26. fejezet

Nincs menekvés

Aznap éjszaka nehezen aludtam el, alig jött álom a szememre. Forgolódtam az ágyban és egyre csak azokon a férfiakon járt az eszem, akik megkeserítették az életemet. Miért nem tudtam egy olyan fiúba beleszeretni, aki viszonozta az érzéseimet? Miért nem tudtam egy olyan fiúval találkozni az Akadémián, akinek egy szemernyi köze sincs Se Joohoz? Egyáltalán nincs szerencsém a pasik terén! Talán zárdába kéne vonulnom és apácának mennem, akkor nem lenne gond azzal, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Ilyen nyomorúságos gondolatok jártak a fejemben, mikor So Ha már mélyen aludt, de nekem még mindig kattogott az agyam.

Végül a laptopom után nyúltam és gondoltam ideje szembenézni a démonaimmal. Bekapcsoltam és rákerestem a STAND UP-ra, találtam is egy rajongói oldalt, ahol csak velük foglalkoztak és visszamentem a négy évvel ezelőtti hírekhez, majd szép lassan elkezdtem böngészni a cikkeket. Akármennyire nem akartam Se Jooval foglalkozni és gondolni rá, vagy akár Kyu Hyunra, mégis tisztában akartam lenni a dolgokkal. Ismerd meg az ellenséget – vagy micsoda...

Az egyik négy évvel ezelőtti cikk azt taglalta, hogy az egész STAND UP egyszerre bevonul a seregbe, utána szinte tényleg eltűntek a médiából, az első hírek másfél évvel ezután jöttek. Méghozzá azzal, hogy a csapat egy új taggal fog bővülni, miután leszereltek, de azt nem mondták, hogy kiféle vagy miféle emberrel. Mikor mindenki ott hagyta végre a katonaságot, akkor jött ki az első hivatalos sajtóközlemény az új tagról egy újságban.

A cikkben nekem is voltak újdonságok, amiket nem is tudtam Kyu Hyunról és akármennyire is haragudtam rá, nagyon is érdekelt. Egy évvel fiatalabb volt, mint Se Joo, tőlem pedig három évvel idősebb. Se Joonál kicsit magasabb volt, pontosan öt centivel. A kedvenc étele ugyanaz, mint nekem. Még a szülinapjáról sem tudtam semmit korábban!

Oh, istenem! Egyáltalán miért érdekel ez engem?! Egyből tovább is nyomtam a következő cikkre a honlapon, hátha ezzel semmissé tudom tenni a korábbi kicsapongásomat. Kit érdekel Kyu Hyun?! Engem ugyan biztos nem!

A kép pedig… Istenem, hogy nézhet ki valaki ilyen jól? Baromira küzdöttem az érzés ellen, de mégis visszamentem az előző oldalra és jobban szemügyre vettem azt a fotót. Kyu Hyun komoly tekintettel meredt a semmibe, egy laza barna trikót és egyszerű kiegészítőket viselt. Még soha nem láttam gitárral a kezében, de mintha mindig is odavaló lett volna, az ujjai és a keze úgy fogta a hangszert, mintha a saját gyermeke lett volna. Az a szexi kulcscsontja és nyaka… Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy megnyugodjak. Hogy lehet ilyen hatással rám egy ostoba kép?! Teljesen megzakkantam, most már biztos voltam benne.

Megnéztem a cikkhez a megjegyzéseket és ámultam-bámultam. Senki nem ismerte még a fiút, még nem is látták soha korábban, de mindenki odáig volt érte. Nem láttam egy olyan kommentet sem, ami negatív lett volna, sőt. Épp ellenkezőleg, pontosan azt a hatást váltotta ki mindenkiből ez a kép, mint belőlem. Egy kicsit megnyugtatott ugyan, hogy ez egy természetes reakció ezek szerint, ha erre a képre néz egy lány, viszont megint ott motoszkált a fejemben, hogy nem vagyok más, mint a többi rajongó, akik csodálják a fiút.

Inkább tovább nézegettem a cikkeket. A fiúk részt vettek fotózásokon, reklámokban szerepeltek, majd végül kiadták az első zenei videójukat, az Alone-t. Pár óra alatt elérte az egy milliós nézettséget a klip és nem tudtam megállni, én is megnéztem. Fülhallgatón keresztül Se Joo hangja fülbemászó volt, a lehető legjobb értelemben. Mintha soha el sem felejtettem volna a hangját, ezer közül is megismertem volna, ez az angyali hang, ami körülölel és simogat, egyszerűen összetéveszthetetlen. Kyu Hyun hangja pedig tökéletesen passzolt hozzá és kiegészítette, mintha a két fiút azért teremtették volna, hogy egyszer közösen lépjenek színpadra. Mint egy egész két fele.

Ezután az egész albumot végighallgattam, semmi sem tudott megakadályozni ebben, és egyre jobban belemerültem. Minden megjelent számukat meghallgattam, minden videójukat megnéztem, abban a reményben, hogy meg fog változni az, amit gondolok róluk.

De nem.

Egyetlen egy számot sem találtam, ami ne tetszett volna tőlük, egyik számra sem tudtam azt mondani, hogy nem jó. Mindegyikben volt valami, ami megfogott, legyen az a refrén, vagy maga a ritmus, vagy a szöveg vagy egyben az egész volt lehengerlő.

Ennyit arról, hogy nem fogom soha többet hallgatni a STAND UP zenéjét, keményen ennyi időbe telt, hogy meggondoljam magam. Se Joo is az „Utálom” listán szerepelt, Kyu Hyunnal és apámmal versengve az első helyért, de azt nem tagadhattam, hogy énekelni nagyon is tudott és elképesztően helyes volt. Nem véletlenül voltam belé tíz évig szerelmes.

Miután kiábrándoztam magamat, visszatértem a valóság rideg talajára (hogy mindkét fiú ősellenség jelen pillanatban) és tovább olvastam a honlapon a cikkeket. Úgy tűnt, hogy az utóbbi időben a STAND UP külön utakon járt. Se Joo belekóstolt a színészet világába és főszereplőként a My Darlingban az elmúlt hat hónapot forgatással töltötte, amit most fejezett be nemrég, emiatt térhetett vissza Seoulba. Kyu Hyun az Akadémiára jött, hogy „továbbfejlessze tudását” (Na persze, inkább hogy ártatlan lányokat csábítson az ágyába és össze-vissza hazudhasson mindenkinek.), míg a másik két tag kisebb reklámokkal foglalkozott és fantalálkozókon vett részt.

A legutolsó bejegyzés a honlapon csupán három napos volt. És szó szerint meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy megbizonyosodjak arról, amit látok. Majdnem le is vertem az egész laptopot az ölemből, mikor felültem.

Egy újabb cikk volt, csakhogy ez nem csak a STAND UP-ról szólt, hanem Kyu Hyunról.

Kyu Hyunról és rólam.

A cikk a következő volt:

Hát nem kis meglepetés volt ezt olvasni! Jólestek a bókok és dicséretek, még ha mindegyiket nem is találtam helyénvalónak, másrészről amit Kyu Hyunról és rólam mondtak, az egyszerűen hihetetlen volt. Még direkt a videót is megnéztem, de utána már egy szavam sem lehetett az elhangzottak ellen.

Olyanok voltunk az egész tánc alatt, mintha őrülten szerelmesek lennénk egymásba és alig tudnánk türtőztetni magunkat, hogy a másiknak essünk ott helyben. Végül is ez volt a célja az egésznek, de arra nem gondoltam/gondoltunk, hogy ebből ekkora botrány lesz és találgatások, hogy mi is van kettőnk között. Bár ha Kyu Hyun nem egy országszerte ismert idol lett volna, akkor senki nem is kérdőjelezi meg a dolgokat, de így teljesen más megvilágításba helyezte az egész szituációt.

Az alatta lévő kommentekre esett a pillantásom. Szájtátva olvastam egyiket a másik után és egyre csak dühösebb lettem. Sokan szinte gyűlölködő megjegyzéseket tettek rám, hogy merek az ő Oppájuk közelébe menni, és nem vagyok méltó arra, hogy hozzáérjek. Meg hogy egy kis csitri vagyok, aki csak figyelemre vágyik és ezért közelítettem meg Kyu Hyunt. De azért akadtak normálisabb emberek is, akik csak a produkció részének nyilvánították a meghitt jeleneteket és nem láttak mögé semmit sem. De többségben voltak a negatív megjegyzések, sajnos.

Sóhajtva kapcsoltam ki a laptopot, bár egy csöppet sem voltam még álmos, mert ennyi információtól most még jobban járt az agyam. Próbáltam feldolgozni azt a tömérdek újdonságot, amit az elmúlt órákban olvastam. Ledőltem az ágyon és a plafont bámultam, vagyis azt hiszem, mivel a sötétben egy kukkot sem láttam.

Egyfolytában az a kép lebegett a szemem előtt, amit az utolsó bejegyzésnél találtam a honlapon. Az a kép, ahogy az ajkunk súrolja egymást. Nem is emlékeztem, hogy ez megtörtént, csak arra a vékony résre közöttünk, amit tartanunk kellett volna. De lehet, hogy a nagy izgalomban az ilyen „apróságok” kiestek és nem jutott el a tudatomig, mik is történtek valójában.

Ezekkel a gondolatokkal valahogy mégis sikerült álomba szenderülnöm, mindennek ellenére Kyu Hyun volt az utolsó gondolatom akkor hajnalban.

***

Másnap fáradtan és nyűgösen keltem. Ez a két szó pedig az egész hetemet tökéletesen jellemezte. Minden nap egyre kevesebben maradtak az Akadémián, egyre többen mentek haza, vagy éppenséggel költöztek be a kollégiumokba, amik az ügynökségeikhez tartoztak. Így egyre kevesebben voltak azok, akikkel szívesen összefutottam a folyosókon.

Egyedül nem mertem sehova sem menni, mert aggódtam, hogy mi lesz, ha belebotlok a STAND UP valamelyik tagjába, és féltem, hogy nem tudom elkerülni a beszélgetést velük. Ezért csakis So Haék társaságában tettem ki a lábam a szobából, amúgy az időm nagy részét ott töltöttem és zenét hallgattam, vagy a barátaimmal lógtam. Bár feleslegesen aggodalmaskodtam, mivel a srácok kevés időt töltöttek az iskolában, a menetrendjük már most elég szorosnak bizonyult és csak nagy ritkán hallottam a folyosóról a szemközti ajtó csapódósát valamikor éjfél és kora hajnal között (jelezve, hogy Ő, akit nem nevezünk nevén, hazaérkezett).

Elhoztam a holmimat Suh Hyung lakásáról, mikor a férfi nem volt otthon, és a héten még őt is kerültem. Vele úgyis csak az apám lett volna a téma, így őt is hanyagoltam. A bátyámmal néha beszéltünk telefonon, de vele is csak késő este, mert neki is annyi munkája volt, hogy ki sem látott belőle. Sung Chan mellett amúgy sem lettem volna túl nyugodt az irodában történtek után, mégis szívesen töltöttem volna el vele egy kis időt kettesben. Ha már ennyire belemerültünk a családi ügyekbe, az apám még arra sem vette a fáradságot, hogy felhívjon és bocsánatot kérjen, ha már személyesen biztos nem lenne hozzá mersze.

Amikor éppen nem ezeken járt az agyam, a Suminban dolgoztam és So Ha buliját szerveztük a többiekkel, ami időközben átalakult valamiféle búcsú bulivá, így már nem csak So Hanak szólt, hanem az összes barátomnak. Mindegyikük elutazik ezen a hétvégén, így ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt lehettünk és élvezhettük egymás társaságát.

Nagy nehezen sikerült találnunk egy helyet a belvárosban, nem a legolcsóbbat, de ez azzal is járt, hogy nem volt lepukkant. Egy karaoke bár mellett döntöttünk, mert ott tudtunk enni, inni, szórakozni anélkül, hogy az egész fővárost be kellett volna járnunk. Annyi hátránya akadt, hogy csak egy tíz személyes helyiséget tudtunk foglalni, mivel ilyen rövid időn belül helyet találni nem volt egyszerű, a kisebb helyiségeket pedig már elhappolták előlünk. Pozitív oldalról megközelítve a dolgokat, legalább kényelmesen elférhettünk.

A napok gyorsan tovavánszorogtak és péntek este hétkor már a szobám közepén álltam és a tükörben figyeltem magamat. Nem tudtam, mit kéne felvennem, igencsak szerény volt a ruhatáram és nem túlzottan ilyen „bulizáshoz” való.

- Áh, fogalmam sincs, mit kellene felvennem - motyogtam magamban, de So Ha kérdésnek vette a magammal való beszélgetést.

- Valami csinosat – mondta, miközben a haját sütötte be lágy loknikba. – Nem minden este mozdulunk ki az Akadémiáról, meg kell adni a módját!

Ő könnyen beszélt, egy vörös combközépig érő feszülős ruhában álldogált mellettem és nyál-csorgatóan gyönyörű volt. A hosszú lábainak egy fiú sem tudott volna ellenállni, vagy éppen nem utána fordulni. Valószínűleg észrevehette azt az irigy tekintetet, amivel méregettem, mert megkérdezte:

- Mi az?

- Semmi – sóhajtottam lemondóan és tovább bámultam a szekrényem tartalmát.

- Na, mutasd, mi van itt! – furakodott mellém a lány letéve a hajsütőt és átvéve az irányítást. Pár percbe telt, mire körbenézett és megtalálta azt, amit szerinte fel kellett volna vennem. Kivette a fogasról és a kezembe nyomta. – Ez megteszi egy leggingsszel.

Megrökönyödve bámultam rá, de ő csak ismét a hajával foglalkozott. – Öltözz, nem érünk rá ítéletnapig! Még a hajaddal és a sminkeddel is kezdeni kéne valamit!

Elmosolyodott a tükörben rajtam, de próbálta visszafogni magát. Igen, So Ha képes volt néha nagyon is diktátorként viselkedni. De így szerettem.

Felvettem a javasolt ruhákat és feszengve néztem magam ismét a tükörben.

- Biztos, hogy ez jó lesz? – húztam el a számat. Egy fekete leggingset viseltem egy egyszerű ezüstös felsővel, ami éppen csak takarta a fenekemet. A felső szabadon hagyta a vállaimat és ilyen bővebb fazonnal rendelkezett, ami a csípőmnél ismét szűk lett. – Majdnem kilátszik a fenekem!

Oldalra fordultam és lejjebb húztam a felsőt, hátha úgy jobb lesz, de nem ment tovább.

- Ne aggódj! – lépett mellém a lány. – Ez pontosan jó így, olyan mintha egy feszülős nadrág lenne rajtad. De csakis magas sarkúval veheted fel, ehhez sportcipőt nehogy fel merészelj venni!

- Nincs magas sarkúm! - dörmögtem sértődötten.

- Itt van ez – előtúrt egy fekete, rövidszárú, magas sarkú csizmát a szekrénye aljából. – Lehet, hogy egy picit nagy lesz, mivel harminchetes. De nem észrevehetően, így nem lesz bajod.

Felvettem és éreztem, hogy nem szorít, nem is lötyög annyira benne a lábam, kicsit csúszkált, de az elviselhető volt. Bár a magas sarkúért még mindig nem rajongtam, de igaza volt So Hanak, ez a szerelés enélkül nem mutatott volna igazán.

- Jó lesz, kicsit csúszkál, de úgysem fogjuk lesétálni a lábunkat ma este, szóval kibírom - mosolyogtam rá.

- Szuper, akkor gyere és megcsinálom a hajad! – ragadott karon és leültetett az egyik székbe.

- Egyáltalán nem szükséges, majd összefogom egy copfba – álltam már fel, de a lány a vállaimnál fogva visszanyomott.

- Hagyd most az egyszer, hogy azt csináljak, amit szeretnék! – nézett rám kérlelőn, aminek nem tudtam ellenállni. Nekiállt az én hajamat is hasonló hullámokba rendezni, mint az övét, majd ki-sminkelt. Nem volt túl erős, de határozottabb volt, mint a modellkedésnél. Egy enyhébb rózsaszín rúzs, szempillaspirál és fekete tus. A szememet kiemelte, ami így kétszer akkorának tűnt, mint amekkora valójában volt, de szép lettem. Mintha nem is én lettem volna.

- Ez csodálatos, akár elmehetnél sminkesnek is - néztem rá nagy szemekkel.

- Ezek csak alapok, te is megtanulhatnád – legyintett. – Viszont siessünk, mert Ki Youngék már valószínűleg az előtérben várnak ránk.

Felvettem a sálam és egy jó vastag kabátot, akárcsak So Ha, de mikor a sapkámért nyúltam rám kiáltott.

- Megőrültél?! – nézett rám úgy, mintha elment volna a józan eszem.

- Mi van?

- Fél órába telt a hajad, szóval ha rá mered húzni azt a sapkát, halál fia vagy! – fenyegetett, mire lassú mozdulatokkal visszatettem a ruhadarabot az ágyra.

- Értettem!

Bezártuk a szobát és leballagtunk a lépcsőn. Ami az én esetemben azt jelentette, hogy a korlátba kapaszkodva lépdeltem óvatosan, nehogy kitörjem a nyakam egy óvatlan mozdulat miatt. A kolesz ajtajánál Baek Ho és Ki Young vártak minket.

Szerintem nyugodtan várhattunk volna még pár percet és nem kellett volna annyira sietnünk So Haval, mivel nagyon is egymásba voltak azok ketten gabalyodva. Természetesen nem álltak neki falni egymást, de egymáshoz közel bújva, alig pár centire egymás arcától, beszélgettek és vigyorogtak, mint a vadalma. Közben egymás kezét fogták és játszottak a másik ujjaival. Elmosolyodtam rajtuk, mert annyira édesek voltak.

- Várjunk még egy kicsit! – állítottam meg So Hat tőlük vagy tíz méterre, a nappaliba nyíló bolt-ívnél. – Pár percet adhatunk még nekik…

- Jól van – egyezett bele So Ha is vigyorogva.

Gondoltam, hogy nem bámulom úgy a szerelmespárt, mint valami idióta, így inkább a nappaliban kezdtem el nézelődni, de lefagyott a mosoly az arcomról.

Az egyik kanapén Se Joo és Kyu Hyun dőltek össze egy tablet felett, amiről nagyban folyt a diskurzus. Mindkettejük csak egyszerű, hétköznapi ruhában volt, mégis együtt valahogy növelték a rám tett hatást. A szívem a torkomban dobogott és alig tudtam nyelni.

Nem tudom, hogy miért vagy éppenséggel mitől, Kyu Hyun egyszer csak felnézett és találkozott a tekintetünk. Ezt pedig rögtön követte a pillanat, mikor Se Joo is felém fordult. Egyszerre ketten bámultak, én pedig égő arccal elkaptam a tekintetem. Egész héten nem találkoztunk és mindkettejükkel igencsak csúnyán vagy éppen kínosan sikerült a legutóbbi elválás.

Ezért meg sem lepődtem, hogy Kyu Hyun tekintete rideg és dühös volt, Se Joo ezzel ellentétben lágyan pillogott rám, de ezen kívül semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. A többit csak az a hülye fantáziám tette hozzá.

- So Ha, Ha Na! – kiáltott hirtelen felénk Ki Young. – Mégis mióta vagytok itt?!

Összerázkódtam a lány hangjára, de megkönnyebbülten siettem oda hozzájuk.

- Csak meg kellett igazítanom a cipőmet – mosolyogtam feléjük kissé mereven. Addig nem tudtam elengedni magam, amíg ki nem kerülök az épületből és legalább egy kilométer távolságba a két fiútól. – Mehetünk is, ugye?

- Jaj, ne! – kapta a kezét a szája elé So Ha ijedten, mire mindannyian kérdőn meredtünk rá. – Nekem még el kell gyorsan intéznem valamit és ez nem várhat!

- Megvárunk – mondta Baek Ho nyugodtan.

- Ne! – legyintett a lány rá könnyedén. – Menjetek, mert ha nem értek oda a bárba időben, akkor a foglalásunk érvénytelen lesz!

- Igaz - húzta el a száját Ki Young.

- Akkor megvárlak én, Baek Hoék pedig kettesben elmennek a bárba. Jó lesz úgy, nem? - ajánlottam fel.

- Nem, nyugodtan menj előre, nem tudom, meddig fog tartani, de sietek, ígérem! – ezzel meg-fordult és a lépcső irányába futott. – Majd találkozunk ott!

Ezzel el is tűnt az első lépcsőforduló után, mi pedig bambán és kukán álltunk az ajtó előtt, mint akik azt sem tudják, hogy mi történt.

- Akkor mennünk kellene? – törte meg a csendet Baek Ho végül.

Mivel mindannyian egyetértettünk ebben, elindultunk a bár felé. Tömegközlekedéssel mentünk, mert senki sem akarta a pénzt pocsékolni taxira, ha egész éjszaka csak inni és enni fogunk. Valószínűleg ki fog ürülni mindenki pénztárcája, de nagyon is meg fogja érni ezért az estéért.

Leszálltunk a metróról és feljöttünk az aluljáróból.

- Innen merre? – néztem tanácstalanul a többiekre. Baek Ho járt egyedül korábban abban a bárban, szóval ő tudta csak az utat.

- Erre! – mutatta és elindultunk jobbra. – Innen már csak öt perc.

Igaza volt a fiúnak, alig hat perc alatt sikerült elérnünk az épületet, ahova igyekeztünk. Képen láttam már, de így élőben kevésbé tűnt lenyűgözőnek. Három emeletes, keskeny épület volt, kissé omladozó falakkal és a környék sem tűnt túl biztonságosnak, ahogy körülnéztem. Néhány lámpa nem is égett a közelben, amitől kirázott a hideg. Itt sem fogok egyedül mászkálni, az tuti. Habár ahhoz képest, hogy nem volt túl bizalomgerjesztő a hely, elég sokan járkáltak az utcán, főként fiatalok, akik péntek este mentek bulizni.

Nem sok kedvvel követtem az előttem haladó párost az épületbe, de ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, máris jobb kedvre derültem. Belülről a hely egészen más látványt nyújtott, mint kívülről. Mindenhol tiszta, fényes felület, eleganciát sugárzó bútorok és egyéb díszek. Egyből a bejárat mellett egy pultnál egy idősebb hölgy állt és hangosan verte a billentyűzetet a számítógépén. Ahogy meglátott minket (jobban mondva meghallotta a sípoló hangot, ami azzal járt, hogy az ajtó kinyílt és becsukódott) nagy mosoly kúszott az arcára és sokkal szimpatikusabbá vált másodpercek alatt.

- Jó estét! – köszönt nekünk, amit mi is viszonoztunk vidáman.

- Jó estét, egy szobát foglaltunk Yun Baek Ho névre – mondta a fiú.

- Áh, meg is van! – kutatott pár másodpercig a rendszerben. – A harmadik emeleten az utolsó előtti helyiség lesz, a 307-es szoba.

- Köszönjük! – bólintottunk mindhárman.

- Ha bármire szükségük van, csak rendeljenek telefonon, ami az asztalon található – kezdett bele a nő. – Dohányozni abban a szobában tilos, de az épület előtti kis részen engedélyezett. Távozáskor kell majd fizetniük, addig pedig elkérném a személyiket!

Mindannyian előkutattuk és átadtuk a hölgynek az igazolványokat, amiket egy kulcsos szekrényben helyezett el a háta mögötti falon. A részükről teljesen érthető cselekedet volt ez, hiszen nem kockáztathatták meg, hogy lelépünk, miután jól kiszórakoztuk magunkat.

- Csak ennyien lesznek? – érdeklődött a nő.

- Nem, majd még érkezik egy lány később – válaszolt Ki Young.

- Értem, akkor majd útba igazítom őt is – mosolygott és ezzel tovább is engedett minket.

A földszinten végigsétálva elmentünk a konyha és raktár mellett, úgy tűnt, itt egy szobát sem szórakozásra használtak. A lépcső a folyosó végén volt, ahol felsétálva a harmadik emeletre egy szűkebb vörös falú helyiségbe léptünk. Jobb és bal oldalon is ajtók nyíltak és halvány tejüveg volt mindegyiken, ebből lehetett tudni, hogy tartózkodnak-e éppen bent. Ahhoz képest, hogy néhány szobában hangosan szólt a zene, a folyosóról alig lehetett bármit is hallani, nagyon jól megoldották a hangszigetelés problémáját.

- Ez lesz az – mutatott Ki Young egy bal oldali ajtóra, ami mögött sötétség honolt. Benyitott és felkapcsolta a lámpát. – Hű, nagyon jól néz ki!

- Enyhén szólva – értettem egyet én is.

Kék színű volt a fal, tele plakátokkal és poszterekkel. Szemben egy nagy U alakot formázva helyeztek el egy bordó bársonyutánzattal bevont kanapét, az U betű belsejében pedig egy fekete alacsony asztalt. Az ajtó melletti falra volt szerelve a két lapos tévé, alatta pedig maga a karaoke gép. Néhány egyszerű hangszer is volt egy polcra rakva és négy mikrofont kaptunk alapjáraton, de lehetett még kérni, ha szükségünk lett volna rá.

Levetkőztünk és lehuppantunk a kanapéra, kényelembe helyezve magunkat.

- Gondolom, megvárjuk a rendeléssel So Hat – mondtam kicsit elszontyolodva.

- Ami azt illeti az ő baja, ha lemarad az elejéről! – mondta kissé gonoszan Ki Young, de egyből nekiestünk az étlap és itallap böngészésének mindhárman.

Fél órába telt, mire mindent megkaptunk, amit kértünk, addig pedig beszélgettünk és röhögtünk. Nem voltam nagy ivó, mint az már korábban kiderült, de most szükségem volt egy kicsit arra, hogy feloldódjak, így egyből egy sör után nyúltam.

- Szóval mindenki elmegy jövő héten? – néztem rájuk, mire leolvadt a mosoly az arcukról. – Pontosan mikor?

- Én hétfőn reggel megyek a repülővel, de a holnapi nap folyamán hazautazok, hogy a családdal lehessek egy kicsit – mondta fátyolos hangon Ki Young.

- Holnap megyek én is – bólintott Baek Ho.

- Akárcsak So Ha – ereszkedett meg a vállam a hirtelen szomorúságtól. Aztán eszembe jutott valami. – Nem lesz rossz, hogy egy hónapig nem találkozhattok?

Mivel Ki Young és Baek Ho csak nemrég találtak egymásra, nem volt túl szerencsés, hogy egyből el is válnak, méghozzá egy egész hónapra.

- Hát nem örülünk neki - fogta meg a fiú Ki Young kezét. – De csak egy hónap, és a mai technológiával még láthatjuk is egymást teljesen ingyen és bérmentve.

- Szóval azért nem fizetnél, hogy láthass, mi? – nézett a lány szúrós szemekkel, de aztán elnevette magát. – Ha eddig kibírtuk egymás nélkül, ez is könnyedén menni fog.

- Milyen pozitívak vagytok! – mosolyogtam rájuk és örültem, hogy nem törte le őket nagyon, hogy egy hónapig nem látják majd egymást. Mert engem nagyon is megviselt a gondolata, hogy jövő héttől kezdve teljesen egyedül leszek az Akadémián az ősellenségeimmel.

- Merre lehet már So Ha? – nézett az órájára hirtelen Baek Ho. – Azt hittem, hogy csak egy ne-gyed órás dologról van szó, de már egy órája itt vagyunk.

- Felhívom – ajánlottam fel, majd kikerestem a névjegyzékből a számát, de pár csörgés után kinyomta. – Lerakta!

Megdöbbenve bámultam a telefonomat a kezemben.

- Remélem, nincs semmi baj - raktam vissza a táskámba a mobilt, de közben az ajtó is kinyílt és éppen az említett lépett be vigyorogva.

- Na, ki van itt? – egyből le is vette a kabátját és az egyik fogasra akasztotta.

- So Ha, már kezdtünk… - mondta Baek Ho felállva, de a lány belefojtotta a szót.

- Erre, itt vagyunk! – bújt ki az ajtón és intett valakinek.

- Kit hoztál még magaddal? – mindannyian kérdőn néztünk rá, azt hittük csak ilyen baráti össze-jövetel lesz. De a lánynak nem kellett válaszolnia, mert a válasz besétált az ajtón. Jobban mondva besétáltAK. Ki Young és én egyszerre pattantunk fel, bár két különböző okból kifolyólag. Ő rettenetesen boldog volt és egyben le is döbbent, én inkább meg voltam rökönyödve és lefagytam.

So Ha az egész STAND UP-ot elhozta a bulira. Mind a négy fiú kicsit félénken lépett be, és ahogy mi őket, ők is végigmértek minket.

- Gondoltam, kicsit fel lehetne dobni a bulit, hiszen minél többen vagyunk, annál jobb – mondta bátortalanul kicsit a lány és főleg felém pislogott. Mintha egy kis sajnálatot és bűntudatot vettem volna észre a pillantásában, de ez most mit sem számított. A fiúk addig levetkőztek és még mindig megszeppenve álldogáltak a szoba közepén.

Hogy volt képes erre a lány?! Idehozni azt a két fiút, akit egész héten sikeresen kerültem, kész államcsíny volt. A szívem máris háromszor olyan gyorsan pumpálta a vért az ereimbe, pedig még csak a fiúk felé sem fordultam igazán.

- Dehogy baj! – kiáltott fel őrülten izgatottan Ki Young és majdnem orra esett, olyan gyorsan akart kikerülni az asztal mögül. – Ki Young vagyok, örülök, hogy találkoztunk! Hatalmas nagy rajongótok vagyok, ha tudtam volna, hogy Ha Na ismer titeket, már régen letámadtam volna, hogy meséljen el mindent, amit csak tud rólatok.

A lány szokásához híven már hadarta is szinte az egész élettörténetét, de a fiúk mosolyogva bemutatkoztak és még szerintem aranyosnak is találták Ki Youngot. De amint kiejtette a nevemet szinte egy emberként fordultak felém, én pedig egy mosolyt erőltettem az arcomra és belekezdtem a színészkedésbe.

- Sziasztok! – köszöntem kicsit mereven az egyik kezemmel intve nekik. Aztán a mosolyomat már nem kellett színlelni, mert ha Kyu Hyunnak és Se Joonak nem is örültem, a másik két fiúnak annál inkább.

- Min Jun! Min Soo! – kiáltottam egy fokkal boldogabban. Igaz, hogy velük is megszakadt a kapcsolatom egy idő után, de míg katonák voltak, talán kéthavonta egyszer beszéltünk telefonon, aztán azok a hívások is valahogy megszűntek. De emiatt egyáltalán nem haragudtam rájuk, mivel nem akartam egy szót sem hallani Se Jooról, így pedig könnyebb volt, hogy ők is eltűntek az életemből. Ugyan találkoztunk legutóbb, mikor kirohantam Suh Hyung irodájából és tudtam, hogy pontosan tisztában voltak azzal, mi történt, de néma megegyezés alapján nem említettük ezt.

- Rég volt már, kislány! – ölelt magához szorosan Min Soo. Meglepett, de mosolyogva viszonoztam a gesztust. Már ki is ment a fejemből, hogy mennyire szeretett mindig is mindenféle testi érintkezést, kontaktust és belemászni mások intim szférájába. De tőle ez valahogy megszokott volt, így egyszer sem szóltam érte egy szót sem. – Bár már annyira nem vagy kislány, ha jobban megnézlek.

- Mi történt a hajaddal? – néztem rá nagy szemekkel. Min Soo volt a STAND UP dobosa. Régen majdnem olyan hosszú haja volt, mint nekem, most viszont csak vállig ért és enyhén hullámos volt. Ez a világosbarna haj keretezte kicsit ovális arcát, mogyoró szemeit és vékony ajkát. Jó magas, legalább százkilencvenhárom centi volt, könnyedén a hóna alá tudott csapni, most is meg kellett görnyednie, hogy át tudjon ölelni. Ezek ellenére viszont elég vékony volt, így leginkább egy létra be-nyomását keltette. Egy egyszerű világoskék trikót és egy fekete farmert viselt, ami úgy tűnt, kicsit nagy is rá, de hát én nem értettem a divathoz, szóval nem is mondok többet.

- A sereg történt – húzta el a száját kelletlenül. – De bevallom, talán nem is olyan rossz ez így.

- Határozottan jól áll! – helyeseltem én is, jutalmul meg kaptam egy nagy puszit az arcomra, mire vörösen kuncogtam, mint egy ötéves kislány. – Min Jun!

Odaléptem a másik fiúhoz is, aki csak olyan százhetven centi körül lehetett és sokkal visszafogottabb volt, mint Min Soo. Átkarolta a vállam és magához húzott, majd egy félmosolyt vetett rám.

- Megnőttél – mondta mély és búgó hangján. Rövid, fekete haja volt és kis szemei, pisze orra. Ő volt a banda basszusgitárosa, bár néha énekelt is Se Jooval együtt. Egy fekete, feszülős pólót viselt, ami kiemelte a mellizmait és egy farmert.

- Hét éve nem nőttem egy centit sem! – nevettem rá. Jó volt látni őket, nem is tudtam, mennyire hiányoztak, míg itt nem álltak előttem. Vagy csak Se Joo hiánya volt az, ami mindenki mást elfeledtetett velem… Ugyanis ez a két fiú olyan volt számomra, mint Sung Chan, a testvéreimnek tekintettem őket. Valószínűleg emiatt sem lehetett volna soha több Se Joo és köztem, mint amennyi volt, mivel ő is ugyanígy tekintett magára. Mintha a bátyám lenne.

- Gyertek, üljetek le! – megfogtam a két fiú kezét és leültettem őket a kanapéra, jobb oldalamra Min Soot, bal oldalamra Min Junt. A másik két fiúról tudomást sem vettem, ami senkinek sem kerülte el a figyelmét. A barátaim és a két fiú mellettem is kínosan feszengett, mert mindenki tudta, hogy miről van szó, legalábbis egy részét, de senki sem tudott ezzel a helyzettel mit kezdeni. Se Joon nem látszott ismét csak semmiféle érzelem, egy enyhe mosoly játszott csupán az ajkán. Kyu Hyunnak a tekintete viszont sötét volt és baljós, amit nem is tudtam pár másodpercnél tovább állni.

- Üljetek le ti is! – terelgette Se Joot és Kyu Hyunt So Ha. Nem is értettem, mi ez az egész a lány részéről. Eddig bármit megtett volna, hogy kerüljem Kyu Hyunt és a közelébe se menjek, most meg ő hozza ide?!

Se Joonak pont velem szemben sikerült leülnie, ami nem kicsit hozott zavarba. Egy karcsúsított fehér inget viselt, a tetején jó pár gomb ki volt gombolva, így szabadon volt a mellkasának egy része, ami magára vonzotta az ember tekintetét. (Az enyémet legalábbis tuti.) Kyu Hyun mellette foglalt helyet, rajta is egy ing volt, hasonló, mint Se Jooé, csak fekete kivitelben. Tökéletesen illett a hangulatához, ami miatt még kis kárörömöt is éreztem.

Baek Hot is bemutattuk és végül úgy gondoltuk, hogy az eddig rendelt ételek és italok ennyi embernek nem lesz elég. Közben beszélgettünk és nevetgéltünk, míg az ételekre vártunk. A fiúk is lassan feloldódtak a társaságunkban és így már nem volt olyan feszült a légkör.

- Úgy hallottam, itt fogtok lakni a koleszben a szünet alatt – jegyeztem meg Min Junnak.

- Igen, míg el nem készül a lakásunk az ügynökség koleszában, talán pár hét – bólintott a fiú, miközben legurított egy kis pohár sojut.

- És nekem most kell elutaznom! – kiáltott fel Ki Young az arcán olyan kifejezéssel, mintha éppen arra készültünk volna, hogy megnyúzzuk. – Ha ezt tudom, akkor valami szörnyű ruhát csináltam volna neked, Ha Na!

- Hova utazol? – kérdezte Se Joo, mire összerezzentem. Eddig kevés alkalommal szólalt meg, inkább csendben figyelt, vagy csak nevetett a többiekkel.

- Milánóba. Megnyertem a bemutatón a közönség díjat, főként Ha Nanak köszönhetően, így Olaszországban tanulhatok egy hónapot a divatról és minden kapcsolódó dologról! – vigyorodott el ismét a lány, szóval annyira nem sújthatta le a hír, hogy ő nem lehet itt, míg a STAND UP a koleszben marad.

- Azt a ruhát te csináltad? – lepődött meg Se Joo.

- Igen – jött zavarba Ki Young.

- Gyönyörű lett, jól eltaláltad, hogy milyen stílus illik Ha Nahoz – dicsérte mosolyogva a fiú.

- Ha Na adta meg azt a pluszt, ami kellett a győzelemhez - sütötte le a szemét a lány rózsaszínű foltokkal az arcán.

- Ugyan! – mondtam tiltakozva, nem akartam azt hallani, hogy dicsér és az én érdememnek tanúsítja, hogy nyert a versenyen, főleg nem a fiúk előtt. – Ezt már megbeszéltünk, Ki Young, egyedül magadnak köszönheted, hogy nyertél.

- Ha Na! – szólt rám a lány lebiggyesztett ajakkal. – Lehet, hogy én csináltam a ruhát, de te is kellettél ahhoz, hogy nyerjek.

Elnyílt a szám és nem tudtam mit mondani, ha tovább tiltakozok úgysem értem volna el vele semmit, szóval inkább csendben maradtam.

- Igaza van Ki Youngnak – szólalt meg Min Soo. – Együtt nyertétek meg azt a díjat, szóval igyunk így utólagosan is a győzelmére!

Felállt és mindenkinek töltött egy pohárka sojut. Követtük a példáját és középre emelve a poharunkat koccintottunk. Mély levegőt vettem és lenyeltem az italt. A legrosszabbra készülve húztam le a pohár tartalmát, de annyira nem volt rossz, mint amire számítottam. A Suminban erősebb sojut árultak, itt egy kicsit talán gyengébb lehetett.

- Amúgy meg nagyon szép voltál – kacsintott rám Min Soo, mikor leültünk és átkarolt. Megdermedtem, és mint aki rosszul hallotta, csak bámultam rá. – Ne nézz így! Már nem vagy egy kis tizenhárom éves fruska, kész nő vagy!

Ekkor már az állam a földet súrolta. Lehetséges volt, hogy már annyit ivott, hogy ilyen hülyeségeket hordjon össze? Nyomott még egy puszit az arcomra, csak hogy végképp tetőzze a zavaromat.

- Ott voltál az előadáson? – találtam meg végre a hangomat.

- Persze, mindenki ott volt.

- Hogy micsoda? Ez igaz? – fordultam Min Junhoz, aki csak bólintott.

- Elkísértük Se Joot, mert ő mindenképpen el akart jönni. Aztán gondoltuk, miért is ne? - magyarázta a fiú. – Először el sem hittem, hogy te vagy a színpadon, azt hittem, rosszul látok.

Se Joo mindenképpen el akart jönni? Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de lesütöttem a szemem. Ne csináld ezt velem, Min Jun! Ne mondj ilyeneket, amiktől feléled bennem a remény, hogy Se Joo talán még mindig gondol rám! Még ha nem is abban az értelemben, mint ahogy én arra vágytam.

- Örülök, hogy végül amellett döntöttél, hogy debütálni akarsz – húzta gyengéd mosolyra a száját a fiú. Nem volt szívem megmondani nekik, hogy egyáltalán nem akarok debütálni…

- Én is! – ölelte át a derekamat Min Soo. Na jó, ennyire nem emlékszem, hogy Min Soo ölelgetős és puszilgatós lett volna korábban.

- Azt hiszem, helyet kéne cserélnünk – szabadított ki Min Jun Min Soo karjai közül. – Min Soo ha iszik, olyan dolgokat csinál, amiket másnap nagyon meg szokott bánni.

Így én kerültem a kanapé legszélére és Min Jun Min Soo mellé.

- Nem énekeltek valamit? – kérdezte Ki Young félénken a fiúktól.

- Dehogynem, végül is ez egy karaoke bár! – kapott az ötleten Min Soo vidáman. Átgázolt Min Junon és rajtam, majd Se Joo karját elkapva felrántotta a fiút.

- Mit csinálsz? – nézett rá meglepődve Se Joo.

- Ki Young azt szeretné, ha énekelnél – vigyorgott teli szájjal Min Soo.

- Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet - dörzsölte meg a tarkóját, amin akaratom ellenére elmosolyodtam. Mindig ezt csinálta, mikor zavarban volt.

- Remek ötlet! – ujjongott Ki Young majdhogynem fel-le ugrálva ültében.

Min Soo a lehetséges dalok katalógusát bújta, amiket el lehetett énekelni.

- Ez kell nekünk! – majd elkezdett babrálni a karaoke géppel, egy mikrofont vett a kezébe és adott egyet Se Joonak is.

- Mit választottál? – érdeklődött aggódva Se Joo.

- Ne félj, ismered! – kuncogott, mint aki nagyon is rosszban sántikál.

Ahogy felhangzott a szám, már az első taktusból felismertem. A STAND UP legelső száma volt, ami a banda nevét viselte, vagyis a Stand up! Ez volt a kedvencem tőlük, ez volt még a csengőhangom is.

Se Joo az első hangoknál még úgy tűnt, mint aki feszélyezve érzi magát, de utána láttam benne azt a profit, aki mindig is volt a színpadon. Élőben is ugyanolyan jól énekelt, mint a felvételeken lehetett hallani, nála nem kellett a playbackkel bajlódni. Egyszer csak mosolyogni kezdett és látszott rajta, hogy élvezi azt, amit csinál.

És az a mosoly! Levett a lábamról, olyan rég volt, mikor így mosolygott rám, vagy hogy tanúja lehettem egyáltalán ennek a mosolynak. A szívem elszorult és kettősség lett úrrá rajtam. Boldog voltam, szinte szárnyaltam, hogy újra láthatom, hogy újra hallhatom énekelni és ismét felbukkant az életemben.

De.

De!

De mégis fájt, mert még mindig haragudtam rá és még mindig dühös lettem, akárhányszor meg-pillantottam. Valahol mélyen belül pedig sejtettem, hogy soha nem lesz olyan a kapcsolatunk, mint amilyen annak idején volt. Ennek a gondolata pedig kikészített.

Felpattantam és mindenki döbbent pillantásától kísérve kiléptem a szobából.

- Mindjárt jövök!

Ahogy kitettem a lábam az ajtón, egyből megkönnyebbültem. Már csak az, hogy nem ugyanazt a levegőt kellett szívnom vele, megnyugtatta hevesen dobogó szívemet. Kicsit arrébb sétáltam és ne-kidőltem egy olyan szoba ajtajának, ahol senki sem tartózkodott jelenleg.

Lehunytam a szemem és a mellkasomra tettem a kezem. Az ujjaim alatt éreztem, azt a bizonyos ritmust, ami azt bizonyította, hogy még nem állok készen újra Se Joo közelében lenni. Még közel sem.

- Ha Na! – hallottam meg egy hangot, mire felkaptam a fejem és egyből elöntött a méreg.

- Már megyek vissza! – fordultam felé, de gyorsabb volt és elállta az utam.

- Beszélnünk kell – mondta Kyu Hyun határozottan.

- Beszélhetsz, de én most megyek – mondtam hidegen és éppen ki akartam kerülni, de a vállaimnál fogva visszatartott.

- Elég volt ebből, Ha Na! – szólt rám visszafojtott dühvel a hangjában. – Elegem van abból, hogy levegőnek nézel és mindig utálkozó tekinteteket vetsz rám ok nélkül!

- Ok nélkül? – kérdeztem hitetlenkedve. – Azt mondod, hogy ok nélkül?!

- Ezúttal végig fogsz hallgatni, bármibe is kerül – belepillantottam azokba a fekete szemekbe, amik indulattól égtek.

- Majd meglátjuk!

Ijesztő volt a szemében az a rideg öntudatosság, de a folyosó másik végén egy csapat lány tűnt fel, mire fellélegeztem.

- Biztos vagy benne, hogy ezt itt kell megbeszélni? – kérdeztem ártatlanul pislogva. - Valószínű-leg tudják ki vagy és a másnapi hírek azzal lennének tele, hogy van valami kettőnk között.

Kyu Hyun egy pillanatra teljesen tanácstalannak tűnt, hol a lányokat nézte, hol pedig engem. Tudtam, hogy győztem és éppen el akartam lépni a kezei közül, mikor villant valami a szemében. Ajtónyitódást hallottam és a testével előre nyomulva kényszerített hátrálásra. Majd ismét egy ajtó-csukódás és homályba burkolózott minden.

Kyu Hyun betaszigált abba a szobába, ami előtt még korábban álltam. Csak a kapkodó lélegzetem és az ajtó előtt elsétáló lányok nevetését lehetett hallani percekig. Mikor ez is elhalt, megrezzentem a fiú hangjára.

- Most már nyugodtan beszélhetünk.

Akkor esett le, hogy ezt most nem fogom megúszni. Itt ragadtam Kyu Hyunnal ebben a sötét szobában, kettesben.