34. Fejezet

Őrangyal 

Ahogy meghallottam a nevét a vér is megfagyott az ereimben. Egy pillanatig átkoztam magam, hogy lehetek ilyen ostoba, hogy ide kellett jönnöm, és nem bírtam nyugton maradni, hogy a srácok mindent elintézzenek. De most már mindegy volt, nekem kellett megoldanom az ügyet, míg a fiúk ide nem érnek. Csak addig kell kibírnom valahogy!

Szóval kicsit félrefordultam, el abból az irányból, ahol Bong Hoékat sejtettem. Behúztam a nyakam és imádkoztam, hogy ne érdekeljem annyira őket és csak hagyjanak békén. Vagy jobban járnék, ha inkább elkezdenék sétálni és elhúznám innen a csíkot? De ennek a lehetősége abban a pillanatban elszállt, mikor megláttam közvetlenül előttem Bong Hot.

- Nahát! Azt hiszem, tényleg ő az – mondta meglepődve.

Tegnap este nem láttam az arcából szinte semmit, de így nappali világosságnál nem okozott gondot minden egyes négyzetcentiméterét végigpásztázni. Nem volt kimondottan csúnya, sőt. Egész jóképű volt a maga módján. Ahhoz képest, hogy milyen durva és kegyetlen alak, az arca egész lágy volt és gyerekes még. Fekete haja, barna szemei, vékony ajkai, kis pisze orra és világos bőre volt. Egyedüli hiba, amit felfedezni véltem, az egy halvány, behegedt, hosszúkás vágás volt az állkapcsán.

- Mit keresel itt? – vont kérdőre cseppet sem kedvesen. – Talán nem volt elég a tegnapi? Vagy ismét fenyegetőzni akarsz a zsarukkal?

Szinte belehajolt az arcomba és egész végig úgy beszélt, én pedig megdermedve bámultam a szemeibe. Azt sem tudtam, mit mondjak vagy mit tegyek. Megmozdulni sem bírtam, csak az agyam járt ezerrel, hogy valami kiutat keressen a kutyaszorítóból.

- Egész csini vagy, nem gondoltam volna, hogy annak a kis szemétnek ilyen szép barátnője van – hümmögött és ellépett előlem, mire ismét képes voltam levegőt venni. Gondoltam, fölösleges megemlítenem, hogy Nam Joon egyáltalán nem a barátom, mert egy kicsit sem érdekelték az ilyen apró részletek, szóval ezt szó nélkül hagytam inkább. Végigmustrált a szemeivel, ami egy cseppet sem tetszett, majd végül az arcomon állapodott meg a tekintete. – Bár kár azért a csúnya foltért.

- Nem is tudom, ki hibája - morogtam mielőtt átgondoltam volna, majd beleharaptam az ajkamba és ökölbe szorult a kezem. Miért nem tudom befogni?!

- No lám, csak tudsz te beszélni! – húzta egy győzedelmes mosolyra a száját. – És mit csinálsz itt?

- Nam Joon miatt jöttem – feleltem, mivel ez volt az igazság és valamit mondanom kellett, mert ki tudja, mit tesz velem ez a vadállat, ha nem kapja meg a választ, amit akar.

- Nam Joon? – kérdezte elgondolkodva és megvakarta az állát, mint aki nem tudja, kiről van szó. Megfeszült az állkapcsom és próbáltam fékezni a dühöt, ami fellobbant bennem. – Áh, gondolom, a tegnapi kis srácról beszélsz.

- Igen – szűrtem a fogaim között.

- Akkor menjünk be, ne ilyen hidegben folytassuk ezt a beszélgetést! – lépett az épület piros ajtajához és kinyitotta, majd intett, hogy fáradjak beljebb.

Rémülten meredtem rá, majd az ajtóra. Nagyon nem tetszett ez nekem. Itt legalább volt esélyem arra, hogy Kyu Hyunék idejében befutnak és megmentenek. De ha bemegyek velük, akkor már nem számíthatok segítségre és magamra maradok. Viszont ha nem megyek be Bong Hoval, akkor gyanút fog, hogy valami nem stimmel.

- Mi lesz már? – kérdezte türelmetlenül, mire meg is indultam befelé. Be az oroszlán barlangjába.

Valahogy az a kép élt a bennem, hogy egy sötét, eldugott és romos hely lesz az, ami illegális szerencsejátéknak ad otthont, ezzel szemben világos és tiszta volt, könnyedén elment volna egy előkelőbb kaszinónak vagy hasonlónak. A bordó és a vajszín dominált a helyiségben, ami volt vagy harminc méter hosszú és húsz méter széles.

- Erre gyere! – utasított a fiú és elindult a termen keresztül. A két verőlegénye - akik már nem nyújtottak olyan kellemes látványt, mint a vezérük, habár talán kevésbé voltak szadisták (tegnap legalábbis az egyiküknek köszönhettem, hogy csak egy lila foltot kaptam Bong Hotól) -, követtek minket. Viszont sehol nem volt senki, mintha az egész épületben csak mi négyen lettünk volna.

Ahogy átvágtunk a helyiségen, egy csomó biliárdasztal, pókerasztal, bárpult, egy kisebb színpad, illetve nyerőgépek között sétáltunk el. Micsoda bevétele lehetett ennek a helynek! A legelképesztőbb pedig az volt, hogy ha illegális az egész üzlet, akkor hogy-hogy a rendőrség nem talált még rá? Talán kenőpénzzel oldották meg a dolgot?

A terem végében Bong Ho egy lépcsőn felfelé indult meg, egy másodpercig haboztam, de végül követtem. Az emeleten csak egy karzat volt, ahonnan pár ajtó nyílt és tökéletes kilátást nyújtott a földszinten folyó dolgokra. Bong Ho egy egyszerű, fehér ajtót nyitott ki, ami egy irodába vezetett. Két kisebb ablak nyílt a karzatra, két nagyobb meg az utcára, de utóbbin redőny zárta el a beszűrődő világosság útját. Bong Ho felkapcsolta a lámpát és besétált a helyiségbe.

Nem vitték túlzásba a szoba berendezési tárgyait. Egy nagyobb sötét színű asztal volt elhelyezve a közepén, néhány kisebb irattartó szekrény, meg két szék az asztallal szemközt.

- Helyezd magad kényelembe! – kezdett neki a vetkőzésnek. A kabátját ledobta az asztal mögötti székre. Meglehetősen elegáns volt, öltönyben feszített, bár a zakó nem volt rajta és a nyakkendőjét is levette, majd kigombolta a legfelső két gombot az ingén. Le akartam ülni egyből az egyik székre. – In Gi, segítsd le a kabátját!

Ahogy a fiú odalépett hozzám, reflexből arrébb léptem az útjából.

- Köszönöm! – mondtam neki olyan hangsúllyal, hogy ne merjen hozzám érni. Inkább magam vettem le a kabátom, még ha nem is nagyon akaródzott. Csupán egy orgona színű ing és egy fekete farmer volt alatta. Leraktam az egyik székre a ruhadarabot és leültem. Bong Ho ahelyett, hogy az asztal túloldalán foglalt volna helyet, az én oldalamon ült fel az asztalra a mellkasa előtt keresztbe font kézzel. Közben pedig kiküldte a másik két srácot a szobából.

- Szóval… még nem tudom a neved – mondta a fiú várakozóan.

- Ha Na – feleltem. Most már csak az volt a dolgom, hogy húzzam az időt, míg a fiúk ideérnek. Csak ennyi!

- Kissé átlagos név ez hozzád – emelte fel a szemöldökét meglepődve. Szótlanul megrántottam a vállam, mondván, ez van. – Akkor Ha Na, térjünk is rá a lényegre! Mit keresel itt?

Hát nem lacafacázott, az biztos.

- Nam Joon miatt jöttem – mondtam kissé remegő hangon.

- Ezt már említetted – rándult meg a szája széle, mire a légzésem szaporább lett.

- Az adóssága miatt – tettem hozzá.

- Felkeltetted az érdeklődésem – mondta fapofával. Fészkelődtem a székben, egyáltalán nem volt kényelmes, pedig puha volt akár a bársony.

- Nem… nem lehetne… eltörölni az adósságát? – kérdeztem idegesen.

- Tessék? – pislogott rám Bong Ho meglepődve. – Most csak vicceltél, ugye? Az a szemét nyolc millióval lóg nekünk. Csak úgy felejtsük el?!

Nevetett fel hangosan, de kirázott a hideg ettől a hangtól. Semmiféle jókedv nem érződött benne, csupán a gúnyt és iróniát hallottam ki belőle.

- Nem volt túl jó vicc, Ha Na – hallgatott el hirtelen, barna szemei pedig ridegen tanulmányoztak. – Az a fiú küldött téged ide? Téged küldött ide, mert félt idemerészkedni?

- Nem! – ellenkeztem. – Dehogy, magamtól jöttem!

- Ide küldött, mert egy gyáva patkány – undorodó hangja megrémisztett. – Azt jelenti, hogy nincs pénze és most meg ide küldi a barátnőjét, hogy könyörögjön érte…

- Nem erről van szó! – kiáltottam el magam ijedten, és úgy gondoltam, hogy nem kerülgetem tovább a forró kását. Nem éri meg a kockázatot. – Nemsokára meglesz a pénz! Mindjárt hozza az egyik ba…

- Hányszor hallottam én már ezt! – húzta keserű mosolyra a száját. – Nemsokára meg lesz a pénz, csak adjon egy kis haladékot, kérem!

- Ez igaz! – bizonygattam ökölbe szorult kézzel. A fenébe ezzel az egésszel már! – Nemsokára itt lesz a pénz! Csak várj még egy kicsit!

- Mondd csak, Ha Na – hajolt közelebb a fiú hozzám érdeklődően. -, szereted annyira azt a kis patkányt, hogy magadra vállald az adósságát?

- Tessék? – lepődtem meg a kérdése hallatán.

- Átvállalhatod a fizetési kötelezettségeit – ajánlotta fel.

- Hogy? – ha Kyu Hyun nem ajánlotta volna fel, hogy kifizeti az egész összeget, akkor valószínűleg éltem volna Bong Ho ajánlatával. De így már szükségtelen volt ilyesmin gondolkoznom, szóval arra jutottam, beszéltetem egy kicsit a fiút, hogy nyerjek némi időt.

- Csupán aláírsz egy papírt és megmented azt a Nam Joont – vázolta fel a lehetőségeket. - Persze ha nem tudsz fizetni, akár dolgozhatnál itt is.

Összeráncolt szemöldökkel hallgattam.

- Vannak olyan esték, mikor igazán unalmasan telnek az órák itt – támaszkodott meg a székem karfáján hirtelen, mire hátrahőköltem a meglepetéstől és a közelségétől. Halkan beszélt a korábbiakhoz képest, ami furcsa volt. – Igazán szép lány vagy, így felléphetnél bizonyos előadásokon a vendégek szórakoztatása végett.

Valahogy sejtettem, hogy nem egyszerű énekről vagy táncról lenne itt szó. A szívem a torkomban dobogott, főleg, mikor azt vettem észre, hogy egyik kezével az ingem egyik gombja után nyúl és kigombolja a legfelsőt.

- Vagy… - nézett rám sötét szemeivel – vagy esetleg vállalhatnál magánjellegű előadásokat. Talán még a pénztől is eltekintenék a megfelelő számú alkalom után.

Még egy gombot szabadított ki a helyéről, ami már láttatni engedett a mellkasomból egy jókora részt. Rémülten pattantam volna fel a székből, el a közeléből a srácnak, minél messzebb, de lefogta a két csuklómat a széken.

A torkomban keletkezett gombóctól szinte alig kaptam levegőt. Tudtam, mire gondolt a fiú és a frászt hozta rám. Ahogy a mellkasom fel-le emelkedett a nagy levegővételektől, Bong Ho tekintete rá esett, mire éreztem, hogy az arcom lángolni kezd.

- Gondolj arra, hogy segítesz a pasidon! – suttogta halkan a fülembe. Remegtem az idegességtől és rosszul voltam már attól is, hogy ilyen közel került hozzám. – Nem nagy dolog, amit kérek tőled, ugye, Ha Na?

Zihálva húztam fel a lábamat hirtelen ötlettől vezérelve, és a térdeimmel ellöktem az útból Bong Hot. Csak az járt a fejemben, hogy kijussak az épületből, el kellett innen szabadulnom. Bong Ho nekiesett az asztalnak, ami a súlyától elmozdult a helyéről. Egyből az ajtó felé iramodtam, már csak pár centi volt az ujjaim és a kilincs között, de a következő, amit észrevettem, az volt, hogy Bong Ho megragadja a karom, majd elránt az ajtótól. Nekilökött a falnak és odaszorított.

A fejem koccant a falon, amitől egy másodpercre elsötétült minden előttem. Bong Ho ezt a másodpercet pedig ki is használta. A csuklóimat összefogta és a fejem felett a falnak szorította. Az arcom nekinyomódott a hideg falnak és ahol a fiú tegnap megütött, emiatt eléggé sajgott. Majd azt éreztem, hogy teljes testével nekem feszül.

- Ne félj, nem foglak bántani… - lehelte az arcomba.

- Eressz el, de most azonnal! – morogtam, habár teljesen kétségbe voltam esve. Párszor megpróbáltam ellökni magam a faltól, vergődtem a kezei között, de annyit ért, mintha egy szikla szorításából próbáltam volna kiszabadulni. Közben kiabáltam, ordibáltam, hogy engedjen el.

- Csend! – szólt rám határozottan és erősebben szorította meg a csuklómat, amire felszisszenve elhallgattam. – Sokkal jobb.

Teljesen lefagytam és ennyi volt, semmi sem jutott eszembe. Semmi ötletem nem volt, hogy szökhetnék meg ebből a helyzetből.

- Szóval ez az utolsó lehetőséged, Ha Na, gondold meg jól! – a szabad kezét a combomra helyezte, mire összerándultam. Ujjai végigcsúsztak a lábamon és a derekamnál bekúsztak az ingem alá.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam megtörten. Hideg ujjai a bőrömet szántották végig és tehetetlenül tűrtem. Tehetetlenül tűrtem, hogy egy vadidegen, erőszakos állat hozzám érjen.

- Kérlek… - suttogtam könyörögve és a hangom elcsuklott. Könnyek gyűltek a szemembe és nem maradt más lehetőségem, csak esdekelni ennek az alaknak, hogy engedjen el.

- Bong Ho! – hasított végig a szobán egy erős hang, mire az említett egyből elengedett. Megperdültem a tengelyem körül és mielőtt gondolkozhattam volna, a kezem önkéntelenül lendült egyet. Olyan erősen, ahogy csak tudtam, behúztam Bong Honak. Minden dühömet és frusztráltságomat beleadtam a mozdulatba.

Senkit sem ütöttem még meg életemben, még ha néha szinte könyörögtek is érte. (Persze nem szó szerint…) Csak azt tudtam, hogy nekem is fájni fog, de nem érdekelt, reméltem, hogy Bong Honak még rosszabb lesz. A fiú megtántorodott és csak a szék gátolta meg abban, hogy elessen. Feljajdulva kaptam vissza a kezem és a fogamat összeszorítva vártam, hogy elmúljon a sajgó érzés.

- Te kis k… - vörösödött el a fiú feje és egyből megindult felém.

- Elég volt, Bong Ho! – szólt türelmetlenül a hang megint. El is felejtettem, hogy valaki más is volt a helyiségben, így a fiúval egyszerre kaptuk felé a fejünket.

Egy idősebb férfi volt, a negyvenes éveiben járhatott, bár elég sok ősz hajszál tartkította már a hajkoronáját. Fiatalon legalább olyan jól nézhetett ki, mint ez a vadállat Bong Ho, ha nem jobban, de már igencsak látszott rajta az idő vasfoga. Kifogástalanul festett öltönyében, ránézésre is láttam, hogy egyáltalán nem olcsó darab volt. Hideg szemei végigmértek minket.

Csak ekkor láttam meg.

Ott állt a férfi mögött.

Kyu Hyun.

Szinte elsírtam volna magam megkönnyebbülésemben, ahogy megláttam. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de a pillantásom az arcára esett.

Dühös volt. Rettentően dühös. Fenébe!

- Kérlek, várjatok meg itt, nekem van egy kis dolgom Bong Hoval – mondta az öreg és intett a fiúnak, hogy kövesse.

Bong Ho behúzott nyakkal sétált ki, de nem felejtett el úgy rám nézni közben, mintha meg akarna ölni a tekintetével. Tartottam a szemkontaktust vele, míg ki nem lépett a szobából. Kyu Hyun pedig beviharzott és becsapta maga mögött az ajtót.

- Mi az istent keresel te itt?! – támadt egyből nekem. Fekete szemei szinte lángoltak a haragtól, ajkait összeszorította és egész testében megfeszült. Közben dühödten tépte le a fejéről a sapkáját és a cipzárját a kabáton. – Nem megmondtam neked, hogy maradj az Akadémián?!

- Kyu Hyun… - leheltem elgyengülve.

- Ha Na! – kiabált, mire összerezzentem. – Mi ütött beléd?! Miért nem tudsz egyszer az életben rám hallgatni?! Miért kell mindig játszanod a nagylányt, miért nem hagytad, hogy elintézzük ezt Nam Gillal?!

Teljesen kikelt magából, még egyszer sem volt ennyire mérges rám, egyszer sem láttam ennyire kiborulva. Én pedig szótlanul álltam és csak bámultam. Csak magamba akartam szívni a látványát, még akkor is, ha most legszívesebben melegebb éghajlatra küldött volna.

- Mondd csak, mi lett volna, ha nem érek ide időben?! – őrjöngött még mindig. – Mit csinált volna az a szemét, ha nem állítja meg Joo Won? Mit tett volna veled?!

Mutatott végig rajtam. Tudtam, hogy kócos a hajam, a ruhám félig kigombolva és úgy nézek ki, mint egy menekült, de most csak egy dolog járt a fejemben.

Kyu Hyun.

Mire észbe kaptam volna, megtettem azt a pár lépés távolságot közöttünk és átöleltem. Erősen szorítottam, arcom a mellkasába fúrtam, érezni akartam a belőle áradó meleget, biztonságot. Érezni akartam, hogy itt van velem.

Megfeszült a karjaim között és pár másodpercig nem reagált, mozdulatlanul állt csupán.

- Oh, csillagom! – sóhajtotta mély levegőt véve és viszonozta az ölelésem. Állát a fejem búbján nyugtatta, közben a hajamat simogatta, másik karjával pedig szorosan tartott. De még valahogy ez is kevésnek tűnt, nem volt elég számomra. Magamba szívtam az illatát, ujjaimmal a pulcsiját markolásztam a hátán.

Megkönnyebbülve engedtem el magamat pár perc után. Megnyugtatott a fiú, hogy ott volt mellettem. Hogy lehet, hogy mindig a legjobb pillanatban bukkan fel? Hogy lehet, ha bajban vagyok, akkor mindig ott van, hogy megmentsen? Mintha a személyes őrangyalom lett volna.

Nem tudtam, fogalmam sem volt, hogy lehet ekkora szerencsém, de áldottam érte a fiút.

Ekkor nyílt ki az ajtó, mire csak annyira vettem a fáradságot, hogy odanézzek, de nem engedtem el Kyu Hyunt. Nem mozdultam mellőle és ő sem engedett.

Joo Won lépett be a helyiségbe, ezúttal nem Bong Ho kíséretében, hanem Nam Joon és Nam Gil társaságában. Mindkét fiú megdöbbenve bámult meg minket. Nem tudtam, hogy annak szólt, hogy itt vagyok, vagy hogy Kyu Hyunhoz bújva álldogálok.

- Elnézést kérek a várakoztatásért! – mondta a férfi és leült az asztalához.

Végül nagy nehezen elengedtem Kyu Hyunt és elfordulva mindenkitől, összegomboltam az ingemet, bár láttam Nam Gilék ezernyi kérdéstől csillogó szemeit, de csendben maradtak. Meg tudták állni, hogy egy árva szót is szóljanak. Ehelyett Kyu Hyun és Nam Gil leült a két szabad székre. Én csak félénken álltam meg a fiú mellett, nem akartam egy méternél távolabb lenni tőle.

- Mindjárt rátérünk az üzletre, de előbb elnézést szeretnék kérni a fiam viselkedése miatt – mondta a férfi mély, rekedtes hangján nekem.

- Fia?! – kérdeztem szinte sokkos állapotban.

- Igen, Bong Ho a fiam – bólintott halvány mosollyal az arcán. – Kissé neveletlen.

- Neveletlen?! – sziszegtem, ugyanis enyhe kifejezés volt ez arra a srácra, de nem mondtam többet. Nem akartam mindenkit bajba sodorni a nagy számmal, így inkább befogtam.

- Visszatérve az üzlethez. Pontosan minek is köszönhetem a látogatásotokat? – kérdezte a férfi a fiúkhoz fordulva. Összekulcsolta ujjait az asztalon és várakozóan nézett rájuk.

- Hong Nam Joon adósságát szeretnénk rendezni – felelt Nam Gil kimérten.

- Egy pillanat! – állt fel Joo Won és az egyik szekrényhez lépve kutatni kezdett benne. – Hong Nam Joon, meg is van.

Visszaült a helyére és lapozgatni kezdett az elővett kis kartonban.

- Ahogy látom, a fiatalember nyolc millió wonnal tartozik nekünk – nézett fel a papírok közül.

- Igen – helyeselt Nam Gil, majd Kyu Hyunra pillantott. A fiú benyúlt a kabátja belső zsebébe és elővett egy vastag borítékot. Majd az asztalra helyezte.

- Mind a nyolc millió – mondta ridegen.

- Ha nem jelent gondot, akkor megszámolnám – pislogott ránk sunyi módon. Percek teltek el, ahogy a férfi kivette a pénzt a borítékból és megszámolta az összeget. – Úgy látom, hiánytalanul megvan. Akkor előkészíteném a papírokat, hogy az adósságot letudjuk formális módon is.

Ezzel ismét a szekrényhez lépett és további papírokat vett elő. Legalább negyed órát ültünk csendben és vártuk, hogy Joo Won befejezzen mindent. Átadta Nam Gilnak, aki átfutotta és miután mindent rendben talált, visszaadta.

- Ide kérnék egy aláírást – mutatott egy vonal fölé a férfi. Nam Joon odahajolt és aláfirkantotta. - Akkor meg is lennénk, köszönöm!

Joo Won elégedett mosolyra húzta a száját és felállt. – Öröm volt Önökkel üzletelni!

Majdnem visszaszóltam, de a nyelvembe haraptam, hogy elhallgattassam magam. Bár láttam, hogy mindenki szájára kívánkozott egy-két keresetlen szó, de ehelyett ők is felálltak. Felvettem a kabátom és menetre készen voltam, csak el akartam tűnni innen végre. Idegileg kikészített ez az egy óra, amit itt töltöttem.

- Gondolom, tudják, merre van a kijárat, ha csak nem szeretnének itt maradni egy kicsit szórakozni – ajánlotta fel a férfi.

- Köszönjük, de nem – zárkózott el határozottan Kyu Hyun. Ehelyett kézen fogott és egyenesen kisétált a helyiségből. Mit ne mondjak engem sem kellett félteni, szorosan hozzá simulva követtem.

A kijárat közelében az egyik biliárdasztalnál megláttam Bong Hot és a két másik srácot, mire akaratlanul is erősebben fogtam Kyu Hyun kezét. Bár egyfajta elégtételt éreztem, hogy ott virított egy piros folt az arcán, ahol megütöttem.

- Áh! – kiáltott fel Bong Ho, mintha régi ismerősöket üdvözölt volna. Végigpillantott rajtunk, majd rajtam állapodott meg a tekintete és a szavait is hozzám intézte. – Nem csak a kis patkány, hanem egy másik srác játékszere is vagy? Nem értem, hogy akkor mi volt a problémád velem az előbb. Biztos mindhárom srácnak megvoltál má…

Ekkor Kyu Hyun behúzott egy hatalmasat neki, amitől elterült a földön. Nagy szemekkel néztem hol rá, hol pedig Bong Hora, aki szintén ledöbbenve meredt ránk.

- Erre már egy jó ideje vágytam – morogta Kyu Hyun.

- TE! – tápászkodott fel Bong Ho és már majdnem nekiesett Kyu Hyunnak, de a két srác lefogta.

- Bong Ho, tudod, mit mondott az apád!

- Hagyd, haver!

Szinte fújtatott a dühtől a fiú, de nem mozdult, még le is rázta magáról a barátai kezét. Pár másodpercig még farkasszemet nézett Kyu Hyunnal, de nem csinált semmit. Csak hátat fordított és elsétált. Megkönnyebbülve engedtem ki a levegőt, amit eddig visszatartottam.

Ezzel szemben Kyu Hyun még mindig ott állt, követve a pillantásával a srácot. Rossz érzés kerített hatalmába. Mi van, ha utána megy? Mi lesz, ha összeverekednek?!

Nem, ez nem történhet meg!

Odaléptem a fiúhoz és óvatosan a kezeim közé fogtam az öklét, mire megrándult. Mint aki most ébredt rá, hol is van, úgy pillantott rám. Próbáltam az ujjait lágyan szétfeszíteni, amit engedett is, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott. Ezután összefűztem ujjainkat és megszorítottam a kezét, hogy csak erre koncentráljon, hogy csak rám figyeljen.

- Gyere, menjünk innen… - húztam magam után kérlelve és lassan követni is kezdett.

Amint végre ismét friss levegőt szívhattam, tényleg kezdtem érezni, hogy megúsztam az egészet egy karcolás nélkül. Na jó, erős túlzás, mert a kezem sajgott, meg az arcom is, de sokkal rosszabbul is járhattam volna.

Nam Gil és Nam Joon egymás között sugdolóztak, ahogy elindultunk a metró felé. Nem értettem egy szavukat sem, de most nem is érdekelt. Csak a mellettem haladó fiúra tudtam koncentrálni. Ahogy rápillantottam érzelemmentes arcára, végig azon törtem a fejem, vajon mi járhat a fejében. Végig őt néztem, és próbáltam megfejteni, de teljesen sikertelenül.

Habár abban biztos voltam, hogy nagyon is haragszik rám.

- Itt a kocsim – szólalt meg hirtelen.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Szállj be! – adta ki az utasítást és egy sötétkék BMW-hez sétált. Valamilyen állati menő sportkocsi volt, de már meg sem lepődtem az ilyeneken. Kyu Hyunnak nem voltak gondjai a pénzzel, ezt már tudtam. Ülhettem volna az anyósülésre is, de nem bírtam volna ki az Akadémiáig szótlanul Kyu Hyun mellett, így hát inkább hátra ültem.

Nam Gil ült előre, Nam Joon meg mellém hátra.

Alig vártam már, hogy kettesben legyek a fiúval és beszélhessek vele, de ki kellett húznom addig, míg ez a pillanat el nem jön. Teljes csendben tettük meg az utat a suliig, leginkább kifelé bámultam az ablakon ezalatt az idő alatt.

Kyu Hyun leparkolt és mindannyian kimerülten ültünk le a kollégium nappalijában pár perccel később. Se Jooékat nem láttam sehol, valószínűleg valami munkájuk lehetett, bár így érdekes volt, hogy Kyu Hyunt nem hiányolták. Vagy meglógott volna…?

- Hogy kerültél oda, Ha Na? – törte meg végül a kínos csendet Nam Joon, de pontosan olyan témával, aminek sem én, sem Kyu Hyun nem örült túlzottan. Ahogy pedig belegondoltam, hogy milyen ostoba gondolat vezérelt, hogy oda menjek, elszégyelltem magam.

- Csak ott akartam lenni… - köntörfalaztam és a kezeimet néztem.

- És mi történt Bong Hoval? – firtatta tovább, mintha tényleg az lett volna a célja, hogy leégessen, vagy veszekedést szítson, vagy mit tudom én. De a srác emlékére kirázott a hideg. Azt hittem, hogy Chris volt az igazi bunkó, de ez a Bong Ho maga volt az ördög. Ahogy pedig eszembe jutott az érintése a bőrömön, szinte ordított az egész testem, hogy menjek és fürödjek le rögtön tömény hypoban.

- Semmi különös – erőltettem mosolyt az arcomra. Kyu Hyun viszont abban a pillanatban felpattant és kirontott a helyiségből. Legszívesebben utána siettem volna, de nem akartam itt hagyni a két másik fiút.

- Semmi baj – mosolyogtam még szélesebben. – Csak kicsit mérges…

- Ezt nem kicsinek mondanám – jegyezte meg Nam Joon lebiggyesztett szájjal. – Bár meg szerettem volna köszönni a segítségét és elmondani, hogy mindenképpen vissza fogom fizetni az utolsó wonig a kölcsönt.

- Majd átadom neki – sóhajtottam lemondóan. – Mit mondtak a kórházban?

- Csak két bordám repedt meg – mutatta az ujjaival is a számot a fiú vigyorogva.

- Mintha büszke lennél rá - jegyeztem meg értetlenül.

- Hát csak kettő… Azon kívül semmi olyan, ami miatt aggódni kéne és egy kis pihenés ne hozná rendbe – összegezte. – Inkább amiatt aggódok, hogy fogom visszafizetni azt a rengeteg pénzt Kyu Hyunnak.

- Keresel majd valami munkát – mondta ellentmondást nem tűrően Nam Gil.

- Ha ilyen egyszerű lett volna korábban, akkor nem folyamodtam volna a szerencsejátékhoz – motyogta kelletlenül a fiú.

- Majd segítek! – borzolta össze öccse haját Nam Gil.

- Hé!

- Várj csak! – kiáltottam fel hirtelen. Mint a villámcsapás, úgy ért az ötlet, de pár perces gondolkodás után nagyon is remek gondolatnak tűnt. – Dolgozhatnál a Suminban!

- Hogy micsoda? – kérdezte mindkét fiú egyszerre.

- Miután Nam Gil kilépett, Nagypapa engem bízott meg, hogy keressek valakit a helyére - meséltem. – Két gondot is megoldana, ha ott dolgoznál esténként. Nem kéne további jelöltek után kutatnom, illetve lenne állásod is.

- Nem is tudom… - húzta a száját és már majdnem le akartam teremteni, hogy ne válogasson a lehetőségek közül, mikor folytatta. – Több nap is szeretnék dolgozni, nem csak egy-kettőt.

Meglepett, hogy ilyen komolyan gondolja a munkát a fiú, amin elmosolyodtam. Végre egy igazi mosollyal.

- Ha gondolod, megkaphatod az én napjaimat is, nekem elegendő lenne csak a péntek – ajánlottam fel. Végül is nekem nem volt létszükséglet a munka, habár jól jött kiegészítésként. Az apámmal akármennyire is rossz volt a viszonyom, a pénzt soha nem tagadta meg tőlem, bár nem voltam boldog, hogy az adományára szorultam.

- De te akkor mit fogsz csinálni?

- Elég nekem a pénteki nap, mikor együtt dolgozunk – legyintettem.

- Hú, Ha Na, ezer köszi! – borult a nyakamba a fiú meglepetésemre. – Kezdem érteni, hogy miért van oda érted mindenki.

Az utolsó mondatot halkan súgta a fülembe, bár egyáltalán nem értettem. De mire elhúzódott tőlem, nem volt lehetőségem megkérdezni, mire gondolt, csak pimaszul vigyorgott rám.

- Azért ne vedd készpénznek! – nyeltem egyet elpirulva. Méghogy odavan értem mindenki! Még mit nem… Csak az nincs oda értem, akiért én vagyok oda. – Meg kell kérdeznem még Nagypapát előtte, és ilyen arccal biztos nem dolgozhatsz ott. Szóval legkorábban jövő hét, ha addigra esetleg javulna az állapotod.

- Rendben, ahogy akarod! – mosolygott még mindig szélesen a fiú.

- Ha Na, tényleg köszönök mindent! – állt fel Nam Gil lágy mosollyal az arcán és megölelt. – Majd megpróbálom meghálálni egyszer!

- Ugyan, Nam Gil, nem tettem semmi olyat, amit más ne tett volna meg – viszonoztam az ölelést.

- Viszont nekünk menni kéne. Hazaviszem ezt az idiótát, aztán meg magyarázkodhatok a cégnél, hogy hol voltam egész délelőtt – engedett el kissé aggodalmas arckifejezéssel.

- Hékás! – háborodott fel Nam Joon, mire elnevettem magam.

- Ha nagy bajba kerülnél, akkor keresd csak meg Yoon Sung Chant és mondd meg neki, hogy én küldtelek – mosolyogtam biztatóan.

- Ő kicsoda? – kérdezte.

- Egyrészt a STAND UP menedzsere, másrészt pedig a bátyám. Ő segíteni fog, ha tényleg nagy bajba kerülnél – veregettem meg a karját.

- Köszi szépen! – indult el kifelé Nam Gil. – Gyere, öcsi, még ki kell találnunk, hogy mit mondunk anyának, mi történt veled. Főleg, hogy haza sem mentél, biztos halálra aggódja már magát.

- Azt hazudtam, hogy az egyik osztálytársamnál leszek az este – mondta a fiú, mintha lényegtelen dolgokat osztott volna meg velünk.

- Értem… - temette az arcát a kezébe Nam Gil. – Menjünk inkább, mert nehéz napunk lesz!

- Üdvözlöm Kyu Hyunt és meghívom majd a Suminban egy ramenre, ha arra jár! – nyomott puszit az arcomra Nam Joon. – Akkor majd hívd Nam Gilt, és ő továbbítja nekem a dolgokat a munkával kapcsolatban! Szia!

- Rendben! Szia! – köszöntem el, de ő már kint is volt az udvaron. Nem igazán voltak nálam fiatalabb ismerőseim, de Nam Joon ezt a tábort erősítette és kezdtem tényleg úgy tekinteni rá, mint az öcsémre.

- Köszönj el a nevünkben Kyu Hyuntól is! – kért meg Nam Gil. – Azt hiszem, itt az ideje amúgy is, hogy beszélj vele.

- Tessék? – billentettem oldalra kérdőn a fejem.

- Csak beszélj vele!

- Bár olyan egyszerű lenne! - sóhajtottam feszülten.

- Csak aggódott érted – mosolygott lágyan. – Hidd el, hogy azt akarja, keresd meg és beszélj vele!

Másodpercekig bámultam Nam Gilra, aztán rájöttem, hogy igaza van. Látni akartam a fiút és mindent tisztázni.

- Rendben – bólintottam.

Nam Gil is követte Nam Joont, majd mindketten a kapu felé vették az irányt. Integettem nekik egy ideig, aztán dideregve léptem vissza a kolesz melegébe.

- Oké! – csaptam össze a tenyerem. – Már csak Kyu Hyunt kell megtalálnom.

Felmentem a harmadik emeletre, lepakoltam a szobámban és idegesen álltam meg utána a szobája ajtaja előtt. Mégis mivel kéne kezdenem az egészet? Mit kéne neki mondanom?

Tanácstalan voltam és rettentően ideges. De mielőtt meggondolhattam volna magam, bekopogtam és meg sem várva a választ, benyitottam.

- Kyu Hyun, én… - de egy lélek sem volt a szobában. A kabátja lehajítva hevert az ágyán, a szekrényének az ajtaja tárva nyitva volt, de ő sehol. Ha pedig már bent voltam, kicsit körülnéztem. Ugyanis mióta Se Joo beköltözött, nem jártam ebben a szobában. De nem igazán számított, hogy egy vagy két ember lakott itt, ugyanis így is olyan üresnek tűnt az egész valahogy. Annyi változás mindenképpen akadt, hogy egy helyett, már három gitár volt a helyiségben. Viszont megértettem, hogy miért tűnt olyan sivárnak a szoba, nem terveztek sokáig itt maradni, így nem is nagyon pakoltak ki. Várták, hogy kiköltözzenek. Ha pedig kiköltöznek, akkor egyedül fogok ismét maradni…

Megráztam magam, és a jelenlegi problémáimmal foglalkoztam inkább: méghozzá hogy hol lehet Kyu Hyun. A telefonomért mentem és felhívtam, de nem válaszolt. Nem vette fel. Haragszik, értem én, de ha valami életbevágóan fontos lenne, akkor sem venné fel?!

Így elindultam a hajtóvadászatra, megnéztem a termek környékén, hátha táncolni ment, vagy énekelni, közben pedig folyamatosan hívogattam, de továbbra sem méltatott válaszra. Utána megnéztem a squash pályát, hátha ott van, de semmi. Mégis merre lehetett?

Utolsó ötletként gondoltam, lenézek az uszodába és ha ott sincs, akkor feladom. De ahogy megláttam a világítást, tudtam, hogy jó helyen járok. Bebotorkáltam hát és az egyik sávban fel-alá úszkált a fiú.

Megcsörgettem újra és hallottam is a csörgést az egyik padról, ahova lepakolta a cuccait.

- Felvehetted volna – jegyeztem meg játszva a sértődöttet, de mintha meg sem hallotta volna. – Kyu Hyun?

Nem reagált.

- Kyu Hyun! – kiáltottam hangosabban, amiben már biztos voltam, hogy hallania kell. De még mindig semmi. Összeszorítottam a fogaim és még vagy tízszer ismételtem meg a nevét, mire betelt a pohár, ugyanis teljesen levegőnek nézett.

- Ha ezt akarod – puffogtam félhangosan, majd levettem a cipőmet és a zoknimat. –, és nem hagysz más megoldást…

Majd egy fejessel belevetettem magam a medence vizébe. Hideg volt, de nem izgatott. Átúsztam a szélső sávot, aztán még egyet, majd megálltam ott, ahol derékig ért csak a víz, szinte a pálya végén. Megvártam míg Kyu Hyun ideér, elsőnek azt hittem, meg sem akar állni, de végül alig egy méterre tőlem lefékezett és felbukkant a víz alól. Lekapta a fejéről az úszószemüveget és úszósapkát, majd dühösen méregetett.

- Útban vagy – mondta végül.

- Mi ütött beléd? – kiborultam, mivel akármennyire is nyugodtan próbáltam ezt intézni, kihozott a sodromból, hogy ilyen goromba volt. – Azt akarod hallani, hogy sajnálom?! Hát igen, tényleg sajnálom! Sajnálom, hogy odamentem! Megfelel?

Fekete szemei unottan néztek rám.

- Ennyi lenne? – kérdezte. – Még mindig útban vagy.

- Micsoda? – hőköltem hátra, majd átbújt az egyik bójasor alatt, mire dühödten követtem. – Állj meg!

De megint csendkirályt játszott.

- Miért nem tudod kinyögni, hogy mi bajod van? – támadtam neki. – Mindig besértődsz, soha nem mondod ki, mi jár a fejedben! Honnan kéne tudnom, mit akarsz?!

- Azt akarom, hogy hagyj békén! – fordult vissza felém és elhajította a sapkáját és az úszószemüvegét. Hangosan a falnak csapódtak a medence mellett, mire összerándultam. Az a távolságtartó maszk eltűnt az arcáról és végre láthattam, hogy mi is volt a felszín alatt. Düh, harag és indulat.

- Hazudsz… - mondtam elcsukló hangon. Tudtam, hogy csak mérgében mondja ezt, mégis szíven ütött, mégis elfacsarodott a szívem a szavai miatt.

- Nem hazudok, csak hagyj békén! – mondta, majd hátat fordított.

- Idióta! – fröcsköltem egy nagy adag vizet a nyakába. – Ne mondd ezt! Nem gondolhatod ezt komolyan! Csak mérges vagy, mert nem hallgattam rád! Mert aggódtál, hogy bajom esik.

Nem tudtam, hogy neki magyarázkodtam vagy inkább magamnak. Hogy valójában csak magamat nyugtattam-e, hogy az előbbi szavai csupán hazugságok. Megtorpant és még mindig háttal állt nekem, lehajtott fejjel. Nem mozdult, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon. De akárhogy vártam, egyedül a víz halk moraja törte meg a köztünk uralkodó kínos csendet. Már éppen jelzésnek vettem a részéről a hallgatást, hogy húzzam el a csíkot, mikor végre szóra nyílt a szája.

- Mikor megláttam, mit művel veled az a szemét… - mormolta halkan, alig hallhatóan. Elsőnek nem is hittem a fülemnek, de mikor felfogtam a szavai értelmét, ellágyulva néztem a széles vállait. Tényleg aggódott értem, és nagyon zavarhatta, hogy Bong Ho mit csinált, így igyekeztem megnyugtatni és egy kellemesebb mederbe sodorni a beszélgetésünket.

- Kyu Hyun, időben megjelentél, nem lett semmi baj. Ott voltál és ez a lényeg. Nem történt semmi sem, nem jelentett semmit…

- Nem jelentett semmit?! – fordult meg ismét villogó szemekkel és valamiért Poszedionra emlékeztetett, a görög regék tengeristenére. Félmeztelen testtel, izmosan, haragtól fűtve meredt rám. – Még hogy nem jelentett semmit…

Ezzel elindult felém és nekinyomott a medence falának. A hátamat be is vertem, mire elfintorodtam ugyan, de sokkal jobban érdekelt, mi ütött Kyu Hyunba. Az előbb úgy gondoltam, hogy átlendültünk a nehezén, és végre kibökte, hogy mi bántja, de még mindig úgy éreztem, hogy valami más lappang mögötte.

- Ne próbáld nekem bemesélni, hogy nem jelentett neked semmit, hogy hozzád ért – mondta sötéten és fekete pillantása alatt meghúztam magam.

- Nem jelentett semmit sem, mert…

- Tényleg? Akkor ez is semmiség? – szakított félbe maró gúnnyal telve. Ledermedtem, mikor megláttam, hogy mit csinál. Szép lassan a legfelső gombtól indulva, elkezdte kigombolni az ingem. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen szóhoz sem jutottam. Mikor az utolsóval is végzett a szemembe nézett, egyszerre volt benne forrongó harag és hideg könyörtelenség.

Mellkasom fel-alá emelkedett, szaporán vettem a levegőt és éreztem, hogy vörösen virít az arcom, mert rájöttem, hogy amit nem látott a kaszinóban, most az utolsó részletig meg tudta figyelni, a csipkés melltartómat és a melleimet egyaránt.

- Nem félek tőled… - mondtam halkan és erővel akadályoztam meg, hogy eltakarjam magam, mert ha eltakartam volna, akkor igaza lett volna Kyu Hyunnak. Ha pedig igazat adok neki, akkor tovább fog rám haragudni, tovább fogunk veszekedni és ezt nem akartam.

- Rosszul teszed – bámult még mindig rám. – Ne ringasd magad abba az álomvilágba, hogy azt hiszed, ismersz engem, Yoon Ha Na!

Éppen ellenkezni akartam, vitatni a szavait, mikor átkarolta egyik kezével a derekam és magához húzott. Másik kezével a tarkómat ragadta meg és fejét a nyakamhoz nyomta. Ajkai a bőrömet kezdték falni, csókokat lehelt rá, miközben ujjaival felfedezte a testemet.

Elakadt a szavam és a lélegzetem is, csupán azt éreztem, annak voltam a tudatában, hogy mit csinál a fiú. Ahogy ujjai a hátamon cikáztak, már majdnem erősen, de mégis jólesően. Ahogy az ajkaival kényeztette a vállam, a nyakam és egyre inkább kúszott felfelé.

Kezeim ernyedten lógtak az oldalam mellett, a lábaim kezdtek gyengülni, nem tudtam, meddig képesek megtartani a súlyomat. Még soha nem éreztem ilyet korábban. Egy részem el akarta lökni a fiút, tudta, hogy ez nem helyes, nem szabadna ezt tennünk. De a másik… a másik sokkal többet akart ebből. Vágyott Kyu Hyun érintésére, mert minél többet kapott, annál többet akart, mint egy falánk szörnyeteg. Testem minden idegsejtje szinte bizsergett és a hideg víz ellenére is melegem volt. Aztán nem bírtam tovább és már hangosan lihegtem. Mit csinál velem? Hogy képes ezt kihozni belőlem?!

Majd hirtelen leállt.

Azt sem tudtam, mi történt, csak azt vettem észre, hogy még mindig zihálok, Kyu Hyun homlokát pedig a vállamnak támasztja.

- Kyu Hyun? – leheltem alig jutva levegőhöz.

- Sajnálom – tolta el magát tőlem. – Nem lett volna szabad ennyire túlzásba esnem.

Odaállt mellém és éppen kimászni készült a medencéből, mikor megfogtam a kezét, de nem nézett rám.

- Nem baj! – mondtam feszülten, mert már megint itt akart hagyni. Ennyivel, magyarázat nélkül akart elsétálni innen. – Egyáltalán nem bántottál meg, igazából még jó is vol…

Istenem! Igen, most sikerült felfognom, mit is mondtam az előbb. Belevörösödtem és lesütöttem a szemem, bár láttam a szemem sarkából, hogy a fiú halványan elmosolyodik rajtam.

- Miért voltál annyira mérges? Azért mert nem hallgattam rád? – kérdeztem halkan. – Vagy azért, amit Bong Ho csinált?

A keze közé fogta az arcom és eltűnt a düh a szeméből.

- Azért mert folyton bajba kerülsz – mondta. – Ez a srác nem olyan volt, mint Nam Joon vagy Yul, nem csak játszadozik, nem csak poénkodik. Ha tényleg bántani akart volna, akkor megtette volna. Az irodában pedig, mikor megláttam, mit csinál… - ráncolta össze a szemöldökét. - Mi lesz, ha egyszer nem érek oda időben? Mi lesz, ha egyetlen egyszer elkések és késő lesz?!

Búzabarna haja vizes volt és szinte sötétnek tetszett, fekete szemeit pedig most láttam először ilyennek. Nem hogy idegességet, inkább félelmet tükröztek. Először nyilvánult meg ilyen formában az aggodalma, hogy kifejezetten féltett és nem csak dühös volt rám. Ez az érzés pedig annyira megmelengette a szívemet, de mégis minél hamarabb el akartam tüntetni ezt a kifejezést az arcáról. Fájt ilyennek látni.

- De odaértél – minél meggyőzőbben próbáltam mondani. – És eddig meg sem köszöntem.

Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm!

Pislogott párat és végre halványulni látszott az az idegesség és félelem a szemében.

- Legalább behúzhattál neki egyet! – jegyeztem meg vidáman, hátha kicsit segítek ezzel, de csak ismét mérges ráncok jelentek meg a homlokán.

- Az a baj, hogy csak egyszer üthettem meg – fújtatott, mire hozzábújva öleltem meg.

- Csak felejtsd el! Most már mindegy! Lényegtelen – hadartam, nem akartam, hogy megint felkapja a vizet. – Nem látjuk soha többet, ennél több gondolatot pedig már nem érdemel az a szemét!

Kyu Hyun megfeszült a karjaim között, de alig pár másodperc múlva gyengéden karolt át ő is.

- Örülök, hogy nem lett komoly bajod, csillagom – búgta és a hajamat simogatta. – Habár…

- Habár? – dőltem hátra, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Habár tetszett, mikor bemostál neki – emelte fel a kezem, amivel megütöttem Bong Hot és összefűzte ujjainkat, majd az ajkaihoz emelte és lágy puszit adott rá ott, ahol még mindig piros volt és fájt is. Ezek után pedig nem csak a kezem volt piros, hanem már az arcom is. – És a látványod sem utolsó most…

Egyértelműen a melleimre esett a pillantása, mire még inkább zavarba jöttem. De ez legalább jelezte, hogy hajlandó végre túltenni magát a mai nap eseményein és ismét az a kicsit perverz Kyu Hyun volt, akit szerettem.

- Kapaszkodj! – mondta egy lusta mosollyal az arcán.

- Tessék? – de késő volt. A combom alá nyúlt és a csípője két oldalához vonva a lábaimat felemelt, mire a nyakába kapaszkodtam, nehogy felboruljak. Majd a fenekem alatt a hideg csempét éreztem, ahogy felültetett a medence szélére.

Kinyitottam a szemem és pont Kyu Hyun arcával találtam magam szemben. A lábaim közt állt, kezei a combomon pihentek és rajtam még mindig teljesen ki volt gombolva az ing. Rajta meg csupán egy fürdőnadrág volt és utáltam, hogy ilyen jól nézett ki. Mert ha nem a felsőtestét bámultam, akkor fekete szemei ejtettek rabul. És mindkettő egy gondolathoz vezetett.

- Szóval az előbb jó voltam? – kérdezte Kyu Hyun, mintha megint úgy olvasna bennem, mint egy nyitott könyvben, merthogy pontosan azon a jeleneten járt az agyam.

- Én… - makogtam, mint egy idióta, de a telefonom csörgése mentett meg a választól. Nagy nehezen kimásztam Kyu Hyun karjai közül és felvettem a mobilomat.

- Ha Na, fel tudnál jönni az irodámba? – tért rá egyből a lényegre.

- Neked is szia, Suh Hyung! Jó hallani a hangod.

- Szóval? Itt vagy most a közelben? Fontos lenne – nem tágított a témától, így végignéztem magamon, csupa víz voltam.

- Tíz perc múlva esetleg?

- Rendben, várlak – tette le.

- Ismét csak: szia… - húztam el a számat elégedetlenül, majd Kyu Hyun felé fordultam. – Most mennem kell.

Felvettem a zoknimat és a kezembe fogtam a cipőmet, nem akartam mindent eláztatni, csak azt, amit feltétlenül szükséges volt. De Kyu Hyun is készenlétben állt már mellettem a cuccaival a kezében.

- Így szeretnél menni? – nézett rám igen csak élvezettel, egyből össze is húztam magamon az inget és próbáltam egy kézzel begombolni (mert a másik kezemben a telefonom és a cipőm volt). – Várj csak!

Kyu Hyun letette a törölközőjét és elém lépett. Félrehessegette a kezem és elkezdte ő begombolni az ingemet.

- Kyu Hyun! – lepődtem meg égő arccal.

- Jobb szeretem vetkőztetni a lányokat, de hát ez van. – mosolygott. Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rá néznem, mert képtelen lettem volna állni a tekintetét. De mégis rá kellett pillantanom a szemem sarkából. Nem a gombokat nézte, még csak nem is a melleimmel volt elfoglalva, hanem engem nézett. Egy kis pimasz vigyorral az arcán, nagyon is tisztában vele, hogy mennyire zavarba hozott ezzel. És kimondottan élvezte. Ezzel szemben ujjai mégis szorgosan dolgoztak, csak egyszer ért hozzá a bőrömhöz, mire összerezzentem, de nem azért, mert annyira irtóztam volna tőle. – Kész!

- M-menjünk! – indultam meg azonnal a kolesz felé. Kyu Hyunnal egy szót sem váltottunk a kollégium harmadik emeletéig, csak az ajtónál álltam meg, mikor megfogta a kezem. Kérdőn és zavarban néztem fel rá.

- Minden rendben van? – érdeklődött bizonytalanul.

- Persze – feleltem szintén kérdő hangsúllyal. – Miért?

- Csak amiatt, ami ma történt – feszült meg az állkapcsa.

- Már mondtam, hogy minden rendben. Nem történt semmi baj – mosolyogtam rá. Még mindig ez érdekelte ennyire?

- Ne sértődj meg, de tegnap este Nam Joon miatt elsírtad magad, de ma mikor majdnem megerőszakolnak, akkor semmi reakció? – vizslatott a szemeivel, és mintha tényleg azt várta volna, hogy elbőgjem magam. – Kicsit furcsa nekem ez, és nem akarom, hogy esetleg kivesd magad az ablakon, ha nem vagyok melletted.

Félig poénnak szánta, de láttam rajta, hogy komolyan is gondolja.

- Én…

Elgondolkoztam Kyu Hyun szavain, mielőtt válaszoltam volna.

Tegnap Nam Joon miatt, mikor úgy éreztem, hogy kicsit megnyugodhatok, hogy minden teher és feszültség távozhatott belőlem, azt könnyek formájában tette meg. Most viszont, mióta eljöttünk a kaszinóból, úgy tűnt, mintha meg sem történt volna az egész, mintha nem is velem történt volna.

Igaza lett volna Kyu Hyunnak és csak idő kérdése, mikor tör ki belőlem az egész? De tényleg úgy éreztem, hogy semmi bajom nincs.

Oké, tegyük fel, hogy nem vagyok normális és csak percek kérdése, hogy elveszítsem az eszem. Tudtam, hogy Bong Honak, mi volt a célja. Egyértelműen tudtam, mit akar tenni, akkor pedig tényleg rettegtem. Rettegtem, hogy olyat tesz velem, amit egyáltalán nem állt szándékomban megtenni, mégis rám erőlteti. Ahogy pedig eszembe jutott az, hogy hol járt a keze, fintorogva vertem ki az emlékeket a fejemből. Arra emlékeztem, hogy mi járt a fejemben abban a pillanatban.

Kétségbeesetten vártam, hogy valaki megmentsen, valaki betoppanjon és megállítsa.

Az a valaki pedig Kyu Hyun volt. Pont a megfelelő időben, a megfelelő helyen. Amikor megjelent, megkönnyebbültem, mintha semmi rossz nem történhetne már, ha ott van mellettem. Ha ott van velem, akkor…

Elmosolyodtam, ahogy rájöttem.

- Mi az? – kérdezte szemöldök ráncolva Kyu Hyun.

- Te vagy az oka – szorítottam meg a kezét, ami még mindig az ujjaimat fogta.

- Minek az oka?

- Melletted teljes biztonságban érzem magam – mondtam lágyan, de kissé hitetlenkedve. Bár az ő arcán is meglepetés futott át.

Kyu Hyun mellett biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy ha velem van, akkor nem történhet semmi baj. Ez volt az, ami miatt annyira nem viselt meg Bong Ho undorító viselkedése. Természetesen utáltam minden egyes másodpercét, és ha megláttam volna a srácot még egyszer, akkor valószínűleg megint be akartam volna neki húzni. De Kyu Hyunnak hála nem történt semmi.

- Most mennem kell – szabadítottam ki az ujjaimat és beléptem a szobámba, ott hagyva a még mindig döbbent fiút.

Túl sokat mondtam volna? Túl sok volt ez egyszerre? Megráztam magam. Kivertem a fejemből a fiút és gyorsan megtörölköztem, átöltöztem, majd indultam is Suh Hyung irodájába. Így is húsz perc lett abból a tízből, amit mondtam neki.

- Szia! – nyitottam be kopogás nélkül az irodába, de meg is torpantam az ajtóban.

- Ha Na! – állt fel Suh Hyung az asztalnál. – Remélem, emlékszel még Woo Ye Solra.