15. Fejezet

 Betörés és felmentő sereg

- Köszi, hogy eljöttél, taxira nem volt pénzem és fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék ilyen későn – lélegeztem fel, mikor megláttam gyors léptekkel közeledni felém.

- Valld be, csak nem bírtad már tovább nélkülem! – fékezett le előttem Kyu Hyun a szokásos ön-telt stílusával. Hogy lehet az, hogy még ilyen későn a koleszből kirángatva is, ilyen jól tud kinézni?! Jó vastag sál volt a nyaka köré tekerve, az orráig takarta az arcát és a sapkája is a szemébe volt húzva, így csak egy kis szeletet láthattam az arcából. Szóval mesésen fel tudott öltözni, mintha fotózásra készült volna.

Tíz óra volt már és fagyoskodva álldogáltam nem messze az étteremtől egy épület sarkánál, azon filózva, komoly belső harcokat vívva, mit is kellene most tennem. Nem mehettem vissza az étterembe, hogy „Hopp, meggondoltam magam, dobjatok el a koleszig!”, ehhez nem volt elég bátorságom az előbbi jelenet után. Suh Hyung nem haragudott volna, túl jól ismertem hozzá, ez pedig még inkább csak lelkiismeret furdalást okozott volna.

Ekkor jött az ötlet, hogy tömegközlekedés vagy taxi, de az egyikhez nem volt elég pénzem, a másikhoz meg teljesen szerencsétlen vagyok. Nagyon béna vagyok a tájékozódásban. Csoda volt, hogy elsőre megtaláltam a Sumint! Főleg, hogy Busanban megesett egyszer, hogy fél óráig sétáltam fel-alá egy aluljáróból, mert soha nem sikerült a megfelelő helyen feljönnöm. Biztos az aluljárók a gyengéim.

Így maradt az, hogy valakit felhívjak, a választásom pedig Kyu Hyunra esett.

- Na persze! – horkantottam dideregve. Már kockára fagytam és nem akartam mást, csak a jó meleg ágyikómat a koleszben. – Inkább a fenomenális betörői készséged hiányzott. Csak te tudsz bejuttatni a koleszbe ilyenkor.

- Miért nem szólsz a nagybátyádnak, hogy intézkedjen?

- Kösz, de erre vágyom most a legkevésbé, hogy szívességeket kérjek tőle - morogtam az orrom alatt. – Inkább rád bíznám magam!

- Te akartad. Válassz, busz vagy metró? – kérdezte a fiú könnyedén.

- Legyen busz! Szeretek buszozni – mint említettem én és az aluljárók nem jövünk ki egymással.

- Gyere akkor! – ezzel elindult az utcán, egyre messzebb az étteremtől, hál Istennek! – Nem ment jól a vacsora, nem igaz?

- Hm?

- Mivel Suh Hyung nem visz haza, gondolom, felálltál és csak simán elrohantál. Ami pedig azt jelenti, hogy valami igencsak rosszul sült el a vacsorán – fejtette ki bővebben.

- Mondhatjuk azt is – dünnyögtem. – Mindig valami hátsó szándéka van, amiből kezd elegem lenni.

- Ezúttal mi volt az? – érdeklődött, ahogy megálltunk egy buszmegállóban, majd tanulmányozni kezdte a menetrendet. – Tizenöt perc, míg jön a busz.

- Olyan sok?! – estem kétségbe és összefontam a karom magam előtt. Miért kell ilyen hidegnek lennie?!

- Majd panaszt nyújtok be a minisztériumnál, hogy miért nem tartanak fent Yoon Ha Nanak egy külön buszt, csak azért, hogy bármikor a rendelkezésére álljon – ironizált a fiú, de nem tudott meghatni. Fél órát vártam rá, míg ideért és arról a jó negyed óráról ne is beszéljünk, míg rászántam magam arra, hogy felhívjam.

- Haha! Röhög a vakb…

Mikor éppen fordultam volna felé, hogy rázúdítsam a frusztráltságomat, elakadt a szavam, mert a sálját a nyakamba akasztotta.

- Legközelebb készülj fel arra, hogy esetleg kiviharzol majd egy vacsoráról január közepén - közben pedig feltekerte a sálat rendesen a nyakamba, néhányszor még igazítgatva rajta, hogy tökéletesen álljon. Végig az arcát bámultam és a szívem a torkomban dobogott. Hosszú szempillái le-nyűgözőek voltak és kicsit irigy is lettem. Lány létemre nekem voltak ilyen szempilláim. - Kész is! – gyengéden megbökte az arcomat a mutató ujjával. – Tényleg fázhatsz, ha ilyen piros az arcod.

Ellépett előlem, én pedig fellélegeztem. Fel sem tűnt, hogy eddig visszatartottam a levegőt. Ha-bár pontosan tisztában voltam vele, hogy nem a hideg miatt volt piros az arcom, de szerencsére ezúttal nem vette észre. Megtapogattam, mit alkotott és meglepően jó munkát végzett. Igaz, hogy volt sálam nekem is, de mikor eljöttem a koleszből, véletlenül egy vékonyabbat vettem magamhoz, amit leginkább tavasszal szoktam hordani.

- Köszönöm! – egyből éreztem, hogy milyen meleg és ahogy beleszippantottam, megcsapott az az illat, amit mindig is éreztem Kyu Hyunon. Istenem, imádtam ezt az illatot!

- Jobb már? – mosolygott rám.

Bólintottam egyet szégyellősen. Aztán észrevettem, hogy így Kyu Hyun nyaka teljesen szabadon volt és még az is szexi volt, a fene egye már meg ezt a srácot! Odaléptem elé, kicsit meglepődött, de nem ellenkezett. A kabátja gallérját felhajtottam, hogy legalább az védje valamennyire a fiú védtelen nyakát, igazgattam rajta párat és mondjuk, hogy tetszett a végeredmény.

- Köszi! – simogatta meg a fejem búbját.

- Hé! – szóltam rá és kibújtam a keze alól.

- Mi az, kicsi csillag? – nézett rám kihívóan a fiú. – Talán nem tetszett?

- De, odáig vagyok érte! – fogadtam el a kihívást és lekaptam a fejéről a sapkáját egy könnyed mozdulattal. Búza barna haja égnek állt a hirtelen elektromosságtól, amin persze el kellett mosolyodnom.

Kyu Hyun fújt egyet, hogy eltűntesse az arcából a tincseket, de ravaszul rám vigyorgott.

- A tűzzel játszol…

- A meleget szeretem, csak a hideget nem, rémlik? – kapaszkodtam bele a sáljába. A gyomrom remegett az izgalomtól, tudtam, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet és csak az a dolgom, hogy gyorsabb legyek.

Az a pillanat pedig el is érkezett, mikor a sapka után nyúlt, de csodával határos módon gyorsabb voltam és elkerülve őt a megálló másik végébe ugrottam. Köröztünk szép lassan a padok és az üvegfal körül, amit a várakozásra helyeztek ki a buszmegállónál, de jelenleg védelmem fő szerepét játszotta. Ez így ment percekig, mikor a fiú megtorpant és elsápadva nézett a hátam mögé.

A mosoly lefagyott az arcomról és ijedten fordultam hátra, megnézve, mi az, ami így megrémítette. Mikor pedig nem láttam semmit, nekiiramodtam, mert rájöttem, hogy az egész csak egy csel volt. Kyu Hyun átvert, ami pedig a játék végét is jelentette egyben.

Éreztem, hogy megragadja a kezem, én megfordultam és a hátam neki vetettem a buszmegálló oldalsó üvegfalának, miközben a másik kezemet (amiben a sapkája volt) amennyire csak lehetett hátra nyújtottam, bár hiábavaló próbálkozás volt. A fiú könnyedén elérte, hiszen jóval hosszabb karja volt, mint nekem, de hát mindent vagy semmit!

Lehelete megrezegtette a szempilláim. Ahogy Kyu Hyun a sapkáért nyúlt, önkéntelenül is előidézte a ma már egyszer megtörténteket. Felnéztem rá, ő engem figyelt. Alig mertem levegőt venni, a vér az ereimben kétszer gyorsabban száguldott. Azok a fekete szemek csapdába ejtettek, éreztem, ahogy árad egész testéből a meleg, ajkai enyhén elnyíltak, mintha ő is megdöbbent volna a helyzeten.

Hirtelen felmerült bennem a kérdés, miért nem csókolt meg akkor? Miért nem tette meg azt a kis távolságot és csókolt meg, mikor megadtam rá a lehetőséget? Már szóra nyitottam a számat.

- Itt a busz! – leheltem és elengedtem a sapkát, majd átbújtam a karja alatt. Még szerencse, hogy megláttam a buszt a szemem sarkából, vagy olyat mondtam volna, amit biztos megbánok.

Felszálltunk és lehuppantunk a hátsó sorban. Kínos volt, mit ne mondjak. Túl sokszor kerültünk már ilyen szituációba, hol az én hibámból, hol az övéből, hol szándékosan csinálta a fiú. A lényeg a lényeg, hogy többször nem engedhetem ezt meg, nem tudtam, mit fogok tenni, ha Kyu Hyun még egyszer ilyen közel kerül hozzám.

- Nem válaszoltál a kérdésemre – szólalt meg végül a fiú, mire összerezzentem. Láttam, hogy különös tekintettel néz rám, de figyelmen kívül hagytam.

- Mire is?

- Hogy ezúttal mi volt a vita tárgya közted és a nagybátyád között – fordult felém.

- Áh, nem érdekes! Csak a szokásos – szorítottam magamhoz a táskámat, amiből kilógott a boríték, mivel a táskámat nem épp irathordozásra találták ki.

- Akkor ez micsoda? – húzta ki a kezeim közül azt a bizonyos papírdarabot, én pedig csak a levegőt markolásztam, mikor utána nyúltam.

- Hé! Nincs jogod megnézni! – szóltam rá idegesen. Mintha a falnak beszéltem volna, csak kinyitotta a borítékot, de kikaptam a kezéből végül.

- Ezen mit kell rejtegetni, csak egy dalnak a kottája és a szövege – értetlenkedett a fiú. – Mire kell?

Visszanyomkodtam a táskámba, ami nem kicsit viselte meg szegényt. Minek próbáltam egyáltalán titkolózni Kyu Hyun előtt? Ez a fiú úgysem hagyja annyiban a dolgokat, ha akar valamit, megszerzi.

- Ezt kellene énekelnem a vizsgán.

- Áh! – kuncogott a fiú, de nem éppen ezt a reakciót vártam tőle. –Tényleg nem adja fel a nagy-bátyád.

- Ebben nincs semmi vicces – nyafogtam. – Végre azt hittem, hogy normalizálódott köztünk a helyzet. Igaz, hogy nem akartam ide járni, de nem olyan rossz, mint azt elsőre hittem, ezért könnyedén túltettem magam rajta. De Suh Hyung nem adja fel addig, míg nem hall egyszer legalább énekelni.

- Ezen könnyen segíthetnél.

- Azt is tervezem - bámultam magam elé.

- No, lám, hát énekelni fogsz a vizsgán? – ugrott a szemöldöke a homloka közepére. – Kár, hogy a vizsga zárt, pedig megnéztem volna!

- Hidd el, azt jobb, ha nem látod – mondtam sötéten.

- Nem tetszik ez… - mért végig. – Az az érzésem, nem azt fogja kapni a nagybátyád, amit szeretne.

Vállat vontam, jobb, ha nem tud semmit a fiú, ne legyen tettestárs. – Gyere, itt vagyunk!

A könyökömnél fogva levezetett a buszról és visszasétáltunk az iskolához. Ahogy megláttam a kapukat, megnyugodtam. Már csak pár perc és a pihe-puha ágyikómban leszek! De Kyu Hyun nem a bejárati kapuhoz ment, hanem megállt a kerítés melletti több mint két méteres téglafalnál. Istenem, el is felejtettem!

- Nyugi! – valószínűleg észrevette, milyen arccal nézem a számomra szinte óriási akadályt. - Elsőnek felmászol te, majd ott maradsz a tetején. Van olyan széles, hogy kényelmesen elüldögélj rajta, míg én is felmászok. Utána én megyek le elsőnek és segítek lejönni. Érthető voltam?

- Biztos nincs más megoldás? – sopánkodtam kétségbeesve. Nem volt tériszonyom, de azért nem akartam kitörni a nyakam.

- Indíts! – utasított Kyu Hyun kissé túlságosan élvezve a helyzetet. Lehajolt és bakot tartott. Egyik kézzel a vállára támaszkodva, másikkal a falba kapaszkodva ráléptem a kezére és ellöktem magam. A lendülettel sikerült félig felcsimpaszkodnom a fal tetejére.

- Ez az! – bíztatott a fiú lentről, miközben a combomnál fogva felfelé tolt, amit a helyzetet figyelembe véve, próbáltam észre sem venni. Úgy összességében elég könnyedén sikerült felnavigálnom lovagló ülésbe a fal tetejére.

- Sikerült! – mosolyogtam le boldogan a fiúra.

- Tiszta Jane-nek érzed magad, mi? – mosolygott vissza. - Húzódj hátrébb egy kicsit, légyszi! Érkezik Tarzan is.

Na, most tényleg dühös lettem rá! Még hogy ilyen könnyedén és magabiztosan felugrani - mert tulajdonképpen felugrott -, egy több mint két méter magas falra, ezt nem hiszem el. Egy pillanatig olyan testhelyzetben ült, mint én, de utána levetette magát a fal túloldalán lévő mélységbe.

- Most te jössz, szép lassan ereszkedj le, majd segítek, ne aggódj! – tárta szét a karját, mint aki ölelésre vár. Átraktam a lábam a megfelelő oldalra és szép lassan a kezeimen támaszkodva engedtem magam lefelé.

- Van ott valaki?

Ijedten néztem Kyu Hyunra a sötétben, az ő arcán is azt a döbbenetet láttam, mint amit én éreztem. Jung Se volt az, már megint! A fenébe már azzal a kotnyeles férfival!

Kyu Hyun idegesen mutogatta, hogy siessek már. De nem bírta tovább, odalépett alám, majd a derekamnál megfogott, hogy segítsen az utolsó fél métert megtenni. Nem számítottam rá és ahogy le akart segíteni, valahogy túl nagy lehetett neki a súlyom hirtelen, vagy csak rosszul fogott meg, de kicsúsztam a kezei közül és úgy dőltünk el, mint egy fa. Ami persze nem kis zajjal járt.

- Ki az ott? – ez a hang már közelebbről jött. Szerencsénkre a kolesz előtt végig fák és bokrok voltak ültetve, így az a hirtelen pillantásoktól megvédett minket. Jung Se nem volt képes elsőre észrevenni. – Jól van, gyere elő, ez az utolsó lehetőséged!

Itt a vége, lebuktunk. Éppen próbáltam feltápászkodni, de Kyu Hyun átölelt és szorosan magához húzott. Egyik kezével a fejemet a mellkasához vonta, így az orrom ismét megtelt bódító kölnijének illatával. Sokkal erősebben éreztem, mint a sálja esetében. – Ne mozdulj! – suttogta alig hall-hatóan a fiú. Akkor Jung Senek fogalma sem volt arról, hogy ott vagyunk, csak fenyegetőzött a semmibe?

Akár tudta, akár nem, bíztam Kyu Hyunban és meg sem moccantam, még levegőt sem mertem venni. Hirtelen lámpa fénye viharzott el a fejem felett, de szerencsére elkerült. Még egy párszor megismételte Jung Se a mozdulatot, de a bokrok jól takartak. Valószínűleg megunhatta és inkább tovább állt, visszaindult kis őrhelye felé. Megkönnyebbülten engedtem el magam Kyu Hyun karjai között.

- Ez meleg volt – suttogtam még mindig, felemelve a fejem a mellkasáról és a szemébe nézve. A mozdulat során két zavarba ejtő dolgot is sikerült okoznom. Egyrészt, ami még nem volt annyira vészes és kibírtam volna, hogy Kyu Hyun keze a fejem búbjáról az arcomra csúszott, de másrészről a szám súrolta az arcát. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba és elakadt a lélegzetem. Ez már a negyedik alkalom volt ma, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz és talán a legintenzívebb. Sötét volt, senki nem volt a közelünkben (Jung Set kivéve) és az, hogy gyakorlatilag rajta feküdtem, az eddigieknél sokkal jobban magával ragadott.

Tekintetünk összekapcsolódott és akartam. Azt akartam, hogy megcsókoljon. Annyira vágytam az érintésére, mint még talán senki máséra. Most nem éreztem magam zavarodottan, mint legutóbb a piacon, nem csak azért akartam, hogy elvonja a figyelmem, hogy felejtsek, hanem… Ez pedig szöget ütött a fejemben, mi van, ha megint engedem neki, hogy megcsókoljon és ő ismét nem lép semmit?

- Miért nem csókoltál meg akkor? – suttogtam, mielőtt megállíthattam volna magamat, de tudnom kellett a választ rá.

A fiú elsőnek meglepődött, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Szeretted volna?

- Nem! – vágtam rá egyből, ami csak még jobban megmosolyogtatta. Nem fogom bevallani ennek az önelégült alaknak, hogy elérte a célját és tényleg meg akartam csókolni ott a sikátorban. (Vagy akár most…)

- Ki csókolt volna meg abban a helyzetben? – tette fel a kérdést.

- Biztos sokan megtették volna, azért nem vagyok annyira taszító! – háborodtam fel kissé hangosabban, mint ahogy szándékomban állt, mire a számra rakta a kezét, hogy elhallgattasson.

- Teljesen ki voltál készülve és amint megcsókollak, megbántad volna – magyarázta sietve. – Egy épelméjű srác sem tette volna meg olyan körülmények között.

Nagy szemekkel néztem rá, majd elszégyelltem magam. Igaza volt, bárki megmondta volna, hogy valami nem stimmel velem, és valószínűleg, amint a szája az enyémet érinti, bántam volna, hogy engedtem neki. Ennél sokkal okosabbnak hittem magam.

De most? Ebben a helyzetben is megbántam volna, ha megteszi?

- Sajnálom – húztam el a szám.

- Amúgy meg csak kérned kell és megteszem – nézett rám egy mosollyal. – Ha azt akarod, hogy megcsókoljalak, állok rendelkezésedre, csak kérned kell.

- Ne is álmodj róla! – ütöttem vállba, de csak rázkódott alattam a nevetéstől. Soha, de soha nem fog előfordulni, hogy megkérjem, hogy csókoljon meg! Ha még egyszer ilyesmi fordul meg a fejemben, önként fogom lefutni azt a hatvan kört az udvaron!

- Ha Na, rendkívül romantikus itt a sötétben a bokrok alatt, de kezdek fázni így a földön - jegyezte meg mintegy mellékesen Kyu Hyun.

- Oh, bocsi!- gurultam le róla és felálltam.

- Ugyan, kezdem megszokni, hogy rajtam fetrengsz mindig – villantotta rám fogsorát és megindult az épület mentén kissé görnyedten, követtem a példáját. Megállt az ominózus ablaknál, ahol először láttam őt, mikor idejöttem. Kinyitotta és bemászott.

- Te jössz! – meglöktem magam és másodjára esés nélkül sikerült bejutnom a koleszbe, persze Kyu Hyun segítségével most is. Nem tudom, mi lett volna velem, ha akkor este nem botlok bele a fiúba. Még belegondolni sem akartam…

- Nem is tudom, hogy ez az egész most vicces volt vagy inkább gáz - ráztam a fejem, miközben Kyu Hyun becsukta az ablakot.

- Mindkettő.

- Talán igazad van – bólintottam ásítva. – Semmi mást nem akarok már, csak az ágyamat.

Megindultunk az emeletre, még ébren volt szinte mindenki a koleszben és nevetve üldögéltek a nappaliban. Már derengett a fény az alagút végén, ugyanis megláttam a 301-es számú ajtót.

- Kyu Hyun, tényleg köszönöm, hogy eljöttél értem, remélem, nem okozott problémát - fordultam felé hálával és feszengve mégis. Annyi mindent tett már értem és most is zokszó nélkül rohant ki elém a város másik végébe.

- Semmi gond, vicces volt és egyben gáz, már megérte – húzta a száját egy félmosolyra. – Oh, várj csak!

Benyitott a szobájába, én odaléptem az ajtóhoz, nem tehettem róla, de kíváncsi voltam, milyen lehet a fiú kis rejtekhelye, de egyáltalán nem azt kaptam, mint amire számítottam. Alapjáraton teljesen hasonló elrendezésű volt, mint a mienk So Haval, csak más színekben. Itt inkább a szürke és a kék dominált. De nem ez volt a megdöbbentő, hanem hogy szinte spártai rend uralkodott a helyiségben, minden a helyén volt, mármint az a kevés, ami egyáltalán a szobában volt. Alig akadt né-hány személyes tárgya a fiúnak, amik az asztalán gyülekeztek. A másik ágy, asztal és a legtöbb polc teljesen üresen tátongott.

- Nincs is szobatársad? – néztem rá meglepődve. – Azt hittem, Nam Gillel vagy együtt.

- Jelenleg nincs. Talán a hónap végén kapok egy szobatársat – fordult felém egy zacskóval. – Csak mert nálam hagytad a nagy sietségben korábban, bár egy puszira azért volt időd…

Nagy levegőt vettem, hogy találjak valami kifogást és kivágjam magam a helyzetből, de aztán csak egy nagy sóhaj lett belőle. Mindegy, fáradt voltam már ehhez.

- Semmi válasz? – döntötte oldalra a fejét Kyu Hyun.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá, ahogy kivettem a kezéből a zacskót a cipőmmel. – És szívesen a másik cipőt! Jó éjt!

Intettem neki, miközben már nyitottam a szobám ajtaját.

- Holnap este nyolc körül lesz egy kis megbeszélés a tánccsoporttal – szólt utánam.

- Micsoda?

- Alig két hét van az évzáróig és kitalálni egy koreográfiát nem könnyű – magyarázta.

- Tudom, tudom! Csak én holnap dolgozok este, így nekem az nem jó – ráncoltam a szemöldököm.

- Elmegyek, beszélek velük én, aztán pedig mindent elmesélek munka után neked is.

- Köszi szépen! – hálálkodtam.

- Ez megérdemel egy puszit, nem? – nyújtotta felém az arcát pimaszul.

- Szia! – szinte bemenekültem a szobába. Hogy lehet valaki ilyen? De mégsem tudtam letörölni a vigyort az arcomról.

***

- És milyen dalt adott a nagybátyád? – kérdezte So Ha két falat között.

Másnap ebédidőben elmeséltem a többieknek mindent a tegnapi napomról, mert már teljesen ki voltam készülve este és nem volt elég erőm hozzá, hogy akkor megtegyem. Persze arról egy szót sem szóltam, hogy mik a terveim a dallal, abba pedig bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha elmondom nekik azt, ami Kyu Hyunnal történt. Se Joot pedig rég elfelejtettem, így azt azért nem említettem. (Mondom, hogy rég elfelejtettem!)

- Azt hiszem, Kim Ho Kyungtól a „Hirtelen” – ráncoltam a szemöldököm felidézve a kotta első oldalán feltüntetett címet.

- Az Kim Bo Kyung! – javított ki szemrehányóan Ki Young. – És az a dal valami fantasztikus! A City Hunter dráma betétdala volt és hogy én azt mennyire imádtam! Lee Min Ho főszereplésével, óriásit alakított benne! Bár Bo Kyungtól az „Úgy fájt” jobban szeretem, azt soha nem tudom úgy végighallgatni, hogy ne sírjam el magam.

- Jól van na, bocsánat! – mosolyodtam el Ki Young viselkedésén, annyira aranyos volt, mikor így belelkesült valamin.

- Szóval ajánlom, hogy rendesen énekeld el ezt a dalt! – fenyegetett meg Ki Young, ami így a termete miatt viccesen hatott.

- Persze – halványult el a mosolyom, mert tudtam, hogy ezt az ígéretet nem fogom tudni betartani. – És ti miket választottatok? Amúgy Chun Ja nem hagyott kevés időt a vizsgáig? Szerdán már itt a vizsga és pénteken említette csak, hogy szerelmes dalokat szeretne hallani.

- Mindig ilyen kevés időt hagynak a felkészülésre, mert ha tehetséges vagy, akkor elvileg ennyi idő is elegendő, hogy megfelelően felkészülj – magyarázta Baek Ho. – Általában a dal kiválasztása okoz problémát. Én egész szombaton az internetet és a könyvtárat bújtam, mire meglett a szerencsés. Lunaflytól a Milyen szép is lenne…

- Az a dal is nagyon jó! – mondta csillogó szemekkel Ki Young.

- Van olyan szám, amit te nem szeretsz? – néztem rá szkeptikusan.

- Persze! – bólintott határozottan. – Mondjuk…

Törte a fejét percekig, de úgy tűnt el fog tartani egy ideig, míg kieszeli mi az, amit nem szeret. – Inkább azt mondd meg, te milyen számot választottál!

- Én BoA-tól a Milky Wayt! – mosolygott boldogan.

- So Ha, és te? – érdeklődtem kíváncsian.

- SNSD-től a Promise.

- Miért van az, hogy egyiket sem ismerem? - sóhajtottam fel. – Órák után meghallgatom az összeset.

- Már meg sem lepődöm, Ha Na - mondta So Ha elnézően. – És mit fogsz csinálni táncon?

- Ezt hogy érted? – néztem a lányra.

- Yullal. Egy csapatban vagytok, nem lesz így nehéz együtt dolgozni? – aggódott értem So Ha.

- A helyedben még én is behúznék neki azért, amit tett! – dörmögött Ki Young is.

- Te fel sem érnéd Yult, hogy megüsd – gonoszkodott Baek Ho, mire a lány jól oldalba könyökölte.

- Nem terveztem semmit sem csinálni – piszkáltam a tányéromon a kaját. – Nem szeretnék feles-legesen csak feszültséget kelteni. Ha vita van közöttünk, akkor az a fellépés kárára fog menni, amit nem engedhetek meg. Meg akarom mutatni annak a banyának, hogy akármennyire is próbálkozik, nem fog megtörni!

- Szóval úgy fogsz tenni, mintha mi sem történt volna – húzta a száját Baek Ho, mire bólintottam. – Azt hiszem, ideje is mennünk, mert lassan kezdődik az óra.

Mindannyian felálltunk és az ebédlőből kilépve elváltak útjaink. Gyorsan felbattyogtam a táncteremhez és átöltöztem. Ahogy megszokták, hogy Suh Hyung unokahúga vagyok, kevesebben bámultak és kevesebb sértő megjegyzést is kaptam. Csak az idő segíthetett, hogy ez lecsillapodjon, főleg hogy most mindenkinek volt jobb dolga, minthogy az ilyen pletykákon rágódjon a félév vége felé.

- Ha Na! – kiáltott utánam valaki már a táncteremben. Nam Gil sietett felém gyors léptekkel. – Szia!

- Szia! – mosolyogtam rá, üdítő látvány volt így ebéd után, amihez valószínűleg hozzájárult az is, hogy csak egy szürke atléta fedte a felsőtestét.

- Nem tudom, Kyu Hyun mesélte-e, de ma lesz egy megbeszélés a fellépésről és tudom, hogy dolgozol az étteremben este – vett nagy levegőt a fiú. -, így arra gondoltam, beugrom a Suminba majd és felvilágosítalak mindenről, amiről szó volt.

- Rendben, benne vagyok! – feleltem vidáman. – És sajnálom, hogy nem tudok ott lenni.

- Semmi gond – legyintett a fiú is mosolyogva. -, nehéz összeegyeztetni ennyi embernek egy időpontot.

Hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról és mintha zavarban lett volna.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt Yullal?

- Hogy? Miért? – ijedtem meg.

- Kyu Hyun szombaton csak úgy berontott a szobánkba, aztán rólad kezdett el kiabálni - motyogta. – Csak érdekelne…

A terem ajtajában megláttam az említett fiút. Yul tényleg elég pocsékul nézett ki, az arca kicsit még fel volt dagadva és néhol lila foltok éktelenkedtek rajta. Először el akartam mondani mindent Nam Gilnek, hiszen Yul tehet az egészről, de ahogy megláttam, meggondoltam magam. Így is róla pletykálhatnak az egész Akadémián és valahogy szánalmasnak tűnt a szememben. Ahogy pedig találkozott a tekintetünk, egyből el is kapta és a terem másik végébe trappolt.

- Semmi, csak egy kis félreértés volt – varázsoltam mosolyt az arcomra, habár túl fényes lehetett ahhoz képest, mint amit a helyzet megkövetelt.

- Nem lehetett semmiség, ha Kyu Hyun így el…

- Nam Gil, csak lépjünk túl rajta, jó? – kértem kicsit már a könyörgés határát súrolva. Láttam rajta, hogy haboz kissé, de végül nem mondott semmit. – Köszi! Most megbocsátasz egy percre?

Ezzel pedig egyenesen Yulhoz mentem, aki a terem másik végében üldögélt egyedül. Amint észrevett, mintha kicsit megijedt volna, de gyorsabb voltam és leguggoltam elé, nehogy meg tudjon szökni.

- Nyugi! – intettem le a fiút. – Csak beszélni szeretnék veled.

- Sajnálom, oké? – tört ki. – Elszaladt velem a ló, nem lett volna szabad ezt tennem. Már vissza akartam épp menni, de láttam, hogy Kyu Hyun is az uszodába megy…

Nem számított már sokat, hogy vissza akart jönni és kiengedni a szertárból, de mégis egy ponton jólesett és kicsit nőtt a szememben, talán mégsem olyan rossz, mint amilyennek elsőre hittem.

- Nézd, távol fogom tartani magam tőled, ahogy Kyu Hyun kérte, ne aggódj! – lesunyta a fejét és tényleg úgy tűnt, mint aki szégyelli, amit tett.

- Nem szükséges – tanulmányoztam Yult és arra jutottam, adni fogok neki még egy esélyt. Erre már rám emelte döbbenten a tekintetét. – Felejtsük el azt, ami történt!

- Megbocsátasz nekem? – meredt rám teljesen elképedve.

- Azt nem mondanám, de adok lehetőséget, hogy jóvá tedd – pislogtam rá kedvesen. - Szeretnék valamit mondani és arra kérlek, ne akadj ki rajta.

Csendben és kissé tartózkodóan várta, mit szeretnék.

- Gondolom, nem fogod elhinni, ha azzal jövök, hogy Kyu Hyun nem csábította el a barátnődet – erre kicsit megfeszült, de nem szakított félbe. – Nekem ezt mondta, és hiszek is neki. De ha te nem hiszel, akkor csak gondolj arra, hogy a barátnőd szakított veled. Kyu Hyun akár tett azért, hogy szakítson veled, akár nem, akkor is a barátnőd hozta meg azt a döntést, ami ahhoz vezetett, hogy szakítsatok. Így pedig igazságtalannak tartom, hogy rajta próbálod levezetni az összes dühöt és csalódottságot, amit emiatt érzel, mikor mindannyian hibásak vagytok. Nem gondolod?

Költői kérdésnek szántam és nem is vártam rá választ. Csak szerettem volna kicsit észhez téríteni, még ha Kyu Hyun hazudott is nekem és tényleg ellopta a barátnőjét, Yulnak nem csak őt kéne hibáztatnia.

Yul kicsit magába zuhant és elgondolkodott azon, amit mondtam.

- Ezt félretéve, nem kezdhetnénk akkor tiszta lappal? – nyújtottam neki a jobbomat egy bíztató mosoly kíséretében. A fiú hol engem, hol a kezemet nézte, amin még mindig látszottak a szombat este nyomai. Habozott, de végül megfogta a jobbomat.

- Köszönöm! – bólintott kicsit sután és ezzel felálltam, majd ott hagytam.

Abban a pillanatban megláttam Kyu Hyunt, amint karba font kézzel álldogált a falnak vetett háttal. Gyorsan odasiettem hozzá.

- Ne értsd félre! Én mentem oda hozzá, nem ő. Emellett nem csinált semmit sem, még bocsánatot is kért! – hadartam ijedten, attól tartva, hogy megint valami meggondolatlanságot követ el a fiú.

- Büszke vagyok, kicsi csillag! – paskolta meg a fejem, mint egy gyereknek. Csak bambán meredtem rá, míg a főellenség is betoppant.

- Mindenki, irány bemelegíteni! – kiáltott nekünk Ji Min.

Nem kellett kétszer mondania, mindenki elsőre követte az utasításait.

- Ma befejezzük a DoraDora koreóját, utána pedig a tanórák időpontjaira az egyes csoportok szét lesznek osztva, hogy közösen is tudjatok gyakorolni az évzáróra – világosított fel minket közben a nő. – Már kiraktam a beosztást az aulában a hirdetőtáblára, nézzétek majd meg!

Ezután hagyott még egy kis időt a bemelegítésre, majd elkezdtük betanulni a szám utolsó percének koreográfiáját. Kifejezetten élveztem, hogy végre nem a sarokban kell kuksoljak egész órán, hanem együtt gyakorolhatok a többiekkel. Habár sokkal nehezebb volt így tanulni, mert elsőre nem sikerült mindent tökéletesen lemásolnom. Kyu Hyunnal ellentétben Ji Min nem mutatta meg annyiszor a mozdulatokat, hogy biztos legyen, mindenki megértette és véghez is tudja vinni. Igaz, nem szólt rám, egyszer sem kötekedett velem, egyszer sem alázott meg a csoport előtt. Mi több, mintha teljesen levegőnek nézett volna! De egy szavam sem lehetett, mert ez ezerszer jobban tetszett, mint a korábbi viselkedése.

Mivel Ji Mint nem tudtam mindig követni, hol Kyu Hyunt, hol Nam Gilt figyeltem, akik ha észrevették, hogy nem megy valami, egyből készséggel segítettek. Ezt persze már Ji Min nem hagyta szó nélkül.

- Foglalkozzatok a saját dolgotokkal, vagy mehettek futni! – dühöngött rögtön a nő. Ezek után már nem kérdeztem őket, de még mindig figyeltem rájuk.

De túléltem! Túléltem az első rendes táncórámat, ezt az örömöt pedig Ji Min sem tudta elvenni tőlem. Szinte ugrándozva mentem be az öltözőbe, majdnem utolsóként. Sokan már végeztek és menni készültek, viszont Chae Ah és pár lány bent volt még, de amint megláttak, elhallgattak. Úgy méregettek, mint a cipőjükre tapadt koszt. Elmentem inkább zuhanyozni, mert most rendesen meg-izzasztott a tánc, és nem törődtem velük.

Felkötöttem a hajam, a törölközőt a zuhanyfüggönyt tartó csőre dobtam és megengedtem a meleg vizet. Olyan jólesett, sejtettem, hogy izomlázam lesz ugyan másnapra, de nem keseredtem el. A kemény munkám végre kifizetődött és részt vehettem a táncon. Juhú!

Örömömben majdnem felsikoltottam a zuhany alatt, aminek az lett a vége, hogy köhögve nyeltem egy jó adag vizet. Ennyit erről… Amint végeztem, magamra csavartam a törölközőt. Nem a legnagyobb darab volt, éppen takarta a fenekem, de a célra megfelelt, hogy tánc után gyorsan letusoljak. Kiléptem a fülkéből és a tükör elé álltam, hogy megnézzem magam. Kicsit vizes lett a hajam, nem figyeltem eléggé zuhanyzás közben. Éppen nyúltam a zuhanyzókkal szemközti falon lévő fogason lógó ruháimért, de a kezem csak a levegőt markolászta. Megnéztem a földön, hátha csak leesett és az egész helyiséget is átkutattam, de sehol nem volt. Lehet, hogy útban volt valakinek és kivitte az öltözőbe?

Ahogy beléptem az öltözőbe a meleg, párás zuhanyzóktól libabőrös lettem, így hidegnek tűnt még ez a fűtött helyiség is. Sehol senki nem volt, úgy látszott, mindenki összeszedte magát és itt hagyott. Túl sokáig zuhanyozhattam, biztos nem volt már sok idő a következő óra kezdetéig, így gyorsan a szekrényemhez léptem és kinyitottam. Ekkor esett le valóban az állam.

A táskámat kivéve, minden egyes ruhám eltűnt! Elsőnek nem is hittem a szememnek és becsuktam az ajtaját a szekrénynek, majd újra kinyitottam. De semmi változás, sehol egy ruhadarab!

Egyre idegesebben túrtam fel az összes szekrényt, de mindegyik üresen tátongott, semelyik sarokban nem volt semmi. Végső kétségbeesésemben még a szemetest is megnéztem, mert nem az első eset lett volna, hogy ott bukkanok rá valamelyik holmimra, de csalódnom kellett.

Szomorúan kellett rájönnöm, hogy szó sem volt arról, hogy valaki kedvesen kihozta volna a zuhanyzóból a ruháim. Nem. Hogy lehetek ilyen ostoba?! Túlságosan elszoktam ettől a középiskola óta.

Kutattam a telefonom után, hogy felhívjam So Hat, Ki Youngot vagy akár Baek Hot. Még Ji Mintől is segítséget kértem volna, szóval elég kétségbeesett voltam. De a telefonom sem volt sehol! Na, tessék, sajnos volt annyi eszük, hogy a mobilomat is elvegyék. Előző héten is késtem hétfőn színészetről, meg nagyon úgy tűnt, hogy most sem lesz ez másképp. Nem tudtam, hogy Jin Joo meddig hajlandó olyan elnézően bánni velem, mint eddig.

Oké, ennyi volt. Ideje volt akcióba lépnem! Odaléptem az ajtóhoz és résnyire kinyitottam. A folyosó egy kis szegletét láttam csak és hébe-hóba egy-két embert, akik éppen órára siettek. Úgy látszott, hogy a táncteremben nem volt utánunk most rögtön óra. Talán még kellene várnom pár percet, míg mindenki odaér órára és az a pár kósza lélek is eltűnik az emeletről, aki eddig itt járkált?

Ezt a részét az emeletnek ebben az órában jó messzire elkerülték, így senki nem lézengett erre. De pont ez volt a problémám is, azért kerülte el mindenki, mert nagyon kieső részen volt és szinte a fél iskolán át kellett volna caplatnom, mire a koleszbe érek. Ezt pedig egy falatnyi törölközőben nem sok kedvem volt megtenni, ami alatt teljesen csupasz voltam.

Lehuppantam az egyik padra és idegesen várakoztam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de úgy éreztem elegendően sok, hogy újra megpróbálkozzak a folyosóval. Megint kilestem az ajtórésen és ezúttal nem láttam senkit sem. Nagy levegőt vettem és a torkomban dobogó szívvel éppen ki akartam lépni a nyílt terepre, mikor a szemközti falnál az egyik pad alatt megláttam a mobilom.

Ész nélkül rohantam érte, mit sem törődve mással.

- Hát itt vagy! – duruzsoltam megkönnyebbülve a telefonomnak, mintha a kedvenc kisállatom lett volna, aki elveszett.

Csak ekkor jutott eszembe egyáltalán körbenézni a folyosón, de nagy megkönnyebbülésemre senki sem volt a környéken. Amin viszont megakadt a szemem, az a fiú öltöző ajtajának kilincsére felakasztott bugyim volt.

- Jézus! – suttogtam elhalón. Tudtam, hogy ez csapda, tudtam, hogy valami történni fog. Csak nem vitték be az összes cuccomat a fiú öltözőbe?! De nem tehettem mást, minthogy érte megyek. Lábujjhegyen settenkedve odamentem és lekaptam a kilincsről a fehérneműt.

- Mondd, hogy csíz!

Száznyolcvan fokos fordulatot tettem és pont a szemembe villant egy vaku. Amint ismét láttam, öt lányon állapodott meg a szemem, köztük Chae Ahval. Bár ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy a többi lány azok voltak, akikkel sugdolózott korábban az öltözőben.

- Mégis mi folyik itt? – kérdeztem aggodalmaskodva, mivel nagyon nem tetszett ez a felállás. – Hol vannak a ruháim?

- Inkább te mondd meg, mi van közted és Kyu Hyun között?! – kért számon az egyik szemüveges lány hisztérikusan.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül. – Mi köze ennek Kyu Hyunhoz?

- Ne játszd az ártatlan kislányt, mindenki átlát rajtad! – kiáltott felém egy másik lány. Lassan elkezdtek helyezkedni körülöttem. Próbáltak észrevétlenül körbevenni.

- Hol vannak a ruháim? – követelőztem egyre idegesebben. – Ha most ide adjátok, akkor ez a kis incidens köztünk marad.

Hátha egy kis diplomatikus egyezkedés bejön nekik.

- És ha nem? – verte szinte a mellkasát Chae Ah. – Szólsz a nagybácsinak?

- Mit akartok? – kérdeztem dühösen.

- Elintézzük, hogy soha többet ne merj Kyu Hyun szeme elé kerülni – vicsorgott szinte a lány. – Egy meztelen kép neki és úgy fogod szégyellni magad, hogy fél kilométeres körzetben kerülni fogod.

Észre sem vettem és egy három méteres kört alkotva körbevettek. A mobilt és a bugyimat a mellkasomhoz szorítottam és szinte belevájtam a körmeim a törölközőmbe.

- Miből gondoljátok, hogy bármi is van közöttünk?! – tartottam szóval őket.

- A cipő! - fröcsögte egy kicsit ducibb lány. – Páros cipőt viseltetek táncon!

- Az csak egy véletlen! Nem lehet ugyanolyan cipőnk?! – idegeskedtem, de kezdtem nagyon is bepánikolni. Meg fogom ölni azt a fiút! Még hogy kell neki is egy ilyen cipő?!

- És a sok kedves szót, közvetlen érintést mivel magyarázod?

- Csak maradj távol tőle!

- Ne is beszélj vele!

- Inkább csak hagyd itt az Akadémiát, senkinek sem fogsz hiányozni!

Ekkor szakadt el a cérna nálam. Mindig is utáltam, ha megmondják, mit csináljak, a legjobb példa rá a mostani eset Suh Hyunggal. Azt pedig végképp utáltam, ha ennyien fordulnak egy ember ellen, ha pedig én vagyok az az ember, akkor még inkább. Valószínűleg ez vezetett ahhoz, hogy azt mondtam, amit.

- Ha nem is mindenkinek, de fogadni mernék, hogy Kyu Hyunnak hiányoznék.

Nem túl szerencsés egy vesztes helyzetben még jobban feldühíteni az ellenfelet és én most éppen ezt tettem. Szinte vérszemet kapva esett nekem az egyik lány, még csak nem is a törölköző után nyúlt, hanem a hajamba akart belekapaszkodni! Csajos bunyó, szuper! Szerencsémre kitértem előle elég könnyedén, viszont így egy másik lány sikeresen elérte a törölközőt és megpróbálta letépni rólam.

- Engedd el! – nehezen, de kiszabadítottam, bár már kicsit elcsúszott a törölköző.

Erre a másik oldalról a szemüveges lány rontott nekem és ragadta meg a szélét. Éreztem, hogy csúszik az ujjaim közül a törölköző felső szegélye.

- Chea Ah, mindjárt megvan!

- Eressz! –sikoltottam elég lányosan és rémülten.

- Ezt ereszd el szépen! – szólt valaki nagyon nyugodtan mellettem. A gyönyörű nőies kiabálásom közepette becsuktam a szemem, mikor pedig kinyitottam, láttam, hogy a lány csuklóját egy fiú fog-ja, míg a vállaimra egy zakót terítettek. Riadtan fordultam hátra.

Nam Gil barna szemeivel találtam magam szemben.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva. Nagyot nyeltem és bólintottam egyet elég határozatlanul. Igaz, hogy rám terítette a zakóját, de a keze a vállamon nyugodott még mindig, ez egyrészről zavarba hozott, másrészről pedig megnyugtatott.

De nem csak ő jött a felmentő sereg tagjaként. Itt volt az egész táncos banda! (Kivétel Kyu Hyun ugye, aki elméletileg színészeten üldögélt.) Yul volt az, aki a szemüveges lány kezét elvette a törölközőmről, egy halvány mosolyt vetettem rá, ő csak nyugtázta.

- Azt hiszem, van nálatok valami, ami Ha Naé. – fonta keresztbe a karjait Shin.

Most pillantottam csak a lányok felé és megdöbbenve vettem észre rajtuk azt a változást, ami pár másodperc alatt ment végbe az arcukon. Mindegyikük szégyenkezve a földet bámulta és a sírás ha-tárán álltak. Ezt nevezem! Elég négy állati jó pasi és ilyen csodák is történhetnek.

Chae Ah belépett a táncterembe és egy nagy adag ruhával tért vissza az ölében, amit a kezembe nyomott. Ezután pedig se szó se beszéd, elhúzták a csíkot, még egy sajnálomot sem kaptam, de lehet túl sokat vártam tőlük.

- Mégis mi volt ez? – nézett teljesen értetlenül rám Hyun Woo.

- Bár tudnám… - sóhajtottam és elléptem Nam Gil karja alól, mert akármennyire is jólesett és biztonságban éreztem tőle magam, nem volt helyénvaló. – Amit viszont tudok, hogy ha nem jöttök, akkor oltári nagy bajban lettem volna.

- Mire fel volt ez az egész? – kérdezte Shin kíváncsian.

- Ne is mondd! – tört felszínre hirtelen a haragom. – Ki fogom csinálni Kyu Hyunt, ha meglátom! Nem mondta, hogy egy egész csorda őrült rajongója van az Akadémián. Egy hülye cipő miatt képesek voltak így reagálni!

- Még ha csak az Akadémián lennének neki! - forgatta a szemét Nam Gil.

- És mit akartak csinálni? – érdeklődött Hyun Woo.

- Csinálni akartak egy képet rólam meztel… - még ki se mondtam és tudatosult, hogy tulajdonképpen egy szál törölközőben állok négy fiú előtt. Ezzel együtt pedig valahogy nekik is feltűnt a hiányos öltözékem.

Érdekes volt megfigyelni a különböző reakciókat. Mindegyikük végigmért ugyan, de Hyun Woo pirosan fordult el és bámulta a falat, mintha valami rettentő érdekes dolgot talált volna. Yul szintén alaposan megnézett magának, de ő is lesütötte a szemét zavarában. Shin volt az egyedüli, aki leplezetlenül legeltette rajtam a szemét, elidőzve az egyes részleteknél és kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam a tekintete alatt. Nam Gil volt a legérdekesebb, mert az összes többi reakciónak a keveréke volt. Piros arccal és zavarban bámult hol rám, hol a padlóra, de végül döntött inkább mellettem. Ami ugyan jólesett, de ideje volt mennem, mert éreztem, hogy vér szökik az arcomba.

- Köszönöm, tényleg borzasztóan hálás vagyok nektek! Gyertek ma el a Suminba és mindenkit meghívok vacsorára cserébe – hátráltam szépen lassan a lányöltöző felé. – Nam Gil, hozd majd el őket!

Ezzel gyors hátraarcot vágtam és nagy léptekkel elindultam az ellenkező irányba.

- Ha Na - szólt utánam Nam Gil, mire visszafordultam. -, elejtetted a mell…

- Köszönöm! – kaptam ki a kezéből a ruhadarabot teljesen megsemmisülve.

- …tartódat… - fejezte be motyogva a fiú. Na, ekkor már szinte szaladtam az öltözőbe és nagyokat sóhajtva vetettem a hátam az ajtónak, amikor becsuktam.

- Hülye, hülye, hülye… - minden egyes szavamnak azzal adtam nyomatékot, hogy nekivertem az ajtónak a fejemet. Nem fájt, de segített kitisztítani a fejemet.

Elmondhatatlanul hálás voltam a fiúknak, hogy éppen időben bukkantak fel, mert már nem sok híja volt annak, hogy tényleg lekerüljön rólam ez a törölköző. Ha pedig megcsinálják azt a képet rólam és valóban elküldik Kyu Hyunnak, akkor a reakcióm nem különbözött volna attól, mint amire számítottak. Holtbiztos, hogy kerültem volna a fiút, míg egyikünk el nem tűnik az Akadémiáról.

Nam Gil zakója még mindig rajtam volt! – jutott hirtelen eszembe. Gyorsan kapkodva átöltöztem, elpakoltam a többi cuccomat és indultam volna, hogy felkutassam a fiút és visszaszolgáltassam neki a ruhadarabot, de megtorpantam, amint kiléptem az öltözőből. Nam Gil a térdeire könyökölve, a kezén támasztva az állát, üldögélt a padon, de mikor meglátott felállt.

- Azt hittem, már elmentél – mondtam neki nagy szemekkel.

- A zakóm nálad maradt – mutatott zavartan rá.

- Oh, persze, tessék – adtam át neki.

- Van még órád? – érdeklődött és a nyakát dörzsölgette, mint aki ideges.

- Hát lenne, de szerintem már kihagyom. Így is majdnem egy órát késtem róla – húztam el a szám kedvetlenül. – Neked?

- Végeztem mára – válaszolt. Szünet állt be a beszélgetésben és csak egymást bámulva álldogáltunk a folyosó közepén.

- Az egy…

- Amúgy ho…

- Mondd csak!

- Nem, mondd csak te!

Erre már mindketten elnevettük magunkat. Olyan aranyos mosolya volt!

- Az egyik gombot elfelejtetted – mutatott a mellem alá az ingemre. Éreztem, hogy megint elvörösödök és megkerestem azt az egy buta gombot, majd orvosoltam a problémát.

- Köszi! – közben a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, hogy kezdjek valamit a kezemmel.

- Mit szerettél volna mondani az előbb?

- Csak annyit, hogy még egyszer köszönöm a mait. De hogy hogy éppen jókor jöttetek a meg-mentésemre? – néztem rá furcsán.

- Bent voltunk még az öltözőben, mert Hyun Woo szekrénye megint beragadt, és azzal szórakoztunk, hogy kinyissuk neki. Nem az első eset volt már – rázta a fejét, hogy mik nem vannak. – Ekkor hallottuk meg a kiabálást a folyosón, szerencsédre.

- Szerencsémre! – mosolyogtam rá. – Mivel nem megyek vissza órára, azt hiszem, elüldögélek egy kicsit a könyvtárban. Amúgy is van pár dal, amit meg kellene hallgatnom – jutott eszembe hirtelen.

- Rendben, akkor majd találkozunk este! – köszönt el Nam Gil.

- Ne felejtsd elhozni a többieket is! – emlékeztettem a fiút.