35. Fejezet

Akarat és tehetség

- Igen, ő volt az egyik vizsgáztató éneknél – mondtam végigmérve a nőt. Most egy kicsit bántam, hogy csak egy melegítő együttest vettem fel. Még a hajam is vizes volt és egy kontyba volt felkötve a fejem tetején.

- Veled meg mi történt?! – sétált ki azonnal a nagybátyám az asztala mögül.

- Csak úsztam egy kicsit – válaszoltam értetlenül, habár vajmi kevés igazság volt ebben az állításban.

- Nem az! – legyintett türelmetlenül. – Az arcod, mi történt?

Oh! Kényelmetlenül feszengtem, mert elfelejtettem, hogy egy lila folt virít az arcomon, és ha megtudja az igazságot, akkor nekem annyi. Szóval még több hazugsághoz kellett folyamodnom.

- Csak elestem! – léptem el a kezei közül. – Nem kell aggódni, tudod, hogy nem vagyok olyan jó táncos, és ez lett az eredménye az egyik gyakorlásomnak.

Kételkedést véltem felfedezni a szemeiben, de nem firtatta tovább a témát, viszont ez nem azt jelentette, hogy később sem fogja újra felhozni, nagy bánatomra.

- Gyere, egy kis beszédünk van veled! – terelgetett az asztalához.

- Üdvözlöm! – nyújtottam kezet a hölgynek, aki egy bézs kosztümben feszített.

- Örülök, hogy ismét találkozunk! – mosolygott rám, amin kicsit meglepődtem. – Ülj csak le!

Eleget tettem a kérésnek és lehuppantam a másik szabad székre a nő mellé. Nem akartam goromba lenni és egyből rákérdezni, hogy mit keres itt a WoW Entertainment egyik igazgatója személyesen és főként, hogy mit akar tőlem. Akkor a vizsgán nem igazán figyeltem meg a nőt, de most jobban szemügyre vettem. Vörös, vállig érő, hullámos haja volt és vékony, de mégis szikár alakja. Az arcán látszott, hogy pár plasztikai műtétje volt már, melyekkel egész szép végeredményt hozott össze.

- Láttam az évzáró előadást, az Akadémia kitett magáért ezúttal is – továbbra is hozzám intézte a szavait, mintha Suh Hyung ott sem lett volna. Bár úgy tűnt, a nagybátyám nem is szándékozott közbeszólni és nem is bánta, hogy kimarad a társalgásból.

- A tanároknak köszönhető – próbáltam udvarias lenni és rájönni, hogy mit szeretne Ye Sol. – Őket illeti a dicséret, hiszen amit tudunk, azt tőlük tanultuk meg.

- Valóban – bólintott egyetértően. – De tehetség és akarat nélkül a tanárok erőfeszítései aligha érnek valamit.

- Tehetség és akarat? – kérdeztem rá furcsállva.

- Lehet a diáknak akármekkora akarata és álmai, ha nincs meg hozzá a kellő tehetsége – fejtette ki Ye Sol, mint egy kedves tanár néni. – De a fordítottja is igaz. Lehet valaki akármilyen őstehetség, ha hiányzik belőle az a hajtóerő, amivel sikerre vinné.

- Azt hiszem, igaza van.

- Természetesen, nem hiába vagyok már tíz éve az ügynökség igazgatótanácsának tagja - somolygott a nő és keresztbe tette lábait. – Veled mi a helyzet, Ha Na?

- Hogy? – ugyanis megakadt a szemem a csilivili magas sarkúján, ami pont abban a mérettartományban volt, amit már nem tudtam elviselni. Vagyis kilenc centivel nagyobb sarka volt, mint kellett volna.

- Te melyik csoportba tartozol, ha magadat kellene értékelned? – fürkészte az arcomat a tekintetével. Nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon.

- Az utóbbiba – tudtam, hogy nem vagyok béna és tehetségtelen, de nem voltak álmaim, amiket meg akartam volna valósítani, nem voltak céljaim. Az ő szavaival élve, nem volt semmiféle hajtóerő.

- Igen, szerintem is – adott igazat. – És van rá lehetőség, hogy ez változzon?

- Változzon?

- Mikor utoljára találkoztunk a vizsgán, azt mondtam neked, hogy érdekelne, milyen az, ha mindent beleadsz egy dalba – mesélte. – Az előadáson pedig megtetted. Megmutattad, mire vagy képes, ha igazán akarod.

- Az csak… - kezdtem bele a magyarázkodásba.

- A vizsga óta tudtam, hogy Kim Doo Rim lánya nem merülhet ki ennyiben. Nem lehet egy üres héj és semmi érzelem – szakított félbe keményen. Erre viszont nem tudtam mit mondani. Tényleg nem ennyiből álltam, nem csak ennyire voltam képes. Igaza volt. De hogy ezzel foglalkozzam egész életem során, hogy énekeljek és ugráljak a színpadon… Nem tudtam, hogy ezt akarom-e.

Négy éve még örömmel vetettem volna magam bele a dologba, nem akartam többet, mint egyszer az édesanyámmal a színpadon állni, és ha már eljött az ideje, akkor túlszárnyalni őt. De ezek az álmok mind porrá lettek az autóbaleset után.

- Az előadáson pedig bebizonyítottad, hogy igazam volt. Nem volt hiábavaló, hogy amellett szavaztam, lépj fel rajta – folytatta Ye Sol.

- Micsoda?! – mi a fene folyik itt? – Maga intézte el, hogy fellépjek az előadáson?

- Az én ötletem volt, igen – helyeselt büszkén. – Bár nehéz volt meggyőzni mindenkit róla.

- Azt hittem, hogy Suh Hyung… - kezdtem bele, mert egész végig azt hittem, hogy Suh Hyung fejéből pattant ki ez a fellépés dolog, de ezek szerint tévedtem. Ye Sol volt, aki a háttérben tevékenykedett.

- Yoon igazgató azt mondta, hogy nem érdekel téged a szórakoztató ipar – nézett rám kérdőn a nő, hogy a nagybátyám igazat mondott-e. Értetlenül és kicsit haraggal pillantottam az említettre. Miért mond ilyeneket a nevemben?! De csak karba font kézzel, kifejezéstelen arccal figyelt.

- Ez nem igaz! – tagadtam egyből a nő felé fordulva.

- Akkor tévedett volna?

- Igen! – bólintottam határozottan.

- Szóval, ha azt mondanám, hogy a WoW Entertainment ajánlana neked egy szerződést, akkor elfogadnád? – emelte fel kérdőn a szemöldökét.

Leesett az állam és csak megdöbbenve pislogtam a nőre. Még hogy szerződés? Persze, hogy eszembe jutott, hogy ilyesmi fog kikerekedni a történetből, de hogy tényleg ez legyen a beszélgetés célja Ye Sollal, nem igazán bíztam benne.

Az ölemben heverő kezeimet néztem. Egy szerződés. Természetesen elgondolkoztam az ajánlatán. Hogyne tettem volna! Annyian mondták már az előadás óta, hogy ideje lenne egy ügynökséghez belépnem, és hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Chun Ja, Ki Young, Beak Ho és még mások, hogy néha azt éreztem, tényleg nem lenne rossz ötlet. Egyáltalán nem viszolyogtam a gondolattól. Talán lassan tényleg készen állok rá, hogy megtegyem ezt a lépést…

Mióta itt voltam az Akadémián sokat változtam. Nem voltam többé egy kis nyuszi, aki fél bármihez is hozzányúlni, hozzákezdeni. Bátran bevállaltam az előadást – egy kis ösztönzéssel ugyan -, segítettem a barátaimnak, ahogy csak tudtam. Barátokról jut eszembe! Még az is újdonság volt, hogy voltak barátaim. Középiskolában szinte egy sem akadt, most pedig egyből lett három olyan ember, akiért bármit megtettem volna. Végre voltak ismét fontos emberek az életemben. A fiúkkal sem viselkedtem már úgy, mintha egy másik bolygó élőlényei lettek volna, kezdtem megszokni a közelségük, érintésük. (Igen, Kyu Hyunra és Se Joora célzok.) Egy hónapja még attól is zavarba jöttem, ha hozzáért a kezemhez egy fiú, most meg az ilyesmi természetesnek tűnt. Sikerült tisztázni a nézeteltéréseket Se Jooval és a bandával, aminek nagyon örültem. Kezdtem visszaszerezni apránként azt a Ha Nat, aki négy évvel ezelőtt voltam. Lépésenként megtettem az utat, ami ahhoz vezetett, hogy túllépjek anya halálán.

Tényleg megváltoztam.

De a kérdés, hogy mennyire. Megváltoztam-e annyira, hogy belevágjak egy ilyenbe? Hogy elkötelezzem magam egy ügynökség mellett, hogy végre döntsek a jövőmről. Éneklés. Színészet. Tánc. Mindegyiket szerettem. Egyáltalán nem lett volna rossz, ha olyasmivel foglalkozok, amit szeretek, nem?

Mindig is úgy gondoltam, hogy a P.S. lesz az, ahol majd debütálni fogok. Ha ott nem tudok az apám miatt, akkor máshol sem igazán akarok – jutottak eszembe a korábbi szavaim arról a napról, mikor So Haékkal beszélgettünk, miután felbukkant az apám.

Ez pedig még mindig igaz volt, akármennyire is örültem volna az ellenkezőjének. Mindig is a P.S. lesz az a hely, ahol igazán otthon érzem magam. Ott akartam debütálni még az apámmal való borzalmas viszonyom ellenére is. Anya ott vált híressé, ott töltötte a napjait, én pedig szintén ezt akartam. Emellett én is ott nőttem fel, rengeteg időt töltöttem ott.

Felpillantottam Ye Solra és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Sajnálom, de a P.S. Entertainmenttel már szerződést kötöttem, így…

- Ne hazudj! – nézett rám elnézően.

- Tessék? – hőköltem hátra meglepetésemben.

- Ilyesmiről szó sincs, Ha Na – dobolt az ujjaival a térdén. – Nincs semmiféle szerződésed, sem a P.S.-szel, sem más ügynökséggel. Vagy inkább pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy a P.S.-szel biztosan nincs?

- Mire célozgat? – hervadt le a hamis mosoly az arcomról. Mégis miről beszélt?

- Szerinted felkészületlenül jöttem ide? – intett nemet enyhén a fejével, megválaszolva a kérdését. – Nem került sok erőfeszítésbe, hogy kicsit utána járjunk, milyen lány is vagy.

- Maga nyomoztatott utánam?!

- Az ismerd meg a prédát, pontosabb kifejezés lenne – ingatta a fejét Ye Sol. Préda?! – Nem vagy átlagos lány, tekintve, hogy magának a P.S. Entertainment igazgatójának a lánya vagy. Nem lehetett gondatlanul megközelíteni, mivel szinte kilencvenkilenc százaléknak vette mindenki az ügynökségnél, hogy úgyis elutasítod mindegyik szerződést, amit csak felajánlanak neked.

Magyarázta és a táskájában kezdett kutatni. Mondanom sem kell gondolom, hogy a legújabb példánya volt a Coco Chanel megjelent kollekciójának.

- Mindenki arra számított, hogy a P.S.-hez fogsz menni az apád miatt, a családod miatt. Ezzel szemben én biztos voltam, hogy valami nem stimmel veled kapcsolatban – elővett egy több papírból álló összefűzött köteget és lerakta az asztalra. – Csak egy kis kutatásba tellett, hogy rájöjjek, négy évig Busanban éltél. Egyedül. Messze az apádtól, szinte minden kapcsolatot megszakítva vele.

Szótlanul és ledöbbenve hallgattam Ye Sol okfejtését. Nem volt semmi a nő, az tuti. Nagyon értett ahhoz, amivel foglalkozott: hogyan kell üzletet kötni és pénzt csinálni.

- Így feltételeztem, hogy mindenki tévedett. Szó sincs olyasmiről, hogy megközelíthetetlen lennél. Épp ellenkezőleg, talán bármilyen szerződést aláírnál, amit a kezed ügyébe adnak – mondta tovább. Nem is tudtam, hogy szimpatikus volt a nő vagy sem. Ugyanis okos volt, célratörő, de hogy mennyire voltak mögöttes, hátsó szándékai, vagy éppen rosszindulatú, azt nem tudtam. – Így ezt a szerződést készítettem elő neked.

Közelebb tolta az asztal lapján hozzám a papírokat, amiről le sem tudtam venni a szemem.

- Én… - kezdtem bele, de aztán megtaláltam a hangom. Szokásomhoz híven, mikor ideges voltam, akkor mosolyogtam. Ez most sem volt másképpen. – Meglepően sok mindenben igaza volt. De egy valamiben tévedett. Nem írok alá bármilyen szerződést.

- Ez nem is akármilyen szerződés – mosolygott még mindig rám, amitől kezdtem kellemetlenül érezni magam. – Tudod jól, hogy a P.S. után a WoW a legnagyobb ügynökség ebben a szakmában, ahol már tanult emberekkel foglalkoznak. A WoW-val sikerülhet a legnagyobb csillagok közé jutnod, természetesen kemény és kitartó munkával. A szerződésed feltételei eltérnek az átlagtól, mivel mégsem vagy akárki, illetve úgymond nagy rád a kereslet. A tőlem telhető legkedvezőbb feltételeket tudnám nyújtani.

Megint csak sikerült elérnie, hogy szóhoz se tudjak jutni. Idiótán, nagy szemekkel bámultam rá. Közben felállt és elkezdte felvenni a kabátját.

- Nem kell azonnal válaszolnod az ajánlatra – gombolta be szövetkabátját. – Nincs határidő, nincs sürgetés, mikor készen állsz, akkor gyere be a céghez és megbeszélünk mindent. Köszönöm, hogy meghallgattál!

Kezet nyújtott, beszélt még pár szót Suh Hyunggal, aztán elment. Csak úgy egyszerűen kisétált az ajtón. Én pedig ott ültem a széken és ezerrel járt az agyam.

Viaskodtam, hogy aláírjam-e vagy sem. Egyik felem egyből bele akart ugrani a dologba. A kalandvágy hajtotta, hogy új dolgokat ismerhessen meg és végre valóra váltsa azt, amiről kis korában ábrándozott. A másik viszont határozottan elutasította még a gondolatát is a szerződésnek. Nem akart abba a világba belépni, nem akarta, hogy az anyjára emlékeztesse, de ennél nagyobb problémája volt, hogy nem a P.S. az a cég, ami felajánlotta neki a szerződést.

- Ha Na?

- Hm? – néztem fel a nagybátyámra, aki leült velem szembe, Ye Sol helyére.

- Minden rendben? – fogta meg a kezem és bátorítóan rám mosolygott.

- Persze – feleltem automatikusan, aztán rájöttem, hogy kivel is beszélek és csak folyni kezdtek belőlem a szavak. – Nem! Fogalmam sincs, mit kéne tennem! Egyrészről szeretnék színpadon állni, kipróbálni, hogy mire vagyok képes, hogy meddig tudok eljutni. Másrészről egyáltalán nem vágyom rá, nem akarom az egészet, mert anyára emlékeztet. Félek tőle, hogy kudarcot vallanék és elbuknék. Aztán ott van, hogy mindig is a P.S.-nél akartam debütálni, ott képzeltem el a jövőmet. De most be sem tehetem oda a lábam, mert az apám gyűlöl, és ki nem állhat. Ha aláírom a szerződést, akkor borsot török ugyan az orra alá, mert neki az a lényeg, hogy egy ügynökségnél se helyezkedhessek el, de ki tudja, milyen lépéseket tenne utána…

- Nyugi! – szorította meg a kezem a férfi, mire a nyakába vetettem magam.

- Miért ilyen nehéz ez? – sóhajtottam fel.

- Csak te nehezíted meg magadnak – tolt el magától. – Ez a szerződés a legjobb azok közül, amiket kaptál, már korábban láttam egy másolatát. Ha pedig az a vágyad, hogy énekelhess, hogy idol legyél, akkor semmi sem állhat az utadba. Támogatlak benne.

- Miért van az az érzésem, hogy te mindenképpen azt akarod, fogadjam el? – kuncogtam rá. Lehet, hogy vissza akart vágni a bátyjának, az apámnak? De aztán valami eszembe jutott, ami felett előbb elsiklottam. - Várj csak! Mit jelentsen az, hogy azok közül a szerződések közül, amiket kaptam, ez a legjobb?

- Tényleg azt hitted, hogy az előadás után senki sem keresett meg téged? – bökött homlokon gyengéden, mintha egy tudatlan kisgyerek lennék.

- De hát Ye Sol azt mondta, senki sem fűzött hozzám nagy reményeket, mivel azt gondolták, hogy úgyis a P.S.-hez fogok menni – értetlenkedtem.

- Az nem jelenti azt, hogy nem próbálkozhatnak – állt fel és az egyik kis fiókjából elővett vagy öt másik összefűzött köteget.

- Micsoda? –álltam fel és a kezembe vettem a papírokat. Tényleg szerződés volt az összes és mindegyik az én nevemre. – Ez hogy lehet? Utálják az apámat és azt hiszik, azzal nagy kárt okoznak neki, ha a P.S. igazgatójának lánya nem saját cégnél van?!

- Hazudnék, ha azt mondám, nem szerepelnek ilyen motivációk is a háttérben – húzta el a száját a férfi. – Ez valószínűleg gyengítené a P.S.-t, akármennyire is semmiségnek tűnik. De ehelyett tényleg az lebeg a szemük előtt, hogy olyan embereket szerződtessenek le, akik komoly pénzeket tudnak nekik hozni, akik tehetségesek és népszerűek lennének.

- Hm… - gondolkoztam el. – Egyre vonzóbbá teszed nekem ezt az egészet, ugye tudod?

Elnevette magát az ironikus hangvételen és a kezébe vette a szerződést, amit Ye Sol hagyott itt.

- Ez messze a legjobb az összes közül – nyújtotta át.

- A P.S.-től nem kaptam? – néztem végig a többi szerződésen.

- Nem, bár nem is számítottam rá – rázta meg a fejét szomorúan, mire elvettem tőle a papírokat. Az általános adatokkal indult: név, születési dátum, anyja neve…

- Apa nem fog örülni neki, ha megtudja – jegyeztem meg.

- Nem is neki kell örülnie, hanem neked.

- De…

- Ott a helyed. A színpadon – mondta, mintha a legtermészetesebb dologról lett volna szó. – És ha úgy érzed, akkor szólj és megbeszélünk mindent. Addig legyen nálad a szerződés!

- Rendben – egyeztem bele. Nem kell siettetni semmit sem!

- Most pedig elmesélhetnéd, mi történt az arcoddal valójában – nézett rám várakozóan Suh Hyung. Ajh!

- Mondtam, tánc közben elestem.– hazudtam ismét. Teljesen kiakadt volna, ha megtudja az igazságot, így inkább hazudtam neki. Felpillantottam a falon függő órára. – Jaj, már ennyi az idő? Mennem kell!

Felpattantam a szerződéssel a kezemben és az ajtó felé sétáltam.

- Megígértem Kyu Hyunnak, hogy gyakorlunk tovább, miután itt végezte. – még több hazugság...! – Szeretlek, majd beszélünk!

Ezzel kirohantam az irodából, ott hagyva a meglepett nagybátyámat.

- Bocsi! – mondtam a zárt ajtónak és visszaindultam a koleszbe. Közben a szerződést lapozgattam és olvasgattam. Tényleg egész jó volt, amennyire meg tudtam ítélni. Egész nagy százalékban kaptam volna a fellépések és egyéb tevékenységek után pénzt, illetve voltak bónuszok is. A szerződés hét évre szólt viszont, ami nem kis idő.

Közben lehuppantam a nappaliban a kanapéra és ott olvastam végig. Szerencsére a magánéletemben nem sok korlátozás lett volna. Sok más ügynökséggel ellentétben, itt nem tiltották a párkapcsolatot, habár nem is buzdítottak senkit rá. Addig minden idolnak nagyobb a népszerűsége, míg szingli, akkor a fanok jobban elérhetőnek hiszik. Ezzel szemben a felszínes embereknél vagy a kicsit őrültebb fanoknál ez megváltozik, mikor a kedvencük bevallja, hogy párkapcsolatban van.

Felvittem a papírokat a szobámba és a mobilomra esett a pillantásom. Villogott.

Egy SMS-t kaptam Kyu Hyuntól. Most, hogy belegondoltam, nem is láttam sehol, mióta visszajöttem.

Bocsi, csillagom, el kellett mennem dolgozni. Majd este jövök a srácokkal! Addig is sokat gondolj rám! :P

- Egoista! – motyogtam mosolyogva.

Hát akkor megint unatkozhatok, míg nem kell mennem a Suminba. Nagy unalmamban alapozóval bekentem az arcomat, hogy ne legyen még több olyan kínos pillanat a lila foltom miatt, mint Suh Hyungnál. Meg kell mondjam, egész szép végeredményt sikerült összehoznom, majd sóhajtva dőltem le az ágyamra. Aztán beugrott! Mi lenne, ha nem hazugság lenne az, amit Suh Hyungnak mondtam? Tényleg gyakorolhatnám a táncot, hiszen abból voltam a leggyengébb.

De mégis hogyan kellene? Korábban Kyu Hyun tanította a konkrét koreót, de most nem is volt kéznél, illetve nincs is semmiféle koreó. Habár…

Felültem és a laptopom után nyúltam. Pár percig nézelődtem a neten és rájöttem a megoldásra. A youtube-on rengeteg olyan videó volt fent, ahol az egyes klipek táncait mutatták meg, amit könnyedén meg lehetett tanulni. Vidáman fogtam meg hát a laptopot és mentem a táncterembe.

***

Hát mondanom sem kell, hogy nem ment olyan könnyen a tánc, mint ahogy szerettem volna. Pedig egy egész egyszerűt választottam. Gondoltam, hogy mivel lány vagyok (hú, Ha Na, micsoda felfedezéseket teszel!), akkor a változatosság kedvéért lehetne egy lányos tánc is. Kezdetnek Rainbow-tól az „A”-re esett a választásom. Találtam is egy videót, ahol nem váltották egyfolytában a kamera állásokat, egy covert.

Ami viszont nem jutott eszembe, hogy először a mozdulatokat, lépéseket kellett megfigyelnem a videón, és csak utána tudtam kezdeni a gyakorlást. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Kyu Hyun nélkül igencsak lassan haladtam és nem is voltam a legügyesebb. Főleg, hogy a térdem sem volt még az igazi, fájt, ha nagyon csavargattam vagy hajlítgattam. Így csak óvatosan tudtam csinálni a mozdulatokat.

Már a táncteremben voltam vagy 3 órája és körülbelül a háromnegyedét tudtam a koreónak. Elméletben mindenképpen, de hogy gyakorlatban mennyit sikerült megvalósítanom belőle? Nem túl sokat. Tudtam, mit kéne csinálni, de a testem valahogy mindig mást csinált, vagy ellenkezett, vagy csak simán képtelen voltam végrehajtani azt a mozdulatsort.

- Ne már! – toporzékoltam tehetetlenül. – Nem lehetek ennyire béna!

- Nem is vagy az.

Összerándultam a hangjára és ijedten fordultam hátra. Ott állt a falnak támaszkodva egy lágy mosollyal az arcán. Pirosan kerültem a tekintetét.

- Mióta vagy itt?

- Pont elég ideje – somolygott Se Joo.

- Kyu Hyun azt mondta, hogy majd csak este jöttök haza – motyogtam zavarban. Nem igazán akartam, hogy Se Joo tanúja legyen a szerencsétlenkedésemnek, szóval örültem volna, ha minél hamarabb elhúzza a csíkot, még ha alapvetően szívesen is lettem volna vele.

- A többiek akkor jönnek, de én egyelőre befejeztem mára. Még este nyolctól lesz egy felvételem az egyik show műsorban, de addig szabad vagyok – jegyezte meg és közelebb lépkedett hozzám.

- Oh –mondtam frappánsan. Ez az, Ha Na, csak így tovább!

- Te mit csinálsz itt? – nézett körbe a helyiségben. A földön hevert a laptopom a hangfalakhoz hozzácsatlakoztatva, néhány üveg vízzel, és ramenes dobozokkal. Utóbbi volt az ebédem. – Minek táncolsz?

- Csak… csak gondoltam, hogy gyakorolok – tűrtem a fülem mögé egy tincset, ami a nagy ugrálásban kiszabadult a kontyomból.

- Ennyire várod már a következő félévet? – huppant le a fiú a tükör elé. Szóval nem szándékozott egyhamar elmenni…

- Nem, csak kaptam egy szerződést és arra gondo… - az ajkamba haraptam, amint rájöttem, hogy kinyögtem azt az egy dolgot, amit nem kellett volna. Amit titokban akartam tartani legalább addig, míg nem tudom, milyen döntés születik ezzel kapcsolatban.

- Szerződést?! – döbbent le a fiú. – Mikor, kitől?

Csillogtak a szemei és olyan izgatott lett, mint amilyennek nekem kellett volna, mikor Ye Sol az orrom alá nyomta a papírokat. Leültem mellé és felhúztam a térdeim az államig.

- Igen, a WoW Entertainmenttől – bólintottam.

- De hát ez szuper! – örvendezett és vállával nekidőlt az enyémnek. – Gratulálok!

Rámosolyogtam, de valamiért úgy éreztem, hogy nagyon gyengére sikeredett az alakításom. Az ő mosolya is lassan elhalványodott és ráncok gyűltek a homlokára.

- Miért érzem azt, hogy te nem örülsz ennek annyira?

- Szerintem pontosan tudod – bámultam inkább a kezeimet. – Az apám miatt.

- Áh! - lett világos minden a fiú számára egy pillanat alatt. – Talán ha megpróbálnál vele beszélni erről, akkor…

- Nem! – vágtam rá hangosabban, mint ahogy szerettem volna, de már a gondolat is, hogy találkozzak vele, és hogy szívességet kérjek tőle, vagy akár engedélyt, felért egy halálos ítélettel. - Inkább csinálom a háta mögött, minthogy egy percet is vesztegessek rá, mikor tudom, hogy mi lenne a beszélgetés eredménye.

- Ha Na, tudom, hogy nem túl jó a viszonyotok, de …

- Kérlek, ne! – fordultam felé kérlelően. – Felesleges bármit is mondanod. Ha a felét is tudnád, milyen borzasztó volt vele, miután bevonultatok, akkor nem kérnél ilyesmire.

Némán nézett, de végül csak bólintott, amiért hálás voltam. Nem akartam az apámról beszélni, sem most, sem máskor. Annak örültem volna a leginkább, ha soha nem is kell vele újra találkoznom.

Felálltam és nyújtottam egy kicsit, hogy eltereljem a gondolataim.

- Majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből a szerződésből. Ha tényleg akarnám, akkor Suh Hyung támogatn… - ekkor néztem rá Se Joora, aki egyértelműen engem méregetett. Végigmért a tekintetével és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Kiegyenesedtem és erőltetetten elnevettem magam. – Biztos fáradt vagy, jobb lenne, ha lepihennél a felvétel előtt!

- Zavarok talán? – vigyorgott a fiú.

- Nem az, hogy zavarnál, csak… - kezdtem bele, de valahogy nem akart semmi értelmes kifogás az eszembe jutni. Csak azokra a csokibarna szemekre tudtam koncentrálni.

- Akkor hadd segítsek! – állt fel ő is, majd levette a zakóját és a cipőjét. Egy farmerben és egy fehér pólóban volt csak, ami jól elütött a bőre színétől.

- De te nem tudsz táncolni – hőköltem hátra értetlenül.

- Ez fájt – emelte a mellkasához a kezét és úgy tett, mint akinek tényleg fájdalmai lennének. - Elfelejtetted, hogy vettem ugyanúgy táncleckéket is?

- Tényleg! - jutott eszembe. Régen valóban voltak táncórái a többi diákkal együtt és ezekkel akkor sem állt le, mikor debütáltak. Habár ők bandaként nem szoktak táncolni. – De…

- Nehéz lenne csak elfogadni az ajánlatom? – sóhajtotta. – De ha persze nem szeretnéd, akkor…

Nem tudom, hogy csak játszott-e velem és a szomorúan lebiggyesztett ajkak is részei voltak-e ennek, de egy másodpercig sikerült ellenállnom neki.

- Dehogy! – tagadtam rögtön a boci szemekről elkapva a tekintetem. Ajh!

- Ennek örülök! – örvendezett a fiú.

***

Ezek után a napjaim sokkal jobban teltek.

Volt egy kis menetrend az életemben, amitől az unalom valahogy rögtön elszállt. Napközben, hol sportoltam vagy edzettem, majd pedig rátértem a táncra. Miután a térdem nagyjából helyrejött, már nem okozott problémát bármilyen mozdulatot, lépést megtennem. A kezdeti nehézségek után Se Jooval, sikerült egész jól együtt dolgoznunk. Rájött, hogy szinte minden alapom hiányzik és így próbálta felépíteni a gyakorlásokat.

Az alapoktól. Ami az állóképességemmel kezdődött, ezért egy csomó időt a konditeremben kellett töltenem. Edzeni a combizmomat és a vádlimat, meg a hasamat, meg egy csomó olyan izmot, amiről nem is tudtam, hogy létezik, csak mikor másnap felkeltem és úgy sajgott, hogy megmozdulni is alig bírtam. Eredményét ugyan a kemény munkámnak nem igazán láttam. Ugyanúgy elfáradtam és izomlázam volt a táncok alkalmával. Talán másfél hét után vettem észre a változást, hogy a kondim kezdett egyre jobb és jobb lenni. Egy-egy komolyabb edzés már nem fárasztott le annyira, mint a kezdetekkor.

Se Joo pedig egyrészről kellemes meglepetést okozott. Tényleg jó edzőnek bizonyult és értette is, amit csinál. Ahogy az ideje engedte, úgy együtt edzettünk, ami neki is jót tett. Persze ez így napi szinten nem jelentett túl sok időt, maximum egy-két órát, mivel a menetrendje elég zsúfolt volt. Nem volt túl ritka az sem, hogy csak ott ült a teremben és azt nézte, mit csinálok (legnagyobb zavaromra), mert annyira el volt fáradva. Ilyen alkalmakkor inkább hamar befejeztük, mert nem bírtam nézni, hogy állva képes lenne elaludni, nemhogy ott ülve.

Másrészről pedig elég egy hajcsár volt a fiú. Addig nem léphettünk a következő mozdulatra, amíg nem volt tökéletes az előző. Sokszor elismételtette velem, hogy berögzüljön, bár ezt egyáltalán nem bántam, mert addig én sem voltam elégedett, míg nem volt tökéletes másolata a klipekben szereplő lányok mozdulatainak. De azért sokszor gonoszkodtam vele, hogy biztos a STAND UP tagjaival is ilyen szigorú és vajon hogy tudják ezt elviselni a srácok. De ő is szurkálódott, hogy milyen béna vagyok, szóval kölcsönös volt ez a viselkedés. Pontosan olyan, mint régen. Pontosan ugyanolyan, ami megmelengette a szívem.

Miután végeztünk a Rainbow számával, még sok-sok számot gyakoroltam be, például az SNSD-től legalább hármat, aztán a BTS-től a Boy in Luv már igazi kihívásnak számított, de megbirkóztam azzal is nagy örömömre, bár annál a koreónál igazán szükségem volt Se Joo segítségére. Szóval csak úgy faltam a koreókat egymás után és azt hiszem, tényleg fejlődtem. Már nem kellett minden mozdulatot ezerszer elmutogatnia nekem, és legalább ennyiszer elismételtetnie velem. Viszont ami a legkevésbé tetszett, hogy csináltatott velem úgynevezett random táncokat. Vagyis bekapcsolt egy számot és utána magamtól kellett rá táncolnom, ahogy nekem jólesett. Ezzel rengeteg bajom volt, szinte meg sem tudtam mozdulni az elején. Se Joo ugyan biztatott, hogy tegyek úgy, mintha csak egy buliban lennék, vagy egy szórakozóhelyen, de ezzel egy cseppet sem segített, mivel nem voltam még egyszer sem igazán bulizni. De ahogy növekedett a gyakorlással töltött órák száma, úgy egyre inkább mutattam valami haladást ezen a téren is. Egy hangyányit talán javultam.

Ha napi szinten végeztem az edzéssel és a tánccal, akkor a Suminban dolgoztam. Nagymamáék örömmel fogadták a hírt, hogy máris találtam valakit Nam Gil helyére, és hogy pont a fiú öccsét, az csak plusz pont volt. Annak már kevésbé örültek viszont, hogy én már csak péntekenként fogok tudni dolgozni. Természetesen nem említettem meg az okokat, hogy Nam Joon miért akar dolgozni, ez maradjon csak a mi titkunk. Az incidens hetén nem engedtem, hogy a fiú dolgozni jöjjön, mert elég ijesztő látványt nyújtott, de egy hét elteltével már nem volt annyira vészes, így szóltam Nam Gilnak, hogy az öccse jöhet hétfőtől dolgozni. Úgy gondoltam, hogy egy hétig betanítom és felügyelem, utána pedig az övé a pálya. Meglehetősen ügyesnek tűnt és hamar megjegyzett mindent. Egész jól szórakoztam vele, aranyos és vicces srác volt.

A szerződés problémáját viszont félretettem egy jó ideig és inkább csak élveztem a barátaimmal töltött időt.

Barátokról jut eszembe!

Mindeközben leveleztem a többiekkel. So Ha elmesélte, hogy nem olyan rossz az egyetem, még érdekelte is, amiről tanul. (Lássuk be, hogy ez egyáltalán nem volt hátrány.) A tanárokkal és hallgatókkal is megtalálta a közös hangot és kezdett kijönni mindenkivel. Azért azt megosztotta velem, hogy a szobatársa nem olyan jó fej, mint amilyen eddig volt. (Mert volna mást mondani!) Hiányzott neki a tánc és ének, így csatlakozott egy balett csoportba az iskolánál, ami ugyan nem volt olyan magas szintű, mint amire neki lett volna szüksége, de annyira megfelelt, hogy folytassa a hobbiját. A szülei viszont hallani sem akartak a házasság lefújásáról, ami nem érintette túl jól. Csak ennyit mondott erről a témáról, én pedig nem firtattam tovább.

Baek Ho még otthon volt a szüleivel és mikor Ki Young visszajön, akkor fognak együtt belépni a P.S. Entbe. Azt mondta, hogy igazán unalmas ott és hiányzik is neki a barátnője, annak ellenére, hogy szinte minden nap beszéltek. Azt nem is említve, hogy az egész Akadémia hogy hiányzott neki.

Ki Young pedig el volt alélva. Egyik bemutatóról a másikra ment, egyik tervezőtől a másikhoz rohant. A legjobbakkal találkozott és tanult tőlük, szinte egy perc nyugta sem volt. Habár nem is képzeltem a lányról, hogy képes lett volna akár negyed órát nyugodtan a fenekén ülni. Hiányzott neki is mindenki, de talán ő volt az, akit a legkevésbé viselt meg a távolság, vagyis nekem ez jött át a beszélgetéseinkből. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy nem is gondolt ránk (Baek Hora legfőképpen), de ő érezte a legjobban ott magát, ahol volt. Az olaszok temperamentuma is tetszett neki, pont olyan forróvérűek voltak, mint ő. De a koreai ételeket azért nagyon is hiányolta, már elege volt a sok pizzából, makaróniból és milánóiból. Számolta vissza a napokat, míg haza nem utazik és mindig azzal fenyegetőzött, hogy amint visszajön, találkoznunk kell. Ami egyáltalán nem volt ellenemre.

Én is elmeséltem nekik, hogy velem mi történt, persze egy cenzúrázott változatát a valóságnak, mert nem akartam kiakasztani őket. Szóval Se Jooról csak annyit tudtak, hogy kibékültünk és meglátogattuk a nagyszüleit, meg mostanában segít táncolni. Kyu Hyunnal kapcsolatban csak arról tudtak, hogy jóban vagyunk még mindig. Meséltem a Nam Joon esetről, amin persze mindenki szörnyülködött, illetve arról, hogy szerződést kaptam. Amit rögtön támogatni is kezdtek, hogy írjam alá, mint ahogy arra számítottam is.

Összefoglalva tényleg sokkal jobban teltek a napjaim.

Csütörtök este lihegve és teljesen kifulladva pakoltam össze a cuccaimat, miután Se Jooval végeztünk a gyakorlással. Most éppen a Super Juniortól a Sexy, Free and Single-t tanultuk. Elég gyorsan ment, tekintve, hogy napi nyolc órákat fordítottam a gyakorlásra.

- Egész jó volt – törölte meg a homlokát a fiú, mivel őt is sikerült leizzasztanom, amire igen büszke voltam.

- Köszi! – mosolyogtam. Kyu Hyunnal ellentétben Se Joo elég sokszor dicsért meg, ami jólesett és örültem neki. – Talán holnap sikerül befejeznem, míg nem leszel itt.

- Holnap délután teljesen szabad leszek – jegyezte meg, miközben a törölközőjét a nyakába vetette.

- Hogy-hogy? – indultam kifelé a teremből meglepődve. – Már nem vagy annyira felkapott?

- Nem – fintorgott rám, de utána elmosolyodott. – Mivel másnap lesz a premier kaptam egy kis pihenőt.

- Micsoda?! – torpantam meg. – Miért nem mondtad korábban?!

- Nyugi, most mondom – nyújtott rám nyelvet.

- Nem érted! – estem teljesen kétségbe. – Egy napom van akkor mindent elintézni, a ruhát meg hasonlókat, azt sem tudom, mihez kezdjek hirtelen!

- Ezért mondtam, hogy nyugi! – karolta át a vállam és elindultunk a koleszbe. Le akartam rázni magamról a kezét mérgemben, de nem engedett. Dühös voltam rá, mert mi az, hogy csak most szól, hogy két nap múlva jelenésem van a premieren. – Mivel holnap ráérek, elmehetnénk együtt vásárolni. Mit szólsz?

- Hogy mi?

- Igen, mi – viccelődött, de nem volt kedvem mosolyogni. – Keresünk valami szép ruhát neked.

- Az a ruha, amit a bemutatón viseltem, nem elég jó? – kérdeztem félénken. Tudtam, hogy az tetszett neki és szép voltam benne. Akármennyire is próbáltam volna tagadni, azt akartam, hogy szépnek találjon, hogy még az álla is leessen, ha meglát. Tudja csak meg, miről maradt le, mikor nem kellettem neki!

- Tényleg nagyon szép az a ruha, és te is nagyon szép voltál – pirult el és lesütötte a szemét. -, de azt már látták. És nem jelenhetsz meg a premieren egy olyan ruhában, amit már mindenki látott. Elevenen szétszednének.

- Oh… - ráncoltam a szemöldököm, ilyesmi eszembe sem jutott. A premier előtt lesz fotózás a résztvevőkről, legalábbis a hírességekről mindenképpen. Kételkedtem benne, hogy Se Joo nagyszüleit is annyira nagy hévvel fotóznák, mint mondjuk a STAND UP frontemberét. – De az olyan szép!

- Igen, tényleg az – éppen sikerült megállnia a fiúnak, hogy ne nevesse el magát a csalódott arcomon. – Veszek neked egy annál szebbet, megegyeztünk?

- Dehogyis! – tiltakoztam azonnal. Még hogy ő vegyen nekem ruhákat, még mit nem! Először is, nem voltam a kishúga, hogy csak úgy elfogadjak ilyesmit, vagy éppen a kitartott felesége. Másodszor meg nem szándékoztam egy olcsó, piaci göncben megjelenni, mert az is baromi nagy port tudott volna kavarni. Főleg hogy én voltam a nagy Yoon Tae Won lánya, nem flangálhattam egy pár ezer wonos ruhában. A lényeg az volt, hogy nem akartam, hogy Se Joo bármennyit is költsön rám. – Majd én kifizetem, a részmunkaidős állásomból van egy kis pénzem.

- Ne viccelj, Ha Na! – dorgált meg a fiú, mire megálltunk az egyik lépcsőfordulóban. – Ha már miattam kell eljönnöd, akkor hadd tegyek meg ennyit érted!

- Egyáltalán nincs szükségem a segítségedre – mondtam és éreztem, hogy ez a mondat nem igazán jött úgy ki, ahogy én azt gondoltam. Se Joo meglepett és kissé megbántott arckifejezése legalábbis erről árulkodott.

- Értem – mondta egy visszafogott mosollyal az arcán és megindult a lépcsőn. Én pedig ott álltam kukán, mint egy idióta. Nem tudtam, hogy ilyen jól játszik a fiú, hogy ennyire nem láttam át rajta, mert ha nem ismertem volna olyan jól, akkor bedőltem volna a mosolyának. De mivel nem csak pár hete ismertem, így tudtam, hogy az előbbi mosolya nem volt igazi.

Felcaplattam a lépcsőn utána és elálltam az útját. Mély levegőt vettem és belefogtam a magyarázkodásba.

- Nem úgy értettem az előbb! Örülök, hogy ilyen kedves vagy és értékelem, hogy gondolsz rám és segíteni szeretnél, de úgy érzem, hogy nem lenne fair, ha te vennéd meg a ruhámat, nem vagyok már gyerek és nem is vagy az apám, sem a bátyám, nem akarom, hogy így kezelj. Illetve azt szerettem volna, ha nem látod meg előtte a ruhát, amit viselni fogok, csak mikor minden a helyére kerül és minden tökéletes lesz. Bár nagyon szerettem volna, ha együtt tölthettünk volna egy ilyen napot, de így nem tudom, hogy lehetséges-e, pedig annyira, de annyira szeretném…

Vettem még egy levegőt, hogy folytassam, de Se Joo kihasználta a pillanatnyi szünetet, hogy közbeszóljon.

- Értem én, nyugi! Azt hittem, elájulsz a nagy erőlködéstől, hogy egy szuszra elmond, amit szeretnél – kuncogott a fiú.

Tudtam, hogy állati sok hülyeséget összehordtam az előbb, de olyan jólesett újra mosolyogni látni. Nyerhetne valami angyali mosoly díjat, hogy elismerjék végre, tényleg ellenállhatatlan mosolya van.

- Akkor kössünk kompromisszumot – ajánlotta fel Se Joo vidáman. – Elmegyünk együtt holnap vásárolni, megnézem az összeset, amit felpróbálsz, de nem mondod el, melyik mellett döntöttél végül. Nem is szólok bele az anyagiakba, kivétel, hogy szombaton a premier előtt én állom a fodrászodat és a sminkesed.

Átgondoltam a dolgokat és nagyon is tetszett az ötlet.

- Rendben! – nyújtottam kezet vigyorogva. Ugyan nem örültem, hogy így is költ rám a fiú, de sokkal kevesebbel megúsztam, mint a ruhával. Emellett élvezhettem holnap egész délután a társaságát, amiről pedig nem mondtam volna le semmi pénzért sem, és tudtam, hogy ez az ajánlata volt az első és utolsó is egyben.

- Jól van, akkor holnap kettőkor az Akadémia előtt – mondta mosolyogva és újra elindultunk felfelé.

- Tudod, hogy nem szereted, ha nemet mondanak neked? – kérdeztem somolyogva.

- Miért, ki szereti? – pillogott rám ártatlanul.

- Igaz – nevettem.

Mikor elváltunk a szobánk ajtajánál, szinte rohantam be a helyiségbe és örömömben ugráltam vagy öt percig. Tudtam, hogy nem randi lesz a holnapi, tudtam, hogy ne számítsak semmi ilyesmire, mégsem tudtam meggátolni a pillangók eszeveszett repkedését a gyomromban. Mégsem tudtam megakadályozni, hogy örömmel és várakozással telve tekintsek a holnapi napra.

Se Joo és én, egész nap együtt. Jobbat kívánni sem tudtam volna!