Régi szerelmek
Több boltba is
bementünk, több cipőt is felpróbáltam, de vagy méretben nem volt jó vagy
egy-szerűen nem tetszett. Kyu Hyun pedig fáradhatatlanul mondogatta, hogy
melyik miért jó, illetve rossz. Mindegyik indoka gyakorlatias volt, semmi olyan
megnyilvánulása nem volt, ami esetleg arra irányult volna, hogy nem elég
divatos vagy nem elég márkás a cipő. Nekem már réges-régen elegem lett volna az
egész cipővásárlásból, ha nem vele vagyok.
Jól szórakoztam,
megnevetetett és kölcsönösen ugrattuk egymást, így még a huzavona sem érdekelt
különösebben a sportcipőket illetően. Az eddig oly utált vásárlást is
élvezetessé tudta tenni.
A negyedik
üzletben jártunk, mikor végre egy edzőcipő neki és nekem is megtetszett. Egy
Nike fekete-fehér, bőrből készült cipő. Még méretben is stimmelt, illett a
lábamra, olyan bumszlinak sem tűnt, mint a legtöbb ehhez hasonlatos lábbeli.
- Szerintem ez jó
– néztem magam a tükörben.
- Igen – állt
mögém Kyu Hyun. – Ez tényleg megfelel.
- Sikerült
választani? – érdeklődött egy hang nem messze tőlünk. Az eladó odajött hozzánk
és összetett kézzel méregetett minket. Vagyis inkább Kyu Hyunt. Majdnem
elcsöppent a nyála miközben tanulmányozta. Nem volt túl idős, inkább a húszas
évei közepén járhatott, hosszú hullámos bar-na haja, kicsit nagy fogai és
szeplős arca volt.
- Ezt szeretnénk
– mutatott rá a fiú a cipőre a lábamon, mire az eladó száz wattos mosolyt villantott
rá. Leültem és elkezdtem levenni a cipőt, majd beraktam a dobozába.
- Tudnak az
akciónkról? – kérdezte a falra kitett óriásplakátra pillantva a nő. Hatalmas
piros be-tűk hirdették:
Pároknak az egyik cipő árából 30% kedvezményt biztosítunk!
Csak január 31-ig érvényes akció.
- Ez a cipő éppen
szerepel az akciós darabok között – somolygott a nő, bár láttam, hogy megfeszült
a szája, ahogy rám nézett. Mindenekelőtt az eladás, csak azután jön a vásárlók
elcsábítása ezek szerint.
De ahogy
felfogtam a mondatot, leesett, hogy azt tudakolja, Kyu Hyun barátnője vagyok-e.
Vörös arccal álltam fel a székről kezemben a dobozzal.
- Mi… nem! Mi… –
dadogtam, de Kyu Hyun félbeszakított, miközben karja a derekamra fonódott. Kis
híja volt, hogy nem löktem el magamtól, vagy mondhatnám azt is, hogy annak
köszönhetően, hogy a karom beszorult közénk.
- Igazán kedves
Öntől, megnéznénk a hozzá tartozó férficipőt is – vetett rá egy elragadónak
szánt mosolyt, bár láttam, hogy a nő kissé leeresztett, mikor meglátta a fiú
kezét rajtam.
- Erre jöjjenek,
kérem! – intett lelombozódva. Kyu Hyun magával vonszolva irányított a polcok
között.
- Mégis mit
csinálsz? – suttogtam neki ijedten.
- Szerzek egy
olcsó cipőt a segítségeddel – derült fel a fiú és még jobban magához szorított.
Éreztem, hogy tiszta piros az arcom, de mégsem tudtam mit tenni ellene. Ezek
után azt mondani, hogy az egész csak hazugság, kész katasztrófa lett volna.
Megkérdezte a
fiútól, hányas a mérete, majd kisebb keresés után átnyújtotta neki a megfelelő
dobozt. Mikor végre eleresztette a derekam, éreztem, hogy megkönnyebbülök és
rendesen kaptam levegőt is. Mégis mi ütött belém?!
Felvette a cipőt,
ahogy megnéztem az enyém szakasztott mása volt, csak férfi kivitelben.
- Mit gondolsz,
édesem? – nézett le rám a fiú leplezetlen jókedvvel. Még soha nem szólított így
senki sem, először nem is tudtam, kihez beszél, aztán észbe kaptam.
- Jól áll, szívem
– majdnem a torkomra forrt a szó és lesütöttem a szemem. – De biztos vagy
benne, hogy ugyanolyat szeretnél, mint az enyém?
Próbáltam utalni
rá, hogy egyáltalán nem tetszik az ötlet, de úgy láttam, minél jobban ellenzem,
neki annál inkább kell az a cipő.
- Persze! Olyan
édes lenne, ha mindkettőnknek lenne egy ilyen! – ölelt magához egy kézzel, én
pedig megmerevedtem a karjai közt. Mit csinál?! Kiszabadítottam magam és
elléptem tőle három lépés távolságra, teljesen kikerülve a veszélyes zónából.
Csak tátogtam és égett az arcom. Elnevette magát és átnyújtotta az eladónak a
cipőt, miután levette. A nő egyikünkről a másikunkra nézett, de szerencsére nem
szólt egy szót sem. – Kérnénk mindkettőt!
Elsétált
előttünk, hogy becsomagolja a cipőket.
- Te meg vagy
húzatva! – suttogtam Kyu Hyunnak.
- Csak nem
zavarba jöttél? – súrolta a karomat a karja, miközben felzárkózott mellém.
Gondoltam egyet és belekaroltam. Lesandított rám, de csak egy széles vigyort
kapott. Ha harc, hát legyen harc! Nem fogok ellene veszíteni!
Kifizettük a
cipőket (Kyu Hyun olcsóbban kapta az övét!) és rásóztam a fiúra a szatyrokat,
mondván: - Szívecském, olyan nehezek, nem vinnéd ezt is?
Sóhajtott, de
elvette őket és átkarolta a derekam, mutatva, hogy felvette a kesztyűt. Így
sétáltunk ki az üzletből. De még az utcán sem eresztett, így kissé kellemetlenkedve,
de tartottam magam ahhoz, hogy most igenis nyerni fogok! Nem fogok meghátrálni,
bármit talál is ki!
- Kicsim, nincs
kedved meginni valamit? – szorított magához a fiú és elindult velem egy rózsaszín
kis üzlet felé. Már a látványától is rosszul lettem, de nem tehettem mást,
beleegyeztem.
- Milyen kis édes
kávézó! – gügyögtem neki, mint egy fogyatékos, de már kezdtem kikészülni ettől
a színjátéktól. Belépve az üzletbe, meg kellett állapítanom, hogy itt tényleg minden rózsaszín. Kezdve a falakkal,
asztalokkal, de még a szalvéta is rózsaszín volt, persze mindegyik más-más árnyalatban.
Kirázott a hideg a helytől, de próbáltam palástolni az undoromat és még
szélesebb vigyorra húzódott a szám. – Oda üljünk, ahol a kiscicák vannak!
Az egyik sarokban
volt egy polc tele cicákat mintázó plüssökkel, képekkel és kis díszekkel. Direkt
háttal ültem le, nehogy azt kelljen bámulnom egész idő alatt, így Kyu Hyuné
volt a dicsőség, hogy csodálhassa, miközben leültünk.
Amint
elhelyezkedtünk, máris az asztalnál termett egy fiatal pincérlány. Persze
rendesen végigmérte a „kedvesemet”, mielőtt megszólalt volna. Elképesztő, hogy
mindenhol megbámulják!
- Köszöntelek
titeket itt, Sam Soon rózsaszín világában! A nevem Hee Joo – hadarta vidáman, de
feltűnt, hogy szavait csak Kyu Hyunnak címezi. - Mit hozhatok? A mai ajánlatunk
a macchiato.
Kezembe vettem a
menüt és végignéztem a kínálatot. Kávét nem kérek, az már biztos, fúj! Végül
pár percnyi tépelődés után megvolt a választásom.
- Én egy…
- Egy kétszemélyes
gyümölcsturmixot kérünk – tette le a menüt a fiú és rám vigyorgott. – Megfelel,
igaz?
Rámeredtem, de ő
csak hátradőlve figyelt kajánul.
- Igen –
mosolyogtam rá. – Szívem, te mindig kitalálod, mit szeretnék!
Az volt a
helyzet, hogy tényleg beletalált. Egy gyümölcsturmixot szerettem volna, habár
csak magamnak…
- Máris hozom! –
pattogott el az asztaltól a lány, de jól rázta a fenekét, hogy véletlenül se
lehessen mást nézni, mint azt, mikor elment.
- Milyen
szerencse, hogy ennyire egymásra vagyunk hangolódva – jegyezte meg Kyu Hyun és
rátámaszkodott az asztalra, a kezét nyugtatva rajta, elég közel hozzám, mintha
csak kihívás lenne. Te akartad…
Én is
rátámaszkodtam az asztalra, de az egyik kezét a kezeim közé fogtam, pont, mint
korábban drámaórán. Megrándult a szája széle, de folytatta a játékot.
- Még szép,
hiszen egy pár vagyunk!
Olyan nagy volt a
keze az enyémhez képest és olyan meleg! Mintha nem is lenne kint mínusz húsz
fok, az ő keze forró volt. Előredőlt, még közelebb hozzám, az arca az enyémmel
egy vonalba került.
- Szóval, ha
egymásra vagyunk hangolódva, akkor most ugyanarra gondolunk… - hajolt még közelebb,
alig pár centi volt csak az arcunk között. Nem eresztett a pillantása, éreztem
a lélegzetét a bőrömön, fekete szemei rezzenéstelenül bámultak, nem bírtam
eltépni a tekintetem róla, ilyen közelről még azt is láthattam, hogy egy apró
anyajegy van a bal szemöldöke fölött. A szívem a torkomban dobogott és hangosan
vert, nem csodálkoztam volna, ha a fiú is kivehetően hallja a dörömbölést a
bordáimon. – Egy dolog körül keringenek a gondolataink…
Még tovább
csökkentette a távolságot köztünk, az ajkai majdnem súrolták az enyémet, mikor
már nem bírtam tovább, hátravetettem magam és lihegve mondtam: - Nyertél!
Nyertél!
Éreztem, hogy ég
az arcom, olyan lehetett a színe, mint a mögöttem lévő fal, teljesen beolvadtam
a környezetbe, akár egy kaméleon. Kyu Hyun arcán egy félig bánatos mosoly
jelent meg.
- Most először
érzem azt, hogy szívesen veszítettem volna…
Rámeredtem és
értetlenül pislogtam.
- Még egyszer nem
dőlök be ennek! – vágtam rá hirtelen. Megint csak át akart vágni, ebben biztos
voltam, kínos helyzetbe hozni, de most nem fogom hagyni magam!
- És ha komoly
vagyok?
Töprengve
gondolkoztam el a körülményeken. Az arca semmit sem árult el, nem tudtam, hogy
még mindig színészkedik-e, vagy tényleg azt mondja, amit gondol. Kifejezéstelen
tekintete egy cseppnyi segítséget sem nyújtott, hogy átlendítsen ezen a
kilátástalan helyzeten.
De tegyük fel egy
pillanatra, csak egy pillanatra, ha igazat mond, akkor mit tennék. Ha meg
akarna csókolni, akkor az azt jelentené, hogy érez valamit irántam. De hisz
csak pár napja ismer! Hogy kedvelhet valakit az ember, akit csak ilyen rövid
ideje ismer? Áh!
Nem! Ennél tovább
nem is voltam hajlandó ezen gondolkozni. Az esélye annak, hogy tetszem neki,
olyan elenyésző, hogy még az is valószínűbb, hogy én vagyok az angol
koronaherceg törvénytelen húga. Megráztam a fejem, és ránéztem a fiúra, aki még
mindig várta a válaszom.
- Nem.
- Miért? – húzta
fel a szemöldökét.
- Elhinnéd, ha
azt mondanám, hogy a Nap nyugaton kel és keleten nyugszik?
- Ha szépen kérsz
– vigyorgott, én meg kényelmetlenül fészkelődtem a széken.
- De érted, mire
akarok célozni ezzel – dőltem hátra és keresztbe fontam a karomat magam előtt.
- Bár ne érteném…
- Itt is a
gyümölcsturmix! – libbent mellénk a pincérlány, Hee Joo és letett egy hatalmas
kelyhet az asztalra. Rózsaszín, piros és lila különböző keverékében pompázott a
turmix, nagy gyümölcsdarabokkal, egy hosszúnyelű kanállal és két csavaros
szívószállal.
- Köszönjük! –
még pár másodpercig várakozóan nézett Kyu Hyunra, mint aki szeretne valamit, de
végül elmasírozott a lány.
- Egyél csak te
először! – intettem Kyu Hyunnak.
- Ugyan, mi bajod
lesz tőle, ha velem együtt eszel? – kérdezte és egy nagy eperdarabot nyújtott
felém a kanállal. Gyanúsan méregettem a fiút, aki rám mosolygott. – Na!
Előrehajoltam,
kínosnak érezve az egész szituációt, de minél hamarabb túlesek rajta, annál
jobb. Máshova nézve, kerülve a fiú pillantását, bekaptam az epret, ami édes és nagyon finom volt!
- Mintha mérget
akartam volna adni, olyan nehezedre esett megenni – nevetett és ő is falatozni
kezdett a gyümölcsökből. Felém fordította a másik szívószálat, elhúzva a
számat, inni kezdtem én is a turmixot.
Ahogy mindketten
a kehely fölé hajoltunk, az arcunk ismét közel került egymáshoz, a torkomban
gombóc keletkezett, a gyomrom fészkelődött a helyén. Miért van rám ilyen
hatással?!
De a kezdeti
idegesség lassan csökkenni kezdett, ahogy egymás szemébe néztünk. Azok a fekete
szemek nyugalmat és békességet sugároztak. Eddig soha nem láttam ilyennek Kyu
Hyunt. Meglepően nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Az egoista álarc, a
nárcizmusa eltűnt és most először úgy éreztem, hogy kedvelem. Nem csak azért,
mert eddig segített, megvédett és ott volt, ha szükségem volt rá, hanem mert
kedves, segítőkész, őszinte és gyengéd fiú. Egy olyan barát, akire támaszkodhatok
és szeretném, ha ő is így gondolna rám. Szeretném viszonozni mindazt, amit
kaptam tőle.
Észre sem vettem
és egy lágy mosoly jelent meg az arcomon, miközben néztem.
- Mi az? –
kérdezte kicsit zavarban.
- Semmi, csak
finom a turmix – intettem le. A továbbiakban csendben falatoztunk és elmélkedtünk.
– Nem volt rossz választás.
- Mire
számítottál? – kérdezte fellengzősen.
- Biztos minden
lánnyal ide jársz és volt időd kipróbálni már mindent az étlapról – mosolyogtam
cinikusan.
- Miért hiszed
azt, hogy össze-vissza kavarok mindenkivel? – vonta fel bosszankodva szemöldökét.
- Nem azt mondom,
hogy kavarsz minden szembejövő lánnyal – mentegetőztem ijedten.
- Akkor mit?
- Csak… csak azt,
hogy nyilvánvalóan népszerű vagy a lányok körében, hát mi akadályozna meg
ebben? – haraptam bele az ajkamba idegesen. Végiggondolva, eddig egy olyan
lányt/nőt sem láttam, aki ne bámulta volna meg. Habár tőle még nem láttam egy
olyan jelet vagy reakciót sem, amiből arra következtethettem volna, hogy
viszonozza valaki érdeklődését.
- Szóval az szóba
sem jöhet, hogy komoly kapcsolatom van?
- Hát… -
kellemetlenül éreztem magam, ami igencsak enyhe kifejezés volt. – Komoly
kapcsolatod van?
- Nem gondolod,
hogy ez kissé személyes kérdés? – érdeklődött színtelen hangon.
- Saj…
- Legyen hát!
Nincs komoly kapcsolatom már egy ideje, nem igazán volt ilyesmire időm az
utóbbi pár évben – fejtette ki, majd megrágtam, amit hallottam.
- De ez nem zárja
ki azt, hogy ne lenne itt-ott egy futó kalandod – motyogtam, mire kis mosoly
jelent meg a szája szegletében.
- Hát nem – zárta
le a témát. – De ha már feltettél egy ilyen személyes kérdést, akkor most rajtam
a sor – könyökölt az asztalra. – Egy heg van a combodon, hol szerezted?
Épp replikát
akartam csapni, hogy ha vannak futó kalandjai, akkor végül is igazam volt, de a
kérdés hallatán a torkomra forrt a szó. Döbbenten meredtem rá.
- Honnan tudod,
hogy…
- Láttam tegnap
az uszodában – húzta el a száját. – Csak akkor nem voltál olyan állapotban,
hogy rákérdezzek.
Pislogtam párat,
és teljesen tanácstalanul bámultam. Nyeltem egyet, nem tudtam, hogy mondjak-e
neki bármit is. Akaratlanul is végigsimítottam a bal combom felső részén, a
csípőm alatti részen. Tudtam, hogy egy tíz centiméter hosszú forradás van a
nadrág alatt.
Habár eredetileg
azért akartam látni őt amióta csak felkeltem, mert tudni akartam, hogy jól
van-e, de egyben meg is akartam magyarázni neki mindent a tegnap történtekkel
kapcsolatban. De most, hogy eljött a pillanat, kissé feszélyezve éreztem magam.
Kyu Hyun valamit
észrevehetett a reakciómból.
- Ha nem akarod,
akkor nem kell – visszakozott.
- Nem! – vágtam
rá hangosabban, mint akartam és a pincérek meg az a pár vendég is, aki itt üldögélt
vasárnap délután, felénk fordult.
- Mármint el
szeretném mondani – kezdtem bele egy mosollyal az arcomon. - Egy autóbalesetből
származik. Igazából nem tudok túl sok mindent mesélni, mert nem sok mindenre
emlékszem. Igazság szerint, majdhogynem semmire sem. A kórházban tértem csak
magamhoz.
- Mi történt? –
kérdezte Kyu Hyun, feltűnt, mennyire óvatos a hangja.
- Nem tudom –
ráztam a fejem. – A balesetre sem emlékszem, az egész olyan, mint egy fekete
lyuk a memóriám kellős közepén. Az a nap amúgy is elég homályos, szinte alig
emlékszem valamire, csak egyes részletekre, például hogy beszállunk a kocsiba.
Csak később tudtam meg, hogy a heves vihar miatt a szembejövő sávban közlekedő
teherautó megcsúszott és belénk jött. Az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg
az érzelmi sokk gátolja az emlékezést.
Felállt a hátamon
is a szőr attól, hogy rágondoltam, megborzongtam és az asztallapra fektettem a
tenyerem. A sebeket és lila foltokat tanulmányoztam.
- Tegnap este… -
motyogtam. – Valamiért a baleset jutott eszembe, úgy éreztem, hogy az ismétlődik
meg újra.
- Ezért rémültél
meg annyira.
Felnéztem a
fiúra. Szomorúnak tűnt, együttérzés lappangott a pillantásában, amely gyengéden
simogatott.
- Tényleg
köszönöm, hogy ott voltál tegnap. Nem tudom, mi történt volna, ha nem jössz… -
annyira esetlennek éreztem a szavaimat, annyira nem tudták kifejezni azt, amit éreztem.
Utáltam azt, hogy nem születtem Szókratésznak, aki úgy bánt a szavakkal mintha
egy puzzle összeillő darabkáit pakolná egymás után, valami csodásat alkotva.
- Be kellett
volna tartanod az ígéreted, hogy együtt megyünk, és nem történt volna ilyesmi -
kor-holt félig viccesen és örültem, hogy kicsit lendített a hangulaton. Nem
volt olyan nyomott a légkör azután, hogy nem vette komolyan a köszönetemet.
- Igazság
szerint, lehet, hogy szavadon foglak - fészkelődtem kényelmetlenül. – Tudom,
hogy esélytelen, hogy Yul bármivel is újra próbálkozzon, de az, hogy egyedül
kelljen ismét mennem, nem igazán szeretném…
Tudtam, hogy
ostobán hangzott a kérésem, úgy viselkedtem, mint egy kis csitri, aki flörtölni
próbál, pedig egyáltalán nem ez volt a célom. Egyszerűen nem akartam újra
egyedül menni az uszodába. Egy szóval kifejezve: féltem.
- Legyen hát.
Elmegyek veled – bólintott rá, és megkönnyebbülten sóhajtottam. – Nagy áldozat
lesz a részemről, ugye tudod?
- Hm?
- Bámulni abban a
feszülős, keveset takaró fürdőruhában, igazán megerőltető lesz - húzta el a
száját kelletlenül.
Szerencse, hogy
már rég megettük a turmixot, mert most valószínűleg megfulladtam volna, ha
bármi is van a számban. Így is sikerült elérnem, hogy a semmitől köhögésben
törjek ki. Vörös arccal és nagy szemekkel bámultam rá és akaratlanul is összébb
húztam magam a széken.
Tudtam, hogy
tegnap sokat látott „belőlem”, de nem gondoltam, hogy hatással is lettem volna
rá. Hiszen végig sem nézett rajtam, egy pillantásra sem méltatott. Bár olyan
helyzetben nem az az ember első dolga, hogy stírölni kezdi a másikat, de
jólesett volna a lelkemnek, ha legalább egy elismerő pillantást kapok tőle.
Azt hiszem, ez
most meg is történt.
Elnevette magát a
reakciómon. – Azt hiszem, kibírom valahogy…
- Köszönöm –
dörzsöltem meg a tarkóm zavaromban. Inkább bámuljon meg és hozzon kínos
helyzetekbe, minthogy egyedül kelljen visszamennem az uszodába. Illetve
szeretek is vele lenni annak ellenére, hogy folyton az én káromra viccelődik.
- Adod itt a
szerényt, de valld be, hogy csak látni akarsz félmeztelenül! – hajolt közelebb
felvont szemöldökkel szuggerálva, hogy ismerjem be, bűnös vagyok.
Eltátottam a
szám, ugyanis ez eszembe sem jutott eddig. Köszörültem a torkomon és pirosan a
szalvétatartót babrálva kinyögtem, ami először eszembe jutott, szokás szerint.
– Már megvolt.
Hátrahőkölt, de
aztán megcsillant a szemében a felismerés.
- Igaz is, hogy
voltál képes besétálni a férfi öltözőbe? Erre kíváncsi vagyok már régóta.
- Azt hiszed,
direkt csináltam? – ráncoltam a homlokom.
- Hát végül is
megértem - dőlt hátra lazán a széken, a távolba meredve, mintha éppen fotózáson
lenne. – Nem mindennap lát ilyet az ember.
- Fáradt voltam,
előtte való nap oda sétáltunk be, automatikusan arrafelé vettem az irányt – védekeztem.
– Különben is, tegnap óta azt hiszem, kvittek vagyunk!
- Akkor lennénk
kvittek, ha egy szál alsóneműben állnál előttem - mosolygott rám kihívóan.
- Hé!
Hirtelen nagyon
melegem lett, teljesen ki tudott készíteni az ilyen megjegyzéseivel. Ő pedig
csak nevetett és nevetett, igazán jól szórakozott rajtam, de szégyenszemre én
is elengedtem egy mosolyt.
Hee Joo odalépett
az asztalunkhoz. – Ezt elvihetem?
- Igen, és
fizetnénk is – húzta elő a pénztárcáját a fiú.
- Felezzünk! – én
is kutakodtam utána, mikor a lány elszambázott az üres kehellyel.
- Nem, meghívlak
– jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Láttam, hogy nincs értelme vitatkozni,
így eltettem a tárcámat. Majd valahogy meghálálom neki később!
Fura hangokra
lettem figyelmes. Kattogó, éles hang hallatszott a pult felől. Hee Joo és egy
barát-nője vihorászva fényképezte Kyu Hyunt és engem a telefonjával. Értetlenül
álltam a helyzet előtt, de a fiú egyből felpattant és odament. Pár percig
beszélt nekik, bevetve a legcsábosabb mosolyát, aminek persze a két fiatal lány
nem tudott ellenállni. Kissé zavarba jöhettek, mert egyszerre kezdtek
magyarázkodni valami miatt, majd bólogattak bűnbánóan. Kyu Hyun egy adag pénzt
nyomott Hee Joo kezébe, írt valamit két cetlire, majd visszajött, de nem ült
le.
- Mégis mi volt
ez? – kérdeztem értetlenkedve.
- Csak néhány
rajongó – legyintett és a sálja után nyúlt. Amint láttam, hogy öltözik én is
szedelődzködni kezdtem.
- Rajongó? – még
kevésbé értettem a helyzetet.
- Te tényleg nem
tudod? – fordult felém meglepődve és félbehagyta a kabátfelvétel procedúráját.
- Mit? –
kérdeztem félvállról, mikor már csak a sapka és a sál volt hátra az
öltözködésben.
- Nem érdekes –
mosolyodott el boldogan.
Hát jó, ha nem
akarja kifejteni, én bizony nem fogom erőltetni, mert csak megint valami alku útján
mondaná el nekem. Ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy még egy szívességgel jöjjek
neki, mi-kor még így sem tudtam, hogy mit vállaltam azzal a nyakamba.
Kisétáltunk a
hideg hóesésbe. Míg bent voltunk a kávézóban, legalább másfél centi hó esett,
ami még nem olvadt el és így csodálatossá tette a város. Mintha egy fehér
leplet borítottak volna minden felületre, ami egy megmagyarázhatatlanul nyugodt
légkört hozott magával. Felbámultam az égre és élveztem, ahogy a hideg
hópelyhek az arcomra hullnak és elolvadnak.
- Szereted a
havat? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Csak szép
emlékeket idéz fel – mondtam vidáman. – Most merre?
Végre elszakadtam
a hóeséstől és Kyu Hyunra pillantottam. Olyan gyöngéd mosollyal nézett rám,
hogy majdnem elolvadtam a mínuszok ellenére is. Nem gondoltam, hogy egy fiú
képes ilyen odaadással nézni bárkire is, ha csak nem akar valamit vagy nagyon
jó színész. De ebben nem volt semmi mögöttes szándék, nem is színészkedett.
- Sétáljunk
arrafelé! – mutattam a másik irányba, mint ahonnan jöttünk. Hátra sem nézve,
hogy követ-e, csak elindultam, de pillanatok alatt beért.
- Mit szólnál, ha
elugranánk a piacra? – kérdezte és meg sem várva a válaszom balra kanyarodott a
főútról. Öt percbe sem telt és egy széles utcára értünk, ahol jobb és bal
oldalt is egymás hegyén-hátán álltak az árusok, kifőzdék.
- Meg sem tudnám
mondani, mikor voltam ilyen helyen utoljára – nevettem. Valamikor még
gyerekként, mikor a szüleim ráértek az ilyesmire. – Istenem!
Rögtön a sarkon
egy hanbokot árusító idősebb nénit láttam. Odarohantam hozzá, és szemügyre
vettem a különböző díszítésű blúzokat, szoknya illetve felső részeket, amiket
csak tátott szájjal bámultam.
- Úgy csinálsz,
mintha soha nem láttál volna ilyet… - hitetlenkedett Kyu Hyun.
- Nem az, hogy
nem láttam, csak évek óta egyszer sem volt rajtam ilyen – magyaráztam.
- Segíthetek
valamiben? – kérdezte az idős néni.
- Köszönöm, csak
meg szerettem volna nézni őket közelebbről is. Nagyon szépek! - mosolyogtam rá,
mire felderült az arca a néninek.
- Nem szeretne
esetleg egyet felpróbálni? – mutatott végig a sok ruhadarabon, de ijedten visszakoztam.
- Sajnos, most
nem lehet. De ígérem, hogy ha vásárolnom kell egy hanbokot, feltétlenül ide jövök
– hajoltam meg a hölgy előtt.
- Igazán kedves –
viszonozta a gesztust fejhajtással.
- Menjünk! –
súgtam Kyu Hyunnak, aki engedelmesen követett. Minden egyes bódénál megálltam
és körülnéztem, miközben beszélgettem és nevetgéltem az eladókkal és Kyu
Hyunnal is. Rengeteg ételből kaptam kóstolót és egyik jobb volt, mint a másik.
Elképesztő volt a hely hangulata, mindig folyt valahol az üzlet, az alkudozás
és a pletykálkodás is természetesen. Egészen más világnak tűnt a város többi
részéhez képest. Habár a tömeg kicsit zavart, ugyanis nem nagyon szerettem, de
elviselhető volt.
- Szereted az
édesburgonyát? – fordultam mosolyogva Kyu Hyunhoz.
- Igen, miért? –
nézett rám.
- Várj meg itt! –
adtam ki az utasítást. Tudtam, hogy nem nagy dolog, de szerettem volna meglepni
valamivel, és pár méterre onnan, ahol voltunk, kiszúrtam egy árust, akinél
édesburgonyát lehetett kapni. Ahhoz képest, amit tőle kaptam, csupán egy kis
apróságnak tűnhetett, de szerettem volna elkezdeni a törlesztést.
- Jó napot! –
köszöntem a kis lapos képű, májfoltos arcú férfinak. A burgonya meg volt sütve
héjastól és úgy árulták tűzforrón. – Kérnék négy közepes darabot!
- Máris! –
elővett egy zacskót, belerakott négy jókora darabot, persze nem tiltakoztam,
majd át-adta és kifizettem. Beleszagolva a zacskóba, boldogsággal eltelve
indultam vissza Kyu Hyunhoz, mikor nekem jöttek. Majdnem kiesett a kezemből a
krumpli, de szerencsére valaki segített. A férfi, aki nekem ütközött, a
kiborulni akaró zacskót éppen időben megmentette.
- Bocsánat! –
szólalt meg ijedten.
- Oh, köszönöm!
Ismerős volt a
hangja, valahonnan réges-régről rémlett valami. Vagy nem is olyan régről? Felnéztem
rá, nem túl sokat láttam az arcából, sötétvörös sapkát és napszemüveget
hordott, ami így estefelé elég különös volt, mintha csak Kyu Hyuntól tanulta
volna. Egy sötétzöld, vastag, bélelt kabátot és egy sötétkék farmert viselt.
Elég magas volt, legalább akkora, mint Kyu Hyun.
- Viszlát! –
biccentettem és elfordultam, hogy visszamenjek az említett fiúhoz, de valahogy
rossz érzésem támadt. Valamiről elfelejtkeztem.
- Ha Na?
Megtorpantam és
mozdulni sem tudtam.
Eszembe jutott.
Most már emlékeztem!
A hangja, az
arca, minden egyszerre szivárgott ki a tudatalattim mélyéről, ahova száműztem.
A lábam magától mozdult, gyors, sietős léptekkel folytattam utam Kyu Hyun
irányába.
- Ha Na!
Nem láttam, nem
hallottam. Neki is mentem pár embernek, de nem érdekelt. Nem tudom, milyen
látványt nyújthattam, de amint meglátott a fiú, egyből megfeszültek az izmai és
tettre készen várt rám. De nem álltam meg, karon ragadtam és bevezettem a
legnagyobb tömegbe. Én már majdhogy-nem futottam, de ez Kyu Hyunnak csak
szapora lépéseket jelentett.
- Mi a baj? Mi
történt?
Végre
megpillantottam egy keskeny sikátorszerűséget két bodega között, néhány
kartondoboz volt csak a fal mellé tolva. A rés felé vettem az irányt, ott talán
sikerülhet. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de ez volt a legelső, amit ki
tudtam találni, másra pedig már nem volt lehetőségem.
Bevetettem magam
a szűk résbe és magammal ráncigáltam Kyu Hyunt is. Éppen annyi hely volt, hogy
egymással szemben a két szomszédos épület falának támaszkodva elfértünk. De nem
álltam meg itt, közelebb húztam magamhoz, az édesburgonyás zacskót kiejtettem a
kezemből, karjaim a nyaka köré fontam. Arcunk alig pár centire volt egymástól.
- Mit csinálsz? –
teljesen megdöbbent, nagy szemekkel meredt rám.
- Cs-csak pár
percig… kérlek… - könyörögtem kétségbeesetten.
Csak bólintott
értetlenül.
Miért? Miért? Miért?
Miért kellett
most felbukkannia? Miért kellett találkoznunk?
Ziháltam, de nem
attól, hogy annyira kifulladtam volna a futástól. Nem. Ziháltam, mert a szívem
a torkomban dobogott már a gondolattól is, hogy alig egy karnyújtásnyira volt
tőlem, hogy beszéltem vele. Remegett a kezem, amivel Kyu Hyun nyakát karoltam.
Ha valaki meglát
minket, azt hiszi, egy szemérmetlen fiatal párt lát, akik leálltak kicsit
romantikázni. Pontosan ez volt a tervem lényege, így biztosan nem talál meg,
igaz?
Valahol, nem is
olyan mélyen egy hang azért kiáltott, hogy azonnal eresszem el Kyu Hyunt és
keressem meg a másik fiút. De rögtön válaszolt is a racionális másik énem, és
azt kiáltotta, hogy meg ne merjek mozdulni, eszembe se jusson ilyesmi.
Ahogy felnéztem
Kyu Hyunra, az orrom súrolta az övét, ami egy kicsit észhez térített. Hirtelen
tudatában lettem az egész helyzetnek, amit okoztam. Ahogy Kyu Hyun lehajolt
hozzám, szinte teljesen eltakart a járókelők szeme elől, de ezzel egyúttal
egész testével feszült nekem. (Mint mondtam, elég szűk, kis sikátor volt…) A
kezem a nyakán nyugodott, ami meleg volt és izmos, bőre pedig puha. Fekete
szemei végig engem vizslattak, kíváncsiságot láttam benne visszatükröződni.
Lehelete csiklandozta az arcom, amin a korábbi tteokbokki érződött. Ezek
együttesen kiverték a fejemből egy pillanatra azt a sok kavargó gondolatot és
érzést, csak Kyu Hyun létezett. Bizsergett minden porcikám, a szívem hevesen
vert, melegem lett.
A fiú lassan,
nagyon lassan megmozdult. Végül is miért ne? Csak egy csók. Csak egy csók, nem
jelentene semmi különlegeset, de jelen helyzetben bármit megadtam volna azért,
hogy elterelje valamivel a gondolataimat. Nem akartam semmire sem gondolni, ha
csak egy pillanatra is, de el akartam mindent felejteni. Csökkentette a
távolságot kettőnk között, az ajkai enyhén szétnyíltak. Be-hunytam a szemem,
akaratlanul is megfeszült az állkapcsom és összeszorítottam az ajkaim. Egyszerre
féltem, voltam izgatott és boldog is egyben.
Csak egy
sóhajtást hallottam, de a csók sehol sem volt.
- Ki elől
menekültél?
Csalódottan és
dühösen nyitottam ki a szemem. Elengedtem a nyakát és elléptem mellőle, ki az
egyik bódé mellé, hogy valamekkora távolságot kialakítsak kettőnk között,
lehetőleg egy-két centinél többet.
Mégis mi ütött
belém? Hagytam volna, hogy megcsókoljon?!
Egyértelműen igen
volt a válasz. Hagytam volna, mert akartam. De miért? Hiszen még csak nem is
érzek úgy iránta. Barátok vagyunk. Olyan megalázónak éreztem, hogy engedtem
volna neki, hogy megcsókoljon, de ő nem élt a helyzettel. Miért?!
Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy többször is próbált már
megcsókolni, de ha nyílt utat kapott, akkor mégis miért nem cselekedett?!
- Semmi közöd
hozzá – valószínűleg ezért is förmedtem rá ilyen mérgesen. Meghökkent és rosszallóan
nézett, ami elég is volt, hogy megbánjam, de egy kis sértettség így is maradt a
hangomban. – Valaki elől, akit lehetőleg soha nem akartam viszontlátni.
- Ki volt az? –
feszegette tovább a témát.
- Ennyi nem elég?
– nyögtem fel.
- Ha már
segítettem elbújni, ennyit megérdemlek – jelentette ki, ismét próbálva elvenni
az élét a dolognak.
- Csak menjünk
innen! – kértem sóhajtva. Felvettem a zacskót a földről, kettő édesburgonya
megúszta az incidenst, de kettőt sajnos elvesztettünk az akció során, amik
végül a kukában végezték.
- Ez a tied –
nyújtottam felé, kerülve a pillantását.
- Hogy-hogy?
- Vedd hálám
jeléül, legalábbis egy kis szeleteként – motyogtam, de gondolatban teljesen
máshol jártam. Gondolatban egy csokoládébarna szempárt láttam, amik rám
nevettek.
Megráztam magam,
hogy kiverjem a fejemből azt a sok ostobaságot, amik ott tolongtak, hogy végre
tudomást vegyek róluk.
- Hé, figyelj
oda! – ragadott meg a derekamnál fogva Kyu Hyun és megállított. Egy autó
hajtott ott el, ahol nem sokkal korábban még álltam, persze egy jó hangos
dudálás kíséretében. Fel sem fogtam a történteket!
- K-Köszi…
- Szedd össze
magad! – fordított maga felé és rátette a kezeit az arcomra. – Érthető?
Csak bólintottam
zavartan. Igen, ez volt a megfelelő szó. Teljesen összezavarodtam. Teljes káosz
volt a fejemben. Már a buszmegállóban álltunk, mikor kicsit kezdtem tisztábban
látni és magamhoz térni.
Mi van akkor, ha
egyszer láttam? Mi van akkor, ha újra összefutottunk? Többször nem kell látnom,
többször nem kell hallanom a hangját, ha nem akarom (ez utóbbi nem teljesen
igaz).
De akármennyire
is győzködtem magam, akármilyen szöveggel is nyugtattam magam, egyáltalán nem
volt hatása. Leültem a buszmegállóban a padra és a kezembe temettem az arcom.
Egyszer csak egy
kezet éreztem a sapkámon, amint szép, egyenletes mozdulatokkal simít végig
rajta. Utánakaptam és megfogtam. Abbahagyta, leemelte a fejemről és az oldala
mellett leengedte a karját, de én nem engedtem el a kezét. Egyre csak
szorítottam Kyu Hyun ujjait és érdekes módon ez megnyugtatott. Ez az egyetlen
kapcsolat a való világgal megmentett attól a vihartól, ami bennem tombolt. Csak
erre próbáltam koncentrálni.
- Itt a busz –
szólalt meg, majd felsegített és felszálltunk rá, de közben nem engedtem el a
kezét, ő pedig nem húzta el. Szerencsére volt helyünk ezúttal is.
Nekidőltem az
ablaknak, behunytam a szemem és a hideg üveg jólesett felhevült bőrömnek.
Kyu Hyun nem
szólt egy szót sem, nem kérdezősködött többet, nem nyaggatott, hogy mondjam el,
mi volt ez az egész és ezért elmondhatatlanul hálás voltam. Csak még egy kis
plusz a már így is végeláthatatlan listára, hogy miért vagyok hálás. Pontosan
emiatt kellett mégis valamiféle magyarázattal szolgálnom neki, úgy éreztem,
megérdemli.
- Sajnálom a korábbiakat
- úgy beszéltem, hogy nem nyitottam ki a szemem, könnyebb volt így, mintha csak
magamban beszélnék. – Nem lett volna szabad úgy leszóljalak, csak… csak
teljesen kiborultam. Hihetetlen, hogy még csak fel sem ismertem! Évek óta nem
láttam, és nem is terveztem soha többet ebben az életben. Nem számítottam rá,
hogy pont egy ilyen helyen fogok belebotlani.
- A régi
szerelmek már csak ilyenek.
Azonnal felé
fordultam. Kővé dermedtem, ahogy világossá vált számomra, mit is mondott.
- Ne nézz így
rám! – mosolygott szomorkásan. – Olyan vagy, mint egy nyitott könyv.
- Annyira azért
csak nem, hogy ilyenekre is egyből rájössz? – fintorodtam el és reménykedtem,
hogy annyira mégsem vagyok átlátszó.
- Persze van,
hogy meglepetést okozol és azt kifejezetten szeretem – kacsintott.
- Olyankor
nevetsz ki mindig.
- Azt nem
mondtam, hogy ezek nem viccesek – kuncogott.
Lenéztem a
kezünkre és meglepően kellemes érzéssel töltött el a látványa a két összefonódó
kéznek.
- Köszönöm –
bukott ki belőlem. Sikerült megnyugtatnia és elterelnie a figyelmem, amire jelenleg
nagy szükségem volt.
- Feltűnt, hogy
amit a legtöbbször hallok tőled az a köszönöm és a sajnálom?
Szavai élén sokat
enyhített a mosolya.
- Le kell
szállnunk!
Kilökdöstem az
ülésről, mert már sípolt az ajtójelző, szerencsénkre este már nem sokan voltak
a buszon, így akadály nélkül sikerült eljutnunk az ajtóig és leugranunk.
- Éppen hogy! –
nevettem rá. Ez a buszmegálló messzebb volt az akadémiától, mint az ellenkező
irányba menő, így kicsit sétálnunk kellett. – Remélem, azért jól ére…
Félbeszakított a
telefonom, mire gyorsan előkotortam a táskámból. – Halló?
- Mégis merre
vagy?
- Ajh! – csaptam
a homlokomra és megtorpantam, Kyu Hyun érdeklődve méregetett. – Mindjárt ott
vagyok, várj meg!
Ezzel le is
tettem. Grimaszolva az ostobaságomon, az órámra pillantottam. Már fél hét volt.
- Ki volt az?
- A nagybátyám,
tudod, vele vacsorázom ma este. Szegény, már fél órája vár rám, teljesen kiment
a fejemből.
- Oh! – szívta be
idegesen a levegőt.
- Remélem, jól
érezted azért magad és megérte eljönni velem – mosolyogtam rá félszegen. Átkaroltam
a nyakát fél kézzel, lejjebb húztam, hogy az arca elérhető távolságon belül
legyen és egy puszit nyomtam rá. Mikor elengedtem és elvettem a kezem a
nyakáról, akaratlanul is az ujjaimmal végigsimítottam a bőrén. – Köszönöm!
Még a kávézóban
jött az ötlet, hogy kipróbálom majd ezt a kis trükköt, ugyanis kíváncsi voltam,
mit fog szólni, ha tényleg bevállalok valami ilyesmit. Habár messze volt a
csóktól, de jóval több volt, mint a semmi, és amihez hozzá van szokva egy átlag
koreai fiú. Korábbi szavai pedig eszembe juttatták ezt a kósza gondolatot.
Lefagyva állt és
bámult rám, tudtam, hogy piros vagyok és a merészségem engem is megdöbben-tett,
de megérte a látványért, amit a fiú nyújtott. Kezdtem megérteni, miért szeret
Kyu Hyun zavarba hozni, igazán vicces látvány volt.
- Erre nem
mondhatod azt, hogy egy egyszerű köszönöm volt – nevettem el magam és elindultam
futva az iskola felé, tudván, hogy Suh Hyung már egy jó ideje vár rám.
Egy fehér Lexus
parkolt az iskola kapujánál, aminek az anyósülésébe vágódtam.
- Igazán
sajnálom, csak… csak nem jött a busz! – mentegetőztem rögtön, ahogy becsuktam
az aj-tót. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy hazudok neki, de még mindig jobb
volt ez, mint az igazság.
- Már azt hittem,
teljesen elfeledkeztél rólam – csóválta a fejét. – Merre voltál?
Ahogy
elindultunk, rögtön az úttest túloldalára esett a pillantásom, Kyu Hyunt
keresve, de nem láttam. Talán jobb is volt így.
- Csak bementem a
városba, vettem egy új sportcipőt – legyintettem és bekapcsoltam a biztonsági
övet.
- És hol az a
cipő? – nézett végig rajtam zacskó vagy valamiféle csomag után kutatva, de nem
látott semmit sem nyilvánvalóan. Fenébe, Kyu Hyunnál maradt!
- Ööh… So Hanak
adtam, mivel vele voltam, és már így is rettenetesen megvárattalak, így nem
volt időm felvinni a koleszbe – hadartam sietve. Neki miért nem tudok olyan
természetes könnyedséggel hazudni, mint Kyu Hyunnak?! Bár lehet, baj lenne, ha
tényleg olyan jól menne a hazudozás…
- Értem –
bólintott. – Akkor Kyu Hyun biztos véletlenül járt erre és tévedt a karjaidba.
Rémülten
köszörültem meg a torkom és lejjebb csúsztam szégyenemben az ülésen.
- Tudod…
- Ha Na, nem kell
hazudnod – pillantott rám melegen, mikor megálltunk egy piros lámpánál. – Nem
szólhatok bele, hogy kivel találkozol, kivel töltöd az idődet, nem vagy már
kislány. Nem mintha amúgy megtenném. Véleményem szerint ideje is elkezdened
randizni, habár Kyu Hyun iga-zán érdekes választás a részedről.
A kis monológja
meghökkentett, de nem annyira, mint az, amit mondott. Még hogy randizni Kyu
Hyunnal?!
- Édes Istenem!
Miről beszélsz? – fakadtam ki égő fejjel és mindenhova néztem csak Suh Hyung
irányába nem. – Ő csak barát! Barát, semmi több! Elég magányosnak és
lehangoltnak tűnt, ezért elhívtam vásárolni. Gondoltam, összekötöm a kellemeset
a hasznossal, és együtt elmegyünk cipőt venni.
- Jól van, nem
kell magyarázkodnod! – nevetett fel hangosan.
- Különben is,
miért hozol fel ilyesmit egyáltalán? Nem a te stílusod ilyen nyíltan beszélni
az érzéseidről és a magánéletről. Főleg nem az én pasizási szokásaimról… -
morogtam, ahogy követtem a szememmel a lámpák fel-feltűnő fényét az út mentén.
Látszott, hogy
zavarba hoztam, helyezkedett az ülésben, mintha kényelmetlen lenne. De nem az
ülés volt a kényelmetlen, hanem a kérdésem. – Hát…
- Nem érdekes –
intettem le nagy megkönnyebbülésére és helyette inkább bekapcsoltam a rádiót.
Ahogy meghallottam a hangját, megdermedtem, Suh Hyung pedig azonnal kikapcsolta
a rádiót.
- És milyen volt az
első heted? – kérdezte ijedten Suh Hyung, tudta, milyen kényes most a helyzet
és próbálta terelni a témát. De ahogy hallottam a hangját, minden eszembe
jutott a mai nappal kapcsolatban. Az a röpke kis nyugalom és béke, amit Kyu
Hyun mellett éreztem, pillanatok alatt elszállt. Minden, amit eddig elnyomtam,
a felszínre tört és tudtam, hogy jelenleg azok közül, akikkel beszélhetek
erről, csakis Suh Hyung értené meg min mentem keresztül, milyen érzés volt újra
látni őt és kiböktem, ami már egy órája nyomta a lelkem.
- Találkoztam Se
Jooval.
Omo elég jóra sikerült. Kyu Hyun nagyon tetszett ahogy Ha Na-val közösen evett. És ahogy a sikátorban Ha Na várta hogy megcsokolja. És a régi szerelme felbukanása volt ami meglepet. Kiváncsian várom hogy Kyu Hyun hogy reagál az arcára adott puszira.
VálaszTörlésKöszike^^ Örülök, hogy tetszett :D Bonyolódnak a dolgok, vagyis igyekszem :DD Sietek a kövi fejezettel:)
TörlésZseniális *-* Mint az eddigi összes rész *-* Alig olvastam el, de már olvasnám a következőt. Kíváncsi vagyok Kyu Hyun reakciójára (a puszira gondolok), szeretném megtudni jobban, ki is az a Se Joo, és alig várom, hogy Kyu Hyun mit talál ki, mikor vissza adja Ha Na-nak a cipőt *-*
VálaszTörlésÚristen, Úristen, alig bírok magammal *-*
Kösziii ^^ Hát sajnos nem mondhatok még semmit, majd kiderül :DD Bocsiiii >< :D
TörlésÁh tudom én azt, csak annyira furdalja a kíváncsiság az oldalamat :3
TörlésEnyhítek majd a kíváncsiságodon, ha elkészültem a kövi fejezettel :D
Törlés