11. Fejezet

Kyu Hyun…

Kiderült, hogy nem igazán vagyok jó az önbeteljesítő jóslatokban…

A bokám ugyanis nem volt túl jó állapotban, mikor elhagytam az iskolát és az étterem felé vettem az irányt. De nagyobb bajom is volt ennél, mivel együtt kellett töltenem négy órát Nam Gillal, és fogalmam sem volt, hogy fogom neki kimagyarázni ezt az egész munkaügyet. Hat előtt értem a Suminba és még nem volt sehol sem a fiú.

- Nagymama, Nagypapa, megjöttem! – kiáltottam, amint beléptem a hátsó helyiségbe és magamra vettem a kötényt.

- Remek, Ha Na! – integetett Nagypapa.

A hajamat már korábban felkötöttem, de a személyzeti mosdóban még megigazítottam, hogy tökéletesen álljon. Ahogy megláttam a fáradt arcomat, tudtam, hogy nehéz napom lesz ma. Egész este talpon kellett lennem és aggódtam, hogy fogja bírni a lábam a megterhelést. Igaza volt So Hanak és el kellett volna mennem megnézetni az iskola orvossal? Most már mindegy volt… Éppen fordultam ki a mosdóból, mikor nekiütköztem Nam Gilnek és ijedten ugrottam hátra.

- Szia!

- Szia!

A fiú is kötényt viselt és még így is jól nézett ki, irigykedve pillantottam rajta végig. Az én egy-szerű fekete, szűk farmeromban és piros pólómban elbújhattam mellette. Mindketten kínosan bámultuk egymást, fogalmam sem volt, mit kellett volna mondanom neki.

- Öhm – kezdett bele a fiú. –, használhatnám a mosdót?

Mély levegőt vettem, hogy nekikezdjek a magyarázkodásnak, miért is jöttem ide magamtól, meg sem kérdezve őt, de aztán felfogtam a kérdést.

- Persze, bocsi… - vörösödve hagytam ott Nam Gilt, hogy inkább dolgozzak.

Ciki. Mi mást mondhatnék erre?

Annyi előnye volt, hogy ketten voltunk, hogy nem kellett annyira rohangálni egyik asztaltól a másikig, a vevők is jobb kiszolgálásban részesültek, hiszen jobban tudtunk rájuk figyelni. Viszont megértettem, hogy Nagymamáék miért akarták, hogy pénteken mindketten dolgozzunk. Óriási forgalom volt, még a szokásoshoz képest is. El sem hittem, hogy ennyien szeretik a rament és ennyit képesek belőle enni!

Egy percnyi pihenőnk volt Nam Gillal, mikor bekaptunk egy kis rament vacsoraként. Untam ezt a csendháborút kettőnk között, így kerestem valami beszédtémát.

- Finom a ramen itt…

- Igen, tényleg az – bólintott a fiú, de itt be is fejezte. Ajh, ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Végül arra jutottam, hogy nekem lenne illő bocsánatot kérnem tőle.

- Sajnálom! – kezdtem bele, mire kidülledt szemekkel nézett rám. – Sajnálom, hogy csak úgy beállítottam ide anélkül, hogy megbeszéltem volna veled előtte. Csak szükségem volt erre a munkára, és nem akartam teljesen ismeretlenül szívességet kérni tőled.

Mikor befejeztem, nagy levegőt vettem, mivel egy lélegzetvétellel nyögtem ki neki az egészet. A pálcikával piszkáltam a tésztát a tányérban, habár ez illetlenség volt.

- Annak nagyon örültem igazából – vetett rám egy szégyenlős mosolyt, mire majdnem kiesett a kaja a számból.

- Tessék? Nem haragszol rám miatta?!

Most rajta volt a sor az elképedésben.

- Nem! Dehogyis! Féltem, hogy senkit sem fogok találni, aki ki tudna segíteni a Suminban. Az Akadémián a legtöbben a tanulással és a gyakorlással vannak elfoglalva, így nem akarják az idejüket feleslegesen itt tölteni. Meg hát azért jó páran jómódú családból származnak, nem úgy, mint én – húzta el a száját a fiú. – Nekem jól jön a pénz, amit itt keresek.

Feszélyezve éreztem magam, hogy Nam Gil ilyen könnyedén beszélt a családi helyzetéről, én pedig nem tudtam mit mondani rá. A „sajnálom” nem ide illő szó volt.

- A lényeg – mosolyodott el ismét. -, örülök, hogy kisegítettél a szorult helyzetemből, köszönöm!

- Igazán nincs mit – haraptam az ajkamba. Hálálkodáson kívül minden másra számítottam tőle.

- Ami azt illeti, én akartam tőled bocsánatot kérni.

- Te tőlem?!

- Amikor megtudtam, hogy az Igazgató a nagybátyád, mint mindenki más, én is megvetettelek és kerültelek, ez nem volt helyes – látszott, hogy ideges, a lába fel-alá járt ültében. – Nem az alapján kellett volna megítéljelek, hogy kik a rokonaid.

- Nam Gil – eddig a kezeit nézte, de mikor meghallotta a nevét, felnézett rám, mire lágyan elmosolyodtam. – Köszönöm! Egyáltalán nem haragszom, örülök, hogy tisztáztuk, a többit pedig felejtsük el!

Megkönnyebbülten felnevetett. – Nem hiszed el, mekkora kő esett le a szívemről! Nem vagyok az a haragtartó és utálkozó típus…

- Nam Gil, Ha Na, gyertek gyorsan! – kiáltott nekünk Nagymama, mivel bent voltunk a hátsó helyiségben. Még bekaptunk két falatot, aztán rohantunk is.

- Mi történt? – kérdezte Nam Gil az idős hölgytől.

- Legalább az egyikőtöknek dolgoznia kellene, míg a másik pihenőt tart! – szidott meg minket.

- Bocsánat! – hajoltunk meg egyszerre.

- Nam Gil, szedd le gyorsan az ötös asztalt, addig Ha Na, tartsd szóval a vendégeket, akiknek várniuk kell! – sokkal kevésbé volt szigorú már.

Némán engedelmeskedtünk. Egy hat fős társaság érkezett, így a második legnagyobb asztalra volt szükségük. Hat fiatalabb srác volt, olyan huszonöt év körüliek, öltönyben. Biztosan valami munkavacsora lehetett, kieresztik az egész héten felgyülemlett stresszt.

- Elnézésüket kérem a várakozásért! – hajoltam meg mosolyogva, minél szimpatikusabbnak tűnjek. Nem szerettem volna, ha panaszodnak az étteremre és esetleg többet nem jönnek, mert egyszer rossz élményben volt itt részük. – Igazán forgalmas a péntek este, így kis türelmüket kell kérnem, míg előkészítjük Önöknek az asztalukat!

- Köszönjük, pár perc igazán nem jelent gondot! – mondta egy igazán jóképű srác. Most először emeltem rá a tekintetem és majdnem leesett az állam. Volt vagy százkilencven centi magas, jó alkatú (biztos, hogy nézett ki olyan jól a ruha alatt, mint Kyu Hyun vagy Nam Gil), fekete, rövidebb haja volt, éles vonalai és kicsit rideg szemei, de az egész lényéből sugárzott valami megfoghatatlan elegancia. Az öltönyben pedig nagyon szexi volt, mire nyeltem is egyet zavaromban. Ha még az aktakukacok is így néznek ki Seoulban, rég vissza kellett volna jönnöm!

Nem túlzottan leplezhettem a csodálatomat, mert lekicsinylő mosolyt vetett rám a szája sarkából, majd az éttermet kezdte pásztázni a szemeivel. Csak nyugi, Ha Na, ő most vendég, nem rendezhetsz jelenetet egy ilyen kis csekélység miatt!

- Ha ilyen csodás kiszolgálásban lesz részünk, egy pillanatig sem kell aggódnunk! – hajolt közelebb hozzám egy másik férfi. Széles arccsontja, keskeny szemei, és valahogy túlzottan is lapos arca volt. A mellette álldogáló férfival ellentétben ő tökéletesen megtestesítette az irodai dolgozókról alkotott képemet. Mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam neki.

- Kész az asztaluk! – szólt nekünk Nam Gil.

- Erre tessék! – irányítottam az ötös asztalhoz őket, ami hozzám tartozott. Nam Gillal felosztottuk egymás közt az asztalokat: egytől ötig voltak az enyémek, hattól kilencig pedig az övéi. A csoport tagjai helyet foglaltak és megvártam, míg levetkőznek.

- Itt vannak az étlapok – osztottam szét mindenkinek egyet. – Tudassák velem, ha tudják, mit szeretnének kérni!

- Köszönjük! – küldött el az a nagyképű srác. Más asztaloknál megérdeklődtem, hogy van-e valamire még szükségük, vagy éppen leszedtem az asztalokat. Míg nem volt dolgom a pultot támasztottam Nam Gillal.

- Jól vagy?

- Tessék? – a hatfős kis társaságom bámultam, hogy mikor hívnak magukhoz.

- Eléggé sántítasz - erre már felé fordultam, de egy nagy vigyorral az arcomon.

- Semmiség, csak nem tett jót ez a futás délután…

- Az nem volt semmi! – hüledezett a fiú, mire lesütöttem a szemem. – Ji Min még bosszút fog azért állni, hidd el nekem. Bátor volt, de egyben ostobaság is.

- Vagy mindenki más utált volna a csoportban, mert megint miattam büntetik meg Kyu Hyunt, vagy Ji Minnél húzom ki a gyufát, választhattam – vontam vállat, mintha semmiség lett volna. – Nem volt kérdés, mit válasszak. Nem akartam megint közutálat célpontja lenni.

Nam Gil értetlenül nézett rám és éppen vissza akart kérdezni, de végre elkészült Mr. Én Vagyok A Legjobb Uraság, így megmentett attól, hogy a véletlenül kikotyogott részletekre kelljen válaszolnom.

- Mit parancsolnak? – siettem az asztalhoz széles mosollyal.

- Két hirugao, három setagaya és két ganja rament. Emellett szeretnénk négy üveg sojut - mindent felírtam, elvettem az étlapokat, majd leadtam Nagymamának a rendelést. A sojukat rögtön kivittem a vízzel együtt, és az evőeszközöket is kikészítettem mindenki elé.

Húsz percbe telt, hogy elkészüljön a hat ramen, amiket szép sorban kivittem azoknak, akik kérték.

- Jó étvágyat és szóljanak, ha bármire szükségük van!

Ezzel magukra hagyhattam őket.

- Ha Na! – hallottam az ismerős hangot, mire egyből jobb kedvem lett. So Ha, Baek Ho és Ki Young állt az ajtóban.

- Sziasztok! – lelkesen odabotorkáltam hozzájuk. – Tényleg eljöttetek!

- Megígértük – vette le a kabátját a lány.

- Viccelsz, ki nem hagytuk volna! – dörzsölte össze szinte a tenyerét Ki Young.

- Ha kajáról van szó, te mindig első vagy - szúrt oda Baek Ho a lánynak.

- A te adagodat is megeszem, nem hízhatsz egy grammot sem, míg az évzáró véget nem ért! – nézett rá szigorúan a fiúra. – A ruhát nem tudom már bővíteni, újrakezdeni meg nem fogom emiatt, előre figyelmeztetlek!

- Értettem – emelte fel megadóan a kezét maga elé.

- Ne álldogáljatok az ajtóban tovább! – ezzel a hármas asztalhoz vezettem őket.

Ahogy So Ha leült volna, hirtelen mozdulatlanná merevedett.

- Mi a baj? – aggodalmaskodtam. Követtem a tekintetét és azt a társaságot bámulta, ahol azok a férfiak ültek és nevetgéltek igen csak jó hangulatban már.

De ami még ennél is furcsább volt, hogy pont azt a fickót nézte, aki olyan jóképű volt, nem azzal a féleszű csodálattal, mint én, hanem... mint aki ismeri!

- Ismered őt?

Erre már magához tért és le is ült egy ellenkező irányba néző székre.

- Nem, csak azt hittem ismerem, de tévedtem! – rázta a fejét, de egy percig sem hittem neki.

- Mit kértek? – hagytam annyiban, mivel ha So Ha is tud olyan tapintatos lenni, hogy nem feszegeti azt, amiről nem akarok beszélni, hát én sem fogom!

- Mi az? – nézett rám Baek Ho keskeny szemekkel. – Minden vendéggel ilyen közvetlenül beszélsz?

- Csak azokkal, akik megérdemlik – nyújtottam rá nyelvet és átadtam az étlapokat.

- Kisasszooony! – kiáltott valaki a hátam mögött, mire odakaptam a fejem.

- Igen?

- Még két sojut kérnénk! – az a fickó volt, aki megpróbált bókolni korábban. Nyilvánvaló volt, hogy neki már egy pohárral sem kellene innia, de hát mit tehettem volna. A pult mögötti hűtőből kivettem a két üveget és leraktam az asztalra.

- Kisasszony! – nézett rám ferdén a férfi, mire még szélesebb lett a mosolyom. – Maga igazán csinos!

- Köszönöm! – feszengtem kínosan, mikor a pillantásom arra a bunkóra esett. Igen, bunkóra! Az a bunkó halkan felhorkantott a kijelentésre.

- Nem szeretne leülni hozzánk? – nyúlt a kezem után, de kitértem egy laza mozdulattal, amit annak álcáztam, hogy megigazítsam a ruhámat.

- Sajnálom, nem lehet, dolgoznom kell. De köszönöm az ajánlatot, érezzék jól magukat!

Indultam volna So Haékhoz, mikor Nam Gil lépett mellém. Közel állt hozzám és a fülemhez hajolt, na persze, hogy el kellett pirulnom. Az a bunkó meg a kezével próbálta takarni a mosolyát, na jó, egyáltalán nem próbálta leplezni.

- Ne vegyem át ezt az asztalt?

- Nem kell, köszi – hátráltam egy lépést tőle. – Elbírok velük.

- Nam Gil? – szólt Baek Ho meglepetten.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva a fiú, majd komolyan megint felém fordult. – Biztos vagy benne?

- Persze – simítottam végig a karján, hogy megnyugtassam, csak akkor kaptam észbe, hogy mit csinálok, mikor megrázkódott a kezem alatt, így azonal elkaptam róla. – Sajnálom, nem kellett volna.

- Semmi gond.

- Nem kell aggódnod, megoldom a helyzetet.

Ezzel pedig felvettem So Haék rendelését, majd kivittem nekik azt tíz perccel később. Fél tíz volt, így volt egy kis időm már lehuppanni közéjük, hogy beszélhessünk.

- Na, milyen? – kérdeztem izgatottan, mikor az első falatot sem kapták még be. Úgy vártam a véleményüket, mintha én magam csináltam volna a rament.

- Még meg sem kóstoltuk! – nevetett fel So Ha.

- Ha Na, elmeséled, mi történt táncon? Mert nem tudunk tulajdonképpen semmit sem, csak azt, amit Yoo Kyung mondott, annak meg a felét sem hiszem el – szürcsölt Ki Young. Így pedig belekezdtem abba a szidalmi áradatba, amit még órákig tudtam volna folytatni, ugyanis Ji Min lépett elő első számú közellenséggé a szememben. Persze, nagy megelégedésemre a többiek is követték a példámat, teljesen el voltak képedve azon, mi történt ma velem.

- Szóval akkor sérült meg igazából a lábad – jelentette ki So Ha, mire behúztam a nyakam. Hupsz! – Holnap reggel az lesz az első dolgod, hogy szépen elmész az iskolaorvoshoz, szombaton szerencsédre még bent van.

- Oké – nem ellenkeztem, mert tényleg kezdett elviselhetetlen lenni.

- Kisasszony!

Szerencsémre nem az a marha volt, aki próbált flörtölni velem, szóval kicsit nyugodtabban álltam fel. Ők voltak a barátaimon kívül már csak az egyedüli vendégek.

- Miben segíthetek?

- Fizetni szeretnék – az a bunkó volt… szuper!

- Ott, Nagypapánál tudja elintézni a számlát – mutattam az ajtó melletti részre.

- Kiiisshasssszoooony! – nyögött fel álmából a részeg hapsi. – Legyen a feleségeeem!

Erre már nem tudtam semmit sem mondani.

- Jin Goo, hagyd már szegény lányt! – kelt valaki a védelmemre, mire hálásan bólintottam felé.

- De akarom őt! Olyan szééép! – lassan forgott már a nyelve és alig lehetett érteni, mit is próbál mondani. Amit viszont nagyon is lehetett érteni, ahogy a kezét a fenekemre rakta!

Majdnem rosszul lettem a gondolattól is, hogy hozzám ér, de mégsem bírtam megmozdulni vagy reagálni rá. Csak álltam szobormereven, az arcomra fagyott mosollyal.

- Azt hiszem, ideje távoznunk – erre le is vette a kezét a fenekemről, mire úgy szaladt ki a levegő a tüdőmből, mint egy lufiból. - Jól vagy? – kérdezte valaki mellettem. Az az eszméletlenül helyes pasi volt. Akkor értettem meg, hogy ő volt az, aki levette a másik férfi kezét rólam. Szemei hidegen tanulmányoztak, így félve bólintottam. – Sajnálom, ami történt.

Ezzel a pénztárcájában kezdett kutatni és a kezembe nyomott egy ötszázezer wonos bankjegyet, amire csak tátott szájjal bámultam. Egészen addig nem tértem magamhoz, míg be nem csukódott mögöttük az ajtó, de kirohantam utánuk az üzletből, mit sem törődve Nam Gil kiabálásával, vagy azzal, hogy lépni is alig tudok, nemhogy futni.

- Hé! – kiáltottam a kis társaság után, mire megtorpantak. Azt a rettentő részeg férfit kettő másik cipelte. – Hé, ezt mégis mire véljem?!

Felmutattam a bankjegyet.

- Kárpótlás – válaszolt kimért hangon, mintha a legtermészetesebb dolog lenne. - A kellemetlenségért, ami ért.

Felháborodva lépkedtem oda hozzá. – Tartsd csak meg! Nem kell az alamizsnád!

Nyomtam a kezébe a pénzt. Úgy éreztem, vérig sértett és dühösen sétáltam vissza a Suminba. Nem akartam a kelleténél tovább szívni azt a levegőt, amit ők.

- Ha Na! – szólt utánam, mire hátrapillantottam a vállam felett. – Jegelned kellene este a bokád!

Még azon nem lepődtem meg túlságosan, hogy tudja a nevem, hiszen nem volt nehéz meghallani az étteremben; még az sem volt annyira megdöbbentő, hogy tisztában volt a lábam állapotával, mert könnyen lehetett látni, hogy nem stimmel valami a bicegésemből, vagy akár a beszélgetésünkből So Haékkal. A meglepő az volt, hogy volt annyi figyelemmel felém, hogy tanácsot adjon, hogy kezeljem a sérülést. De ami megdöbbentett és a földbe gyökerezett tőle a lábam, hogy milyen eszmélet-lenül jól nézett ki, mikor mosolygott!

Éreztem, hogy egyszerűen zavarba jövök és elpirulok attól, ahogy rám mosolyog! Ajh! Ezzel pedig intett és kisétáltak a főutcára, én meg még mindig égő fejjel ballagtam vissza az üzletbe.

- Minden rendben? – estek nekem egyszerre négyen.

- Persze - habogtam és intettem, hogy hagyjanak csak, de a szemeim előtt még mindig az a mosoly virított.

A továbbiakban sem tudtam kiverni a fejemből azt a srácot, még az Akadémia felé sétálva is csak rá gondoltam. Mit csinálsz?! – szóltam magamra, kis józan észt verve a fejembe. Csak egyszer láttam és a legtöbb alkalommal olyan bunkón viselkedett, hogy legszívesebben felpofoztam volna. Erre rám mosolyog és minden el is van felejtve?! Hát hazudnék, ha tagadnám, mennyire levett a lábamról…

- Na, ebből ennyi elég volt!

A következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy a karom Nam Gil nyakán van, ő pedig átkarolja a derekam, és szorosan tart.

- Mi… mi ez?!

- Csak rontasz a helyzeten, ha továbbra is erőlteted, meg amúgy is rettenetesen lassú vagy - oktatott ki a fiú. Ha ő attól zavarba jött, hogy megérintettem a karját, akkor én mit szóljak ehhez?!

- Nem szükség... – kezdtem bele, de aztán leesett, mit is mondott. – Micsoda? Lassú?!

Vidáman felnevetett és lubickoltam ebben a nevetésben. Ez a fiú olyan vidám volt és kedves, hogy rám is átragadt a mosolya.

- Le sem tagadhatnád, hogy Kyu Hyun barátja vagy - jegyeztem meg, ahogy eszembe jutott, hogy futás után ő is így cipelt be az épületbe. Nam Gil kérdő pillantására ezt elmondtam neki is.

- Ismeritek egymást korábbról? – nézett rám a fiú kicsit zavartan.

- Nem, miért? – ezen már én is meglepődtem.

- Csak mert olyan barátságos és közvetlen veled, azt hittem, hogy már régóta ismeritek egymást – magyarázta meg a fiú. Ez nem esett jól. Már másodjára kaptam meg, hogy Kyu Hyun máshogy bánik velem, mint a többiekkel. Különlegesen.

- Ez baj?

- Nem – rázta meg a fejét Nam Gil. -, csak furcsa.

***

Annak a srácnak igaza volt, a tegnap esti jegelés nagyon jót tett a bokámnak, reggelre nyoma sem volt már a duzzanatnak rajta, amit csak este az ágyban vettem észre. Amiért persze So Ha jól meg is szidott. Az orvos is csak fáslival kötözte be, azt mondta pár napig ne erőltessem és jobb lesz, mint új korában. Így sántikáltam át az aulába, hogy megtudhassam végre, milyen számot kapott a csapatunk az évzáró ünnepségre.

Az aula tele volt a tánccsoportunk tagjaival, akik nyugtalanul várták, hogy Ji Min felbukkanjon. Megláttam Kyu Hyunt és Nam Gilt, ahogy vidáman beszélgetnek pár fiúval, első ránézésre nem tűntek ismerősnek, de aztán rájöttem, hogy velük vagyunk beosztva az ünnepségre. Nem tudtam, mit csináljak, nem akartam rárontani a fiúra, ezért inkább megálltam az ablaknál és kifelé bámultam rajta. Korán sötétedett odakint, lassan a közúti világítást is fel fogják kapcsolni.

- Nem is köszönsz? – duruzsolta egy hang a hátam mögött és elmosolyodtam a hallatára. Meg-fordultam és éppen válaszoltam volna, mikor megláttam, hogy nincs egyedül. Kyu Hyun mellett állt az a négy srác, akikkel korábban beszélgetett. – Bemutatom neked Hyun Woot – itt egy alacsonyabb, rövid, szőke hajú, kék szemű, kerek arcú fiúra mutatott -, Jung Shint – vállig érő hullámos fekete haja, hosszúkás arca és piros, divatos szemüvege volt -, Lee Yult – egyszerű tüskés barna haja és kissé mogorva arca volt, amin rosszalló kifejezés ült -, és persze Nam Gilt már ismered.

Hyun Woot leszámítva mindannyian nagyjából olyan magasak lehettek, mint Kyu Hyun, körül-belül száznyolcvan-száznyolcvanöt centisek, izmosak és olyanok, akikért döglöttek a lányok. El sem tudtam képzelni, hogy fér meg ennyi tesztoszteron egy helyiségben egyszerre.

- Örülök a találkozásnak – ráztam kezet mindenkivel, de közben kérdőn néztem többször is Kyu Hyunra.

- Arra gondoltunk, össze kéne ismerkedni, ha már együtt fogunk fellépni – fejtette ki válaszul..

- Remélem, Ji Min valami értelmes számot fog adni nekünk - morgott Nam Gil. – A tavalyi számok nem igazán tetszettek.

- Igen, Trouble Maker! Nem igazán jó választás – helyeselt Jung Shin bólogatva és a távolba meredve.

- Mivel a mi csapatunkban több a fiú, remélem, olyan szám lesz, amire jól lehet breakelni majd. – sóhajtott fel Hyun Woo.

- Ja, el tudnám viselni!

- Ha Na, honnan ismered Kyu Hyunt és Nam Gilt? – érdeklődött Jung Shin. – Már az első órán úgy tűnt, jóban vagytok.

- Tényleg, ezt még én sem tudom… - töprengett el Nam Gil félhangosan.

- Nam Gillal egy helyen dolgozunk – kacsintottam rá, mintha a mi kis titkunk lett volna, aztán Kyu Hyun felé biccentettem egy csintalan fél mosollyal az arcomon. – Ő pedig segített beszökni a koleszbe.

- Azt még megértem, ha kiszökni segít, de hogy be? – hökkent meg Shin.

- Jobban el tudnám róla képzelni, hogy megszöktet valami csajt… - szólt be Lee Yul. Már első pillantásra sem volt igazán szimpatikus a bosszús arckifejezésével, de hogy még ok nélkül leszólja Kyu Hyunt, több volt a soknál.

- Valakinek legalább adott a lehetőség, hogy megszöktessen egy csajt – vetettem oda neki, mielőtt kétszer meggondolhattam volna, hogy mi is csúszik ki a számon. Erre Lee Yul arca eltorzult a haragtól és ökölbe szorult a keze. Kínos csend lett úrrá a kis csoporton. Ajaj!

- Hogy beletalált! – kacagott meglehetősen erőltetetten Hyun Woo és hátba veregette a feszült fiút. – A mi Lee Yulunkra ráférne már egy csaj!

A srác lesöpörte magáról Hyun Woo kezét és lépett egyet felém, mire Kyu Hyun védelmezően mellém lépett és átkarolta a vállam. Most egészen más gesztus volt emögött, mint legutóbb a lányokkal szemben a párválasztásnál. Kifejezetten azt sugározta, hogy ha Yul rám emeli a kezét, akkor vele gyűlik meg a baja. Fekete szeme kemény volt, akár az ónix.

- Mi folyik itt? – számon kérő hangja az egész helyiségben visszhangzott. Ji Min lépett oda hozzánk, láttam, ahogy megvetően végigsöpör a tekintete rajtam, nem hagyva ki Kyu Hyun karját a vállamon.

- Semmi, Tanárnő, csak beszélgettünk – legyintett lazán Shin.

- Akkor meg mit álltok itt? Irány a faliújság!

Mindenki engedelmeskedett, Lee Yul pedig az aula másik végébe trappolt, hogy minél messzebb kerüljön tőlünk.

- Többet ne csinálj ilyet! – suttogott rám Kyu Hyun és le is vette a kezét a vállamról. Ránéztem és a szeme égett a dühtől. Szerencse, hogy csak suttogni mert, különben megijedtem volna a haragtól a hangjában.

- Mit? Semmit sem tettem!

- Meg tudom védeni magam! – végre megértettem, mire gondolt.

- De hát sértegetett, reflexből jött…

- Akkor is ráhagyhattad volna, és legközelebb hagyni is fogod! – tekintette lezártnak a vitát Kyu Hyun.

Értetlenül meredtem rá, de ő úgy tett, mintha ott sem lettem volna. Mégis mi ütött belé? Lee Yul csak nem ütött volna meg. Csak nem! Ugye?

- Mielőtt rátérnénk a számokra, akadt egy kis változtatni valóm a félév végi vizsgával kapcsolatban. Nem az a koreográfia lesz a jegyetek alapja, amit eddig gyakoroltunk, hanem az ünnepségre készített páros táncotok – jelentette be Ji Min, mire egyszerre kezdett el mindenki felháborodva kiabálni. Erre már én is kicsit megijedtem, ugyanis a DoraDora tánc elég jól ment már, azt hittem, azzal megúszom az egész tárgyat.

- Csendet! – parancsolta a nő. – Hiszen az már mindenkinek olyan jól megy, gondoltam jobban örülnétek, ha nem ilyen unalmas tánccal kellene az év végi jegyet megszereznetek.

Itt is van! Ji Minnek nem tartott sokáig kieszelni a bosszúját, amivel elérte ismét, hogy mindenki utáljon. Ha még nem lett volna elég egyértelmű, hogy miattam van ez az egész, rám mosolygott, de olyan volt, akár egy piranha.

- De Tanárnő, a saját koreográfiánk nem lesz olyan jó, mint az! – nyávogott egy lány előttem. Erre még nem is gondoltam eddig! Nem elég, hogy egy teljesen új táncot kell megtanulnom, de a zenéhez a koreót is nekünk kell kitalálni!

- Az ünnepségi koreográfiátok a jegy hetvenöt százalékát teszi ki, a maradék a DoraDora lesz, nyugalom. Ami pedig a zeneszámokat illeti, azért vagytok most itt, nem? Tegnap eldöntöttem az egyes csoportok zenéit, az első csoport – itt felsorolta a neveket, akik oda tartoztak, csupa lány volt. -, Girl’s Generation – Genie.

Akik abban a csapatban voltak lelkesen felkiáltottak. No lám, örömöt is tud szerezni néhanapján ez a nő. - füstölögtem magamban. Felsorolt megint hat nevet. Itt már egész vegyes volt a társaság, négy fiú és két lány.

- A második csoport: Super Junior – Mr Simple.

Ők is vidáman összemosolyogtak. Mindegyik ismert és kedvelt szám volt, ezeket még én is is-mertem. Felsorolta a mi csoportunk tagjait. Megfeszült minden izmom a várakozásban, egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy kivel állok szemben.

- EXO –Wolf.

Láttam a többieken, hogy fellélegeznek, nekem viszont fogalmam sem volt, hogy jó hírt kaptunk-e vagy sem, de bíztam az örömükben.

- Mehettek! – ezzel kiakasztotta a papírt, amin szerepeltek az előbb elmondottak, majd kisietett az aulából a szobája felé.

- Valamiért nagyon utál kezdetektől fogva Ji Min, van rá valami tipped miért? – fordult felém Shin. Hát már nem csak nekem tűnt fel.

- Fogalmam sincs…

- Viszont legalább jó számot adott! – örvendezett Hyun Woo.

- Szóval jó szám, ennek örülök. Azt hittem, kiterjed rátok is az utálata… - sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Nem ismered? – hitetlenkedett Shin. Nemlegesen ráztam a fejem, mire elszörnyedve nézett rám. – Hol éltél eddig?

- Mostanában nem hallgattam túl sok zenét.

- Akkor is… Az a szám valami mestermű, egyszerűen imádom!

- Pár éve júniusban jött ki és rengeteg zenei műsorban nyertek díjat vele. Szóval elég híres és népszerű. Ami egyrészről jó, mert a zene legalább ismert és erre táncolni is jól lehet, viszont pont emiatt nehéz rá új és jó koreográfiát is kitalálni – mesélte Nam Gil.

- Szóval feladta nekünk a leckét – hümmögtem.

- Elsőnek azt hittem, hogy megszívtuk veled, mikor Ji Min egy csoportba osztott be minket, de látva tegnap, mire vagy képes, igazán nincs okod az aggodalomra – bátorított Hyun Woo, bár ilyen bókot nem sűrűn szeret kapni az ember.

- Nem az én érdemem – és Kyu Hyun felé intettem, de rá sem pillantottam. Hogy őszinte legyek, haragudtam rá a korábbiért. – Volt segítségem.

- Akkor is! – erősködött Shin is. – Lehet akármilyen jó a tanár, ha a tanítvány tehetségtelen.

Ezzel belebokszolt Kyu Hyun karjába.

- Meg annyiszor eltáncolni olyan jól, az sem semmi!

- Várom a közös munkát – simított végig a karomon Nam Gil, miközben elhaladt mellettem és mindannyian a kolesz felé vették az irányt. Megmosolyogtatott, hogy ilyen kedvesek és megértőek voltak. Úgy tűnt, Nam Gil továbblépett a tegnapi karsimogatós mutatványomon, vagy csak vissza akarta adni, ki tudja.

Én is éppen indultam volna, de Kyu Hyun elállta az utat.

- Hogy van a bokád? – kérdezte a fiú, mintha mi sem történt volna. Na, még az kéne, főjön csak a saját levében!

- Remekül – feleltem kimértem és kikerültem.

- Hova mész? – szólt utánam, de nem követett.

- Szerinted? – mutattam fel a táskát a vállamon. – Úszni!

- Csatlakozhatok? – kérdezte újra abban a stílusban, amit már megszoktam tőle. Akaratomon kívül elmosolyodtam rajta, de mikor válaszoltam, ügyeltem, hogy ne vegyen észre belőle semmit.

- Meg ne próbáld!

- Pedig megígérted!

Erre már nem mondtam semmit sem. A II. épület alagsorában, az uszoda bejáratánál volt egy kártyaleolvasó. Azzal lehetett visszaellenőrizni, hogy ki mennyi időt töltött bent a belépés és kilépés között. Persze lehetett vele csalni, de miért tenné ezt az ember? Ha olyan sportot választasz, amit szeretsz, akkor nem szükséges ilyesmihez folyamodni.

Ahogy átléptem az üvegajtót, máris megcsapott a klór szaga. Egy kék csempével kövezett folyosó vezetett a medencéhez, aminek szép, tiszta vize csillogott a kellemesen gyenge fényben, mivel nem égett az összes lámpa, csak néhány. A medence túloldalán megláttam három ajtót, átsétáltam hát oda. A kettő – női és férfi – közül most a megfelelőbe mentem be, bár nem kellett aggódnom, senki sem volt olyan idióta rajtam kívül, hogy szombat este idejöjjön. A harmadik ajtó valamiféle szertár lehetett.

Kiválasztottam a tizenhármas szekrényt (szerencsére nem voltam babonás), és gyorsan felvettem azt az úszódresszt, amit vettem pár napja. Megnéztem magam a tükörben és egészen tetszett a látvány. Ráfeszült a testemre, követve az idomaimat. A hajamat betűrtem egy fekete úszósapka alá, ami már kevésbé tetszett, de hát kötelező volt. Fogtam a törölközőmet és kimentem.

A medence széléhez léptem és ugrottam egy fejest. Régen nem voltam már uszodában, strandon vagy akármilyen vízzel kapcsolatos helyen, pont ezért esett olyan jól a hideg víz simogatása, ahogy átszeltem a medencét. Csak faltam a hosszakat, annak ellenére, hogy a bokám még nem jött teljesen rendbe. A medence kialakítása olyan volt, hogy egyik irányból a másik felé lejtett, így az egyik végében a derekamig ért a víz, a másikban legalább 2,4 méter mély volt. Mikor az alacsonyabbik részen voltam, többször is kézen álltam a víz alatt.

Nem tudtam, mennyi időt tölthettem itt, de a kezemen a bőr már teljesen beráncosodott, így jobbnak láttam elindulni. Kimásztam az egyik létrán és elindultam az öltözőhöz, miközben lekaptam a fejemről azt a borzalmas sapkát. Akkor vettem észre, hogy a szertárnak nyitva volt az ajtaja, mikor határozottan emlékeztem rá, hogy korábban még zárva volt. Odacammogtam, éppen be akartam kukkantani, hátha bent van a takarító, de valaki erősen lökött egyet rajtam és beestem a sötét helyiségbe. Valami végigkarcolta a combom és a térdem is bevertem, azt sem tudtam, mibe kapaszkodtam meg végül.

Csak azt hallottam, hogy az ajtó becsapódik mögöttem és a kulcs fordul a zárban.

Elakadt a lélegzetem, ahogy rádöbbentem: valaki szándékosan bezárt! Felpattantam és egyből nekiestem az ajtónak, hátha rosszul hallottam és nincs még zárva.

- Hé! Ez nem vicces! Engedj ki innen! – kiabáltam, de a hangom egyre kétségbeesettebb lett. Nem láttam semmit sem a sötétben, így az ajtó mellett tapogatózva kerestem valamiféle villanykapcsolót. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre megtaláltam.

Jól sejtettem, tényleg egy szertár volt, és alig egy négyzetméteres kis lyuk. Tele volt dobozzal és mindenféle tisztítószerrel a falra szerelt polc, előtte pedig seprűk és felmosórongyok hevertek a falnak támasztva. Ahogy tovább néztem a helyet, valahogy egyre kisebbnek láttam, mintha a falak egyre közelebb lettek volna egymáshoz. Kapkodni kezdtem a levegőt.

Az ajtónak estem ismét, vágtam, ütöttem, közben pedig folyton-folyvást segítségért kiabáltam. Egyre elkeseredettebb voltam, kezdtem berekedni az üvöltözéstől, és fájt már a kezem és lábam is, ahogy próbáltam áttörni az ajtón.

Kimerültségemben és reménytelenségemben lecsúsztam a fal mellett és átkaroltam a lábaim. Mi van, ha senki nem fog jönni? Végül is szombat este van, ki az, aki ilyenkor erre járna?! Fogalmam sem volt róla, hogy esetleg valami karbantartó jön-e erre valamikor.

Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, fél óra, egy óra vagy két óra, mikor meghallottam az első hangokat a sajátomon kívül. Azt hittem, csak képzelem, de bevetettem a megmaradt energiáimat és még hangosabban kértem segítséget.

Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, mire megtorpantam. Egy fiú állt ott kigombolt zakóval és pulcsival, teljesen értetlenül a helyzet előtt. Búzabarna haja rakoncátlanul lógott fekete szemébe. Hamarabb fogtam fel, kit is látok, mint ő. Két pillanatba sem telt és a nyakába vetettem magam, mire a földön kötöttünk ki. Automatikus mozdulatokkal ölelt magához, pedig vizes voltam, de egyáltalán nem zavarta.

- Semmi baj, minden rendben már… itt vagyok!

Még csak nem is sírtam, ahhoz túlságosan meg voltam rettenve. Egy könnycseppet sem ejtettem, pedig lett volna rá okom. Ehelyett csak remegtem, mint a nyárfalevél. Kezemmel az ingjébe kapaszkodtam, erősen szorítottam, féltem, ha elengedem, egyszerűen csak eltűnik és újra abban a raktárban fogom találni magam. Ő pedig magához vont, ölelt, simogatta a hátam és csak várt türelmesen. Olyan meleg és megnyugtató volt az ölelésében, biztonságban éreztem magam. Olyan érzések voltak, amiket évek óta nem éreztem.

Lassan enyhülni kezdett a remegésem. – Gyere!

Halkan beszélt, nehogy megrémisszen, de így is megrázkódtam a hangjára, miközben felkapta a földről a törölközőmet, amit akkor ejthettem el, mikor valaki belökött a szertárba. Átkarolva vezetett az öltözőbe, leültetett az egyik padra, levette a zakóját és rám terítette. Elindult, de önkéntelenül a keze után kaptam, de csak az ingjének az ujját értem el. Nem tudom, mit láthatott, mikor rám nézett, de boldogtalanul és szánalommal telve nézett vissza rám.

- Mindjárt jövök, ígérem! – szorította meg a kezem és kiszabadította magát az ujjaim közül. Mi-kor visszajött, egy elsősegélydoboz volt nála. Nekiállt ellátni a sebeimet, figyeltem minden mozdulatát, addig sem gondoltam másra. Megnézte a kezeimet, tiszta vörösek voltak, néhány ujjpercemen lehorzsoltam a bőrt és biztos voltam benne, hogy be fog lilulni elég sok helyen. Főleg egy nagyobb zúzódás, ami a jobb alkaromon volt. Valószínűleg az egyik polc nyoma lehetett. A combomon lévő kisebb vágásra kezdett koncentrálni, kitisztította a sebet és leragasztotta egy darab gézzel. A térdeim is sebesek és pirosak voltak a sok rugdosástól. Végül megnézte a bokámat is, betekerte egy fáslival úgy, ahogy korábban is volt.

- Melyik a te szekrényed? – kérdezte gyengéden, mintha bármelyik percben sírva fakadnék.

- T-tizenhárom… - a hangom olyan volt, mint egy láncdohányosé és elfintorodtam, mert a torkom belesajdult ebbe az egy szóba is. Kyu Hyun keze összeszorult, ahogy kinyitotta a szekrényt. Kivette a ruháimat és ha lett volna erőm hozzá, biztos itt kezdtem volna el tiltakozni, de úgy éreztem magam, mint aki ott helyben elájul. Rám adta az ingemet, a blézert, úgy öltöztetett, mint egy babát, más körülmények között belevörösödtem volna a helyzetbe, de nem most. A szoknyát sikerült magamra húznom egyedül is. Nem volt már annyira vizes az úszódressz, de azért így is átázott az ingem. Kicsit ráncba szedett, feladta rám a cipőm, a vállára vetette a táskám és engem támogatva elindult. Fájt mindenem, pár lépés után összerogytam volna, ha Kyu Hyun nem tartott és magához nem szorított volna. Magunkra vonzottuk a kíváncsi tekinteteket, de rendületlenül a kolesz felé tartottunk. A lépcsőnél akaratlanul is feljajdultam.

Kyu Hyun ezt valószínűleg úgy érthette: „Kérlek, vegyél az öledbe!”. A térdhajlatom és a hónom alá nyúlva felkapott a földről és az ölében felcipelt a harmadik emeletre, mintha pihe könnyű lennék, időm sem volt ellenállni. Csak két emberbe botlottunk bele, de ők el voltak foglalva egymással, így ránk sem hederítettek. Az arcom nekinyomtam Kyu Hyun nyakának, elbódított az illata. Ismét azt a kellemes parfümöt éreztem rajta, ahogy belélegeztem, kezdtem megnyugodni. A harmadikon az utolsó ajtónál megállt és párszor megkopogtatta a cipője orrával. So Ha jelent meg az ajtóban, mikor meglátott, eltátotta a száját.

- Mégis mi…

- Később!

Kyu Hyun besétált mellette, mit sem törődve vele. Lefektetett óvatos mozdulatokkal, kihámozott a blézerből és betakart. Leguggolt az ágy mellett, hogy egy vonalba kerüljön az arcunk. Megsimogatta a fejem, mire megragadtam a kezét.

- Kyu Hyun… - sóhajtottam és megszorítottam az ujjait. Már ragadt le a szemem, de nem akartam azt látni, hogy itt hagy. Féltem, hogy ez nem a valóság, féltem, hogy még mindig a szertár ajtaját ütlegelem igazából.

- Csak ennyi kellett, hogy végre a nevemen szólíts - kuncogta, de nevetése inkább volt rémült, mintsem vidám. Olyan megkönnyebbülés volt hallani a hangját, látni az arcát, hogy most képtelen voltam elengedni.

- Kyu Hyun… - temettem az arcom a kezébe, egyre hosszabbakat pislogva. Akartam valamit még mondani, ott volt a nyelvem hegyén, de csak nem akart jönni, aztán elnyelt a sötétség.