33. Fejezet

Hogy állunk?

- Ha Na… - fogta meg a kezem Kyu Hyun, ami a nyakán volt és a mellkasára vonta. Az ujjaim alatt éreztem, ahogy a szíve ritmusosan dobog. – Ez nem jó ötlet.

Megdöbbenve nyíltak ki a szemeim a szavai hatására. Kyu Hyun pedig elhúzódott tőlem, hogy ne legyek olyan közel hozzá, mint pár másodperccel ezelőtt.

Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Elrántottam a kezem a mellkasáról és felpattantam a kanapéról. Nem hiszem el, hogy képes volt megint eljátszani ezt velem. Már megint meg akartam csókolni és ő ismét elutasított. Egyáltalán mi az ördögért akartam megcsókolni?! Ezt az önelégült idiótát! Nem is ő az idióta, hanem én, hogy bedőltem neki, hogy…

- Várj már! – ragadta meg a csuklóm a fiú sóhajtva. Már a konyha felé vettem volna az irányt, hogy ne kelljen látnia a vörös, megszégyenült fejemet, de visszatartott. Ökölbe szorultak az ujjaim és minden érzelmet eltüntettem az arcomról, mire megfordultam, hogy újra a szemébe nézhessek.

- Mi az? – kérdeztem egy merev mosollyal, majd visszaültem a kanapéra, hogy minél meggyőzőbb legyen a színjáték. Pedig tudtam. Tudtam, hogy egy percig sem voltam képes átverni, mégis megnyugtatott, hogy nem látja rajtam a dühöt, amit éreztem. A dühöt amiatt, hogy megint el lettem utasítva, hogy megint félre lettem dobva. De azért a kanapé másik végébe ültem, minél távolabb a fiútól.

- Emlékszel még arra, amit a piacon mondtam neked? – kérdezte Kyu Hyun mélyen a szemembe nézve.

- Nem tudom, miről beszélsz – ráztam meg a fejem. Lehet, hogy sejtettem, de még elgondolkozni sem voltam hajlandó rajta. Kicsinyes vagyok, igen, tudom.

- Azt mondtam – kezdett bele vontatottan -, hogy teljesen ki voltál készülve és amint megcsókoltalak volna, rögtön megbántad volna.

Összeszorítottam a fogaimat, ahogy felidéztem az emléket.

- És?

- Nézz rám! – csúszott közvetlenül mellém és a kezét az arcomra helyezve fordította maga felé a fejem. Fel sem tűnt, hogy egész végig a földet bámultam, amióta elkezdett beszélni. Összébb húztam magam, hogy a fiú ne érjen hozzám, de hiábavaló próbálkozás volt. A vállunk és a karunk egész végig egymást súrolta, a combja az enyémhez ért, ami megint megzavarta a gondolataim. De ha csak ennyi lett volna! Nem. Az arcunk között megint alig pár centi volt. Mégis mire jó ez neki? Előbb elhúzódott, mikor meg akartam csókolni, öhm, vagyis mikor engedtem volna a csókot neki (lehetséges gondolatban elpirulni?!), most pedig megint képes ilyen helyzetbe hozni. Utáltam azokat a fekete szemeket, azokat a rosszra csábító fekete ónixokat. - Pontosan ugyanezt gondolom most is.

- Hogy? – valahogy teljesen kimentek a fejemből az előbbi szavai, mintha a szél fújta volna el őket. Egy halvány mosoly futott át az arcán. Lehet, hogy megint úgy olvas bennem, mintha nyitott könyv lennék?!

- Ne azért akarj megcsókolni, mert össze van zavarodva a kis fejed! – bökött homlokon gyengéden.

- Azt mondtad, hogy ha megkérlek, akkor megteszed – ellenkeztem. Ennyit arról, hogy semleges leszek, mint Svájc…

- Látom, még mindig emlékszel rá – kuncogott hamiskásan. – Akarod azt a csókot? Akkor kérj meg, rajta!

- Még mit nem! – kaptam el a fejem és éreztem, hogy elpirulok az ajánlata miatt. Ha egy perccel ezelőtt el is olvadtam a pillantásától, most teljesen zavarba jöttem a csók gondolatára is. – Különben is, érezned kéne a kérést, még akkor is, ha nem szavakkal történik!

Oh, anyám, muszáj nekem mindent kimondani, nem igaz?! Úgy viselkedtem, mint aki haragszik rá, mert nem csókolt meg… Jézus, és tényleg így volt!

Legszívesebben elbújtam volna a föld alá, ahogy erre ráébredtem.

- Igazán? – nevetett fel hangosan. – Észben tartom legközelebb.

- Ne is álmodj legközelebbről! – húztam fel a lábaim a kanapéra és levert a víz, olyan melegem lett. Még mindig kuncogott és próbálta elfojtani a nevetését.

- Ezt majd még meglátjuk! – birizgálta a hajam az ujjaival, mintha a saját kis játéka lenne. De mégsem mozdultam, nem hajoltam el a keze elől. A homlokom a felhúzott térdemnek támasztottam, hátha így nem látja, milyen paradicsom a fejem.

Úgy viselkedtem, mint aki duzzog, holott egy cseppet sem haragudtam már rá. Hittem neki. Mint pár héttel ezelőtt a piacon, most is azért nem csókolt meg, mert nem akarta kihasználni a sebezhetőségemet, hogy nem gondolkozom racionálisan.

De nem esett azért jól, hogy hoppon maradtam, és nem az első volt a mai nap folyamán. Chris emléke ismét felpaprikázott.

- Egy nap kétszer is ejtenek… - morogtam magamnak. Nem mintha Christ annyira bántam volna. Hú! Még ki is rázott a hideg a srác emlékére.

- Kétszer? – kérdezte Kyu Hyun és abbahagyta a hajam piszkálását, én pedig megdermedtem.

Ajh! Előbújtam a térdeim mögül, és félve néztem Kyu Hyunra. Várakozóan és egy fél mosollyal az arcán figyelt.

- Félreértetted! - motyogtam zavarban. – Azt mondtam, hogy egy nap kétszer is… kétszer is…

- Ejtenek – mondta készségesen a fiú és a fülemhez hajolt, amitől elakadt a lélegzetem. A haja csiklandozta a bőrömet, miközben az egyik kezével keresztben előttem támaszkodott meg a kanapé karfáján. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy megfeszültek a karján az izmok és kidagadtak az erek. – Egyszerre több vasat tartasz a tűzben?

- Dehogyis! – húzódtam el, alig kapva levegőt, de nem volt több helyem rá. Teljesen be voltam szorulva a kanapé sarkába. – Kellene a fenének az a tuskó!

- Tuskó?

- Csak felejtsd el! - fészkelődtem kényelmetlenül.

- Elég nehéz lenne csak úgy elfelejteni – suttogta a fülembe, lélegzete forró volt. – Szóval?

Kérdése egyszerre tűnt játékosnak és komolynak. Az ajkamba haraptam és próbáltam összeszedni a gondolataimat, próbáltam kizárni a fejemből Kyu Hyunt. Nem megy! A másik keze, amivel eddig a hajammal játszott, a tarkómra csúszott. A gyomrom görcsbe rándult, habár egyáltalán nem rossz értelemben.

Törtem a fejem, mivel úszhatnám meg a további a közeledését.

~ Tényleg meg akarod te úszni ezt?

~ Üdv, gonosz Ha Na! Rég volt már…

~ Hiszen előbb még kétséget kizáróan meg akartad csókolni!

~ Az csak… igaza volt Kyu Hyunnak, nem gondolkoztam tisztán.

~ Persze, azért remeg most is a kezed, mert annyira nem szeretnél Kyu Hyun közelében lenn. – szarkasztikus hangja feldühített.

~ Hess! – hadonásztam gondolatban, hátha eltűnik.

~ Szép próbálkozás, de hasztalan. Fáj elismerni, hogy akartad őt? Mi fog történni, ha beismered, hogy igenis kívántad őt? Le fog szakadni az ég, eljön az apokalipszis, vagy mi?

~ Ne is figyelj rá, Ha Na!

Legszívesebben befogtam volna a fülem, bár tudtam, hogy semmit sem érnék el vele.

- Tehát? – kérdezte a fiú és az ajka súrolta a fülemet, mire összerándultam és elöntötte a forróság az arcomat.

- T-talán f-féltékeny v-vagy? – dadogtam hirtelen, mielőtt átgondoltam volna.

Éreztem, ahogy a fiú egy pillanatra megdermed.

- Szeretnéd? – nézett rám kíváncsi szemekkel végül.

Rá akartam vágni, hogy nem. Egyből tagadni akartam, hogy ki a fene vágyna ilyesmire, de mégis minden szó a torkomon akadt. Ehelyett egész más hagyta el a számat.

- Furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy igen? – leheltem halkan.

Kyu Hyun meg sem lepődött, meg sem rezzent, ahogy farkasszemet néztünk. Az ujjai a tarkómon a hajamba túrtak és közelebb vonta a fejem magához. A szívem kihagyott egy ütemet a mozdulatára.

- Egyáltalán nem…

Ekkor hirtelen zaj csapta meg a fülünket és egyszerre kaptuk arra a fejünket.

Nam Joon fészkelődött a kanapén, de - valószínűleg a fájdalomtól – fintorogva abba is hagyta és aludt tovább. Ez pedig eszembe juttatta az éjszaka eseményeit és elszégyelltem magam.

Miközben Nam Joonnak fájdalmai voltak és majdnem halálra verték, én most itt flörtölgettem Kyu Hyunnal, mintha mi sem történt volna. Sóhajtva fordultam vissza a fiú felé és ugyanazokat az érzéseket láttam tükröződni az ő arcán, mint amiket én éreztem.

A hangulat elszállt és csak az aggodalom maradt a helyén.

- Mihez kezdjünk vele?

Annyira örültem, hogy Kyu Hyun alvászavarral küzd, vagy nem tudom mivel, hogy felébredt este, mert így nem egyedül kellett megbirkóznom az egész helyzettel. Amiért pedig eszméletlenül hálás voltam.

- Nem tudom, de nem maradhat ennyiben a dolog, az biztos – egyenesedett ki és hátradőlt a háttámlán. Majdnem elmosolyodtam a tényen, hogy egy kétszemélyes kanapén ültünk a fiúval, de a fele teljesen üres volt. Kyu Hyunnal a bal oldalán voltunk összetömörülve, de egy cseppet sem zavart. Élveztem, hogy ilyen közel van hozzám.

- Szólni kellene a szüleinek? – ráncoltam a szemöldökömet bizonytalanul. – Talán Nam Gilnak? A rendőrségnek?

- Ha így is teszünk, azt csak holnap – nyújtózkodott a fiú és ásított két hatalmasat.

- De…

- Nézz rá szegény fiúra! – szakított félbe. – Teljesen ki van ütve. Ráér holnapig, akkor pedig kiderítjük, mi a fene történt vele.

Néztem pár másodpercig, majd bólintottam megkönnyebbülten. Örültem, hogy végre lekerült a vállamról a teher, és nem nekem kell gondoskodnom mindenről, hogy nem rajtam múlik minden döntés.

- Oké.

Ásított még egyet, mire rádöbbentem, hogy egész nap fotózáson volt, biztos kimerült, erre itt virraszt velem már legalább egy órája, ahelyett, hogy visszamenne aludni.

- Menj csak aludni nyugodtan! – mosolyogtam rá gyengéden.

- Jól van, menjünk! – vett mély lélegzetet és már felállni készült.

- Én maradok – jelentettem ki határozottan.

- Tessék?

- Nem hagyom egyedül – néztem Nam Joonra ellágyulva. – Itt maradok vele.

- Oh, istenem… - dőlt vissza lehunyt szemmel.

- Mi az?

- Semmi – rázta meg magát és egy puffot húzott a kanapé elé, majd az egyik fotelből elcsórt két pokrócot.

- Ugye nem arra készülsz, amire gondolok? – követtem minden egyes mozdulatát. Visszahuppant a kanapéra, feltette a lábait a puffra és betakarta magát a pokróccal.

- Nem tudom, hogy te mire gondolsz, de én arra, hogy itt fogok éjszakázni – majd az ölembe dobta a másik takarót. – Veled.

- Kyu Hyun, itt eszméletlenül kényelmetlen lesz – értetlenkedtem még mindig, miközben felhúztam magam alá a lábaimat és becsavartam magam a plédbe. – Inkább menj fel a szobába és aludj ott!

- El akarsz zavarni?

- Nem! – néztem rá nagy szemekkel. – Miért akarnálak elzavarni?

Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszébe? Elzavarni őt? Ugyan már…

- Akkor jó!

Mosolyodott el és átkarolva a vállam húzott oda magához. Eldőlt a kanapén, hogy a feje a puha kartámlán legyen, de engem is magával rántott. Én a kartámla helyett a mellkasát kaptam meg párnaként.

- Mit csinálsz? – emeltem fel a fejem, hogy rá tudjak nézni. Komolyan azt hiszi, hogy így fogok vele aludni, mikor bárki megláthat minket?!

- Kényelembe helyezem magam – vigyorgott rám, de én csak szótlanul bámultam őt továbbra is. – Törődj bele, itt maradok!

Mondta és becsukta a szemét, majd mindkét kezével átkarolva vont vissza a mellkasára. Égő arccal kapaszkodtam bele a pólójába, de nem erőltettem tovább, hogy felmenjen a szobájába. Amint meghallottam a szíve dörömbölését a bordáin, csak arra tudtam figyelni és ez a kiszámítható ritmus pedig megnyugtatott.

Helyette megigazítottam a takarót magamon és kényelmesen elhelyezkedtem, amennyire ezt ezen a falatnyi helyen meg tudtam tenni.

- Befejezted? – kérdezte Kyu Hyun piszkálódva.

- Igen! – csaptam gyengéden a mellizmára. Mellizmára… oké, még egyszer elpirultam, szuper!

Pár percig csendben feküdtünk, mire a pulzusom visszatért a normális tartományba.

- Milyen volt a fotózás? – érdeklődtem, mert még nem igazán voltam álmos.

- Nem volt rossz. Csak a szokásos, sok szép lány, kevés ruha – hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Igazán? – szorítottam össze a számat. – Akkor lehetne az egyik szép lány a barátnőd, engem pedig békén hagyhatnál.

- Előbb még a csókomért sóvárogsz, most meg a kerítőt játszanád? – nevetett halkan.

- Só-sóvárogni? - el sem hittem, hogy jól hallottam. A hirtelen felháborodástól szóhoz sem tudtam jutni. Még hogy én és a sóvárgás, még pedig az ő csókjára!

- Tudod mit? – szorított magához. – Ha holnap reggel még mindig szeretnéd azt a csókot, állok rendelkezésedre.

- Pff… - fújtattam még mindig elképedve. - Egoista!

- Nem mondtál rá nemet! – hajolt kicsit oldalra, hogy a szemembe tudjon nézni. Vidám szemei csak úgy csillogtak, ahogy pislogott rám.

- Egyértelmű volt - motyogtam zavarban és a pólójába temettem az arcomat.

- Amúgy mi hogy állunk?

- Hogy micsoda?! - egyből felkaptam a fejem és tág szemekkel, döbbenten meredtem rá.

Hogy-hogy állunk?! Ez meg mégis mit jelentsen? El sem hiszem, hogy képes volt ilyen nyíltan rákérdezni, hogy állunk. Eddig egy szóval sem említettük kettőnk között ezt a témát. Egyszer sem került szóba. De hogy felhozta, akaratlanul is elgondolkoztam rajta.

Kyu Hyun. Hát minden próbálkozásom ellenére, azt hiszem, tényleg kedveltem. Na jó, ne szépítsük, tényleg kedveltem és nem is kicsit. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá, mindig segített, ha bajba kerültem. Egy öntelt, önimádó herceg, aki hozzá van szokva, hogy mindent megkap, amire szemet vet, de mégis egy kedves és gondoskodó fiú. Annak ellenére, hogy az intimitás, vagy személyes tér számára ismeretlen fogalom volt, talán pont ez volt az, ami megfogott benne. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyire belemásszanak az aurámba (persze ott volt Min Soo is, aki szintén hasonló gondokkal küzdött, de mégis egész más volt a két helyzet). Pont ezzel az „erőszakosságával” sikerült ledöntenie minden egyes falat, amit felemeltem, hogy védjem magam. Az, hogy időközben kezdtem érezni iránta valamit, az már igazán nem az ő hibája volt…

DE!

Se Joo. Ő volt az, akibe szerelmes voltam, ő volt az, akire már évek óta vártam, hogy végre felém forduljon, hogy végre meglásson. Ezt a több éves szerelmet pedig nem lehetett csak úgy elfelejteni, nem lehetett csak úgy túltenni magam rajta. Ez mélyen belevésődött a szívembe, lelkembe, makacsul ragaszkodott hozzám.

Ezért fogalmam sem volt, mit kellett volna felelnem Kyu Hyun kérdésére.

Hogy állunk?

Nem tudtam. Bármit mondtam is volna, csak féligazság lett volna. Emiatt pedig teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam. Mit kéne neki mondanom?!

De egyszer csak a semmiből hirtelen elkezdett nevetni a fiú. Rázkódott a mellkasa a nevetéstől és mintha soha nem akarta volna abbahagyni.

- N-nem úgy ér-értettem – mondta, mikor kissé összeszedte már magát, de még mindig köhécselt az elfojtott nevetéstől. – Láttad volna a rémült arckifejezésedet!

Azt a rémült arckifejezést, amit említett, most felváltotta a teljes megrökönyödés és értetlenkedés. Ha nem erre gondolt, akkor meg mi a fenére?! De időm sem volt elgondolkodni más lehetőségeken, mert Kyu Hyun keze a semmiből felbukkant és az arcélemen simított végig.

Egy pillanatra elgyengülve hunytam be a szemem, élvezve ujjainak puhaságát a bőrömön.

- Arra gondoltam, hogy helyreállt-e a bizalom kettőnk között – magyarázta lágyan és tovább cirógatta ott az arcom, ahol az a Bong Ho vagy kicsoda megütött az este.

Ahogy Kyu Hyun szemébe néztem, azok a szemek szinte csordultig voltak gyöngédséggel, másrészt pedig ott volt az is, hogy milyen kis naiv vagyok, hogy egyből olyasmire gondolok, mint az előbb, de mégis aranyosnak talál.

Oké… teljesen el voltam tévedve. Csak szerettem volna, ha ezek jártak volna a fejében, miközben engem nézett, várva a válaszom. Bár ezek ellenére is csak annyira voltam képes, hogy egyet bólintsak. Égő arccal feküdtem vissza és próbáltam lecsillapítani hevesen dobogó szívemet.

- Ennek örülök – mocorgott alattam a fiú, majd minden elsötétedett.

- Mi történt?! – rázkódtam meg. Semmit nem láttam, korom sötét volt.

- Lehet, hogy be akarnak törni a koleszbe és lekapcsolták a biztosítékot, hogy ne legyen áram az épületben… - feszült meg alattam Kyu Hyun.

- Micsoda? – vékony hangom remegett a félelemtől.

- Csak lekapcsoltam a lámpát, te nyuszi! - hallottam a fiú hangját a fülemnél.

- Te idióta! – ezúttal jó erősen ütöttem meg a mellkasát.

- Aú, ah…

- Megérdemelted! – mondtam dühösen. Így játszadozni velem, idióta! Fel akartam kelni, ott hagyni a fiút és egy fotelbe átülni, mert még ott is jobb lett volna ennél.

- Gyere csak vissza! – egyből sikerült megragadnia a karomat, pedig egy kukkot sem láthatott a sötétben. Visszarántott magára és még a lábaival is átkulcsolta az enyémet, hogy végképp ne tudjak elmenekülni.

- Engedj, vagy megharapom a nyakad! – mondtam tompa hangon, mert az egész arcom a nyakához volt nyomódva.

- Nem mered…

- Azt te csak hiszed! – és két másodperc késedelemmel, de megharaptam. Megrándult alattam, de egy szót sem szólt és nem is eresztett, ahogy számítottam rá. Habár nem haraptam meg erősen, mert akármennyire is fenyegetőztem, képtelen lettem volna bántani. Ahogy elengedtem a fogaimmal, az ajkaim egy pillanatig a bőrén időztek.

Amint erre ráébredtem, elrántottam a fejem és visszadőltem inkább a mellkasára. Könnyen összetéveszthető volt az előbbi mozdulatom egy lágy puszival a nyakán és ez... rettenetes volt! Ciki, égő, kínos – sorolhattam volna még órákig.

- Előbb megkérdezel, hogy bízom-e benned, aztán meg ilyenekkel jössz… - morogtam neki.

- Csak teszteltelek – engedett el a lábaival és végre visszahelyezkedtünk a korábbi, kényelmes pozíciónkba. -, hogy mennyire bízol bennem.

- Kicsit sem tűntem hülyének, hogy bedőltem neked – gondolatban elástam magam a kolesz előtti bokrok alá.

- Inkább mondanám aranyosnak, csillagom – búgta és hangja ásításba fúlt, mire reflexből én is ásítottam. Ezután egyikünk sem szólalt meg, egyikünknek sem volt több mondandója.

Csak hallgattam Kyu Hyun egyenletes légzését, majd lassan elnyomott az álom.

***

Anyám, nem érzem a lábam!

Teljesen el volt zsibbadva a lábam térdtől lefelé és megmozdulni sem mertem, mert tudtam, hogy utána pillanatok múlva száztű váltja fel a zsibbadtságot, amit nagyon el akartam kerülni. Ehelyett csak olyan merész ötletem támadt, hogy kinyitom a szemem. Ellenőrizni szerettem volna, hogy Kyu Hyun alszik-e még.

Már a második estét töltettem vele… el sem hiszem. De ahogy körbenéztem, sehol nem láttam a fiút, csak egy párna volt a fejem alatt. Elnéztem Nam Joon felé, de hűlt helye volt, csak a takarója lógott le félig a földre gyűrötten. Hova tűntek?

Tudtam, hogy ideje lenne megmozdulni, mert már összetéveszthetetlenül a száztű korai jeleit éreztem. Ekkor hallottam meg a halk, tompa hangot az ablak felől. Mintha veszekedés lett volna az udvaron. Méghozzá nagyon is ismerősek voltak ezek a hangok.

Egyből felpattantam és a folyosó felé iramodtam. Ez a térdemnek és a szinte érzéketlen lábamnak sem tetszett, a falba kapaszkodva sikerült elvergődnöm az ajtóig, amit feltépve sarokig nyitottam. Nem tudtam, mennyi lehetett az idő, de a szürke, felhős ég miatt, még szinte sötétnek hatott a nappali világosság is. Kirázott is a hideg, ahogy kiléptem az épület melegéből.

A kollégium előtt állt három fiú, erősen gesztikulálva és egy cseppet sem törődve azzal, hogy ki hallja meg kicsit sem halk szóváltásukat.

- … végre, mi folyik itt, Nam Joon?! – kiáltotta magából kikelve Nam Gil.

Vele szemben állt az említett és rá sem nézett a bátyjára, csak szótlanul tűrte, hogy a földig hordja. A harmadik személy természetesen Kyu Hyun volt, aki nem igazán tudott annál többet tenni, minthogy csendben nézze a testvérek vitáját.

- Nam Gil! – szóltam rá teljesen ledöbbenve, mire mindhárman egyszerre kapták felém a fejüket. Még egyszer sem láttam ilyennek, ennyire kikelve magából. Gyorsan megtettem azt a kis távot, ami elválasztott tőlük. – Mit keresel itt?

- Ha Na… - húzta a száját kelletlenül a fiú. Kösz szépen, én is örülök neked!

- Én hívtam fel reggel – szólt közbe Kyu Hyun karba tett kézzel. Ahogy pedig találkozott a tekintetünk éreztem, hogy vér szökik az arcomba.

Eszembe jutottak a tegnap esti szavai. Ha holnap reggel még mindig szeretnéd azt a csókot, állok rendelkezésedre. Nem nagyon voltam csókra hangolódva és amúgy sem akartam semmit most tőle, de mégis belepirultam a gondolatba. (Most?!) Halvány mosoly futott át az arcán, valószínűleg pontosan tisztában volt azzal, mik jártak a fejemben.

- Csak menjünk haza! - morogta Nam Joon és elindult zsebre tett kézzel vissza az épületbe.

- Állj meg! – ragadta karon Nam Gil a fiút, mire az felszisszent. A karja ugyan nem sérült meg tegnap, de ahogy a bátyja megállította az egész teste megfeszült, ami viszont már nem lehetett túl kellemes. – Nem mész sehova, míg nem felelsz a kérdéseimre!

- Mi folyik itt? – kérdeztem egyikükről a másikra pillantva, de nem néztek a szemembe.

- Nem hajlandó elmondani, mi történt tegnap – felelt készségesen Kyu Hyun ismét. Nagyon értékeltem, hogy mindenre válaszolt, de jobb szerettem volna a fiúktól közvetlenül hallani, főleg hogy itt álltak tőlem egy méterre, mégsem mondtak semmit.

- Mégis miért? – léptem Nam Joon elé és próbáltam szemkontaktust teremteni, de hiába. Az arca még sötétebb színekben játszott, mint este, és az egyik szeme még mindig be volt dagadva. - Azt ígérted, hogy elmondasz mindent.

Próbáltam a lelkiismeretére hatni, mire rám is nézett a jó szemével. Mintha fájdalmat, bűntudatot… és szégyent láttam volna benne. Mi történhetett valójában tegnap?!

- Menjünk be! – fogtam meg a kezét biztatóan, meglepődött, de egyáltalán nem állt ellen.

- Még nem végeztünk! – állította meg ismét az öccsét Nam Gil, mire odaléptem elé és dühösen meredtem rá. (Igen, tudtam, hogy egy fejjel magasabb volt nálam és vajmi keveset számított, hogy hogy is néztem rá.)

- Tényleg nem végeztünk, de most szépen elengeded! – jelentettem ki határozottan. – Ha nem tűnt volna fel, egy szál pólóban van, és majd megfagy! Kivallathatod bent a koleszben, miután kapott egy fájdalomcsillapítót és egy borogatást. Ha tetszik, ha nem, jobb, ha beletörődsz!

Engem is meglepett a kirohanásom, de nem tudtam tovább nézni, hogy mindenki mínuszokban álldogál fagyoskodva. (Kivétel Nam Gilt, aki kabátban és sapkában volt.) Összeszűkült szemmel pillantottam Nam Gil kezére, ami még mindig az öccse karján volt, mire lassan elengedte.

Próbáltam egy barátságos mosolyt erőltetni az arcomra és Nam Joont visszavezetve a koleszbe, leültettem a kanapéra. Mindenki csendben követett és ők is lehuppantak a nappaliban.

- Várj egy kicsit! – kisiettem a konyhába, és pár perc után egy pohár vízzel, egy szem gyógyszerrel és egy meleg borogatással tértem vissza. – Szólj egy fél óra múlva, hogy cseréljük le hidegre!

Mindenki szótlanul bámult és nem szólt egy szót sem, Nam Joon hasának korgása törte meg a csendet, mire nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Ő csak rózsaszín arccal bámult el mellettem.

- Csinálok valami reggelit - lépdeltem ki újra a konyhába. Benéztem a hűtőbe és volt egy-két hozzávaló, amiből remek reggelit össze lehetett dobni. Közben a faliórára esett a pillantásom, körülbelül fél óra múlva kész is leszek mindennel, ha nem jön közbe semmi. Ami azt jelenti, nyolcra végzek is. Nyolcra?! Nem csoda, hogy olyan sötét volt még odakint.

Elkezdtem összevágni a zöldségeket, mikor egy árnyék jelent meg a falon. Kíváncsian fordultam meg és Kyu Hyun arcával találtam szemben magam. A pulzusom rögtön az egekbe ugrott és vissza is tereltem a figyelmem a zöldségekre.

- Nyugodtan menj vissza, egyedül is meg tudom csinálni! – motyogtam zavarban.

- Hadd segítsek egy kicsit én is! – fogta meg a kezem, megakadályozva a paprika további aprításában. Ráemeltem a tekintetem, fekete szemei érdeklődve tanulmányoztak. – Csúnyább színe van, mint tegnap.

Értetlenül meredtem rá, mire ujjaival végigsimított az arcélemen. Ebből rájöttem, hogy Bong Ho kezének nyomára gondolt. Lesütöttem a szemem, ahogy eszembe jutott az a fiú.

- Ha meglátom, aki ezt tette… - mondta sötéten Kyu Hyun, de elkaptam az arcom és a kezem is a fiútól.

- Nem érdekes! – nevettem fel. – Semmiség, pár nap és elmúlik.

Még hogy Kyu Hyun szembeszálljon azzal a három őrülttel! Még csak az kéne! Nem hagyom, hogy bármi baja essen egy ilyen kis „sérülés” miatt. Mert a hülye egója nem tűr meg ilyesmit, vagy valami hasonló igazán nemes gondolat végett. Az hiányozna csak nekem, hogy őt is kiskanállal kelljen felkaparni az aszfaltról egy sötét sikátorban… Kirázott a hideg arra a képre, ami a lelki szemeim előtt jelent meg.

Kyu Hyun vérbe fagyva hever eszméletlenül egy kies, homályos utcában. Odarohanok, hogy segítsek, de nem reagál, bárhogy is próbálom felkelteni. Arca csupa vér, seb és kosz. Búzabarna haja is vértől csimbókosan keretezi arcát, ahogy pedig az ujjaimat a nyakához nyomom, rájövök, hogy késő. Elkéstem, mert a fiú szíve már megállt.

Nagyot nyelve ráztam meg a fejem, hogy még csak az emlékét is eltüntessem ennek a képnek a gondolataim közül.

- Csak nem aggódsz értem? – bökdöste meg a vállam a fiú játékosan.

- Jobban tennéd, ha te is aggódnál! – suttogtam a kezeimet nézve. – Nem tudod, milyen érzés volt megtalálni Nam Joont. Nem tudod, hogy mennyire megrémültem, mikor egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán késő, és már meghalt. Nem tudod, milyen érzés volt a kezeim között tartani és olyan tehetetlennek lenni…

- Ha Na! – szólt rám kicsit keményebben a fiú. A vállaimnál fogva megragadott és maga felé fordított. A kés kicsusszant ujjaim közül és a vágódeszkán landolt. – Nem vagyok olyan, mint Nam Joon.

Ahogy rápillantottam, hirtelen elhittem, hogy ő nem végezné úgy, mint a fiú. Kyu Hyun magabiztosan és határozottsággal a szemében mustrált végig.

- Meg tudom magam védeni. Nem kell aggódnod értem! – mosolyodott el vidáman, majd váratlanul egy puszit nyomott az arcomra. Elakadt lélegzettel meredtem rá, nagy szemekkel.

- Ez-ezt meg miért...? – dadogtam vörösen.

- Mert ha nem is kell aggódnod, azért jólesett – vigyorgott és félretuszkolt, hogy folytassa a szeletelést. Én meg ott álltam kukán, és meg sem bírtam szólalni. – Mi lesz, csillagom? Így soha nem készül el ez a reggeli!

Kyu Hyun… Elképesztő vagy!

- Vagy szeretnéd folytatni a tegnapit? – fordult hátra a válla felett huncut mosollyal. – Mert nem lenne ellenemre.

- Te meg vagy húzatva! – nyomtam el a mosolyomat és a tűzhelyhez léptem.

Ketten sikerült is befejeznünk nyolcra a reggelit, végül pedig mind a négyen az asztalhoz ülve falatozgattunk. Nam Gil és Nam Joon csendben ültek, kerülve egymás tekintetét.

Kicsit sem kínos!

- Egész jó lett – szólalt meg Kyu Hyun, próbálva oldani a feszültséget.

- Meglett az eredménye annak, hogy három évig egyedül éltem – húztam mosolyra a számat erőltetetten.

- Miért? – kérdezte váratlanul Nam Joon. Meglepődtem, hogy végre mondott valamit, így megragadtam a lehetőséget és próbáltam szóval tartani. - Miért éltél egyedül?

- Miután… - még ha ez igazán kellemetlen témával is járt. – Miután az édesanyám meghalt, Busanba költöztem a nagybátyámhoz, mert az apámmal... öhm, kicsit összekaptunk.

- Kicsit? - szólt közbe Kyu Hyun pókerarccal, mire elnevettem magam.

- Jól van, nem szépítek – egyeztem bele. – Az apámmal szinte gyűlöljük egymást és nem bírtam a közelében lenni, ezért leléptem a nagybátyámhoz. Viszont neki Seoulban kellett intézkednie az Akadémiával kapcsolatban, így választhattam, hogy ott maradok, vagy vele jövök. Inkább az előbbi mellett döntöttem.

- Nam Gil mesélte, hogy az Igazgató a nagybátyád – gondolkozott el a fiú. – Az apád a P.S. Entertainment elnöke, ahol most dolgozik. Az anyád pedig valami énekes volt, aki egy autóbalesetben meghalt.

- Nam Joon! – szólt rá felháborodva a bátyja.

- Nem gond, Nam Gil – húztam el a számat. Szóval ilyen beszédtéma voltam közöttük? – Ez az igazság, még ha kissé nyersen is.

- És miért utálod az apád? – kérdezte két falat között. Már majdnem mindent megevett, ami a tányérján volt.

- Nam Joon, azt hiszem, ennyi elég vol…

- Azért utálom – néztem még mindig a fiatal fiú szemébe. –, mert el akart küldeni az országból, kitiltott az ügynökségből és elvette tőlem a barátaimat.

Próbáltam minél érzelem mentesebb lenni és sikerült is anélkül felsorolnom az érveket, hogy elcsuklott volna a hangom. Mindannyian elnyílt szájjal, megdöbbenve bámultak rám. Még Kyu Hyun sem tudott mindent, voltak számára is meglepő információk.

- Én… - erre már Nam Joon is zavarba jött, hogy ilyen intim témákat csak így kiböktem reggeli közben.

- Cserébe, hogy válaszoltam a kérdéseidre – kezdtem bele félbeszakítva. -, te is válaszolhatnál az enyémekre. Mégis mi történt tegnap este?

A fiú hátrahőkölt meglepetésében, hogy egyből így nekitámadtam úgymond, de elég volt a szócséplésből. Ennél megfelelőbb alkalmat pedig keresve sem találhattam volna, hogy kiderítsem végre, mi folyik itt.

Nam Joon vállai megereszkedtek és elkapta a tekintetét rólam. Némán ült percekig, azt hittem, hiába az egész, mert nem fog mondani semmit sem, mikor végre megszólalt.

- Hyung – szólította meg bátyját. -, mindig is mi voltunk ott igazán anyának, ugye? Ránk számíthatott, mikor apa nem volt otthon.

- Igen - bólintott kicsit megzavarodva Nam Gil. Én sem értettem, mire szeretne kilyukadni a fiú. Az ölébe ejtette kezeit és azt bámulta, miközben beszélt.

- Mivel tábornok, mindig szükség van rá valahol, keveset van itthon – mondta monoton hangon, de mégis éreztem benne a fájdalmat. Egy fiú fájdalmát és elkeseredettségét, akinek szüksége lett volna az apjára. Elszorult a torkom, mert pontosan meg tudtam érteni ezeket az érzéseket. – A hadsereg mindig fizette a szállását, mikor máshol szállt meg. De egy jó ideje megvonták ezt a támogatást és apának saját zsebből kell állnia mindent. Legyen szó ruházkodásról, élelemről vagy szállásról. Így kevesebbet tud hazaküldeni a családnak, mint eddig. Nam Gil is főként ezért kezdett el dolgozni az étteremben, hogy pótolni tudja a kiesett pénzt. Én még túl fiatal vagyok hozzá, hogy felvegyenek bárhová, vagy tapasztalatlan, folyton elhajtottak, ha valamilyen részmunkaidős állást próbáltam keresni. Most, hogy Nam Gilt felvették az ügynökséghez, kevesebbet tud majd járni dolgozni, és végképp nehéz helyzetbe fogunk kerülni. Anya pedig nem tud több munkát vállalni a két fiatalabb öcsém miatt, akikre vigyáznia kell. Még ha be is segítek, nem tudunk kijönni jól a dolgokból, még ha mindent meg is teszek, egyszerűen nem elég…

Némán és ledöbbenve hallgattam. Nem is sejtettem, hogy ennyire rossz a helyzet Nam Giléknál. Tudtam, hogy sokan vannak testvérek és hogy az apjuk nincs otthon, de Nam Gil úgy mesélt róla, mintha semmiség lenne.

- Mit csináltál? – fehéredett el Nam Gil, és kikerekedett szemekkel bámulta az öccsét.

- Azt, ami ebben a helyzetben eszembe jutott. Szerencsejáték – keményedett meg a hangja.

- Micsoda?! De hát kiskorú vagy, mégis hogy engedhetné meg bárki is, akinek van egy csepp esze, hogy játsszál?! – tört ki a fiú és felborította az egyik poharat az asztalon. De senki sem törődött vele.

- Nem éppen legális helyet találtam - nyelt egyet és már látszódtak rajta a megbánás jelei. El sem hiszem, hogy képes volt ilyenhez folyamodni, hogy egy kis pénzt szerezzen. Ha tudtam volna, akkor… Akkor mi, Ha Na? Mit tettél volna?!

- Először jól ment! – nézett kissé rémült mosollyal a bátyjára. – Először nyertem is párszor, sőt egész jól fizetett. Ezért nagyobb összegekkel kezdtem el játszani. De a nyerő szériának valahogy vége szakadt…

- Nyerő széria! - sóhajtott a homlokát dörzsölve Nam Gil.

- Mikor pedig elfogyott a pénzem, azt mondták, hogy vehetek fel kölcsönt náluk és folytathatom a játékot így is, majd később visszafizetem nekik – hadarta a fiú idegesen. – Hát így tettem. De folyton csak veszítettem, bármivel is próbálkoztam. Aztán azon kaptam magam, hogy a tartozásom… a tart…

- Mennyi? – szűrte a fogai között Nam Gil behunyt szemmel, előre félve a választól.

- Nyolc – mondta a fiú halkan.

- Nyolc millió?! – ugrott fel a székéről, mire az hangosan csattanva terült el földön.

- Hyung! – állt fel Nam Joon is kétségbeesve, de Nam Gil kisétált a konyhából egyenesen a nappaliba. Mind a hárman követtük őt. – Csak segíteni akartam! Segíteni anyán és a többieken!

Nam Gil hol a fiúra nézett, hol dühösen kapta el róla a tekintetét. Végül mélyeket sóhajtva rogyott le az egyik fotelbe. A kezébe temette az arcát és meg sem szólalt. Fogalmam sem volt, mi járhatott jelenleg a fejében.

- Hyung… én sajnálom…

Nagy szemekkel néztem a fiúra. Nam Joon ugyanis letérdelt a szőnyegre és fejét a földre hajtotta. Tanácstalanul pillantottam Kyu Hyunra, aki szinte érzéketlenül figyelte a testvérpárt. Nam Gil végre ránézett az öccsére és laposakat pislogott.

- Állj fel! - lépett hozzá fáradtan, és felsegítette a földről. – Amúgy minden rendben, jól vagy?

Nam Joon és mi többiek sem fogtuk fel ezt a hirtelen hangulatváltozást a fiúnál. Ijesztő volt, mint a vihar előtti csend.

- Megvagyok – rántott a vállán lazán, de elfintorodott a mozdulatra.

- Elvihetnéd a kórházba egy rövid kivizsgálásra - szóltam közbe bátortalanul. – Csak biztos, ami biztos alapon.

- Nem kell! – ellenkezett a fiú azonnal.

- Mégis mi a fen… - aztán rájöttem. Rájöttem, hogy miért nem akart kórházba menni. Nem akart még plusz költségeket kiadni a kórházi kezelés miatt. – Kifizetem én a kivizsgálásod költségeit, de a hajadnál fogva foglak elrángatni a kórházba, ha magadtól nem mész.

A fenyegetésemen lett volna még mit javítani, mivel Nam Gil halványan el is mosolyodott rajta.

- Nem szükséges, Ha Na! – intett le Nam Gil. – Majd elviszem én magam.

- De…

- Semmi de! – hallgattatta el a szőke fiút. – Fontosabb az egészséged, mint pár ostoba won!

Erre már el kellett mosolyodnom. Ez volt az a Nam Gil, akit ismertem és szerettem.

- A pénz miatt kaptad ezt? – kérdezte ridegen végigmérve Nam Joon arcát. Ő csak bólintott rá. – A kórház után a rendőrség a következő megálló.

- Hyung, nem lehet! – kiáltotta el magát. – Ha rájönnek, hogy mi árultuk el őket a zsaruknak, akkor anya és a többiek…

Nam Gil felmordult, mert be kellett ismernie, hogy a fiúnak igaza vam. Nem rohanhattak esztelenül a rendőrségre, mert magukat sodorták volna veszélybe.

- Azt mondod, nem marad más, minthogy kifizessük a tartozásod - ült vissza a fotelbe Nam Gil. – Van egy kis spórolt pénzem még a Suminból, de meg sem közelíti az összeget.

- Nekem is van egy kicsi, azt szívesen odaadom – mosolyogtam rájuk bátorítóan. – Nem sok, de egy milliót levonhattok az adósságból.

- Nem! – ellenkezett határozottan mindkettejük. – Nem kérek tőled még több szívességet, Ha Na! Köszönöm, hogy segítettél Nam Joonon, de nem kérhetlek meg ilyesmire.

- Nem kell kérned! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Odaadom magamtól.

- Ha Na, nem fogadhatom el akkor sem – intett nemet a fejével a fiú.

- A hülye büszkeséged?! – kérdeztem idegesen. – A hülye büszkeséged miatt nem fogadhatod el?! Akkor majd visszafizeted, ha akarod, még kamatot is felszámolok rá!

- Lényegtelen, mert akkor is hiányzik több mint hat millió – sóhajtotta a fiú. Erre mindannyian elhallgattunk. Igaza volt Nam Gilnak, még ha el is fogadná a pénzemet, akkor sincs meg az egész összeg.

- Adjatok másfél órát és addigra megszerzem a nyolc milliót! – jelentette ki hirtelen Kyu Hyun. Egy emberként fordultunk felé. Azt hittem, csak viccelt, hogy csak újabb próbálkozás volt a helyzet enyhítésére, de a fiú teljesen komolyan gondolta.

- Kyu Hyun! – állt fel hitetlenkedve Nam Gil.

- Nam Gil, hadd tegyek meg ennyit a barátomért! – mondta neki lágy mosollyal. – És ahogy Ha Na mondta, majd később visszafizetitek, ha attól jobban érzed magad. Én legalább nem foglak halálra verni titeket, ha nem kapom meg a pénzt időben.

Majdnem megkérdeztem a fiútól, hogy mégis honnan lenne ennyi pénze, de aztán eszembe jutott az üres lakása nem messze az Akadémiától. Ha a szülei képesek voltak ennyit kidobni egy lakásért, amit nem is használ, akkor hittem neki, hogy meg tudja szerezni azt a pár milliót.

Nam Gil is úgy tűnt, kezd beletörődni a helyzetbe és el kell fogadnia Kyu Hyun ajánlatát, ha nem akarja, hogy Nam Joon ugyanígy végezze később, ha nem rosszabbul.

- Köszönöm! – mondta elfúló hangon végül. – Nam Joon, hol van ez a hely, ahol játszottál?

- Gangnamban – felelte, majd leírta a pontos címet egy papírra a kérésére.

- Itt találkozzunk másfél óra múlva, vagyis fél tizenegykor – nyújtotta át Kyu Hyunnak a papírdarabot. Egy pillantást vetettem rá, tudtam is merrefelé van. – Addig elviszem a kórházba Nam Joont.

- Rendben – nyújtott kezet Nam Gilnak.

- Köszönöm, nem tudom eléggé meghálálni azt, amit értünk teszel, Kyu Hyun.

- Ne ess túlzásba! – veregette meg a vállát a fiúnak.

Ezután mindenki gyors pakolásba kezdett. Szerencsére Nam Joon ruháit tegnap kimostam és meg is száradtak, így fel tudta azokat venni. (Milyen remek találmány a szárítógép!) Kyu Hyun és én is rendbe szedtük magunkat. Mindenki indulásra készen állt, vagyis még fel kellett volna vennem a kabátom, mikor Kyu Hyun kérdőn nézett rám.

- Te hova készülsz?

- Hogy-hogy hova? – értetlenkedtem.

- Nem jössz velünk – jelentette ki, miközben a sálját a nyakába tekerte.

- Tessék? – nevettem el magam, nem hittem a fülemnek. Ugye most nem azt mondta, mint amit hallottam?

- Elég, ha mi hárman megyünk, neked felesleges már jönnöd – mondta a legtermészetesebb hangon. Nam Joon ki is menekült az épületből, mert már az arcomon is látszódhatott, mennyire nem vagyok elégedett Kyu Hyun ötletével.

- Szia, Ha Na! – spurizott is ki. – Majd máskor meghálálok mindent!

Nyuszi…

- Nam Gil, mondd, hogy legalább te nem ezt gondolod! – fordultam hozzá, hátha ő tud egy kis észt verni Kyu Hyun nagy, szőke fejébe. Még hogy én ne menjek?!

- Ami azt illeti, Ha Na, ebben támogatom Kyu Hyunt – motyogta halkan.

- Nam Gil! - szóltam rá elképedve.

- Eleget tettél már így is – mutatott felém, mire értetlenül ráztam a fejem, hogy fogalmam sincs, miről beszél. – Nem akarom, hogy ennél nagyobb bajod essen a családom ügye miatt.

- Ha azt hiszitek, megállíthattok, akkor nagy tévedésben éltek – jelentettem ki karba font kézzel.

- Mégis minek akarsz jönni? – Kyu Hyun nem úgy tűnt, mint akit meg lehet győzni. Elég határozott volt, amiből tudtam, bármit is mondok, értelmetlen. – Csak odaadjuk a pénzt, aztán jövünk is.

Beleharaptam az ajkamba és a földre hajítottam a sapkám, mint egy durcás kisgyerek.

- Azt csináltok, amit akartok! – vágtam hozzájuk és a lépcső felé trappoltam sértődötten. Biztos, mert lány vagyok, biztos azért nem akarnak vinni! Legszívesebben toporzékoltam volna dühömben!

- Nehéz dolgunk lesz a kibékítésével, mikor visszajövünk - hallottam Nam Gil hangját a hátam mögött.

- El sem tudod képzelni, mennyire! – kiáltottam hátra.

Ahogy pedig felértem a harmadik emeletre már mosolyogtam. Komolyan azt hitték, itt maradok, mint egy jó kislány? Naiv, buta fiúkák… Na jó, ne essünk túlzásba! De igazán büszke voltam magamra a színészi játékom miatt. Egy percig sem kételkedtek bennem!

A szobámban a laptopomat bekapcsolva megkerestem a címet, amit Nam Joon leírt és áttanulmányoztam, hogy tudnék odajutni. Miután ezzel végeztem, nem volt több dolgom, mint várni.

Várni.

És várni.

- Elég volt ebből! – pattantam fel az ágyamról idegesen. Ugyan még csak háromnegyed tizenegy volt, de nem bírtam tovább nyugton ülni a fenekemen. Összeszedve magamat, szinte kirontottam a szobámból és egyenesen Se Jooba futottam bele.

- Ha Na! – lepődött meg ő is. – Jó reggelt!

- Szia! – mosolyodtam el, mikor megláttam az álmos arcát. – Most sietek, majd beszélünk később!

Nyomtam egy puszit az arcára, majd ott hagytam. Szívesen lettem volna még vele pár percet, kiélvezve a reggeli cuki, álmos arcát, de máshol kellett lennem most. Máshol „vártak” rám.

Csupán fél órámba telt megtalálni a címet, amit kerestem. Elég nagy, háromemeletes épület volt, de minden ablakán le volt húzva a redőny. Gondoltam, hogy éjszaka nagyobb itt az élet, mint fényes nappal. Körbenéztem, hátha meglátom a fiúkat, de sehol nem volt még senki. A telefonomra pillantottam, még volt negyed óra a megbeszélt időpontig, túl hamar értem ide.

De mindenképpen itt kellett lennem! Látni akartam annak a három alaknak az arcát, miután a tegnapi eset után Nam Joon beállít azzal a sok pénzzel. Látni akartam, hogy ledöbbennek. Igen, kárörömöt éreztem, hogy láthatom, ahogy leesik az álluk.

- Bong Ho, az nem az a csaj tegnap estéről?

Majdnem kiesett a telefon a kezeim közül.

Fenébe!