16. Fejezet

Akkor hagyjalak békén? 

Időközben múlt héten már majdnem kiolvastam a Szentivánéji álmot, de míg a könyvtárban voltam, addig azt a pár oldalt is befejeztem, ami még hátra volt. Ezzel könnyítettem kicsit a lelkiismeretemen, hogy nem mentem be Jin Joo órájára, habár nem sokat értem vele.

Miután visszaraktam a polcra a könyvet, mert a saját példányom fent volt a szobámban, leültem az egyik számítógéphez és előkotortam a fülhallgatómat. Ideje volt meghallgatnom azokat a dalokat, amiket a többiek említettek korábban.

Igazság szerint az összes nagyon tetszett és pontosan olyanokat választottak, amik illettek hozzájuk. Ha pedig már ennyire belejöttem, meghallgattam az EXO-tól a Wolf számot is. Azt kellett mondjam, hogy egyből megfogott benne valami és imádtam. Még vagy tízszer meghallgattam utána, csak mert jól esett. Akármennyire is nem akartam ezen az egész vizsgán részt venni, hajtott a kíváncsiság, hogy Suh Hyung milyen számot választott nekem. Így beütöttem a youtube kereső mezőjébe, hogy Kim Bo Kyung Suddenly (mivel ez volt az eredeti címe).

Meghallgattam a számot és alapvetően igaza volt Ki Youngnak, tényleg jó volt. Ha nem kellett volna nekem is elénekelnem, biztos ment volna a lejátszási listámba. De mivel Suh Hyung azt akarta, hogy énekeljek, hát azt fogom tenni. Még ha nem is úgy, ahogy ő azt gondolta.

Az oldalsávban megláttam azt a dalt, amire Ki Young azt mondta, minden egyes hallgatás alkalmával megsirattatja. „Hurts”. Már nem hangzott jól, de azért elindítottam.

Az elején nem volt még semmi különös, kellemes ritmusa volt és a szöveg is mondhatni jó volt.

Aztán jött a refrén.

A refrén…

Aztán következőnek csak annyit vettem észre, hogy merev háttal bámulom a monitort, amikor a számnak már rég vége volt.

Kitéptem a fülhallgatót a gépből, összekapkodtam a holmimat és szinte kimenekültem a könyv-tárból. Csak arra koncentráltam, hogy egyik lábamat a másik után tegyem, a következő pillanatban már a koleszszoba ajtajának vetett háttal ültem a földön. A szívem majd ki akart ugrani a helyéről, alig kaptam levegőt, zihálva próbáltam egy kis oxigént leerőltetni a légcsövemen, de úgy éreztem, megfulladok. Egy perc alatt levert a hideg veríték, émelyegtem. Oda akartam menni az ágyamhoz, hátha az segít, ha lefekszem, de mintha a világ felfordult volna körülöttem. Tettem három lépést és összeestem, így csak az ágy szélébe sikerült belekapaszkodnom.

- Ha Na! Ha Na!

Kyu Hyun vetette magát térdre előttem a semmiből. Ösztönösen belekapaszkodtam, belevájtam a körmöm a kezébe, ahogy küzdöttem a levegőhöz jutással.

- Mi a baj? Ha Na, válaszolj már! – kiáltott rám a fiú.

- Nem… nem kapok… - tovább viszont nem bírtam folytatni.

- Próbálj meg mélyet lélegezni! – rázott meg kissé. – Végy mély levegőt! Lassan! Gyerünk, velem együtt!

Utasított a fiú és követtem a tanácsát. Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy vele együtt vegyem a levegőt, majd pár perc elteltével pedig úgy ültünk a földön az ágyam mellett, mintha mi sem történt volna.

- Én… sajnálom, hogy látnod kellett ezt - bámultam a kezemet az ölemben. Szipogtam párat és szégyelltem, hogy Kyu Hyun ilyen állapotban látott. Nem lett volna szabad.

- Megmondanád, hogy miért is volt pánikrohamod? – nem volt semmi undorodó a hangjában, inkább mondanám értetlenségnek. Kicsit emlékeztetett a viselkedése arra, mikor az uszodában rám talált, ugyanolyan óvatosan bánt velem most is. – Talán a szertáros dologhoz van köze?

- Honnan tudod, hogy pánikroham volt? – tereltem a témát gyorsan.

- A testvéremnek kiskorában előfordult néhányszor – ezúttal ő kerülte a tekintetem.

- Van testvéred? – húztam fel a szemöldököm. Valahogy olyan egyke típusnak tűnt.

- Igen, de azt kérdeztem, miért volt pánikrohamod? – nem tágított a kérdésétől sajnálatomra.

Láthatatlan órámra pillantottam. – Mennem kell dolgozni, különben elkések.

Felálltam, de megragadta a karom. Fölém tornyosult és lépett egyet felém, mire automatikusan hátráltam.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha nem kapok valamire választ – lépett még egyet. De most dacoltam vele, nem hátráltam meg, ezúttal nem akartam válaszolni a kérdésére. Igazság szerint nem tudtam válaszolni, mert még én sem voltam benne biztos, hogy mi okozhatta a pánikrohamot. Persze egyértelműen a dal volt az, de úgy gondoltam, hogy már túl vagyok ezen, nem számítottam ilyen intenzív reakcióra. A fenébe is! Elhatároztam magam, hogy túllépek rajta, így túl is kell lépnem!

- Pedig most hoppon fogsz maradni – feleltem határozottan állva Kyu Hyun fekete szemének pillantását. Még közelebb hajolt, arcunk egy vonalba került. Tudtam, hogy megfogadtam, soha többet nem fogok ilyen helyzetbe kerülni vele, de most nem hátrálhattam meg, még ha ez azzal is jár, hogy Kyu Hyun így belemászik az intim szférámba. Megint.

- Mitől félsz ennyire? – nézett rám gyengéden. Ezúttal tényleg törődést hallottam ki a hangjából, nem csupán követelőzés volt, hogy megtudja, mi történt és kielégítse a kíváncsiságát. Mintha még aggódott is volna értem… Talán ezért volt az, hogy egy pillanatig elmorfondíroztam rajta, mindent bevallok neki, minden szennyest kiteregetek.

Ekkor viszont kinyílt az ajtó és úgy röppentünk szét, mint a kismadarak. So Ha állt ledermedve az ajtóban.

- Rosszkor jöttem? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem, Kyu Hyun éppen menni készült – néztem rá ellentmondást nem tűrően.

- Még nem fejeztük be – figyelmeztetett.

- Szerintem pedig de – vetettem rá egy merev mosolyt, de végül sikerült elérni, hogy távozzon. Megkönnyebbülten rogytam le az ágyamra.

- A legjobbkor jöttél!

- Mi volt ez? Veszekedtetek? – pakolászott az asztalánál a lány.

- Igen. Nem. Nem tudom – bizonytalanodtam el. – Csak egyszerűen nem tud belenyugodni, ha valamit nem tud.

- Hát igen, nem sűrűn kaphatott nemleges választ az élete során – bólintott So Ha szarkasztikusan, de nem szóltam egy szót sem, mert ezzel még én is egyetértettem. Úgy viselkedett folyton a fiú, mintha neki mindenhez joga lenne és kijárna neki.

- Nem érdekes. Ma későn jövök, mert dolgozok – jelentettem So Hanak, miközben nekiálltam átöltözni, de nem felelt semmit, így kíváncsian odafordultam, hogy megnézzem, mit csinál. Az asztalra támaszkodva bámulta az egyik füzetét, de valahogy az az érzésem volt, hogy semmit sem fog fel abból, amit lát.

- So Ha? – kérdeztem kicsit aggódva, mert még egyszer sem láttam ilyennek a lányt.

Úgy nézett rám, mint aki most döbbent rá, hogy még mindig itt vagyok. – Igen?

- Minden rendben?

- Persze, csak elgondolkoztam – mosolygott, de az egész olyan hamisnak és erőltetettnek tűnt, közben pedig levert egy csomó mindent az asztaláról. – Nem hiszem el…

Odaléptem hozzá és megfogtam a karját, mire nagy szemekkel meredt rám.

- Mi a baj?

Magába zuhanva ült le az ágyára, követtem a példáját. Hallgatott, de türelmesen vártam, hogy rászánja magát a beszélgetésre, nem akartam siettetni.

- A szüleim - kezdett bele nehézkesen. – A szüleim el akarnak jönni az évzáróra.

- Ez jó, nem? – kérdeztem lágyan, de erre egy olyan tekintetet kaptam, amire enyhe kifejezés lenne az, hogy ijesztő. – Vagy nem?!

- Az, hogy eljönnek az évzáróra, azt jelenti, hogy el kell hagynom az iskolát.

- Micsoda?! – pattantam fel szinte teljes sokkban. – De hát miért?

- Egyfajta megállapodás a szüleim és köztem, mint a te esetedben az Igazgatóval, csak ezt én akartam. Valószínűleg pedig nem én vagyok az egyetlen az Akadémián, aki szintén egy alku miatt lehet itt – fintorgott a lány.

- Akkor sem értem. Miért nem hagyják, hogy azt csináld, amit szeretnél? – nem gondoltam, hogy So Hanak ilyen körülményekkel kell megküzdenie.

- Ezt pont te kérdezed? – nézett rám egy halvány mosollyal.

- Igaz… - bólintottam sután. Ha valakinek meg kellene értenie ezt, akkor az én voltam. Hiszen én sem csinálhattam azt, amit akartam, mert Suh Hyungnak megvoltak a saját kis tervei velem, még akkor is, ha éppenséggel fogalmam sem volt, mihez akarok kezdeni az életemmel. – Miért pont most?

Ekkor jött csak igazán zavarba So Ha és kerülte a tekintetem.

- Emlékszel, hogy meséltem, hogy van egy vőlegényem?

- Elég nehéz lenne ezt elfelejteni – grimaszoltam.

- Júliusban be akarják jelenteni az eljegyzést, és mire megtartanánk az esküvőt, addig be kéne fejeznem az egyetemet – magyarázta, miközben fel-alá járkált a kis szobában. – Emiatt pedig ki fognak innen venni és elküldenek egy üzleti szakra az Ajou Egyetemre.

- Nem törölheted csak úgy az egész házasságot, ugye? – néztem fel rá reménykedve.

- Ha lehetne, már rég megtettem volna.

- Egyáltalán kedveled azt a srácot? – aggodalmaskodtam érte. - Soha nem értettem ezeket az el-rendezett házasságokat, mégis hogy jöhetnek mások ahhoz, hogy eldöntsék, kivel éld le az egész életed?

- Nem éppen a szívem csücske, de nem rossz ember – vont vállat a lány.

Csend állt be közöttünk. So Ha a szekrénynek dőlve tanulmányozott engem, én pedig őt figyeltem némán. Nem úgy tűnt a helyzet, hogy ebbe bármi beleszólásom is lenne, vagy akár So Hanak. Tehetetlen volt. Alig pár napja ismertem csupán, de mégis már barátnőmként tekintettem rá és nem akartam elveszíteni.

- Akkor már csak két hét? – néztem rá kétségbeesve.

- Már csak két hét.

A nyakába vetettem magam és szorosan megöleltem. – De utána is tartsuk majd a kapcsolatot! Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem!

Viszonozta az ölelést. – Rendben!

- A többiek tudják már? – engedtem el.

- Nem, még nem mondtam nekik – rázta a fejét csillogó szemekkel. Nekik valószínűleg nehezebb lesz elmondania, mint nekem, akit kicsit több mint egy hete ismert csak. – Majd később.

Alig bírta visszatartani a könnyeit, amitől olyan elesettnek láttam, és ez valahogy megijesztett. So Ha nem tűnt olyan lánynak, aki ilyen könnyedén elsírja magát. Megint megöleltem és hagytam, hogy megszabaduljon attól a pár könnycsepptől, ami szabad utat talált a felszínre.

- Ha Na – szipogott a lány. –, el fogsz… késni…

- Ugyan, semmi gond – veregettem meg a vállát, de eltolt magától.

- Menned kell dolgozni, még csak egy hete alkalmaztak, nem lóghatsz el - dorgált meg.

- Ha szükséged van rám, akkor maradok – határoztam el magam. – Meg tudom kérni Nam Gilt, hogy helyettesítsen ma.

- Nem szükséges – törölte le a könnyeit és megfogta a kezem. – Már jobban vagyok. Menj csak!

- Biztos? – néztem rá, hátha egy apró jelét is meglátom a megingásának.

- Köszönöm, hogy meghallgattál, de most már tényleg menj! Tíz perced van már csak hatig – ezzel egy puszit nyomott az arcomra, mire lágyan rámosolyogtam. Tudtam, hogy még nincs minden rendben, és talán csak egyedül akart lenni, ezért nem erőltettem rá magam.

- Jól van – simítottam végig az arcát, mikor felálltam. – Csak hívj, ha bármire szükséged lenne!

- Vigyázz magadra!

***

Nem tudtam, hogy képes vagyok öt perc alatt elkészülni, de most bebizonyítottam, hogy a lányok nem is tollászkodnak órákat a tükör előtt, mikor kiteszik a lábukat otthonról. Kár, hogy ezt egy fiú sem láthatta!

Tíz percet késtem a Suminből, ugyan Nagypapa és Nagymama nem szólt egy szót sem, de én próbáltam mégis kiengesztelni őket a kemény munkámmal. Fel-alá rohangáltam egyik asztaltól a másikig, kétszer is letöröltem a már leszedett asztalokat, és gyakrabban is álltam a vendégek rendelkezésére, minthogy feltétlenül szükséges lett volna.

- Ha Na! – hívott magához Nagymama. – Nyugodj meg egy kicsit, mert elijeszted a vendégeket, hogy folyton azt kérdezed, nincs-e szükségük valamire!

- Bocsánat! – húztam össze magam.

- Semmi baj – paskolta meg a kezem. – Gyere és egyél valamit inkább addig!

Hát nem kellett kétszer mondania az idős hölgynek, az már biztos! Valahogy mindig megéheztem ettől a sok ínycsiklandozó illattól.

Éppen egy nagy adag tésztát tömtem a számba, mikor nyílt az ajtó és valaki olyan lépett be, akire egyáltalán nem számítottam. Az az isteni és bunkó srác volt péntekről! Most is öltönyt és egy vastag, fekete kabátot viselt egy vérvörös sállal a nyakában. Ha legutóbb Kyu Hyunra mondtam azt, hogy úgy néz ki, mint aki fotózásról jön, akkor nem tudtam, miről beszélek. Ez a srác akkor a királyi palotából jött és már túl volt a hercegnő elcsábításán.

Nem egyedül volt ezúttal sem, de a nagy férfi kompániát lecserélte egy csinos kis nőcskére. Hát akkor ennyit erről, van barátnője… Álljon csak meg a fáklyásmenet! Mégis miért érdekel engem egyáltalán, hogy van-e valakije, vagy sem?! Kit érdekel?

De mégsem tudtam megállni, hogy végig ne mérjem mellette a nőt. Vékony és magas volt, legalább tíz centis magas sarkúban topogott a férfi mellett, egy fekete kosztümben, feltűzött hajjal. A szemeit megcsináltatta olyan európai stílusra - ami engem sosem nyűgözött le igazán, de mégis nagy népszerűségnek örvendett ázsiai körökben -, egyenes orra és letisztult formái voltak. Egy szóval: gyönyörű volt…

Ekkor találkozott a tekintetem a srácéval, aki várakozva és egyben úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy min is járt az agyam az előbb. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy félrenyeltem és köhögve próbáltam úgy tenni, mint akinek fogalma sincs semmiről. Lenyeltem azt a falatot, ami még a számban volt és két étlapot a kezembe véve odasétáltam hozzájuk.

- Két személyre? – kérdeztem mosolyogva.

- Látsz még rajtunk kívül valakit itt? – nézett rám a srác hideg szemekkel, amire csak még szélesebb lett a mosolyom.

- Erre jöjjenek!

Leültettem őket az egyik zártabb helyre, ahol kettesben lehettek. – Itt vannak az étlapok, kérem, jelezzék, ha döntöttek.

- Mit ajánlanál? – nézett rám érdeklődve a nő. Hű, micsoda visszafogottság áradt belőle!

- A toride ramenhez ma extra adag húst szolgálunk fel – mutattam rá az étlapon.

- Mit szólsz hozzá? Legyen az? – kérdezte a nő a sráctól.

- Miért is ne? Két toride rament kérnénk – értett egyet a férfi.

- Rendben! – vettem vissza az étlapokat. – Kis türelmet kérnék, míg elkészülnek!

Leadtam Nagymamánál a rendelést, kivittem egy kancsó vizet poharakkal, majd evőeszközöket is. Pár percet kellett csak várnom, míg elkészült a két adag, amit fel is szolgáltam.

- Jó étvágyat! – hajoltam meg enyhén, mikor már nagyban valamiféle papírok felett ültek és beszéltek róluk. Valami üzleti dolog lehetett. Éppen fordultam el, mikor megszólalt a férfi.

- Ahogy látom, most már jobban van a lábad.

- Hm? – néztem rá nagy boci szemekkel, de végül leesett. – Igen, a jegelés tényleg segített.

Csak nyugtázta, majd tovább folytatta a megbeszélést a nővel. Eléggé úgy tűnt, hogy nem az a fajta kapcsolat volt közöttük, mint amire először gondoltam. Inkább munkakapcsolat lehetett, eset-leg a beosztottja. Hát úgy látszik egy kérdésre futotta tőle és máris lepattintott, ami csalódottsággal töltött el. Istenem! Milyen csalódottság, mégis mire gondolok?!

Ami viszont még ennél is szörnyűbb volt, hogy folyton, mikor nem figyeltem magamra, őket néztem. Jobban mondva a srácot. Néha a nyakát lestem, hogy megfeszülnek rajta az izmok, vagy a szája ívét, vagy dús szempillákkal keretezett szemét. Levett a lábamról. Nem hittem, hogy ez lehetséges lehet, de kifejezetten tetszett a fiú. Habár a személyisége a sírba vitt, de a csomagolás nagyon is lehengerlő volt.

Többször találkozott a tekintetünk, sajnos, mire hirtelen természetesen jobb dolgom akadt, de még így sem mulasztottam el azt a pöffeszkedő mosolyt, amit rám villantott. Tudta, hogy nagyon tetszik az, amit látok, és ezt nem felejtette el az orrom alá dörgölni.

Körülbelül háromnegyed nyolc lehetett, mire úgy tűnt végeztek és felálltak az asztaltól, majd a férfi fizetett, míg a nő álldogált a pult előtt.

- Ne haragudj! – érintette meg a karomat, mikor éppen egy kancsót töltöttem újra.

- Igen?

- Egész este ezen gondolkoztam, de ismerjük egymást valahonnan? – méregetett a nő.

- Mi a baj, Seo Yeon? – lépett mellé a srác.

- Azt hiszem, összetéveszt valakivel – mosolyogtam rá. – Még nem találkoztunk egyszer sem.

- Pedig biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol az arcodat… - erőltette a témát.

- Egy hete költöztem vissza Busanból és már három éve ott laktam, így kétlem.

- Hagyd, biztos összekevered valakivel! Menjünk! – karolta át a vállát a nőnek.

- Igen, biztos igazad van. Sajnálom – adta meg magát végül Seo Yeon.

- Semmi gond. Remélem, máskor is visszajönnek! – hajoltam meg.

Már majdnem kiértek az étteremből, mikor úgy fordult meg a nő, mint aki szellemet látott. Teljesen döbbenten, résnyire nyitott szájjal, nagy szemekkel bámult rám. Majd mikor magához tért, a férfi karjára akaszkodott és szinte kirángatta az ajtón. Még láttam, hogy kint idegesen magyaráz valamit a férfinak, aki az étterem felé pislogott néhányszor, majd mindketten sietősen távoztak a kis utcából. Rettentő gyanús volt, nem tudtam, hogy mit mondott neki a nő, aminek hatására mindketten így elviharzottak, mert biztos voltam benne, hogy nem ismertük egymást.

Mindenesetre elég hatásos lehetett, ugyanis többször nem is láttam az étteremben a férfit.

***

- Srácok! – szinte ugrándoztam örömömben a fiúkhoz, akik nyolc körül betértek az étterembe. – Azt hittem, később fogtok jönni, majd csak a megbeszélés után.

- Gondoltuk, ha már úgyis idejövünk, akkor itt is lehetne a megbeszélés, és akkor te sem maradnál le róla – mosolygott rám félénken Nam Gil, mire egy száz wattos mosollyal válaszoltam.

- Köszi! – tettem össze a kezem hálásan. – Erre gyertek! Mennyien is vagytok? Nam Gil, Yul, Shin, Hyun Woo és… Kyu Hyun? Te mit keresel itt?

Ahogy megláttam a fiút a többiek mögött, máris gombóc keletkezett a torkomban.

- Tudtommal én is a csapat tagja vagyok, méghozzá a te párod – mondta játszva a sértettet, vagy tényleg megsértettem volna?

- Szóval akkor öt személyre - hagytam figyelmen kívül a fiút. – Ez jó is lesz.

Mindannyian leültek egy hatszemélyes asztalhoz, mert csak ott volt hely, levetkőztek és átadtam nekik az étlapokat.

- Szóval válasszatok bármit, én állom a mentőcsapatnak! – mosolyogtam rájuk.

- Nem kímélem a pénztárcád – nézett rám Shin az étlap felett. - Egy sojura is meghívhatnál minket – pislogott rám ártatlanul a fiú.

- Jól van, de csak, mert ilyen szépén kértél – majdnem nyelvet nyújtottam rá, de sikerült megállnom. Nam Gil előkapott egy laptopot és az asztalra tette.

- Legalább megvárhatnád, míg befejezzük a kajálást! – nyögött fel Hyun Woo. – Majd utána foglalkozunk vele.

- Oké – sóhajtott a fiú és visszarakta a táskájába a számítógépet.

Míg el nem döntötték, mit akarnak, addig ahol szükség volt rá, letöröltem az asztalokat és kivittem a további rendeléseket.

- Ha Na! – szólt Nam Gil, mire odasiettem és felírtam mindent, amit kértek. Hát igaza volt Shinnek, tényleg nem kímélte a pénztárcámat, körülbelül rájuk is megy egy havi fizetésem, ahogy átfutottam a rendelést.

Nagymamának átadtam a kis papírdarabot és még hangosan fel is olvastam neki. Kivittem a sojut, poharakat, vizet, evőeszközöket, mint ahogy azt kell.

- Akkor igyunk is magunkra! – nyúlt Shin az üveg után és mindenkinek töltött egy pohárkával. – Ha Na, hozz egy poharat magadnak is!

- Micsoda?! – döbbentem meg. – Dolgozom, Shin!

- Ugyan, egy pohár nem fog megártani és különben is, ünnepelünk, nem igaz? – kacsintott rám és így nem igazán volt más választásom, minthogy engedelmeskedjek, mivel nem akartam elrontani a hangulatot. Leültem az üres helyre, Nam Gil mellé, aki színültig töltötte a poharamat.

- Igyunk az időzítésre! – emelte fel poharát Shin. Hát bírta a srác a színpadiasságot, az már tuti! – Hiszen Ha Na nekünk köszönheti, ennek a csodálatos mentőcsapatnak, hogy nem lett teljesen pucér az iskola szeme láttára! Ha csak egy kicsit is később érkezünk… - nyitva hagyta a mondatot és nagyon nem tetszett az a perverz tekintet, amit rám vetett, habár csak idegesíteni akart vele.

- Shin, azt hiszem, elég lesz ennyi! – szólt rá Nam Gil egy mosollyal.

- Igaz-igaz – bólogatott. -, egészségetekre!

Ezzel mindenki lehajtotta a kis pohár sojut. Kicsit lassabban, megszaglászva az italt, de semmi különlegeset nem érezve az alkohol jellegzetes illatán kívül, megittam. Égette a torkom, egész végig a nyelőcsövemet a gyomromig és hirtelen olyan melegem lett, mintha éppen egy szaunában üldögélnék. Arról nem is beszélve, hogy rám jött a köhöghetnék.

- Ha Na, legközelebb gyorsabban idd meg, nem bor az, hogy fél óráig ízlelgesd! – nevetett Hyun Woo.

- Szólhattatok volna korábban is! – ziháltam és legyeztem az arcomat.

- Akkor tegyünk még egy próbát! – kiáltott fel Shin. Mindenkinek megint öntött a tüzes italból, majd szóra nyitotta a száját ismét.

- Azt hiszem, én ezt kihagyom. Még sok a dolgom – tápászkodtam már fel. Nem akartam még egy ilyet meginni és amúgy sem tudtam, hogy Nagypapáék mit szólnának ahhoz, ha így munka közben iszogatnék.

- Ha Na, még ezt az egyet! – kért Shin felmutatva a mutatóujját. – Ezúttal igyunk magunkra! Hogy az évzárón mi leszünk a legjobbak, keményen fogunk majd dolgozni azért, hogy mindenki szája tátva maradjon, amint elhal a zene és állva tapsoljanak vissza minket a színpadra! Egészségetekre!

Mindenki lehúzta ismét az italt, csak én ültem sután és bámultam a pohárkára. Nem akaródzott lenyelni.

- Ha Na, azt hiszem, még nem üres a poharad – könyökölt az asztalra Shin. Kezdett idegesíteni a srác… Nyeltem egyet és már éppen emeltem a számhoz, mikor valaki kikapta a kezemből. Nam Gil megitta a sojut helyettem, szégyenlősen pillantott rám, én pedig hálásan elmosolyodtam.

- Köszi!

- Nam Gil, elrontod a mulatságot! – biggyesztette le az ajkát Shin.

- Ha Na, kész a kettes asztal rendelése! – szólt Nagymama, mire megkönnyebbülten álltam fel. Kivittem a rendeléseket, majd a pulthoz sétáltam, hogy befejezzem a ramenemet, ami már biztos jéghideg volt.

- Miért nem mondtad, mi történt délután? – hallottam a kíváncsi hangot a hátam mögött. – Nam Gil mesélte csak nemrég.

- Miért kellett volna jelentenem neked? – fordultam Kyu Hyun felé. – Ott voltak a többiek és segítettek.

- Akkor is…

- Akkor is – szakítottam félbe. -, legközelebb tutibiztos, hogy nem fogsz ugyanolyan cipőt venni, mint az enyém, ha ez ilyen következményekkel jár.

- Sajnálom – nézett félre a fiú és hirtelen megsajnáltam, mert úgy tűnt, hogy igenis bántja, ami történt.

- Mindegy, már megtörtént. Nincs mit tenni – sóhajtottam megenyhülve.

- Bár szívesen megnéztem volna azt a képet… - morfondírozott félhangosan.

- Menj inkább enni! – vertem vállba teljesen vörösen. Ennyit arról, hogy még én sajnálkozom miatta. Még mit nem! Arcán egy elégedett vigyorral ült vissza az asztalhoz.

Egy jó fél óráig még eszegettek, addig én dolgoztam, majd elvittem a maradékokat tőlük és végre nekiálltak munkálkodni azon, amiért egyáltalán összegyűltek. Igazából kíváncsi voltam, mert soha nem volt még részem ilyesmiben, így mikor csak időm engedte, leültem közéjük és figyelmesen hallgattam őket, bár nem igazán szóltam bele.

Most már előkerült a laptop, és rájöttem miért is kellett. Így meg tudták állapítani, hogy hány másodperc telt el és az alapján beosztani a számot.

- Mivel Ji Min ezt az utcai stílust ajánlotta, így arra gondoltam, hogy követhetnénk az elképzeléseit, bár kicsit megbolondítva – magyarázta nagyban Nam Gil izgatottan. – Mivel három csapatra vagyunk osztva, körülbelül három részre is oszthatnánk magát a zenét.

- Ez tetszik! – lelkesült fel Hyun Woo és a többiek is egyetértettek ezzel.

- Már csak azokat az időpontokat kellene megtalálnunk, ahol váltjuk egymást - nézte a fiú a kép-ernyőt. Ekkor indult el a vad megbeszélés igazából, mert mindenki másképp gondolta, hol is kellene megtörni a részeket.

- 0:20-ig szerintem lehetne közös a rész, addig ne lépjen előre senki - dünnyögte Yul, ezzel még egyet is értettek.

- Alapvetően lehetne olyan a felállás, hogy egy félkörben felsorakozunk, és akik nem táncolnak, azok addig ott állnak mereven – ötletelt Shin.

- Sőt, még lehetnének félig árnyékban is és az éppen táncoló páros pedig legyen megvilágítva, hogy rajtuk legyen a közönség szeme – folytatta Nam Gil.

- Elsőnek a felosztáson kéne gondolkodni, nem magán az előadáson – szólt közbe Kyu Hyun. – Ha az első húsz másodpercet leveszed, akkor az első páros lehetne az első refrén végéig, a második páros a második refrén végéig, majd a harmadik páros pedig a legvégéig, bár így a harmadik páros fogja kapni a legnagyobb részt.

- Látszik, hogy egy profival van dolgunk – bökte oldalba Nam Gil a fiút, aki csak somolygott magában.

- Nem rossz ötlet – gondolkozott el Shin. -, de egyrészről a harmadik páros így egyben nehezebb feladatot is kap, mert hosszabb időre kell a koreográfiát kitalálni, másrészről meg jobban járnak, mert több időt tölthetnek a közönség figyelmének középpontjában.

Erre már kínos csend lett az asztal körül és senki nem szólt egy szót sem. Mint korábban említettem, ezt az előadást azért tartják, hogy az egyes kiadók, ügynökségek felfedezzék a tehetségeket és szerződést kössenek velük. Ritka az olyan eset, mint So Ha vagy én, hogy nem álmodozunk ilyes-miről, mert alapvetően ez lenne a helyes reakció, amit most láttam a fiúktól. Akarták az utolsó részt, mert úgy nagyobb esélyük volt, hogy felfedezzék őket. Ezért volt az, hogy úgy éreztem, ideje közbeszólnom, mielőtt kitör a világháború a fiúk között.

- Mi lenne, ha az utolsó résznél, mondjuk olyan 3:30-tól kezdve megint mindenki részt venne a táncban? – vetettem fel félve és Nam Gil elé behajolva, elindítottam onnan a zenét, ahonnan gondoltam. – Végül is ez már csak a refrén. Így körülbelül azonos időtartamok lennének a csapatoknak.

Mindannyian néztek rám pár másodpercig, de végül elmosolyodtak és megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

- Rendben, legyen így – bólintottak rá.

- Ahogy nézem, így is hosszabb lesz az első párosnak a része egy olyan tíz másodperccel, de gondolom, ez már nem baj – figyelte a többieket a monitor felett, de erre már senki sem reagált igazán.

- Ugyan, jó lesz ez így! – legyintett rá Yul.

- Akkor hogy legyenek a párosok? – tért rá a lényegre Nam Gil.

- Figyelembe véve, hogy miről szól a dal, és hogy a csapatban csak egy lány van… - mondta Shin, mire mindannyian rám néztek, ami persze teljes zavart okozott nálam. – Különleges helyen kellene lennie neki és Kyu Hyunnak.

- Akkor az utolsó rész kellene nekik, nem? – mondta Hyun Woo. – Az amúgy is eléggé különbözik a többitől, amik inkább egy erősebb, fiús táncot igényelnek.

- Mit gondolsz? – nézett rám Kyu Hyun.

- Nekem megfelel – vontam vállat, csak egyetérteni tudtam. Nem ellenkeztem, mert Kyu Hyun tudja igazán, hogy mi a jó nekünk. Ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy a koreográfia kigondolásának feladata rá fog hárulni.

- Akkor mi vállaljuk a harmadik részt – zárta le Kyu Hyun a dolgot. – Mi legyen a másik kettővel?

- Legyen Nam Gilé és Yulé az első rész? – kérdezte Shin. Nem számítottam erre, hiszen Shinről volt szó. Olyan önző alaknak tűnt, erre meg felajánlja a leghosszabb részt valaki másnak? No lám, akadnak még meglepetések!

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza Nam Gil összeráncolt szemöldökkel. – Hyun Woo?

- Nekem semmi gondom nincs ezzel – mosolyodott el Hyun Woo.

- Nekünk nem kell extra idő, hogy lenyűgözzünk valakit, így legyen csak a tietek az első rész – adta a nagylelkűt Shin kissé fennhordva az orrát, de túl átlátszó volt. Csak simán kedves akart lenni, mire éreztem, hogy egy lágy mosoly kúszik az arcomra.

- Legyen, de aztán kösd fel a gatyád, Shin! – nézett kihívóan Yul a fiúra.

- Akkor mindenki külön fog gyakorolni? – kérdezte Hyun Woo.

- Hát az első és utolsó rész kivételével igen, ha jól értem – bólintott Nam Gil.

- Nem lesz az fura? – húztam a számat, mielőtt gondolkozhattam volna.

- Miért is? – fordult felém megint mindenki, mintha mindig meglepődnének, hogy itt vagyok.

- Mivel mindegyik részben végig ott van a refrén… - motyogtam zavarban, nem szerettem, ha ennyire a középpontban vagyok. – Ha pedig mindenki külön fog gyakorolni, akkor mindenkinek más lesz a koreója arra is, az pedig elég furcsa lenne.

Elgondolkodva bámultak rám, pár percig csendben vívódtak.

- Igaza van – adta be a derekát elsőként Yul.

- Igen? – döbbentem meg.

- Igen – halványan rám mosolygott a reakcióm miatt. – A refrénre lehetne egy közös koreó akár, talán jobban is mutatna, ha mindig ugyanaz lenne.

- Emellett kevesebb lenne az a rész is, amit külön kéne kitalálnunk – bólogatott Hyun Woo. – Nekem tetszik!

- Oké, akkor ki támogatja Ha Na ötletét, hogy legyen azonos a refrén rész? – tette fel a kérdést Nam Gil, mire mindenki feltette a kezét. – Akkor ez el is van döntve. Viszont akkor többet fogunk együtt próbálni, ami megint csak egy kérdést vonzz magával, hogy mikor fog mindenki ráérni.

- Elsőnek a refrénnel kéne végezni, mivel az a legfontosabb része a számnak. Szóval annak ütősnek kell lennie, így mindent félretéve, abba kell apait-anyait beleadni. A többi addig ráér – jegyezte meg Kyu Hyun.

- Annyit tudok, hogy Ha Nanak, Kyu Hyunnak és nekem nincs holnap délelőtt óránk, viszont es-te én dolgozom – nézte az órarendjét Nam Gil a számítógépén.

- Alapvetően jó lenne, ha mindenki részt tudna venni, de az szinte lehetetlen, így elég, ha a párunk egyik tagja részt vesz, utána meg tudja tanítani később a másiknak – vélekedett Shin.

- Ki ér rá holnap délelőtt? – kérdezte Nam Gil. Mindenki feltette a kezét. – Szuper!

- És ki este? – Nam Gil és Shin kivételével mindenkinek jó volt az időpont. – Rendben, így pont jó, mivel mindkettőnk párja ráér. A többit meg majd még megbeszéljük. Úgy tűnik, akkor végeztünk is – csukta le a laptopját a fiú.

- Ha Na, hoznál még egy üveg sojut? – kérdezte Shin nagyokat pislogva rám, hátha ez meg tud hatni.

- Az utolsó, de aztán menjetek! – nevettem rá. – Tényleg az a célod, hogy megszabadíts az összes pénzemtől.

- Ennyit arról, hogy a vendég az első… - kapott a szívéhez, mintha összetörtem volna.

Felálltam és a hűtőből kivettem egy üveget. Igyanak csak, ha jól esik nekik, de engem hagyjanak ki belőle.

- Hyung! Hyung! – szólt valaki az ajtóból. Egy fiatalabb fiú volt - na jó, miket is beszélek, talán két évvel lehetett nálam fiatalabb. Szőkésbarna hajú, kicsit szögletes arcú, barna szemű, százhetven centi körüli és vékony testalkatú srác volt. Körbe-körbenézett a helyiségben, mintha keresne valakit.

- Segíthetek? – léptem elé.

- Igen, ami azt illeti - aztán végre rám is nézett. – Oh! Akkor ma nincs itt…

- Tessék? – semmit nem értettem ebből.

- Bár ha majd találkozom vele, még megfizet azért, hogy nem mondta, hogy ilyen csinos vagy – mosolygott rám sokat sejtetően. Most flörtölni próbált velem? Ami pedig még ennél is zavarba ejtőbb volt, hogy el is pirultam. – Nem csoda, hogy nem mesélt rólad, biztos meg akart tartani magának.

- Hogy micsoda? – ekkor már majdnem leesett az állam és még nem fejezte be.

- Ne is törődj vele, míg itt vagyok! Hyung nem érdemel meg egy ilyen szépséget! – kacsintott rám és végigsimított két ujjával gyengéden az arcomon.

- Túllőttél egy kicsit a célon, kölyök! – ragadta meg a fiú karját Kyu Hyun.

- Mi folyik itt? – csatlakozott hozzánk Nam Gil is. Mégis mi ez? Személyi testőrségem van már lassan.

- Semmi gond, menjetek csak vissza… - szabadítottam ki a fiú karját Kyu Hyun kezéből.

- Nam Joon?

- Hyung?

Nam Gil és a fiú (Nam Joon?) egymást tanulmányozták, majd egymás karjaiba borultak.

- Rég láttalak! Hogy vagy? – kérdezte boldogan Nam Gil.

- Megvagyok, bár nem rajtam múlt, hogy nem találkoztunk, Hyung. Te nem jössz mostanában haza, mert túl elfoglalt vagy – veregette hátba Nam Joon Nam Gilt.

- Mi ez az egész? – néztem egyikükről a másikra.

- Hyung, nem mondtad a telefonban, hogy ilyen csini a másik felszolgáló – nézett végig megint rajtam, mire keresztbe fontam a mellkasom előtt a karom, mintha eltakarhatnám magam a tekintete elől.

- Nam Joon! – szólt rá zavarában a fiúra Nam Gil.

- Ő az öcséd?

- Igen – bólintott. Nem csoda, hogy olyan ismerősnek találtam korábban, Nam Gil le sem tagadhatta volna.

- Egyáltalán nem hasonlítotok egymásra, a külsőt leszámítva – ráztam a fejem.

- Még szép, Hyung nem ilyen király, mint én – vigyorgott a fiú.

- Még szerencse… - húztam a szám, mire a fiú úgy eresztett le, mint egy lufi, de Nam Gil és Kyu Hyun nevetésben törtek ki, amihez én is csatlakoztam.

- Ezt megkaptad, öcsi! – csapkodta vállon az öccsét Nam Gil.

- Lehet a tiéd a csaj, Hyung, nem ismeri fel az igazi kincset, még ha az ki is szúrja a szemét – húzta fel az orrát sértődötten.

- Tessék?! – köhécseltem döbbenten.

- Ne is törődj vele, túl nagy a szája – adott egy tockost Nam Gil a fiúnak, de két kis piros folt jelent meg az arcán.

- Mindjárt jövök – hagytam ott őket és kivittem Shinnek végre a sojut.

- Épp ideje volt! - nyúlt egyből érte.

- Ki az ott Nam Gillal? – érdeklődött Hyun Woo.

- Az öccse.

- Nam Joon? – kérdezte Yul jól megfigyelve a többieket a pultnál.

- Igen – mondtam meglepődve. – Honnan tudod?

- Nam Gil sokat mesélt már róla. Egy nagyképű ficsúr, de aranyból van a szíve – kuncogott a fiú. – Pont, mint a bátyjának.

- Pont, mint a bátyjának – helyeseltem és rámosolyogtam gyengéden Nam Gilra, aztán megnéztem, mi a helyzet ott hármójukkal.

- Apa hazajön a hétvégén és anya szeretne egy vacsorát tartani, amin mindenkit ott akar tudni, téged is beleértve – mondta kicsit félénken Nam Joon.

- Ezt akár elmondhattad volna telefonban is, nem kellett volna idejönnöd – piszkálta a haját a fiú.

- Így biztosra mehetek, hogy tényleg ott leszel – nézett rá ellentmondást nem tűrően Nam Joon. – Mert ott leszel, ugye?

Pár pillanatig gondolkozott Nam Gil a válaszon, szinte hallani lehetett, hogy kattognak a fogas-kerekek. – Ott leszek.

- Remek! – mosolyodott el vidáman Nam Joon és ekkor tényleg láttam a hasonlóságot a két test-vér között, nem csak külsőre, de belsőre is. – Megígérted, ne felejtsd el!

- Ne aggodalmaskodj annyit! – kócolta össze a fiú haját Nam Gil.

- Akkor péntek este, fél hét.

- Nem hétvégén? – döbbent meg Nam Gil.

- Apa már péntek este haza jön, így anya akkor akarja a vacsorát is – magyarázta Nam Joon.

- De akkor dolgozom – dörzsölte meg idegesen a tarkóját Nam Gil és rám pillantott. – És a péntek amúgy is mindig olyan forgalmas.

- Dehogyis, menj csak nyugodtan! – simítottam végig a karján bátorítóan. – Ha apukád hazajön, akkor neked is ott a helyed a család körében.

Akárhonnan is jön haza a fiúk apja, biztos nem sűrűn teheti ezt meg, ha ilyen vacsorát ad neki az édesanyjuk. Ez pedig olyan akkor, amin mindegyiküknek részt kellene vennie.

- De egyedül túl sok lesz neked a péntek - vonakodott még mindig Nam Gil.

- Majd Kyu Hyun segít – karoltam bele az eddig csendben álldogáló fiúba.

- Micsoda? – nézett hol rám, hol Kyu Hyunra Nam Gil. Az említett pedig csak nagy szemekkel meredt rám.

- Kyu Hyun szívesen segít, és úgysincs jobb dolga péntek este - szűrtem a fogaim között, jelezve Kyu Hyunnak, nehogy ellenkezni merjen velem, mert abból még baj lesz.

- Kyu Hyun? – nézett rá csodálkozva Nam Gil, mire megszorítottam a fiú karját, reménykedve, hogy nem hazudtol meg.

- Menj csak! Majd mindent elintézünk ketten – egyezett bele Kyu Hyun, én pedig kifújtam a levegőt, amit eddig visszatartottam.

- Jól van – könnyebbült meg Nam Gil is. – Akkor majd pénteken találkozunk, öcsi, most meg indulás haza!

Ezzel Nam Gil kikísérte az öccsét, én meg egyből el is engedtem Kyu Hyun karját.

- Köszi – motyogtam neki.

- Tessék, nem hallottam jól? – hajolt közelebb.

- Köszi! – mondtam hangosabban.

- Ezért tartozol nekem eggyel – dőlt neki a pultnak.

- Na persze, ezzel egyenlíted ki azt, ami ma történt! – puffogtam. – Tartsd féken azt az őrült rajongói klubodat!

- Nem tehetek róla, hogy imádnak – mondta lazán, nagyon is hasonló stílusban, mint amit Nam Joon próbált előadni nekem korábban, csak sokkal hatásosabb módon.

- Arról viszont nagyon is, hogy szét akartak szedni engem! – replikáztam, mire Kyu Hyun arcáról egyből eltűnt minden érzelem.

- Akkor hagyjalak békén? – kérdezte komolyan és pár percig némán farkasszemet néztünk, majd Nam Gil toppant mellénk.

- Mi az? Mi történt, srácok?

- Semmi – feleltünk szinte egyszerre, de kerültük egymás tekintetét.

- Tíz óra van, lassan mennünk kéne – nézett az órára Nam Gil.

Mindannyian egyetértettünk, hogy ideje távoznunk. Még gyorsan rendbe szedtem az asztalokat, összepakoltam a holmimat és éppen rendezni akartam a számlát, míg a fiúk vártak rám kint, az étterem előtt.

- Nagypapa, a kettes asztal rendelését én fizetem – léptem Nagypapához.

- Megvendégelted őket? – mosolygott rám.

- A setagaya rament én fizetem – szólalt meg mögöttem Kyu Hyun.

- Mi? Miért? – néztem rá döbbenten, de rám se hederített.

- Mivel én nem segítettem neked, rám nem vonatkozott a meghívás sem.

- Hagyd csak! – legyintettem.

- Nagypapa, azt külön fizetném – mondta határozottan a fiú és a bácsi nem is erősködött ellene. Amint kifizette a fiú, ki is viharzott az étteremből.

- Veszekedtetek? – nézett rám Nagypapa a szemüvege fölött.

- Mondjuk… - sóhajtva kifizettem a többi ételt és rá kellett döbbennem, hogy nem tévedtem. Szinte teljesen kiürült a pénztárcám egy este alatt. Felkaptam magamra a kabátomat és kisiettem a fiúkhoz.

- Mehetünk!

Egész visszaúton hátul ballagtam és Kyu Hyunon járt az eszem. Tényleg megharagudott volna rám az előbbiért?

Végül is, Ha Na, gyakorlatilag leordítottad a fejét, amiatt hogy majdnem pucérra vetkőztettek és megaláztak, csakis miatta. Kinek ne esett volna ez rosszul? Ennek tetejében még nem is válaszoltál egyből a kérdésére, hogy eltűnjön-e az életedből vagy sem. Még csodálkozol, hogy haragszik rád?

Teljesen igaza van. Azok után, mi mindent meg nem tett értem, nem voltam képes annyit kinyögni, nem akarom, hogy békén hagyjon. Pedig nagyon is kedveltem a fiút és nem ő kérte meg Chae Ahékat, hogy készítsenek rólam egy meztelen képet, semmi köze nem volt hozzá.

Mégis valamiért rá voltam dühös. De miért? Hiszen nem tehetett erről az egészről, hacsak azzal nem, hogy mindenki odavolt érte. Istenem…

Előttem sétált, közben pedig Nam Gillal és a többiekkel beszélgetett és nevetgélt. Előkotortam a telefonom és bepötyögtem egy üzenetet.

„Azt szeretném, ha mellettem maradnál.”

Elküldve.

Láttam, ahogy a nadrágja zsebében turkál, előhalássza a mobilját, majd hátrapillant rám, de én hirtelen nagyon érdekesnek találtam a felhős eget és a nem látható Holdat.

A torkomban dobogott a szívem, ahogy vártam visszaír-e egyáltalán. Megrezzent a mobilom és mint az őrült nyúltam utána.

„Vettem.”

A kis kijelzőt bámulva boldogan elvigyorodtam, éppen Kyu Hyunra emeltem volna a tekintetem, de sehol sem láttam. Nem volt Nam Gilékkal.

- Azt kérted, legyek melletted – suttogta valaki a fülemnél, mire majd kiugrottam a bőrömből.

Kyu Hyun bazsalygott le rám, miközben mellettem sétált, hozzám igazítva a lépteit.

Csak egy lágy mosolyt küldtem felé és pillangók röpködtek a gyomromban. Örültem, hogy megoldottuk a helyzetet, nem bírtam elviselni egyszerűen, ha haragudott rám. Ugyan nem éppen így értettem, hogy legyen mellettem, de Kyu Hyunról volt szó.

Kyu Hyun pedig nem volt egyszerű eset.