6. Fejezet

Azt ki kell érdemelned!

Reggel ének után Ki Younggal, So Haval és Baek Hoval az oldalamon hagytam el a termet, de éreztem egy tekintetet magamon egész végig. Nem említettem senkinek sem végül, hogy Kyu Hyun segít a táncban, So Ha tegnap már félig aludt, mire visszatértem zuhanyzás után a szobába, így nem volt lehetőségem megosztani vele.

A közös gyakorlás után valahogy furcsa érzés volt visszaülni a padba és egész órán a hátát bámulni. Egyfolytában rajta járt az eszem, hogy miért segít, miért ilyen kedves velem, miért nem haragudott a Ji Mines incidens után. Talán csőbe akar húzni, valamit kieszelt, hogy bosszút álljon, vagy a közelembe férkőzzön, aztán pedig eláruljon? Vagy tényleg csak simán és egyszerűen ilyen kedves? Fogalmam sem volt melyik, és ez rettenetesen idegesített. Talán emiatt is kerültem.

Ki Young belém karolt és a kolesz helyett a lépcsőn felfelé indultunk.

- Hova megyünk? – néztem rá kíváncsian.

- Igaz is! Még nem mondtam – húzta be a nyakát a lány. – Gondoltam, levehetnénk most a méreteket és el tudnék kezdeni dolgozni a ruhákon.

- Oh, értem, rendben – mosolyogtam rá gyengéden. Ki Young olyan kedves és ártatlan volt, hogy szerintem senkinek nem lett volna szíve nemet mondani neki, ha minden báját beveti.

Beléptünk egy terembe, ahol legalább hat varrógép terpeszkedett szétszórva mindenfelé, de nem is ez volt a legmegdöbbentőbb, a hátsó falnál halomba pakolva álltak a különböző anyagokkal teli tekercsek. Rengeteg féle színnel, mintával díszítve, sima egyszerűtől a fodros-bodrosig. Ahol a falat nem takarták el a tekercsek, ott különböző ruhák tervei voltak kiaggatva.

- Hűha! – tátottam el a szám.

- Hát igen, ez a hely különbözik a suli többi részétől – helyeselt So Ha, mire csak bólintani tudtam.

- Na, lássunk is munkához! – komolyodott el hirtelen Ki Young. – Elsőnek gyere te, Baek Ho! Téged egyszerűbb megmérni. Vetkőzz!

Erre nem csak én kaptam fel a fejem, Baek Ho is értetlenül meredt rá.

- Csak ingre! – magyarázta So Ha, de ott bujkált a mosoly a szája sarkában, ahogy leült a földre. Követtem a példáját és mellé telepedtem. Baek Ho megkönnyebbülten fújta ki a levegőt és nekilátott vetkőzni. Ezek után Ki Young elővett egy mérőszalagot és egy táblázattal teli lapot.

- Mondd csak, Ha Na, mi van közted és Kyu Hyun között? – érdeklődött So Ha félhangosan, hogy a többiek is hallják, de azért ne az egész folyosó.

- Tessék? – ijedten pillantottam rá és a hangom pár oktávval feljebb ugrott a szokásosnál. Nem számítottam ilyesféle témára, kicsit hirtelen jött. Elégedetten nézett rám, tudta, hogy beletalált.

- Most hogy mondod, tegnap ének előtt még a fejed is megpaskolta…- töprengett Young, mi-közben Baek Ho fejkerületét mérte.

- Drámaórán is végig veled volt, ha jól emlékszem - szólt közbe Baek Ho is.

- Mégis minek kéne lennie? Haha! – nevettem erőltetetten. – Mikor megérkeztem a koleszhez már majdnem éjfél is volt és ő segített bejutni, mert még a csengő sem működött. Ennyi az egész.

- És mit gondolsz róla? – szűrte a fogai közt Ki Young, mivel egy tollat tartott éppen a szájában, de a válasz nagyon is érdekelte, ezért egy pillanatra felfüggesztette azt, amit csinált.

- Egy igazi öntelt, egoista alak, aki olyan nagyra van magával, hogy ha ennél is magasabban hordaná az orrát, félő lenne, hogy fennakad valamiben – dörmögtem. De éppen hogy befejeztem, mindenkiből kitört a nevetés.

- Tökéletes jellemzés! – jegyezte meg So Ha két nevetőgörcs között. De ahogy elgondolkoztam akaratlanul is jobban a kérdésen, a ma reggeli gondolatfoszlányok visszakúsztak az agyamba.

- De… - csúszott ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna. Ezen változtatnom kell mihamarabb, mert csupán csak baj származik abból, ha nem tudom befogni a kis számat.

- De? – fordult felém érdeklődve és egyben kíváncsian ismét So Ha. Végül is nincs mit veszítenem rajta, ha elmondom.

- De igazából nagyon kedves. Elsőnek azt hittem, hogy csak az az öntelt alak, akit az előbb leírtam. De az csak a felszín – töprengtem el. – Valójában segítőkész, még a táncban is segít nekem, annak ellenére, hogy Ji Min miattam büntette meg! Kicsit furcsa, nem lehet kiigazodni rajta, nem lehet tudni, mire is gondol pontosan, de nem hiszem, hogy olyan rossz ember lenne, mint amilyennek első pillantásra tűnik.

Azon kaptam magam, hogy lágyan mosolygok, mire befejeztem a kis monológom.

- Hű! – nyögte Ki Young. – Azt hiszem, ennél szebb elemzést és bókokat Kyu Hyun nem is kívánhatna.

Mindannyian pislogva bámultak, majd a lány visszatért a munkájához.

- Kyu Hyunt nem igazán ismerik a többiek, így meglepő volt ezt így hallani. – jegyezte meg Baek Ho.

- Ezt hogy érted? – érdekelt a fiú, meg akartam fejteni ezt a rejtélyt, ami nem hagyott nyugodni reggel óta.

- Nem túl sok emberrel barátkozik. Talán Nam Gil az egyedüli barátja jelenleg itt, akit ténylegesen kedvel is. A többiekkel tartja a távolságot – eszembe jutott az eset Jung Heevel, milyen ridegen viselkedett.

- Bár az jó hír, hogy segít a táncban. Legalább az a boszorkány békén fog titeket hagyni, ha tudod majd a koreográfiát – morogta Ki Young. El kellett mosolyodnom a boszorkány kifejezésen. Ji Min nagyon is hozzá illő becenevet kapott a tegnapi nap folyamán.

- Akkor megoldódott a tánc probléma – pillantott rám gyengéden So Ha, ő is örült neki, hogy minden rendbe jött. – Kyu Hyun akkor tényleg rendes veled. Bár ahogy beszéltél róla akár azt is mondhattad volna, hogy tetszik.

- Még hogy tetszik? – háborodtam fel a feltételezésen is. Felhúztam a térdem és ráfektettem az állam. – Nem érdekelnek a fiúk.

- Ez úgy hangzott, mint egy tíz éves kislány válasza – jegyezte meg csípősen Baek Ho.

- Kikérem magamnak, húsz múltam novemberben!

- Igen? – töprengett el a fiú. – Mondjuk nem is tűnsz annál idősebbnek, ha jobba megnézlek.

- Ugyan, nem lehettek sokkal több, mint én!

- Huszonegy, huszonkettő és huszonegy. – sorolta Young, elsőnek So Hara, magára majd Baek Hora mutatva.

- Nem megmondtam? – húztam ki magam büszkén. – Csak egy-két év.

- Akkor mégis mit tartasz soknak? – nézett rám Young Baek Ho kinyújtott karja alatt.

- Négy év – mondtam habozás nélkül. A hangom is megbicsaklott kissé. So Ha tiszta szemei engem vizsgáltak ismét, megint ráérzett, hogy valamit elhallgatok. Éppen nyitotta a száját, hogy rá is kérdezzen, de Ki Young megmentett.

- Ha Na, te jössz!– szólt a lány, megveregette Baek Ho arcát. – Veled végeztem. Vetkőzz!

Adta ki ismét az utasításokat. Ingre vetkőztem, Young ügyesen még kicsatolta a nyakkendőt is és a többi ruhámra dobta. Utána mindenféle méretet kezdett venni és felírta őket a papírjára.

- Bár az meglepő, hogy Young a legidősebb köztetek – viccelődtem, hogy kicsit túllendítsek a beszélgetésen. Bíztam So Haban, de erről nem akartam beszélni. Sem most, sem később.

- Hát igen, őt látva nem nézed ilyen öregnek, mi? – gúnyolódott kedvesen Baek Ho és ekkor fel-tűnt valami. Baek Ho vágyakozó tekintete, szomorú mosolya. Eltátottam a számat, mikor ráébredtem. Amint észrevette, hogy őt figyelem, méghozzá milyen arccal, vörösödve a falon lévő terveket kezdte bámulni, de ezzel csak még jobban elárulta magát. Baek Honak tetszett Ki Young. Boldogan vettem tudomásul a tényeket, hogy milyen kis szerelem virágzik itt az orrom előtt. Bár Young mintha nem is hallotta volna, csak folytatta a méretvételt. Vörös haja belelógott a szemébe, miközben lehajolt. Ahogy elnéztem a lányt, megsajnáltam Baek Hot, nem lesz könnyű dolga vele, hacsak nem mondja a szemébe nyíltan, ő nem fog rájönni.

- Szóval azt mondod, nem érdekel Kyu Hyun? – kanyarodott vissza So Ha a korábbi témára, ami nem töltött el boldogsággal. – Pedig őt egyértelműen érdekled.

- Ugyan, csak szórakozunk! – vettem el az élét a kijelentésének legyintve.

- Ha te mondod - So Ha mintha ki akarta volna belőlem csikarni a választ, hogy tetszik nekem Kyu Hyun. Talán neki tetszene a fiú?

- Persze, jól néz ki - adtam meg magam végül és bele is pirultam, ahogy kimondtam. Nincs mit szépíteni rajta, ez volt az igazság. –, de… de nekem valaki más… illetve régen valaki más… mindegy!

Egyre kínosabban éreztem magam ettől a beszélgetéstől, erre pedig egyáltalán nem is akartam emlékezni. El akartam felejteni örökre.

- Valaki más tetszik régebbről? – kérdezte So Ha kisegítve, kurtán bólintottam. Ő pedig nem feszegette tovább a témát, lehetett valami az arcomon az előbbi érzelmeimből.

- Kyu Hyunról jut eszembe! - vetődött fel valami bennem. – Ki ez a Jung Hee?

- Akartam is kérdezni, honnan ismeritek egymást – nézett fel rám Young, miközben az ujjaim hosszát méregette.

- Túlzás, hogy ismerem – morogtam. – Drámán furakodott oda Kyu Hyunhoz, miközben ő engem idegesített.

- Így már érthető, miért utál annyira - jegyezte meg Baek Ho, mintha a világ visszazökkent volna a helyére.

- Az a hárpia egy gazdag szállodalánc tulajdonosának a lánya. So Ha, te tudnál róla mesélni.

- Young! Ne mondj ilyet róla! – szólt rá a lány, de mégis mosolygott közben. – Jung Hee az unokatestvérem. Anyám nővérének a lánya.

- És téged miért utál akkor annyira? – ráncoltam a szemöldököm, a saját családját többnyire nem nézi az ember egy bogárnak, amit éppen eltaposni készül. Viszont ez elég érdekes fejlemény volt. Az a gonosz némber és So Ha rokonok, hát akkor ott sincs minden rendben családi körökben. Nem lehetett kellemes egy karácsonyi vacsora náluk, az biztos.

- So Ha jegyese lett az a fiú, akit már régóta kiszúrt magának Jung Hee - cincogta Young.

- Jegyes? – hőköltem hátra, ő pedig bocsánatkérően nézett rám.

- Ne mocorogj! – bökött meg Ki Young.

- Az apám az igazságügyi miniszter – jelentette be So Ha.

- Öh… – ennyi volt, amit ki tudtam préselni magamból. Hát ezért nem volt meglepve annyira a bonyolult hátteremet illetően. Az övé sem volt túlságosan egyszerű, így megértette, hogy min megyek keresztül. Ezért pedig még több együttérzést keltett bennem. – Még valami, amit tudnom kell? Baek Ho, ugye nem te vagy a Himalája hercege a Húsvét-szigetekről?

Adtam a döbbentet, rájátszva a szerepre.

- Most hogy mondod! – húzta ki magát ültében a fiú. Mindenkiből dőlt a nevetés, So Ha pedig hálás pillantást vetett felém.

- Szóval azért utál téged, mert elhalásztál előle egy elrendezett házasságot. Milyen szemét vagy! - gúnyolódtam. So Ha pedig nevetett, de tudtam, láttam rajta, hogy nem teszi boldoggá a házasság gondolata. A szeme szomorúan csillogott, miközben nevetett. Talán egyszer mesél róla bővebben is.

- És ő is modell valamelyik tervezőnél? – kérdeztem témát váltva.

- Az egyik muskétásnak a kettő közül, aki folyton követi, mint egy pincsikutya. Han Yoo Kyung. A másikról pedig ne is beszéljünk, Seo Chae Ah. Egyik rosszabb, mint a másik – morogta Young. Chae Ahhoz volt szerencsém valószínűleg táncon. – Szóval mindenképpen nyernem kell a bemutatón.

- Bemutató? – húztam fel a szemöldököm.

- Öhm… – pirult el ismét a lány.

- Mit nem mondtál el? – éreztem, hogy kicsendül az aggodalom a hangomból. Egyáltalán nem tetszett ez a kínos csend, ami beállt közénk. Kérdőn néztem Ki Youngra, de kerülte a pillantásom.

- Nem csak modellként kell helytállnod, a vizsgák végén van egy évzáró buli, aminek a része egy előadássorozat a legjobbakból, legyen szó énekről, táncról, zenészekről, színészekről vagy éppen a tervezőkről. Az évzárón van egy divatbemutató, amin felvonultatják a vizsgadarabokat és szavazni lehet a legjobbra – osztotta meg velem So Ha. – Aki pedig azt megnyeri, jegyeket nyer egy híres koreai tervezőnek a divatbemutatójára. Idén azt hiszem, Ko Tae Yong az.

- Akkor ezért mondta azt Jung Hee, hogy száz ember előtt nem tudnék fellépni, fogalmam sem volt, mire gondolt akkor! - hebegtem.

- Sajnálom, Ha Na! – kérlelt Young. – Kérlek, tedd meg értem! Nagyon fontos ez nekem!

Ahogy könyörgött, szívtelen dögnek éreztem volna magam, ha visszautasítom. De mindenki előtt fellépni egy évzárón, nem az én reszortom. Nem szerettem a felhajtásokat és végképp nem szerettem szerepelni. De Ki Young boci szemekkel bámult rám és nem tudtam nem megsajnálni.

- Jól van - mosolyogtam, de éreztem, hogy máris bukfencet vet a gyomrom idegességemben. Young a nyakamba vetette magát és bizonygatott afelől, hogy nem fogom megbánni.

- Mik a tervek amúgy? – érdeklődött Baek Ho.

- Szerinted meg fogom mutatni? – háborodott fel Young, mintha azt kérdezte volna Baek Ho, hogy láthatja-e a bugyiját, bár a reakciójából ítélve, hamarabb mutatta volna meg azt. – Csak a divatbemutatón láthatjátok! Addig egy pillantást sem vethettek rá!

- Akkor, hogy fogod rájuk igazítani? – kérdezte So Ha értetlenül.

- So Ha, azt hittem, te legalább okos vagy! – mondta Young sóhajtva. – Bekötöm a szemüket a próbáig természetesen.

Akaratom ellenére izgalom lett úrrá rajtam, várva, milyen csodát tervez majd Young. Ha a divat-bemutató nem is, a gondolat, hogy lesz egy személyre szabott ruhadarabom, az nagyon is tetszett.

- Kíváncsian várom – mosolyogtam rá, ezzel pedig elhatároztam, hogy addig nem gondolok a bemutatóra, míg ott nem fogok állni.

- Meglepően nagy melled van amúgy a testalkatodhoz képest… – dünnyögte Young, miközben felírta a számokat.

- Mi?! – pirultam bele, de a többiek csak mosolyogtak, bár Baek Ho is inkább zavarban volt, mintsem viccesnek találta volna a megjegyzést.

- Na, kész is! – kiáltott fel hirtelen Young és hátba vágott, ami méretéhez képest elég erős volt. – Menjünk ebédelni, éhen halok!

- Oké, támogatom az ötletet!

Felöltöztem és négyesben elsétáltunk az ebédlőbe, mikor az ajtó előtt megcsörrent a telefonom. Ahogy a kijelzőre pillantottam sóhajtva szóltam oda a többieknek.

- Mindjárt jövök – mutattam a telefont. Messzebb sétáltam az ebédlőtől, az udvarra néző ablakhoz, majd fogadtam a hívást.

- Szia! – nem sikeredett túl barátságosra a köszönés.

- Azt hittem, már fel sem fogod venni – szólt bele a vonal túlsó végén Suh Hyung.

- Mielőtt bármit is mondanál, meg szeretnélek kérni valamire – jutott eszembe. – Ne Chun Javal tarts megfigyelés alatt, ha látni akarsz és beszélni velem, akkor tedd azt te magad! Ha pedig szeretnél valamit kérni, akkor hívj fel! Ne őt használd arra, hogy üzengess nekem! Neki és nekem is kényelmetlen – egyáltalán nem hangzott úgy, mint egy felháborodott lány válasza, amilyennek szán-tam. Inkább egy nyugodt kérés kerekedett ki belőle, de nem bántam. Igazából lenyugodtam ebben a pár napban. Az emberek, akiket megismertem kedvesek voltak, persze akadtak kivételek (Jung Hee!), de lényegében nem volt olyan rossz itt, mint amire először számítottam. Persze az éneklést még mindig gyűlöltem.

- Látom, most már nem haragszol annyira – jegyezte meg és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel igazad lett! – szögeztem le és éreztem, hogy piros foltok jelennek meg az arcomon.

- Ugyan, mit feltételezel rólam? – adta az ártatlant, amire elnevettem magam. Kezdett visszatérni az a kapcsolat, ami mindig is megvolt közöttünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy ide akartam járni, a terveim még mindig folyamatban voltak, de már nem utáltam Suh Hyungot annyira.

- Szóval miért is kerestél? – érdeklődtem, miközben az ablakon lecsapódott párába rajzolgattam az ujjammal.

- Mit szólsz a vasárnap esti vacsorához? – érdeklődött.

- Benne vagyok – mondtam vidámabban, mint kellett volna.

- Este hatkor az Akadémia előtt? Majd keresünk valami jó éttermet – hallottam, hogy pötyög a laptopján. – Mihez van kedved?

Pár percig gondolkodtam.

- Legyen sushi! – döntöttem végül.

- Még mindig nincs olcsó ízlésed – nevetett a férfi.

- Ha már meghívsz, akkor ne spóroljunk – mondtam kevélyen.

- Akkor öltözz ki! Elviszlek valami puccos helyre, ha már olyan régen voltunk együtt – ígérte.

- Jól van. Akkor este hét – bólintottam elégedetten. Örültem, hogy egy kis időt tölthetek vele. Olyan régóta vágytam valakivel lenni, akit igazán szerettem és fontos voltam neki.

- Szia, Ha Na! Vigyázz magadra! – köszönt el.

- Szia! – tettem le kicsit szomorúan a telefont.

Boldogan sétáltam be az ebédlőbe megkeresve a többieket. Gyorsan vettem egy nagy adag bulgogit, majd leültem hozzájuk egy ablak melletti asztalhoz.

- Épp időben, azt hittük, már nem is fogsz jönni – közölte Ki Young.

- Pedig egész hamar befejeztük – vontam vállat. – A nagybátyám nem épp arról híres, hogy fölöslegesen jártatná a száját.

Mindannyian elképedve bámultak rám.

- Mégis mit akart?

- Ugye jól összevesztél vele megint?!

- Mi történt?

- Lassabban! – nevettem. – Csak együtt vacsorázunk vasárnap.

- Ezt nem úgy mondod, mintha zavarna – mutatott rá So Ha. – Épp ellenkezőleg, örülsz neki.

- Igen – lepődtem meg magamon. – Az egyik olyan családtagom a három közül, akit szeretek és még beszélek is vele, nem tudom gyűlölni őt.

So Ha megfogta a kezem, meglepett a gesztus, de megszorítottam a kezét.

- Nem olyan rossz itt.

- Még szép, hogy nem, ha ilyen társaságban van az ember – pislogott Ki Young, mire elnevettük magunkat. Elbeszélgettünk, visszhangzott tőlünk az ebédlő, míg lassan ki nem ürült. Ki Young és Baek Ho elköszönt és siettek órára, így kettesben maradtunk So Haval.

- Baek Ho mégis mióta szereti Ki Youngot? – kérdeztem rá, ahogy utánuk bámultam.

- Már egy éve biztos – válaszolt So Ha, cseppet sem lepte meg, hogy én is észrevettem a fiú érzéseit a lány iránt.

- Nekem nem úgy tűnt, de Ki Young tudja?

- Szerinted? – kérdezte kajánul a lány, mire egyből tudtam a választ.

- És ő hogy érez Baek Ho iránt? – érdeklődtem.

- Fogalmam sincs, soha nem beszéltünk ilyesmiről. Nem áll szándékomban beleavatkozni senkinek sem a szerelmi életébe – mondta diplomatikusan So Ha, ami kicsit lehangoló volt.

- Akkor miért érdekelt annyira, hogy mi van velem és Kyu Hyunnal? – kérdeztem rá kíváncsian. Láttam, hogy zavarba hoztam, kényelmetlenül fészkelődött a székén.

- Emlegetett szamár – lélegzett fel túl egyértelműen és a vállam felett nézett át. Ebből pedig tudtam, hogy valami nem stimmel, So Ha valamit titkol a fiúval kapcsolatban. De a szavaira én is hátra fordultam. Kyu Hyun közeledett nagy léptekkel, alig pár másodperc alatt az asztalunkhoz ért.

Ahogy észrevette So Hat, bólintott felé. – So Ha!

- Kyu Hyun – biccentett távolságtartóan a lány is. Mégis mi folyik itt? Soha nem láttam még ilyennek So Hat, teljesen merev volt és rideg arccal figyelte. Talán nem is arról van szó, hogy kedvelné a fiút?

- Égen-földön kerestelek – fordult felém Kyu Hyun. – Gyere!

Ezzel megragadta a kezem és maga után vonszolt. – Hé! Hova megyünk?!

- Ideje gyakorolni, most nem szöksz meg. Ne is álmodozz róla! – kacsintott rám. Ostobán bámultam rá, még éppen az ajtóban visszapillantva intettem So Hanak, aki maga is meglepődve nézett utánunk.

- Most már elengedhetsz, nem fogok eltűnni – szóltam neki a táncterem előtt.

- Ki tudja, hogy nem lógsz-e el megint „randizni”? – gúnyolódott.

- Ami azt illeti, tényleg el kell mennem később – babráltam kissé bűntudatosan a táskám pántjával, ahogy eszembe jutott, hogy ma mennem kell az étterembe dolgozni.

- Mikor? – kérdezte és levette a pulcsiját. Nem sikerült elég gyorsan elfordítanom a tekintetem, pedig nem állt szándékomban látni azt, amit láttam. Ahogy a pulcsit levette, a pólója hozzá volt tapadva, emiatt az egész meztelen felsőtestét megcsodálhattam pár másodperc erejéig. A szókincsem nem elég ahhoz, hogy leírjam azt, aminek tanúja voltam. Egy csepp felesleg sem volt a felsőtestén. Minden egyes helyen izom feszült, és rá kellett ébredjek különös gyengém a has illetve az alhas, ahol olyan gyönyörű V alakú izom van.

- H… ha-hatra kell me-mennem – éreztem, hogy elvörösödök és legszívesebben ki is futottam volna a teremből, annyira zavarban voltam. A hülye tükrök miatt még így is egész végig láttam, ahogy csupasz bőrrel álldogál és próbálja visszavenni a pólóját, így inkább becsuktam a szemem. Miért nem jutott ez korábban eszembe?!

- Az elég sok idő, úgy belefér. Most mit csinálsz? – kérdezte a fiú hirtelen.

- Nem egyértelmű? – fontam keresztbe a karom a mellkasom előtt, habár biztos hatásosabb lett volna a mozdulat, ha közben ránézek és nem a belső szemhéjamat bámulom.

- Ennyire zavarba hoztalak? – volt egy olyan érzésem, hogy most diadalittasan mosolyog rám. Éppen készültem, hogy valami csípőset válaszoljak neki, mikor a copfomhoz ért. Csavargathatta az ujjai körül a végét, közel az arcomhoz. És nem csak a keze volt közel az arcomhoz, a lehelete cirógatta a bőrömet. Egész testemben megdermedtem. Mégis mit csináljak most?!

Kétségem sem volt afelől, hogy ha kinyitom a szemem, mit fogok látni. De nagyon nem akartam előidézni ezt a helyzetet, így elléptem tőle és úgy pillantottam rá. A levegőben volt még mindig a karja, pontosan ugyanúgy, mikor még ott álltam közvetlen előtte.

- Direkt csinálod? – kérdeztem rá kertelés nélkül.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Élvezem, mikor zavarba hozlak. Igazán imádnivaló látvány – pimasz vigyorra húzódott a szája, mire éreztem, hogy megint elvörösödök. – Nem tetszik?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszik – utánoztam és vissza kellett fognom magam, hogy ne grimaszoljak rá. – Felugrom a koleszbe a cuccomért, mindjárt jövök.

A szobámban átöltöztem valami kényelmesebbe, hogy ne az egyenruhában kelljen gyakorolni, de folyamatosan Kyu Hyun járt a fejemben, ami nem volt ínyemre.

Ezt nem hiszem el! Még hogy élvezi, ha zavarba hozhat! Inkább csak egy nőcsábász, aki azt élvezi, ha meg sem kell emelnie a kisujját és a lányok bugyija már le is csúszik. Még akkor is ezen dohogtam, mikor visszaértem a táncterembe. Kyu Hyun már nagyban végezte a bemelegítést, mikor megjelentem.

- Éppen időben. Melegíts be te is! – adta ki az utasításokat. Innentől kezdve hanyagolta a mosolygást és csak a munkára koncentrált, ami kifejezetten örömmel töltött el.

A tánc viszont nagyon is nehézkesen ment. A lépéseket külön-külön kellett elmagyaráznia a fiúnak és bemutatnia. Ha pedig még sikerült is megcsinálni, akkor egymás után nem sikerült végrehajtani őket, vagy teljesen rossz ütemben, nem a zenére csináltam a mozdulatokat. Már három órája tanítgatott, mikor megszólalt a telefonom. Nem tudtam, ki hívott, de áldottam érte, mert már majd meghaltam, annyira akartam egy kis pihenőt tartani, de nem mertem Kyu Hyunt megkérni rá. Annyira benne volt a dologban, hogy nem akartam kizökkenteni. Arról nem is beszélve, hogy a büszkeségem sem engedte, hogy én adjam fel először.

- Bocsi! – mondtam neki a kelleténél nagyobb örömmel. Amint viszont megláttam a kijelzőt az arcomra fagyott a mosoly. – Mindjárt jövök!

Fel sem mertem pillantani a betűkről, hátha csak képzelődöm, és amint szem elől tévesztem, eltűnnek.

- Szia! – szóltam bele félénken.

- Szia! Mi az, rosszkor hívtalak? Nem beszélhetsz most?

El sem hittem, amit hallok. Tényleg ő volt az.

- Oppa! – kiáltottam fel.

- Igen, mégis kire számítottál? – nevetett a telefonban. Kiléptem a teremből és lehuppantam az üvegfal elé.

- Csak már olyan régen beszéltünk, azt hittem, rosszul láttam a kijelzőn, hogy te vagy az - habogtam.

- Sajnálom, hogy ennyi időbe telt, mire újra tudtunk beszélni, csak nagyon elfoglalt voltam – szabadkozott és hallottam a hangján, hogy tényleg sajnálja.

- Semmi gond! Nem történt semmi különleges, megvoltam – mosolyogtam és örültem, hogy hallhatom a hangját.

- Ez azért elég erős túlzás – egyből megrovó lett a hangja. – Mi ez az egész Suh Hyunggal? Igaz, hogy az Akadémiára jársz?

Egy pillanatnyi szünetet tartottam. A magyarázkodásnál valami sokkal fontosabb jutott eszembe, amire még a lélegzetem is elakadt.

- Honnan tudod? És ami még fontosabb, apa is tudja? – remegtem az idegességtől.

- Nem. Szerinted, ha tudná, akkor még ott lennél?

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim. Bele se mertem gondolni, mi lett volna akkor, ha apa megtudja, hogy ide járok.

- Azt tudja, hogy Seoulban vagy, de csak ennyit. Suh Hyung csupán ennyit mondott neki.

- Akkor te mégis honnan tudsz róla? – értetlenkedtem.

- Azt nem mondtam, hogy nekem is csak ennyit mondott. Milyen amúgy a suli? – kicsit bátortalanul kérdezte, még így is éreztem, mennyire meg szeretne óvni, mennyire vigyáz rám, még ha nincs is mellettem.

- Jobb, mint amire számítottam – nevettem erőtlenül. – Jól vagyok, minden rendben van, és élvezem újra az iskolai életet. Vannak barátaim is, nagyon megértőek és kedvesek.

Még akkor sem mondtam volna neki, hogy rossz itt, ha tényleg úgy lett volna. Nem akartam, hogy aggódjon értem, nem akartam, hogy minden pillanatban arra gondoljon, mi történik velem. Nem akartam, hogy bűntudata legyen.

- Ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben van, még azt is meg merném kockáztatni, hogy tökéletes – mosolyogtam, bár nem láthatta. – Inkább te mesélj! Olyan rég hallottam felőled. Apa még mindig agyon dolgoztat? Vagy már kicsit enyhültek a körülmények?

- Ne is mondd! – sóhajtott. – Semmi sem változott, még mindig leterhel, egy perc szabadidőm sincsen, talán csak annyi változott, hogy hozzászoktam.

- Ugye rendesen eszel? És rendesen alszol? – aggodalmaskodtam. – Nem érdekel apa, de te nagyon is. Ha pedig örökösnek akar, akkor ezekre is figyeljen, mert ha belehalsz a munkába, akkor senki nem lesz, aki átveszi a céget – morogtam.

- Ott vagy neki te! – nevetett.

- Majd ha piros hó esik! Látni sem akarom, a közelébe sem akarok kerülni, nem hogy a céget átvenni!

- Ha Na, ne mondj ilyeneket! – szólt rám kevésbé szépen.

- De Oppa, pontosan tudod, miről beszélek – fortyantam fel.

- Akkor se beszélj így róla, mégiscsak az apád.

- Már régóta nem úgy viselkedik - motyogtam. Csend lett a vonal túlsó végén.

- Ha Na…

- Oppa…

Egyszerre szólaltunk meg és mindketten elhallgattunk.

- Mondd csak!

- Nekem vissza kell mennem - halogattam az elkerülhetetlent, egyszer le kell rakni a telefont. Az előbbi téma pedig mindig is gyengepontja volt a beszélgetéseinknek.

- Értem.

- Mikor láthatlak? – bukott ki belőlem a kérdés reménykedve. Legalább egy éve nem találkoztunk már, ami testvérek között elég ritka.

- Hamarabb, mint azt gondolnád – titokzatoskodott. – Vigyázz magadra!

- Ne már! Ne csináld ezt velem! Mikor?! – nyafogtam elég látványosan, mire megint belenevetett a telefonba.

- Ígérem, hogy nagyon hamar, legyen meglepetés.

- A szülinapom novemberben volt, ugye tudod? Ilyenfajta meglepetésekre ne apellálj!

- Ha Na! – köhécselt a fiú. – Szia!

- Szia, légy jó! Szeretlek!

- Én is, húgi.

Ezzel pedig megszakította a hívást. Még pár másodpercig bámultam a telefont, majd erősen magamhoz szorítottam. Hamarosan láthatom, hamarabb, mint gondolnám. Még a most rögtön sem lett volna elég korán ehhez. Már egy éve nem láttam a bátyám, mivel én Busanban voltam, ő pedig itt, Seoulban. Annyira elfoglalt volt, hogy ideje sem volt rá, hogy meglátogasson, de nem haragudtam rá. Mindig is felnéztem rá és imádtam őt. Ő pedig mindig az édes kis hugicájának tartott, pedig ez már régóta nem így volt. Mégis próbáltam olyan lenni, mint amire emlékszik, de már messze voltam attól a kis ártatlan és naiv Ha Natól, aki régen voltam.

- Na, mi lesz már? – jött egy kissé türelmetlen kérdés a hátam mögül. – Ha befejezted, akkor folytathatnánk a gyakorlást.

- Megyek – tápászkodtam fel a földről és újra belevetettem magam az edzésbe. Még komolyabban vettem, mint azelőtt. Ha Oppa ilyen keményen dolgozik, akkor én sem vehetem félvállról.

- Mit mondtál, mikorra kell menned? – kérdezte hirtelen Kyu Hyun.

- Hm? Hatra, miért?

- Akkor legyen mára elég ennyi. Menj és zuhanyozz le, aztán készülődj, gondolom, nem akarsz így menni sehova sem – mutatott rám, de nem volt semmi rosszindulat sem a mondandójában.

- Oh, oké – majd szedelőzködni kezdtem.

- Nem tudom, kivel beszéltél, de igazán jó hatással volt rád – jegyezte meg a fiú. Rápillantottam, de ő a telefonján pötyögött valamit. – Igazán szeretheted.

Ez végképp magas volt. – Hm?

- A mosolyod – nézett fel a telefonról és a szájára helyezte a mutató ujját. – Egészen más volt, mint általában.

Furcsa mód az ilyen dolgokkal sokkal jobban zavarba hozott, mintha itt helyben letepert volna – na, persze ezzel nem azt mondom, hogy az a legkisebb hatással sem lenne rám. Ezek a kijelentései nem csak holmi flörtnek tűntek, nem csak fizikai kontaktus, sokkalta több figyelem volt mögöttük.

- Igen – bólintottam bizonytalanul, de mégis ismét egy lágy mosoly kúszott az arcomra. –, mert szeretem őt.

Egy gyors mosolyt vetett ő is rám. – Gyere, menjünk vissza a koleszbe!

Egymás mellett lépdelve sétáltunk a harmadik emeletre, nem igazán beszéltünk semmiről sem. Kicsit kínos volt, de nem elviselhetetlenül. Végül is egész nap együtt voltunk, nem csoda, ha semmi sem jutott eszembe, amit mondhattam volna. Az ajtó előtt viszont megtorpantam.

- Köszi a mai napot! – bukott ki belőlem. – Akkor holnap ének után?

- Rendben – értett egyet a fiú.

- Várj csak! – majd turkálni kezdtem a táskámban. – Nem adnád meg a számod? Egyszerűbben megoldhatnánk a találkozást és nem kellene felkutatnod utánam az egész sulit.

Vártam, hogy mondja végre a telefonszámát, de semmi. Értetlenül pillantottam fel rá.

- Azt ki kell érdemelned! – hetykén rám villantotta a mosolyát és besétált a szobájába.

Bambán ott álltam a folyosón és néztem a csukott ajtót.

- Mi a fene? – mormoltam magamnak.

Ez kész katasztrófa! Utálom ezt a srácot! - toppantottam a lábammal.