7. Fejezet

Őszinteség

A szerda talán egy kicsit jobb volt a hétfői napnál a Suminban. Már majdnem három órája gürcöltem megállás nélkül, de így is csak talán maximum öt perc szünetem volt, mikor bekaptam pár falat rament, de máris rohannom kellett a négyes asztalhoz, ahol elfogyott a víz.

Jó volt ez a sürgés, mert nem volt időm gondolkodni. Nem volt időm gondolkodni, hogy mennyire nem megy a tánc, mennyire le fogok égni pénteken a bemutatón vele és már ott lebegett lelki szemeim előtt Ji Min kárörvendő arca.

Na jó, azt hiszem mégsem foglalt le annyira a munka, mint amennyire kellett volna.

- Nagymama, két genkotsuya rament kérnék a nyolcas asztalhoz – de mire befejeztem a mondatot, az ötös asztalnál végeztek az étkezéssel és el kellett takarítanom.

- Elnézést, kisasszony, de mit ajánlana? – jött egy kérdés mögülem. Magamra erőltettem egy megnyerő, de merev mosolyt.

- Ma a komurasaki ramen a specialitásunk, szóval ezt aján… - de amint megláttam, ki is fordult hozzám segítségért, a mosoly ráfagyott az arcomra. Ez egyszerűen lehetetlen! - Mégis mit keresel te itt?

- Ejnye, így kell bánni egy vendéggel? – húzta el a száját Kyu Hyun rosszallóan, de egyszerre mégis csibészen. Nyeltem egy hatalmasat és leküzdve a késztetést, hogy elrohanjak, ismét rámosolyogtam.

- Mit szeretnél rendelni?

- Legyen akkor a ház ajánlata – biccentett megadóan.

- Esetleg más valamit? – remegtem az idegességtől.

- Ha a pincérnő esetleg szabad lenne néhány szóra, akkor szívesen kérném desszertként - rám kacsintott játékosan. Nem tudtam, hogy kinevessem-e ezért a giccses szövegért, vagy aggódjak amiatt, hogy beszélni akar velem. Végül egyiket sem tettem.

- Sajnálom, de elfoglalt vagyok – mutattam félszegen körbe. Nagy pechemre, pont sikerült azt a pillanatot kifognom, mikor egyáltalán nem volt senkinek sem szüksége rám. Erre persze Kyu Hyun is rájött.

- Igen, látom, egy perc szabadidőd sincs – gúnyolódott, mire a pulthoz siettem inkább és rátámaszkodtam, miközben Nagymamának leadtam az újabb rendelést.

- Ha Na, ismered azt a fiút? – érdeklődött kedvesen, miközben félresöpörte az egyik hajtincset az arcából, ami kiszabadult a fejkendője alól. Odaléptem hozzá és segítettem visszatűrni a rendes helyére, mivel a kezei tele voltak a ramenhez szükséges hozzávalókkal.

- Igen, ő is az Akadémiára jár – motyogtam kelletlenül.

- Nyugodtan ülj le és beszélgess vele. Egész este fel-alá kajtattál, rád fér egy kis pihenés! - bátorított Nagymama, de azt kívántam bár ne tenné. – Már nem igazán lesz új vendégünk valószínűleg, így csak a mosatlanokat kell leszedned, az pedig nem olyan sürgős. Menj csak, egyértelmű, hogy miattad van itt az a fiú!

Ezzel átadta az elkészült rament egy biztató vállveregetés közepette. Erre csak egy grimaszra futotta, de szerencsére már nem rám figyelt, mikor távoztam.

- Itt is van a komurasaki ramen. Jó étvágyat! Ha bármire szükséged van, csak szólj! – raktam le elé a forró levest.

- Már mondtam, mit szeretnék – pillogott rám ártatlanul, mire megköszörültem a torkom hirtelenjében. Hogy képes így rám nézni?! Biztos minden lányt így szédít.

Szerencsére a hatos asztal felszabadult és lett munkám, amit nagyon, de nagyon lassan csináltam. Összeszedtem az evőeszközöket és a piszkos edényeket beadtam a kis ablakon Byung Soonak. Leg-szívesebben még el is mosogattam volna helyette, csak hogy húzzam az időt. Ezután szép, nagy mozdulatokkal törölgetni kezdtem az asztalt. Addig fényesítettem, míg a tükörképen szinte nem látszott már rajta – kis túlzással.

Eddig tudtam kerülgetni a forró kását. Kyu Hyunra pillantottam. Ameddig én takarítottam ő befalta azt a hatalmas adag rament, amit Nagymama készített neki. Még néhány plusz főtt tojást is rakott hozzá, mint a ház ajándéka. Valószínűleg azért, mert az ismerősöm volt.

Engem figyelt és egy csintalan mosoly kíséretében hívogatóan intett, nekem pedig nem lévén más választásom, úgy ballagtam oda, mint aki a vesztőhelyre megy. Bár remélem inkább lesz a hős lovagom, mint a hóhér…

- Tényleg elfoglalt lehetsz, ha ilyen lassú vagy - csipkelődött, miközben leültem vele szemben.

- Térjünk rá a lényegre! – sóhajtottam lemondóan.

- Miért rontod el a szórakozásomat? – húzta el a száját a fiú, biggyesztett ajkakkal.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem kíváncsian, de persze próbáltam lezser és nemtörődömnek tűnni, nehogy azt higgye, a markában tart.

- Hallottam ma egy érdekes történetet. Nam Gil mesélte, hogy a munkahelyén tegnap agyon dicsérték, mert egy nagyon rendes lányt küldött kisegíteni nekik az étterembe. Persze szegénynek fogalma sem volt, miről beszélnek az idősek, egészen addig, míg nem mondták a nevedet. Akkor megnyugodott, bár nem értette, miért nem szóltál neki erről, illetve hogy egyáltalán miért akarsz itt dolgozni. És ami azt illeti, én magam sem tudom az okát, ami felettébb zavar – nem volt kihallgatás, de mégis volt benne egy kis felelősségre vonás. A pulzusom az egekbe szökött idegességemben.

- B-befejezted, igaz? – kérdeztem és megragadtam a tányérját, de ezzel együtt ő is megragadta a csuklómat.

- Nem hiszem, hogy olyan szörnyű, hogy ne mondhatnád el – kétkedve néztem rá, de nem láttam rajta, hogy hazudna. Őszintén mondta, amit mondott. Bólintottam, de még azért kivittem a tányérját és letakarítottam az asztalt.

Visszamentem hozzá és leültem.

- Itt dolgozok, hogy pénzt keressek, mi olyan nagy dolog ebben? – kérdeztem rá, játszva az ostobát. Talán, ha úgy teszek, mintha semmit sem jelentene az egész, akkor ejti a témát és békén hagy.

- És mégis minek kell neked pénz? – dobolt az ujjaival néhány centire az enyémtől.

- Szerinted mégis mihez? – kis hatásszünetet tartottam. – Természetesen vásárolni akarok.

Ezzel pedig egy mosolyt vetettem rá, amivel óriási baklövést követtem el, legszívesebben helyben lefejeltem volna az asztalt. Diadalittasan csillant a szeme, ugyanis felismerte ezt az ostoba művigyort az arcomon. Rájött, hogy hazudok.

- Talán mégsem vagy akkora színésztehetség, mint korábban hittem – mosolygott rám, én pedig elpirulva bámultam magam elé. – Szóval kérhetném, hogy az igazat mond?

- Nem is értem, miért fontos ez neked - töprengtem morogva. – Mit akarsz tőlem?

- Vedd úgy, hogy egy új játszótársat kaptam és élvezem a társaságát  – vont vállat lazán, de csak szórakozott velem.

- Na persze! – horkantottam nem túl nőiesen. – Inkább egy játékbabát, akit kínozhatsz.

- Hidd el, sokan ölnének azért, hogy ezt elmondhassák magukról.

- Kár, hogy én pont nem tartozom közéjük – nyújtottam rá nyelvet gyerekesen, de ő csak nevetett rajtam. Ami érthető is volt, ki ne tartott volna nevetségesnek egy húsz éves lányt, aki így zár le egy beszélgetést?

Felálltam és elkezdtem takarítani azokat az asztalokat, ahonnan távoztak a vendégek. A legkisebb dolgokra is ugrottam, csak hogy tartsam a távolságot Kyu Hyuntól, de ő egy szót sem szólt, hogy ott hagytam. Csendben figyelt és várt. Egyfolytában felé tekintgettem és rendszeresen találkozott a pillantásunk, mire én hirtelen nagyon érdekesnek találtam azt, amit éppen csináltam. Vártam, hátha elmegy, vagy esetleg dühös lesz és azért hagy itt, mert megvárakoztatom. De semmi, nyugodtan üldögélt a helyén.

Végül az utolsó vendég is elment rajta kívül.

- Ha Na, nyugodtan menj csak haza! Pénteken majd találkozunk – mosolygott rám Nagypapa.

Bementem a hátsó helyiségbe, levettem a kötényt és egy fém szekrényből kivettem a cuccaimat. Még csak 10:02 volt, bőven volt időnk visszaérni az Akadémiára. Kyu Hyun felé sétáltam, hogy mondjam neki, mehetünk.

Nagypapa éppen egy nagy zsák lisztet cipelt be a konyhába nagy nyögdécselés közepette. Szegény már nem volt olyan jó kondiban, hogy egy lisztes zsákot egymaga cipeljen, így leraktam a táskám és a telefonom Kyu Hyunhoz az asztalra.

- Hadd segítsek, Nagypapa! – ajánlottam fel mosolyogva.

- Ugyan, Ha Na! – de azért hálásan fogadta a segítséget. Segítettem még két zsákot becipelni ne-ki, aztán már tényleg végeztem mára.

- Köszönöm, Ha Na, tényleg egy angyal vagy! – ezzel vállon veregetett. Csak egy halvány mosolyt villantottam rá, mert rajta és Nagymamán kívül jelenleg senki sem gondolna engem angyalnak. Főleg nem a fiú a kilences asztalnál.

- Menjünk! – fogtam a táskám, mobilom és nekiindultam az éjszakának. A fiú se szó, se beszéd felállt és követett. Ez viszont nem tartott sokáig.

- Szóval?

- Mi szóval? – adtam az ártatlant és sietősen kapkodtam a lábaim.

- Miért van szükséged pénzre? – érdeklődött végül a hosszú csend után.

- Már mondtam, csak te nem hiszed el – lépdeltem nagyokat, hogy minél hamarabb visszaérjünk az Akadémiára. Már 10:20 volt.

- Nem akartam ezt, de te kényszerítesz rá – sóhajtott a fiú, de mikor elém lépett (erre persze megtorpantam, sőt olyan lendülettel lépdeltem, hogy majdnem neki is mentem) egy ravasz mosoly volt az arcán. Megfogta a csuklóim és rákényszerítve, hogy hátráljak, odaszorított az egyik épület falához.

- Mit csinálsz? – értetlenkedtem teljesen elképedve.

- Ha nem bököd ki az igazat, akkor kint fogunk éjszakázni az utcán, merthogy egy tapodtat sem fogok innen mozdulni, vagyis te sem. És így bezárják a kapukat, Jung Se pedig nem fog minket beengedni az iskola területére – fejtette ki elégedetten. De alig tudtam figyelni a szavaira, mivel az arca csak pár centiméterre volt az enyémtől. Nem tudom, hány lánnyal csinált már ilyet, de pontosan tisztában volt vele, hogy milyen hatással volt rám és meg sem próbálta leplezni az örömét.

- Te is kint fogsz ragadni… - nyögtem nagy nehezen.

- Én be tudok jutni, de az az út számodra nem járható – vont vállat lazán.

Tettem egy-két kísérletet, hátha ki tudok szabadulni, habár nem volt erőszakos és nem is szorította a kezem, de esélyem sem volt elszökni, hacsak ő maga nem enged el.

- Felesleges, csillagom! – hajolt bele még jobban az intim szférámba. – Nem vagy méltó ellenfél!

- Biztos? – hajoltam hozzá én is közelebb hirtelen ötlettől vezérelve és be is vált a tervem. Hátrahőkölt, ahogy közelebb került egymáshoz az arcunk. – Csak a szád nagy, ahogy látom!

Ütöttem a vasat, amíg még meleg volt.

- Lehet, inkább itt maradok veled és élvezem a társaságod, ha már ilyen nyitott vagy – ezzel pedig még közelebb hajolt, annyira, hogy az orrunk súrolta egymást.

Fenébe!

Vesztettem.

Mivel abban a másodpercben, ahogy az orra az enyémhez ért, félre is kaptam a fejem.

- Oké, oké! – kiáltottam beleegyezően. Pislogtam párat és próbáltam nem arra gondolni, hogy a szívem majd ki akar ugrani a helyéről. – Kérdezhetsz bármit, amit csak akarsz!

- Ígéred?

- Igen – sóhajtottam lemondóan.

- Akkor hajrá! – elengedte a csuklóm és helyette megfogta a kezem. Maga után vonszolva pár perc alatt elértük az Akadémiát. Kyu Hyun tenyérrel meglökte a kaput, de az meg sem mozdult.

Zihálva a telefonomra pillantottam, 10:36 volt.

A takarodó elmúlt és mi az Akadémián kívül voltunk!

- Mi történt? – kérdeztem idegesen. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy tényleg itt ragadtunk?!

- Hát… - fordult felém a fiú kínosan feszengve.

- Remek! – fújtattam tehetetlenül.

- Gyere velem! – még mindig fogta a kezem, ami nem is igazán tűnt fel egészen mostanáig. Magával húzott a kaputól pár méterre lévő kocsi behajtóig. Közvetlen a kolesz épülete mellett voltunk. – Itt mászunk át.

Ezzel egy két méter magas, téglafalra mutatott a kolesz fala és az acél kapu között. Hol a falat, hol őt néztem.

- Megőrültél – jelentettem ki határozottan.

- Ugyan, majd segítek! – odaterelgetett és bakot tartott.

- Nem, kizárt, ez nem fog menni! – ellenkeztem kétségbeesve. Tudtam, hogy nem tudok felmászni, ha pedig mégis valami úton-módon sikerülne, a túloldalán a landolás katasztrófához vezetne.

- Ne aggódj, itt leszek! Ha leesel, akkor elkaplak – biztatott és még mindig tartotta a kezét, hogy lépjek bele. Őrülten járt az agyam, hogy oldhatnánk ezt meg másképp és egy eszement ötlet körvonalazódott a fejemben. Végül is nincs vesztenivalóm.

- Állj fel! – szóltam rá és most én vontam magam után. Megálltam a személyi bejárónál és kopogtattam.

- Mi a fenét csinálsz?! – rémüldözött Kyu Hyun. – Tudod, hogy Jung Se utál. Ha meglát, biztos, hogy nem enged be, sőt még egy reteszt is fel fog szerelni az ajtóra.

- Nyugi! – rántottam egyet a kezén gyengéden, hogy elhallgattassam, mivel nyílt az ajtó.

- Mit akartok? – jött a barátságtalan kérdés. A férfi nem lehetett sokkal több, mint harminc, de már javában kopaszodott a feje tetején. Kis köpcös alak volt, kék egyenruhában, jó melegen öltözve, de az orra piros volt a hidegtől, ahogy láttam a gyenge fényben. Ha nem ilyen rosszindulatú már az elején, akkor még sajnáltam is volna, hogy itt kell fagyoskodnia. Bár volt egy kis dobozszerű helyiség, ahova behúzódhatott melegedni.

- Jó estét! – mosolyogtam rá barátságosan. – Az Akadémia diákjai vagy…

- Hohohó! – utánozta szinte a Mikulást, csakhogy ha ilyen Mikulással hoz össze a sors gyerek-ként, akkor biztos meggyűlöltem volna egy életre a piros ruhás öreget. A hangja csöpögött a kár-örömtől. – Késő, gyerekek! Már elmúlt fél tizenegy, ha nem vagy itt, akkor nem is leszel reggel hatig.

- De…

- Nincs itt semmiféle de! Ez a szabá… - ekkor a pillantása Kyu Hyunra esett. – No lám, kit sodort errefelé a szél! Régen láttalak, Kyu Hyun.

- Jung Se, örülök a találkozásnak – játszotta a rendes fiút Kyu Hyun.

- Figyelmeztetlek, ne próbálj meg beszökni! Bár ha jobban belegondolok, akkor tedd csak meg! Végre teljesülne az álmom! Legutóbb megígértem, ha még egyszer rajtakaplak, akkor az Igazgatóhoz fogok fordulni – dörzsölte össze gondolatban már a tenyerét, hogy bosszút állhat a fiún. Nem tudom, hogy miért utálja ennyire, de biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül ilyen. De itt volt az idő, hogy közbeszóljak, mert már Kyu Hyun is nyitotta a száját.

- Elnézést, de szeretnénk bemenni – közöltem vele határozottan.

- Kislány, süket vagy? Vagy csak agyilag korlátolt? Előbb mondtam, hogy takarodó után senki sem teheti be a lábát az Akadémia területére. Kyu Hyun, nem tudom, milyen lányt sikerült ezúttal kifognod, de esik a színvonalad – lefitymálóan nézett végig rajtam. Dühített, hogy így beszél velem, de nem tehettem semmit sem, csak forrongott bennem a düh. Kyu Hyun már kevésbé volt ilyen nyugodt, megindult a férfi felé, de még éppen időben ragadtam meg a kezét és állítottam meg. Ki tudja mit akart tenni?! Bár hízelgő volt, hogy ilyen bátran viselkedett.

- Jung Se, ne…

- Azért késtünk, mert nem számítottunk rá, hogy vissza kell jönnünk az iskolába – magyaráztam hideg mosollyal az arcomon. – Az Igazgató hívott, hogy beszélni szeretne velünk, ezért siettünk ide, ahogy tudtunk.

Éreztem magamon Kyu Hyun pillantását, de nem törődtem vele. A tervem csak akkor sikerülhet, ha Suh Hyung még nem ment haza, ami jellemző rá, tekintve, hogy kissé munkamániás volt.

- Micsoda? – jött zavarba a férfi, de gyorsan összeszedte magát, habár nem volt már olyan magabiztos, mint korábban. – Miért akarna az Igazgató úr pont veletek találkozni?

- Mert a nagybátyám – dobtam le az atombombát. A férfi kidülledt szeme elárulta, hogy teljesen ledöbbent, Kyu Hyun felé pillantani sem mertem, mert csak lelepleződtem volna, ha kiesek a szerepemből.

- A-azt várod, hogy ezt el is higgyem? – dadogott az öreg kissé.

- Maga akarta… - kutatni kezdtem a táskámban és elővettem a mobilom. – Megkérdezheti tőle, ha akarja, de aztán ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem előre.

Megkerestem Suh Hyung számát, de reméltem, hogy nem kell ténylegesen felhívnom, helyette a fülemhez helyeztem a készüléket, anélkül, hogy hívást kezdeményeztem volna. A szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam.

- Rendben, rendben, miért nem ezzel kezdtétek? – adta meg magát végül Jung Se és ellépett az ajtó elől, ezzel szabad utat engedve nekünk.

- Köszönjük – „tettem le a telefont”. Elsétáltam mellette, biccentve neki, Kyu Hyun pedig köve-tett szó nélkül. Nem a kolesz felé vettem az irányt, tekintve, hogy elvileg Suh Hyunghoz megyünk, így a főépületbe léptem be az aulába. Jól esett, hogy végre nem fújt az arcomba a januári metsző szél. Nem lassítottam, míg el nem értük a kolesz bejáratát, de Kyu Hyun megállított.

- Azt hiszem, most már tényleg ideje beszélnünk – ahogy ránéztem, semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról és ez megijesztett. Akármilyen rövid ideje is ismertem, igazság szerint a szívemhez nőtt, kedveltem és jó barátnak bizonyult eddig. Most pedig féltem, hogy elveszítem ezt a barátságot. Jobbra nyílt egy ajtó, beléptem hát oda, intve neki, hogy jöjjön ő is.

Felkapcsolva a lámpát, kiderült, hogy a mosókonyhában voltunk. Legalább öt mosógép álldogált a fal mellett szemben néhány vasalódeszkával, a folyosó falánál pedig volt egy ablak, ami alatt egy kanapé helyezkedett el. Ledobtam magamról a ruháim és felhuppantam könnyedén az egyik mosó-gép tetejére. Kyu Hyun szintén nekivetkőzött, mivel elég meleg volt már a helyiségben és leült a kanapéra.

Mély levegőt vettem. – Megígértem, hogy válaszolni fogok a kérdéseidre, hát rajta!

- Igaz az, amit előbb mondtál Jung Senek? – tért rá a lényegre egyből.

- Igen. Suh Hyung, az igazgató a nagybátyám – valami csörömpölt a folyosón, odakaptam a fejem, de nem láttam semmit sem az ablakon keresztül.

Pár másodpercig emésztette a hallottakat. Bár tudta volna, hogy ez csak a jéghegy csúcsa!

- Miért dolgozol a Suminban?

- Pénzt akarok keresni, ezt már mondtam.

- Akkor konkrétabban kérdezem. Mire kell a pénz? – hajolt előre a kanapén, a térdén támasztva meg a könyökét. – Mivel abban biztos vagyok, hogy nem kell aggódnod az anyagiak miatt.

- Itt akarom hagyni az iskolát – jelentettem ki, mire meglepetten bámult rám.

- De hát akkor minek iratkoztál be, ha nem is akarsz ide járni? – rázta értetlenül a fejét a fiú.

- Nem én akartam beiratkozni, hanem a nagybátyám kényszerített rá. Egy percig sem akartam ide járni, csak megzsarolt, hogy felhívja az apám, ha nem egyezem bele a feltételeibe. – bukott ki belőlem az egész hirtelen.

Na, erre már Kyu Hyun sem tudott mit mondani rögtön, csak kifejezéstelenül bámult maga elé. Nem kellene ilyen őszintének lennem vele? Végül is semmi garancia nincs, hogy nem mondja el valakinek, amit ma hallott itt.

- A nagybátyád miért akarja, hogy ide járj? – kérdezte pár perc csend után.

- Ez bonyolult és én magam sem értem igazán – mondtam lassan, bizonytalanul.

- Próbáld meg elmondani, hátha megértem.

- Ez nem olyasmi, amiről… szívesen beszélek – haraptam az ajkamba és ökölbe szorult a kezem.

- Mi van az apáddal, hogy így rád hozta a frászt már az említése is? – tért át másik témára hála istennek.

- Utálom – morogtam. – Nem túl jó a viszonyunk.

- Ismerős… - motyogta Kyu Hyun és malmozott az ujjaival. Hát itt mindenkinek baja van a családjával?! – Mégis hogy akarod itt hagyni az iskolát?

- Van egy kis megtakarított pénzem még korábbról, mikor Busanban laktam, ehhez akarok még egy kicsit gyűjteni, hogy kivehessek egy kisebb lakást valahol itt, Seoulban – magyaráztam a tervem. Persze ehhez nem kevés pénzre volt szükségem. – Eddig apám pénzéből éltem, míg gimibe jártam, ha el akarok tőle szakadni, ez az egyetlen lehetőségem.

- És mihez fogsz azután kezdeni, hogy ha ez sikerül? Tovább dolgozol a Suminban? – kérdezett rá arra, amire eddig egy percig sem gondoltam. Mihez fogok kezdeni, miután ez sikerült? Éttermekben fogok dolgozni? Fogalmam sem volt róla.

- Nem tudom. Egyelőre kis lépésekben haladok – nyugtattam meg magam is ezzel a válasszal.

Percekig emésztgette, amit mondtam, én pedig próbáltam feldolgozni azt, hogy ilyen könnyedén elmondtam neki ilyen sok mindent magamról, holott So Ha ennek a felét tudta csak talán.

- Értem, hogy rá vagy kényszerülve, hogy ide járj, azt is, hogy itt akarod hagyni, miután összeszedted a megfelelő mennyiségű pénzt hozzá. De nem értem az okát az egésznek. Mi bajod van az iskolával? Miért nem tudsz csak simán és egyszerűen ide járni? Nem sok mindenkinek van erre lehetősége. Te pedig nem vagy túlságosan béna táncból, egy kis gyakorlással rengeteget fejlődtél, a színészkedéshez elég jól értesz – vetett rám egy félmosolyt -, énekelni ugyan nem akarsz, de nem tűnik olyan rossznak a helyzeted és a kilátásaid.

Tökéletesen jól érvelt, logikusak voltak a következtetései és meglepett, hogy ilyen hamar átlátta a történetemet. Egyedül egy dolog nem volt világos és abba kapaszkodtam, hogy elkerüljem, hogy választ kelljen adnom a fő kérdésére a fiúnak.

- Honnan veszed, hogy nem akarok énekelni? – néztem a szemébe.

- Elég egyértelmű volt – húzta ki magát büszkén, még rá is játszva. – Ha kiállsz énekelni, két kimenetel lehetett volna. Egy, jól megy és megtapsolnak és semmi különös nem lett volna, kettő, bebizonyosodik, hogy tehetségtelen félnótás vagy, akinek botfüle van a zenéhez és az énekléshez. Na már most, te nem álltál ki énekelni, mégis azt mondtad, hogy nem tudsz. Ezt könnyedén bebizonyíthattad volna azzal, ha énekelsz valamit, de te nem tetted, csak ragaszkodtál ahhoz, hogy márpedig te nem tudsz énekelni. Így nyilvánvalóvá vált, hogy tudsz, de nem akarsz – magyarázta a fiú. Hát majdnem leesett az állam! Azt hiszem, kezdhetek tőle félni. Sokkal okosabb volt, mint ahogy elsőnek azt gondoltam volna. – Igazam van?

- Ühüm.

- Miért nem akarsz énekelni?

- Ezt hadd tartsam meg magamnak! - kértem szépen Kyu Hyunt és valami lehetett vagy az arcomon, vagy a hangomban, ami miatt nem erőltette tovább ezt a témát.

- Szóval azért nem akarsz ide járni, mert nem akarsz énekelni – inkább volt kijelentés, mint kérdés a részéről, de bólintottam. – Akkor miért nem adod le csak egyszerűen a tárgyat?

- Nem lehet – keserűen felnevettem. – Pont ezért akarta Suh Hyung, hogy ide járjak. Ez a lényege az egésznek.

- Terápia, mi?

- Most, hogy mondod, talán igen – értettem egyet.

Egymást néztük. Nem úgy tűnt, hogy elidegenítettem volna a fiút azzal, amit megtudott rólam. Nem úgy tűnt, hogy lenézett volna miatta. Emiatt pedig rendkívül boldog voltam, még ha nem is mutattam ki neki.

- Ugye nem mondod el senkinek, amit most mondtam? – kérdeztem rá azért a biztonság kedvé-ért.

- De, máris rohanok plakátokat csinálni, hogy mindenkit időben értesítsek erről – ironizált a fiú, mire elnevettem magam. – Köszi, hogy őszinte voltál, biztos nem volt egyszerű.

Fekete szemeiből látszott, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mondott. Felállt és a hóna alá fogta a ruháit. Kezet nyújtott, hogy lesegítsen a mosógépről.

- Én köszi. – mondtam neki egy lágy mosoly kíséretében, mikor elfogadtam a segítségét.

Nem kérdezte, hogy mit köszönök, ahogy én sem mondtam többet. Pontosan tisztában volt vele, miért vagyok hálás. Hálás voltam, hogy beszélgethettem vele, hogy mellettem állt azok után is, amiket elmeséltem neki, hogy nem hagyott cserben.

Tényleg köszönöm, Kyu Hyun!