31. Fejezet

A játszma

Résnyire nyílt szájjal, némán meredtem Se Joora, végül lassan, de összezártam ajkaimat.

Nem kérdezhettem meg tőle. Egyszerűen nem.

Ha az előbb nem csókolt meg és rákérdezek, hogy megtörtént-e, csak magamból csináltam volna bolondot. Hogy ilyenekről álmodozok, miközben Se Joo a legkevésbé sem gondol rám így, csak kínos helyzetet okoztam volna vele. A kellemes légkört, illetve azt a kapcsolatot, ami a mai nap folyamán kialakult közöttünk, egy szempillantás alatt tönkretettem volna.

De… De ha megkérdezem, és ő azt feleli rá, hogy megtörtént, akkor… Az azt jelentette volna, hogy érez valamit irántam. Hogy az a tíz éves szerelem, amit iránta éreztem, végre viszonzásra talált, végre megdobogtattam a szívét. A gondolatra is kiszáradt a szám és a szívem hevesebben kezdett verni.

De túl nagy volt a kockázat. Túlságosan sok múlott ezen az aprócska kérdésen. Annyira kikívánkozott, annyira tudni akartam a választ rá, hogy a tenyerembe kellett vájnom a körmömet, nehogy megszólaljak.

- Nem érdekes, inkább menjünk be! – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha esetleg - de tényleg csak esetleg -, a második verzió lenne igaz, akkor nem ez lenne az utolsó eset, hogy ilyesmi történik. Ha tényleg kedvelne, akkor nem hagyná ennyiben a dolgokat. Igaz?!

Kikapcsoltam a biztonsági övet és kinyitottam az ajtót, éppen kiszállni készültem.

- Ha Na! – erre viszont olyan hévvel fordultam vissza a fiú felé, hogy belereccsent a nyakam is.

- Igen? – arról nem is beszélve, milyen izgatott és reménykedő volt a hangom, mikor megszólaltam.

- A telefonod – nyújtotta a kis kütyüt felém, mire lelombozódva vettem át tőle.

- Köszi!

Kivettük azt a nagy adag kaját, amit Nagyi pakolt nekünk, majd egymás mellett sétálva indultunk a kollégium felé. Hogy őszinte legyek, nagyon is durcás voltam és csendben tettük meg az épületig az utat. Yangsa Myeonhoz képest itt egy deka hó sem esett, de ugyanolyan hideg volt.

- Menj csak! – nyitotta az ajtót Se Joo és előre engedett.

- Köszi – morogtam, akármennyire is tudtam, hogy nem a fiú hibája az egész helyzet. Csupán olyan álomvilágba ringattam magam, amibe nem kellett volna. Az a kis remény, ami akaratom ellenére pislákolt bennem, olyan dolgokat hozott felszínre, amiket eltemettem, majdhogynem örökre. Méghozzá azt, hogy semmilyen körülmények között sem fogok reménykedni abban, hogy Se Joo viszonozni fogja az érzéseim. Nem fogok semmit sem várni tőle, akármit is csináljon.

Vettem egy mély levegőt helyette és beléptem az ajtón.

Egyből hangos ricsaj csapta meg a fülemet, ami a nappali felől jött. Kérdő tekintettel fordultam Se Joo felé, aki szintén értetlenül nézett rám. Lepakoltunk a konyhában és levetkőztünk, majd a kiabálást és hangoskodást követve, a nappaliban furcsa látvány fogadott minket.

A STAND UP másik három tagja a kanapén és a földön ülve videojátékozott (valami verekedős játékkal), szerteszét sörös dobozok, chipses zacskók és sült csirkés papírtányérok hevertek. Kyu Hyun és Min Soo játszottak éppen, Min Jun pedig hangosan kiabálva adott tanácsokat, mit hogy csináljon Min Soo, mert Kyu Hyun nagyon is nyerésre állt.

De a legborzasztóbb az egy negyedik személy volt. Öltönyben ott ült Kyu Hyun mellett, egy sörös dobozzal a kezében mutogatott és szintén osztotta az észt a fiúnak, hogy milyen mozdulatokkal tudna nyerni.

- Sung Chan? – kérdeztem félrebillentett fejjel. Az említett hátrafordult és nagy vigyorral az arcán kiáltott felém.

- Ha Na! – felugrott és három lépéssel legyőzve a köztünk lévő távolságot magához szorított. – Örülök, hogy itt vagy! Hiányoztál Oppának!

- Nem hívd magad Oppának, elég bizarr! - toltam el magamtól fintorogva, ugyanis áradt belőle az alkohol szag, ami nem tartozott a kedvenceim közé.

- Épp ideje volt már, hogy megjöjjetek! – szólt felénk Min Jun is.

- Van egy kis kaja, ha kérnétek - jegyezte meg Se Joo, mire mindegyik fiúnak felcsillant a szeme és mindent hátrahagyva, amivel éppen foglalkoztak, a konyha felé vetették magukat.

- Mi-mi? – Min Soo izgatott hangjára elmosolyodtam.

- Ha eltörtök valamit, Nagyi ki fog nyírni! – sietett utánuk Se Joo ijedten, mire felkuncogtam.

- Jó újra látni, csillagom! – mondta halkan Kyu Hyun, miközben elsétált mellettem és felborzolta a hajam. Fekete szemei melegen pillantottak le rám, mosolya pedig gyengéd volt, akár a hajnali napsugár. Búzabarna haja össze-visszaállt, mintha csak most kelt volna fel az ágyból.

Mégis mi ez?!

Mi ez a kellemes, bizsergő érzés? Ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért, mind-mind hatással voltak rám. A szívem hevesebben kezdett verni, az arcom kipirult és pillangók százai repkedtek a gyomromban.

Hogy lehet ez?!

Hogy lehetséges az, hogy Kyu Hyun ilyen érzéseket váltson ki belőlem, ha én Se Joot szeretem?! Hogy lehet az, hogy azután, ami tegnap és ma történt Se Joo és köztem, Kyu Hyun képes a mosolyával hasonló reakciókat kiváltani belőlem, mint Se Joo?!

- Nem jössz te is, Ha Na? – kérdezte Min Soo.

- De, persze! – mondtam és újra életet leheltem ledermedt végtagjaimba és eltüntettem a meglepett kifejezést az arcomról. Leültem a fiúk közé az asztalhoz, ahol már nagyban ment a falatozás, egymáson keresztül nyúlkáltak a pálcikákkal a különböző finomságokért. Miközben hangosan beszélgettek és nevettek, holott nekem még mindig egy bizonyos fiún járt az eszem. Pontosabban kettőn.

- Még mindig nem eszed meg a hagymát? – rántott ki a gondolataim közül Se Joo.

- Hm?

- Pedig Nagyinál mindent megettél, azt hittem, kinőtted ezt a rossz szokást – jegyezte meg a fiú.

- Ott vendégségben voltam, még szép, hogy mindent megettem – morogtam és félrelökdöstem a zöld hagyma darabokat.

- Nem változtál semmit – sóhajtott és elvette az egyiket a tányéromról.

- Hé! – játszottam a felháborodottat. – És mi van, ha mégis meg akartam enni?

- Akkor így jártál – vont vállat és mosolyogva evett tovább, de az én szám is felfelé görbült. Ekkor tűnt fel csak a szokatlan csend az asztalnál. Felpillantottam a rizsből, és mindenki engem és Se Joot bámulta.

- Mi van? – kérdeztem ijedten, behúzva a nyakam.

- Látom, minden rendbe jött köztetek – mondta Min Jun és helyeslően bólogatott.

- Igen – válaszolt helyettem Se Joo és rám sem nézett, de határozott volt a hangja, mintha ennek meg kellett volna történnie. Mintha ennél többet nem is kérhetne, amivel én is így voltam.

De a tekintetem Kyu Hyunra esett, aki érdeklődve figyelte Se Joot. Nem tudtam volna megmondani, mi járt a fejében, de annyi biztos, hogy méregette a másik fiút, de hogy miért, nekem az kész homály volt.

- Oh, tényleg! – kiáltott fel Sung Chan hirtelen. – Most, hogy végre Se Joo is itt van, elmondhatom, miért jöttem tulajdonképpen. Holnap fotózásra megy az egész csapat a Céci-nek. Egész napos program, mind csoportos képeket, mind pedig páros és egyéni képeket akarnak rólatok készíteni. A koncepció… hm, azt hiszem a szórakozás köré épül, de erre őszintén nem igazán figyeltem már. Szóval holnap tízre mindenki készüljön el!

Minden fiú bólintott vagy elfogadta a tényeket, úgy látszik, csak engem lepett meg, hogy Sung Chan miért foglalkozik ilyesmivel. Hiszen korábban egy kis irodában dolgozott a cégnél és az anyagiakkal törődött.

- Mióta érdekel téged, hogy mit csinálnak a fiúk? – néztem rá értetlenül.

- Mióta a menedzserük vagyok – rántott a vállán, aztán mint aki rájött valamire, nagy szemekkel meredt rám.

- Igen, erről fogalmam sem volt – feleltem a ki nem mondott kérdésére. – Mióta és egyáltalán miért?

Ivott két korty vizet, aztán válaszolt csak: - Miután leszereltem a seregből, apa azt mondta, hogy eleget foglalkoztam már a papírmunkával és ideje lenne jobban megismernem az ügynökség működését és az idolok mindennapjait. Így beosztott a Silence menedzsere mellé, mint asszisztens. Miután pedig a srácok is leszereltek, végül megkaptam őket. Azóta pedig együtt vagyunk jóban-rosszban.

- Mi lettünk a kísérleti egerek - jegyezte meg gonoszan Min Soo.

- Azért nem jártatok rosszul velem – húzta ki magát a bátyám, mire nem csak nekem, de mindenkinek el kellett nevetnie magát. – Hé! Jó munkákat szereztem nektek és a rajongó táborotok is nagyobb, mint valaha.

- Igen, köszönjük, egy isten vagy! – hajlongott Kyu Hyun, mire csak még nagyobb lett a nevetés.

- Jól van, jól van, majd hálásak lesztek egyszer! Higgyétek el! – jött zavarba a bátyám és pirosan folytatta a rizsevést.

- Tudod, hogy szeretünk! – mondtam és adtam neki egy puszit, mire meglepődött, de melegen rám mosolygott.

- Köszi, Ha Na! – karolta át a vállam és magához húzott.

- Megeszed még azt? – néztem a tojásra a tányérján és nagyokat pislogtam rá.

- Edd csak meg! – kuncogott, mire el is loptam a finom falatokat.

Ezután tovább folyt a beszélgetés közöttünk és tizenegy óra is lett, mire mindent elmosogattunk és elpakoltunk.

- Na, akkor én most megyek, majd holnap reggel találkozunk! – intett Sung Chan és már nyúlt a kabátjáért.

- Várj! – kapaszkodtam bele a karjába. Azt hiszem, ezt nem gondoltam végig teljes mértékben.

- Mi az?  - ráncolta a szemöldökét a fiú.

- Öhm… - éreztem, hogy ég az arcom és zavarban voltam. Arról nem is beszélve, hogy természetesen mindenki minket nézett, mert a fiúknak sem volt jobb dolguk, mint hogy bambulják a szerencsétlenkedésemet. – Nem kellene úgy vezetned, hogy már ittál!

Nem a legjobb kifogás, de megteszi, Ha Na!

- Taxit akartam hívni – nyomott egy puszit a fejem búbjára, de még mindig nem engedtem el a karját, ami már kezdett neki is feltűnni.

- Egyszerűbb lenne, ha itt aludnál – motyogtam alig érthetően és felnéztem bátyám zöldesbarna szemeire, akinek egyszer csak világos lett, mit szeretnék.

Hát igen. Húsz év ide vagy oda, de a bátyám akkor is különleges volt számomra. Olyan volt, akár egy kőszikla, aki mindig mellettem volt, akármi is történt. Ez a négy év pedig - míg alig találkoztunk - kis távolságot ékelt közénk és én mindennél jobban szerettem volna, ha ez a távolság eltűnik. Újra egy kis időt akartam vele tölteni, még ha tudtam is, hogy ameddig itt vagyok Seoulban, addig nem kell attól félnem, hogy elveszítem.

Talán látszódott a szemeimen, a tekintetemen, a megfeszült ujjaimon a sóvárgás, hogy mennyire vele akartam maradni.

- Rendben! – húzott magához, mire én viszonoztam az ölelést.

- Látom, megvan Sung Chan gyengepontja - húzta Min Soo a bátyám agyát, de a fiú nem törődött vele, és Min Soo is csak egy nyelvnyújtást kapott tőlem a megszólalásért.

Elengedtem Sung Chant és megindultam bicegve a kolesz szertára felé. Olyan boldog lettem pár másodperc alatt, hogy szinte szárnyalni tudtam volna tőle.

- Hozok neked ágyneműt és még pár cuccot! – kiáltottam hátra és elsuhantam a STAND UP tagjai között. A mosókonyha mellett volt egy aprócska kis helyiség, ahol vészhelyzet esetén, vagy ha úgy hozza a szükség, akkor néhány dolgot kölcsön lehetett kérni. Jelen esetben pedig egy ágyneműt és egy törölközőt szerettem volna hozni Sung Channak. Ahogy kinyitottam a szertár ajtaját, egy földtől plafonig érő polccal találtam szemben magam. Volt itt mindenféle, a vécépapírtól kezdve az egyenruháig. Pár perc keresgélés és kutatás után megtaláltam az ágyneműt, de a törölközőt a második polcon láttam meg, amit még ugrálva sem értem el. Nem mintha annyira lett volna kedvem ugrálni a fájós térdemmel. Így a sértetlen lábamon lábujjhegyre álltam, belekapaszkodva az alsóbb polcokba, mint aki abban reménykedik, hogy pillanatok alatt képes húsz centit nőni.

- Csak szólj, ha segítség kell, tökmag! – jelent meg egy kéz a látómezőmben és levette a törölközőt a helyéről.

- Köszi! – mormoltam magam elé (a sértést figyelmen kívül hagyva) és vér szökött az arcomba. Ugyanis ahogy megfordultam, pontosan Kyu Hyunnal találtam szemben magam.

- Tessék! – nyújtotta át az anyagot a fiú, mire csak bólintottam.

- Én… én most… akkor… megyek – minden egyes szó közötti szünettől csak még ostobábbnak tűntem, aminek persze az volt a hatása, hogy lassan olyan piros lehetett az arcom, mint Kyu Hyun pólója.

Mégis mi bajom van nekem?! Csak levett egy törölközőt, mert nem értem el!

- Milyen volt Se Joo nagyszüleinél? – lépett mellém vidáman a fiú, mire összerezzentem. Azt hittem, hogy sikerült leráznom magamról és kezdtem megnyugodni, de kell nekem mindenfélét hinnem.

- Jó…

- Mi történt? Elrontottad volna a gyomrod a sok hagymával, amit ott ettél? – nézett rám a fiú csibészes mosollyal. – Egészen szótlan lettél.

Ha továbbra is így folytatom, akkor tuti biztos, hogy még inkább gyanús leszek neki és elkezd faggatni, hogy mi történt és… De tulajdonképpen mégis mi bajom volt? Mi történt, hogy hirtelen ennyire zavarban érzem magam Kyu Hyun közelében, míg eddig semmi bajom nem volt ettől? Na jó, eddig is zavarba tudott hozni, de az leginkább az olyan helyzeteknél jött elő, mikor egy centi volt az arcunk között. Most pedig csak egyszerűen beszélgetni próbált velem, de egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni.

- Csak... csak fáradt vagyok – indultam meg lesunyt fejjel a lépcsőn felfelé, a harmadik emeletre, a karomban a kupaccal, amit a szertárból szereztem. A másik kezemmel pedig a korlátba kapaszkodva húztam fel magamat.

- Megy ez neked jobban is! – vigyorgott rám a fiú. – Legalább valami hihetőbb hazugsággal álltál volna elő!

Ijedten kaptam felé a fejemet, megállva az első lépcsőfordulóban. Ennyire béna lennék? Ennyire nem tudom őt átverni?

- Szóval… - lépett egyet közelebb felém, mire automatikusan hátráltam egyet, de a derekam neki is ütközött a korlátnak. Félre akartam csúszni, hogy kikerüljek a fiú vonzáskörzetéből, de mielőtt egy lépést is tehettem volna, már ott állt előttem, elzárva az utat - ugyanis rátámaszkodott a korlátra a két oldalamon. – Elvitte a cica a nyelved?

Ezzel pedig közel hajolt, pont annyira, hogy az előbb említett egy centiméteres távolságot létrehozza közöttünk. A kezemben tartott ágyneműt felemeltem az arcomig és próbáltam mögé bújni, hátha ezzel el tudom kerülni a fiú fekete tekintetét, de csak éppen az orromig sikerült felemelni.

Belebeszéltem az anyagba, amiből csak egy értelmetlen hablaty szűrődött át felé.

- Most mondd! – ezzel az egyik kezével elhúzta az arcom elől a huzatot. Eddig sikeresen kerültem a tekintetét, de ahogy a kezével az arcomat súrolta, akaratlanul is találkozott a pillantásunk. Azok a fekete szemek! Egyszerre tűntek jéghidegnek és tűzforrónak, egyszerre sugároztak magukból veszélyt és egy biztonságot nyújtó menedék ígéretét, egyszerre voltak tele gyengédséggel és mindent elemésztő vággyal. Elakadt a lélegzetem, amint a hatása alá kerültem.

- Mi ez a riadt tekintet? – suttogta nekem halkan. – Talán félsz a farkastól?

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, hogy a táncra utal-e, vagy csak egyszerűen, mint áldozatra és ragadozóra. De őszintén? Egy cseppet sem érdekelt jelen pillanatban. A tekintetem, hol a szemeit pásztázta, hol pedig az ajkait, amik résnyire elnyílva várták a válaszomat.

- A vadász a mese végén megöli a farkast… - ennél jobb nem ment?! Tényleg, Ha Na?!

- A mi mesénkben a lány megmenthetné a farkast.

- Miért? – leheltem erőtlenül.

- Mert a lányt…

- Ha Na, na, végre! – kiáltott le Sung Chan egy szinttel feljebbről, mire Kyu Hyun azon nyomban ellépett előlem. A bátyám nem láthatott semmit sem onnan fentről, így szerencsére nem kellett magyarázkodnom neki semmiért sem. Mire leért hozzánk, már félig elfordulva egymástól álldogáltunk a fiúval. – Nem tudtam, mi tart ennyi ideig.

- Semmi, csak Kyu Hyun segített pár dologban még – éreztem, hogy beleremeg a hangom a mondatba, és Kyu Hyun tekintete csak tovább rontott a helyzeten, de Sung Chan nem tűnt gyanakvónak. Vagy csak nem mondott semmit inkább.

- Add azt ide! – vette ki a kezemből a kis cuccot. Tovább indultunk a lépcsőn, egyik oldalamon a bátyámmal, a másikon Kyu Hyunnal. Kínos!

- Mi van a lábaddal? – nézett le rám Sung Chan kérdőn.

- Oh, hogy ez! Ez semm…

- Még mindig fáj? – szakított félbe Kyu Hyun és kérdés, illetve engedély nélkül a hónom alá nyúlt és átkarolta a derekam. Automatikus mozdulat volt, hogy én is átkaroltam az ő hátát. Nem akartam hálátlannak tűnni, így nem szóltam semmit sem a fiú magánakciója miatt, csak csendben és ismét vörösen tűrtem, hogy kisegítsen.

- Yangsa Myeonban párszor megint ráestem - duruzsoltam az orrom alatt.

- Béna! - sóhajtott Kyu Hyun, mire mellkason vágtam a megjegyzésért, persze nem erősen, csak olyan figyelmeztetésszerűen, hogy ne mondjon ilyeneket. Még ha igaza is volt. Erre pedig mindkettőnk arcán egy mosoly futott át.

Na, ha eddig Sung Chan nem fogott gyanút, hogy valami nem stimmel, akkor most biztosan. Felpillantottam rá és érdeklődve figyelt minket. Figyelt, de nem szólt egy szót sem. Így nem tudhattam, hogy mi is jár a fejében, de talán ez volt a legjobb. Nem akartam semmilyen kioktatásban részesülni.

Mikor felértünk a harmadik emeletre, Kyu Hyun elengedett, megköszöntem neki a segítséget, majd eltűnt a szobájában. Túl gyorsan hagyott minket magunkra, mintha menekült volna a bátyám közeléből, így kettesben maradtunk a folyosón Sung Channal.

- Akkor majd itt, a 303-as szobában el leszek – mondta a fiú.

- Micsoda? – néztem rá megdöbbenve. – Azt hittem, hogy az én szobámban alszol.

- Nem gondoltam, hogy azt szeretnéd – kerülte a tekintetem. – Nem vagyunk már tíz évesek, hogy ilyesmit csak úgy megtegyünk.

- Jézusom! Ugye ezt most nem gondoltad komolyan?! – háborodtam fel teljesen. – Mégis miért nem? Gyere!

Kézen fogtam és magam után vonszolva berángattam a szobámba. O-ó!

Mikor elmentem Se Jooval tegnap, akkor mindent szerteszét hagytam a szobámban és most visszatérve olyan volt, mintha atombomba robbant volna.

- Nem emlékeztem arra, hogy ilyen rendetlen vagy - vigyorgott Sung Chan.

- M-menj el fürdeni inkább! – dadogtam idegesen. A szertárban találtam egy-két pólót és nadrágot, amit odaadtam a fiúnak a törölközővel, tusfürdővel (habár az az enyém volt) és egy tiszta fogkefével (még jó, hogy van mindig tartalékom) együtt, majd kitessékeltem a szobából, de még a folyosóról is hallottam a nevetését.

Amíg ő fürdött, összepakoltam a szanaszét heverő ruháimat és felhúztam a huzatot az ágyneműre. Pont végeztem, mire visszatért.

- Az az ágy lesz most a tied – mutattam rá.

- Oké – és levetette magát rá. Rugózott rajta egyet-kettőt, mire vizes haja szálldosott a feje körül. A nadrág, amit találtam neki, kicsit kicsi volt és a bokája felett lengedezett. – Mit nézel annyira?

Fel sem tűnt, hogy egész eddig bámultam, így megindultam az ajtó felé zavaromban. – Csak örülök, hogy itt vagy. Ennyi.

- Ha Na! – szólt kicsit komolyabban a fiú, mire megtorpantam.

- Igen?

- Nem fog még egyszer előfordulni olyasmi, mint négy éve – mondta rezzenéstelen pillantással. – Nem foglak még egyszer egyedül hagyni. Számíthatsz rám, itt vagyok, bármi is történjen.

A szemöldököm a homlokom közepére ugrott, szóra nyílt a szám, de mégsem jött ki hang a torkomon. Meglepett. Sung Chan mindig is védelmezett és játszotta a nagytestvért, amióta csak megszülettem, erős volt benne a védelmező ösztön irántam. Néha túlzottan is, de elviseltem, mert szerettem. Ezért volt olyan különös négy éve, hogy végül apával maradt mindazok után, ami történt és egyszer sem próbált meg hazavinni.

- Tudom – vetettem rá egy lágy mosolyt, majd én is elmentem zuhanyozni.

A forró víz alatt pedig azt hittem, ellazulok végre és minden gondolatom szabadon áramolhat, aminek meg kellett volna nyugtatnia, de ehelyett gondolkozni kezdtem, ami egyáltalán nem volt jó szokásom. Sőt úgy alapvetően nem jó szokás. Mert a gondolataim Kyu Hyun és Se Joo körül keringtek.

Azt tudtam, hogy szerelmes vagyok Se Jooba, ebben biztos voltam. Hiszen már évek óta így éreztem iránta. De Kyu Hyun… Túl sok érzelem kavargott bennem iránta és szinte majdnem mindegyik megfoghatatlan volt.

Amint visszatértem a szobába, Sung Chan már a takaró alatt volt és lehunyt szemmel feküdt.

- Oppa? – kérdeztem halkan, miközben lepakoltam a vizes törölközőmet és a fürdő cuccaimat.

- Hm?

- Beállítom a telefonom, hogy reggel ébresszen, nehogy lekéssétek a fotózást – mondtam ugyanolyan halkan.

- Hm – bólintott rá alig észrevehetően. Én is bebújtam az ágyba, de egyszerűen nem jött álom a szememre, akármeddig forgolódtam.

- Oppa? – kérdeztem idegesen, mert már nem bírtam magammal. – Mondd csak, ha szerelmes vagy valakibe, akkor tetszhet rajta kívül még más is?

Felé fordultam, hogy láthassam az arcát, de a sötétben csak a nagy halom körvonalait láthattam az ágyon, ahol sejtettem őt. Az a halom pedig egyenletesen mozgott fel-le. Lemondóan sóhajtottam egyet és megpróbáltam aludni. Még ha nem is kaptam választ a kérdésemre, hangosan jólesett kimondani. Olyan volt, mintha megszabadultam volna egy kisebb tehertől.

Ugyan nem oldódott meg a problémám, közel sem, de egy picit könnyebb szívvel hajtottam álomra a fejemet.

***

Reggel kipihenten ébredtem, napok óta először voltam nyugodt és kiegyensúlyozott.

- So Ha, ébren vagy már? – fordultam a lány ágya felé mosolyogva, de azért halkan, ha még alszik, akkor ne ébresszem fel.

A mosoly le is fagyott az arcomról, ahogy megláttam a bevetett ágyat, az üres asztalt és a tátongó ürességet a szoba azon részén. Teljesen kiment a fejemből, hogy So Ha már nem lesz itt többé. Egyszer sem fogok többé arra kelni, hogy a cuccai között matat és magában beszél, hogy nem találja a holmiját. Nem fogunk este drámákat nézni és együtt röhögni rajta, vagy éppen a helyes pasikért csorgatni a nyálunkat. Egy jó ideig nem fogom őt látni.

Belefejeltem a párnába és sóhajtva próbáltam nem elrontani a kedvemet egyből így kora reggel. Aztán beugrott. Ha So Ha nincs is itt, valakinek határozottan ott kellett volna feküdnie a lány ágyában.

Kipattantam a takaró alól és megnéztem a telefonom. Már elmúlt tíz óra is. Hogy a fenébe tudok ennyit aludni? És miért nem keltem fel az ébresztőre? Határozottan emlékeztem, hogy tegnap este beállítottam. Ekkor vettem észre egy papírt Sung Chan összehajtogatott ágyneműjének a tetejére helyezve. Széthajtogattam és egy pár soros üzenetet találtam csak: Nem akartalak felkelteni, majd este jövünk a srácokkal! Pusz

Miért nem akar senki sem felébreszteni? Nem fogok belehalni…Áh, mindegy is!

Ahogy pedig ültem az ágyamon, hirtelen rám tört, mennyire egyedül vagyok. A barátaim sehol sem voltak, akárcsak a srácok. Bár azért örültem, hogy Kyu Hyunt kicsit hanyagolhatom, legalább míg nem tisztázom az érzéseimet vele kapcsolatban. Így egy teljes nap várt rám semmittevéssel és unalommal.

Megráztam magam. Szedd össze magad! Elmentem lezuhanyozni, reggelizni és felvettem egy szűk melegítőalsót és egy trikót. Utam egyenesen a squash pályához vezetett. Kivételesen nem táncolni mentem, hanem arra használtam a pályát, amire eredetileg is kellett volna. Fogtam egy ütőt, a kis fekete gumilabdát és nekiálltam a játéknak. Középiskolában szerettem, mert olyan sport volt, amit egyedül is tudtam csinálni, nem kellett hozzá senki más. Így szerváltam egyet és próbáltam minél nehezebben visszaüthető labdákat küldeni saját magamnak, hogy jól megfuttassam magam. Ez körülbelül a második szerváig sikeresen ment is, aztán rá kellett döbbennem, hogy a térdem közel sincs olyan állapotban, hogy ilyesmivel próbálkozzak. Az egyik lépésem miatt majdnem össze is csuklottam, de idejében megkapaszkodtam a falban.

- Ah! – ültem le két perc után a padlóra, háttal a falnak. – Kiengedném a gőzt, erre ez sem megy. Miért is menne bármi egyszerűen? Lehet nem kéne magamban beszélnem, elég ijesztő…

- Csak kicsit tűnsz tőle furának – összerezzentem mély hangjára.

Odakaptam a fejem és leesett állal bámultam az alakot, aki lazán támaszkodott neki az üvegnek, karba font kézzel. Már hetek óta nem láttam. Pontosabban azóta, hogy Seo Yeonnal olyan sietve távoztak az étteremből. Feltornáztam magam álló helyzetbe, de még mindig nem tudtam hinni a szememnek.

- Mit keresel itt? – értetlenkedtem. – Hogy jutottál be?

- Milyen udvariatlan! – lökte el magát az ajtótól a férfi és közelebb sétált hozzám. – Az éttermen kívül már nem vagy olyan kedves kislány.

Éreztem, hogy belepirulok a szavaiba és lesütöttem a szemem.

Az a srác állt velem szemben, akit párszor láttam az étteremben és állati szexi volt. Az a pasi, aki egy jégkockára emlékeztetett és még magasabban hordta az orrát, mint Kyu Hyun. De a korábbi találkozásokkal ellentétben most nem öltönyt viselt, hanem hétköznapi ruhákat, ha lehetett ezt mondani rá. Mivel még így is olyannak tűnt, mint aki más szinteken mozog, mint egy modell, a legmárkásabb, legújabb divat szerint öltözve. A legutóbbi alkalmakkor, mikor találkoztunk azt hittem, jóval idősebb, mint én, de így hogy nem olyan elegánsan volt kirittyentve, már láttam, hogy pár év lehet csak közöttünk.

- Nem az étteremben vagyunk és nem vagy vendég, így nem is kell kedvesnek lennem – néztem rá hirtelen kicsit magabiztosabban. Mivel csak pár évvel idősebbnek tűnt és ezúttal nem is vendég-felszolgáló helyzetben találkoztunk, bátrabb lettem, mint alapvetően voltam. Láttam, ahogy megrándul a szája széle, de nem tudtam eldönteni, hogy egy mosolyt fojtott el, vagy a dühét csillapította le.

- Még mindig nem válaszoltál – néztem rá számon kérően. Ha Na, biztos, hogy ez jó ötlet? – Hogy jutottál be ide?

- Az ajtón keresztül – mondta mereven, mire az ajkamba haraptam. Idegesített a srác. Kifejezetten idegesített ezzel az öntelt, távolságtartó és szófukar viselkedésével.

- Miért jöttél az Akadémiára? – folytattam tovább a faggatózást. Nem tudtam, mit keres itt, de ha illetéktelenül tartózkodik az iskola területén, akkor azon nyomban értesíteni fogom Suh Hyungot.

- Játszol?

- Tessék? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. Rápillantott az ütőre a kezemben, jelezve, mire gondolt.

- Igen, de nem értem, ennek mi köze van ahhoz, hogy mit keresel itt – feleltem én is hidegen.

- Ha háromból két menetet megnyersz, akkor elmondom, miért jöttem – emelte fel kérdőn a szemöldökét a srác.

- Te most játszani akarsz? – néztem rá még inkább összezavarodva.

- Ha gondolod, lehet szó másféle menetről is… - lépett közelebb.

- Legyen! – egyeztem bele azon nyomban, csakhogy elejét vegyem a további közeledésének. Rám hozta a frászt ezzel a kicsit sem burkolt célzással! Erre már enyhén felfelé görbült a szája, de csak alig észrevehetően.

Fenébe! Minek mentem bele? Egyszerűen csak nemet kellett volna mondanom és itt hagyni. De nem, nekem bele kellett mennem ennek az idiótának a játékába. Főleg ilyen lábbal, esélytelen volt, hogy nyerjek egy játszmát is!

- Ott vannak az ütők – mutattam ki a pályával szemközti falra.

Szó nélkül kiment és párat a kezébe fogva próbálgatta, melyik a legmegfelelőbb számára. Már a kéztartásából és lendítéseiből tudtam, hogy hatalmas bajban vagyok. Én és a nagy szám. Egyértelműen nem volt kezdő, vagy teniszezett korábban, vagy squashozott, ebben biztos voltam. Levette a kabátját és az egyéb zavaró ruháit, majd a pálya előtti asztalra pakolta őket. Csak egy fekete pólót és egy farmert hagyott magán. Nehezen álltam meg, hogy ne tátott szájjal bámuljam a vetkőzését.

- Készen állsz? – tornáztatta meg magát a fiú egy kicsit, miközben bejött a pályára. Mély levegő, Ha Na! Meg sem közelíti Se Joot, vagy Kyu Hyunt!

Kit akarok becsapni?! – sírtam fel magamban némán. Annyira szexi volt, annyira jól nézett ki, hogy ha nem lett volna ekkora tapló, akkor még talán kedves is lettem volna hozzá.

- Tisztázzuk, ha nyerek, akkor válaszolsz a kérdéseimre? – álltam meg a pálya bal oldalán előre fordulva, nézve a piros vonalat a falon.

- Igen.

- Áll az alku – bólintottam. – Kezdhetsz.

Odadobtam neki a labdát, amit bal kézzel el is kapott.

- Ha pedig én nyerek – erre már felé kaptam a fejemet. Ilyesmiről szó sem volt korábban! -, akkor megcsókollak.

Nagy szemekkel bámultam rá, mint egy idióta. Jól hallottam?

- Tessék? – kérdeztem rá, hátha csak a képzeletem játszott velem az előbb. Pöffeszkedő mosolya az agyamra ment.

- Ha nyerek, akkor megcsókollak. Nem kérek túl sokat, nem? – rántott egyet a vállán. – De ha félsz, akkor…

Nyitva hagyta a mondatot, pontosan tudtam, hogy mi volt a célja, pontosan tudtam, hogy csak fel akar húzni, fel akar idegesíteni, hogy belemenjek.

- Benne vagyok! – és sikerült is neki.

Francba, francba, francba!

Utáltam ezt a srácot, még tét nélkül is a földbe akartam döngölni, meg akartam alázni a játékban, hogy farkát behúzva, megszégyenülve fusson haza.

De ez most reménytelen volt és ezt teljesen elfelejtettem. Ha a lábamnak kutya baja lett volna, akkor nem lett volna ilyen kilátástalan a helyzet, de így!

- Akkor lássunk hozzá! – dobta a magasba a labdát a fiú és szervált is. Olyan erővel ütötte meg a labdát, hogy alig tudtam követni az útját, csupán a hangos csattanást hallottam a falon. De éppen az utolsó pillanatban kiszúrtam a szemem sarkából fent a magasban. Behajlítottam a lábam és ugrottam. Baromi nagy mázlim volt, hogy elértem, viszont az érkezésem pocsék lett. A térdembe belenyilallt a fájdalom, de időm sem volt foglalkozni vele, mert a srác támadott is. Ez így ment percekig, szinte csak arra tudtam koncentrálni, hogy visszaadjam a labdát, támadni nem voltam képes. Így az egyik ütésénél keresztbe kellett volna futnom a pályán, de a térdem felmondta a szolgálatot és elestem.

- Egy-null, a javamra – hallottam a hangját a hátam mögött, amitől csak még dühösebb lettem. A tetejébe pedig még csak nem is lihegett, mintha nem fel-alá futkosott volna az elmúlt öt percben. Én már erősen kezdtem zihálni, bár inkább volt betudható a fájó lábamnak, mintsem a kimerültségnek. Nehézkesen, de feltápászkodtam. Remegett a lábam, de nem törődtem vele. Nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyedén legyőzzön! A helyemre sétáltam, mérges pillantásokat lövellve a fiú felé.

- Te szerválsz – dobta felém a labdát.

Ezt most meg kellett nyernem, különben veszítek. Összeszorítottam a fogam, minden erőmet összeszedtem és elütöttem a labdát. A fiú viszont könnyedén visszaadott mindent. Gondolkoztam, mivel tudnék neki meglepetést okozni, mi az, amire nem számít és kibillenti az egyensúlyából. Bármilyen halvány kis esélyt megragadtam volna. Viszont nem a szabályos megoldásokon gondolkoztam, sajnos…

A srác egyértelműen egy elszállt alak volt, akit a lányok körberajonganak, hozzá volt szokva a lányok társaságához. Ezért olyasmi, ami a nőiességemet fejezte ki, kész időpocsékolás lett volna. Valami mással kellett próbálkoznom. Idegesítsem fel inkább?

Vagy talán…

Olyan eszméletlenül nagy hülyeség jutott eszembe! Nem tudtam, hogy be fog-e válni, sőt. Igazából egy szemernyit sem reménykedtem benne, hogy sikerülni fog, de ez volt az utolsó lehetőségem.

Mikor elütöttem a labdát, felkiáltottam:

- Hé, csillagom!

Csak egy pillanatra fordult felém a srác, csak egy másodpercre, de ennyi elég is volt. Az ütése teljesen rossz szögben érte a labdát, ami a plafon felé repült és a neonlámpáról lepattanva irányult vissza a földre.

El sem hiszem, hogy bevált! Egy ilyen kis semmiség eléggé megzavarta, hogy egy pillanatra elveszítse a kontrollt a játék felett. Most igazán hálás voltam Kyu Hyunnak, ugyanis ha ő nincs, soha nem sikerült volna megnyernem ezt a menetet.

- Mi volt ez? – kérdezte értetlenül a srác. Ahogy rá pillantottam, valami furcsát láttam rajta. Megdöbbent és nem a jó értelemben. Inkább kicsit olyannak tűnt, mint akit lesokkolt a dolog.

- Nem tudom, miről beszélsz – adtam az ártatlant.

- Szóval így játszol – jelentette ki és felvette a labdát a földről.

Ez nem volt tőlem szép és nagyon nem is volt jellemző rám, hogy csaljak, de kihozta belőlem azt, amit nem kellett volna. Nem voltam maximalista, nem voltam megszállott, hogy nyerjek, de most muszáj voltam. Nem akartam, hogy megcsókoljon, nem akartam, hogy nyerjen.

- Egy-egy – nézett rám keményen. – Másodszor már nem fog beválni.

- Tudom – vettem fel a kezdőállást. – Mire vársz még?

Hümmögött párat, majd szervált is. Ezúttal a tudásomra kellett támaszkodnom, mert igaza volt. Nem tudtam még egyszer így meglepni, ez az egy dobásom volt ezen a téren. Így mindent beleadtam ebbe a játékba. Megfeszülve, minden egyes lépésemre és mozdulatomra figyelve játszottam. A fél szemem mindig a srácon volt, hogy mi lesz a következő mozdulata.

Végül elkövettem azt a hibát, ami miatt megcsúsztam és nem értem el a labdát időben. Az ütő súrolta csak a gumilabdát és végül a földön kötött ki.

Felnyögtem és zihálva támaszkodtam neki a falnak, mikor rájöttem, hogy elvesztettem a játékot. Remegett a térdem, egyből át is helyeztem a testsúlyom a jó lábamra, de még így is belevájtam a körmeimet az ütő nyelébe.

- Nyertem – mondta igencsak levegő után kapkodva a fiú. Az utolsó menetben végre kifárasztottam.

- Gratulálok! – szűrtem a fogaim között. A fenébe ezzel a sráccal!

- Most pedig ideje behajtani a jutalmat – megragadta a karom és a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a falnak szorít. Az egyik belső combja az én lábamhoz simult, a csípője az enyémet nyomta, miközben lehajolt az arcomhoz.

Elakadt a lélegzetem, ahogy alig pár centi volt csupán az arcunk között, a szívem a bordáimat verte és már nem csak a korábbi futkosás miatt lihegtem. Annak ellenére, hogy egy igazi bunkó volt, sajnos a lehengerlő csomagolás hatással volt rám. Viszont ahogy a szemébe néztem, ez a hatás el is szállt. Azok a barna szemek ridegek voltak, semmit nem láttam bennük, ami bármiféle érzelmet is sugárzott volna.

Elkezdett közeledni, de ijedten kaptam el a fejem.

- Az üzlet az üzlet – az állam alá nyúlt és erővel visszafordította a fejem, hogy újra találkozzon a pillantásunk. – Vagy másképp szeretnél törleszteni?

A trikóm szegélyéhez nyúlt és feljebb húzta, éppen csak egy kis része látszott ki a bőrömnek, de rémülten ütöttem félre a kezét.

- Mit művelsz?!

- Azt hittem, talán erre jobban hajlasz – mondta színtelen hangon.

- Hát nem! – kiáltottam és a mellkasánál fogva próbáltam eltolni magamtól, de mintha egy sziklát akartam volna arrébb görgetni.

- Ha nem, hát nem – rántott a vállán. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A közelében sem akartam már lenni. Eddig sem volt egy szimpatikus alak, de most végképp kikészített. Ez az erőszakosság és akaratosság egyszerűen ijesztő volt. Még nem találkoztam hozzá hasonlóval.

Ki akartam bújni a kezei alól, de nem engedett. Értetlenül pislogtam fel rá.

- Még mindig tartozol.

Egy pillanat volt, csupán egy pillanat. Láttam, ahogy hirtelen közeledik az arca, de be is hunytam a szemem. Képtelen voltam ránézni. Nem akartam semmit ettől a sráctól. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy rám nézzen, főleg nem azt, hogy megcsókoljon.

Segíts!

Nem tudom, kihez szólt, nem tudom kinek címeztem, de magamban sikoltottam fel segítségért. Magamban rimánkodtam valakiért, aki a segítségemre siet.

Valakiért.

Akárkiért.