volna.

- És az volt a megoldásod, hogy berontasz az öltözőbe?! – suttogtam dühösen.

- Nem vették észre, nyugi! – temette az arcát a kezébe.

Pár mély sóhajtás után megnyugodtam és rájöttem, hogy nincs idő szidni Se Joot, hogy milyen hülyeséget csinált, mert eszébe juthatott volna ennél okosabb ötlet is. Meg kellett oldani ezt a szituációt és az volt a hatalmas nagy problémám, hogy fogalmam sem volt, hogyan.

Nem hibáztattam a fiút, ha rajtakapnák egy lánnyal vásárolgatva, péntek délután Seoul utcáin, akkor az felért volna egy katasztrófával. Végignéztem a fiún, tiszta piros volt az arca és még mindig láttam a tanácstalanságot a szemében. Leguggoltam elé és elmosolyodtam, mire meglepetten pislogott rám.

Levettem a sapkáját és a sálat letekertem a nyakából, miközben egész végig a szemébe néztem. Szegény, itt szenvedett ettől a nagy melegtől és én csak próbálgattam a ruhákat, mintha semmi gond nem lenne. Bűntudatom támadt.

- Legalább ne kapj hőgutát! – söpörtem ki a haját a szeméből és izzadt homlokából. – Megoldjuk!

- Kisasszony? – szólalt meg egy hang a függöny túloldaláról.

- Minden rendben! – kiáltottam fel hangosabban és rémülten. Se Joo is megfeszült a széken, én pedig áldottam az üzlet tulajdonosát, hogy volt annyi esze, hogy földig érő függönyt választott a próbafülkékhez, mert így nem látszott, hogy mi folyik idebent. – Csak gondolkozom, melyiket kellene választanom.

- Szóljon, ha bármiben is segítségre van szüksége! – ajánlotta fel kedvesen, bár most legszívesebben arrébb taszigáltam volna, hogy tűnjön el végre innen.

- Köszönöm! – nem kérhettem a segítségét a ruha levételéhez, mert akkor rájött volna, hogy Se Joo itt van velem a fülkében. – Ez meleg volt. Mit csináljunk?!

- Nem úgy tűnt, hogy egyhamar elmennének a lányok, mert körülbelül az egész üzlet ruhatárát fel akarták próbálni – mérgelődött a fiú tehetetlenül.

- Addig akkor semmiképpen sem maradhatunk, míg eltűnnek, azt akarod mondani, igaz? – törtem a fejem hangosan. - Nem küldhetlek csak úgy ki, mert simán rajtakaphatnak, hogy innen sétáltál ki. Hogy ezt megoldjuk, valakinek figyelnie kellene, hogy mikor nem néz ide senki és akkor kimenned. De ha megint kisétálok ebben a ruhában, miközben előtte együtt szidtuk, hogy milyen pocsék, az fura lenne.

- Csak egy értelmes ötlet jut eszembe – harapott a szájába Se Joo és félve nézett fel rám. Nem értettem ezt a tekintet, nem tudtam hova rakni.

- Mire akarsz kilyukadni? Nem tu… - aztán elakadt a lélegzetem, ahogy rádöbbentem. A pulzusom az egekbe szökött és már az ötlettől is tök vörös volt az arcom. Miért kellett ennek történnie?! Nem lehetett volna egy tök normális napom a fiúval, anélkül, hogy bármi bajba keveredünk? – Oké!

- Micsoda? – hőkölt hátra, ahogy meghallotta, hogy beleegyezem.

- Segíts a ruhával! – megfordultam és alig mertem levegőt venni, ahogy vártam, hogy Se Joo nekikezdjen a műveletnek. Ugyanis az egyetlen megoldás, amit ki tudtunk eszelni, az volt, hogy gyorsan átöltözöm, és akkor kintről szólhatok neki, hogy kijöhet, mikor eljön a megfelelő idő.

- Biztos vagy benne? – bizonytalan volt a hangja, hátrapillantottam a vállam felett. Tudtam, hogy az arcunk színe között semmi különbség sincs már.

- Végül is semmi újat nem fogsz már látni ahhoz képest, amit Nagyiéknál – motyogtam. – Meg úgyis be fogod csukni a szemed!

Egy pillanatra elmosolyodott és bólintott egyet. Elhúztam a hajamat a hátamról, hogy hozzáférjen a szalagokhoz, majd megfogtam a ruhát elöl, hogy ne essen le, ha végzett a kibogozással.

Mikor először éreztem az ujjait, összerázkódtam az érintésére, a szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint amúgy szokott, és az egész testem lángolt. Se Joo gyors mozdulatokkal dolgozott és csendben. Nem tudtam, hogy mi járhatott közben a fejében, fogalmam sem volt róla. Egy részem kíváncsi volt, hogy most talán végre nőként tekint-e rám, hogy végre meglátta-e bennem azt, amire mindig is vártam. De a másik felem inkább magába zárkózott és nem akarta tudni, mert félt, hogy egy kicsit sem vagyok rá hatással, egy csöppet sem érdeklem.

- Kész van – suttogta pár perc után.

- Most csukd be a szemed! – szóltam rá és ellenőrzésképpen hátranéztem. Szemei le voltak hunyva, így felálltam és kibújtam a ruhából egy gyors mozdulattal. Csak a ruha finom suhogását lehetett hallani, gyorsan felakasztottam a vállfára.

Megint egy szál bugyiban előtte. Hát ez valami fenomenális…

Előkutattam a melltartómat a nagy ruhakupacból, magamra kaptam. Úgy ziháltam, hogy minden egyes kis oxigénmolekuláért meg kellett küzdenem. Felvettem a farmeromat, a pólómat, cipőt, pulcsit és a kabátomat is magamra kaptam, habár majd megsültem.

- Jól van, kinyithatod – leheltem halkan, mire Se Joo bátortalanul nézett rám és felállt. Felöltözött ő is az „álruhájába” és készen állt az akcióra.

- Kiviszem a ruhákat, odaadom az eladónak, addig maradj itt. Majd jelzek, mikor kijöhetsz – mondtam idegesen, ugyanis ez volt a kritikus pillanat.

- Oké!

Kiléptem a függöny mögül a ruhákkal a kezemben.

- Kész van, kisasszony? – lépett közvetlenül elém rögtön az egyik eladó. – Sikerült választani?

A fenébe az egésszel már, elegem volt ebből mára és csak haza akartam menni.

- Igen, ezt szeretném! – mutattam rá az egyikre egy hatalmas mosollyal az arcomon. Hát hogyne, ideges voltam, így csak a vigyorgásomra számíthattam. – Elcsomagolná? Egy pillanat és megyek én is.

- Természetesen – hajolt meg és el is tűnt megkönnyebbülésemre. Körbenéztem és az volt a mázlim, hogy nem vontam senki figyelmét sem magamra. Senki sem nézett errefelé. Még azok a lányok sem, akikről korábban Se Joo mesélt, így gyorsan benyúltam a függöny mögé és intettem neki. Egy másodpercbe sem telt és ott termett mellettem.

- Menj, várj meg inkább kint az üzlet előtt! – kértem és elindultam a pult felé, ahol fizetni készültem. Ő egyenesen, egy szó nélkül a kijárat felé vette az irányt. Követtem az útját az ajtóig és mikor minden zökkenőmentesen ment, fellélegezve léptem végül a kasszához.

- Az előbb az egyik hölgy hozott egy ruhát ide – mosolyogtam végre felszabadultan.

- Igen, ez az ugye? – mutatott egy dobozt, aminek felemelte a tetejét.

- Igen – néztem a ruhát boldogan. Ez volt az igazi.

- Nagyon jó választás! – mosolygott a pénztáros. – Gyönyörűen mutatott magán.

- Látta? – lepődtem meg, miközben visszarakta a dobozra a tetejét.

- Persze - bólintott. -, nincs jobb dolgom, mint a vevőket figyelni egész nap. Jól választott, a többi nem igazán illett magához.

- Köszönöm! – húztam széles vigyorra a számat. Kifizettem a ruhát (ahogy számítottam rá, nem volt olcsó, de megérte), még pár szót váltottunk, aztán rohantam is ki, Se Joohoz.

Kint álldogált az üzlet előtt és szinte látszott, hogy didereg.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Igen, csak miután bent leizzadtam nem esik jól ez a hideg – válaszolt, még a hangja is remegett.

- Menjünk gyorsan! – belekaroltam és megindultunk vissza a kocsihoz. Most nem örültem, hogy ilyen hosszú volt ez a séta, mert annyira rosszul éreztem magam, hogy Se Joo majd meg fagy mellettem. Negyed óra alatt sikerült megtenni azt a távot az autóig, amit korábban húsz perc alatt. A hátsó ülésre bedobtam a dobozt, majd bevetettük magunkat előre. Se Joo beindította a motort és bekapcsoltuk a fűtést.

- Máris jobb! - sóhajtott fel és a kezét a meleghez nyomta. – Hogy-hogy végül egyből megvetted a ruhát? Nem arról volt szó, hogy majd ilyen titkos dolog lesz?

- Viccelsz? – néztem rá úgy, mintha megőrült volna. – Kész kínszenvedés volt neked ez az utolsó üzlet már.

- Nem minden pillanata - húzta el a száját és most először voltam biztos benne, hogy az a két rózsaszín folt az arcán nem a hidegtől, de nem is a melegtől van ott. Ahogy pedig eszembe jutott az a pillanat, mikor a bőrömhöz ért az ujja… Nem csak ő volt már rózsaszín. – Megvolt a szerelem?

- Tessék? – kaptam rá a tekintetem ijedten.

- A ruhával – dörzsölte össze a tenyerét, hogy hamarabb felmelegedjen, de nem tudta elfojtani mosolyát.

- Jaa! - esett le és kínomban fészkelődtem. Ajh! Így inkább megint nekikezdtem a dumálásnak. – Igen, tökéletes lesz. Már csak egy megfelelő cipő kell hozzá. Sajnos, egy magas sarkúm sincsen, mert alapvetően nem szeretem, de Ki Young kitekerné a nyakam, ha később meglátná a fotókat és nem a megfelelő cipővel viselném. Lehet, hogy még So Ha is kiakadna rám.

- Akkor még cipőt is néznünk kell? – nyögött fel Se Joo, mire elnevettem magam.

- Fura is volt, hogy önként jelentkeztél, vásárolni akarsz velem. Eddig tartottál csak ki? – piszkáltam kicsit a büszkeségét.

- Nem gondoltam, hogy ilyen fárasztó lesz – döntötte a homlokát a kormánynak.

- Ne aggódj! Eszem ágában sincs tovább vásárolni, nekem is bőven elég volt ennyi – ráztam meg a fejem, irtóztam az ötlettől is, hogy bármilyen boltba megint be kelljen mennem. – Majd holnap délelőtt elintézem a cipő ügyet.

- Hál Isten! – dőlt hátra az ülésben a fiú, mire rávigyorogtam. Lehúzta a sálat az arcából és levette a sapkáját. – Sokkal jobb…

- Minek akartál jönni, ha így kivagy most? – kérdeztem kíváncsian.

- Hogy veled legyek – válaszolta behunyt szemmel nagy szerencsémre, mert gyakorlatilag az állam a térdemet súrolta. Hogy velem legyen? Mi a fene folyik itt ma? Még a végén tényleg azt fogom hinni, hogy ez egy randi volt, ha ilyeneket mond folyamatosan. – Meglepő?

Felém fordította a fejét és résnyire kinyitotta a szemét. Barna szemeit alig láttam a sötétben, de éreztem magamon a tekintetét. Szinte égetett, valami nagyon nem volt itt rendben.

- Igen – válaszoltam, de ennél többet nem mondtam. Nem jegyeztem meg, hogy úgy viselkedik, mintha érdekelném, hogy olyan volt az egész, mint egy randi. Nem. Csendben maradtam, megint.

Néma csend állt be közöttünk, ezt pedig a telefonom csörgése törte meg. A kijelzőre néztem.

- Nam Joon? – kérdeztem meglepődve.

- Merre vagy már? Azt mondtad, hogy egy kicsit késel, rémlik?! – lihegte bele a telefonba hangosan. – De már elmúlt hét óra is!

- Oh, sajnálom, elhúzódott a programom. Még egy fél óra biztos, mire odaérek. Sietek, szia! – tettem le a telefont egyből, mert tudtam, hogy biztos szidott volna még fél napig, ha nem bontom a vonalat.

- Ki az a Nam Joon? – érdeklődött Se Joo.

- Tudod, hogy egy étteremben dolgozom péntekenként, ő a munkatársam. Ismered Nam Gilt? Neki az öccse – magyaráztam.

- Kyu Hyun mesélt már róla – bólogatott jelezve, hogy tudja, kiről beszélek. – Tudsz róla, hogy csupa fiúval vagy körbevéve?

Erre felugrott a szemöldököm a homlokom közepére.

- Nem mondod, Nyilvánvaló Kapitány? – ironizáltam. – Tehetek róla, hogy minden csaj utált, mert Kyu Hyunnal jóban voltam?

- Csak azt akartam mondani, hogy vigyázz magadra! – hümmögött Se Joo és elindultunk. Ha nem ismertem volna jobban a fiút, még azt hittem volna, hogy féltékeny. De ez nevetséges volt. Csak arra féltékeny az ember, aki iránt érez valamit. Ugye?!

- Remek barátaim vannak, nem kell aggódnod – kapcsoltam be a biztonsági övet.

- Jól van – kanyarodott ki a főútra Se Joo.

Sikerült belekerülnünk a dugóba, ami miatt idegesen járt fel-le a lábam.

- Órákig hallgathatom Nam Joont, ha ez így megy tovább – rágtam a szám szélét, de már nem voltunk messze az Akadémiától, a Sumintól pedig annyira sem. – Nagyon megharagudnál, ha én itt most kiszállnék?

- Itt?

- Igen. Megkérhetlek arra, hogy a ruhát felvidd a szobámba? Itt van a kulcsom. – odaadtam neki a falevéllel díszített kulcscsomót. – Egy pillantást se merj vetni a ruhára, különben halál fia vagy!

- Értettem – mosolyodott el a fiú.

Már éppen kiszállni készültem, már a kezem az ajtón volt, de aztán visszafordultam a fiú felé.

- Köszi a mai napot, nagyon jól éreztem magam! – odahajoltam és egy puszit nyomtam az arcára, majd kivágódtam a kocsiból. – Szia!

- Helló…

Elrohantam az étterembe, és ahogy számítottam rá, Nam Joontól tényleg hallgathattam egész álló este azt, hogy mennyit késtem és hogy neki milyen nehéz dolga volt. De akárhogy folyt is belőle a szó, a kedvemet nem tudta letörni. Remek volt ez a napom, a nehézségek ellenére is. Jó volt, hogy Se Jooval lehettem egész délután.

Mikor végeztünk a munkával, visszasétáltam a koleszbe és a szobámban az ágyon várt a kis csomagom egy cetlivel a tetején. Vagyis kettővel. Az egyiken a holnapi fodrász és sminkes foglalt időpontjai voltak, a másikon pedig egy rövid üzenet Se Jootól:

Én is jól éreztem magam. Remélem, megismételhetjük majd.

Holnap este találkozunk!