22. Fejezet

Reflektorfényben 

A következő napok igencsak zsúfoltan teltek, alig volt időm arra, amit akartam. Nem tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, mert annyi mindent szerettem volna egyszerre, hogy jobbra-balra kapkodtam a fejemet. Röviden és tömören összefoglalva ezt mondhatnám:

Vasárnap és hétfőn Kyu Hyunnal gyakoroltuk a táncokat, felváltva az EXO és a U-KISS számára. Kezdtünk belejönni a páros táncunkba az előadásra, megéreztük, hogy a másik mit szeretne, vagy javítottuk egymást, így egyre jobban összhangba kerültünk. A DoraDora koreója pedig szinte hibátlanul ment már, ott is egymást javítgattuk a fiúval, így fejlesztve a másikat.

Kedden végre sikeresen túl voltunk a tánc vizsgán, ami annak köszönhetően, hogy nem csak Ji Min véleményezte a vizsgát, sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam volna pár nappal korábban. Kilencvenkét pontot kaptam és fogadni mertem volna, hogy a legtöbbet a banya vonta le. Délután összeálltunk a fiúkkal és megnéztük, ki mire jutott a saját részeivel. Elképesztő volt… A fiúk olyan break és hip-hop koreót hoztak össze, hogy leesett állal néztem végig és percekig nem tudtam megszólalni sem. A Kyu Hyunnal közösen alkotott részünkre ők is nagyjából ugyanígy reagáltak és kaptunk egy-két megjegyzést, hogy milyen érzékire sikeredett, de csupán pozitív értelemben. Hyun Woo azt mondta, hogy ezzel a résszel együtt hatalmas sikerünk lesz majd, amiben nagyon reménykedtem én magam is.

Utána nekiálltunk összerakni a kész részeket, ami nem ment a leggyorsabban és legkönnyebben, mert így a saját részek végén és elején is javítani kellett, de mindent megoldottunk és már csak gyakorolni és még többet kellett gyakorolni.

Szerdán Ki Young ruháját próbáltam fel az utolsó simítások miatt, illetve rám adott egy tíz centis magas sarkút, gyönyörű halványzöld színben, hogy abban kell majd végigsétálnom a kifutón. Szerencsére sikerült lebeszélnem a tizenkét centis darabról azzal, hogy ha nem akarja, hogy kitörjem a nyakam, akkor ne adja rám azt az izét.

Csütörtökön sikeresen letettem a vizsgát színészeten, egyszer akadtam csak meg a monológban, mert annyira izgultam, de így is nyolcvanhat pontos lett, szóval elégedett voltam magammal. Jin Joo pedig megdicsért, hogy jól teljesítettem, így boldogan hagytam ott a termet, hogy próbálhassak a fiúkkal még egyszer. Na jó, pontosabban vagy még ezerszer.

Így érkezett el a péntek reggel, mikor szinte gyomorgörccsel ébredtem fel.

- So Ha, normális, ha olyan ideges vagyok, hogy majd kidobom a taccsot? – nyeltem egy nagyot idegesen, miközben elindultunk az étkezdébe, hogy reggelizzünk. Már kedden elkezdték az átalakítását az ebédlőnek és az aulának. Az aulában egy hosszú kifutót csináltak, nagyjából negyven centis emelvénnyel, körbe pedig több sor széket helyeztek el. Az oldalsó falakra reflektorokat szereltek fel, amikkel majd követik a kifutón lépkedő modelleket, illetve egy nagy kivetítőt. A kifutó elején függönnyel volt eltakarva az a rész, ahonnan a modellek kiléptek, vagyis az egyik folyosó. A folyosóról nyíló termekben pedig a tervezők (Ki Young is többek között) előkészítették a sminket, ruhát, cipőt, fodrászkellékeket és még ezer és egy apróságot, amire netalántán szükségük lehet.

Az ebédlőben alig pár asztalt hagytak csak meg, így mindig tömeg alakult ki az étkezéseknél, mivel az étterem egyharmadát egy hatalmas színpad foglalta el. Itt is állványzatokról lógtak a reflektorok, amiknek a vezetékei egy kisebb dzsungelt alkottak a padlón. A színpad két oldalán hang-falak voltak, amik szinte embermagasságúnak tűntek. Jobb felől a színpadnál ide is egy kivetítőt üzemeltek be, hogy a hátsó sorokban is lehessen majd látni, ami a színpadon történik, emiatt pedig vagy három különböző helyre is kamerákat kötöttek be.

- Természetes – mosolygott rám a lány a szeme sarkából. – Főleg, ha háromszor is állni fogsz azon a színpadon.

- Ezt muszáj volt mondanod, igaz?! – néztem rá rémülten, mire elnevette magát és átkarolta a vállam.

- Nyugi, szuper leszel, higgy nekem!

Ezzel próbáltam nyugtatni én is magam, de valahogy nem sikerült elérnem, hogy a pulzusom ismét normális tartományban legyen.

A nap hátralévő részében szerencsére annyira elfoglalt voltam, hogy nem volt időm aggodalmaskodni. Minden egyes tánccsoport eltáncolta a színpadon a koreójukat zenére, mintha élesben menne. Főleg a fények és a hangosítás beállítása miatt, de zárt ajtók mögött, így csak a technikusok és a stáb tagjai láthatták a táncot, a többieknek még titok maradt. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy sikerült a próba, ahogy mi azt elképzeltük. Rengeteget rontottunk és sehol nem volt az a könnyedség, aminek ott kellett volna lennie. Így elég letörten és rosszkedvűen sétáltunk le a szín-padról utána.

Chun Javal még korábban meg kellett beszélni, mit fogunk énekelni, hogy előkészüljenek a zenével és hogyan képzeljük az előadást. Én csak egy mikrofont kértem, semmi másra nem volt szükségem. Az éneket is el kellett volna próbálni, de azt határozottan visszautasítottam. Még nem voltam kész rá, hogy énekeljek…

Az órák repültek és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már felöltözve álldogálok Kyu Hyunnal az aulában, a körmömet rágva és csak percek választanak el a szerepléstől. A többiek még Ki Youngnál időztek az utolsó simítások miatt. Az étkezdéből zene szólt és taps zendült fel.

Remegő lábakkal doboltam a padlón, hátha így levezethetem a feszültséget.

- Nyugi! – simított végig a karomon Kyu Hyun. Ahogy felnéztem rá, megdobbant a szívem a tekintetének hatására.

Mint minden előadásnak, ahogy Ki Young mondta, a külsőségek is fontosak voltak, így nem maradhatott el a megfelelő öltözék sem a tánchoz. Minden fiú valamilyen fekete ruhában feszített, megszaggatott pólóban, trikóban, mellényben és farmerben. Enyhe sötétebb színű smink volt rajtuk, amitől még igézőbb lett a szemük, ez pedig Kyu Hyunra különösen igaz volt. A fiúk szempontjából ez a csoport volt a legütősebb, az tuti. Ha rájuk nézett az ember, nem különböztek semelyik idol csapattól, ha így debütáltak volna, csak úgy kapkodtak volna értük a különböző ügynökségek.

- Csak mondd meg, hogyan! – törtem ki kétségbeesetten.

- Tudnék ajánlani pár dolgot, ami eltereli a figyelmedet - suttogta Kyu Hyun, mire csak forgattam a szememet, egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy toleráljam a flörtölését.

- Köszi - morogtam az ujjaimat tördelve.

- Ezt ne csináld! - szólt rám a fiú és elkapta a kezeimet, az ujjaim hidegek voltak az övéhez viszonyítva. – Ha Na, csak tégy, úgy mintha üres lenne az egész terem és a csapattal együtt próbálnánk. Ne törődj azzal, hogy mi van a színpad másik oldalán, csak ránk összpontosíts!

Miközben beszélt, fekete szemeivel szuggerálta belém, hogy szívjam magamba az összes szavát.

- Gyönyörű vagy és magabiztos, sugalld ezt a tekinteteddel is! – magyarázta, ahogy az egyik kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a tekintetünk összekapcsolódjon. – Emelt fővel táncolj és add át az érzéseidnek magad, hagyd, hogy elárasszanak! Most az egyszer próbáld meg élvezni azt, amit csinálsz!

Miután befejezte, még pár másodpercig egymásra bámultunk, de zavaromban lesütöttem a szemem. Önbizalmat adtak a szavai, ráébredtem, még ha nem is vagyok ura a helyzetnek, még ha úgy is érzem, minden kicsúszik az ujjaim közül, akkor is tehetek úgy, mintha minden rendben lenne, csak el kell játszanom. El kell játszanom és mások hinni fognak nekem. Ezt kell tennem a színpadon is!

Kyu Hyun tényleg egy kicsit megnyugtatott, de másfajta izgalmak vették át a félelmem helyét. Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok… Korábban is elhangzott ez a szájából, de most nem csak egy SMS-ben vagy tátogva mondta, hanem hangosan és érthetően, semmi kétséget nem hagyva bennem.

Igaz, nem a megszokott ruháimban voltam, így talán az is dobott az összhatáson. Ki Young segített korábban a design megalkotásánál és ő sminkelte ki a fiúkat is, így engem is ő látott el tanácsokkal. Az ő ötlete volt, hogy mivel egyedüli lány vagyok a csapatban és a koreó egyik legfontosabb szereplője, nekem ki kéne tűnnöm közülük. Sajnos, vagy nem sajnos, de a fiúknak tetszett a gondolat, így én nem fekete ruhákat kaptam, hanem vöröset. Egy feszes vörös topot, amin egy éppen mell alá érő bővebb póló volt, hogy kiemelje a mozdulatokat tánc közben. Illetve egy szintén piros sztreccs nadrágot választott hozzá Ki Young, plusz egy egyszerű fekete lapos sportcipőt, mert tudtam, hogy magas sarkúban képtelen lettem volna egy lépést is megtenni. A hajam egy egyszerű copfba volt kötve a fejem tetején, Young pedig kisminkelt elég erőteljesen, amihez nem voltam hozzászokva. Kiemelte a szemem, így vagy egy kiló smink került rá, plusz vérvörösen csillogó rúzs a számra.

Szóval visszatérve Kyu Hyunhoz, teljesen levett a szavaival a lábamról, végül elvette a kezét az állam alól és egy lépést is hátrált.

- Köszi - motyogtam pirosan.

- Itt vagytok! – hallottam a hátam mögött Hyun Woo hangját, visszajöttek Ki Young kezei alól és mindegyiküktől el lehetett ájulni, olyan jól nézett ki.

- Minden rendben? – érdeklődtem.

- Hűha, Ha Na!

- Shin? – néztem rá érdeklődve, de a tekintete szinte mindent elárult. Végigmért alaposan és csak utána szólalt meg.

- Pontosan valami ilyesmire gondoltam, mikor azt akartam, hogy kitűnj közülünk… - mutatta hüvelykujját a fiú. – Csodásan festesz!

- Köszi! - habogtam zavaromban és kerültem a pillantását.

- Készen álltok? – kérdezte Nam Gil komoly arckifejezéssel, ami nála nem volt túlzottan meg-szokott. Aztán eszembe jutott az apukája. Annyira el voltam foglalva a héten, hogy nem volt lehetőségem vele beszélni a dologról.

Mindenki csak bólintott és érezhető volt a feszültség rajtunk, de inkább a jófajta izgatottság és félelem keveréke. Határozottak voltak, hogy ma olyat alkotnak a színpadon, amit már évek óta nem pipáltak az Akadémia ünnepségein.

- Kicsit melegítsetek be! – adta ki az utasítást Nam Gil, amit mindenki csendben követett. Ki-használtam az alkalmat és a fiú mellett kezdtem neki az izmaim megtornásztatásának.

- Az apukád eljött ma este? – néztem rá a szemem sarkából és a kérdést úgy próbáltam feltenni, mintha semmiség lenne.

- Igen – feszült meg az állkapcsa. – Az egész család eljött…

- Oh! – tátottam el a számat meglepetten.

- Igen – értett egyet Nam Gil a ki nem mondott szavaimmal, egy fanyar mosollyal az arcán.

- Minden rendben lesz! – mondtam biztatóan. Hirtelen én kezdek el másokat nyugtatgatni, mikor egy perccel ezelőtt még én voltam az, aki legszívesebben mindent itt hagyva rohant volna el a világ végére, remek!

- Csak még céltudatosabb vagyok – nyújtotta meg az egyik lábán az izmait a fiú. – Pontosan tudom, mit akarok és el is fogom érni.

Elmosolyodtam Nam Gil magabiztosságán és határozottságán. Régen én is tudtam hova tartok és mit akarok, pontosan ilyen módon. Ma már fogalmam sem volt, mihez akarok kezdeni az életemmel…

- Sikerülni fog – mondtam neki lágyan, mire rám emelte a tekintetét és viszonozta a mosolyom.

- Remélem.

- Tudom – jelentettem ki. Ha a fiúnak nem sikerül idén egy ügynökséghez sem bekerülni, olyan nagy perpatvart fogok csapni Suh Hyung irodájában és minden egyes ügynökség fejvadászánál, hogy lesz ne mulass!

- Mindjárt az EXO-s csapat jön! Két perc! – szólt valaki az étkezdéből hirtelen, mire megdermedtem.

- Ne! - szakadt ki belőlem öntudatlanul, mire Nam Gil kuncogni kezdett.

- Gyere! – karolta át a vállam - amin mondanom sem kell, megdöbbentem -, és odamentünk a színpad mellé, ahol szerencsére elengedett, így újra mertem levegőt venni.

Még a Girl’s Generation száma szólt és a lányok fent rázták magukat a színpadon. Nehezemre esett elismerni, de tényleg nagyon jó lett – bár főleg azért, mert Chae Ah is egyike volt a csapatnak.

- A legjobbak leszünk! – mondta félhangosan Nam Gil, mire mindenki egyetértően mormogott valamit. Ahogy végignéztem rajtuk, mindenki szeme tűzben égett és készen álltak, hogy megmutassák, mire képesek. Jobban mondva készen álltunk, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek.

Amint a Genie számnak vége lett, nagy taps alakult ki a közönség sorai között, néhányan fütyültek is. A lányok meghajoltak többször is és integetve lesétáltak a színpadról.

Majd Ji Minnek adták át a helyet a színpad elején. Egy feszes, fekete, elegáns ruhát viselt, még szépnek is tűnt egy röpke pillanatra, de megráztam magam, mivel nem most volt itt az ideje, hogy Ji Minen töprengjek.

- A következő fellépőink az EXO egyik leghíresebb számára fognak maguk elé varázsolni egy csodálatos koreográfiát – erre intett nekünk mosolyogva (milyen jól játszik mások előtt!), mire egyesével felsétáltunk a színpadra és megálltunk ott, ahol a térbeli formációnak megfelelően kellett. Egy félkört alkottunk, a legszélén, két oldalt egymással szemben Nam Gil és Yul, beljebb haladva Shin és Hyun Woo, majd pedig egymás mellett mi következtünk Kyu Hyunnal. Ji Min felsorolta mindenkinek a nevét, mire minden egyes névnél egy reflektor követte a szavait és éppen arra a személyre irányult, akiről szó volt, miközben a kivetítőn lehetett közelebbről is látni az arcokat. – Most pedig kezdődjön a Wolf!

Ezzel lesétált a színpadról, nekünk átadva a közönség teljes figyelmét. Minden fény elhalványult és csak félhomályban lehetett látni minket, mikor felcsendült a zene.

Mély levegőt vettem és nekikezdtem a bevezető rész mozdulatainak. Csak teltek a másodpercek és eljött Nam Gil és Yul része, mire két erős lámpa világította meg őket. Vadul törtek be a színpad közepére, mint a vadállatok. Áradt belőlük valami állatias indulat, tökéletesen összhangban a zenére táncoltak, tele hip-hopos elemekkel. Szinte ámulattal figyeltem őket, Nam Gil ragyogott, ahogy táncolt.

Ezután váltotta őket Hyun Woo és Shin, akiknek a táncában inkább a break volt többségben, csupa lendülettel és dinamizmussal. Ezerszer jobb volt a mostani előadás, mint bármelyik próba eddig. Mindent beleadtak, minden apró kis mozdulatban ott lappangtak az érzéseik.

Majdnem elfelejtkeztem róla, hogy nem nézőként vagyok jelen, és éppen időben figyelmeztettem magam, hogy mindjárt itt az idő. Mindjárt te jössz, Ha Na! Párszor még mély levegőt vettem és végre elérkezett a második perc harmincadik másodperce.

Ekkor a fény ránk irányult Kyu Hyunnal, de nem törődtem vele, csak a fiúra figyeltem, csak a mozdulatok jártak a fejemben. Mindent próbáltam úgy csinálni, ahogy korábban mondta, vagy még jobban, tökéletesebben, több átéléssel. Minden színészi tehetségemet beleadtam, hogy minél látványosabb legyen, és ezzel át tudjam adni a közönségnek azokat az érzéseket, amiket a farkas csábítása váltott ki belőlem. A kritikus pontnál, az emelést tökéletesebben végre sem tudtuk volna hajtani, mikor lecsúsztam a fiú karjai között, egy pillanatra, mikor az ajkunk között épp csak egy apró rés volt, még én magam is elhittem, hogy megadom a farkasnak azt, amit akar és átengedem neki testem, lelkem. Utána ellöktem magamtól Kyu Hyunt, mire ő vad és tüzes tekintettel meredt rám, mert megtagadtam tőle azt, amire vágyott és egy se veled se nélküled tánc vette kezdetét.

Aztán csatlakoztak a többiek is, szinte beleremegett a levegő, amilyen tempóban és erővel táncoltunk a színpadon. Az utolsó pillanatokban pedig egy mozdulatba fagytunk meg mindannyian. Középen álltam és a fiúk körém gyűltek, belém kapaszkodva, mintha szét akarnának tépni, mintha egy kis darab belőlem képes lenne enyhíteni éhségüket, hol a karomba, hol a bokámba, hol a lá-bamba, hol a derekamba vagy épp a nyakamnál markolásztak. Kyu Hyun volt az, aki mögöttem állt és a kezeivel átfogta a derekamat teljesen hozzám simulva, mintha csak az övé lennék. Az arcát a nyakamhoz nyomta, ajka bőrömet simította, én pedig elnyílt szájjal, lehunyt szemekkel emeltem a fejem felfelé, mint aki végül behódolt a farkasnak.

Amint a zene elhalt, a közönség soraiból szinte őrjöngő tapsorkán robajlott felénk a színpadra. Kiabálás, éljenzés, füttyögések közepette ébredtünk rá, hogy vége van. Megcsináltuk! Elsőnek Nam Gil volt az, aki magához tért és nagy mosollyal az arcán kiáltotta.

- Megcsináltuk! – és Yul nyakába ugrott, mire mindenki ráeszmélt, hogy tényleg véghezvittük, amit akartunk és egymást ölelgetve, nevetve álltunk végül fel egy sorba, egymás kezét fogva és meghajoltunk a közönség felé. Egy hatalmas mosollyal sétáltunk le végül a színpadról, bár a taps még mindig kitartott.

- Ha most nem lesz egy rakat ajánlatunk az ügynökségektől, akkor soha! – nevetett fel Hyun Woo.

- Bolondok lesznek nemet mondani ránk! – helyeselt Shin is és átkarolta a fiú vállát, akit éppenséggel inkább a hóna alá csapott.

- Ha Na, mi a fenét csinálsz még itt? – rohant felém lélekszakadva Ki Young. A nagy adrenalin lökettől, amit a tánc és főként a siker okozott, fel sem fogtam, mit szeretne a lány, így mikor végre ideért hozzánk, szorosan megöleltem.

- Ki Young, szuperek voltunk! El voltak ájulva tőlünk! – kiáltottam boldogan.

- Remek, de gyere már! – szabadult ki a karjaim közül nagy nehezen. – Még rengeteg dolgunk van!

- Miről beszélsz? – mosolyogtam még mindig rá boldogan.

- A divatbemutatóról, te lüke! – ragadott karon és elkezdett a függönnyel elzárt folyosó felé húzni.

- Oh! – sokkolt le a tény, hogy itt még közel sincs vége a mai nap megpróbáltatásainak.

- Bizony oh! – mérgelődött a lány és szedni kezdtem én is a lábam, hogy végre tényleg siethessünk.

- Hajrá, Ha Na! – kiáltott utánunk Hyun Woo és a többiek is csatlakoztak hozzájuk.

- Kápráztass el!

- Mindent bele!

- Majd innen szurkolunk!

- Hajrá!

Nem tudom, ki melyiket mondta, de mosolyt csaltak a szavaik a számra és kicsit enyhítettek a szorongásomon, ami rám tört ismét.

Ki Young bevezetett az egyik terembe, ami csak az övé volt és bezárta az ajtót mögöttünk. Baek Ho az egyik széken üldögélt kezeit a térdén tartva, merev testtartásban. Már teljesen ki volt rittyentve, Ki Young mindent beleadott és valami csodásat alkotott. Farmerből készített egy nadrágot, amit néhol megszaggatott és érdekes mintákat varrt bele vörös fonállal, baromi jól nézett ki. Egy fehér pólót varrt több darab anyagból, leginkább Frankensteinre emlékeztetett a ruhadarab. Illetve még egy vörös alapon kék kockás ing lett kötve a csípőjére, meg egy baseball sapka virított a fején sötét-kék színben, az iskola címerének liliomával az oldalán. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a szerelése.

- Eszméletlenül jól sikerült Baek Ho ruhája! – tátottam el a számat.

- Köszi – ültetett le egy székre Ki Young. – Először is, a sminkedet lemossuk, mert nekem egészen más terveim vannak veled.

- Baek Ho? – néztem rá kérdőn a fiúra Ki Young mellett, ugyanis egyáltalán nem tűnt boldognak.

- Ha Na, hogy sikerült a tánc? – nézett rám, de mintha nem is igazán érdekelte volna a válasz.

- Jól, de veled meg mi történt? – kérdeztem félve.

- Csak szégyenlős - fojtotta el a mosolyát Ki Young.

- Nem is igaz! – védekezett túlságosan is Baek Ho. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy száz ember előtt sétálgassak fel-alá…

- Teljesen megértelek!

- Ne beszélj! – szólt rám a lány, mint egy tábornok és a számról kezdte el leszedni a rúzs maradványait. – Sikerült elintéznem, hogy utolsóként sétálhass végig a kifutón, de ezért Baek Honak kell kezdenie és ennek nem igazán örül.

- Ez csak természetes – szólaltam meg együtt érezve a fiúval, de valami elvonta a figyelmemet. Egy fekete ruhászsák lógott az egyik fogasra akasztva. – Az az én ruhám?!

- Igen – somolygott Ki Young. – Nem fogok hazudni, a legszebb munkáim egyike.

- Alig várom, hogy végre láthassam! – haraptam izgatottan az ajkamba.

- Nemsokára - veregette meg gyengéden a lány az arcomat, mint egy kisgyereknek.

Legalább tíz percbe telt, mire minden maradékát eltüntette a sminkemnek és újra levegőhöz jutott a bőröm. Hallani lehetett a rendezkedést az aulából, a székek csikorgását és az izgatott tömeg beszélgetését, akik átáramlottak az étkezdéből, miközben halkan egy 2NE1 szám szólt. Baek Ho pedig egyre többet fészkelődött a székén.

- Elsőnek a hajadat szárítom be, utána pedig elkészítem a sminkedet – jegyezte meg Ki Young.

És neki is állt szépen babrálni a hajammal. Ahogy figyeltem a mozdulatait, tudtam, hogy hullámosítja. Azután sminkelni kezdett, de akkor már máshol jártak a gondolataim. Próbáltam felidézni azokat a lépéseket, mozdulatokat, amiket Ki Young tanított, illetve a tanácsokat, amikkel korábban ellátott.

Baek Ho valamikor a sminkelésem felénél távozott, hogy felkészüljön az elkövetkezendő percekre.

- Azt hiszem, kész vagy - nézett rajtam végig elismerően.

- Van egy tükröd? – kérdeztem körbepillantva, és a sarokban meg is láttam egy egész alakos tükröt, letakarva egy fehér lepellel.

- Nem, nem! – kiáltott rám ijedten. – Csak ha már a ruha is rajtad lesz, csak akkor láthatod magad!

- Rendben – egyeztem bele megadóan, bár kelletlenül.

- Vetkőzz le! – elsétált és kulcsra zárta az ajtót. – Ezúttal mindent, hoztam bugyit is, így mindent!

A lány odaadott egy fehér selyem bugyit és mutatta, hol találom a cipőt, amit korábban már viseltem, majd elfordult.

- Hol a melltartó? – kérdeztem, miközben levettem a cipőmet és a nadrágomat.

- Az nem kell.

- Micsoda? – meredtem rá, mint aki rosszul hallotta.

- Melltartó nélkül fogod felvenni, ha kilátszana a ruha alól, az elrontaná az egész összhatást. – magyarázta Ki Young és ekkor már sejtettem, hogy esélyem sem lesz meggyőzni arról, hogy adjon egy aprócska melltartót.

- Oké… - levetkőztem, magamra kaptam a falatnyi bugyit és a cipőt. Korábban említettem, hogy tíz centis sarka volt és halványzöld színű pántok futottak keresztbe rajta a bokámig, a lábamra szorítva a cipőt. Ezután szégyenlősen a melleimet takarva álldogáltam. – Kész vagyok!

- Rendben, akkor lássunk hozzá! – csapta össze a tenyerét a lány, amint visszafordult felém. – Most csukd be a szemed és addig ne merészeld kinyitni, míg nem adok rá engedélyt!

Halálos fenyegetésnek hangzott és jobbnak láttam nem packázni a lánnyal, így csak engedelmesen lehunytam a szemem. Hallottam, amint lehúzza a cipzárt a zsákon, amiben a ruha pihent.

- Emeld fel a karjaid! – kért és próbálta rám adni a ruhát, de nehézkes volt, mert amúgy is kisebb volt, mint én, de a magas sarkú még jobban megnehezítette a dolgát. Nagyon körülményesen, de végül sikerült megoldania. Én is egyből jobban éreztem magam, ahogy valamilyen anyag végre fedte a meztelen felsőtestem. Ki Young nekiállt igazgatni a ruha egyes részeit, hogy tökéletesen álljon, ez a művelet eltartott vagy öt percig, mikor kopogtattak az ajtón és bekiáltottak.

- Ki Young, tíz percetek van és a lánynak a kifutón kell lennie! – szólt be egy férfi.

- Rendben! – szólt vissza Young. – Kész is vagy! Gyere szépen erre, ez az!

A kezemet fogva irányított a lány, majd megállított egy bizonyos ponton.

- Most már kinyithatod a szemedet! – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

Végre kinyithattam a szemem és megtörtént az, amire már hetek óta vártam. Végre láthattam Ki Young nekem tervezett ruháját.

- Uramisten! – kaptam a szám elé a kezem és közelebb léptem a tükörképemhez. – Ki Young, ez valami meseszép lett…

Egyszerre nem is volt képes befogadni mindent az agyam, megakadtam a részleteknél, percekbe telt, mire felfogtam, mit is látok.

A ruha olyasmi halványzöld volt, mint a cipő, tökéletesen illett a szemem színéhez. Szépen simult a felsőtestem vonalaira, két vékony spagetti pánt tartotta meg a vállaim szélén, a hátam közepéig ki volt vágva, keresztben pedig pár vékonyabb pánt futott végig. Elölről enyhe dekoltázsom volt, de tökéletesen visszafogott mértékben. A csípőm környékétől a ruha bővült és hullámokban omlott a földre több rétegben, egyre sötétebb zöldben pompázva. Az egész ruhadarab selyem, muszlin és organza keveréke volt, egyszerűséget sugárzott, mégis valamifajta eleganciát. Nem volt rajta semmiféle dísz, mint gyöngyök, felhajtások, strassz, ehhez pedig illett a smink és a frizura is, amit Ki Young összehozott.

- Köszike! - mosolygott rám Ki Young a háttérből. – Nagyon jól áll, gyönyörű vagy. Örülök, hogy elvállaltad, hogy a modellem leszel.

- Ugyan, Ki Young! – legyintettem hanyagul, rá sem hederítve. – Ez mind a te műved, szóval magadat dicsérd!

- Ügyes voltam – kuncogott végül.

- A smink is sokkal jobb lett így.

- Igen, nem illett volna hozzá, ha valami nagyon erőteljest készítek neked, ez nagyon megy a ruhához is – értett egyet Ki Young.

Az előzőekhez képest nagyon egyszerű volt a smink, mintha nem is lett volna rajtam. Enyhén kihúzta a szemem, a szempilláimat is kikente, majd egy halvány rózsaszín rúzst tett a számra. A hajamat jól éreztem, hogy hullámokba szárította, ugyanis lágy eséssel hullott alá a hátamra. Ahogy megláttam a hajam, elérzékenyültem.

- Évek óta nem hordtam kiengedve a hajam… - motyogtam az egyik tincset birizgálva az ujjaimmal.

- Pedig nagyon szép hajad van, többet kéne kiengedned, egész más lesz tőle az arcod – jegyezte meg félrebillentett fejjel elgondolkozva.

- Anya jobban szerette, ha látszik az arcom - suttogtam a könnyeimmel küszködve.

- Nehogy elsírd magad! – ijedten ugrott oda hozzám a lány.

- Bocsi! - nevettem halkan.

- Öt perc! – hangzott fel ismét az ajtó túloldaláról.

Amíg Ki Young azzal foglalkozott, hogy ezt az egészet előkészítse, egyáltalán nem gondoltam magára a divatbemutatóra. De most, hogy itt volt már karnyújtásnyira, a gyomrom szinte görcsbe ugrott, amint a férfi hangját újra meghallottuk.

- Gyere! – húzott maga után Ki Young, furcsa volt, hogy minden egyes lépésemet kopogás követte a magas sarkú miatt. Kinyitotta az ajtót és kivezetett a teremből, mire egyenesen Baek Hoba futottunk bele.

- Éppen időben! Már azt hittem, valami baj va… - aztán meglátott és tátva maradt a szája. – Ha Na… ez…

- Igen, szuperül néz ki, tudom! De most sietnénk, édesem! – ezzel egy puszit nyomott az ajkaira, amitől a fiú elpirult és habogva fordult utánunk. Én csak felkuncogtam rajta, hogy el tudta hallgattatni Ki Young egy aprócska puszival Baek Hot.

- Emlékszel még arra, hogy mit mondtam korábban? – nézett rám idegesen a lány. – A legtöbb profi modell nagyon merev és hideg kifejezéssel sétál végig a kifutón, neked ezzel ellentétben lágynak kell lenned, mint a tavaszi szellő. Legyen gyengéd és simogató a pillantásod, mintha kicsit zavarban lennél, de tudatában annak, hogy szép vagy! Játsszon bársonyos mosoly az ajkaidon, de ne mosolyogj! Miközben végigsétálsz, a ruháról fognak beszélni, a kifutó végén pedig körülbelül egy percet kéne lenned, hogy jól megnézhessék a ruhát. A pózokat, amiket mutattam, nagyon remélem, hogy nem felejtetted el! És még nézz a lábad elé, nehogy eless…

- Te jössz! – szakította félbe a lányt az, aki korában bekiáltott a terembe és hozzám fordult. Egy fejhallgató volt a fején mikrofonnal és fekete stábos pólót viselt. A hátamra helyezte a kezét, én pedig nagyokat nyelve, remegő lábakkal követtem.

Nyugi, Ha Na! Nyugodj meg, ezt Ki Youngért csinálod, úgyhogy figyelj minden egyes lépésre és tanácsra, amit mondott. Felidéztem minden korábban elhangzott szavát.

- Visszaszámolok majd és akkor mehetsz – mondta a férfi. – Öt, négy, három, kettő, egy és mehetsz!

Felemeltem a fejem és kiléptem a kifutóra, egyből elvakítottak a fények, de mit sem törődve vele csak szép lassan lépkedtem előre, minden tanácsát megfogadva Ki Youngnak, pontosan úgy tettem, ahogy ő azt javasolta. Amikor elértem az emelvény végére, megálltam és különböző pózokat váltottam négy-öt másodpercenként. Az egyik alkalommal kiszúrtam a tömegben Kyu Hyunt, aki hátul állva figyelt a mellkasa előtt keresztbe font karokkal, ahogy találkozott a tekintetünk egyből lesütöttem a szemem. Nem bírtam állni a pillantását, mikor éppen azzal kéne foglalkoznom, hogy legyek lágy meg simogató, meg mit tudom én micsoda!

Szerencsére úgy éreztem már, hogy letelt az egy perc, így megfordultam, hátravetett hajjal és visszasétáltam a függönyig, de még mielőtt eltűntem volna mögötte, utolsó pózként a vállam felett hátrapillantottam és pislogtam párat nagy szemekkel. Ez Ki Young ötlete volt, így megcsináltam, amire kért.

Felsóhajtva léptem le végül az emelvényről a függöny mögé. Ezen is túl voltam! El sem hiszem! Körbenéztem, de nem láttam sehol sem Ki Youngot, pedig azt hittem, elsők között fogom megpillantani. Így felkaptam a ruha alsó részét, hogy könnyebben tudjak mozogni és körbenéztem, merre lehet a lány. Tudni akartam, hogy jó voltam-e, erre gondolt-e, és úgy általában a véleményére voltam nagyon kíváncsi.

- Tehetséges hazudozó vagy - fröcsögte valaki a hátam mögött. Megfordultam és pont Jung Heevel találtam magam szemben, ahogy sejtettem.

- Most meg mi bajod van? Nem volt elég legutóbb az ebédlőben? – türelmetlenkedtem. Ugyebár ő is modell volt az egyik barátnőjének (csatlós, utánfutó nem is tudom melyik a jó szó), Yoo Kyungnak, aki pont olyan ruhát tervezett, ami a lánynak való volt. Rózsaszín, rövid, éppen takarta a fenekét, erősen kivágott. Elég volt ennyit mondani róla szerintem…

- Úgy teszel, mint aki egy ártatlan, kedves és naiv kislány, utána meg egyfolytában új dolgok derülnek ki rólad, amiket eddig elhallgattál, például, hogy egész jól tudsz táncolni – húzta el a száját nagyon kelletlenül, hogy kénytelen pár jó szót szólni rólam, amin én szerintem még jobban meg-döbbentem, mint ő. De tudtam, hogy itt nem fog megállni. – Azért játszod ezt a szerepet, hogy megsajnáljanak, utána meg mindenki el legyen ájulva tőled, hogy milyen nagyszerű vagy?

Egyáltalán nem volt most kedvem a lányhoz, a sértéseihez és gonosz megjegyzéseihez.

- Ha féltékeny vagy, valld be, nem fog összedőlni a világ! – vágtam hozzá hevesen és ott hagytam, ami baromira jólesett! Hatalmas vigyorral az arcomon léptem ki a tömegbe, az aulába. Éppen mindenki vonult vissza az étkezdébe az utolsó pár műsorszámra, többek között az énekre.

Kutattam a szememmel a többiek után, de sehol sem voltak. Majdnem orra buktam, mivel nem épp az én terepem volt a magas sarkú, de valaki megragadta a karom.

- Ha már ilyen szép ruhában vagy, nem kellene a földön kikötnöd - somolygott Kyu Hyun.

- Köszi! – mosolyogtam rá. – Nem láttad Ki Youngot?

- Befelé ment az ebédlőbe – intett a fejével az irányába. – Mikor fogsz énekelni?

Maga elé húzott és a vállaimnál fogva tolt előrefelé, de úgy, hogy a hátam néha-néha a mellkasának simult. Lépésekben tettük meg azt a pár métert az étkezdéig.

- Második leszek, ha jól emlékszem - kapkodtam a levegőt zavaromban, csak a vállaimat érte Kyu Hyun keze, de mégis égett az arcom és a szívem a torkomban dobogott. Már a színpad oldalának közelénél jártunk.

- Akkor nem kellene elmászkálnod már – jegyezte meg, majd suttogva hozzátette. – Lenyűgöző voltál.

Meg akartam fordulni, hogy lássam az arcát, hogy biztos legyek benne, azt mondta, amit hallottam, de nem engedte.

- Bűvölj el a hangoddal is! – lehelte, ajkaival súrolva a fülem, majd végigsimított a karomon.

Azt hiszem, egy pillanatra leállt a szívverésem is… Forró volt az arcom és mintha ez kiterjedt volna az egész testemre, megperdültem a tengelyem körül, de a fiú már nem volt mögöttem. Eltűnt.

- A közönségnek a dalok ideje alatt lesz majd ideje szavazni a diákjaink által tervezett ruhákra, és a nyertes különdíjat kaphat, így legyenek körültekintőek a döntésüket illetően! – hangzott fel Suh Hyung hangja, mire meglepetten kaptam a fejem a színpad felé. A férfi öltönyben, visszafogott mosollyal állt a mikrofon előtt. – Az első dal, amit hallhatnak az este folyamán Jo Tae Hee előadásában Ailee Mennyország című száma!

Egy lány sétált fel, akit nem ismertem, leváltva a nagybátyámat, aki pontosan felém indult meg. Elkaptam a tekintetem róla, a korábbi heves érzéseim, amiket Kyu Hyun váltott ki, nyomtalanul eltűntek. Mintha jégvihar váltotta volna fel a sivatagi hőséget.

- Ha Na – állt meg előttem. Nem haragudtam rá, nem is utáltam, de szégyelltem magam a korábbi kirohanásaim miatt. Miért volt az, hogy mindig szégyenkeznem kell előtte?! – Láttam, milyen dalt választottál.

- Hm - bólintottam, még mindig a padlót fixírozva, miközben Tae Hee már javában Ailee dalát énekelte.

- Sajnálom, hogy rákényszerítettelek arra, hogy idejárj – mondta a férfi, mire felkaptam a fejem. Hogy micsoda? – Nem kellett volna, ha tudom, hogy ennyi fájdalmat okozok vele.

- Suh Hyung! – képedtem el a nagybátyámon. – Én nem...

- Amint vége van a félévnek, azt csinálsz majd, amit szeretnél. Nem fogok beleszólni és nyugodtan odaköltözhetsz hozzám is – mosolygott rám szomorúan.

- Miért? – ennyit tudtam kinyögni csak hirtelenjében. Teljesen ledöbbentett, amiket Suh Hyung vágott a fejemhez. Mi ütött belé?!

- Itt csak bántanak téged, nem szeretném, ha ez így folytatódna – valószínűleg az ebédlős incidensre gondolhatott, mikor Jung Hee leöntött Ki Young ebédjével. És talán a vacsoránk alkalmával látott lila sebeket sem felejtette el el a kezemen, amikről azt hazudtam, csak tánc közben sérültem meg. - Habár nagyon jó volt színpadon látni és gyönyörű voltál!

Egyik kezét az arcomra helyezte és bánatosan méregetett, de mégis felfelé görbült a szája, amit lehet, hogy csak magára erőltetett. Nem tudtam szóhoz jutni, annyi mindent akartam mondani, még-sem jöttek a szavak.

- Suh Hyung, én…

- Mondanom kell még valamit, Ha Na, aminek nem biztos, hogy örülni fogsz. Az a helyzet, hogy… - ekkor felhangzott a taps, mivel Tae Hee befejezte a dalát, amiből egy kukkot sem hallottam. Megkönnyebbültem, hogy őszinte legyek. Nem tudom, mit akart Suh Hyung mondani, de túl komoly volt, amit nagyon nem szerettem a korábbi tapasztalatok alapján.

- Most mennem kell – puszilt homlokon és visszalépdelt a színpadra.

Istenem! Ha mindennek vége lesz, akkor majd beszélnem kellene vele.

- Csodás hang egy csodás lánytól, köszönjük szépen, Tae Hee! – Suh Hyung eszméletlenül jól játszotta el, hogy végig figyelte a korábbi produkciót. – A következő fellépőnk Yoon Ha Na, aki Kim Bo Kyung Úgy fáj… című számát fogja előadni.

Fel sem fogtam igazán, hogy tényleg színpadra kell állnom, korábban Suh Hyung és Kyu Hyun annyira elvonta a figyelmemet, hogy csak most tudatosult bennem, hogy énekelni fogok.

A lábaimat szinte vonszoltam magam után, mintha ólomból lettek volna. Suh Hyung még egy bátorító pillantást vetett rám, mikor elsétált mellettem, de éreztem, hogy fehér vagyok, akár a fal. Megálltam középen, a mikrofonállvány előtt és a közönség felé fordultam.

Egész héten titokban, egyedül gyakoroltam éjszakánként az énekteremben. Nem kevés alkalom volt, mikor a hangom elfúlt a dal közben, elszorult a mellkasom és képtelen voltam tovább énekelni, akárhogy is erőltettem. Elsőnek így inkább csak a hallgatásával próbálkoztam, hogy hozzászokjon a fülem, de valójában a lelkemet próbáltam vele erősíteni, hogy én magam is végig tudjam énekelni anélkül, hogy magamba zuhanjak. Talán tegnap este volt az első eset, hogy hiba nélkül sikerült elénekelnem. Így rémülettel álltam a színpadon most és egyetlen sikeres előadás után, csak remélni tudtam, hogy összejön ezúttal is a dal, ahogy azt akartam.

Egy pillanatra mégis elfogott a pánik, nekem most ezek előtt az emberek előtt kell énekelnem egyes egyedül?! Korábban is álltam már itt, de akkor öt másik emberrel, akik kellő löketet adtak ahhoz, hogy leküzdjem a félelmeimet. De ezúttal nem volt senki sem mellettem, tényleg senki.

Felhangzott a zongora hangja a szám elejéről. Az a pár hang észhez térített, eszembe jutott, hogy miért is döntöttem amellett, hogy énekelni fogok. Nem Jung Hee, nem is Suh Hyung volt az oka, náluk egy sokkal fontosabb személy. Ironikus módon, pont miatta nem akartam korábban énekelni, határozottan elutasítva minden egyes kérést és még a gondolattól is rosszul lettem, most pedig neki akartam énekelni. Ki érti ezt meg?! De mégis neki akartam ezt énekelni, minden logikus ellenérvet, magyarázatot felrúgva, neki akartam énekelni, annak a személynek, aki olyan kedves volt a szívemnek. Egyedül neki szólt az összes hang, ami elhagyta a torkomat. Még ha négy év alatt egyszer sem merült fel bennem, hogy életemben valaha is újra énekelni fogok, most itt álltam. Készen arra, hogy olyan előadást mutassak a jelenlévőknek, amit soha nem fognak elfelejteni. De az, akinek valójában szólt a dal, nem lehetett itt, akinek tényleg bizonyítani akartam.

A kezeim közé fogtam a mikrofont, lehunytam a szemem és elkezdtem énekelni.

Még a papírral vágott sebem is úgy kínoz,

Még a cipőben feltört sarkam is úgy sajog,

Ő, akit magamnál is jobban szerettem,

Soha többé nem lehet már mellettem.

A heg, mit mélyen a szívemen ejtett,

Hogy gyógyulhatna valaha is újra be?

A hangom úgy szelte át a levegőt, mint egy lágy szellő. Borzongatóan sima volt, de egyben valami-féle megrendült szomorúság áradt belőle. Olyasfajta szomorúság, amit nem mindenki érthet meg, csak aki már átélte. A közönséget figyeltem, de mégsem láttam őket.

Gyötrelmek közepette annyi könnyet hullajtottam,

Ennyi idő után reméltem, végre elapadnak,

De még mindig folyamatosan áztatják arcomat.

Bárcsak kővé válhatna a szívem már,

Miattad úgy fáj, úgy fáj, úgy fáj, úgy fáj…

A refrént erőteljesebben megnyomtam, vagy csak azt adtam ki, ami már amúgy is bennem volt? El-jutottak hozzám is a szavak, amiket eddig távol tartottam magamtól, mélyen belém vájták karmaikat és a mellkasomhoz kellett kapnom, hátha így enyhíthetem az érzést.

Véletlenszerű dalok rémlenek fel bennem,

Olyan utak, amiket már rég elfeledtem.

Ő, aki fontosabb volt saját magamnál,

Soha többé nem lehetek mellette már.

Így mégis hogy játszhatnám el, nincs semmi baj?

Könnyeim végeláthatatlanul hullnak…

Magam előtt láttam az arcát. Mosolygott, ami csak még kínzóbbá tette, hogy nem lehet mellettem. Hogy fájhat valami ennyire, anélkül hogy összeroppantana?! Szívszaggató érzés volt, olyan közel éreztem magam hozzá, de ennél távolabb nem is lehetett volna tőlem.

Gyötrelmek közepette annyi könnyet hullajtottam,

Ennyi idő után reméltem, végre elapadnak,

De még mindig folyamatosan áztatják arcomat.

Bárcsak kővé válhatna a szívem már,

Miattad úgy fáj, úgy fáj, úgy fáj, úgy fáj…

A látásom elhomályosodott, de nem törődtem vele. Ökölbe szorult a kezem, akár a tömény sav, úgy égették a szemeim az el nem hullajtott könnyek.

Kérlek, eressz, és soha nem gondolok rád újra,

A szeretet mindig oly keserves és fájdalmas.

Bár ne éreznék soha többé semmit, még a szeretetet sem,

Belefáradtam, belefáradtam, belefáradtam, belefáradtam…[1]

Amint az utolsó hang is elhagyta a torkom, négy év után először könnyek gördültek végig az arcomon. Négy év után most éreztem magam megtörve ismét, mintha a saját lelkemből szakítottak volna ki egy darabot.

Egy pillanatig néma csend volt az étkezdében, utána pedig egyetlen egy ember kezdett neki a tapsnak, majd csatlakoztak hozzá a többiek. Az egész helyiség zengett a tőle, de nem olyasfajta volt, mint korábban a táncunknál. Visszafogottság áradt belőle és mintha megszeppentek volna. Valószínűleg nem igazán nyertem el a tetszésüket…

Meghajoltam és szinte lerohantam a színpadról, próbáltam sétának álcázni, de nem voltam túl ügyes benne, mert szabadulnom kellett innen. Meg kellett nyugodnom, meg kellett nyugodnom…

Ahogy beléptem a színpad szélénél lévő takart részbe, kicsit fellélegeztem, hogy végre nem álltam a reflektorfényben.

- Ha Na!

Kyu Hyun érkezett meg éppen velem egy időben a függöny mögé és felém sétált. Megállt előttem különös kifejezéssel az arcán.

- Nagyon szörnyű volt? – kérdeztem szipogva egy nagyon gyenge mosollyal, még mindig küzdve az érzéseimmel, de olyan hálával töltött el, hogy Kyu Hyun idejött, hogy majd szétrepesztette a szívem. Nem tudtam, miért tette, de ha nem lett volna itt, akkor valószínűleg magamba zuhantam volna és egy sarokban összekucorogva sírtam volna napokig.

- Csillagom! – sóhajtotta a fiú és a kezét óvatosan az arcomra helyezte, az éppen kicsorduló könnycseppet letörölve. – Mindenkinek elállt tőled a lélegzete! Láttad volna hányan sírták el magukat, vagy törölgették a szemüket…

- Tényleg? – biggyedt le az ajkam, ahogy próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy bőgni kezdjek.

- Igen – ölelt magához hirtelen Kyu Hyun, ami váratlanul ért, de mégis annyira jólesett. A szívemben csordogáló bánat kissé enyhült ezáltal. Az arcomat a mellkasába fúrtam és élveztem, hogy vigasztal, élveztem, hogy valaki törődik velem, miután annyira egyedül és magányosnak éreztem magam fent a színpadon.

De valami nem hagyott nyugodni, mielőtt magához vont, láttam valamit, amit nem kellett volna. Csak képzeltem, igaz? Nem lehet itt, biztos rosszul láttam. Nem…

Nem bírtam tovább magammal, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy tévedek. Kibontakoztam Kyu Hyun öleléséből, aki furcsállta a dolgot, de eleresztett. Nyeltem egyet és félve néztem el a fiú mellett.

Nem.

Ez egyszerűen lehetetlen.

NEM!

- Se Joo…

---

[1] Saját fordítása Kim Bo KYung It Hurts című dalának.