9. Fejezet

Utolsó simítások

Szerencsémre So Ha még nem volt a szobában. Elképzelni sem tudtam, milyen lesz újra találkozni vele és a többiekkel. Őszintén féltem, hogy magamra fognak hagyni. Akármennyire is támaszkodtam Kyu Hyunra, szükségem volt rájuk is, kedveltem őket. Főleg a csendes és őszinte So Hat, akivel a kezdetek óta remekül megértettük egymást.

Ahogy a tükörbe pillantottam, aggodalmas ráncok gyűltek a homlokomra, a szemeim alatt kis sötét karikák díszelegtek.

- Ezt nem hiszem el… - sóhajtottam és gyorsan átöltöztem. Habár akartam látni So Hat, akartam tudni, hogy most mi lesz velünk, de mégsem akartam igazán. Felkaptam a táskám, belevágtam egy törölközőt, a telefonom és egy üres műanyag flakont. Az ajtó előtt Kyu Hyun várt már.

- Azt hittem, örökkévalóságig váratsz már – indult el vidáman.

- Ha randira mentünk volna, sokkal tovább kellett volna várnod – jegyeztem meg, végig sem gondolva, mit mondok. Csak arra gondoltam, hogy állítólag sokáig kell várni egy lányra, mert annyit készülődik, ha randira megy, semmi mögöttes szándék nem volt benne.

Igen, nem véletlen, hogy ott az az „állítólag”, mivel még egyszer sem voltam randin, húsz éves korom ellenére. Egyszerű a magyarázat, soha nem volt kivel elmennem. Az, akit kedveltem, nem volt velem és amúgy sem hívott volna randira. A többi fiúról meg egyszerűen nem vettem tudomást, pedig lett volna hébe-hóba egy-két jelentkező, de visszautasítottam őket, mert nem érdekeltek. És így teltek az évek, míg odáig nem jutottam, hogy betöltsem a huszadik életévem. Azt hiszem, kimerítő magyarázatot adtam, de most térjünk vissza ahhoz, hogy milyen hihetetlenül ostoba vagyok.

Kyu Hyun hirtelen megállt és hátrafordult. – Tessék?

- Én nem… nem úgy értettem! – kezdtem magyarázkodni ijedten össze-vissza kapálózva a kezemmel. – Csak tudod…

- Szóval randira akarsz velem menni?

- Micsoda?!

- Bevallhatod, nem fogok megharagudni – somolygott.

- Én… én… – dadogtam, mint egy fogyatékos. Fogalmam sem volt, hogy jutottunk idáig! Mi ez az egész?

- Jól van, hagylak egy kicsit gondolkozni még – kacsintott rám, nyújtózkodott egyet, majd tovább indult. Úgy álltam, mint egy szobor a folyosón és bámultam utána. Jézusom! Mégis mi volt ez?!

- Nem jössz? – kiáltott hátra nekem, mire magamhoz tértem.

- Máris!

- Megint itt fogunk gyakorolni? – raktam le a táskám a földre a fallabda pályán. Éppen akkor végzett két srác, így nem voltam zavarban, hogy esetleg mások is láthatnak. Vagy csak azért mentek el, mert megláttak? Nem tudtam nem észrevenni az utálatos pillantásokat.

- Igen, a táncteremben biztosan vannak, mert mindenki a holnapi bemutatóra készül, amit Ji Min fog tartani és azt gondoltam, nem akarsz előttük táncolni – magyarázta készségesen. Hálás voltam neki, hogy így gondol rám. – Arról nem is beszélve, hogy így is nehéz dolgom van veled, de ha még azon kéne izgulnod, hogy mindenki téged figyel, esélytelen lenne rendesen dolgoznunk. Kész katasztrófa lenne.

Tévedtem, csak magára gondol.

- Hozok egy kis vizet, aztán kezdhetünk – mutattam fel a palackot, de ő csak legyintett, hogy menjek.

Mikor visszamentem, éppen letette a telefonját, valakivel beszélhetett, de annyira nem érdekelt, így hát ráhagytam.

- Melegítsünk be! – adta ki az utasítást és éreztem, hogy megváltozott a hangulata. Mondhatnám, hogy csak átváltott a szigorú tanár bácsi üzemmódba, mégis valami más volt. Rideg volt. Rám sem nézett egész végig, míg a nyújtó gyakorlatokat csináltuk. Csak maga elé meredt, automatikusan magyarázott és végezte a mozdulatokat. Még nem láttam eddig ilyennek, ahhoz hasonlított, mikor megvádoltam azzal, hogy ő árult el, de még annál is rosszabb volt.

- Egészben fogjuk táncolni a koreográfiát, megállás nélkül egymás után jó sokszor, hogy megragadjon benned, hogy a tested magától tudja, hogy mit kell csinálnia, még ha az agyad egész máshol is jár – mondta és elindította a zenét, még esélyem sem volt megszólalni.

Sehol sem volt az a Kyu Hyun, akit eddig ismertem. Valamiért gyanús lett az a telefonhívás korábbról. A hívás során történhetett valami, ami így megváltoztatta. Kíváncsi voltam, de visszafogtam magam, nem akartam a magánéletében vájkálni, így befogtam a szám és csak táncoltam, pedig aggódtam érte.

Eltelt fél óra, egy óra, majd két óra és lassan megközelítettük a két és felet. Lázasan ment a munka, alig beszéltünk, leginkább csak Kyu Hyun mondta, mit hogy csináljak, mit javítsak. Ami viszont jó hír volt, hogy egyre kevesebbszer kellett kijavítania, egyre kevesebbszer kellett megismételtetnie velem a hibás mozdulatokat.

Éppen ültünk a földön és szünetet tartottunk, mikor megszólalt.

- Menj, igyál pár kortyot, aztán menjünk vacsorázni, alig van fél óránk, míg bezárják az étkezdét!

- Rendben – kiszaladtam a mosdóba és a csapból kortyoltam a jéghideg vízből. Magammal vittem egy üveget és feltöltöttem.

Belépve a pályára Kyu Hyun már összeszedte a holmiját és a kezembe nyomta a táskám. Cserébe nyújtottam felé a palackot. Mióta elkezdtünk gyakorolni most először mosolyodott el ismét, bár elég halványan. Megköszönte és elvette. Örültem, hogy újra mosolyogni látom, a megkönnyebbülés hulláma járt át és éreztem, hogy felfelé görbül a szám.

Csendben sétáltunk át az ebédlőbe kissé izzadtan, kimerülten. Rajtunk kívül talán öten ülhettek egy csoportban az ajtó mellett. Mikor meglátták Kyu Hyunt intettek neki, ő viszonozta, engem teljes mértékben figyelmen kívül hagytak.

- Olyan mintha mindenkit ismernél - motyogtam, miközben kikértem a dakgalbit, ami pácolt csirkét takart fűszeres mártással. Kyu Hyun is azt kért a konyhás nénitől, majd leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.

- Csak felületes barátság, ha egyáltalán használhatom ezt a szót rá – közölte, de sehol sem volt a hangjában a megszokott vidámság.

- Ezt úgy mondod, mintha nem is lennének barátaid – húztam el a szám, miközben bekaptam egy falatot.

- Közel jársz az igazsághoz.

- Ott van Nam Gil. Úgy tudom, ti jó barátok vagytok – puhatolóztam.

- Igen, ő igaz barát, de a többi…

Meglepetten néztem rá. Magas, izmos, jóképű volt és népszerű is, mégis olyan magányosnak tűnt most. Meg akartam vigasztalni, valami bátorítót mondani neki, de semmi sem jutott eszembe.

- Ha nem lettél volna te, vagy So Haék, azt hiszem, nem sokáig bírtam volna itt, még ha el is határoztam, hogy nem adom fel, bármi történjék – jegyeztem meg, de nem néztem rá.

- Igen, So Haék nagyon rendesek. Szerencsés vagy, hogy a barátaidnak mondhatod őket – bólogatott, de továbbra is csak piszkálta az ételt a tányérján.

- Ha… – kezdtem bele. – Ha gondolod, akkor vasárnap elmehetnénk valahova… persze csak ha akarod. De ha van jobb dolgod azt is megértem, nem olyan fontos igazából! – legyintettem idegesen. – Ah, inkább felejtsük el!

Máris megbántam, hogy megszólaltam, pedig csak fel akartam vidítani valamivel. Hülye vagy, Ha Na, totális idióta! De mégis kényszeredetten felnevettem, mintha csak vicceltem volna.

- Én is mondhatok valamit, vagy inkább folytatod a társalgást magaddal? – tűnt fel az arcán egy vigyor és azt hiszem, sikerült kilendítenem a holtpontról, amibe belekerült. Bár nem tudtam, hogy mi volt az oka a hirtelen jött apátiának, de képtelen voltam tovább nézni. – Köszönöm, jó lenne.

Idegesen rá mosolyogtam és egy nagy falat káposztát tömtem a számba.

- Akkor ez randi? – kérdezte a kanalat a szájához emelve ártatlanul pislogva.

- H… – félrenyeltem azt a nagy adag káposztát, ami a számban volt és köhögő rohamok közt nyúltam a poharam után. Kyu Hyun rémülten ütögette meg a hátam.

- Jól vagy? – láttam rajta, hogy megijedt. Bólintottam erőtlenül és még párszor köhögtem. – Rám hoztad a frászt!

- Bocsi - szorítottam a mellkasomra az öklöm.

- Máskor nem beszélünk, miközben eszel, mert ez kész életveszély! - jegyezte meg és nekilátott, hogy eltüntesse a maradékot a tányérjáról.

- Úgy látom, visszajött az étvágyad is – harákoltam és félretoltam az enyémet. Már majdnem így is megettem az egészet, de ezután nem mertem kockáztatni.

Rántott egyet a vállán.

- Amúgy ez-ez – kezdtem bele – mármint a vasárnap, az…

- Nyugi! – emelte fel a kezét tenyérrel kifelé fordítva, jelezve, hogy hagyjam abba. – Csak vicceltem. Bár érdekelne, hogy tényleg eljönnél-e velem egy randira – célzott a korábbi beszélgetésünkre -, de tudom, hogy van barátod.

- Tessék? – szökött a magasba a szemöldököm hirtelen.

- Az az Oppa, akivel legutóbb beszéltél telefonon – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. – Tényleg, ki a srác? Hogy ismerkedtetek meg?

Nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés. Uramisten! Mikor végre meg tudtam szólalni, még mindig kis kuncogások közepette megkérdeztem:

- Mégis miből gondoltad, hogy a barátom?

- Azt mondtad, szereted – rántott a vállán, de mintha kezdett volna gyanakodni, hogy valami nem stimmel.

- Igen, ez igaz. De ő nem a barátom volt – mosolyogtam rá elnézően. – Hanem a bátyám.

A kanál megállt félúton a szája felé, majd visszarakta a tányérra.

- Nem állt szándékomban hazudni, nem tehetek róla, hogy félreértetted! – védekeztem ösztönösen.

- Akkor mégiscsak randi? – kérdezte szexi mosollyal hirtelen.

- Mi? Hogy? – értetlenkedtem. – Nem!

Olyan gyorsan vágtam rá, hogy engem is meglepett a reakcióm, de ahogy láttam Kyu Hyunt is. – Ne érts félre, rendes srác vagy, meg minden, de…

- Hé! – szakított félbe nagy megkönnyebbülésemre. – Mindent túl komolyan veszel!

Csak bazsalygott és rázta a fejét, bekapott egy újabb falatot, én meg tovább bámultam.

- Csak szórakoztál velem? – húztam össze a szemöldököm.

- Veheted így is – bólintott és ledöntötte a pohár vizet.

- Sejthettem volna - emeltem fel a tálcámat és visszavittem a konyhába. A fiú felállt és követte a példámat. Néma megegyezés után elindultunk a táncterembe. Kyu Hyun úgy gondolta, talán ilyen-kor már senki sem lesz ott és így szoknám a tükör előtti táncot, illetve látnám is magamat közben.

- Miért kellett volna bármit is sejtened? – érdeklődött már a lépcsőn a II. épület felé tartva.

- Ugyan, most tényleg azt akarod, hogy mondjam ki hangosan is? – sandítottam rá, de ő csak várt. Sóhajtottam lemondóan egyet és végül kiböktem a nyilvánvaló választ.

- Te egy olyan srác vagy, akit semmiképpen sem érdekelnék. Vannak olyan fiúk, akik egyszerűen nem a magamfajta lányokhoz valók.

Nem éppen Kyu Hyunra gondoltam, miközben ezt kimondtam, de rá is érvényes volt. Az Akadémia kiskirálya nem egy ilyen hétköznapi és átlagos lánnyal fog leállni. Tudtam, hogy Kyu Hyun kedvel, de csak mint barátot, a többi flörtölgetős szokása csak egy átlagos viselkedés az ellenkező neműekkel, akárki akármit is mondjon. Vagy mint ahogy mondta, élvezte, hogy zavarba hozhat, ki tudja? A lényeg viszont az, hogy ismertem ilyen srácokat, nem nekem valóak.

Már a teremben ültünk a földön, mert úgy éreztem kell egy kis pihenés, mielőtt újra nekiáll Kyu Hyun kínozni.

- Komolyan nem értem a lányokat – túrt bele végül a hajába. Feltűnt, hogy ez a mozdulat mindig azt jelzi, milyen frusztrált.

- Hm? – már majdnem el is felejtettem, miről beszéltünk, mire megszólalt.

- Vegyünk például téged! – nézett rám és törökülésben felém fordult. A térdünk egymáshoz ért, amit persze nem hagytam figyelmen kívül. – Szép vagy – erre igazán nem számítottam, így hátra-hőköltem a hallatán. – Ne nézz így rám! Igaz. Kedves, jószívű lány vagy, habár naiv, tapasztalatlan, forrófejű és gyámoltalan is egyben, de ettől függetlenül olyan valaki, aki után koslatnának a fiúk.

Fejtette ki bővebben és éreztem, hogy elvörösödöm a bókoktól, még a negatív megjegyzések sem érdekeltek.

- Nem is ismersz még - hárítottam el a dicséretét, lesütve a szemem.

- Nem hiszem, hogy olyasmit tudhatnék még meg rólad, ami ezeket cáfolná.

- Nem tudhatod – feleltem keserűen, mire érdeklődve pillantott rám, de mosolyt erőltettem az arcomra és elhessegettem a borús gondolataimat.

- Csak azt akartam ezzel mondani, hogy ne becsüld le magad annyira! – pattant fel és nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen. – Szóval áll a vasárnap azért?

- Miért is ne? – bólintottam rá vidáman. – Amúgy is kellene egy új cipő ehelyett.

Mindketten szemügyre vettük a tornacipőm és egyetértettünk, hogy meg kell tőle válnom rövid határidőn belül.

- Ideje, hogy folytassuk!

Ezzel tovább folytattuk, ahogy mondta. Sokkal furcsább volt, hogy a tükrök is itt voltak, igaza volt. Nem is ment olyan jól, mit mikor fél órával korábban abbahagytuk. Próbáltam nem nézni a tükörképem, aki szerencsétlenkedett a félisten mellett. Ha pedig már megemlítettem, a félisten látványa pedig még jobban elbizonytalanított, hogy jól csinálom-e. Kyu Hyun abban a trikóban és melegítőnadrágban is jól nézett ki, hogy lehetséges ez egyáltalán?! Én mellette úgy néztem ki, mint egy analfabéta, akinek különös görcsei is vannak, amik halványan a tánc utánzatára emlékeztetnek.

- Csináld meg még ötször! Ha egyik próbálkozásod sem nyeri el a tetszésemet, akkor egész éjjel itt leszel.

Ezzel leült a falhoz és várakozóan nézett.

- Hát te?

- Elbírálom a végeredményt, vedd úgy, hogy én vagyok Ji Min– somolygott és ivott egy kis vizet. Felhorkantottam és kínosan kezdtem magam érezni. Mindig vele táncoltam eddig, egyedül még sosem, főleg nem úgy, hogy ő csak nézett. Az nem számít, mikor meglepett korábban a teremben, mert az nem volt táncnak nevezhető.

Szóval kínosan feszengtem, de ő nem törődött vele, csak elindította a számot. Ez meg is látszott az első próbálkozásomon, fél perc után elvesztettem teljesen a fonalat, amit pedig addig összehordtam, jobb nem is említeni. A U-Kiss sírva fakadt volna, ha látja ezt.

Mikor vége lett a számnak és jött volna a második kör, Kyu Hyun megállította a lejátszót és fel-állt. Azt hittem, dühös lesz, mert elbénáztam az egészet, de csak megállt mögöttem és a vállamra helyezte a kezét. Mégis megrázkódtam az érintésétől.

- Csukd be a szemed! - a tükörképére pillantottam, kicsit elbizonytalanodtam, de végül engedelmeskedtem, és lehunytam a szemem. – Jól van, most ürítsd ki a fejed! Ha minden másra gondolsz közben, ha fölösleges dolgokon kattogsz, akkor nem csoda, hogy nem vagy képes koncentrálni arra, amit csinálsz. Vegyél mély levegőt! – ő is beszívta a levegőt, akárcsak én. Éreztem, ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik és megtölti oxigénnel a sejtjeimet. – Most pedig ki. Ne törődj semmivel és senkivel, még velem sem! Tégy úgy, mintha itt sem lennék, még ha rettentően nehéz feladat is!

Forgattam a szemem az egoista megjegyzésére, de folytattam a légzést.

- Most próbáld meg újra!

A második sokkal-sokkal jobban sikerült, mint az előző, de Kyu Hyun még így is rengeteg hibát talált benne. Azokat megmutatta újra és gyakoroltatta velem párszor, míg azt nem mondta, hogy megfelelnek. A harmadik még ennél is jobban ment, a negyedik pedig már egész jól, még én is jónak éreztem, legalábbis magamhoz képest.

- Rendben! – sétált elém megint Kyu Hyun. A földet fixíroztam, mert tudtam, hogy ismét talált benne hibát és már csak egy lehetőségem volt, különben egész éjszaka sanyargatni fog az edzéssel. – Még valami – ezzel éreztem, hogy az állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy ránézzek. Az egész mozdulat olyan bensőséges volt, amihez nem voltam hozzászokva. A szívem a torkomban dobogott. – Emelt fővel táncolj, előre nézz vagy akár rám – halk hangja mély volt és megnyugtató, mintha megint flörtölni próbált volna. – És ne felejts el mosolyogni!

Szándékosan még pár pillanatig a szemembe nézett, majd ott hagyott. Hát kihagyott egy ütemet a szívem, az biztos, amiért a legszívesebben bokán rúgtam volna. De kiürítettem a fejem, most nem gondolhatok ilyesmire, csak felejtsd el őt!

Ahogy felhangzott a zene, csak az ütemre figyeltem, a testem a zene ritmusára mozdult. Nem is, a ritmussal együtt mozdult. Hajladoztam, ráztam a fenekem, már a testhullámmal sem volt semmi probléma, értetlenül gondoltam vissza rá, hogy nem voltam képes korábban megcsinálni, mikor olyan egyszerű. Amúgy is imádtam már ezt a számot, így még könnyebbé váltak a lépések, lassan egymásba olvadtak a mozdulatok, nem volt benne töredezettség, mintha csak a kisujjamból ráztam volna ki. Persze nem felejtettem el Kyu Hyun tanácsát, előre néztem, de nem rá, hanem magamra a tükörbe.

Egy egészen más Ha Na pillantott rám vissza. Ez a Ha Na magabiztos volt, csodaszép, élvezte azt, amit csinált és a mosolya őszinte volt. Rég nem találkoztam már ezzel a lánnyal és széles vigyorral üdvözöltem ismét.

Az utolsó lépésbe belefagyva kérdőn és egyben reménykedően pillantottam Kyu Hyunra. Ő szinte kifejezéstelen arccal bámult rám, egy szót sem szólt, míg a számnak teljesen vége nem lett. Kezdtem nagyon aggódni. Ilyen béna lettem volna, rengeteg hibám lett volna és fel sem tűnt? Kezdett leereszteni a kis boldogsággal teli lufim.

- Újra? – kérdeztem csüggedten, mire mintha magához tért volna és megrázta fejét.

- Nem, jó volt! – de hitetlenkedést láttam a szemében.

- Ne hazudj! – kértem letörten. – Inkább csináljuk újra…

- Hé! – szólt rám hangosabban, mire összerezzentem. Ráemeltem a tekintetem, éppen feltornázta magát álló helyzetbe. – Tényleg tetszett!

Olyan büszkeség és gyengédség áradt a hangjából, hogy kezdtem felfogni, mit mondott.

- Tényleg?

- Igen.

- Tényleg? Tényleg? - lassan mosoly kúszott az arcomra és elnevettem magam. Gondolkodás nélkül vetettem magam a nyakába izgalmamban. – Köszönöm! Egyszerűen szuper vagy! El sem hiszem, hogy sikerült!

Megmerevedett a kezeim között és azt hiszem, ez térített észhez, el is engedtem azonnal. – Sajnálom!

Éreztem, hogy elpirulok és a „táskám felé indultam, hogy igyak egy kis vizet”, de megakadtam a mozdulat során.

Kyu Hyun még mindig ott állt, mint egy szobor és két kis piros folt volt az arcán.

- Te elpirultál! – suttogtam döbbenten. Nyugtalanul vette tudomásul, mi történt és mint aki letörölheti, megdörzsölte az arcát.

Elröhögtem magam a hiábavaló próbálkozásán. – Te elpirultál!

- Nem is! – és még inkább pirosabb lett az arca.

- Ezt meg kell örökíteni! – kutattam a telefonom után, mikor meglett, máris Kyu Hyun után vetettem magam.

- Ne, elég! – kért és elfordult előlem. Nem engedtem neki és nevetve próbáltam elé férkőzni. – Meg fogod bánni!

Nem volt semmi fenyegető sem a hangjában, inkább játékosan mondta, de még mindig kerülgetett.

- Mégis mitől kéne félnem? – öntöttem olajat a tűzre. A fiú megfordult és elkapta a csuklóm, de nem számítottam rá, így nem tudtam időben fékezni és mindketten felborultunk. Jobban mondva ráestem és a végén a földön kötöttünk ki, egy elég fura helyzetben.

Rajta feküdtem, a csípőcsontunk egymásnak nyomódott, és ahogy felnéztem, alig pár centi volt az arcunk között. Éreztem a leheletét a szempilláimon, ahogy megrezegtette a szellő. A szemei ilyen közelről két feneketlen kútnak tűntek. Akaratlanul is a szájára esett a pillantásom. Egy percig sem merült még fel bennem, hogy megcsókoljam. Egészen eddig a percig. De most sem azért, mert annyira oda lennék érte, hanem a helyzet miatt. Természetes, hogy kedvelem őt, ha másképp lenne, nem töltenék ennyi időt vele, de mint férfi azon kívül, hogy jól néz ki, nem gondoltam még rá. A pillanatba dermedve meredtünk egymásra, Kyu Hyun csak egy kicsit mozdult, csak alig pár milli-métert, de ez mindent megváltoztatott.

Úgy pattantam fel róla, mintha megégetett volna. – Sajnálom, tudod, milyen ügyetlen vagyok!

- Semmi gond - ráncolta a szemöldökét és felült. – Áucs!

- Mi történt? Megsérültél? – aggodalmaskodtam és letérdeltem elé.

- A szívem… - nyögte, aztán nem bírta tovább és elröhögte magát. Én pedig csak sután vártam, még mindig ott tartottam, hogy fáj-e valamije. Látta rajtam, hogy fogalmam sincs, mi történt. – Már másodjára kerültünk olyan helyzetbe, hogy megcsókolhattál volna és te még mindig nem élsz vele, ezért fáj a szívem.

Magyarázta meg és hirtelen melegem lett, mert ezúttal meg is fordult a fejemben a csók gondolata, csak elhessegettem az ötletet.

- Nem értem, miért zavar ez téged - gagyogtam félszegen.

- Csak a büszkeségem sérti – nézett rám vidáman és felállt ő is.

- Akkor keress egy barátnőt! – ajánlottam félvállról.

- Csak a baj van velük - felelte fakón, mire odafordultam. Pont háttal állt, ezért nem láthattam az arcát, de rossz sejtésem lett. Nem akartam ilyen személyes témáról beszélni vele, ezért szó nélkül hagytam a megjegyzését.

- Azt hiszem, menni fog holnap a tánc, csak légy olyan jó, mint most voltál – biztatott a fiú.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, de Ji Minről van szó - húztam grimaszra a szám.

- Ha valaki jó, akkor neki is el kell ismernie – vont vállat. – Menjünk, dög fáradt vagyok már!

Ásított egy óriásit, mire rám is átragadt. Igaza volt, én is majd meghaltam már, de felsírtam a gondolatra, hogy még zuhanyoznom is kell, pedig legszívesebben csak bedőltem volna az ágyba.

- Tényleg köszönök mindent! – mondtam a fiúnak hirtelen, mikor már félig bent volt a szobájában, de erre felém fordult.

- Majd akkor hálálkodj, ha holnap Ji Min is rábólint a táncodra.

- Nem! – ellenkeztem. – A bemutató végeredményétől függetlenül hálás vagyok neked, engem nem érdekel, hogy Ji Min mit mond majd, csak az, hogy mindent megtettél értem, ami tőled telt és ez az, ami számít nekem.

Nyeltem egy nagyot a nagy őszinteségi roham után. Tudtam, hogy tudja, hogy hálás vagyok neki, de ki akartam mondani hangosan is, hogy biztos legyek benne, hogy tisztában van az érzéseimmel. Még ha neki lényegtelen is, nekem fontos volt és sokat jelentett.

Csak intett egy elnéző mosollyal az arcán és bezárta maga után az ajtót. Ennyi volt, amit kaptam tőle és ez pont elég is volt.

Elégedetten caplattam be én is a szobámba, de ahogy megláttam So Hat, rögtön eszembe jutott minden a mai nappal kapcsolatban. Ha Kyu Hyunnal voltam, olyan könnyű volt megfeledkezni a valóságról, akkor csak vele foglalkoztam, semmi más nem számított, de a valóság otromba módon kopogás nélkül rontott be a kis világomba.

- So Ha… - leheltem. Kerültem a tekintetét, miközben lepakoltam és előkészültem a fürdéshez, de annyira nem tudtam semmire sem koncentrálni, hogy majdnem magammal vittem a bögrémet és a Szentivánéji álom című könyvet is.

- Merre jártál? – kérdezte, de egyáltalán nem számon kérő hangon. – Aggódtam.

Erre idegesen kaptam felé a tekintetem. Aggódott?

- Bocsi! - jött automatikusan. – Kyu Hyunnal voltam és gyakoroltunk.

- Értem – bólintott. – Jól megy?

- Igen, azt hiszem, de majd holnap kiderül – mondtam bátortalanul.

Mindketten úgy toporogtunk egymással szemben, mint két idióta. Egyikünk sem szólalt meg, pedig lett volna mit mondanom. Valószínűleg ő is így lehetett vele. Végül beleharaptam az ajkamba és elszántam magam.

- So Ha…

- Ha Na…

Erre szégyenlősen elmosolyodtunk.

- Mondd csak!

- So Ha, sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el, ezt már nem tudom jóvátenni. Nem bíztam eléggé bennetek, be kell vallanom. Féltem, hogy eltaszítanátok, ha tudnátok. Így is furcsa volt, hogy a szemeszter végén csak így a semmiből felbukkanok, felvételi nélkül úgymond. Ha még azt is a nyakatokba zúdítom, hogy az Igazgató a nagybátyám, ki tudja, hogy reagáltok rá – nagy levegőt vettem. – Megértem, ha haragszol rám és a többiek is. Ígérem, hogy kiengesztellek valahogy, még nem tudom, hogyan, de kitalálok valamit.

- Ha Na, kérlek, elég! – szakított félbe a lány és kézen fogva az ágyhoz vezetve leültetett. – Hallgass meg! Igen, bevallom, úgy éreztem először, hogy becsaptál, hogy nem bíztál meg bennem eléggé, emellett nem kicsit megdöbbentett, hogy Yoon Suh Hyung igazgató a rokonod. De kis gondolkozás után rájöttem, hogy a helyedben senki nem cselekedett volna másképpen, én magam sem. Csak magadat próbáltad védeni, ami teljesen érthető. Szóval én kérek bocsánatot, hogy nem álltam ki melletted és támogattalak, mikor szükséged volt rám.

Elnyílt szájjal hallgattam végig a lányt. Hogy lehet valaki ilyen nagyszerű? Hogy lehet valaki ilyen kedves és megértő?

- Köszönöm – mondtam már másodjára ilyen rövid időn belül. Először Kyu Hyun, most meg So Ha. – Nincs mit megbocsátanom, te vagy a legjobb!

A nyakába vetettem magam és szorosan megölelgettem.

- Ha Na, nem kapok levegőt! – nyögdécselte a lány, mire elengedtem.

- Bocsi!

- Szóval Suh Hyung igazgató a nagybátyád – mondta a lány elgondolkodva, csak bólintottam rá. – Igazán jó embernek tűnik, amennyire én látom.

- Igen, az is – mosolyogtam rá. – Nagyon szeretem őt és rá számíthattam csak, mikor megromlott a viszonyom az apámmal – elcsuklott a hangom, de folytattam. – Négy éve elég csúnyán összevesztem apámmal, nem bírtam tovább egy házban maradni vele, így ahhoz az emberhez mentem, akihez ebben a kétségbeesett helyzetben fordulhattam. Elutaztam Busanba Suh Hyunghoz, akkor éppen ott volt, valami iskolai ügyet intézett. Nem kis erőfeszítésembe került meggyőzni, hogy vele akarok maradni. Annyi szerencsém volt, hogy apa nem állt ellen, így már nem volt semmi oka, hogy visszautasítson. Béreltünk egy kisebb lakást, beíratott egy ottani középiskolába és velem maradt egy évig – elmosolyodtam az emlékek hatására. Bármilyen okból is kerültünk össze, végül jól elvoltunk abban a röpke egy évben. – Aztán a munka elszólította, vissza kellett utaznia Seoulba. Nem akartam visszajönni, arra hivatkozva, hogy ott kellene befejeznem a gimit. Szerencsére megengedte, habár az elején elég sokszor ellenőrzött telefonon keresztül. Aztán az idő múltával, ahogy rájött, hogy nem fogok éhen halni egyedül, egyre ritkábbá váltak a hívások. Egészen egy héttel ezelőttig, mikor közölte, hogy csomagoljak, és ide kell költözzek. A többit már tudod…

- Nem lett volna muszáj elmondanod - ráncolta a szemöldökét So Ha. Nem kérdezett rá a veszekedésünkre az apámmal, talán pontosan tudta, ha el akarom mondani, akkor úgyis meg fogom tenni.

- Igen, tényleg nem lett volna muszáj, de el szerettem volna – a hónom alá kaptam a fürdő cuccomat. – Majd jövök!

Igaza volt So Hanak, szükségtelen volt elmondanom neki ezt a kis történetet, de ha tényleg azt szerettem volna, hogy barátok legyünk, akkor ez volt az egyetlen módja, hogy bízzunk egymásban. Reméltem, hogy majd ő is megnyílik nekem egyszer és ő is úgy fog tekinteni rám, ahogy én rá. Egy nagyszerű barátként.