36. Fejezet

Akár egy randi

Gyomorgörccsel ébredtem másnap reggel, méghozzá kora reggel. Beletemettem az arcom a párnába és próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívem. De akárhogy akartam, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy teljes délutánt fogok Se Jooval tölteni! Éljen!

Ki is pattantam az ágyból annak ellenére, hogy még csak fél nyolc volt és felvettem egy melegítőt. A fürdőszobában elintéztem a szokásos reggeli teendőimet és csak úgy túltengett bennem az energia. Végül arra jutottam, hogy nem szakítom meg az elmúlt két heti programomat és ma is edzéssel és tánccal fogom kezdeni napot. Na, meg így azt is elkerültem, hogy egész végig vigyorogva és idegesen üldögéljek a koleszben.

Fél egykor izzadtan és kissé feloldódva sétáltam fel a harmadik emeletre, lezuhanyoztam, hajat mostam. Törölközőbe csavarva sétáltam vissza a szobámba, mikor eszembe jutott, hogy beszélnem kellene Nam Joonnal. Tárcsáztam a számát, miközben a szekrényemben kezdtem kutatni.

- Szia! Gyorsan mondd, nemsokára kezdődik az órám – hadarta a vonal túl végén.

- Szia! – tartottam a köszönés után egy jó hosszú szünetet.

- Ha Na! – szólt rám, bár hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Bocsi! – kuncogtam. – Ha ma este kicsit később megyek dolgozni, nagy baj?

- Miért?

- Ne kíváncsiskodj! – turkáltam tovább egy farmerért. – Ez az!

- Jól van, elbírok egy ideig a vendégekkel egyedül is, de azért ne sokat késs! – figyelmeztetett a fiú. – Tudod, hogy a péntek a legforgalmasabb.

- Persze-persze, főnök úr! – szarkasztikus hangomon felnevetett Nam Joon is.

- Talán randid lesz? – még mindig nem adta fel a próbálkozást, hogy megtudja, mire készülök. Habár egy pillanatra belém fagyott a szó.

- Törődj a magad dolgával! – zárkóztam el a válasz elől és a forró arcomat tapogattam a hideg kezemmel, ami igencsak jólesett. – Inkább azt mondd meg, hogy vannak a bordáid!

- Egész jól már - úgy hangzott mintha nyújtózkodna. – Bár azért még néha belenyilall… Áh!

- Csak óvatosan! – intettem le.

- Nam Joon, kivel beszélsz?

- Talán a barátnőd az?

- Gyere már ide!

Pár fiú röhögött Nam Joon mellett és tisztán hallottam, mit mondanak.

- Fogjátok be! – kiáltott dühösen Nam Joon, mire el kellett tartanom a telefont a fülemtől olyan hangos volt.

- Mondd, hogy igen! – mosolyogtam bele a telefonba.

- Tessék? – hökkent meg a fiú.

- Mondd, hogy a barátnőd vagyok, csak hogy elhallgattasd őket – biztattam. Mindig is utáltam a középiskolában, ha valakit cikiztek, vagy bántottak. Talán azért, mert én magam is pontosan ismertem ezt az érzést.

- Igen, a barátnőm! Most már elégedettek vagytok?! – hordta le a srácokat, én pedig nagyon is elégedetten hallgattam a döbbent csendet.

- Szép volt! – dicsértem meg és mindketten elnevettük magunkat.

- Köszi – mondta és valahogy az az érzésem volt, hogy sétál. Biztos ott hagyta azt a pár bunkót. – Szóval a barátnőm vagy?

Nem bírtam megállni és elröhögtem magam. Vicces volt a hangjában az a mély búgás, ami akár még szexi is lehetett volna, ha érdekelt volna a fiú.

- Keress valami lányt az osztályodban! – mondtam két kuncogás közepette.

- Miért? Csak pár év van közöttünk, ha jól tudom kettő, esetleg három – duzzogott. – Az nem sok!

- Ugyan, Nam Joon! – kezdtem zavarba jönni, le is ültem az ágyamra.

- Bár ha a bátyám tetszik… - motyogta az orra alatt. – Vagy inkább Kyu Hyun? Egész közeli barátoknak tűntetek legutóbb.

- Majd este találkozunk! Szia! – tettem le a telefont azon nyomban.

Hogy gondolja ezt?! AJh!

Még Nam Gil nem is zavart volna, mert hát kedveltem a fiút, kedves volt, segítőkész, melegszívű és az egyik barátom. De nem érdekelt olyan téren, vagyis már nem. Először mikor találkoztunk, vonzónak találtam, de a későbbiekben valaki más kezdett el jobban érdekelni.

Az pedig nem más, mint Kyu Hyun volt…

Leraktam a telefont az asztalra és tovább kotorásztam a szekrényemben. Legutóbb, mikor Se Joo nagyszüleihez mentünk, akkor kicsit elegánsabb akartam lenni, de most valami egyszerűre és nagyszerűre lett volna szükségem. A fekete farmer már adott volt, de a felsőt még nem tudtam kitalálni mi legyen. Végül egy V kivágású (csak a mellkasom egy része látszódott ki, nem a köldökömig ért a kivágás) halvány rózsaszínű, hosszú ujjú lett a szerencsés kiválasztott. Megszárítottam a hajam, kifésültem, majd felvettem egy sportcipőt is. Összepakoltam egy retikülbe pár fontos holmit: telefon, pénztárca, zsepik, egy tükör (nem vagyok hiú, de hátha szükségem lesz rá). Felkaptam a kabátom, sálam, sapkám, aztán lesiettem a földszintre.

Két óra lesz öt perc múlva.

Felöltöztem és kimentem az utcára, oda, ahol múltkor találkoztunk Se Jooval. Meg is láttam a kocsiját, egyből fülig ért a szám. Kapkodva beszálltam mellé.

- Szia! – köszöntem vidáman.

- Szia! – mosolygott ő is rám, de leesett az állam, ahogy ránéztem.

- Jézusom!

- Tudom, tudom, nem a legjobb, de ennél jobb ötletem nem volt, hogy ne keltsünk feltűnést - legyintett és inkább kerülte is a tekintetem.

- Nem rossz! – védekeztem egyből. – Csak olyan régen láttalak már így.

A nosztalgia, az emlékek, amik elleptek, mind-mind mosolyt csaltak az arcomra.

Se Joo szemüveges volt.

Ez egy olyan titok volt, amit nem sokan tudtak róla, leginkább csak a bandatagok és én, na meg a menedzser. Ezt nagyon jól sikerült eltitkolni a rajongók elől az évek során. Nem volt kimondottan rossz a szeme, mármint nem szódásüveget kellett hordania, de azért állandóan viselnie kellett. Mikor pedig nyilvánosan jelent meg, akkor kontaktlencsére cserélte a szemüveget. Bár én kifejezetten odavoltam azért, ha Se Joot szemüvegben láthattam. Ezúttal egy fekete, vastag keretes szemüveget viselt, ami nagyon jól állt neki. Olyan volt akár egy okos és szexi modell.

Hümmögött pár sort, mint aki megbántva érzi magát és már éppen szó nélkül be akarta indítani a kocsit, mikor megragadtam a kezét.

- Hé! – kerestem a tekintetét, mikor végre nagy nehezen rám nézett. Bátorítóan rá mosolyogtam. – Meglepődtem, de egyáltalán nem rossz értelemben. Nagyon jól áll, mindig is szerettem, mikor szemüveg volt rajtad.

Zavarba jöttem attól, amit mondtam, mert nem voltam hozzászokva, hogy én mondjak valami kedveset és biztatót. Főleg egy olyan srácnak, akiért oda volt a fél ország. Ha pedig megtudnák, hogy éppen egy randiszerűségre megyek vele (kivételesen álomvilágba ringattam magam, legyen ez egy randi!), akkor egy betontömbhöz kötöznének és belehajítanának a folyóba.

- Olyan nyominak érzem magam vele – húzta le az orra hegyére a szemüveget fintorogva, mire akaratlanul is felkuncogtam.

- Rakd csak vissza! Így is nagyon helyes vagy – toltam vissza a helyére.

- Tényleg? – emelte rám a szemeit Se Joo. Lehet, hogy képzelődtem, de volt a kérdésében valami kihívás, mire kihagyott egy ütemet a szívem.

- Nem indulunk? – köhécseltem és előre fordultam az anyós ülésben. Idegesen fészkelődtem, mikor megkordult a gyomrom. – Nem eszünk először valamit? Nem ebédeltem semmit sem ma.

- Jól van – egyezett bele Se Joo. – Mit szeretnél?

- JJamppong? – vetettem fel, mivel Se Joo szerette a tenger gyümölcseit és én sem vetettem meg az ötletet.

- Rendben, tudok egy kis étkezdét a közelben, ahol nagyon finomat csinálnak – adott gyújtást a motorra és elindultunk. – Nekem sem volt időm túlzottan ma a kajálásra.

- Mit csináltatok a srácokkal? – érdeklődtem, miközben Se Joo a városban furikázott.

- Újabb show műsorban szerepeltünk, annak volt a forgatása, akárcsak holnap délelőtt – mesélte. – Elég fárasztó volt, utálom, hogy a fele szövegem előre meg van írva.

- Mondjam, hogy ez az ára annak, hogy idol vagy? – kérdeztem a szempilláimat rebegtetve.

- Szállj le a magas lóról! – nevetett rám a fiú és megbökte az oldalamat. – Rád is ez vár, ha aláírod azt a szerződést!

- És te tényleg azt akarod, hogy aláírjam?! – piszkáltam a vállát. – Kíváncsi lennék, hogy milyen lenne, ha nem akarnád, hogy elfogadjam az ajánlatot.

- Igen – fogta meg a kezem hirtelen, mikor megálltunk a piros lámpánál, majd rám emelte a tekintetét. De én csak addig jutottam, hogy az összekulcsolódó kezünket néztem. – Azt szeretném, ha teljesülne, amire vágysz.

- Amire vágyok? – döbbenten néztem végre rá. Mégis miről beszélt? Mióta elmeséltem a WoW szerződését, most volt az első alkalom, hogy újra szóba került közöttünk. Valahogy feledésbe merült a téma azóta. Én sem akartam róla beszélni, mert nem tudtam, mit akarok és csak fejfájást okozott az egész. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy ráérek, bármikor aláírhatom, megvár az asztalom fiókjában.

- Mikor kicsik voltunk mindig az volt az álmod, hogy énekelhess. Ez megváltozott azóta? - kérdezte barna szemeivel vizslatva.

- Miután anya meghalt, ezt elképzelhetetlennek gondoltam – mondtam halkan, de mégis folytattam. – De az előadás óta azt hiszem, hogy ez megváltozott. Már nem tartom annyira lehetetlennek.

- Én örülnék neki – mosolygott rám lágyan Se Joo.

- Miért? – hőköltem hátra meglepetésemben.

- Azon kívül, hogy fontos vagy nekem és azt akarom, hogy boldog légy? – költői kérdésétől leesett az állam. Fontos vagyok neki? Tényleg jól hallottam volna az előbb?! Hűtsd le magad, Ha Na! Ez lehetett akár teljesen baráti szeretet, semmi sem garantálta, hogy férfi-női kapcsolatból adódó érzelem lenne. Csak nyugi! – Mert egyszer szeretnék egy duettet énekelni veled.

Most már tényleg leesett az állam, nem csak gondolatban.

- Duettet?

- Persze – rendületlenül mosolygott, mintha levakarhatatlan lenne az arcáról, amitől elolvadtam.

- De hisz amióta debütáltál, nem volt női előadóval duetted – jegyeztem meg homlokráncolva. – Egyszer sem! Mikor meg lehetőséged adódott rá, akkor meg visszautasítottad.

- Neked tartottam fent az első helyet – ez a mosoly, jaj, istenem! – Hiszen mégiscsak az elsőszámú rajongómról van szó.

- Se Joo… - leheltem elérzékenyülten, de a hangomba egy éles duda hasított bele.

- Oh! – fordultunk előre mindketten rögtön, már zöld volt a lámpa, így Se Joo beletaposott a gázba. Ezután már csak parkolóhelyet kerestünk, ami nem volt könnyű feladat péntek délután a fővárosban, de nagy nehezen ráakadtunk egyre. Kiszálltunk és Se Joo vezetésével elindultunk az egyik mellékutcán.

Jól a fejébe húzta a sapkáját, a sálját pedig én húztam fel az orráig.

- Így már felismerhetetlen vagy! – vigyorogtam.

- Erre gyere! – indult meg zsebre tett kézzel, én pedig követtem. Végül egy kis tésztaétterem előtt álltunk meg. – Megérkeztünk!

Bementünk és leültünk a sarokba egy kétszemélyes asztalhoz. Levetkőztünk és az étlapot a kezünkbe sem kellett vennünk. Mindketten egy-egy jjamppongot rendeltünk.

- Mikor találtad ezt a helyet? – kérdeztem rá körbepislogva. Kis hely volt, de tiszta és otthonos. Bár nem tolongtak a vendégek. Csak egy idős bácsi üldögélt újságot olvasva az egyik messzebbi asztalnál, ha a három lépés távolabbinak számított egy ekkora helyiségben.

- Mikor még gyakornok voltam, gyakran itt ebédeltem, azóta a ritka alkalmak egyike, ha itt eszek – jegyezte meg és ő is vizslatni kezdte a helyet. – Nem változott semmit szinte, ha csak az a kép nem számít bele.

Egy tájképre mutatott, ami egy virágos mezőt ábrázolt. Nem volt olyan különleges és nem is illett az étteremhez, mégis valahogy az az érzésem támadt, hogy kiegészíti.

- Egy csomó időt együtt töltöttünk, de mégsem meséltél erről egyszer sem – nem voltam túlzottan boldog, hogy ennyi idő után is van olyan dolog, amit nem tudok Se Jooról.

- Nem gondoltam, hogy fontos lenne – pont ekkor hozták ki a kért ételeket. – Köszönjük! Rég találkoztunk Eun Soo.

- Te nem jársz ide mostanság, Se Joo – válaszolta a fiú, aki letette a tányérokat, majd kezet ráztak. Nagy szemekkel meredtem hol az ismeretlen fiúra, hol pedig See Joora. Egyidősek lehettek, fekete, rövid haja és sötét bőrszíne volt. Alacsonyabb volt, testes, de mégis csupa izom. Arca ki volt pirosodva, de barátságos és vidám mosoly terült szét rajta, ahogy meglátta Se Joot.

- Nemrég jöttem haza csak és eléggé el vagyok foglalva – túrt bele a hajába Se Joo, de az egész testtartása és viselkedése más volt a szokásoshoz képest. Pontosan úgy viselkedett Eun Sooval, mint velem. Közvetlen volt és barátságos, nem látszódott rajta semmiféle távolságtartás és idegesség.

- Persze, kifogások mindig vannak! – bokszolta vállba Se Joot, aki felnyögött.

- Hyung! – szólt rá elégedetlenül, de egyáltalán nem tűnt mérgesnek, mintha megszokott lett volna közöttük az ilyesmi. – Ülj már le!

- Vissza kéne mennem a konyhába, az öregem ki fog nyírni, ha lógok – nézett hátra a válla felett Eun Soo bizonytalanul.

- Mert tolonganak itt a vendégek - szólt vissza Se Joo iróniával megfűszerezett hanggal.

- Te! - emelte újabb ütésre a kezét a fiú, de végül mellénk húzott egy széket és csak ekkor esett rám a pillantása úgy igazán. – Hol hagytad a jó modort?!

Förmedt rá Se Joora, mire összerezzentem és rám vetett egy kedves mosolyt.

- Eun Soo vagyok, ha már ez a senkiházi nem mutatott be – nyújtott nekem is kezet.

- Ha Na – hajtottam enyhén fejet és elfogadtam a kezét. Száraz volt és meleg, nem mellesleg pedig hatalmas. -, örülök, hogy megismerhetlek.

- Ha Na? – kérdezett rá összeráncolt szemöldökkel, de csak bólintottam. – Ha Na…

- Ő az a kislány, akiről sokat meséltem régen – segített Eun Soonak, hogy eszébe jusson, honnan olyan ismerős a nevem neki. Szóval akkor mesélt neki rólam? Hihi…

- Kislány?

- Kislány?! – egyszerre kérdeztünk rá a fiúval, habár az én hangomban sokkal több volt a felháborodás. Eun Soo hangosan felnevetett, mikor elengedte a kezem.

- Igaza van, Se Joo. Már nyomokban sem emlékeztet kislányra – csapkodta hátba.

- Akkor kislány voltál, most mit mondhattam volna?

- Akkor is! – húztam fel az orrom sértődötten és inkább egy nagy adaggal bekaptam a forró tésztából.

- Ebből már nem jössz ki jól, haver, akárhogy próbálkozol! – érzett együtt vele a fiú.

- Áh! – ő is nekikezdett az ételnek. – Még mindig ugyanolyan jó, mint régen!

- Még szép! – csapott le az asztalra Eun Soo, majd hozzám fordult. – Nem hittem, hogy valaha is megismerhetlek személyesen is. Se Joo sokat mesélt egy lányról az ügynökségnél, aki folyton a nyakán lóg.

- Szóval a nyakadon lógtam? – haraptam a számba mérgesen és összeszűkült szemmel méregettem.

- Hyung! – nyögött fel Se Joo és látszott rajta, hogy legszívesebben elbujdokolt volna a világ elől, de hogy legalább az én szemem elől, az is biztos.

- De egy idő után nagyon is hálás volt neked, hogy ott vagy neki – erre Eun Soora kaptam a tekintetem. – Igen, utána már az a lány lettél, aki a legjobb barátja volt. Vagy legalábbis testvérként tekintett rád.

- Hyung, elég volt a nosztalgiából! – takarta el az arcát Se Joo a karjával, zavarban volt megint, amin már el kellett mosolyodnom. – Menj vissza inkább a konyhába!

- Jól van, jól van! – adta meg magát a fiú és felállt, de mielőtt elment volna, a fülembe súgott valamit. – Támogasd mindig, mint ahogy eddig is!

Elnyílt szájjal követtem a tekintetemmel Eun Soot egészen addig, míg eltűnt a konyhába vezető ajtónál. Támogassam, ahogy eddig? Mikor támogattam én Se Joot? Mindig csak azt éreztem, hogy egy teher vagyok, amit elvisel és amit egy idő után megszokott. Esetleg lassan tényleg úgy tekintett rám, mint a húgára, de miért éreztem azt, hogy ettől nem vagyok boldog? Ja, hogyne! Mert én szerelmes voltam belé, nem csak a bátyámként néztem rá.

- Mit mondott? – kérdezett rá Se Joo kíváncsian.

- Titok – nyújtottam rá nyelvet és tovább folytattam a késői ebédem elfogyasztását. Közben nem igazán beszélgettünk, mindkettőnk valamin elgondolkozott. Nem tudtam, hogy Se Joo min, de a ráncok a homlokán nem engedtek semmi jóra sem következtetni. És úgy gondoltam, hogy az én arcomon sem ül jobb kifejezés.

Akaratom ellenére megint csak azon járt az agyam, hogy szeretem ezt az idiótát, aki észre sem vesz. Aki négy évig nem is hallatott magáról, eltűnt az életemből és én mégis még mindig szerettem. Ostoba voltam, rettenetesen ostoba. Mélyet sóhajtottam és letettem a pálcikákat és a kanalat az üres tányér mellé.

- Ez finom volt – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Szerintem is – bólintott Se Joo ugyanolyan mosollyal, mint én. - Úgy hiszem, kicsit megtört a lendület.

- Igen – értettem vele egyet, egyikünknek sem volt túl jó kedve. – Nem vagyunk messze a P.S.-től, igaz?

Reméltem, hogy elég nagy témaváltás lesz ez ahhoz, hogy elfelejtsük mindketten azt, amire éppen gondoltunk, akármi is volt ez Se Joo esetében.

- Igen, pár saroknyira csak – kapott egyből a dolgon Se Joo. – Ide jártam ki mindig, mert nem volt túl zsúfolt és egy gyakornok sem járt ide.

- Most hogy mondod, nem sok barátod volt addig, míg a banda meg nem alakult – rémlettek fel bennem az évekkel ezelőtti együtt töltött napok. Nem csak a kemény edzések, gyakorlások, órák foglalkoztatták Se Joot akkoriban. Igaz, hogy az is nagyon megviselte, de sokkal rosszabb volt, hogy nem talált senkit, akivel jól kijött volna. A legtöbb srác idol akart lenni, aki táncol és énekel, míg ő egy együttesben szeretett volna játszani. Ezzel pedig kilógott közülük.

- Igaza volt Eun Soonak – nézett rám komolyan a fiú.

- Hogy egy kislány vagyok, aki csak a nyakadon lógott? – szűrtem a fogaim között.

- Nem! – nevette el magát, mire én is kicsit felengedtem. – Hanem hogy a legjobb barátom voltál, míg meg nem ismertem a srácokat. Nélküled lehet, hogy feladtam volna.

Elámulva néztem rá. Soha nem mondott nekem ilyet, soha nem mondta, hogy hálás nekem, hogy mellette voltam. Azt hittem, hogy természetesnek vette, mintha csak a családja része lettem volna. Ezek szerint mégiscsak jelentettem neki valamit.

- Szóval köszönöm! – kikerülve a poharakat megfogta az asztalon heverő kezem, mire megdermedtem. Lágyan elmosolyodott, olyan lágyan és gyengédséggel, hogy hirtelen minden kiment a fejemből. Csak ez a mosoly éltetett, csak ez és a meleg keze, ami az enyémet fogta. Észre sem vettem és egy félénk mosolyra húzódott a szám. Zavaromban lesütöttem a szemem és éreztem, hogy pír szökik az arcomra. – Köszönöm!

- Ez természetes! – feleltem halkan. – Az elsőszámú rajongód vagyok…

- Nem megyünk? – szorította meg a kezem, hogy a szemébe nézzek, amire nem kellett sokat várnia.

- Rendben! – jelenleg valószínűleg nem tudott volna olyat kérni, amibe nem egyeztem volna bele. Így hát kifizettük az ételt, elköszöntünk Eun Sootól, felöltöztünk és elindultunk. Ezúttal nem kocsival mentünk tovább, hanem gyalog sétáltunk el az üzletekig, amire Se Joo gondolt, hogy megnézhetnénk. Egymás mellett sétáltunk a hideg időben, beszélgettünk a múltról és valahogy nem volt egy csepp szomorúság sem a szavainkban, pedig nem csak nevetésből és kacagásból állt ez a múlt. A vállunk néha-néha összekoccant, mire a szívem ilyenkor hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, de ennek ellenére mégis volt valami megnyugtató benne. A tudat, hogy itt van velem, megnyugtatott. Olyan húsz perc séta után végre bementünk az első üzletbe, amire Se Joo gondolt, aminek már igen örültem, mert kezdett fázni az orrom és a lábujjaim is a cipőmben.

- Áh, végre! – rázott ki a hideg, ahogy a meleg üzlethelyiségbe léptünk. – Jó napot!

- Jó napot! – köszönt Se Joo is, a pénztáros pedig abbahagyta a beszélgetést a másik hölggyel, aki valószínűleg az eladó lehetett. Mindketten üdvözöltek, és az eladó meg is indult felénk egyből.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – ajánlotta fel kedvesen a segítségét.

- Először körbenéznénk, köszönjük – hárította el udvariasan Se Joo, mire a nő visszavonulót fújt. Kicsit kigombolkoztunk és körbesétáltunk, hogy megnézzük a ruhákat.

Sajnos, ahelyett, hogy a ruhákat figyeltem volna, a tekintetem valahogy mindig Se Joon állapodott meg, ahogy a ruhákat nézegeti komoly arckifejezéssel. Néha fintorogva tett vissza egy-egy darabot, amin elmosolyodtam. Ha Na, ideje hogy azzal foglalkozz, amiért ide jöttetek!

Megráztam a fejem és most már a ruháké volt a teljes figyelmem.

- Legalább azt mondd meg, milyen típusra gondoltál! Valami elképzelés? – hallottam meg a hangját, pontosan mögöttem állt, éreztem a fülemen a leheletét. Elpirulva bámultam vakon az előttem lógó ruhákat. Elnyúlt mellettem, hogy levegyen egyet az állványról, de közben még közelebb került hozzám, mire elakadt a lélegzetem is. – Erről mit gondolsz?

Kivettem a kezéből és megszemléltem. Egy rövid, rózsaszín, feszülős darab volt. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy nem az én stílusom. Oldalra pillantottam, mert látni akartam Se Joo arcát. Sokkal közelebb volt, mint amire számítottam, de sikerült kinyögnöm azt, amit akartam. – Neked ez tetszik?

- Nem rossz – döntötte oldalra a fejét a fiú. Olyan édes volt, mikor elgondolkozott! Visszaraktam az állványra és kicsit arrébb léptem, el Se Joo közeléből, mert úgy éreztem megfulladok, ha továbbra is az arcomon érzem minden egyes lélegzetvételét.

- Hosszú ruhát szeretnék, ami földig ér. Egyszerűt, de mégis olyat, amitől eláll a lélegzeted, ha meglátod – mondtam, miközben nézelődtem tovább, a fiú pedig követett. – Első pillantásra bele kell szeretnem, hogy tudjam, az az igazi.

- Te most biztos, hogy ruháról beszélsz? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorogva Se Joo. – Mert kezdek belezavarodni.

- Igen! – vörösödtem el és tovább kutakodtam. Végül találtunk öt ruhát, amit felpróbálhattam. Az eladó kedves volt és segített a ruha fel- és levételénél az öltözőben. Addig Se Joo leült egy fotelbe, amit direkt a várakozó barátoknak és családtagoknak helyeztek oda. Mikor kiléptem az öltözőből, akkor Se Joo reakcióját figyeltem meg először, nem magát a ruhát, ahogy állt rajtam. Mindig lehetett látni, hogy mi is a véleménye, még ha nem is teljesen ugyanazt mondta, mint amit gondolt. Mindegyikre azt mondta általánosságban, hogy tetszik neki és szép, néha mondott egy-két rossz dolgot is, de egyikkel sem volt komoly baja.

Mikor felpróbáltam az összeset, azt beszéltük meg, hogy majd visszajövünk ide, ha nem találnánk megfelelőt máshol. Ezen az üzleten kívül még kettőt akartunk megnézni, aztán az volt a terv, hogy egyedül visszamegyek abba a boltba, ahol a tökéletes ruhát megtaláltam. Így elkerülhettük, hogy meglássa a végső választást és neki is meglepetés legyen. Körülményes volt és bonyolult, de Se Joo vetette fel az ötletet, így nem ellenkeztem. Kisétáltunk az üzletből és talán öt percre lehetett a következő. Ott is felpróbáltam körülbelül ugyanennyi ruhát, de nehezebb volt már választanom, de meglett az összes közül a favorit, akárcsak az első üzletben.

Mire a harmadik üzletbe értünk, addigra már besötétedett és itt már többen is voltak a helyiségben. Pár fiatalabb lány és az édesanyjuk. Összenéztünk Se Jooval, eddig ugyanis megúsztuk, hogy bárhol is felismerjék, úgy látszott, a szemüveg elég hatásos volt. De közrejátszott a szerencse is, hogy nem voltak rajtunk kívül más vásárlók. De a szerencsénk kezdett elfogyni. Se Joo jól az arcába is húzta rögtön a sálját, hogy minél kisebb eséllyel ismerjék fel.

Idegesen sétáltunk körbe, hogy szétnézzünk.

Ekkor láttam meg. Azt a ruhát, amiről korábban beszéltem. Azt, amibe bele is szerettem első pillantásra. Le is kaptam azonnal az állványról, még válogattam mellé párat, hogy ne legyen feltűnő, hogy csak azt az egyet viszem be a próbafülkébe.

Megkerestem Se Joot és intettem neki, hogy megvagyok. Besétáltam az egyik próbafülkébe, míg ő kint elterpeszkedett idegesen. Az utolsó fülkét foglaltam el, ami kicsit kiesett mindenki látómezejéből, mert zártabb helyen volt. Így talán Se Joo is képes volt fellélegezni, főleg hogy már annyira melege volt.

Végül kaptam egy eladót, aki segített a ruhákat átvenni, bár rohangálnia kellett egy másik lányhoz is, így egyáltalán nem ment olyan gyorsan a dolog, mint ahogy reméltem. Éppen az utolsó ruhát próbáltam fel.

- Yoon? – kérdeztem hangosabban, hogy hallja Se Joo is. Megegyeztünk, hogy így szólítom, hogy ne keltsünk feltűnést. – Merre van az eladó?

Ez az utolsó ruha olyan volt, hogy a hátán meg kellett kötni, így nem tudtam egyedül levenni és kellett volna a nő segítsége, hogy megszabaduljak tőle.

Ekkor valaki feltépte a függönyt és berontott a fülkébe. Már éppen felháborodva akartam felkiáltani, mikor a forró keze a számra tapadt. Se Joo zavart szemekkel meredt rám, de mikor látta, hogy nem fogok kiabálni, elengedett és lehuppant a székre.

- Mit csinálsz te itt? – suttogtam és sajnos emiatt nem jött át, hogy mennyire le voltam döbbenve.

- Az egyik lány már sugdolózott a másikkal és egyfolytában felém pillantottak – magyarázta idegesen. – Ha csak úgy felállok és kisétálok, annál gyanúsabb lettem volna.

- És az volt a megoldásod, hogy berontasz az öltözőbe?! – suttogtam dühösen.

- Nem vették észre, nyugi! – temette az arcát a kezébe.

Pár mély sóhajtás után megnyugodtam és rájöttem, hogy nincs idő szidni Se Joot, hogy milyen hülyeséget csinált, mert eszébe juthatott volna ennél okosabb ötlet is. Meg kellett oldani ezt a szituációt és az volt a hatalmas nagy problémám, hogy fogalmam sem volt, hogyan.

Nem hibáztattam a fiút, ha rajtakapnák egy lánnyal vásárolgatva, péntek délután Seoul utcáin, akkor az felért volna egy katasztrófával. Végignéztem a fiún, tiszta piros volt az arca és még mindig láttam a tanácstalanságot a szemében. Leguggoltam elé és elmosolyodtam, mire meglepetten pislogott rám.

Levettem a sapkáját és a sálat letekertem a nyakából, miközben egész végig a szemébe néztem. Szegény, itt szenvedett ettől a nagy melegtől és én csak próbálgattam a ruhákat, mintha semmi gond nem lenne. Bűntudatom támadt.

- Legalább ne kapj hőgutát! – söpörtem ki a haját a szeméből és izzadt homlokából. – Megoldjuk!

- Kisasszony? – szólalt meg egy hang a függöny túloldaláról.

- Minden rendben! – kiáltottam fel hangosabban és rémülten. Se Joo is megfeszült a széken, én pedig áldottam az üzlet tulajdonosát, hogy volt annyi esze, hogy földig érő függönyt választott a próbafülkékhez, mert így nem látszott, hogy mi folyik idebent. – Csak gondolkozom, melyiket kellene választanom.

- Szóljon, ha bármiben is segítségre van szüksége! – ajánlotta fel kedvesen, bár most legszívesebben arrébb taszigáltam volna, hogy tűnjön el végre innen.

- Köszönöm! – nem kérhettem a segítségét a ruha levételéhez, mert akkor rájött volna, hogy Se Joo itt van velem a fülkében. – Ez meleg volt. Mit csináljunk?!

- Nem úgy tűnt, hogy egyhamar elmennének a lányok, mert körülbelül az egész üzlet ruhatárát fel akarták próbálni – mérgelődött a fiú tehetetlenül.

- Addig akkor semmiképpen sem maradhatunk, míg eltűnnek, azt akarod mondani, igaz? – törtem a fejem hangosan. - Nem küldhetlek csak úgy ki, mert simán rajtakaphatnak, hogy innen sétáltál ki. Hogy ezt megoldjuk, valakinek figyelnie kellene, hogy mikor nem néz ide senki és akkor kimenned. De ha megint kisétálok ebben a ruhában, miközben előtte együtt szidtuk, hogy milyen pocsék, az fura lenne.

- Csak egy értelmes ötlet jut eszembe – harapott a szájába Se Joo és félve nézett fel rám. Nem értettem ezt a tekintet, nem tudtam hova rakni.

- Mire akarsz kilyukadni? Nem tu… - aztán elakadt a lélegzetem, ahogy rádöbbentem. A pulzusom az egekbe szökött és már az ötlettől is tök vörös volt az arcom. Miért kellett ennek történnie?! Nem lehetett volna egy tök normális napom a fiúval, anélkül, hogy bármi bajba keveredünk? – Oké!

- Micsoda? – hőkölt hátra, ahogy meghallotta, hogy beleegyezem.

- Segíts a ruhával! – megfordultam és alig mertem levegőt venni, ahogy vártam, hogy Se Joo nekikezdjen a műveletnek. Ugyanis az egyetlen megoldás, amit ki tudtunk eszelni, az volt, hogy gyorsan átöltözöm, és akkor kintről szólhatok neki, hogy kijöhet, mikor eljön a megfelelő idő.

- Biztos vagy benne? – bizonytalan volt a hangja, hátrapillantottam a vállam felett. Tudtam, hogy az arcunk színe között semmi különbség sincs már.

- Végül is semmi újat nem fogsz már látni ahhoz képest, amit Nagyiéknál – motyogtam. – Meg úgyis be fogod csukni a szemed!

Egy pillanatra elmosolyodott és bólintott egyet. Elhúztam a hajamat a hátamról, hogy hozzáférjen a szalagokhoz, majd megfogtam a ruhát elöl, hogy ne essen le, ha végzett a kibogozással.

Mikor először éreztem az ujjait, összerázkódtam az érintésére, a szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint amúgy szokott, és az egész testem lángolt. Se Joo gyors mozdulatokkal dolgozott és csendben. Nem tudtam, hogy mi járhatott közben a fejében, fogalmam sem volt róla. Egy részem kíváncsi volt, hogy most talán végre nőként tekint-e rám, hogy végre meglátta-e bennem azt, amire mindig is vártam. De a másik felem inkább magába zárkózott és nem akarta tudni, mert félt, hogy egy kicsit sem vagyok rá hatással, egy csöppet sem érdeklem.

- Kész van – suttogta pár perc után.

- Most csukd be a szemed! – szóltam rá és ellenőrzésképpen hátranéztem. Szemei le voltak hunyva, így felálltam és kibújtam a ruhából egy gyors mozdulattal. Csak a ruha finom suhogását lehetett hallani, gyorsan felakasztottam a vállfára.

Megint egy szál bugyiban előtte. Hát ez valami fenomenális…

Előkutattam a melltartómat a nagy ruhakupacból, magamra kaptam. Úgy ziháltam, hogy minden egyes kis oxigénmolekuláért meg kellett küzdenem. Felvettem a farmeromat, a pólómat, cipőt, pulcsit és a kabátomat is magamra kaptam, habár majd megsültem.

- Jól van, kinyithatod – leheltem halkan, mire Se Joo bátortalanul nézett rám és felállt. Felöltözött ő is az „álruhájába” és készen állt az akcióra.

- Kiviszem a ruhákat, odaadom az eladónak, addig maradj itt. Majd jelzek, mikor kijöhetsz – mondtam idegesen, ugyanis ez volt a kritikus pillanat.

- Oké!

Kiléptem a függöny mögül a ruhákkal a kezemben.

- Kész van, kisasszony? – lépett közvetlenül elém rögtön az egyik eladó. – Sikerült választani?

A fenébe az egésszel már, elegem volt ebből mára és csak haza akartam menni.

- Igen, ezt szeretném! – mutattam rá az egyikre egy hatalmas mosollyal az arcomon. Hát hogyne, ideges voltam, így csak a vigyorgásomra számíthattam. – Elcsomagolná? Egy pillanat és megyek én is.

- Természetesen – hajolt meg és el is tűnt megkönnyebbülésemre. Körbenéztem és az volt a mázlim, hogy nem vontam senki figyelmét sem magamra. Senki sem nézett errefelé. Még azok a lányok sem, akikről korábban Se Joo mesélt, így gyorsan benyúltam a függöny mögé és intettem neki. Egy másodpercbe sem telt és ott termett mellettem.

- Menj, várj meg inkább kint az üzlet előtt! – kértem és elindultam a pult felé, ahol fizetni készültem. Ő egyenesen, egy szó nélkül a kijárat felé vette az irányt. Követtem az útját az ajtóig és mikor minden zökkenőmentesen ment, fellélegezve léptem végül a kasszához.

- Az előbb az egyik hölgy hozott egy ruhát ide – mosolyogtam végre felszabadultan.

- Igen, ez az ugye? – mutatott egy dobozt, aminek felemelte a tetejét.

- Igen – néztem a ruhát boldogan. Ez volt az igazi.

- Nagyon jó választás! – mosolygott a pénztáros. – Gyönyörűen mutatott magán.

- Látta? – lepődtem meg, miközben visszarakta a dobozra a tetejét.

- Persze - bólintott. -, nincs jobb dolgom, mint a vevőket figyelni egész nap. Jól választott, a többi nem igazán illett magához.

- Köszönöm! – húztam széles vigyorra a számat. Kifizettem a ruhát (ahogy számítottam rá, nem volt olcsó, de megérte), még pár szót váltottunk, aztán rohantam is ki, Se Joohoz.

Kint álldogált az üzlet előtt és szinte látszott, hogy didereg.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Igen, csak miután bent leizzadtam nem esik jól ez a hideg – válaszolt, még a hangja is remegett.

- Menjünk gyorsan! – belekaroltam és megindultunk vissza a kocsihoz. Most nem örültem, hogy ilyen hosszú volt ez a séta, mert annyira rosszul éreztem magam, hogy Se Joo majd meg fagy mellettem. Negyed óra alatt sikerült megtenni azt a távot az autóig, amit korábban húsz perc alatt. A hátsó ülésre bedobtam a dobozt, majd bevetettük magunkat előre. Se Joo beindította a motort és bekapcsoltuk a fűtést.

- Máris jobb! - sóhajtott fel és a kezét a meleghez nyomta. – Hogy-hogy végül egyből megvetted a ruhát? Nem arról volt szó, hogy majd ilyen titkos dolog lesz?

- Viccelsz? – néztem rá úgy, mintha megőrült volna. – Kész kínszenvedés volt neked ez az utolsó üzlet már.

- Nem minden pillanata - húzta el a száját és most először voltam biztos benne, hogy az a két rózsaszín folt az arcán nem a hidegtől, de nem is a melegtől van ott. Ahogy pedig eszembe jutott az a pillanat, mikor a bőrömhöz ért az ujja… Nem csak ő volt már rózsaszín. – Megvolt a szerelem?

- Tessék? – kaptam rá a tekintetem ijedten.

- A ruhával – dörzsölte össze a tenyerét, hogy hamarabb felmelegedjen, de nem tudta elfojtani mosolyát.

- Jaa! - esett le és kínomban fészkelődtem. Ajh! Így inkább megint nekikezdtem a dumálásnak. – Igen, tökéletes lesz. Már csak egy megfelelő cipő kell hozzá. Sajnos, egy magas sarkúm sincsen, mert alapvetően nem szeretem, de Ki Young kitekerné a nyakam, ha később meglátná a fotókat és nem a megfelelő cipővel viselném. Lehet, hogy még So Ha is kiakadna rám.

- Akkor még cipőt is néznünk kell? – nyögött fel Se Joo, mire elnevettem magam.

- Fura is volt, hogy önként jelentkeztél, vásárolni akarsz velem. Eddig tartottál csak ki? – piszkáltam kicsit a büszkeségét.

- Nem gondoltam, hogy ilyen fárasztó lesz – döntötte a homlokát a kormánynak.

- Ne aggódj! Eszem ágában sincs tovább vásárolni, nekem is bőven elég volt ennyi – ráztam meg a fejem, irtóztam az ötlettől is, hogy bármilyen boltba megint be kelljen mennem. – Majd holnap délelőtt elintézem a cipő ügyet.

- Hál Isten! – dőlt hátra az ülésben a fiú, mire rávigyorogtam. Lehúzta a sálat az arcából és levette a sapkáját. – Sokkal jobb…

- Minek akartál jönni, ha így kivagy most? – kérdeztem kíváncsian.

- Hogy veled legyek – válaszolta behunyt szemmel nagy szerencsémre, mert gyakorlatilag az állam a térdemet súrolta. Hogy velem legyen? Mi a fene folyik itt ma? Még a végén tényleg azt fogom hinni, hogy ez egy randi volt, ha ilyeneket mond folyamatosan. – Meglepő?

Felém fordította a fejét és résnyire kinyitotta a szemét. Barna szemeit alig láttam a sötétben, de éreztem magamon a tekintetét. Szinte égetett, valami nagyon nem volt itt rendben.

- Igen – válaszoltam, de ennél többet nem mondtam. Nem jegyeztem meg, hogy úgy viselkedik, mintha érdekelném, hogy olyan volt az egész, mint egy randi. Nem. Csendben maradtam, megint.

Néma csend állt be közöttünk, ezt pedig a telefonom csörgése törte meg. A kijelzőre néztem.

- Nam Joon? – kérdeztem meglepődve.

- Merre vagy már? Azt mondtad, hogy egy kicsit késel, rémlik?! – lihegte bele a telefonba hangosan. – De már elmúlt hét óra is!

- Oh, sajnálom, elhúzódott a programom. Még egy fél óra biztos, mire odaérek. Sietek, szia! – tettem le a telefont egyből, mert tudtam, hogy biztos szidott volna még fél napig, ha nem bontom a vonalat.

- Ki az a Nam Joon? – érdeklődött Se Joo.

- Tudod, hogy egy étteremben dolgozom péntekenként, ő a munkatársam. Ismered Nam Gilt? Neki az öccse – magyaráztam.

- Kyu Hyun mesélt már róla – bólogatott jelezve, hogy tudja, kiről beszélek. – Tudsz róla, hogy csupa fiúval vagy körbevéve?

Erre felugrott a szemöldököm a homlokom közepére.

- Nem mondod, Nyilvánvaló Kapitány? – ironizáltam. – Tehetek róla, hogy minden csaj utált, mert Kyu Hyunnal jóban voltam?

- Csak azt akartam mondani, hogy vigyázz magadra! – hümmögött Se Joo és elindultunk. Ha nem ismertem volna jobban a fiút, még azt hittem volna, hogy féltékeny. De ez nevetséges volt. Csak arra féltékeny az ember, aki iránt érez valamit. Ugye?!

- Remek barátaim vannak, nem kell aggódnod – kapcsoltam be a biztonsági övet.

- Jól van – kanyarodott ki a főútra Se Joo.

Sikerült belekerülnünk a dugóba, ami miatt idegesen járt fel-le a lábam.

- Órákig hallgathatom Nam Joont, ha ez így megy tovább – rágtam a szám szélét, de már nem voltunk messze az Akadémiától, a Sumintól pedig annyira sem. – Nagyon megharagudnál, ha én itt most kiszállnék?

- Itt?

- Igen. Megkérhetlek arra, hogy a ruhát felvidd a szobámba? Itt van a kulcsom. – odaadtam neki a falevéllel díszített kulcscsomót. – Egy pillantást se merj vetni a ruhára, különben halál fia vagy!

- Értettem – mosolyodott el a fiú.

Már éppen kiszállni készültem, már a kezem az ajtón volt, de aztán visszafordultam a fiú felé.

- Köszi a mai napot, nagyon jól éreztem magam! – odahajoltam és egy puszit nyomtam az arcára, majd kivágódtam a kocsiból. – Szia!

- Helló…

Elrohantam az étterembe, és ahogy számítottam rá, Nam Joontól tényleg hallgathattam egész álló este azt, hogy mennyit késtem és hogy neki milyen nehéz dolga volt. De akárhogy folyt is belőle a szó, a kedvemet nem tudta letörni. Remek volt ez a napom, a nehézségek ellenére is. Jó volt, hogy Se Jooval lehettem egész délután.

Mikor végeztünk a munkával, visszasétáltam a koleszbe és a szobámban az ágyon várt a kis csomagom egy cetlivel a tetején. Vagyis kettővel. Az egyiken a holnapi fodrász és sminkes foglalt időpontjai voltak, a másikon pedig egy rövid üzenet Se Jootól:

Én is jól éreztem magam. Remélem, megismételhetjük majd.

Holnap este találkozunk!