24. Fejezet

Semmi sincs rendben 

Miután Suh Hyung a fejemhez vágta, hogy Se Joo nem csak az előadásra jött, hanem az egész bandával a szünetben az Akadémián fog maradni, nagyon vonzónak tűnt a lakásán tölteni az elkövetkezendő napokat. A szünetre mindenki hazautazott általában, nagyon kevesen voltak, akik ilyen-kor is az iskola falain belül tartózkodtak. Általában híresebb idolok, akiknek egy kis szabadságuk akadt, de nem olyan sok, hogy emiatt hazamenjenek, vagy éppen az ügynökségük nem engedte ezt nekik, hanem minden percben készenlétben kellett állniuk, hátha fellépésük lesz.

Suh Hyung azt mondta, hogy a STAND UP azért marad a koleszben, mert a lakásuk, amit majd használni fognak, még nem készült el és addig ide helyezik el őket. Szuper! Az ügynökség intézhette volna gyorsabban is a dolgokat, hogy ezt a kellemetlen helyzetet elkerülhessük és megelőzzék, hogy az életemet tönkretegyék. De nem, miért is lenne ilyen könnyű dolgom?!

Végül még aznap visszaraktam az aksit a telefonomba, mert Suh Hyung megkért rá, hátha valami történne, míg ők nincsenek itthon. Amint bekapcsoltam a készüléket, rögtön jöttek az értesítések a nem fogadott hívásokról, a többsége Kyu Hyuntól érkezett, amiket figyelmen kívül is hagytam, elég volt törődni azzal a marcangoló érzéssel a szívemben, ami a nevének olvasásával járt. Még üzeneteket is küldött, de anélkül, hogy megnyitottam volna őket, ki is töröltem - habár rettentő nehezemre esett leküzdeni a kíváncsiságomat. Néhány hívás még volt So Hatól és még Nam Giltól is. Mindkettejüknek írtam egy-egy SMS-t, hogy ne aggódjanak, minden rendben van. De ez közel sem volt igaz…

Miután írtam So Haéknak meg is rohamoztak a hívásokkal, de mindegyiket kinyomtam. Nem akartam senkivel sem beszélni, senkinek sem akartam panaszkodni, vagy éppen hamisan nyugtatgatni. Kyu Hyun is valahogy rájöhetett a dolgokra, mert elsőnek majdnem percenként hívott, de egyikre sem válaszoltam. Aztán már csak óránként, végül pedig már egyáltalán nem hívott, csak egy SMS-t küldött, de azt is olvasás nélkül töröltem. A második telefonhívás után lehalkítottam a mobilom, mert a csengőhangomról folyton Se Joo jutott eszembe, ami nem túl előnyös, ha éppen azon van az ember, hogy elfelejtse. Kellett nekem átállítani a csengőhangot pár hete! Azt hittem, túl vagyok a fiún, reméltem, hogy ezzel a lépéssel bizonyítok magamnak valamit, hogy továbbléptem rajta. Ennyit erről.

Szerencsére Suh Hyung és Chun Ja majdnem az egész hétvégét távol töltötték, így napközben a kanapén fetrengve bámultam a mesecsatornát. Akármilyen gyerekesek voltak és néha már idegesítőek, még mindig nem mertem átkapcsolni máshova. Magamat sajnálva, zsibbadtan feküdtem bebázódva az ülőgarnitúrán. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy mosolyogjak és úgy tegyek, mint akivel semmi gond sincs, mivel egyedül voltam az egész lakásban.

Szóval a hétvégém eléggé eseménytelenül telt, csak akkor kellett mosolyognom és játszanom, hogy jól vagyok, mikor esténként Suh Hyungék hazaértek. Arra a pár órára újra a régi Ha Na voltam, bár tudtam, hogy egyiküket sem tudom átverni, de még mindig jobb volt, hogy próbálkoztam vele, mintha nem érdekelt volna az egész.

Chun Janak és a nagybátyámnak igen kemény két napja volt, mivel az előadások után rendszerint megindulnak a tárgyalások az ügynökségekkel, hogy kiket szeretnének alkalmazni és kikkel kötnének szerződéseket. Így általában ezek a pillanatok a kritikusak a diákok számára, jövő héten még a legtöbben ezért is az Akadémián szoktak lenni.

Hétfő délután történt, azt hiszem, olyan három óra körül járhatott az idő és éppen egy rament csináltam magamnak a konyhában ebédre - igen, ebédre, étvágyam sem volt igazán az utóbbi napokban -, mikor megszólalt a telefonom. Vagyis rezgett a konyhapulton, megnéztem ki az és megkönnyebbülve vettem fel.

- Szia, Suh Hyung!

- Ha Na, azonnal be kell jönnöd az Akadémiára – mondta fojtott hangon a férfi, mire megdermedtem.

- Mi történt? – vékony hangom remegett a félelemtől.

- Nem érek rá elmagyarázni, de siess, kérlek! Az irodámba gyere! – ezzel le is rakta.

Én pedig mozdulatlanul álltam a konyhában a ramenes zacskót a kezemben tartva. Mi folyik itt?! Amint magamhoz tértem a kezdeti sokkból, előkutattam a táskámból egy sportcipőt, farmert és egy pólót, amit gyorsan felvettem. A kabátomba bújtam és a lakást bezárva rohantam a lift felé. Természetesen ilyenkor kellett a legfelső emeleten lennie, hát hogy is ne. De nem számított, megvártam és az épület földszintjén elkezdtem rohanni. Suh Hyungot rég hallottam ilyen idegesnek, sőt szerintem még egyszer sem. Valahogy félelem keveredett az idegességbe burkolózó hangjába.

Fél órába telt, mire eljutottam az Akadémiáig, de az ajtó előtt megtorpantam. Mi lesz, ha összefutok Se Jooval vagy Kyu Hyunnal?! Féltem, hogy valamelyik fiúval találkoznom kell, erre pedig nem voltam felkészülve.

Elég! – szóltam rá magamra és még toppantottam is a lábammal egyet. Suh Hyung akar velem beszélni, utána máris itt hagyhatom ezt a helyet. Megacélozva magam, nem az udvarra nyíló kapun léptem be, hanem a főépületnél lévő ajtón, ahol három hete este is betettem a lábam az iskola területére. Az aulán keresztülsétálva, lefelé szegezett tekintettel felsiettem a második emeletre. Szerencsémre senki ismerőssel nem találkoztam ebben a kritikus pár másodpercben. Megkönnyebbülve nyitottam be Suh Hyung irodájába, teljesen elfelejtkezve arról, hogy a neheze valószínűleg csak most jön.

Ketten voltak a férfi irodájában, az egyik természetesen Suh Hyung, a másik férfira viszont nem számítottam. Eltátott szájjal mutogattam rá, nem hittem a szememnek.

- Szia, Ha Na! – mosolygott rám a bátyám.

- Oppa! – kiáltottam boldogan és a nyakába ugrottam nevetve. – El sem hiszem, hogy itt vagy! Úristen!

Nem tudtam, hogy öleljem vagy csak nézzem az arcát és magamba szippantsam a látványát, így felváltva tettem a kettőt. Ez egyszerűen lehetetlen! Minden bánatomról és aggodalmamról pillanatok alatt megfeledkeztem. Minden olyan távolinak tűnt és lényegtelennek a tény mellett, hogy újra találkozhattam a bátyámmal.

- Mondtam, hogy hamarosan meglátogatlak – mosolygott és két nagy puszit nyomott az arcomra. – Hogy mennyire hiányoztál!

Magához szorított, én pedig élveztem az ölelését. Olyan régen volt már részem ilyesmiben, olyan régen találkoztunk utoljára, hogy szinte el is felejtettem, hogy néz ki.

Magas volt, majdnem százkilencven centi, olyan világos bőre és világoszöld szeme, mint nekem, bár neki több barna szín keveredett bele. A leghelyesebb srác volt a világon a szememben, a határozott vonalú szemöldöke, egyenes orra, íves szája és fekete haja - ami jó pár centit nőtt az elmúlt egy évben, kicsit a szemébe is lógott -, mind vonzóak voltak, ellenállhatatlanná téve őt. Egy sötétkék hajszálcsíkos öltönyt viselt sárga nyakkendővel, egy üzletember benyomását keltve.

- Le kéne vágatnod a hajad… - piszkáltam meg elöl a frufruját. Öt év volt köztünk, kicsit korai gyereknek számított, de néha rettentő gyerekes tudott lenni, főleg ha rólam volt szó.

- Azt mondod? – nézett rám csillogó szemekkel, de a homlokát az enyémnek döntötte. – Jó újra látni.

- Igen, nagyon hiányoztál! – bújtam hozzá szorosan, az állát a fejem búbján nyugtatta és a hátamat simogatta közben.

- Te viszont nem nézel ki túl jól – tolt el magától és a szemembe nézett, de nem tudtam állni a fürkésző pillantását. – Mik ezek a sötét karikák a szemed alatt? Suh Hyung nem bánt veled jól?

Viccelődött, de csak egy gyenge mosolyra futotta tőlem.

- Semmi baj, csak kicsit fáradt voltam mostanában – legyintettem rá.

- Sung Chan, ideje lenne rátérni a lényegre! - szólt közbe Suh Hyung és nyomatékosan nézett a szemébe. Most figyeltem meg először a nagybátyámat igazán, mióta beléptem a helyiségbe. Elég fáradtnak és idegesnek látszott. Pedig ő nem volt az az ember, aki valami kicsiny dolog miatt felzaklatná magát. De most egyértelműen nyugtalan volt, ezért kérdőn néztem a bátyámra.

- Mi történt, Oppa?

- Az évzárón általában szoktak újságírók is lenni és felvételeket is szoktak készíteni, ezt tudod, igaz? – kérdezte óvatosan Sung Chan.

- Persze, ezek azért is fontosak, mert így láthatják az ügynökségeknél is a jelölteket - bólintottam. – Ez mégis hogy jön ide?

- A fejvadászok pedig ajánlanak pár embert, akiket az igazgatóság elé terjesztenek, hogy megvitassák, kiben mennyi lehetőséget látnak – magyarázta tovább Sung Chan. Nem szólaltam meg, egyre zaklatottabb lettem, nem tudtam, hogy Sung Chan miért mond el nekem olyan tényeket, amikkel már kiskorom óta tisztában voltam. – A saját fejvadászunk pedig szintén adott egy ilyen listát és az első helyen te voltál megjelölve.

- Micsoda? – törtem ki hirtelen rémülten. – Miért?!

- Az egész ügynökség tőled hangos, rólad beszélnek mindenhol és nem csak a mi cégünknél – úgy éreztem, még mindig kerüli a témát. Mintha körbeírná, hogy nekem kelljen rájönnöm, de csak akörül forogtak a gondolataim, hogy az egyes ügynökségeknél igen komoly beszédtéma lettem mostanság.

- Ez mind az évzáró miatt? – nyeltem egy nagyot ijedtemben.

- Igen – értett egyet. – De nem ez a lényeg, Ha Na.

- Akkor mi? Nem tudnád csak kinyögni végre? – kapaszkodtam bele a zakója ujjába.

- Apa is látta azt a listát és a felvételeket is rólad – lehelte sóhajtva a fiú. – És idetart az Akadémiára, hogy beszéljen veled.

- Ami azt illeti, már itt vagyok – hangzott a hideg és fagyos hang a hátam mögött, mire libabőrös lettem.

Az utóbbi napjaim úgy látszik, arról szóltak, hogy azokkal találkozzak, akiket már ezer éve nem láttam, még akkor is, ha ez számomra tökéletesen megfelelt úgy, ahogy volt. Kivételt képezett természetesen Sung Chan, de ha őt akartam, megkaptam az egész bagázst vele együtt ezek szerint.

Mély lélegzetet vettem és minden érzelmet eltüntettem az arcomról, ami abban a pillanatban rajta volt, mikor megfordultam. Nem akartam, hogy bármit is lásson rajtam, bármilyen apróság is legyen az. Akár a boldogság egy apró villanása, hogy újra látom, vagy a harag, düh és utálat, ami az elmúlt években nem hogy csökkent volna, hanem csak nőtt. Semmit nem változtak az iránta táplált érzéseim az elmúlt pár évben. Nem inogtam meg egy percre sem. Amit velem tett, az megbocsáthatatlan volt.

A férfi éppen becsukta maga mögött az ajtót és ismét szembenézett a kis csapatunkkal az irodában. Az apám. El sem hiszem. Jól emlékeztem rá és tényleg rettentően hasonlítottak egymásra Suh Hyunggal, és Sung Chan is inkább rá ütött, mintsem anyára, velem ellentétben.

Az apám is öltönyben volt, mint Sung Chan, csak egyszerű feketében, fehér inggel, soha nem szerette a kihívó dolgokat. Akárcsak Suh Hyung, ő is fogyott az elmúlt időszakban, az arca is kisebbnek és beesettnek tűnt, a pocakja már a múlté volt. Barna szemei végigmértek minket, mint egy keselyű, de végül rajtam állapodott meg. Száját enyhén összepréselte, mint aki elégedetlen, hogy lát, mire ösztönösen közelebb léptem Sung Chanhoz. Tudtam, hogy ha bármi történne, ő mellettem állna, még akkor is, ha szembe kell szállnia apával.

- Örülök, hogy látlak Tae Won – lépett oda végül hozzá Suh Hyung, megtörve a kínos csendet.

- Én is, rég találkoztunk - ráztak kezet, egy enyhe mosolyt láttam a férfi arcán, ami még rémisztőbb volt, mint a szótlan bámulása.

Váltottak még pár szót a nagybátyámmal, leginkább semmiségekről, én pedig csak mozdulatlanul álldogáltam Sung Chan mellett, mint egy rémült gyerek. Nem tudtam, mit tegyek, legszívesebben kimenekültem volna a helyiségből, hogy elkerüljem őt.

- Örülök, hogy ide találtál, Sung Chan – fordult a bátyámhoz apa.

- Nem volt olyan bonyolult, elég sokszor voltam már itt régebben is – mosolygott Sung Chan, bár a testtartásából látszott, hogy feszült. Akárcsak mindenki az apámon kívül. Ezt biztos élvezte, hogy ő irányít mindent és az ő szavaitól függ minden. – A fiúk ma reggel érkeztek meg, segítettem nekik kipakolni.

Fiúk? Erre nagy szemekkel néztem Sung Chanra, amit az apám is észrevett és gyorsan el is kaptam róla a tekintetem, majd rendeztem az arcvonásaim. De közben szorgosan jártak az agytekervényeim. A STAND UP tényleg itt lesz a szünetben az Akadémián és ma reggel költöztek be. Milyen mázlim volt, hogy senkivel sem futottam össze, valahogy ezt kifelé menet is meg kell majd oldanom. Aztán valami szemet szúrt: mégis mi köze Sung Channak a fiúkhoz?

- Ha Na - összerezzentem, ahogy kimondta a nevem. – Rég volt már. Négy éve talán.

- Hm – bólintottam. Mintha nem tudná pontosan, hogy mikor találkoztunk utoljára, röhög a vak-belem! Emlékezetes éjszaka volt, mikor elszöktem otthonról, kétlem, hogy egy percre is elfelejtette volna.

- Mivel mindannyian itt vagytok, gondolom, tudjátok, miért jöttem ide személyesen, mikor eléggé elfoglalt vagyok – fordult ismét mindenkihez, nagy megkönnyebbülésemre. Fel sem tűnt, hogy eddig visszatartottam a levegőt.

- Nem egészen - válaszolt kissé bátortalanul Suh Hyung.

- Pedig úgy sejtettem, te vagy az egyetlen, aki megérti – rázta a fejét lemondóan az apám, mintha ennél többre számított volna a nagybátyámtól.

- Haza fogom vinni Ha Nat – mutatott rám apa, mintha csak egy tárgyról lenne szó, mintha semmi beleszólásom nem lett volna.

- Tessék? – nézett rá Suh Hyung meglepődve és kilépett az asztala mögül, ahol eddig volt.

- Jól hallottad – nézegette a körmeit, miközben beszélt, de mindent tökéletesnek látott rajta, így abbahagyta. – Nem tudom, miből gondoltad, hogy csak így egyszerűen, az engedélyem nélkül ide hozhatod Ha Nat, de túl messzire mentél.

Leesett állal bámultam az apámra. Mégis mi a fenét képzel magáról, hogy így beszél Suh Hyunggal?! Mintha ő lenne a kiskirály Suh Hyung irodájában.

- Ha Na már felnőtt, azt csinál, amit akar – ironikusan hangzott ez Suh Hyung szájából, azok után, hogy korábban lekislányozott, mikor ezeket a szavakat mondtam neki.

- Az lehet, hogy felnőtt, de akkor is a lányom és tartozik nekem annyival, hogy azt teszi, amit kérek tőle – morogta apa a fogai között.

- Azzal, hogy elzárod az ipartól, nem teszel neki jót! – tört ki Suh Hyung értetlenül. – Négy év telt el, mióta…

- Suh Hyung! – szakította félbe a testvérét, de ő mit sem törődött vele.

- Négy éve már, és Ha Na még mindig nem tud viharban rendesen aludni! Rémálmai vannak, egyáltalán nem képes továbblépni, ha nem hagyod neki! – kiáltotta Suh Hyung az apámnak.

Meredten bámultam a nagybátyámra. Honnan tud ilyeneket?! Ah! Mikor pénteken ott aludtam náluk, akkor vihar volt. Lehetséges, hogy látszott, hogy nem jól alszom. Az ajkamba haraptam, egy percig sem sikerült elhitetnem vele, hogy minden rendben. Nem Se Joo miatt aludtam aznap éjjel olyan borzalmasan, és ezt Suh Hyung pontosan tudta.

- Pont azzal hagyom továbblépni, hogy nem engedem az ipar közelébe! Ne próbálj kioktatni arról, hogy neveljem a lányomat! – kiáltott vissza ingerülten az apám. – Tudom, mi a legjobb neki!

- És erről őt is megkérdezted? – húzta el a száját a férfi. – Mert téged ismerve, csak elhatározol magadban mindent, mások véleménye egyáltalán nem érdekel. Mindenki másnak el kell fogadnia a döntésedet, nincs beleszólásuk.

- Okos kislány, tudja, hogy jót akarok neki.

- Biztosan azért szökött el otthonról is, mert annyira az ő érdekeit nézted – szarkasztikus hangján elámultam. – Ha Na, itt akarsz maradni?

Fordult hirtelen felém Suh Hyung, mire megzavarodva bámultam rá.

- Tessék? – a hangom elhalt a kérdés végére. Eddig csak jobbra-balra kapkodtam a fejem, mintha tenisz meccset néznék, és a labdát követném a pályán. Össze voltam zavarodva, Suh Hyung úgy veszekedett az apámmal, mintha róla lett volna szó és nem rólam.

- Ha itt akarsz maradni továbbra is az Akadémián, én támogatni foglak – válaszolt a férfi és olyan tekintettel nézett rám, hogy ha még a világ végével is kell szembenéznie, ő akkor is vigyázni fog rám. Valahol az az érzésem volt, azt akarja, hogy az ő javára döntsek.

- Suh Hyung, túl messzire mész! – sötétült el apa hangja.

- Csak azt teszem, amit neked kellett volna már kezdettől fogva tenned. Túl sokáig vártam tétlenül, reménykedve, hogy meggondolod magad Ha Naval kapcsolatban – húzta ki magát Suh Hyung. – De nem változtál, így megléptem, amit kellett.

- Te… - lépett oda a nagybátyámhoz fenyegetően az apám.

- Elég! – ugrottam közéjük, mielőtt elfajultak volna a dolgok és a két férfi egymás torkának esik. Kitárt karokkal álltam közöttük, hogy meggátoljam, hogy ennél közelebb menjenek a másikhoz. Nem bírtam tovább hallgatni, ahogy egymással civakodnak. Képtelen voltam nézni, ahogy rólam veszekednek, mintha itt sem lennék. – Hagyjátok abba, én is itt vagyok, rémlik?!

- Ha Na! - sóhajtotta Suh Hyung és leeresztett, mint egy lufi. – Sajnálom…

- Mégis mi bajotok van?! Miért akarnál elvinni innen? – fordultam az apámhoz kérdőn.

- Nem fogsz újra énekelni. Még a közelében sem lehetsz az iparnak – rázta meg a fejét, mintha ennél borzasztóbbat el sem tudna képzelni.

- Miért?! – borultam ki én is. – Négy éve sem mondtad meg, mi az OKA, csak rám parancsoltál, hogy ne tegyem be többé az ügynökséghez a lábamat.

- Láttam a felvételeket rólad – a hangja hirtelen mintha éveket öregedett volna. – Nem énekelhetsz, mert csak fájdalmat okoz. Hagyd ennyiben a dolgokat és gyere haza!

Hitetlenkedve néztem rá. Négy év után képes lenne hazavinni, de ennél sokkal megdöbbentőbb volt, hogy azt hitte, el is mennék vele.

- Nem megyek veled sehova - leheltem halkan a tekintetemet rá függesztve, végül leeresztettem a karomat.

- Micsoda? – pillogott rám, mint aki rosszul hallotta.

- Beállítasz ide ennyi idő után és azt hiszed, bárhová is követni foglak? – megtörten bámultam rá. – Semmi nem változott, nem változtál. Igaza van Suh Hyungnak. Még mindig csak rám akarod erőltetni az akaratodat, mint annak idején.

- Miért nem vagy képes megérteni, amit mondok neked?! – dörzsölte meg a tarkóját idegesen.

- Amíg nem mondasz rá egy értelmes okot, hogy miért tegyem azt, amit mondasz, addig ne várj tőlem semmit! – jelentettem ki határozottan. – Miért akarsz mindenképp távol tartani az ügynökségtől?

- Megőrjítesz! – kiáltott fel dühösen, mire összerezzentem. – Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá, egyáltalán semmihez se!

Utáltam, hogy ennyire nem képes megbízni bennem, hogy elmondja, mi folyik itt. Bennem is kezdett felmenni a pumpa. Pont, mint aznap éjjel, mikor elrohantam otthonról.

- Nem olyan rossz az Akadémia, mint ahogy először hittem – erőltettem mosolyt az arcomra. Mégis mit csinálok?! – Láttad, hogy az előadáson is mekkora sikerem volt! Sung Chan azt mondta, az ügynökségek el voltak ájulva tőlem.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – nyúlt meg a képe. Igen, Ha Na, hova akarsz ezzel kilyukadni?! De éreztem, hogy már nincs megállás, a harag, ami az évek alatt felhalmozódott iránta bennem, csak nőtt és egyedül az volt a célom, hogy megbántsam. Pontosan úgy, ahogyan ő tette velem annak idején.

- Azt hittem, az éneklésen kívül minden máshoz tehetségtelen vagyok – mosolyogtam még mindig az apámra. – Erre kiderül, hogy egész jól táncolok, színészkedek, még a modellkedés sem áll olyan távol tőlem! Kapkodnának utánam az ügynökségek, ha úgy döntök hivatalosan is debütálni szeretnék.

- Nem tennéd… - hitetlenkedett apa.

- Persze jó lett volna saját cégnél debütálni, de ha nem akarod, nem lesz más lehetőségem, mint másokhoz fordulni ez ügyben – néztem el apám mellett könnyedén, habár remegett a kezem és izzadt a tenyerem, ahogy játszottam előtte a laza kislányt.

- Nem fogsz sem a P.S.-nél, sem pedig másik cégnél debütálni! – kiáltott rám a férfi, mire össze-rezzentem.

- Mi bajod van?! – ordítottam rá teljesen kikelve magamból. – Miért nem engedsz a színpadra, ha ezt akarom?!

-  Nem akarlak énekelni látni! – túrt bele őszülő hajába mérgesen. – Túl fájdalmas!

Mintha hideg vízzel öntött volna nyakon, minden ellenállásom elszállt.

- Ezt nem hiszem el - néztem rá reszkető ajkakkal. – Ez is csak rólad szól megint, igaz?

Rám pillantott a férfi, mintha szellemet látott volna.

- Túl fájdalmas a színpadon látnod, nem igaz? – undorodó hangom meglepett még engem is. – Mert túlságosan is anyára emlékeztetlek?!

- Ha Na! – ragadta meg a karom Sung Chan, mintha átléptem volna egy láthatatlan határvonalat. Ha pedig már átléptem, akkor át is fogok gázolni azon a határon!

- Engedj el, Sung Chan! – ráztam le magamról a kezét és megint apám felé fordultam. – Az egész azért van, mert túlságosan is anyára emlékeztetlek, így van?! Azért nem bírsz a közelemben lenni és rám nézni, mert minden egyes pillanatban ő jut rólam eszedbe! Ha énekelek, akkor pedig végképp! Mindig is azt mondtad, hogy mikor énekelek, olyan mintha anyát látnád!

Lihegve és egyre jobban belelendülve dőltek belőlem a szavak. Keserűség áradt minden egyes vádból, ami elhagyta a számat. Nem bírtam visszafogni magam, nem volt megállás, magamat hergeltem az egésszel, a négy év alatt felgyülemlett haragom, dühöm és frusztrációm ki akartam adni magamból, letudni egyszer s mindenkorra az apám iránti érzéseimet. Meg akartam szabadulni attól a csomótól, ami a szívem mélyén lappangott már évek óta.

- Valld be!

- Miről beszélsz? – nézett rám teljesen elképedve a férfi.

- Valld be, hogy négy éve minden egyes nap azt kívánod, hogy bárcsak én haltam volna meg az autóbalesetben és nem anya! – kiáltottam fuldokolva a haragtól. De végre kimondtam! Kimondtam azt, ami már ott érlelődött a szívemben, mint egy káros daganat, elszívva minden energiám és élet-kedvem. Megszabadultam attól a súlytól, amit már olyan régóta cipeltem magammal.

De abban a pillanatban, ahogy úgy éreztem megkönnyebbültem, valami olyasmi történt, amire nem számítottam.

Égett ott az arcom, ahol az apám pofon vágott.

Megütött.

Meg-ü-tött.

- Tae Won!

- Apa!

Sung Chan és Suh Hyung kiáltásai csak halk visszhangként éltek bennem. Félig a földet bámulva próbáltam feldolgozni, mi történt. A vér a fülemben dübörgött, nem hallottam semmit sem, remegtem az idegességtől és zsibbadt volt az arcom. Az apámra néztem, szinte ölni tudtam volna a tekintetemmel. De ő is hasonlóan érezhetett, mert az ő arcán is a saját érzéseim tükörképét véltem felfedezni.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva a bátyám, de nem is figyeltem rá. Zihálva léptem közelebb az apámhoz. Nem! Ahhoz a férfihoz, akire egykor apámként tekintettem.

- Gyűlöllek – förmedtem rá halkan és viszolyogva tőle.

Ezzel pedig csapot-papot ott hagyva rohantam ki az irodából. Nem bírtam tovább ott lenni vele, nem bírtam elviselni a látványát sem. Úgy éreztem, megfulladok. Komolyan légszomjjal küzdöttem és feltéptem az ajtót, de megtorpantam.

Az igazgatói iroda előtt kisebb közönségünk volt, méghozzá maga a STAND UP. A négy fiú tekintete mindent elárult. Pontosan tisztában voltak azzal, mi történt előbb bent a helyiségben. Ahogy megláttam Se Joot és Kyu Hyunt úgy éreztem, a falak kezdenek összeszorítani. Nem bírtam ezek után a szemükbe nézni, így teljes erőmből rohanni kezdtem.

- Ha Na! – legalább öt különböző személy hangját véltem felfedezni ebben a két szóban, de nem törődtem vele. Csak futottam le a lépcsőn, képtelen voltam ezt elviselni tovább. Levegőt! Levegőre van szükségem!

Ahogy leértem az aulába, kirontottam az udvarra. Kivételesen nem eső esett, hanem a mai nap olyan hideg volt ismét, hogy fehér hópelyhek szállingóztak a sötét, késő délutáni órákban. Ahogy megcsapott a friss levegő, mélyeket kezdtem lélegezni, de nem segített. Csak tovább ziháltam, a térdemre támaszkodva próbáltam lenyugtatni a vadul zakatoló szívemet. A fagyos hideg sem zavart, még jól is esett a felhevült bőrömnek.

Az irodában dühös voltam, forrt bennem a harag, de miután ez gyorsan tovaszállt, csak a csalódottság, bánat és magány maradt a nyomában. Nem erre számítottam az apámtól, soha nem hittem volna, hogy valaha is képes lenne megütni. Tudtam, hogy nem szeret, tudtam, hogy már nem jelentek neki sokat. De hogy megütne? Nem. Nem néztem ki belőle.

Tévedtem. Ismét. Elszorult a torkom és az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a sírást. Mert már a sírás határán álltam. Nem tudtam tovább ezt elviselni. Miért fájt ennyire?! Miért fájt ez ennyi-re, ha már eleve utáltam?! Miért hasogat úgy a szívem, mintha ki akarna szakadni a helyéről, ha már egyszer minden reményemet feladtam az apámmal kapcsolatban?!

- Ha Na?

- Tűnj el! Te vagy az utolsó a Földön, akit most látni akarok! – kiáltottam elfúló hangon, de nem fordultam meg. Nem akartam, hogy így lásson. Szétesve és magamba roskadva, mint egy megtört gyereket.

- Ha Na… - éreztem, hogy a vállamra helyezi a kezét, de szinte kirázott a hideg az érintésétől. Eltéptem magam tőle és szembe fordultam vele.

- Ne érj hozzám! – szinte sikoltottam. Se Joo együtt érző és szánalommal teli tekintete csak még jobban felbosszantott. Azok a csokoládébarna szemek úgy néztek rám, mintha fontos lennék nekik, mintha törődnének velem. Ez pedig csak még inkább rontott az így is rettenetes hangulatomon. Át-karoltam saját magam és kerültem a pillantását. A körmeimet belevájtam a karomba, hogy visszatartsam a könnyeimet. Nem sírhattam előtte. – Ne érj hozzám, kérlek!

- Senki nem fog elítélni, ha sírsz ezek után… - gyengédség áradt a hangjából, simogatóan lágy volt. Olyan régen hallottam már, el is felejtettem milyen kellemes és meggyőző tud lenni, szinte már majdnem elmosolyodtam rajta.

- Hagyj békén! – suttogtam megviselten és hátat fordítottam neki. Csak egyedül akartam lenni, egyedül a magányommal és bánatommal, lubickolva a boldogtalanságban. Pár óráig, pár napig vagy akár hetekig.

- Ha Na!

- Hagyd abba! – fakadtam ki hirtelen, mintha nem is én lettem volna. – Ne hívj a nevemen! Hagyd abba!

- Ha Na! – mondta határozottan és dallamosan Se Joo. Éppen meg akartam neki mondani a ma-gamét, mikor megragadta a csuklómat és magához rántott. A karjai között találtam magam pillanatok alatt. Először meglepett és elakadt a lélegzetem is, de aztán észbe kaptam. A kezeimet kettőnk közé beszorítva próbáltam magam ellökni tőle, de nem engedett. Szorosan tartott.

- Engedj el! Most azonnal! Hallod?! – hangom egyre kétségbeesettebb lett és már ott ütöttem ahol értem, hogy végre megszabaduljak tőle.

- Add ki magadból! Csak nyugodtan, senki nem látja! – biztatott még mindig nyugodtan, mintha nem éppen a bordáit ütlegeltem volna. De a szavaira hirtelen lefagytam. Még hogy adjam ki magamból? Ki ő, hogy csak így utasítgasson? Ki a fenének gondolja magát?!

- Most azonnal eressz! – kiabáltam rá, de az ellenállásom egyre csak csökkenni kezdett. – Eressz!

Ahogy a hidegben kezdtem érezni a meleget, ami a testéből áradt, ahogy az illata eljutott az orromba, ahogy az ölelő karjai között kezdtem biztonságban érezni magam, valami megtört bennem. Valami, amit eddig erőnek erejével próbáltam egyben tartani, egyszer csak darabokra szakadt. Mintha soha nem is létezett volna, hamuvá vált, amit a téli, metsző szél könnyedén magával sodort. És ott álltam Se Joo karjai között védtelenül, kiszolgáltatva a saját érzéseimnek, amik mint a cunami, úgy törtek elő.

Azok a kezek, amik előbb még Se Joot püfölték, most szorosan kapaszkodtak bele a pulcsijába és ölelték, mintha ő lenne az egyedüli, akitől valamiféle megnyugvást kaphatnak. Azok az ajkak, amik előbb még elküldték volna a fiút, most zokogva skandálták a nevét, mint egy imát, ami reményt nyújthat.

A téli hidegben négy év után először, Se Joo mellkasához bújva elsírtam magam. Négy év után először elsírtam minden bánatomat a legapróbbtól kezdve, egészen mostanáig. Sirattam magamat, anyát, apát, Se Joot és még sok mindenki mást is, akik valaha megbántottak vagy én bántottam meg őket. A zokogásomtól visszhangzott az egész udvar, de nem érdekelt. Csak saját magammal akartam törődni most az egyszer. Csak magammal foglalkoztam és azzal a mérhetetlen fájdalommal, amivel meg kellett küzdenem.

Úgy éreztem, hogy megint átélem azt a napot, mint mikor megtudtam, hogy anya meghalt. Suh Hyung mondta el, mi történt, mikor a kórházban magamhoz tértem. Elsőnek nem is tudtam elhinni, nem akartam elhinni, de utána keservesen zokogtam napokig a kórteremben. Úgy éreztem, a könnyeim egyszerűen nem akarnak elapadni, csak folytak és folytak az egész arcomat eláztatva. Pontosan ez ismétlődött megint.

Annyira egyedül éreztem magam, holott mellettem állt Suh Hyung, Sung Chan és rengeteg barátom is volt. Mégis az apám… az apám hiányzott igazán. Az ő hiánya elviselhetetlennek tűnt, anya halála után most őt is elveszítettem. Emiatt pedig teljesen elhagyatott voltam, mint egy társtalan lélek a hatalmas világegyetemben. Oly sokan voltak mellettem, mégsem volt senki sem igazán mellettem. Legalábbis nem az, akitől elvártam volna.

Nem tudom, hogy percekig vagy órákig sírtam, de Se Joo ott volt velem. Végig csendben ölelt és a hátamat simogatta, így a januári hideget sem éreztem meg igazán. Végül a zokogásom sírássá, majd pedig szipogássá szelídült. De nem engedtem el, szorítottam és próbáltam mindent kitörölni a fejemből. Zsibbadtság tört rám és csak arra a frissítő és határozott illatra koncentráltam, ami belőle áradt. Átlagosabb volt annál a kölninél, mint amit Kyu Hyun használt, de teljes mértékben jó értelemben, felidézte azokat a pillanatokat, amikor még boldog voltam. Ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam, amik olyan réginek tűntek, mintha egy másik életben történtek volna.

Végül ezeket is elengedtem. Mert az már a múlt volt, és nem élhettem a múltban örökké. Így nagy nehezen eltoltam magamtól Se Joot, aki érdeklődve és egyben félve nézett vissza rám.

Megtöröltem a szemeimet és felpillantottam az arcára. Az orra piros volt, a szája pedig lilás színű. Ugyanis egy vékony pulcsiban jött csupán utánam, így biztos rettenetesen fázott már, de egy szót sem szólt. A haján már egy egészen vékony réteg hó pihent.

- Köszönöm – krákogtam, majd levettem a sálamat a nyakamból és az övébe csavartam, egy pillanatra sem eresztve el a tekintetét. (Tudom, mostanában nagyon sok srácnak adományozom a sálamat…) Azok a barna szemek először meglepődtek, majd rám mosolyogtak, de a fiú szája egy milliméternyit sem mozdult felfelé. Éppen befejeztem és el akartam venni a kezem a sálról, mikor oda-nyúlt, hogy megnézze, mit csináltam. Az ujjaink érintették egymást, mire megdermedtem abban a helyzetben, és éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Ilyen hidegben is melegem lett egy pillanat alatt, ilyen körülmények között is képes volt megdobogtatni a szívemet. Egész eddig öleltem és szorosan hozzábújtam, de pont abba kellett így belevörösödnöm, hogy az ujjaink súrolták egymást. Jellemző.

- Ha Na… - kezdett bele Se Joo, de félbeszakítottam.

- Köszönöm – mondtam még egyszer hangsúlyozva. – De ez nem változtat közöttünk semmin sem.

Nagy szemeket meresztett rám, de végül bólintott. Azok a nagy boci szemek, istenem! Megfordultam inkább, mielőtt bármi hülyeséget csinálok ilyen instabil állapotomban.

- Sajnálom! – szólt utánam Se Joo, mikor már a kolesz előtt voltam pár méterrel. Megtorpantam az ajtó előtt és a földet bámultam meredten. Tudtam, mire gondol, tudtam, mit sajnál, de ez nem változtatott semmin sem. Egy sajnálom nem old fel a hibáid alól, akármilyen komolyan is gondolod, egy sajnálom nem egy varázsszó, ami minden problémát egy csettintésre megold. Nem, egyik sem igaz, mégis jólesett, hogy elmondta. Mégis megmelengette a szívem, hogy képes volt bocsánatot kérni.

- Menj be, különben meg fogsz fázni! – intettem neki, mintha semmilyen hatással nem lett volna rám, mégis egy halvány mosoly játszott a számon.

Ahogy beléptem az udvarról a meleg kollégiumi épületbe, rájöttem, hogy mennyire fáztam korábban kint. Megdörzsöltem a karomat, majd a kezeimet kezdtem lehelni, hátha felmelegszenek. Mikor úgy éreztem, valamennyi hatása volt már, elindultam a lépcső felé a harmadik emeletre. Tudtam, hogy korábban vissza akartam menni Suh Hyung lakására, de úgy éreztem, most itt kell lennem. Ha visszamegyek a nagybátyámhoz, csak az apám lesz a téma és nem akartam felemlegetni. Habár kisírtam magam és tényleg kicsit jobban voltam, még mindig egy vékony határon sétáltam. Hol könnybe lábadt a szemem, hol pedig teljesen érzéketlenül tekintettem a körülöttem lévőkre. Éppen az első lépcsőfordulóban jártam, mikor valaki utánam szólt.

- Ha Na! – lepillantottam a lépcső aljára és Nam Gilon akadt meg a szemem. Egy mosolyt erőltettem a képemre, habár tudtam, hogy a szemem vörös és dagadt, vagyis egyértelmű volt, hogy sírtam.

- Szia, Nam Gil!

- Mondd, hogy semmi közöd hozzá! – nézett rám visszafojtott haraggal a fiú, mikor felsétált a lépcsőn mellém, és az arcomba nyomott egy papírt.

Kivettem a kezéből és áttanulmányoztam. Egy szerződés volt.

- Ez nagyszerű! – most már nem kellett erőltetnem a mosolyt és megveregettem a karját, majd jobban megnéztem a papírokat. Egész jó feltételekkel és fizetéssel járt a szerződése, amennyire jól értelmeztem.

- Ne csinálj úgy, mintha nem lennél ezzel tisztában! – kapta ki a kezemből a fiú hirtelen. Furcsa volt látni Nam Gilt ilyen feszülten. A szemei szinte szikrát szórtak és ekkor esett le, hogy valami nem stimmel és nem eldicsekedni akart a papírral.

- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.

- Ha bármi közöd is van ehhez a szerződéshez, akkor hatalmasat csalódtam benned, és se perc alatt széttépem! – fintorgott indulatosan a fiú.

- Egy szavadat sem értem – védekeztem ijedten. Nem voltam még a legjobb állapotban és ez a hangvétel, amit a fiú megütött, nem esett jól. – Mi ez az egész?

- A szerződést a P.S. Entertainment ajánlotta fel, az apád ügynöksége! – vágta az arcomba a vádakat.

- Mégis honnan tudod? – néztem rá rémülten és közelebb léptem.

- Az internet ezzel van tele, amióta az előadás volt. Még egyes tévés műsorokban is megemlítettek – magyarázta kicsit kizökkenve. – Mégis hol voltál az elmúlt napokban? Az Antarktiszon?

Mindenki tudja már, hogy az apám a P.S. Entertainment igazgatója?! Jézusom! Egyetlen egy másodpercre megértettem, miért akart az apám távol tartani az egész szórakoztató ipartól. A sajtóban nem volt olyan, hogy tabutéma vagy kegyelem, sőt az igazságot is csupán szóbeszédből ismerték. Ha pedig az ember híresebb lesz, akkor az egész életét nyilvánosságra hozzák, legyen az akármilyen fájdalmas vagy szánalmas, jót fognak rajta csámcsogni pont ezek miatt. De aztán kivertem a fejemből az apámat. Még hogy igaza legyen, na persze!

- És ez… - aztán leesett az állam, mikor rájöttem, hogy Nam Gil, mire célozgat. – Azt hiszed, én intéztem el?

- Ki más?! – mondta elkeseredetten. – Azt mondtad, hogy idén biztosan sikerülni fog, erre pont az apád cége ajánlja fel a szerződést. Már megbocsáss, ha kételkedek a hirtelen csodákban!

Cinikus hangja szíven ütött és nyeltem párat, hogy ne sírjam el megint magamat.

- Kérlek, mondj valamit! – könyörgött szinte már a fiú, de én még mindig küzdöttem az ellen, hogy amint megszólalok, ne fulladjanak sírásba a szavaim.

- Nem én voltam – néztem a szemébe, de a látásom elhomályosodott. – Semmi közöm az egészhez!

Kerültem a tekintetét és a kicsorduló könnyemet letöröltem gyorsan az arcomról, mintha meg sem történt volna, mintha ott sem lett volna.

- Ha Na? – bizonytalanodott el Nam Gil és kereste a szemkontaktust, de én határozottan a falat bámultam.

- Tényleg semmi közöm hozzá! – ismételtem meg, majd az emelet irányába fordultam. – Most megyek!

- Várj egy kicsit! – fogta meg a kezem a fiú és visszatartott. – Mi történt? Én mondtam valami rosszat?

- Nem – még mindig az ellenkező irányba néztem, hogy ne lássa az arcomat, de a hangján így is éreztem, hogy bűntudata van. – Higgy nekem, tényleg nem én intéztem el a szerződést! Csak magadnak köszönheted, inkább örülj neki! Gratulálok!

- Ha Na! – lépett mellém anélkül, hogy észrevettem volna és az arcomhoz hajolt, hogy végre a szemébe nézzek. – Jól vagy?

Aggódó pillantását nem tudtam állni és lesütöttem a szemem, aminek hatására a visszatartott könnycseppek gyorsan ki is szabadultak a szemhéjam alól.

- Persze, minden rendben – nevettem kissé erőltetetten.

- Szerinted ezt elhiszem? – fogta a keze közé az arcom és erővel felemelte, hogy ne tudjam elkerülni a pillantását. Meglepődtem és nagy szemekkel mustráltam a fiút. Nem hittem, hogy ilyesmire képes lenne, ilyen közvetlen, bensőséges cselekedetre. Még talán a szám is enyhén elnyílt. – Mitől ilyen hideg az arcod?

Nézett rám értetlenül, de én csak lehunytam a szemem és élveztem a forró kezeit az arcomon. Erre a melegre koncentráltam, hogy megnyugodjak, de ezt a meleget egy csokibarna szemű illető gyengéd pillantása kísérte, így ki is pattantak rögtön a szemeim.

- Minden rendben! Sajnálom! – elléptem tőle, így a kezei a levegőben maradtak céltalanul, ahol egy perccel ezelőtt még én álltam. Gyorsan hátat fordítottam és felsiettem a harmadik emeletre, majd bementem a So Haval közös szobánkba. Az ajtónak támasztottam a fejem, amint becsuktam és próbáltam megnyugtatni hevesen dobogó szívemet. Elsőnek Nam Gil lepett meg, aztán meg Se Joo csokoládé barna szemei villantak be. Ajh!

- Ha Na, te vagy az? – szólalt meg So Ha a hátam mögött.

- Ha Na?! – hallottam Ki Young hangját is.

- Hm – bólintottam félve. Eltűntem két napra egy szó nélkül, féltem, hogy ha visszajövök, megkapom a magamét So Hatól. De amint megfordultam, hogy szembenézzek vele, csak egy hatalmas hajzuhatagot kaptam az arcomba. So Ha magához vont és szorosan ölelt.

- Úgy aggódtam érted. Minden rendben van? – kérdezte és az ágyam felé húzott, ahova leültetett. Ki Young és Baek Ho a lány asztalánál álldogáltak és érdeklődve figyeltek.

- Te sírtál? – nézett rám meglepődve és aggódó pillantásokkal Ki Young.

Elsőnek tagadni akartam, elsőnek mindent tagadni akartam és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de aztán meggondoltam magam.

- Nem, semmi sincs rendben, So Ha – mondtam a lánynak címezve a szavaim, majd a földet fixíroztam. – Az életem egy kész katasztrófa! Feltűnik az a srác, akibe tíz évig szerelmes voltam, akiről kiderül, hogy az egyik legjobb barátja Kyu Hyunnak, az apám és Nam Gil is nekem estek. Minden a feje tetejére állt, és úgy érzem, hogy nem bírom el ennek a súlyát, hogy összeroppanok, ha nem kapok egy lélegzetvételnyi szünetet!

Mindent kiadtam magamból, ami hirtelen kikívánkozott. Lihegve figyeltem a többiek reakcióját, csak pislogtak a nagy őszinteségi rohamomtól.

- Oké, azt hiszem, hogy van mit mesélned! – jegyezte meg So Ha.