4. Fejezet

Barátok?

- Elnézést a késésért! – hajoltam meg a tanár előtt és éreztem, hogy ég az arcom.

- Semmi baj, ugyan! – nevetett a férfi. – Yoon Ha Na, igaz? Örülök, hogy találkoztunk! Lee Jin Joo vagyok.

Ahogy felpillantottam rá, egyből a nagypapám jutott eszembe. Mármint egy nagypapa, mivel én nem ismertem a nagyszüleimet, korán meghaltak, mikor még kicsi voltam, vagy még jóval a születésem előtt.

- Jó napot! – üdvözöltem. Nem volt túl magas férfi és már leélte élete fénykorát, ez látszott a sok ősz hajszálról fekete üstökében, illetve a hatalmas hasáról, amin nyugtatta a kezét. Szemüvege az orra hegyén csücsült. Tweed zakót viselt, ami ki volt gombolva, mert ha nem így lett volna, lehet, hogy egész órán attól kellett volna rettegnie az első sorban ülőknek, mikor indul meg a tüzelés a tanár felől.

- Fiatalabb vagy, mint amire számítottam, de hát kell a vérfrissítés! Ülj csak le arra a szabad helyre ott! – kuncogott magában, én pedig odacaplattam az egyetlen üres helyre, pontosan Kyu Hyun elé.

Egyik órán mögötte, a másikon előtte, egyáltalán nincs szerencsém. Viszont az egyik fiú meglehetősen megbámult közben. Nem tudtam, miért, de az első, ami eszembe jutott róla az, hogy olyan kedves arca van. Kissé vékony, egy fiúhoz képest legalábbis, barna rövid haja volt, barna szeme kíváncsiságot tükrözött. Az első olyan ember, aki nem utálattal és megvetéssel bámult, bár pár másodpercig egymás szemébe néztünk, végül zavarában elfordult. Különös…

- Remélem, mindenkinek jól telt a szünet és kipihentétek magatokat – kezdett bele izgatottan. - Miután befejeztük Shakespeare műveit, úgy gondoltam, ideje elkezdenünk a félév végi vizsgákra való felkészülést. Idén arra jutottam, hogy egyéni műveket adnátok elő, méghozzá a monológokra esett a választásom.

Izgatott sutyorgás lett úrrá a termen, ahogy meghallották a feladatot. Igazából ez volt az egyetlen tárgy, ami még engem is érdekelt és szívesen vettem részt az órán. Nem keltett bennem semmiféle rossz érzést, vagy nem idézett elő kellemetlen emlékeket.

- A terem végében lévő könyvek közül válogathattok, ajánlom mindenkinek, hogy egyeztessen velem, mielőtt választana. Végül pedig ha ez is megtörtént, akkor felírom mindenkinek a választott monológját, megelőzve a tolongást egyazon szerepekért.

Gyorsan pattantak fel az emberek a helyükről, mindenki megrohamozta a könyves szekrényt. A helyemen maradtam, míg mindenki talált magának egy-egy könyvet, amivel boldogan tért vissza a padjához. Megpillantottam ismét azt a fiút, ő is lázasan lapozott egy vastag kötetet, elmosolyodtam az arckifejezésén. Megérezhette, hogy nézem, mert felpillantott a könyvből, hirtelen elkaptam a tekintetem és inkább a polcok felé indultam, de éreztem, hogy elpirultam.

- Mindhárom óránk közös, elég érdekes – szólalt meg valaki a hátam mögött, mire összerándultam ijedtemben. A valaki nem más, mint Kyu Hyun volt. Megdermedtem, mert közvetlen mögöttem állt, még a leheletét is éreztem a tarkómon.

- Annyira szerintem nem – bámultam idegesen a könyveket.

- Habár a háromból kettőhöz semmit sem értesz – nyúlt át a fejem felett egy könyvért. Kikaptam gyorsan egyet én is, és kikerülve a fiút, vörös arccal a padomhoz siettem. Nem mondhattam neki semmit, nem szólhattam egy szót sem, hiszen igaza volt. Sem táncolni, sem énekelni nem tudok, mégis rosszul esett hangosan kimondva.

Közben az egész terem átrendeződött, összetolták a padokat néhányan és ott beszélték meg a feladatot. Az én padom és még néhány a fal mellett maradt, távolabb a többitől. Bár ezt most kivételesen nem bántam, könnyebb volt egyedül.

Vagyis azt hittem, egyedül leszek, de pár másodperc múlva Kyu Hyun foglalt velem szemben helyet. Ugyanis odahúzta a saját kis padját, pontosan szemközt az enyémmel.

Mégis mit akar tőlem?!

Idegesen sóhajtottam és végre megnéztem, milyen könyvet sikerült elhoznom. Shakespeare: Szentivánéji álom. Ismertem, még nagyon régen olvastam, volt is benne egy női monológ, ha minden igaz. De az elejétől kezdve nekiálltam olvasni, hátha jobban felrémlik a története.

- Mire gondoltál az igazi mosoly alatt? – törte meg a csendet a fiú. Felnéztem rá és láttam, hogy érdeklődve figyel.

- Miért érdekel ennyire? – ráztam értetlenül a fejem. Mégis miért olyan fontos ez neki?

- Mert senki nem mondta még ezt – válaszolt komolyan. Belepillantottam a könyvbe és inkább olvastam tovább. Hátha elfelejti ezt a dolgot, engem pedig békén hagy, de két percet sem tölthettem Athén városán belül, mikor Kyu Hyun kikapta a kezemből a könyvet.

- Hé! – szóltam rá felháborodva.

- Szóval? – vetett rám egy kaján mosolyt. A könyv után kaptam, de esélyem sem volt ellene.

- Pontosan tudod, mire gondoltam – néztem rá fáradtan. Egy kis ideig még elgondolkodva tanulmányozott, majd átadta a könyvet.

- Honnan... honnan jöttél rá? – nem volt semmi neheztelés a hangjában, inkább még mindig a kíváncsiság hajtotta.

- Úgy látszik, nem vagy mindenben tökéletes. A színészetben van mit tanulnod még – jegyeztem meg epésen. Nem haragudtam rá, de valamivel vissza akartam vágni neki az előbbiek után. Mindent folyton kiszed belőlem és ez egyáltalán nem tetszett.

- Miért, azt hitted talán, hogy tökéletes vagyok? – nevetett fel, én pedig döbbenten bámultam rá. – Igazán hízelgő.

Meg sem tudtam szólalni elképedésemben.

- Bár ha én nem vagyok elég jó színész, érdekelne, te mit tudsz – hajolt közelebb, én pedig egyúttal hátra. Eszem ágában sem volt semmit megmutatni neki, de az előbbi egoista megszólalása miatt úgy gondoltam, ideje, hogy most az egyszer neki maradjon tátva a szája.

- Én… Nem értek a színészethez sem. - habogtam zavarban, majd kényszeredetten felnevettem. – Emlékszel, hogy tegnap este nem említettem, miért jöttem ide? Főleg hogy sem énekelni, sem táncolni, sem színészkedni nem tudok…

Meglepetten nézett a fiú, megzavarta a hirtelen őszinteségem. Pár pillanatig a kezeimet néztem, amik remegve tartották a könyvet. Hirtelen elhatározással rá emeltem a tekintetem.

- Miattad jöttem ide – mondtam félénken. - Kedvellek téged.

Nagy szemekkel meredt rám, elakadt a szava. A tekintetem nem eresztette és pillanatokig meg sem tudott szólalni. Éppen nyitotta a száját, mikor megkegyelmeztem rajta.

- Döntsd el te, mit tudok! - dőltem hátra a széken, keresztbe font karokkal a mellkasom előtt, boldog mosollyal az arcomon. Igazam volt, tényleg leesett az álla és ez nagyon is szórakoztatott. Drasztikus változáson ment át az arca pillanatok alatt, először megdöbbent, hitetlenkedett, mintha bosszús lett volna, de végül kirobbant belőle a nevetés, ami mindenki figyelmét felénk vonzotta.

- Nem volt olyan rossz – nevetgélt még mindig. Szerencsére a többiek lassanként elfordultak és nem törődtek velünk. Majdnem leborultam a székről, mikor láttam, hogy mosolyog. Semmi gúny nem volt ebben a mosolyban, pontosan olyan volt, mint egy mosolynak lennie kell. Olyan, mint amit tegnap is láttam tőle. – Csukd be a szád, egy lánynak nem illik tátott szájjal bámulni!

Még egy mosolyt vetett rám, majd beletemetkezett a könyvébe. Ez meg mi az isten volt?! Ezen a srácon nem lehet kiigazodni, egyik percben olyan, mint egy jéghegy és mereven viselkedik, a másikban nem hagy nyugton és piszkál, a következőben csak nevet az egészen, mintha mi sem történt volna. Hitetlenkedve néztem hol rá, hol a betűkre a könyvben, amiből egy szót sem fogtam fel.

- Kyu Hyun! – sétált oda hozzánk egy lány. Szőke haja egy hosszú fonatban lógott a hátán, fogadni mertem volna, ha ki van engedve legalább a derekáig ér. Az arca igazán szép volt, vékony száján enyhén vöröses árnyalatú rúzs, és kék szeme ridegen mért végig egy pillanat alatt. Valahogy a megjelenése is felsőbbrendűséget sugárzott, bár fogalmam sem volt, miért támadt ez az érzésem tőle. Ami viszont azonnal szemet szúrt, hogy a szoknyája elég rövid, éppen hogy takarta a fenekét. – Tudnál segíteni egy kicsit?

A hangja kissé nyávogós volt, de még az elviselhető frekvenciatartományon belül.

- Jin Joo nem felel meg? – kérdezte Kyu Hyun fel sem pillantva a könyvből.

- Ő el van foglalva a többiekkel, csak a véleményedet szeretném kikérni, ráérsz egy percre, nem? – adta az ártatlant a lány.

- Jung Hee, lehetnél olyan udvarias, hogy legalább bemutatkozol annak, akivel éppen beszélgettem – morogta, miközben lapozott egyet. Nehezen álltam meg, hogy ne mosolyogjam el magam, de a lány zavart és ingerült arckifejezése óvatosságra intett. Kyu Hyun pontosan tisztában volt azzal, amivel én is. Jung Hee csak féltékenységből jött ide és átlátszó kifogás volt, hogy a segítségére van szüksége.

- Oh, igaz is! – mintha éppen akkor vett volna észre, nagy kegyesen rám nézett, de a szája megfeszült a kedves szavak alatt. – Park Jung Hee!

Kezet ráztunk. – Yoon Ha Na.

- Igen, tudom. Elég nehéz ismeretlennek maradni, ha azzal kezded a napodat, hogy énekelni sem tudsz, miközben ez egy művészeti iskola – mosolygott, akár egy piranha.

Aucs! Ez fájt, de legalább őszinte, nézzük a dolgok jó oldalát, nem a hátam mögött beszél ki.

- Mit akarsz, Jung Hee? – vágott közbe Kyu Hyun. Nem tudtam, hogy amiatt tette, mert félt, hogyan reagálok a lány sértő szavaira, vagy csak elege volt a közjátékból. De akármi is volt az oka, hálás voltam, mert semmi sem jutott eszembe válaszként.

Vetett rám még egy lefitymáló mosolyt, majd a fiúhoz fordult. Valami drámának a főszereplőjéről beszéltek, de nem igazán figyeltem. Lekötött, hogy Jung Hee szinte odadugja a melleit Kyu Hyun arcába. El sem hiszem, hogy van ember, akinek nem sül le a bőr a képéről, mikor ilyet tesz!

Percekig beszéltek, a hamiskás nevetés az idegeimre ment és csak füstölögtem a könyvem mögé bújva. Végül ezt is befejezték és Jung Heenek muszáj volt továbbállnia, nagy megkönnyebbülésemre. Az egyik lapozás kissé erősebbre sikerült a többinél és beletéptem az oldalba. Felszisszentem és aggodalmasan bámultam a szakadást a lap alján.

- Csak nem a könyvön vezeted le a feszültséget? – nézett rám a könyve fölött egy féloldalas mosollyal az arcán a fiú.

- Mégis miről beszélsz? – játszottam az értetlent.

- Ugyan! Csak úgy süt rólad a féltékenység. Még azt fogom hinni, hogy a korábbi nem is színjáték volt.

Alig hittem a fülemnek. Enyhén elnyíltak az ajkaim a hitetlenkedéstől, pár másodpercbe telt, mire ismét megtaláltam a hangom.

- Mégis mire lennék féltékeny? – kíváncsi voltam, mit talál ki ezúttal. De ő csak lazán végignézett saját magán, végül rám emelte a szemöldökét. Körülbelül egy másodpercig bírtam visszatartania a nevetést, majd kitört belőlem. Halkabban, mint korábban a fiúból, de így is páran felénk fordultak. Kyu Hyun nem jött ki a sodrából, továbbra is nyugodtan figyelt. Persze Jung Hee ingerülten pillantott felénk, ami a korábbi helyzetet tekintve igazán jólesett.

- Igazad van, bocsáss meg! – kuncogtam még mindig. – Előbb eszembe kellett volna jutnia, hogy ettől – én is végigpillantottam rajta -, hanyatt kellett volna vágódjak.

Igaz, hogy baromira jól nézett ki, ezt semmilyen lány a világon nem tagadta volna, de eszem ágában sem volt ezt közölni vele. Még csak az kéne a nagy egójának, hogy valaki szépen fényesítse ilyesmivel.

- Máskor ne felejtsd el! – mosolygott rám ismét és megint a könyv mögé kellett rejtőznöm, hogy ne lássa, ahogy elpirulok. Habár a nevetgéléséből ítélve pontosan tudta, mi a helyzet.

- Egy oldalt bámulsz már fél órája. – jegyezte meg a fiú. Égő arccal lapoztam és inkább nekiláttam annak a monológnak a kereséséhez, amit tudtam, hogy el tudok mondani majd. Pár percbe telt és rá is bukkantam. Heléna monológja. Átolvastam és úgy gondoltam, hogy tudnék vele azonosulni a színpadon.

Felálltam és Jin Joohoz sétáltam.

- Tanár úr! – felpillantott és rám vigyorgott. – Erről a monológról mit gondol?

Átnyújtottam a könyvet, csak egy pillantást vetett rá, egyből tudta, hogy melyikre gondoltam.

- Egész félévben Shakespeare-t vettük, de a Szentivánéji álmot nem túl részletesen, így azt hiszem, megfelelő lesz – feljegyezte a nevem és a választott monológot egy papírra. – Kíváncsian várom az előadásod.

- Higgye el, Tanár úr, remek lesz! – szólt mögöttem Kyu Hyun, mire csúnya pillantásokat lövelltem felé, de ő csak mosolygott.

- Áh, Kyu Hyun, remélem, igazat beszélsz – lett izgatott a férfi. – Te mit választottál?

- Othello monológját – közelebb hajolt a tanári asztalhoz, ezzel pedig elérte azt, hogy veszélyes közelségbe kerüljünk. A karja súrolta az enyémet, a lélegzetét éreztem ismét a nyakamon, akárcsak a könyves szekrénynél nemrég. Most viszont nem tudtam menekülni, egyik irányban a karja zárta el az utat, a másik oldalon pedig ott volt a fal és mivel nem vagyok tíz centi széles, kizárt, hogy elférjek ott. Így csak tűrtem és tűrtem. Nem mintha annyira rossz lett volna, de azért mégis… Teljesen zavarba hozott.

- Legyen! – szólt vidáman a férfi, az ő adatait is lefirkantotta. Alig vártam, hogy a fiú arrébb menjen és újra képes legyek rendesen levegőt venni. – Kész is!

Ezzel Kyu Hyun is ellépett mögülem és talán túlságosan hangosan fújtam ki a levegőt ennek következtében, mivel Jin Joo felnézett rám a szemüvege fölött. Kínosan elmosolyodtam és visszaballagtam a helyemre, ahol Kyu Hyun képtelen volt megtartani magának az elégedett arckifejezését.

- Egy szót se, komolyan! – intettem le, mielőtt megszólalhatott volna.

- Csak dolgozom azon, hogy hanyatt vágd magad.

Az arcomba temettem a kezem és felnyögtem.

- Azt hiszem, itt mára fejezzük be az órát! – Jin Joo hangja szinte örömtáncra perdített. – Akinek nem sikerült ma monológra akadnia, annak még a következő óráig van ideje. Sziasztok!

Felnyaláboltam a cuccaim és visszafelé indultam a koleszbe. Nem telt sok időbe és ismét kéretlen útitársam akadt. Megfordultam, egyenesen egy címerrel találtam magam szemben. Meglepetten léptem egy lépést hátra, hogy az arcát is láthassam.

- Nem szeretnél békén hagyni, igaz? – sóhajtottam.

Kyu Hyun nem válaszolt, ami egyértelmű „nem” volt a részéről, várta, mit fogok tenni. A mellettünk lévő teremből egyszerre indult ki egy nagyobb tömeg. Ostoba és gyerekes ötletem támadt, de volt esély rá, hogy beválik. Se szó, se beszéd, bevetettem magam a tömegbe, és keresztülnyomakodva rajtuk, elmenekültem. Kifutottam az épületből a koleszig, feltépve az ajtót felrohantam a harmadik emeletre. Addig meg sem álltam, míg a szobámban nem voltam. Az ajtónak vetettem a hátam és elnevettem magam.

Nem is tudom, mitől, de jó kedvem volt. Annak ellenére, hogy egy percet sem akartam ezen a helyen tölteni, mégis találtam valakit, aki nem utál és el tudok vele szórakozni. Jólesett, hogy van valaki, akivel tudtam beszélgetni.

- Szia!

Rémülten sikkantottam fel. Körbe sem néztem a szobában, mikor bejöttem, nem is számítottam rá, hogy nem leszek egyedül. Bár feltűnhetett volna, hogy a kulcsot sem kellett elővennem, hogy kinyissam az ajtót, pedig biztos voltam benne, hogy reggel bezártam. Beljebb sétáltam arra számítva, hogy megismerem végre a szobatársam, de nem volt egyedül. Egyből három ember üldögélt a szobában.

- Sziasztok! – köszöntem kicsit zavartan.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni – mosolygott az egyik lány. Sötétvörös vállig érő, divatos frizurája és barna szeme volt. Még nálam is alacsonyabb volt, még ültében is láttam a különbséget. – Bár vicces volt.

- Semmi gond, csak nem számítottam senkire sem, ami hülyeség volt a részemről – motyogtam félhangosan. Hirtelen megakadt a beszélgetés köztünk, aztán rájöttem, hogy be kellene mutatkoznom, hiszen egyikükkel sem találkoztam még korábban. – Yoon Ha Na vagyok, örülök a találkozásnak!

- Minek ez a formalitás? – pattant fel az előbb szóló lány és se szó, se beszéd megölelt. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, már bocsánat a kifejezésért. Nem voltam hozzá szokva az ilyen közvetlen viselkedéshez. A háta mögött a többiek is meglepettek voltak, de mindegyikük arcára mosolyt csalt a lány.

- Park Ki Young vagyok – felelte, mikor elengedett. Még kezet is nyújtott, bár az ölelés után nem igazán értettem, miért van egyáltalán már rá szükség. Ami viszont szemet szúrt, hogy az ő egyenruhája kicsit más, mint a többieké. A címer alá egy szárnyát kiterjesztett galamb volt hímezve, egészen lenyűgözött. Észrevette, hogy azt nézem. - Megengedik, hogy változtassunk kisebb dolgokat az egyenruhánkon.

- Ezt te magad csináltad? – döbbentem meg, mire elnevette magát.

- Igen, tervező szakos vagyok, az időm nagy részében ezzel foglalkozom, az éneklést csak mellékesen csinálom. Mondhatni hobbi.

- Nem is tudtam, hogy van design részlege is az iskolának – miket meg nem tudok!

- Csak nemrég nyitották a szakot, talán három éve – magyarázta lelkesen. – Mikor meghallottam, egyből tudtam, hogy ide akarok jönni, még ha ez azt jelenti is, hogy el kell költöznöm otthonról. Áh, tudod, egy kis faluban laknak a szüleim Jeunju mellett, biztos nem hallottál még róla…

- Young, hagyd már szóhoz jutni őt is! – korholta egy fiú a lányt. Igazából szívesen hallgattam volna még, kedvesnek tűnt és barátságosnak. Amint jobban szemügyre vettem a fiút, eltátottam a szám. Az a fiú volt, akit színjátszáson többször megnéztem magamnak és korábban le is lépett óráról, ha jól rémlik – mivel láttam kisétálni a teremből, mikor Jin Jooval beszéltem.

- A kedves fiú!

Legszívesebben beleharaptam volna a nyelvembe. Gondolkozz, mielőtt beszélsz, Ha Na, gondolkozz!

- Ismeritek egymást? – nézett Ki Young egyikünkről a másikra.

- Színészeten együtt vagyunk, de nem váltottunk egy szót sem – zavarba hoztam a kijelentésemmel, egyértelműen kényelmetlenül fészkelődött a szobatársam székén. – Szóval nem igazán tudom, miért is vagyok kedves.

Mindannyian várták a magyarázatot, így hát jobb volt túlesni rajta, minél hamarabb.

- Igazából nem tudom teljesen érthetően elmondani, de mikor először megláttalak, az ugrott be, hogy olyan kedves arcod van. Csak ezért mondtam ezt hirtelen… - nyöszörögtem össze. Ki Young és a másik lány, aki csakis a szobatársam lehetett, elmosolyodtak rajtam.

- Nem jársz messze az igazságtól. Baek Honál rendesebb és kedvesebb srácot én sem igazán ismerek – válaszolt az ismeretlen lány és ő is kezet nyújtott. Sötétbarna, hullámos, hátközépig érő haja volt, ami kerek arcát keretezte. Szép, mandulavágású sötétbarna szeme volt, jóval magasabb is volt nálam és rettentően vékony. Féltem volna, hogy ha kimegy a szabadba, elfújja a szél. – Kim So Ha, örültem! Ez a kedves srác pedig Yoon Baek Ho!

Nem tudtam mit kezdeni magammal.

- És ti milyen szakra jártok? – érdeklődtem valami témát keresve. – Nem baj, ha közben nekiállok kicsomagolni?

- Csak nyugodtan – felelt bátorítóan So Ha. – Én balettre és modern énekre járok.

- Én pedig zongorázom, színészkedem és énekelek – mondta Baek Ho, miközben kinyitottam a kisebbik bőröndömet. Ebbe raktam a törékenyebb, fontosabb dolgaimat, könyveket, ilyesmiket. Az íróasztalra kezdtem el rakosgatni őket szép sorban.

- Te milyen szakon vagy? – érdeklődött So Ha.

- Ének, tánc és színészet. Akkor mindannyian ott voltatok reggel éneken? – kérdeztem kissé ijedten és elég sokáig igazgattam az egyik bögrémet, mielőtt megfordultam volna.

- Igen.

Éreztem, hogy kicsit hidegebb lett a légkör, pont, ahogy számítottam rá. De nem szerettem volna tovább húzni a kelleténél, jobb, ha hamar lerántjuk a sebtapaszt.

- Mi áll igazából a dolgok mögött? – kérdezett rá So Ha nyíltan végül.

Két lehetőségem volt.

Vagy durván visszautasítom őket, hogy semmi közük sincsen hozzá és hagyjanak békén, ezzel elérve, hogy tényleg tudomást sem fognak venni rólam. Kész katasztrófa lesz az itt töltött idő, főleg, hogy a szobatársam is gyűlölne. Biztos nem élném túl. Vagy elmondom a teljes igazságot, mindent az elejétől a végéig. Ezzel megbízva bennük, hogy nem mondják tovább senkinek és reménykedhetnék, hogy akár barátok is lehetünk később.

De egy harmadik opció mellett kellett döntsek. A másik kettő közül egyikhez sem volt elég bátorságom.

- Nem önszántamból járok ide – részigazságokat kellett megosztanom velük.

Erre mindegyikük megdöbbent.

- Ezt mégis hogy érted? – Baek Ho szemöldök ráncolva figyelt. Nekitámaszkodtam az íróasztalomnak és öntudatlanul egy fényképet vettem a kezembe. Az egyik legfontosabb személyes tárgyam volt.

- A nagybátyám úgy ítélte meg, szükségem van arra, hogy ide járjak és megvolt az eszköze hozzá, hogy rákényszerítsen – visszahelyeztem a képet az asztalra egy szomorú mosoly kíséretében.

- Mégis hogy tudna olyanra rákényszeríteni, amit nem akarsz és egyáltalán miért? – háborodott fel Ki Young. Tetszett, hogy ennyire sajátjának érezte a problémámat.

- A miértet kérdezd meg tőle, mert azt velem sem sikerült megértetnie. A hogyan pedig igazán bonyolult…

- Gondolom, nem szeretnéd megosztani velünk – mutatott rá So Ha. Nem volt neheztelés a hangjában, inkább megértés, ami meglepően jólesett és hálás voltam érte.

- So Ha! – fordult felé Ki Young, az ő kíváncsisága erősebb volt, mint a másik lányé.

- Nem kérheted meg arra, hogy olyan dolgot mondjon el nekünk, amit nem szeretne, vagy túl személyes – szólt rá Ki Youngra So Ha, ezzel pedig hatalmasat nőtt a szememben a lány pillanatok alatt.

- Köszönöm – bólintottam felé hálával. – Ha eljön az ideje, mindent elmesélek.

Ismét a bőröndöm felé fordultam, remélve, hogy átugrottuk a kínos témát.

- Ez nem magyarázza meg azt, hogy miért nem értesz semmihez sem. Se ének, se tánc, se színészet. Nem lett volna logikusabb, ha a nagybátyád olyan iskolába küld, ahol nem kívülállóként fogod érezni magad? – mutatott rá Baek Ho. A vállam felett tanácstalanul rá pillantottam. Abbahagytam a pakolást, egyszerűen nem tudtam erre mit felelni. Hazudni sem akartam, de kimondani sem akaródzott az igazat.

- Én… - dadogtam kényelmetlenül.

- Értem! – suttogta So Ha, mire mindhárman felé fordultunk. Nem lepett meg, hogy ő jött rá elsőként. A lány halványan mosolygott egy kis elismeréssel a szemében.

- Mit értesz? – hajolt közelebb Ki Young hozzá. – So Haaaa!

Pár pillanatig egymás szemébe néztünk So Haval, végül bólintottam. Hiszen ez nem olyan nagy titok. Érdekes volt, mennyire összhangban voltunk. Egyből megértett, pedig alig pár perce ismertük csak egymást. Így pedig folytattam a további pakolást.

- Nem arról van szó, hogy nem tud énekelni, hanem arról, hogy nem akar.

- Micsoda? De hát miért? – értetlenkedett Ki Young.

- Hát persze! – Baek Ho is rájött a tervemre.

- Ha már mindenki tudja, akkor megosztanátok velem is?! – türelmetlenkedett a lány.

- Ha azt akarják, hogy énekelj, te azért sem fogsz énekelni. Ha azt akarják táncolj, te akkor sem fogsz táncolni. Ha azt akarják színészkedj, te akkor sem fogod megtenni – felelt Baek Ho Ki Young kérdésére.

- Nem teljesen, de lényegében igen. A színészet mindig is érdekelt, táncolni nem tudok. Énekelni nem fogok – pakoltam be egy nagy adag ruhát a szekrénybe. – Ez lenne a helyzet.

Még futottam pár kört a ruhákkal, egy adag a bőröndből a szekrénybe, majd még egy. Ahogy a bőrönd ürült, a polcok úgy teltek meg. Éppen befejeztem, mikor Ki Young megszólalt.

- Ha a tánccal és a színészettel sincs bajod, akkor az énekkel miért?

Öntudatlanul is a képre néztem az asztalon, majd megrántottam a vállam. Aztán újra a többieket figyeltem, So Haval találkozott a pillantásunk. Úgy éreztem, átlát rajtam azokkal a barna és mindent látó szemeivel. Tudta, hogy több van emögött, tudta, hogy pontosan meg van az oka annak, hogy miért nem akarok énekelni.

- Tudom, hogy nem a legjobb ajánlólevél az, amit most megtudtatok, de még ha nem is akartok barátkozni velem, akkor se mondjátok el senkinek, kérlek! – kértem őket.

Csendben bámultak. Tudtam, azzal hogy ennyire megnyíltam előttük, el is veszítettem őket, pontosan elég volt nekik az, amit most hallottak és többet nem is kérnek belőlem. Ez a gondolat pedig teljesen lelombozott, mintha kígyók tekeregtek volna a gyomrom helyén.

- Miért ne akarnánk veled barátkozni? – kérdezte megbotránkozva rajtam Ki Young. Elsőnek nem is hittem a fülemnek.

- Ez nem olyasmi, amiért elítélnénk – bólintott Baek Ho szintén.

- Mindenkinek megvannak a maga problémái és bajai. A tieid csak kicsit furcsábbak, mint amihez hozzá van szokva az ember – mosolygott So Ha.

Értetlenül és teljesen megdöbbenve bámultam rájuk. El sem hittem, amit hallottam. Lerogytam az ágyra és teljesen elérzékenyültem.

- Hé! – mászott ki az ágyból So Ha és leült mellém. – Milyen emberekkel voltál te eddig együtt, hogy egy ilyen kis semmiségre így reagálsz?

Remegett az ajkam és ziháltam. – El sem hinnéd…

Nyugtatóan simogatta a hátam a lány, én pedig a nyakába vetettem magam. – Köszönöm!

Ezt hajtogattam még jó párszor, mire el tudtam engedni.

- Bocsi! - nem sírtam el magam szerencsére, de könnyes volt a szemem, majd Baek Ho és Ki Young felé fordultam. – És nektek is köszönöm!

- Ugyan! Sokkal normálisabb vagy, mint azt elsőre hittük.

Nem tudom, hogy ennek meg kellett volna nyugtatnia-e, vagy sem, de elnevettem magam, bár a nevetésem egy kicsit hisztérikusan csengett még az én fülemnek is.

- Köszi?

- Igazán nincs mit! – mosolygott Ki Young. – Most viszont menjünk vacsorázni! Ha Na, te is jössz?

- Bocsi, de nekem el kell intéznem ma valamit – húztam el a szám, pedig nagyon is szívesen mentem volna velük. – Nem tudjátok, meddig lehet bejönni a suliba este?

- Hova mész? – érdeklődött Baek Ho, mire ismét csak hallgatással feleltem. Nem tudtam, mennyire tartanák jó ötletnek, amire készülök. – Értem, ez is titok.

- Sajnálom… - és tényleg sajnáltam is.

- Este fél tizenegyig lehet bejönni a portánál, utána már nem engednek be, akármit is mondasz – felelt So Ha.

- Köszi! – hálálkodtam. Elköszöntek és kimentek a szobából. Kapkodva gyorsan átöltöztem, egyáltalán nem akartam sokáig elmaradni, lehetőleg hamar végezni szerettem volna és visszajönni. Az egyenruhában pedig semmi pénzért nem mentem volna az utcára, így magamra kaptam egy farmert, egy hosszú ujjú felsőt és egy vastag pulcsit. A neten még utánanéztem valaminek, majd sietve elindultam a városba.

Ezer éve (egy kis túlzással) nem voltam Seoulban. Így teljesen újnak tűnt minden. Habár igaz, hogy itt minden nagyon gyorsan változik, mégis régi ismerősként üdvözöltem a várost. Kivételesen nem szálltam buszra, ugyanis elvileg itt volt a közelben a hely, amit kerestem.

Nézegettem az utcaneveket, hogy melyiknél kell bekanyarodnom, amit meg is találtam.

A hely nem volt túl nagy, de a forgalma annál inkább. A Suminnál egymásnak adták a kilincset az emberek, egy házaspár mögött pedig be is slisszoltam. Zsúfolt hely volt, és nagyon jó meleg. Jóízű beszélgetéstől és ételektől volt terhes a levegő, az embernek összefolyt a nyál a szájában már csak az illatoktól is. Kicsit ideges lettem hirtelen. Körbekémleltem, hogy merre találok valami vezetőféleséget.

A pultnál meg is láttam serénykedni egy idősebb nénit, de annyira el volt foglalva, hogy nem is akaródzott megzavarni. Így mint egy idióta álltam az ajtónál, azt sem tudva, mit csináljak.

- Kerülj csak beljebb! Van még bőven hely hátrébb! – szólított meg egy férfi mosolyogva és betessékelt a hátsó felébe az étteremnek. Ő is idősebb volt, valószínűleg a másik tulajdonos lehetett, a néni férje. Ősz haja egy fejkendő alá volt gyűrve és egy köténnyel a derekán vette fel a rendeléseket, amiket a néni pedig szorgosan próbált elkészíteni. Leültetett egy kétszemélyes asztalhoz. – Mit hozhatok? A ganjya ramen most igazán ízletes.

- Az a helyzet, hogy én nem enni jöttem.

A bácsi hirtelen értetlenül nézett rám és várta a folytatást.

- Nam Gil küldött – jutott eszembe hirtelen az aduász, mire a bácsi szeme egyből felcsillant és elmosolyodott.

- Az állás miatt! – mire csak bólintottam. – Remek! Akkor bújj is bele ebbe!

Ezzel a pult mögül a fali akasztóról lekapott egy kötényt és odaadta. Nem lévén más választásom, elfogadtam.

- Ott bent le tudod rakni a holmidat – mutatott egy pult mögött nyíló ajtóra. Gyorsan beszaladtam és levettem a kabátom, a pulcsim és a táskámat, majd leraktam egy székre. A helyiség tele volt mindenféle hozzávalóval, zöldségekkel, két nagy hűtővel (gondolom a húsnak) és egy másik félreeső részen pedig a ramenhez szükséges tészta lógott. Még soha nem láttam ilyet és érdeklődve figyeltem a sokféle különböző színű és vastagságú tésztát. Közben magamra csavartam a kötényt, amit kaptam.

Ahogy visszamentem a bácsi türelmetlenül várt már, de mégis valahogy izgatottan.

- Éppen időben, már alig bírtuk ketten ezt a rohanást. Amit mindenképpen tudnod kell, hogy az asztalok innen vannak számozva – mutatott a sarokban állóra, ahova korábban leültetett, az ujjával pedig végigmutogatta, hogy következnek egymás után sorban. -, és összesen kilenc van. Ha valaki befejezte az étkezést, a tálcákat, mosatlanokat oda vidd!

A pult mellett, ahol a néni készítette az ételeket egy kisebb ablakot láttam, ahol valaki mosogatott, de csak deréktól a mellkasa közepéig vehettem szemügyre.

- Gondoskodj arról, hogy mindig legyen víz a kancsókban az asztalokon! – folytatta az oktatást a bácsi. – És ne felejts el mosolyogni!

Mosolygott rám a bácsi, én pedig zavartan, de ösztönösen viszonoztam.

- A négyes asztal rendelése kész van! Két ganjya ramen – szólalt meg a néni.

- Próbáld csak meg! – noszogatott a bácsi biztatóan.

Nem kellett kétszer mondania. Felvettem a két nagy tállal megrakott tálcát, majd emlékezve melyik is a négyes asztal odavittem a rendelést. Két fiatalabb nő ült az asztalnál, kiraktam eléjük az ételt, majd jó étvágyat kívántam. A tálcát visszavittem a pulthoz, majd kérdő pillantást vetettem a bácsira, elégedett-e. Ő csak vigyorgott, majd intett, hogy folytassam.

Így teltek a percek, majd lassan az órák. Felvettem a rendeléseket, amiket továbbítottam a néninek és a bácsinak, akik most már ketten készítették el a fogásokat. Közben újratöltöttem a kancsókat, ha szükséges volt; ha a rendelés elkészült kivittem az asztalokhoz; majd ha a vendégek befejezték az étkezést, a tányérokat beadtam a kis ablakon.

Végül tíz felé lassan kiürült az étterem, én pedig kifulladva és hullafáradtan rogytam le az egyik székre.

- Fel vagy véve! – szólalt meg vidáman a bácsi és leült velem szemben az asztalhoz. A néni is helyet foglalt mellette és végre láthattam az arcát is annak, aki mindvégig a kis ablak mögött rejtőzött. A néninek hosszú ősz haja kontyba volt csavarva, amit szintén egy kendő takart. Kicsit teltebb alkatú is volt, mint a bácsi. De tipikusan olyan arca, mint az egyetlen nagymamának, akit ismertem. Kedves, jóságos, jót akaró nagymama külseje volt, mint a drámákban. Aki a mosogatással foglalkozott egy kicsit vékony, hosszabb hajú fiú volt. Szeplős arca és nagy orra volt, mélyen ülő szemekkel. Nem éppen az esetem volt, meg kellett hagyni, de ezen kívül szimpatikusnak tűnt.

- Köszönöm! – bólintottam, mikor a hasam őrületes morgásba kezdett. Vörösen szegtem le a fejem, de ők csak nevettek. – Bocsánat…

- Ugyan, drágám! – intett le a néni. – Milyen dolog az, ha egy étterem alkalmazottja éhezik? Mit szeretnél?

- Nagyapa a ganjya rament ajánlotta – nem volt szívem visszautasítani az ajánlatát, vagy inkább gyomrom. Fel sem tűnt munka közben, mennyire megéheztem.

- Akkor legyen az! – egy tálat vett elő a pult mögötti polcról. – Most pedig mesélj! Ki vagy, mit csinálsz, miért jöttél ide!

- Yoon Ha Na vagyok – bólintottam. – A Seouli Művészeti Akadémia diákja vagyok, innen ismerem Nam Gilt is – kis túlzás, hogy ismerem! - Hallottam, hogy a téli szünetben itt dolgozott, de mivel újra járnia kell iskolába, nincs túl sok ideje kisegíteni, így gondoltam, hogy én… szívesen segítek…

- Ha Na… Nem rémlik, hogy Nam Gil mesélt volna rólad - gondolkozott el a bácsi.

- Igen, nem ismerjük még olyan jól egymást, nemrég érkeztem az iskolába. De nem gondoltam, hogy ez akadály lenne, abban hogy itt dolgozhassak? – inkább lett kérdő hangsúlya a mondatnak, mintsem kijelentő.

- Olyan voltál ma akár egy földre szállt angyal! – fogta meg a kezem a bácsi. – Még ha a Holdról is jöttél volna, akkor is szívesen láttunk volna!

Nem tudtam ellenállni a mosolyának és vidámságnak, ami a bácsiból áradt. Elképesztő volt, milyen életerős és optimista volt a férfi. Azon kaptam magam, hogy fülig ér a szám. Végül a néni is visszatért az asztalhoz egy gőzölgő ramennel megpakolva. Hát majdnem lecsordult a nyál a szám széléről, ahogy megláttam!

- Ess csak neki! – intett a néni. Megköszöntem és azonnal szót is fogadtam neki. Hát nem sokszor ettem még rament, de ez valami mennyei volt aközött a kevés között is.

- Még be sem mutatkoztunk. Én Lee Hon Nam vagyok, ő pedig az én drága feleségem Su Min. De nyugodtan szólíts minket csak Nagymamának és Nagypapának, megszoktuk már a sok fiataltól – néztek össze meghitten. – Ez az ifjú itt pedig Byung Soo.

- Szia!

Bólintottam üdvözlésképpen.

- Én el is köszönök mára. További szép estét kívánok! – búcsúzott el a fiú és kilépett a januári hidegbe.

- Az étterem neve Sumin. Nagymama után? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

- Igen – nézett odaadóan az asszonyra a férfi. - A szüleim hamar haltak meg, így korán rám szállt az étterem. Az egyik nap csak besétált a semmiből, én pedig már akkor tudtam, hogy ő lesz egyszer a feleségem – Nagymama megrovón pillantott rá, de mégis gyengéden. - Rengetegszer hívtam el randevúra, de ő folyton visszautasított. Azt mondta, hogy akkor randizik velem, ha valami meghatóval állok elő. Így napokig, sőt hetekig próbálkoztam. Virágokkal, különböző ajándékokkal, de egyik sem volt elég jó. Szerencsémre egyik éjszaka a huligánok leverték a cégtáblát az étterem előtt. Akkor jött az ötlet. Miért is ne? Igazam is lett. Mikor meglátta az étterem nevét aznap este, igent mondott. Az volt életem legszebb napja – megfogta az öreg hölgy kezét.

- Igazán megható! - néztem őket, és azt kívántam bár az én szüleim is… Ne! Még épp időben szóltam magamra, mielőtt olyat gondolok, amit megbántam volna.

- Ugyan! – legyintett Nagymama. – Ha nem kedveltem volna a kezdetektől, nem jártam volna annyit az étterembe.

Elnevettem magam és folytattam az evést.

- Visszatérve a korábbiakra, nem az első ilyesfajta munkád ez, igaz? Nem tűntél kezdőnek – kérdezett rá érdeklődve Nagypapa. Gyorsan ettem még a levesből egy nagy falatot, mielőtt válaszoltam volna. Isteni finom volt!

- Nem, jó ideig dolgoztam részmunkaidős állásokban, főleg éttermekben.

- Gondolom, most sem tudnál teljes munkaidőben dolgozni, mivel az Akadémiára jársz - gondolkozott el a bácsi.

- Sajnos nem – intettem nemet. – Egy pillanat!

Felpattantam és kiszaladtam a táskámért. Még benne volt az órarendem, áttanulmányoztam, melyik napok lennének megfelelőek, hogy itt dolgozhassak.

- A hétfő, szerda és péntek ilyen időtájban jó lenne, ha maguknak is megfelel.

Pár percig tanácskoztak, én pedig befejeztem a rament.

- Akkor legyen hétfő, szerda és péntek délután hattól, este tízig – ajánlotta fel Nagymama. – Pénteken Nam Gillal közösen dolgoznátok.

Tette hozzá Nagyi valószínűleg, mint csábító erő, de csak az ellenkező hatást érte el vele. Nem igazán örültem, hogy Nam Gillal együtt kell dolgoznom, főleg, hogy a megkérdezése nélkül jöttem ide és azt mondtam, ő küldött. Ebből még lesznek problémák!

- Jól van – egyeztem bele, mivel szükségem volt arra a pénzre, amit itt kereshetek. Ahogy felötlött bennem a pénz gondolata, éppen akkor tért rá Nagypapa is az anyagiakra. Mikor mondta, hogy mennyit szán nekem fizetésként, szerintem a szemem is elkerekedett. (Biztosan, mert el is nevette magát a reakciómon.) Aztán véletlenül az órámra esett a pillantásom. 10:18 volt.

- Úristen! – pattantam fel, halálra rémítve vele az asztalnál ülőket. – Mennem kell!

Felkaptam a táskámat és nekilódultam az ajtó felé, de aztán eszembe jutott a kabát és a pulcsi. Berohantam értük, gyorsan magamra erőltettem mindent.

- Köszönök szépen mindent! – fordultam az idős házaspár felé, miközben kifelé hátráltam. – Tényleg nagyon köszönöm! A ramen nagyon finom volt! Szerdán pedig időben érkezem majd!

Elnézően mosolyogtak felém, én pedig integetve kirohantam az étteremből.

A fenébe!

Alig pár percem maradt visszaérni az iskolába. A kabátom cipzárját sem volt időm felhúzni, így rohanás közben a két szárnya lobogott mögöttem. A hideg szél megcsapta az arcom, ami jólesett a meleg, fülledt Sumin után.

Lihegve értem oda az Akadémia kapujához 10:27-re. A gondnok igazán nem nézett jó szemmel, mikor áthaladtam mellette. Biztos jobban esett volna neki, ha kizárhat. De sikerült, megcsináltam, éppen időben!

Zihálva sétáltam a kollégiumhoz, majd fel a szobámba. So Ha az ágyában feküdt és olvasott.

- Szia! – vetettem le a kabátom.

- Szia! Éppen időben – nézett az órájára. – Hű, milyen kaja szagod van!

- Tényleg? – majd beleszagoltam a hajamba, elfintorodtam. Nem mintha nem lett volna jó illata a ramennek, de nem a hajamon. – Tényleg. Pedig reggel mostam hajat…

- Mielőtt elfelejtem, Kyu Hyun keresett többször is az este folyamán.

- Igen? Miért? – fordultam felé hirtelen. Elképzelésem sem volt, hogy mit akarhatott tőlem. Csak nem mérges, hogy úgy ott hagytam óra után?

- Nem mondta – vonta meg a vállát.

Nyugtalanul szedtem össze a cuccaim a fürdéshez. – Nemsokára jövök.

So Ha csak bólintott. Miközben zuhanyoztam végig a fiún járt az agyam. Holnap el kell őt kerülnöm, ameddig csak lehetséges. Vizes hajjal tértem vissza a szobába és rögtön támadt egy ötletem a víztől.

- Holnap délelőtt nincs órám és elmennék kicsit vásárolni a városba. Pontosabban fürdőruhát, mert sportnak az úszást választottam, de egy sincs. Nem lenne kedved velem jönni? – böktem ki gyorsan, mielőtt meggondoltam volna magam. Úgy éreztem, hogy ezzel tartozom neki, meg szívesen megismertem volna jobban a szobatársam. Igazán különleges volt és egyből megértett, amit kevés emberről mondhattam el. Meglepte az ajánlatom és aggodalmasan pillantott fel a könyvből. – Ha nem szeretnél, nem kell…

- Nem az a baj! – nyugtatott meg sietve. – Nekem délelőtt van órám.

- Oh! – eresztettem le, mint egy lufi. – Értem, akkor majd legközelebb.

- De Ki Young szabad délelőtt – ajánlotta fel. – Ha ő is megfelel…

- Tényleg? – megint jobb kedvem lett. – Persze!

- Itt van a száma, beszéld meg vele!

Megadta Ki Young, Baek Ho és a saját számát is, cserébe pedig én is az enyém, csak hogy senki ne maradjon ki. Felhívtam Ki Youngot és le is beszéltem vele holnap fél tízre a találkozót. Igazán lelkesnek hangzott, amivel elérte, hogy én is várjam a másnapot. Sóhajtva és fáradtan bújtam be a takaró alá. Elfelejtkezve minden rosszról, ami ma történt, csak a jó dolgokra koncentráltam, próbáltam bevésni az agyamba, hogy itt más lesz. Más, mint a középiskolában.

- So Ha?

- Hm?

- Mindent nagyon köszönök!